Wisława Szymborska: Nehéz együttélés az emlékezettel

Hálátlan közönség vagyok a saját emlékezetemnek.

Azt akarja, minden percét végig hallgassam,

de én csak izgek-mozgok, röfögök,

figyelek is, meg nem is,

kimegyek, visszajövök, aztán újra el.

 

Minden időmet és figyelmemet le akarja foglalni.

Könnyedén jön, amikor alszom.

Nappal más a helyzet, irigykedik ezért.

 

Őszintén odacsúsztat régi leveleket, fényképeket,

felizgatja minden jelentős és jelentéktelen esemény,

figyelmen kívül hagyott kilátásra fordítja szememet,

majd halálommal népesíti be azokat.

 

Elbeszéléseiben mindig fiatalabb vagyok.

Ami igazán kedves, de miért mindig ugyanaz a történet.

Minden tükör más és más állapotot őriz meg.

 

Dühös lesz, amikor megvonom a vállam.

Bosszút áll majd minden múltbéli,

súlyos, de könnyen felejtő hibámért.

Szemembe néz, figyeli, miként reagálok.

Aztán megvigasztal, rosszabb is lehetne.

 

Azt akarja tőlem, csak érte és vele éljek.

Leginkább sötétben, bezárva,

de a növényeimet még mindig a mai nap jellemzi,

állandóan beborul a jelenlegi utakon.

 

Időnként megunom őt.

Az elválást javaslom. Mától, az örökkévalóságig.

Majd szánakozva mosolyog rám,

azóta tudja ez lett a vesztem is.

 

Nagypál István fordítása