Elsőként a feketerigó fémes kopogása,
ahogy megszállottan remeg a liliomfán

szürkületkor. Újra összegyűlik a kert,
hazahívja a verebeit,

milyen lármát csapnak a babérsom alatt
(az ajtókhoz közel) és minden veréb,

akár a vaspor végigsuhan a kert erővonalain.
Kivárom az utolsó szárnycsapásokat, majd

végignézem, ahogy minden elcsendesedik:
a fény kialszik, lenyugszanak a rigók is

a tisztás legvégén a platánokon,
így ereszti le magát minden fa

új teher alatt, de kitartok egy rövid időre,
amíg el nem sötétedik minden,

amíg a madarak abba nem hagyják az éneklést,
mintha ekképpen tanulnék önuralmat.

 Nagypál István fordítása

Tányérok, amelyekhez nem fűződik étvágy.
Jegygyűrűk, amik viszonzatlanul maradnak
legalább háromszáz évig.

Rajongó – merre van mátkája?
Kardok – de merre haragjuk?
És a lant sem ad hangot szürkületkor.

Ínség idején az örökkévalóság felhalmoz
tízezer évnyi ősrégi dolgot.
A berozsdállt teremőr édesen szendereg
bajuszát lógatva a vitrinnek dőlve.

Fémek, agyag, és madártollak
diadalmaskodnak csendesen az idő felett.
Csak néhány egyiptomi hajtű merészel kacarászni.

A korona túlélte viselője fejét.
A kéz alulmaradt a kesztyűkkel szemben.
A cipő jobb oldali párja győzött a láb felett.

Ami engem illett, élek, amint látod.
Harc a ruhámmal továbbra is tart.
Milyen akaratos egy darab!
Mintha túl akarna élni engem!                  

                   Nagypál István fordítása

Idefent, a madarak vérétől
hideg a levegő.
Érzed, ahogy a csípős-erős
szél belekap a szemedbe
és átjárja elméd folyosóit.
Tarackcsomók, akár a föld termékeny haja,
a tintába mártott táj,
mint egy medence,
melyben a gyönyörű mennybolt
összeomlik;
a reggeli lomha napfényben
megtisztulva híznak az Isten és az Ember ruhái.

Nagypál István fordítása

Megőrülök, ahogy várok a fejleményekre,
így addig sétáltam, míg meg nem láttam
a fehéren növő magyalbokrot a fa alatt,

sárgállottak a fürtjei, leveleinek meghajlott
csoportja, akár egy kifehéredett korall,
egy sápadt agancs, szinte már középkori ereklye,

ami világra jön az erdő komor félhomályában.
Miután a gyermek nem lett még megetetve,
visszatérek a magyalbokorhoz, amely

védtelen a napfénytől és képtelen azt
eréllyé kovácsolni. Megtarthatja fehérségét,
talán sose fogja tudni használni tüskéit,

habár, idővel, mikor koronává lesz,
emberek jönnek, hogy szemtanúi legyenek,
miként emelkedik fel egy jámbor lélek.

Nagypál István fordítása

Bármelyik bolond eggyé válhat az óceánnal,
de csak egy Istennő
törhet ki habjaiból.
Ami igaz az óceánra, úgy igaz
a labirintusokra és a versekre is. Amikor úszni kezdesz
az ár ritmusával és hínár-metaforákkal szemben,
jó úszónak kell lenned vagy született Istennőnek,
hogy visszatérj onnan.
Nézed, ahogy a tengeri vidrák féktelenül
kievickélnek a vers közepén.
Olyan lelkesen és békésen játszanak, ahol a víz alig ringatja őket.
Sziklákon és hullámokon kell átvergődnöd, hogy eljuss
a vers közepére, majd megérintsd őket,
de amint megpróbálod, az áldott víz
utolér, hogy visszarántson.
Így érkezünk el az izgalmasabb részhez,
hacsak nem vagy költő, vidra, vagy természetfeletti lény,
meg fogsz fulladni, drágám. Meg fogsz fulladni,
egyik görög se visz majd el a labirintushoz,
és csak egy hős vezethet ki onnan.
Ami igaz a labirintusokra, az úgy igaz
a szerelemre és az emlékezetre is. Ekkor világosodsz meg.

Nagypál István fordítása