dicsőség legyen a tündérrózsának, a csupasznak,
a kinyílt rózsának, a vizek fehér virágának,

dicsőség legyen a víznek, a kődobta
vízfodor őrzőjének, ami a liliom

zöld levelétől sűrűsödik. és ezalatt
hálát adunk minden

elszórt mag letelepedéséért.
hálát adunk a hosszú gyönge gyökerére,

és a vízcseppek láncára. és tegyük
el ezt a virágot, csendes arcával

erről a felületről, és keressük
a gyökeret, ahogy a hit titkát.

dicsőség legyen a tó körüli munkának
és az iszaposodásnak, a kinyílt

fehér virágnak, amely
ajándék és ami értünk adja majd fel.

                        Nagypál István fordítása

Elsőként a feketerigó fémes kopogása,
ahogy megszállottan remeg a liliomfán

szürkületkor. Újra összegyűlik a kert,
hazahívja a verebeit,

milyen lármát csapnak a babérsom alatt
(az ajtókhoz közel) és minden veréb,

akár a vaspor végigsuhan a kert erővonalain.
Kivárom az utolsó szárnycsapásokat, majd

végignézem, ahogy minden elcsendesedik:
a fény kialszik, lenyugszanak a rigók is

a tisztás legvégén a platánokon,
így ereszti le magát minden fa

új teher alatt, de kitartok egy rövid időre,
amíg el nem sötétedik minden,

amíg a madarak abba nem hagyják az éneklést,
mintha ekképpen tanulnék önuralmat.

 Nagypál István fordítása

Tányérok, amelyekhez nem fűződik étvágy.
Jegygyűrűk, amik viszonzatlanul maradnak
legalább háromszáz évig.

Rajongó – merre van mátkája?
Kardok – de merre haragjuk?
És a lant sem ad hangot szürkületkor.

Ínség idején az örökkévalóság felhalmoz
tízezer évnyi ősrégi dolgot.
A berozsdállt teremőr édesen szendereg
bajuszát lógatva a vitrinnek dőlve.

Fémek, agyag, és madártollak
diadalmaskodnak csendesen az idő felett.
Csak néhány egyiptomi hajtű merészel kacarászni.

A korona túlélte viselője fejét.
A kéz alulmaradt a kesztyűkkel szemben.
A cipő jobb oldali párja győzött a láb felett.

Ami engem illett, élek, amint látod.
Harc a ruhámmal továbbra is tart.
Milyen akaratos egy darab!
Mintha túl akarna élni engem!                  

                   Nagypál István fordítása

Idefent, a madarak vérétől
hideg a levegő.
Érzed, ahogy a csípős-erős
szél belekap a szemedbe
és átjárja elméd folyosóit.
Tarackcsomók, akár a föld termékeny haja,
a tintába mártott táj,
mint egy medence,
melyben a gyönyörű mennybolt
összeomlik;
a reggeli lomha napfényben
megtisztulva híznak az Isten és az Ember ruhái.

Nagypál István fordítása