Adél a szemei nélkül egészen átlagos lány lett volna (kivéve, ha tényleg nem lettek volna szemei, mert az igencsak átlagon felüli, ha az ember lánya üres szemgödrökkel jár-kel a nagyvilágban). De Adélnak gyönyörű tenger-szemei voltak. Ha valaki nagyon figyelmesen a mélyére nézett, láthatta az apró barnás és sárgás kavicsokat az alján. Adél szemei átvilágítottak az UV-szűrős, sötétítős napszemüvegeken. Adél, ha nyári éjszakákon nyitva felejtette a szemeit, szentjánosbogarak és éjjeli lepkék röpködtek köré. Adél szemeivel gyertyát lehetett volna gyújtani.

De Adél nem a szépsége gondolatának szentelte mindennapjait. Meg sem fordult a fejében például, hogy valakit egyszer majd rabul ejt a szemeivel.

Csak ült a metrón és olvasott, mint rendesen, közben pedig minden megállónál felnézett, hogy nem felejtett-e el leszállni, mint rendesen.

Még öt megállója volt hátra, amikor fölnézett és megpillantotta ezt a furcsa bozontos hajú fiút, aki le sem vette róla a tekintetét. Adélnak ezután fészket rakott agyában a gondolat, hogy figyelik, ezért az összes további gesztusát, mozdulatait, pillantásait akarva-akaratlanul is ennek tudatában tette. Már nem tudott odafigyelni Bovaryné kalandjaira, az olvasás mechanikus tevékenységgé vált, amelyből ezután sokkal gyakrabban pillantott fel. Nem feltétlenül nézett a bozontos hajú fiúra, csak tudni akarta, hogy még mindig ott van és hogy még mindig őt nézi.

Nem ez volt az első eset, hogy Adél szemei így megigéztek valakit, de az első eset volt, hogy a figyelem, amelynek érezhetően a középpontjában állt, őt is érdekelni kezdte.

Ha valaki a fiút nézte, ahogy a fiú Adélt nézte, biztos észrevehette, hogy már percek óta nem pislogott. Csak nézte és nézte Adélt. Szeretett volna megmártózni a szemei tengerében. Ahogy ez az érzés világossá vált számára, közelebb hajolt és egyszerűen fejest ugrott a lány szemébe. A víz olyan forró volt, hogy a fiú testének szüksége volt néhány másodpercre, amíg felfogta és érzékelni tudta a hőt, amit addig jéghidegnek érzett. De a forróság ellenére a fiú nem főtt meg a vízben, még csak rákvörös sem lett. Sőt minél tovább lubickolt a tengerben, annál tökéletesebbé vált számára a hőmérséklete. A hullámok simogatták a bőrét, távolról madárcsicsergést hallott, érezte a nap melegét az arcán. A boldogságban úszott.

A későbbiekben fogalma sem volt arról, hogy mennyi időt töltött Adél tengerében, lehet, hogy éveket, heteket, vagy napokat, de az is lehet, hogy csak pár pillanatig tartott az egész. Idegesíteni kezdték a madarak, langyos lábvíznek érezte a hullámok simogatását, a napot meg egyszerűen megunta. Megunta a boldogságot.

Kikászálódott hát Adél szeméből és csuromvizesen kisétált a metróajtón.