dobogó kövek a csizmád alatt,
sűrű levélzet a mellkasod tájékán
és fejed, akár a sárkányé.
ahogy tenger vizébe léptél,
pikkelyeid lehullnak, vörösek és
sárgák. szelek fújnak a szádból,
kavicsokat dobálok a négy
égtáj és évszak felé, egyszerre
egyet. várok, leülök addig, míg
visszadobognak, táncolnak felém.
(Illusztráció: Tetiana Bodnar: Sea Dragon)
dicsőség legyen a tündérrózsának, a csupasznak,
a kinyílt rózsának, a vizek fehér virágának,
dicsőség legyen a víznek, a kődobta
vízfodor őrzőjének, ami a liliom
zöld levelétől sűrűsödik. és ezalatt
hálát adunk minden
elszórt mag letelepedéséért.
hálát adunk a hosszú gyönge gyökerére,
és a vízcseppek láncára. és tegyük
el ezt a virágot, csendes arcával
erről a felületről, és keressük
a gyökeret, ahogy a hit titkát.
dicsőség legyen a tó körüli munkának
és az iszaposodásnak, a kinyílt
fehér virágnak, amely
ajándék és ami értünk adja majd fel.
Nagypál István fordítása
Először és utoljára,
pontosan tudod a különbséget
mindegyik között, mintha tudnál
a lencsék között válogatni galambmódjára,
az útipoggyászt ki se kell nyitnod,
a reggeli csók előtt vagy
egy bánatos éjszakán a kanapén,
mintha lányok és nők írnák le
az intim szavak jelentését a szótárba,
miközben arról senki sem beszél,
milyen az, ha már nem működik,
és akkor is elmondasz
három Mississippit, ha
biztos vagy a dolgodban,
ez volna hát, ami körbe- vagy leírja
az ember kapcsolatát, mert
éppen elég, ha máshogy nézel közben,
grimaszolsz, sóhajtasz vagy
morogsz és vakarózol,
miközben a méltóságodat keresed
(és furcsa mód a hátad közepére kívánod)
(Illusztráció: John Connolly: All Alone by the River)
Elsőként a feketerigó fémes kopogása,
ahogy megszállottan remeg a liliomfán
szürkületkor. Újra összegyűlik a kert,
hazahívja a verebeit,
milyen lármát csapnak a babérsom alatt
(az ajtókhoz közel) és minden veréb,
akár a vaspor végigsuhan a kert erővonalain.
Kivárom az utolsó szárnycsapásokat, majd
végignézem, ahogy minden elcsendesedik:
a fény kialszik, lenyugszanak a rigók is
a tisztás legvégén a platánokon,
így ereszti le magát minden fa
új teher alatt, de kitartok egy rövid időre,
amíg el nem sötétedik minden,
amíg a madarak abba nem hagyják az éneklést,
mintha ekképpen tanulnék önuralmat.
Nagypál István fordítása
Tányérok, amelyekhez nem fűződik étvágy.
Jegygyűrűk, amik viszonzatlanul maradnak
legalább háromszáz évig.
Rajongó – merre van mátkája?
Kardok – de merre haragjuk?
És a lant sem ad hangot szürkületkor.
Ínség idején az örökkévalóság felhalmoz
tízezer évnyi ősrégi dolgot.
A berozsdállt teremőr édesen szendereg
bajuszát lógatva a vitrinnek dőlve.
Fémek, agyag, és madártollak
diadalmaskodnak csendesen az idő felett.
Csak néhány egyiptomi hajtű merészel kacarászni.
A korona túlélte viselője fejét.
A kéz alulmaradt a kesztyűkkel szemben.
A cipő jobb oldali párja győzött a láb felett.
Ami engem illett, élek, amint látod.
Harc a ruhámmal továbbra is tart.
Milyen akaratos egy darab!
Mintha túl akarna élni engem!
Nagypál István fordítása
Idefent, a madarak vérétől
hideg a levegő.
Érzed, ahogy a csípős-erős
szél belekap a szemedbe
és átjárja elméd folyosóit.
Tarackcsomók, akár a föld termékeny haja,
a tintába mártott táj,
mint egy medence,
melyben a gyönyörű mennybolt
összeomlik;
a reggeli lomha napfényben
megtisztulva híznak az Isten és az Ember ruhái.
Nagypál István fordítása
