Azt mondtad, egy vörös sárkányt láttál.
Korábban azt gondoltam volna,
csak kitaláltad, mint én ezeket
a sorokat. Aztán már álmodban is
megjelent. És azt kell, hogy mondjam,
tényleg létezik, nem kell hozzá
japánkertbe menni, leülni egy padra,
nem kell vásznakon keresni
kandzsik és a tus figurák között,
fürdőházban robotolni vagy
folyóba lépni, nem egyszer, sem
kétszer, mert van ezeknél
egyszerűbb hely is. Azt hiszem,
elég sorközt hagytam a szavak
között. Aztán itt van ez a négy pont
ezeken az ö betűkön. Eldobom
őket a fehér lapon, pattognak,
mint a tűzkő vagy kavicsok a víz
felszínén. Szabadjára engedtem,
hogy újra és újra rátalálj.

(Illusztráció: Sandra Winchester: Japanese Garden, Calderstones, Liverpool)

Két nekomata

Színesbe öltözött az egyik,
fejére húzták a sapkát és
neon sárgában világít,
mint egy útszéli jelzőtábla,
alatta szürke a bundája.
Mellette a másik nem
tudja, hova lépjen —
előre kettőt, hármat hátra,
nem meri megközelíteni
a mellette lévőt, pedig
nem harap, nem fúj rá,
ugyanolyan a nyakörvük.
A másik olyan se színű,
eltűnik az éjszakában.
Ez az a közpark, ahova
érdemes bemenni, mert
nincs más csak növény,
habár ott hagytak a padon
egy Buddha szobrot. Nézd,
az a két macska mi vagyunk.

A búcsú örömének színpada

Azt hiszem, az egész egy erdőben
fog véget érni, mondtam neked,
legalábbis így képzeltem el,
és eljött a pillanat, itt van ez a
hely, egy befagyott tó vagy
egy tisztás, amit körbevesznek
a fák, egy kisvárosi színpad —

egy hely, ahol esélyem sincs
megszólalni, csupán figyelem,
ahogy kitart egy dupla tooloop
a pislákoló fények között és
egyre messzebb forog tested,
felismerhetetlen és immáron
semmi sem hasonlítható hozzá,

én mindeközben terpeszben
fekszem a havon és felfele
nézek és nem tudom tovább
megmagyarázni a játékodat,
ilyenkor apró állatok vagy
lények ugrálnak körbe és
hangosan nevetek, nevetek,

nevetek a jeges csöndben.

(Illusztráció: Two Cats, illustration from The Kokka magazine, 1898-99, Japanese School)

Ülünk a fűben és figyeljük egymást,
csak a természet és a kozmosz hasonlatos,
hol közel, hol távol, de enyém a szép.

(Illusztráció: Natalia Shaykina: Misty Meadow Sunrise (2024))

Zűrzavarban toporog
és keresi a csillagot,
pislog majd hunyorog,
most az egyszer felejtené
el az emberi beszédet,
hiszen Istennek énekel,

messziről, a dombokon túl
a bíborkadarka-ültetvények
egy elfeledett teremtmény
hatalmas karmainak nyomát
rajzolják ki és ahol a part
szakad, a föld feltépett sebét
a tenger sós vize mossa,
tisztítja újra és újra és újra,

és ott, ahol a madárka ül,
szemléli a tájat és az eget,
na ott lel nyugalomra teste.

Emlékszel-e még?
A víz csobog a messzeségben.

(Illusztráció: Kathy Rennell Forbes: Jewels on the Vine)