Otthonosan léptem be Rékáék házába. Már tudtam, hogy a kezemmel arrébb kell söpörnöm az ajtóban lógó színes szalagfüggönyt, különben a szellő az arcomba tapasztja őket. A legyeknek is ilyen érzés lehet, amikor teljes sebességgel belerepülnek a légypapírba? Szerettem az illatot, ami a házuk minden helyiségében ugyanolyan volt, csak a fürdőben keveredett némi tisztálkodó szerrel, a konyhában ételszaggal, a szobákban pedig olyan volt, mint a meleg pattogatott kukorica illata. Miután egész délután játszottunk és annyi mindent összefogdostunk, mindig ragacsos kézzel mentem haza. Megnyaltam az ujjamat, kicsit sós íze volt, mégsem rohantam azonnal kezet mosni.

Egyik délután bunkert építettünk a szoba közepére. Sokszor játszottunk felnőtteset, mindent másoltunk, amit a tévében vagy magunk körül láttunk. Fogtunk egy hatalmas plédet, és a székre terítettük. A négy sarkára könyveket pakoltunk, bevittük az asztali lámpát, hogy lássunk is valamit, meg a babákat. Mindkettőnknek hatalmas Barbie-gyűjteménye volt. Persze csak egy-két igazi volt köztük, a többi olcsó utánzat. Nálunk csak egyszer építettünk sátrat, már nem is emlékszem, hogy hol és mikor, csak hogy jó idő volt már. Talán a nappaliban, mert bár a mi házunk sokkal nagyobb volt, a szobám mégis kisebb.

Rékáéknak volt az udvaron egy roggyant házikójuk, ahol háztartást vezettünk. Műanyag gyümölcsformákban homoklevest készítettünk, meg homokpudingot. Történeteket találtunk ki, miközben kanalaztuk a levest. Ha közben jött valamelyik unokatesó, bevettük őt is. Nehéz volt az újakkal felvenni a fonalat, de gyakran ők is hozzátettek valamit a történethez, és másféle irányba terelték.

Később kisajátítottam magunknak azt a melléképületet is, ami a mi udvarunkon volt. Sokkal nagyobb volt, mint Rékáéké, rozoga, poros szekrények és biciklik voltak benne, ha vásárolni mentünk, innen toltuk ki őket. Mindig hideg volt az ülés, amikor ráültem, mert a házikóban még nyáron is sokkal hűvösebb volt, mint akárhol máshol. Csak délután forrósodott föl, amikor a nap megállás nélkül besütött a csupasz ablakon. Voltak rágcsáló lakótársaink is. Kis tálkákban tettünk ki nekik piros színű bogyókat, de az áldozatokat én sosem kerestem. Azt anyáékra bíztam. Hogy otthonosabb legyen, a falra gipszképeket szögeltem. Futószalagon készítettük a mesebeli házakat, húsos tulipánokat ábrázoló képeket. Mindig izgultam, mert gyorsan kellett beleönteni a gipszet, hogy meg ne kössön. Fehér cérnát tettünk bele, aztán vártuk, hogy megkeményedjen. Amikor kivehettük a formából – szinte mai napig érzem a kezemben, ahogyan a forma és a kemény gipszfigura kettéválik – kifestettük vízfestékkel. Ma sem tudnám szebben kifesteni, mint akkor. Csak a festék sokszor megfakult, és az élénkpiros szirmokból sápadt rózsaszínűek lettek. Ki volt téve egy a konyhába is, de inkább csak a tarisznya, amit az óvodai ballagáson kaptam, meg a Nők Lapjából kitépett kétoldalas falinaptár. Már egészen megsárgult a vasárnapi főzésektől párás levegőben.

Rékáéknál voltunk többet. Az Adj király katonát! náluk játszottuk, mert a házuk előtt nagy füves terület volt. Volt egy hatalmas fájuk, amiről egymás után szedtük a meggyet. Mindig ránk szólt Klári nénje, hogy ne együnk többet, mert nem marad kompótnak. Akkor feljebb másztunk, minél közelebb a felhőkhöz, mert a fa tetején mindig édesebb a gyümölcs. Illetve másztak, mert én sosem tudtam fára mászni, csak az alsó ágakba kapaszkodtam, hintáztam néhányat, és körbetapogattam a fát, amíg a tenyerembe nem nyomódott a kéreg mintája. Hadd legyen legalább ennyi fa-élményem. A homokozót jobban szerettem az udvar közepén, ahol mindig ott voltak a játék nyomai, ha más nem, legalább egy kiásott üreg.

Minden alkalommal jócskán besötétedett már, mire hazakeveredtem. Réka sosem maradt nálunk sokáig, már nem is tudom, hogy telefonon hívták-e haza, vagy a szófogadás belső hangja volt ilyen határozott. Én mindig telhetetlennek éreztem magam, mint amikor éjszaka a hűtőből még bekapunk egy szelet sütit, mert egyből úgysem lehet baj. Utána még néhány szeletet, hiszen olyan kicsik, hogy szinte észrevétlenül eltűnnek valahol a gyomor fekete lyukában. Akár fürdésre is ott maradtam, álltam a fürdőben, és néztem, ahogyan Réka ledobálja a ruháit – azt hiszem, elfordulva, vagy kicsit takarva magát, mert szemérmesek voltunk – és a kádba mászik. A hab szinte az egész testét ellepte. Már mindennek esti családi hangulata volt, a puha pizsamának, a papucs nedves klattyogásának, a tévének, ahogyan a vacsorához bevilágította a szobát, miközben mindenkin az esti készülődés izgalma érződött.

Gyorsan szaladtam haza, majdnem szemben laktunk, egy háznyi csúszással. Vártam már, hogy otthon legyek, hogy nekünk is legyen puha pizsama és nedves papucs, meg tévé, amiben, a mai napig meg vagyok győződve, a műsorvezetők mindent láttak, ami nálunk történt; bár soha nem hagyták abba egy percre sem a mondandójukat, még akkor sem, ha nem figyeltünk rájuk, még akkor sem, ha a hangos szavak elnyomták az ő hangjukat. Úgy éreztem magam, mint aki nem is haza érkezett. Idegen volt minden, kimaradtam a közös életből. Nem tudtam, maradt-e ebéd, telefonált-e valaki, történt-e valami, ami feszültséget okozhatott. Úgy éreztem, hogy ez a néhány órás kimaradás több fordulatot hozott, mint várható lenne. Éreztem, hogy más lett a levegő, a bútorok, pedig minden ugyanott volt, mint amikor elmentem. Talán csak a kimondott szavak sokasodtak meg, és tették olyan sűrűvé a levegőt. Anyám a szobájában volt, az ajtó bezárva, apám a kanapén feküdt, nézte a tévét, fél szemmel rám pillantott, amikor megérkeztem, nem köszönt, nem mosolygott, nem kérdezett semmit. Én sem erőltettem, gyorsan a szobámba mentem.

Másnap megint jó kedvvel játszottunk Rékával, most nálunk, de másfél óra után átmentünk hozzájuk, mert nekik nagyobb a homokozójuk és lehet meggyet eszegetni a homoktorta tetejéről, és náluk csönd is van, nem nyomja el a játék hangjait semmilyen zajongás. Amikor nagyon elfáradtunk, elővettünk valamilyen régi videó kazettát, és végigbeszéltük a filmet. Réka mondta, hogy a polcon lévő hátsó sor kazettáira még csak ránéznünk is szigorúan tilos. Kíváncsian kérdeztem, hogy miért, mire Réka azt felelte kuncogva, hogy mert azok az apja pornókazettái. Én is nevettem, tudtam, hogy azokkal tényleg nem szabad semmit csinálni, mert kikapunk, de nem voltam teljesen biztos abban, hogy miért nem. Meztelen férfiak és nők, mi van abban, mi is meztelenek vagyunk, ha fürdünk, és meztelenek akkor is, ha felöltözünk, és amikor megszülettünk, akkor is meztelenek voltunk. Ha strandra megyünk, épphogy nem vagyunk meztelenek. Már a szó önmagában is félelmetes, por-nó, jelzi, hogy ezt nekünk nem szabad.

Újra ijesztő hangok visszhangoztak a fülemben, hogy mi lehet most otthon, mire érkezem majd haza. Ha veszekednek, azt már az ajtó előtt hallani fogom. Most már a fürdés előtt eljöttem, nem tudtam tovább más esti életét élni, a sajátomat akartam. A türelmetlenség lendülete hajtott előre. A mellékutcából váratlanul kikanyarodott egy autó, majdnem elé rohantam, de az utolsó pillanatban a lábam az aszfaltra tapadt, mintha beragasztózták volna. Nézz már a szemed elé legközelebb, ordított ki az ablakon egy öblös férfihang, majd tovább hajtott. Éreztem a szívemet, levegő után kapkodtam, a kezem és a lábam úgy remegett, hogy alig bírtam megtenni egy lépést is, hogy végre ne az utca közepén ácsorogjak. Újra csönd volt, csak a tücskök ciripeltek körülöttem. Az ablakaink sárgák voltak a lámpafénytől, benéztem, anya lassan fel-alá sétált, apa az ágyon ült, lemondóan a földet nézte. A mozdulataik nyugodtnak tűntek, az arcvonásaik viszont kemények és szigorúak voltak. A tévé mellett ott állt az a bőrönd, amit nyaranta vittünk magunkkal, ha a Balatonra mentünk. Gondoltam, hogy most nem a Balatonra fogunk menni, főleg, hogy csak egyetlen bőrönd állt indulásra készen, az apáé. Nem akartam bemenni, nem akartam, hogy ugyanazzal a lemondással rám nézzenek, mintha az enyém is lenne az a kudarc, ami őket érte. Bementem a kis sufniba az udvaron, vaksötét volt, mégsem féltem. A szekrényen volt egy elemlámpa, pontosan az ilyen helyzetekre hagytam ott. Eléggé halványan világította meg a körülöttem lévő kis teret, de legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy döglött egérre lépek. Megborzongtam, ahogy elképzeltem a puha kis szőrmókot a lábam alatt.

Arra ébredtem, hogy anyám az ölében vitt, és a kezemet nem tudtam a szememhez emelni, hogy megdörzsöljem. Teljesen elzsibbadt. Azt akartam, hogy tegyen le, ejtsen le, de bevitt a szobámba és betakart. Nem tudtam tiltakozni. Megpuszilta a homlokomat, az ajka forró volt, és ott hagyott a sötétben egyedül. Még hallottam, ahogyan bemegy a szobájába. Többet már nem is akartam tudni a mai napról.