Nagypál István összes bejegyzése

Ölelések

 

Először és utoljára,
pontosan tudod a különbséget
mindegyik között, mintha tudnál
a lencsék között válogatni galambmódjára,

az útipoggyászt ki se kell nyitnod,
a reggeli csók előtt vagy
egy bánatos éjszakán a kanapén,
mintha lányok és nők írnák le
az intim szavak jelentését a szótárba,

miközben arról senki sem beszél,
milyen az, ha már nem működik,
és akkor is elmondasz
három Mississippit, ha
biztos vagy a dolgodban,

ez volna hát, ami körbe- vagy leírja
az ember kapcsolatát, mert
éppen elég, ha máshogy nézel közben,
grimaszolsz, sóhajtasz vagy
morogsz és vakarózol,
miközben a méltóságodat keresed

(és furcsa mód a hátad közepére kívánod)

 

(Illusztráció: John Connolly: All Alone by the River)

Seán Hewitt: Esti vers

 

Elsőként a feketerigó fémes kopogása,
ahogy megszállottan remeg a liliomfán

szürkületkor. Újra összegyűlik a kert,
hazahívja a verebeit,

milyen lármát csapnak a babérsom alatt
(az ajtókhoz közel) és minden veréb,

akár a vaspor végigsuhan a kert erővonalain.
Kivárom az utolsó szárnycsapásokat, majd

végignézem, ahogy minden elcsendesedik:
a fény kialszik, lenyugszanak a rigók is

a tisztás legvégén a platánokon,
így ereszti le magát minden fa

új teher alatt, de kitartok egy rövid időre,
amíg el nem sötétedik minden,

amíg a madarak abba nem hagyják az éneklést,
mintha ekképpen tanulnék önuralmat.

 Nagypál István fordítása

Wisława Szymborska: Nehéz együttélés az emlékezettel

Hálátlan közönség vagyok a saját emlékezetemnek.
Azt akarja, minden percét végig hallgassam,
de én csak izgek-mozgok, röfögök,
figyelek is, meg nem is,
kimegyek, visszajövök, aztán újra el.

Minden időmet és figyelmemet le akarja foglalni.
Könnyedén jön, amikor alszom.
Nappal más a helyzet, irigykedik ezért.
Őszintén odacsúsztat régi leveleket, fényképeket,
felizgatja minden jelentős és jelentéktelen esemény,
figyelmen kívül hagyott kilátásra fordítja szememet,
majd halálommal népesíti be azokat.

Elbeszéléseiben mindig fiatalabb vagyok.
Ami igazán kedves, de miért mindig ugyanaz a történet.
Minden tükör más és más állapotot őriz meg.

Dühös lesz, amikor megvonom a vállam.
Bosszút áll majd minden múltbéli,
súlyos, de könnyen felejtő hibámért.
Szemembe néz, figyeli, miként reagálok.
Aztán megvigasztal, rosszabb is lehetne.

Azt akarja tőlem, csak érte és vele éljek.
Leginkább sötétben, bezárva,
de a növényeimet még mindig a mai nap jellemzi,
állandóan beborul a jelenlegi utakon.

Időnként megunom őt.
Az elválást javaslom. Mától, az örökkévalóságig.
Majd szánakozva mosolyog rám,
azóta tudja ez lett a vesztem is.

 

Nagypál István fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wisława Szymborska: Múzeum

Tányérok, amelyekhez nem fűződik étvágy.
Jegygyűrűk, amik viszonzatlanul maradnak
legalább háromszáz évig.

Rajongó – merre van mátkája?
Kardok – de merre haragjuk?
És a lant sem ad hangot szürkületkor.

Ínség idején az örökkévalóság felhalmoz
tízezer évnyi ősrégi dolgot.
A berozsdállt teremőr édesen szendereg
bajuszát lógatva a vitrinnek dőlve.

Fémek, agyag, és madártollak
diadalmaskodnak csendesen az idő felett.
Csak néhány egyiptomi hajtű merészel kacarászni.

A korona túlélte viselője fejét.
A kéz alulmaradt a kesztyűkkel szemben.
A cipő jobb oldali párja győzött a láb felett.

Ami engem illett, élek, amint látod.
Harc a ruhámmal továbbra is tart.
Milyen akaratos egy darab!
Mintha túl akarna élni engem!                  

                   Nagypál István fordítása

willem_van_aelst_detail

Roberto Bolaño versei

FELTÁMADÁS

 

Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabb mindenkinél,
csobban, majd elmerül,
mint Loch Ness feje a végtelen tavon,
megrázó és iszapos, akár a Balaton.
Az alábbiakat figyelembe véve:
a búvárt
az ártatlanság
szárnyai borítják,
miként kívánta.
Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár, aki
isten szemében meghalt.

 

GODZILLA MEXIKÓBAN

Figyelj rám, drága fiam, Mexikó felett
bombák záporoztak,
de senki sem észlelte.
Mérgezett levegő
száll az utcák
felett, a nyitott ablakokon át.
Alig fejezted be az evést, máris leültél
mesét nézni.
Éppen olvastam a hálóban,
amikor rájöttem: meg fogunk halni.
A konyhapadlón találtalak fekve, amikor
kitámolyogtam, szédelegve, émelyegve.
Átöleltük egymást. Azt kérdezted, mi történt;
nem mondtam el, minket játszanak a halál
TV–csatornáján, ami igazából nagy kaland.
Még egy ok, hogy együtt legyünk és ne féljünk.
Le se csukta szemünket, ahogy
ott hagyott minket a halál.
Hol vagyunk – kérdezted egy héttel később,
– hangyák, méhek, balszerencsés számok
az élet rohadt nagy levesében?
Élőlények vagyunk, fiam, akár a madarak,
egyszerű hősök, apró titkok.

 

(Nagypál István fordításai)