Lilivel találkoztam. Lili a legrégebbi barátnőm. Együtt bújkáltunk az óvodában Margit néni elől, nehogy megérezze a körömlakkszagot, ami mind a húsz ujjunkból áradt. Már egy éve nem láttam, ezért nem tudhatta, pontosan min is megyek keresztül. Egy kávé ürügyén ültünk le beszélgetni. Pontosabban én beszéltem, ő meg hallgatott. Elmondtam neki mindent. Elévetítettem ezt a filmet, amely tele volt nevetéssel, sírással, szeretkezéssel, lélegzéssel, szomjjal. A legapróbb részletekig menően pontos film volt ez, a siketeknek és nagyothallóknak még felirattal is segédkezett a megértésben. A stáblista után Lili csak hallgatott. Vártam a válaszát. Elepedtem egy tanács, egy új nézőpont, egy aprócska szó után.

-Értelek.- mondta végül. Fellélegeztem. Mégsem vagyok egyedül! De folytatta:
-Ez olyan, mint amikor a Marci és a Luca összevesztek és a Luca be akart ugrani a Dunába, mert azt hitte, hogy a Marci megcsalta a Fannival. Aztán amikor megtudta a Luca, hogy nem, mégis beleugrott a Dunába, hogy ő nem is érdemli meg a Marcit.

Elszomorodtam. Lili nem értett engem.

Gergővel találkoztam. Lassan két éve vagyunk együtt. Ha valaki, akkor ő áll a legközelebb hozzám. Ismeri a hétköznapjaimat, figyel rám. Kiöntöttem neki a szívemet. Lassú cseppekben csorogtam le a székről, amelyen ültem. Aztán amikor már nem voltam más, mint egy ecet- és elkeseredettségszagú massza a földön, a lábai előtt, elhallgattam.

-Értelek.- mondta. Ha ő mondja, akkor igaz. Akkor ért. Értenie kell. De folytatta:

-Ez tök olyan, mint amikor egész nap rántotthúsra vágyom, de tudom, hogy csak este juthatok hozzá. És mikor már ott van az orrom előtt, nem is kívánom annyira, mint előtte.

Gergő nem értett engem.

Édesanyámmal találkoztam. Végignézte, ahogyan felnőttem. Egy a vérünk. Ő majd megért. Kitárulkoztam neki. A lábujjaimtól kezdve szakadt szét a bőröm, a hasamnál nyílt szét a húsom, anya beleláthatott a csontjaimba, a szemgolyómon túl az agyvelőmbe, az összes artériámba, a szívkamrákba. Úgy feküdtem előtte, mint egy széttrancsírozott őzike az úttesten, mire megszólalt:

-Értelek. Ez pontosan olyan, mint amikor évekig, sőt évtizedekig nem mostam ki azt a lila függönyt, tudod, ami ott van a hálóban. Aztán végül mégis bedobtam a mosógépbe, és amikor kivettem, már csak ilyen kis cafatjai voltak, tudod.

Anyám nem értett engem.

Hazasétáltam. Otthon az üres szobámban megálltam a tükör előtt. Belenéztem a szemembe és elmondtam mindent. Mindent pontosan úgy, ahogy volt. Én rámnézett. Egy darabig gondolkodott, majd azt mondta:

-Nem értelek.

 Adél a szemei nélkül egészen átlagos lány lett volna (kivéve, ha tényleg nem lettek volna szemei, mert az igencsak átlagon felüli, ha az ember lánya üres szemgödrökkel jár-kel a nagyvilágban). De Adélnak gyönyörű tenger-szemei voltak. Ha valaki nagyon figyelmesen a mélyére nézett, láthatta az apró barnás és sárgás kavicsokat az alján. Adél szemei átvilágítottak az UV-szűrős, sötétítős napszemüvegeken. Adél, ha nyári éjszakákon nyitva felejtette a szemeit, szentjánosbogarak és éjjeli lepkék röpködtek köré. Adél szemeivel gyertyát lehetett volna gyújtani.

De Adél nem a szépsége gondolatának szentelte mindennapjait. Meg sem fordult a fejében például, hogy valakit egyszer majd rabul ejt a szemeivel.

Csak ült a metrón és olvasott, mint rendesen, közben pedig minden megállónál felnézett, hogy nem felejtett-e el leszállni, mint rendesen.

Még öt megállója volt hátra, amikor fölnézett és megpillantotta ezt a furcsa bozontos hajú fiút, aki le sem vette róla a tekintetét. Adélnak ezután fészket rakott agyában a gondolat, hogy figyelik, ezért az összes további gesztusát, mozdulatait, pillantásait akarva-akaratlanul is ennek tudatában tette. Már nem tudott odafigyelni Bovaryné kalandjaira, az olvasás mechanikus tevékenységgé vált, amelyből ezután sokkal gyakrabban pillantott fel. Nem feltétlenül nézett a bozontos hajú fiúra, csak tudni akarta, hogy még mindig ott van és hogy még mindig őt nézi.

Nem ez volt az első eset, hogy Adél szemei így megigéztek valakit, de az első eset volt, hogy a figyelem, amelynek érezhetően a középpontjában állt, őt is érdekelni kezdte.

Ha valaki a fiút nézte, ahogy a fiú Adélt nézte, biztos észrevehette, hogy már percek óta nem pislogott. Csak nézte és nézte Adélt. Szeretett volna megmártózni a szemei tengerében. Ahogy ez az érzés világossá vált számára, közelebb hajolt és egyszerűen fejest ugrott a lány szemébe. A víz olyan forró volt, hogy a fiú testének szüksége volt néhány másodpercre, amíg felfogta és érzékelni tudta a hőt, amit addig jéghidegnek érzett. De a forróság ellenére a fiú nem főtt meg a vízben, még csak rákvörös sem lett. Sőt minél tovább lubickolt a tengerben, annál tökéletesebbé vált számára a hőmérséklete. A hullámok simogatták a bőrét, távolról madárcsicsergést hallott, érezte a nap melegét az arcán. A boldogságban úszott.

A későbbiekben fogalma sem volt arról, hogy mennyi időt töltött Adél tengerében, lehet, hogy éveket, heteket, vagy napokat, de az is lehet, hogy csak pár pillanatig tartott az egész. Idegesíteni kezdték a madarak, langyos lábvíznek érezte a hullámok simogatását, a napot meg egyszerűen megunta. Megunta a boldogságot.

Kikászálódott hát Adél szeméből és csuromvizesen kisétált a metróajtón.

Kisöregek

Már nem volt igazán meleg, a járókelők ruházata alapján kezdeti őszi dzsekis idő. A pesti Művész Mozi előtti padon két öregúr, Ödön és Jenő beszélgetett. A beszélgetés akadozott, néha nagyokat hallgattak és szuszogtak közben.

-Jenőkém. Megöregedtem. Már nem ugyanaz.

-Már megint a nők, igaz Dönci?- kérdezett vissza szuszogva Jenő.- Na mesélj.

-Emlékszel, mikor sikerült meghódítanom Jolánt? A legjobb nő volt a környéken, mégis én vittem haza.

-Mind emlékszünk, Dönci.

-Utána én voltam a sztár. De ezek a mai csirkék akkor még nem is éltek, nem tudják, ki voltam én régen. Van ez az új pipi, ez a Timi. Úgy jár-kel a városban, mint egy istennő. Nem csinál mást, csak riszálja magát, nyújtogatja a nyakát és közben kidülleszti a mellét, de én már ennyitől is úgy be vagyok zsongva, hogy ha csak rágondolok, elszállok.

-Udvaroltál neki?

-Hogyne udvaroltam volna neki? Persze, hogy udvaroltam neki. Azt hiszed, viccből játszom itt a szerencsétlent neked? Hát persze, hogy udvaroltam. A múlt héten vagy két órán keresztül kergettem. De még csak rám se nézett. Utána persze úgy kifáradtam, hogy alig kaptam levegőt.

-Talán ha felhívnád magadra a figyelmét…-kezdte Jenő némi gondolkodás után.

-Mire gondolsz, Jenőkém?

-Emlékszel, hogy amikor meghódítottad Jolánt, milyen nagyon kétségbe voltam esve? Talán pont ez lenne a megoldás. Féltékennyé tehetnéd.

-Nem tudom, Jenő… Ha nem lennék már ilyen öreg, azt mondanám, üsse kő. De így már nem éri meg. Ráadásul mikor a múlt héten végre leszálltam róla, fogta magát és elküldött melegebb éghajlatra.

-Ragyogó ötlet, Dönci!- kiáltott fel Jenő és mindketten elrepültek dél felé.

Tegnap éjszaka mindhármukat bezártam a pincébe. Sosem tettem még ilyet előtte. Magamtól most se tettem volna. De nélkülük sokkal szebbnek, elbűvölőbbnek éreztem magam az éjszaka. Nélkülük semmivel sem kellett törődnöm. Felszabadulhattam végre.

Másnap reggel sietve indultam a munkahelyemre, teljesen meg is feledkeztem róluk. Hogy ők most a pincében. Mindhárman, már tegnap éjszaka óta.

Először nem tűnt fel a hiányuk. Csak egy icipicit éreztem magam máshogy, mint ahogyan egyébként szoktam. Olyat tettem, amit épeszű ember normális esetben nem csinálna. Rámosolyogtam egy ellenőrre. De ez még nem minősült árulkodó jelnek, a jókedvemre fogtam, amivel végül is nem tévedhettem túl sokat: évek óta nem volt ilyen jó éjszakám.

Aztán feltűnt, hogy milyen kócos vagyok. Hát előkaptam a táskámból a fésűm és a metrón fésülni kezdtem a hajam. Egy fél megállóval később körülnéztem és észrevettem, hogy nincs egy szabad ülőhely sem. Hát beleültem egy helyes fiatalember ölébe.

Mikor beérkeztem a munkahelyemre, hangosan kiabáltam mindenkinek a jó reggeltet. A vécén felváltva fütyörésztem és daloltam. A csapban leborotváltam a lábam. Lefénymásoltam a saját fenekem. Az ebédszünetben fánkokkal dobáltam a kollégáimat. Na, ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Leköptem a főnököm. Ekkor jöttem rá: otthagytam őket a pincében. Kirohantam az épületből, hogy hazajussak és kiengedjem őket, magamba olvaszthassam újra mindhármukat.

De a hiányuk mintha kezdett volna elhatalmasodni rajtam. Mintha elvesztettem volna az eszem; egyre szokatlanabb és felháborítóbb dolgokat műveltem.

Rákiabáltam egy kisfiúra, aki erre sírva fakadt. Tudtam, hogy haza kell jutnom, mielőtt ennél is borzasztóbb dolgokat teszek, de képtelen voltam irányítani a saját testem. Ez a valami átvette a hatalmat az egész lényem fölött és én szó nélkül engedelmeskedtem neki. Kivettem egy kislány kezéből a fagylaltját és a szeme láttára a kukába dobtam. Levizeltem egy rendőr motorját. Az utcán papírzacskót húztam egy idős néni fejére. Elgáncsoltam egy vakot. Levágtam egy fiatal lány copfját a buszon. Elvettem egy nyomorék mankóját és elfutottam vele. Egy templomban szentelt vízzel gargalizáltam. Telefonfülkében maszturbáltam, miközben anyám volt a vonalban. Beszabadultam egy kórházba és dohányoztam a csecsemőosztályon, belehamuztam az újszülöttek szájába.

Megrészegültem a saját tetteimtől, az ezutáni pillanatokra, percekre, vagy órákra, vagy nem is tudom mikre, egyáltalán nem emlékszem.

Elképzelésem sincs, hogyan kerültem végül mégis haza. Lerohantam a pincébe. Remegő kézzel kireteszeltem a zárat, majd kinyitottam az ajtót. Ott feküdtek mind a hárman. Fakó én-testük mozdulatlan és merev volt. Halottak voltak. A gátlásaim.

Levente

Lajos a szokott időben, délután két órakor leült a középső ablak melletti ebédlőasztalhoz egy tál gombalevessel. Szerette ezt a helyet, mert a vele szemben lévő szék éppen kitakarta Lőrinc bácsit, akit ugyan senki sem szeretett volna látni evés közben. Megvolt ugyanis az a kedves kis szokása, hogy nem csukta be a száját miközben rágott, így a nap végére Lőrinc bácsi szakálláról egy pillanat alatt meg lehetett mondani, mi volt aznap a menü.

-Hogy vagy?- kérdezte Lajos kedvetlenül barátjától, aki csak most ült le az asztalhoz. Észrevette, hogy nem néz ki túl jól. -Nem nézel ki túl jól. Sápadt vagy.

-Ne is mondd, pajtás. Már egy ideje bújkál bennem valami. Lehet, hogy hülyeség lesz, amit mondok és te majd rögtön kinevetsz, pajtás, de felötlött bennem a gondolat, hogy én… hogy talán… nem is létezem.

-Bolondokat beszélsz.- intett Lajos és igyekezett minden porcikájával az ebédjére koncentrálni.

-Komolyan! Hallgass meg! Mióta is vagyunk barátok?

-Nagyjából három éve- mondta rezzenéstelen arccal Lajos, és kanalazott egyet a gombalevesből.

-Na pajtás, ha három éve megkérdezed, hogy mi a kedvenc színem, rögtön rávágom, hogy a zöld. De ha megkérdeznéd most, hát nem tudnék válaszolni. Fene se tudja, valahogy az összes szín egyforma lett. Vagy vegyük például a szememet. Ha három éve belenézel a szemembe, rögtön megállapítod, hogy kék. És most?

-Most?-kérdezett vissza Lajos, rá se nézve barátjára.

-Nézz csak ide!

-Hát nem tudom. Olyan szürkés.

-Na ugye! De ez még nem minden! Valahogy tényleg úgy érzem magam, mintha tűnnék el. Mintha elveszteném önmagam. Ha megkérdezed három éve, hogy mi a nevem, hát simán rávágom, hogy Levente. De pajtás, ha megkérdeznéd most, hát őszintén nem tudnám megmondani. Nem vagyok én olyan leventés. Sőt semmilyen sem vagyok. Nézegettem tegnap a férfi neveket, aztán hangosan kimondtam őket és belenéztem a tükörbe. Nem illik rám a Zénó, az Ödön, a Levente, de még a Tamás se! Sőt, a te nevedet is kipróbáltam, de semmi. Nem hallgattam egyikre sem. Aztán kíváncsiságból a női nevek közül is választottam magamnak párat, de ugyancsak semmi. Nagyon félek pajtás, hogy nem létezem.

-Á! Badarság.- vágta rá Lajos.

-Nem az. Ezek a nemlét egyértelmű tünetei. Ha most belém rúgnál, nem éreznék semmit. A múltkor répát szeleteltem és csak azért vettem észre, hogy a jobb középső ujjamból is levágtam egy picit, mert elkezdett ömleni belőle a vér. De pajtás, mi lesz, ha eltűnik a tükörképem? És ha a tükörképemmel együtt én is?- visította immár elkeseredetten Levente, és hatalmas szemeket meresztett barátjára, akitől nyilván valami megnyugtató válaszra várt. Ehelyett Lajos így felelt:- Talán csak bebeszéled magadnak.- Ezután felállt, majd köszönés nélkül elindult a huszonhármas kórterem irányába. Levente még egy darabig kiáltozott utána, mielőtt végleg elcsuklott a hangja.

Lajost egy hét múlva egészségesnek nyilvánították, így szabadon távozhatott immár egy olyan világba, ahol nem léteznek leventék.

– Tudja, én már nagyon sokszor szültem. Gyötrelmes dolog. Nem csak azért, mert fájdalmas, hanem azért is, mert ha van kedvem, ha nincs, nevelni kell. És van, hogy épp az új jövevénnyel lennék elfoglalva, vagy ne adj’ isten, szülnék még egyet kedvem szerint, de olyankor mi van a régiekkel? Nem lehet csak úgy egyszerűen eldobni őket, ha már nem kívánom tovább gondozni.

A felnőttekkel még nehezebb! Úgy csinálnak, mint akik kiröpülnek a fészekből világot látni, megismerkedni másokkal, de nem! Visszajönnek és újabb nevelgetésre szorulnak, útbaigazításra, satöbbi. Tudja, én már nagyon régóta csak szülök. Volt olyan év, hogy többet is! Sőt olyan hónap is, hét is, de még olyan nap is volt, amikor nem csak egyet, de legalább hármat-négyet sikerült kierőszakolni magamból! Á, az se volt igazán jó. Utána nem tudtam hova kapni a fejem. Ide nézek, hát látom, az egyik maga alá csinál. Oda nézek, hát látom, a másik meg véletlenül mindjárt öngyilkos lesz. Nem könnyű ez az élet. De mit lehet tenni?

– Uram, én csak annyit kérdeztem, hogy tehát akkor császármetszést szeretne?

– Igen. Tudja, az eddigiek csak úgy kipattantak belőlem. Érti, úgy egyszerűen, mintha csak egy ágyúgolyót lőttek volna ki. De úgy érzem, hogy ez a mostani nem akar ilyen könnyen távozni belőlem. Segítségre lenne szükségem.

– Biztos ebben? Tisztában van azzal a kockázattal, hogy belehal?

– Igen, tisztában vagyok. De tudja, arra gondoltam, hogy én már annyiszor szültem jelentéktelen kis semmiségeket, amik olyan könnyen csurogtak ki az ujjaimból, mint a vécén a kisdolog, ha túl sok sört ittam meg egyszerre. És hát közben meg arra gondoltam, hogyha ezeknél a semmiségeknél ilyen könnyen ment, akkor hát ami ilyen nehezen próbál utat találni kifelé, az csak jó lehet. Tudja, Einsteinnek sem lehetett könnyű azzal a relativitás-elmélettel. És biztosra veszem, hogy Dosztojevszkij sem egy pillanat alatt írta meg A bűn és bűnhődést. És tudja, én most már arra gondoltam, hogy eleget éltem én így. Mert hát szerintem most végre egy nagy gondolat termékenyítette meg az agyvelőmet. Ha pedig választanom kell, hogy ki pusztuljon el, hát legyek én. Vágja csak fel a koponyámat!