Levente

 

 

Lajos a szokott időben, délután két órakor leült a középső ablak melletti ebédlőasztalhoz egy tál gombalevessel. Szerette ezt a helyet, mert a vele szemben lévő szék éppen kitakarta Lőrinc bácsit, akit ugyan senki sem szeretett volna látni evés közben. Megvolt ugyanis az a kedves kis szokása, hogy nem csukta be a száját miközben rágott, így a nap végére Lőrinc bácsi szakálláról egy pillanat alatt meg lehetett mondani, mi volt aznap a menü.

-Hogy vagy?- kérdezte Lajos kedvetlenül barátjától, aki csak most ült le az asztalhoz. Észrevette, hogy nem néz ki túl jól. -Nem nézel ki túl jól. Sápadt vagy.

-Ne is mondd, pajtás. Már egy ideje bújkál bennem valami. Lehet, hogy hülyeség lesz, amit mondok és te majd rögtön kinevetsz, pajtás, de felötlött bennem a gondolat, hogy én… hogy talán… nem is létezem.

-Bolondokat beszélsz.- intett Lajos és igyekezett minden porcikájával az ebédjére koncentrálni.

-Komolyan! Hallgass meg! Mióta is vagyunk barátok?

-Nagyjából három éve- mondta rezzenéstelen arccal Lajos, és kanalazott egyet a gombalevesből.

-Na pajtás, ha három éve megkérdezed, hogy mi a kedvenc színem, rögtön rávágom, hogy a zöld. De ha megkérdeznéd most, hát nem tudnék válaszolni. Fene se tudja, valahogy az összes szín egyforma lett. Vagy vegyük például a szememet. Ha három éve belenézel a szemembe, rögtön megállapítod, hogy kék. És most?

-Most?-kérdezett vissza Lajos, rá se nézve barátjára.

-Nézz csak ide!

-Hát nem tudom. Olyan szürkés.

-Na ugye! De ez még nem minden! Valahogy tényleg úgy érzem magam, mintha tűnnék el. Mintha elveszteném önmagam. Ha megkérdezed három éve, hogy mi a nevem, hát simán rávágom, hogy Levente. De pajtás, ha megkérdeznéd most, hát őszintén nem tudnám megmondani. Nem vagyok én olyan leventés. Sőt semmilyen sem vagyok. Nézegettem tegnap a férfi neveket, aztán hangosan kimondtam őket és belenéztem a tükörbe. Nem illik rám a Zénó, az Ödön, a Levente, de még a Tamás se! Sőt, a te nevedet is kipróbáltam, de semmi. Nem hallgattam egyikre sem. Aztán kíváncsiságból a női nevek közül is választottam magamnak párat, de ugyancsak semmi. Nagyon félek pajtás, hogy nem létezem.

-Á! Badarság.- vágta rá Lajos.

-Nem az. Ezek a nemlét egyértelmű tünetei. Ha most belém rúgnál, nem éreznék semmit. A múltkor répát szeleteltem és csak azért vettem észre, hogy a jobb középső ujjamból is levágtam egy picit, mert elkezdett ömleni belőle a vér. De pajtás, mi lesz, ha eltűnik a tükörképem? És ha a tükörképemmel együtt én is?- visította immár elkeseredetten Levente, és hatalmas szemeket meresztett barátjára, akitől nyilván valami megnyugtató válaszra várt. Ehelyett Lajos így felelt:- Talán csak bebeszéled magadnak.- Ezután felállt, majd köszönés nélkül elindult a huszonhármas kórterem irányába. Levente még egy darabig kiáltozott utána, mielőtt végleg elcsuklott a hangja.

Lajost egy hét múlva egészségesnek nyilvánították, így szabadon távozhatott immár egy olyan világba, ahol nem léteznek leventék.