Ülünk a fűben és figyeljük egymást,
csak a természet és a kozmosz hasonlatos,
hol közel, hol távol, de enyém a szép.
(Illusztráció: Natalia Shaykina: Misty Meadow Sunrise (2024))
Nagypál István összes bejegyzése
Cathy Park Hong: Bárdolatlan Vénusz
Meghallani a kánikulában, ahogy a muslinca
döngicsél tökéletes köröket leírva, meghallani a tudósok
adok-kapok párbaját, a parfümtől szagló nők pletykálása
közben a köhögést London bárdolatlan napfényében,
meghallani olcsó mutatványosbódék elakadó fémhangját,
doktorok felkavaró felméréseinek formuláit
az állatkitömő klinikákon,
meghallani a visszhangot a kockaalakú folyosókon,
kipróbálni az orvosi tükör markolatját egy rabnőn,
meghallani a történelem szenilis timpanonjának
Énekét.
Zápor itatja a valót, edények mutatják a nevét
visszagondolni a torkomra, a szerveimre, s a csontjaimra
(Nagypál István fordítása)
NYUGHELY
Zűrzavarban toporog
és keresi a csillagot,
pislog majd hunyorog,
most az egyszer felejtené
el az emberi beszédet,
hiszen Istennek énekel,
messziről, a dombokon túl
a bíborkadarka-ültetvények
egy elfeledett teremtmény
hatalmas karmainak nyomát
rajzolják ki és ahol a part
szakad, a föld feltépett sebét
a tenger sós vize mossa,
tisztítja újra és újra és újra,
és ott, ahol a madárka ül,
szemléli a tájat és az eget,
na ott lel nyugalomra teste.
Emlékszel-e még?
A víz csobog a messzeségben.
(Illusztráció: Kathy Rennell Forbes: Jewels on the Vine)
Wisława Szymborska: Nehéz együttélés az emlékezettel
Hálátlan közönség vagyok a saját emlékezetemnek.
Azt akarja, minden percét végig hallgassam,
de én csak izgek-mozgok, röfögök,
figyelek is, meg nem is,
kimegyek, visszajövök, aztán újra el.
Minden időmet és figyelmemet le akarja foglalni.
Könnyedén jön, amikor alszom.
Nappal más a helyzet, irigykedik ezért.
Őszintén odacsúsztat régi leveleket, fényképeket,
felizgatja minden jelentős és jelentéktelen esemény,
figyelmen kívül hagyott kilátásra fordítja szememet,
majd halálommal népesíti be azokat.
Elbeszéléseiben mindig fiatalabb vagyok.
Ami igazán kedves, de miért mindig ugyanaz a történet.
Minden tükör más és más állapotot őriz meg.
Dühös lesz, amikor megvonom a vállam.
Bosszút áll majd minden múltbéli,
súlyos, de könnyen felejtő hibámért.
Szemembe néz, figyeli, miként reagálok.
Aztán megvigasztal, rosszabb is lehetne.
Azt akarja tőlem, csak érte és vele éljek.
Leginkább sötétben, bezárva,
de a növényeimet még mindig a mai nap jellemzi,
állandóan beborul a jelenlegi utakon.
Időnként megunom őt.
Az elválást javaslom. Mától, az örökkévalóságig.
Majd szánakozva mosolyog rám,
azóta tudja ez lett a vesztem is.
Nagypál István fordítása
AHOGY AZ APRÓ RIGÓCSKA
A kényszer az, ahogy az apró rigócska
Énekel az ablakpárkányon és bár
Azt kívánod, a tengerpartra néznél,
Helyette sűrű köd és hideg vesz körbe,
Így látod a kismadár leheletét,
Ilyen az életfogytig tartó kényszer,
Elevenen tart egy riadt és kifáradt
Csorda közepén, ahol minden virágot
Letapostak, és milyen üres ez a
Parányi világ, elfér az ujjbegyeden,
Kényszer az, ami itt tart meg a gravitáció,
Nem érdekli a könyörgés és a feláldozás.
Merre és hogyan? Ez sem érdekli már,
Hagyja, hogy mozogj, mint kép a vásznon,
Bor és eledel nélkül, nappalokkal és éjszakákkal.
(Illusztráció: Richard Allen: Blackbird)
Éjféli hullámok, dobog
dobogó kövek a csizmád alatt,
sűrű levélzet a mellkasod tájékán
és fejed, akár a sárkányé.
ahogy tenger vizébe léptél,
pikkelyeid lehullnak, vörösek és
sárgák. szelek fújnak a szádból,
kavicsokat dobálok a négy
égtáj és évszak felé, egyszerre
egyet. várok, leülök addig, míg
visszadobognak, táncolnak felém.
(Illusztráció: Tetiana Bodnar: Sea Dragon)