1

 

Néhány hete édesanyám egyik fényképére bukkantam, 
melyen kiült a napra, arca kipirult, talán a sikertől, az örömtől.
Sütött a nap. A kutyák pedig 
akárcsak az idő, együtt pihennek a lábánál,
nyugodtan, mozdulatlanul, ahogy minden a fényképen.

Aztán letöröltem anyám arcáról a port.
A por tényleg mindent eltakart; azt hiszem, az emlékezés örökös 
homálya óvta meg gyerekkori emlékeimet.
A háttérben, talán, egy kerti szék, egy sövény és néhány fa.

Amikor a nap az égbolt alászáll, az árnyak hosszan elnyúlnak, elsötétednek.
Minél többször leporolom a képet, annál sötétebb lesz árnyékuk.
Megérkezett a nyár. A gyerekek 
a rózsaágyás mögött tanulnak, miközben 
árnyékuk összeáll.

Aztán észbe kapok; azzal, hogy mindent 
megváltoztattam, ezzel együtt töröltem azt is,
ami addig nyilvánvaló volt –

Megjelent, majd el is tűnt hamarjában.
Vajon pillanatnyi vakság, bizonytalanság, zavartság ez részemről?

Megérkezett a nyár, majd az ősz. Lehulltak a falevelek,
és a vörösesbarna képen felcsillantak a gyermeki arcok.

 

 

2

 

Mikor némiképp újra rátaláltam ezekre az emlékekre,
visszatettem a fényképeket, ahol rájuk találtam, 
egy réges-régi zsebkönyv lapjai közé,
melyek szélei tele voltak írva 
jegyzetekkel, néhol egy-két szó volt, de gyakrabban
fordult elő szellemes megjegyzés vagy felkiáltás,
úgy mint “Egyetértek” vagy “Bizonytalan, tanácstalan vagyok” –

A tinta megfakult. Imitt-amott nem tudom elolvasni, 
mit is gondolhatott szerzője, miközben 
horzsolásszerű foltokra lettem figyelmes, 
hirtelen azt vettem észre, hogy potyognak könnyeim.

Egy ideig a kezemben tartottam a könyvet.
A címe szerint: Halál Velencében;
Én írtam a lap szélére, feltéve, ha Freud elhiszi,
semmi sem a véletlen műve.

Így hát a kis fénykép sorsa
újra eltemetett, ahogyan régen is, a jövő számára.
A lap szélén csupán két szó volt,
egy nyíl mutatott rájuk: “meddő” és az oldal alján: “feledés” –

“Neki pedig úgy rémlett, hogy sápadt, bűbájos 
pszichológus ott künn rámosolyog és fejére int…”[1]

 

3
 

Milyen nyugodt a kert,
bögöly se dongja körbe a húsos somot.
Már itt a nyár.

Milyen nyugodt most itt
az élet, mely ereje teljében van. Platánok

érdes, durva oszlopai 
tartják a mozdulatlan 
lombkoronákat és

a gyep megrészegül
a színpompától –

míg az égbolt kellős közepéről
figyel szemtelenül az Úr.

A dolgok, mondja, s mindannyiotok:
páratlan és megváltoztathatatlan.

Kitapintható a csend, akár 
a színpadon, akár a közönség soraiban,
ahol megszólalni is tolakodó.

Oly közel van hozzánk,
árnyatlan a gyep is.

Nyugodt és csöndes minden,
akár egy délután Pompei városában.

  

4
  

Beatrice elvitte a cedarhursti parkba a gyerekeket.

Sütött a nap. A repülők
jöttek-mentek a fejük felett, békében, hiszen a háborúnak vége.

Így képzelte ő el a világot:
nem lényeges számára, mi valós és mi hazug.

Repülők jönnek-mennek, egészen
Rómáig, Párizsig – nem lehetsz rajtuk,
hacsak nem repülsz át a parkon. Elsuhan
mind, semmi sem állíthatja meg őket –

A gyerekek nem tudnak uralkodni magukon,
hogy meg ne szagolják a rózsákat.
Öt vagy hét évesek lehettek.

Végtelen, örök – így 
beszélt az időről.

Valahol a tölgyek takarásában ült egy padon.
Messze a távolban, a félelem egyre közeledett, ott volt a küszöbön.
oda hallani a vonatállomásról a hangját.

Az eget narancs és rózsaszín festi be, véget ér a nap.

Nem fújt a szél. A könnyű nyári napsugár
tölgy-árnyakat formál a zöld gyepen.