Kisöregek

 

Már nem volt igazán meleg, a járókelők ruházata alapján kezdeti őszi dzsekis idő. A pesti Művész Mozi előtti padon két öregúr, Ödön és Jenő beszélgetett. A beszélgetés akadozott, néha nagyokat hallgattak és szuszogtak közben.

-Jenőkém. Megöregedtem. Már nem ugyanaz.

-Már megint a nők, igaz Dönci?- kérdezett vissza szuszogva Jenő.- Na mesélj.

-Emlékszel, mikor sikerült meghódítanom Jolánt? A legjobb nő volt a környéken, mégis én vittem haza.

-Mind emlékszünk, Dönci.

-Utána én voltam a sztár. De ezek a mai csirkék akkor még nem is éltek, nem tudják, ki voltam én régen. Van ez az új pipi, ez a Timi. Úgy jár-kel a városban, mint egy istennő. Nem csinál mást, csak riszálja magát, nyújtogatja a nyakát és közben kidülleszti a mellét, de én már ennyitől is úgy be vagyok zsongva, hogy ha csak rágondolok, elszállok.

-Udvaroltál neki?

-Hogyne udvaroltam volna neki? Persze, hogy udvaroltam neki. Azt hiszed, viccből játszom itt a szerencsétlent neked? Hát persze, hogy udvaroltam. A múlt héten vagy két órán keresztül kergettem. De még csak rám se nézett. Utána persze úgy kifáradtam, hogy alig kaptam levegőt.

-Talán ha felhívnád magadra a figyelmét…-kezdte Jenő némi gondolkodás után.

-Mire gondolsz, Jenőkém?

-Emlékszel, hogy amikor meghódítottad Jolánt, milyen nagyon kétségbe voltam esve? Talán pont ez lenne a megoldás. Féltékennyé tehetnéd.

-Nem tudom, Jenő… Ha nem lennék már ilyen öreg, azt mondanám, üsse kő. De így már nem éri meg. Ráadásul mikor a múlt héten végre leszálltam róla, fogta magát és elküldött melegebb éghajlatra.

-Ragyogó ötlet, Dönci!- kiáltott fel Jenő és mindketten elrepültek dél felé.