Lilivel találkoztam. Lili a legrégebbi barátnőm. Együtt bújkáltunk az óvodában Margit néni elől, nehogy megérezze a körömlakkszagot, ami mind a húsz ujjunkból áradt. Már egy éve nem láttam, ezért nem tudhatta, pontosan min is megyek keresztül. Egy kávé ürügyén ültünk le beszélgetni. Pontosabban én beszéltem, ő meg hallgatott. Elmondtam neki mindent. Elévetítettem ezt a filmet, amely tele volt nevetéssel, sírással, szeretkezéssel, lélegzéssel, szomjjal. A legapróbb részletekig menően pontos film volt ez, a siketeknek és nagyothallóknak még felirattal is segédkezett a megértésben. A stáblista után Lili csak hallgatott. Vártam a válaszát. Elepedtem egy tanács, egy új nézőpont, egy aprócska szó után.

-Értelek.- mondta végül. Fellélegeztem. Mégsem vagyok egyedül! De folytatta:
-Ez olyan, mint amikor a Marci és a Luca összevesztek és a Luca be akart ugrani a Dunába, mert azt hitte, hogy a Marci megcsalta a Fannival. Aztán amikor megtudta a Luca, hogy nem, mégis beleugrott a Dunába, hogy ő nem is érdemli meg a Marcit.

Elszomorodtam. Lili nem értett engem.

 

Gergővel találkoztam. Lassan két éve vagyunk együtt. Ha valaki, akkor ő áll a legközelebb hozzám. Ismeri a hétköznapjaimat, figyel rám. Kiöntöttem neki a szívemet. Lassú cseppekben csorogtam le a székről, amelyen ültem. Aztán amikor már nem voltam más, mint egy ecet- és elkeseredettségszagú massza a földön, a lábai előtt, elhallgattam.

-Értelek.- mondta. Ha ő mondja, akkor igaz. Akkor ért. Értenie kell. De folytatta:

-Ez tök olyan, mint amikor egész nap rántotthúsra vágyom, de tudom, hogy csak este juthatok hozzá. És mikor már ott van az orrom előtt, nem is kívánom annyira, mint előtte.

Gergő nem értett engem.

 

Édesanyámmal találkoztam. Végignézte, ahogyan felnőttem. Egy a vérünk. Ő majd megért. Kitárulkoztam neki. A lábujjaimtól kezdve szakadt szét a bőröm, a hasamnál nyílt szét a húsom, anya beleláthatott a csontjaimba, a szemgolyómon túl az agyvelőmbe, az összes artériámba, a szívkamrákba. Úgy feküdtem előtte, mint egy széttrancsírozott őzike az úttesten, mire megszólalt:

-Értelek. Ez pontosan olyan, mint amikor évekig, sőt évtizedekig nem mostam ki azt a lila függönyt, tudod, ami ott van a hálóban. Aztán végül mégis bedobtam a mosógépbe, és amikor kivettem, már csak ilyen kis cafatjai voltak, tudod.

Anyám nem értett engem.

 

Hazasétáltam. Otthon az üres szobámban megálltam a tükör előtt. Belenéztem a szemembe és elmondtam mindent. Mindent pontosan úgy, ahogy volt. Én rámnézett. Egy darabig gondolkodott, majd azt mondta:

-Nem értelek.