Virágokat kutatok fel, hogy
vissza gyere hozzám, még
lótuszom és orchideám is
akad az ablakomban. Amíg
vándorolsz, kisebb-nagyobb
halakat eszem a parton, hogy
csontjaikat elsodorja a víz
és mint üzenet megkapjad.
És amikor hófehér szárnyad
a vízbe ér, feléd nyújtom
kezemet. A tenger végtelen
sztélé, felém sodorja hangodat.
(Illusztráció: Ohara Koson: Wading Egret with Reeds)
Azt mondtad, egy vörös sárkányt láttál.
Korábban azt gondoltam volna,
csak kitaláltad, mint én ezeket
a sorokat. Aztán már álmodban is
megjelent. És azt kell, hogy mondjam,
tényleg létezik, nem kell hozzá
japánkertbe menni, leülni egy padra,
nem kell vásznakon keresni
kandzsik és a tus figurák között,
fürdőházban robotolni vagy
folyóba lépni, nem egyszer, sem
kétszer, mert van ezeknél
egyszerűbb hely is. Azt hiszem,
elég sorközt hagytam a szavak
között. Aztán itt van ez a négy pont
ezeken az ö betűkön. Eldobom
őket a fehér lapon, pattognak,
mint a tűzkő vagy kavicsok a víz
felszínén. Szabadjára engedtem,
hogy újra és újra rátalálj.
(Illusztráció: Sandra Winchester: Japanese Garden, Calderstones, Liverpool)
Két nekomata
Színesbe öltözött az egyik,
fejére húzták a sapkát és
neon sárgában világít,
mint egy útszéli jelzőtábla,
alatta szürke a bundája.
Mellette a másik nem
tudja, hova lépjen —
előre kettőt, hármat hátra,
nem meri megközelíteni
a mellette lévőt, pedig
nem harap, nem fúj rá,
ugyanolyan a nyakörvük.
A másik olyan se színű,
eltűnik az éjszakában.
Ez az a közpark, ahova
érdemes bemenni, mert
nincs más csak növény,
habár ott hagytak a padon
egy Buddha szobrot. Nézd,
az a két macska mi vagyunk.
A búcsú örömének színpada
Azt hiszem, az egész egy erdőben
fog véget érni, mondtam neked,
legalábbis így képzeltem el,
és eljött a pillanat, itt van ez a
hely, egy befagyott tó vagy
egy tisztás, amit körbevesznek
a fák, egy kisvárosi színpad —
egy hely, ahol esélyem sincs
megszólalni, csupán figyelem,
ahogy kitart egy dupla tooloop
a pislákoló fények között és
egyre messzebb forog tested,
felismerhetetlen és immáron
semmi sem hasonlítható hozzá,
én mindeközben terpeszben
fekszem a havon és felfele
nézek és nem tudom tovább
megmagyarázni a játékodat,
ilyenkor apró állatok vagy
lények ugrálnak körbe és
hangosan nevetek, nevetek,
nevetek a jeges csöndben.
(Illusztráció: Two Cats, illustration from The Kokka magazine, 1898-99, Japanese School)
Ülünk a fűben és figyeljük egymást,
csak a természet és a kozmosz hasonlatos,
hol közel, hol távol, de enyém a szép.
(Illusztráció: Natalia Shaykina: Misty Meadow Sunrise (2024))
Meghallani a kánikulában, ahogy a muslinca
döngicsél tökéletes köröket leírva, meghallani a tudósok
adok-kapok párbaját, a parfümtől szagló nők pletykálása
közben a köhögést London bárdolatlan napfényében,
meghallani olcsó mutatványosbódék elakadó fémhangját,
doktorok felkavaró felméréseinek formuláit
az állatkitömő klinikákon,
meghallani a visszhangot a kockaalakú folyosókon,
kipróbálni az orvosi tükör markolatját egy rabnőn,
meghallani a történelem szenilis timpanonjának
Énekét.
Zápor itatja a valót, edények mutatják a nevét
visszagondolni a torkomra, a szerveimre, s a csontjaimra
(Nagypál István fordítása)
Zűrzavarban toporog
és keresi a csillagot,
pislog majd hunyorog,
most az egyszer felejtené
el az emberi beszédet,
hiszen Istennek énekel,
messziről, a dombokon túl
a bíborkadarka-ültetvények
egy elfeledett teremtmény
hatalmas karmainak nyomát
rajzolják ki és ahol a part
szakad, a föld feltépett sebét
a tenger sós vize mossa,
tisztítja újra és újra és újra,
és ott, ahol a madárka ül,
szemléli a tájat és az eget,
na ott lel nyugalomra teste.
Emlékszel-e még?
A víz csobog a messzeségben.
(Illusztráció: Kathy Rennell Forbes: Jewels on the Vine)
