Nagypál István összes bejegyzése

Ahol a kócsag megpihen

 

Virágokat kutatok fel, hogy
vissza gyere hozzám, még
lótuszom és orchideám is
akad az ablakomban. Amíg
vándorolsz, kisebb-nagyobb
halakat eszem a parton, hogy
csontjaikat elsodorja a víz
és mint üzenet megkapjad.
És amikor hófehér szárnyad
a vízbe ér, feléd nyújtom
kezemet. A tenger végtelen
sztélé, felém sodorja hangodat.

 

(Illusztráció: Ohara Koson: Wading Egret with Reeds)

A vörös sárkány megidézése

 

Azt mondtad, egy vörös sárkányt láttál.
Korábban azt gondoltam volna,
csak kitaláltad, mint én ezeket
a sorokat. Aztán már álmodban is
megjelent. És azt kell, hogy mondjam,
tényleg létezik, nem kell hozzá
japánkertbe menni, leülni egy padra,
nem kell vásznakon keresni
kandzsik és a tus figurák között,
fürdőházban robotolni vagy
folyóba lépni, nem egyszer, sem
kétszer, mert van ezeknél
egyszerűbb hely is. Azt hiszem,
elég sorközt hagytam a szavak
között. Aztán itt van ez a négy pont
ezeken az ö betűkön. Eldobom
őket a fehér lapon, pattognak,
mint a tűzkő vagy kavicsok a víz
felszínén. Szabadjára engedtem,
hogy újra és újra rátalálj.

 

(Illusztráció: Sandra Winchester: Japanese Garden, Calderstones, Liverpool)

Két nekomata; A búcsú örömének színpada

 

Két nekomata

Színesbe öltözött az egyik,
fejére húzták a sapkát és
neon sárgában világít,
mint egy útszéli jelzőtábla,
alatta szürke a bundája.
Mellette a másik nem
tudja, hova lépjen —
előre kettőt, hármat hátra,
nem meri megközelíteni
a mellette lévőt, pedig
nem harap, nem fúj rá,
ugyanolyan a nyakörvük.
A másik olyan se színű,
eltűnik az éjszakában.
Ez az a közpark, ahova
érdemes bemenni, mert
nincs más csak növény,
habár ott hagytak a padon
egy Buddha szobrot. Nézd,
az a két macska mi vagyunk.

 

A búcsú örömének színpada

Azt hiszem, az egész egy erdőben
fog véget érni, mondtam neked,
legalábbis így képzeltem el,
és eljött a pillanat, itt van ez a
hely, egy befagyott tó vagy
egy tisztás, amit körbevesznek
a fák, egy kisvárosi színpad —

egy hely, ahol esélyem sincs
megszólalni, csupán figyelem,
ahogy kitart egy dupla tooloop
a pislákoló fények között és
egyre messzebb forog tested,
felismerhetetlen és immáron
semmi sem hasonlítható hozzá,

én mindeközben terpeszben
fekszem a havon és felfele
nézek és nem tudom tovább
megmagyarázni a játékodat,
ilyenkor apró állatok vagy
lények ugrálnak körbe és
hangosan nevetek, nevetek,

nevetek a jeges csöndben.

 

(Illusztráció: Two Cats, illustration from The Kokka magazine, 1898-99, Japanese School)

Cathy Park Hong: Bárdolatlan Vénusz

 

 

unnamed

 

Meghallani a kánikulában, ahogy a muslinca
döngicsél tökéletes köröket leírva, meghallani a tudósok

adok-kapok párbaját, a parfümtől szagló nők pletykálása
közben a köhögést London bárdolatlan napfényében,

meghallani olcsó mutatványosbódék elakadó fémhangját,
doktorok felkavaró felméréseinek formuláit
az állatkitömő klinikákon,

meghallani a visszhangot a kockaalakú folyosókon,
kipróbálni az orvosi tükör markolatját egy rabnőn,

meghallani a történelem szenilis timpanonjának

Énekét.

Zápor itatja a valót, edények mutatják a nevét
visszagondolni a torkomra, a szerveimre, s a csontjaimra

 

(Nagypál István fordítása)

NYUGHELY

 

Zűrzavarban toporog
és keresi a csillagot,
pislog majd hunyorog,
most az egyszer felejtené
el az emberi beszédet,
hiszen Istennek énekel,

messziről, a dombokon túl
a bíborkadarka-ültetvények
egy elfeledett teremtmény
hatalmas karmainak nyomát
rajzolják ki és ahol a part
szakad, a föld feltépett sebét
a tenger sós vize mossa,
tisztítja újra és újra és újra,

és ott, ahol a madárka ül,
szemléli a tájat és az eget,
na ott lel nyugalomra teste.

Emlékszel-e még?
A víz csobog a messzeségben.

 

(Illusztráció: Kathy Rennell Forbes: Jewels on the Vine)