Megőrülök, ahogy várok a fejleményekre,
így addig sétáltam, míg meg nem láttam
a fehéren növő magyalbokrot a fa alatt,

sárgállottak a fürtjei, leveleinek meghajlott
csoportja, akár egy kifehéredett korall,
egy sápadt agancs, szinte már középkori ereklye,

ami világra jön az erdő komor félhomályában.
Miután a gyermek nem lett még megetetve,
visszatérek a magyalbokorhoz, amely

védtelen a napfénytől és képtelen azt
eréllyé kovácsolni. Megtarthatja fehérségét,
talán sose fogja tudni használni tüskéit,

habár, idővel, mikor koronává lesz,
emberek jönnek, hogy szemtanúi legyenek,
miként emelkedik fel egy jámbor lélek.

Nagypál István fordítása

Bármelyik bolond eggyé válhat az óceánnal,
de csak egy Istennő
törhet ki habjaiból.
Ami igaz az óceánra, úgy igaz
a labirintusokra és a versekre is. Amikor úszni kezdesz
az ár ritmusával és hínár-metaforákkal szemben,
jó úszónak kell lenned vagy született Istennőnek,
hogy visszatérj onnan.
Nézed, ahogy a tengeri vidrák féktelenül
kievickélnek a vers közepén.
Olyan lelkesen és békésen játszanak, ahol a víz alig ringatja őket.
Sziklákon és hullámokon kell átvergődnöd, hogy eljuss
a vers közepére, majd megérintsd őket,
de amint megpróbálod, az áldott víz
utolér, hogy visszarántson.
Így érkezünk el az izgalmasabb részhez,
hacsak nem vagy költő, vidra, vagy természetfeletti lény,
meg fogsz fulladni, drágám. Meg fogsz fulladni,
egyik görög se visz majd el a labirintushoz,
és csak egy hős vezethet ki onnan.
Ami igaz a labirintusokra, az úgy igaz
a szerelemre és az emlékezetre is. Ekkor világosodsz meg.

Nagypál István fordítása

A halál maga egy párbeszéd
A lélek és annak hamva közt.
Feloldozlak, mondja a Halál. Erre a Lélek:
Uram, én máshogy vélekedem.

A halál kétségbe vonja, alaposan megindokolva.
A lélek azonban elutasítja,
Egyszerűen elbocsátja bizonyosságért,
egy porhüvely felöltőjéért.

Nagypál István