Mint könnyű csészék

Nyakát a sornyi ház behúzta,
de lámpánk sárga fényt vetít,
elmúlt az est, az éhes utca
felfalta kongó lépteit.

A csillagok, mint könnyű csészék
lebegtek városunk fölött,
az állatok nyüszítve nézték,
ha egy lehullt és eltörött.

Az éj: ezernyi csöndből ágbog,
és átfúródik mindenen,
újságpapírba göngyölt álmok
szaladtak széjjel hirtelen.

Akár a pőre éj vadásza,
mint, aki prédát nem talál,
izzó szekéren nyargalászva
rohant felénk a vén halál.

*

 

Esőerdőben

Földünket Isten szíve s álma tartja,
megérzi ezt itt minden sejt, ideg,
mennyként körülfog, boldogan piheg,
a lelkem mintha lelkéből fakadna.

Dalos folyóból szökdösnek magasra
a rózsaszínű karcsú delfinek,
mesés nagyon, de mindent elhiszek,
buján virít a zöld a fán s alatta.

És minden éjjel apró majmok bőgnek,
méz-mandarinfa csüng az ablakon,
eső zuhog, zihál a lomha tőzeg,
zokog velünk a végtelen vadon.

Hogy mennyi árnya s mélye búg a csöndnek,
szavakkal vissza azt nem adhatom.

*

 

(Illusztráció: Henri Rousseau: Exotic landscape, 1910)