Tartalék illúziók (Patrick de Mela: Fordított)

 A hajnal a rovarokat is megszelídíti.

Az éjszaka utálatos rémeiből, az alvók körül cirregő, motoszkáló, csattogó, surrogó, pittyegő szörnyekből reggelre ártalmatlan bogárkák lesznek, a levegő apró játékszerei. De engedd szabadon ezeket a rémeket éjszaka!  Próbálj meg a kis ártatlanok közt, a nagy zümmögésben, pittyegésben, cirregésben álomba merülni! Vagy ezek nem ugyanazok a lények, mint akiket reggel nevetve elhessegetünk?

És talán a nőkkel is így vagyunk, töprengett Illighaen. Talán csak a sötétség engedi felismerni igazi természetüket. Mert kevés az igazán feszes, vonzó test, na de ha beborítasz egy nőt fekete lepellel, akkor mindjárt ellenállhatatlanul csábító lesz. Nem egy , hanem egy csábhegy, húshegy – rejtőző paradicsomkert. Vagy egy fekete rongyaiban motozó, cirregő szörnyeteg.

 

Cádizban vannak női utcák és férfi utcák, ahogy női házak és férfi házak is természetesen. Persze a női házakban is laknak férfiak, mert errefelé  magányosan (be- és letakarás nélkül) csak egy öregasszony élhet, ezért aztán még a szegény utcákban is férfiak őrzik a nőknek mondott szerelmi kúpokat, dombocskákat, kiszögelléseket. Ámde az illatuk akkor is ott lebeg a szobákban, ha átengedték a vendégeknek az ülőhelyeiket, ha fekete varjak módjára kivonultak a konyhába sütögetni a süteményeiket. Méz, mandula, pisztácia, rácsok, kúpok, dombok, kockák, kosárkák, falatkák – már csak az ízekben érzed a testüket. Talán mert a nők vonzóbbak ízekké szedve, mint a maguk valóságban.

És nemcsak női utcák, női házak vannak Cádizban, hanem női órák is, töprengett Illighaen.  Éjszakai órák, mikor ezek a nővé vált kísértetek a mit sem sejtő férfiak körül motoszkálni kezdenek. Az álmomba merült Cádiz tele van ilyen fekete ruhás lepképel, motoszkáló kísértettel – no de kinek jutna eszébe egy ilyen kis zizegőt a múltjáról vagy az ízléséről kifaggatni? A nők nem számítanak. Ha tudnak beszélni, akkor egyfolytában hazudnak, és csak elkábítanak a surrogásukkal. Az igazán feddhetetlen asszonyok nem beszélnek, nekik ugyan mi múltjuk lehetne?

 Illighaen unta már a várost, unta a lármát, és unta ezeket az álmok idején settenkedő asszonyokat. Neki egyetlen feleség sem jutott, csak egy homályos zug egy geográfiáért bolonduló, magát tudósnak képzelő kereskedő házában. Ő még igazhitűként sem kapott fedelet az udvarban, mert ugyan mi dolga lett volna a toledói bölcseknek egy olyan északi tudóssal, aki hírből sem ismeri Arisztotelészt, és még a kódexeket is csak szükséges (és nem túl értékes) használati tárgyaknak tartja. Aki csak azért jött, hogy megmártózzon a napfénybe és hogy magyarázatot leljen néhány északi babonára. De a muzulmánok, gondolta Illighaen, mindent szétválasztanak, nemcsak a nőket és a férfiakat, nemcsak az édes és a sós ízt, hanem a hagyományt és a tapasztalatot is. Így aztán nem fordulhat elő, hogy egy hithű muzulmán a történelem irányát vagy az idő mibenlétét kutatja. De a nagy katonai összeesküvés tervét sem találta Toledóban, csak a Koránt, ezt a sugárzó könyvet, amit a meghalni mindig kész muszlim katonák életereje tartott életben.

Hogy mi az idő? Ez nem tudományos kérdés, jelentette ki ElFaíq, a nagyvezír főfilozófusa. Hogy hova tart az idő? Hogy hogyan lehet-e a jövőre emlékezni? Öreg szakácsnők morfondíroznak efféléken, miközben a könnyen megdermedő, cukros masszákat kevergetik. Térképek? Ugyan! Az öblöket, a tengeráramokat, a szeleket azért teremtette Allah, hogy a Szavak akadálytalanul terjedhessenek. Hisz egy-két emberöltő múlva a fák nekünk nőnek, az egész világ szelestül-öblöstül a miénk lesz. Az összes kupolájával, az összes hajójával, az összes feketeruhás legyecskéjével.

Hogy ez ilyen egyszerű lenne? Illighaen sokat töprengett ezeken. Hiszen a nappal és az éjszaka, a szárazföld és az ég csak ennek a csodálatos déli tengernek a partján válik szét ilyen pompás egyértelműséggel. Márpedig a ráolvasásszerűen vagy tűzzel-vassal terjesztett hit csak az ilyen egyszerű ellentétek fölött tud diadalt aratni. Mert hiszen néha még a lüktető idő is megbokrosodik, hiszen vannak olyan helyek és helyzetek a földön, ahol a köd és a kétség minden egyértelműséget felbomlaszt.

–Majd felszáll az köd, ha eljutunk északra – jelentette ki a kalifa geográfusa.

Na de hogyan? Hogyan száll fel? Allah felcsippenti a mutatóujjával? Egyetlen intésével megszünteti az ár-apályt, és elsüllyeszti az ár-apály lüktetésében vergődő szigeteket? No de honnan támadnak a szelek? Csak nem az ár-apály lüktetéséből vagy a köd bugyraiból? És szelek híján mi porozza be a fenyőfákat, mi teremti a szerelmet, ki vagy mi szórja szét Allah gondolatait?

És vajon az asszonyok, ezek a letakart húshegyek tényleg olyan gondolat nélkül cikázó bogarak, akiket csak álmok és félelmek lökdösnek? Illighaen megriadt. Allah – és persze Jézus, de ami azt illeti, a görög filozófusok is – mindig valami állandóan változatlan emberi lényegben gondolkodtak. Változatlan nőkben, változatlan férfiakban.

Ezek szerint nem lehetsz bölcs túl sok tapasztalattal.

Illighaen, akit a kommentároknál és a vallásoknál jobban érdekeltek az emberek, már a fejtartásukról és a járásukról meg tudta különböztetni az asszonyokat. Mert másként lépdel az, aki szabadon, vagy az, aki rabságban született. Más a szaga annak a nőnek, aki parancsolhat, és más annak, aki a tányérokat súrolja a gazdája konyhájában. Pedig a lényegüket illetően… no de Illighaen vénségére már kételkedett abban, hogy ez volna a lényeg. Ha Allah mindenható, akkor minden kis nyílvesszőt, amit kilő, egyenként kézbe vesz. Hiszen mi más magyarázata lenne, hogy az emberek olyan reménytelenül különböznek?

Cádiz utcáit mostanában elárasztották a fekete leplekben cirregő normann nők, Illighaen honfitársai. De még ezek az új Dzsamilák és Fatimák sem maradtak felismerhetetlenek. Hórihorgas vízimadarakként lépkedtek a piros, sárga, rózsaszín gyümölcshalmok között, a cádizi piac mindent megszégyenítő ragyogásában. Látott mór testőröknél is magasabb, suta gyereklányokat, akik – a karjukon illedelmes kis kosárkával –, majd összecsuklottak a fény- és illatáradatban. Talán már ízekre szedve. Talán már túl a személyes megsemmisülésen. Ugyan kit érdekel Platón vagy Arisztotelész? Ennyi szín, ennyi élet is felfoghatatlan a maga valóságában.

 

Cádizi kereskedő-pártfogója társaságában Illighaen vendégségről vendégségre járva végigkóstolta a legomlatagabb gyümölcsöket. Mennyi meglepetés! Olyan csudát, mint a gránátalma a maga illetlen magjaival egyetlen költő sem találhatott volna ki. No de ezek a gránátalmák mind sajnálatosan egyformák voltak. Egyformán lédúsak, egyformán pirosas-sárgák és ormótlanul hatalmasak. És milyen egyforma az íze azoknak a csodálatos kis magocskáknak! Az északi mesékben egyetlen satnya kis alma is elég, hogy egy herceg örökre halhatatlan vagy boldogtalan legyen, vagy nekivágjon a kíséretével a tengernek.

– Ami a mozgást illeti, Zénón érvei a legtanulságosabbak – folytatta Illighaen vendéglátója –, és talán ezek az érvek adnak magyarázatot az ár-apály illúziójára.

Talán, gondolta Illighaen. Talán. A honvágynál, az ide-oda rebbenő gondolatoknál nincs semmi alattomosabb.

Mandulás és ki-tudja-még-miféle finomságok után sörbetet szolgáltak fel az ide-oda suhanó rabszolgalányok. Van déli álom sörbet, van hajnali csillag sörbet is, csak éppen fiatalok nincsenek. Az ilyen árnyas palotákban, az ilyen kényelmes kertekben csak vénemberek bölcselkednek. A fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy elessenek a hit védelmében. Illighaen elnyúlt a kereveten, őt aztán nem érdekelték az érvek, ahogy az sem, hogy egyszer majd nyíltan is tuskónak titulálják majd – az ő útja is végetér egyszer.

Mint egy frissen mosott lepel, az este rásimult a városra. Fűszeres szellő viháncolt a fák közt; talán kalózok fogták be, talán ők hozták lepecsételt korsókban Cádizba, hogy szabadon engedjék egy málészájú tudós palotájában. De lám csak! Hullám módjára verdes a szél. Mintha a fák között valaki vagy valami próbálgatná a szárnyait.

– Bocsássatok meg, vendégeim! Kedves, egyetlen, drága vendégeim! Az unokaöcséim türelmetlenek, és épp egy időgépet építenek a kertemben.

Időgépet! Illighaen a homályba merült szökőkút felé sandított. Talán csak metafora ez az időgép, szemkápráztató illúzió, ravasz lírai lelemény. Azért olyan jó költők ezek az arabok, mert a háborún, a szavakon túl semmi mással nem foglalkoznak. Ezért nincsenek találmányaik és nagy haditerveik.

– Míg lefutja Akhilleusz a tíz kört, tíz lépést halad előre a teknősbéka… és amíg lefutja Akhilleusz azt a lépést, addig egy könyöknyit halad előre a teknősbéka… és így tovább, a végtelenségig, ameddig csak Allah akarja…

Az egyik sevillai tudós bölcsen megjegyezte, hogy nem Akhilleusz, hanem Omár szalad a teknősbéka után…  Omár…! Ne feledjétek!

A vendégek lelkesen bólogattak.

Illighaen Omárral és Akhilleusszal mit sem törődve az egyik sörbettel csetlő-botló lány homlokát figyelte. Nem is könnyű munka ez a felszolgálás! Nem is olyan könnyű ellenállhatatlannak és csábítónak mutatkozni, és közben mindenkivel elhitetni, hogy szívvel-lélekkel, testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül a középen ülő hájpacnihoz tartozunk… Milyen szép is ez a lány! No de túl boltozatos a homloka, hogy szláv legyen… És micsoda csontos ujjak! Talán pár hónapja még hajókötelet fontak vagy kardokat fényesítettek.

Csillogtak-villogtak a lány testén a karpereckék, a gyűrűcskék, a láncocskák, de volt valami furcsa alattomosság (vagy talán kábaság?) a lány mozgásában. A nőkön meglátszik az erőszak: mintha egy tüzes korbáccsal suhintanának rajtuk végig, míg bele nem tunyulnak a megaláztatásba, ez a seb a ruhájukon is átsejlik. Vajon a herceg második felesége, Hildi lenne ez a boltozatos homlokú lány?

Nem, ennek a leányzónak gyerekesebb a csípője. A filozófiai vita és a lassan araszolgató teknősbékák védelmében Illighaen odasúgott pár szót a normann rabnőnek.

Az álmatagon lezárt, gyöngyházszínű szemhéjak lassan megemelkedtek. Milyen illatos, milyen friss, és talán nincs is tizenöt éves!

De Illighaen semmi meglepődést nem látott az aranypöttyöcskékkel telehintett, kék szemekben.

– Mikor kerültél ide? Hogy hívnak, gyermekem?

A gyönyházfényű szemhéj megint leereszkedett. A titkok, melyeket fiatalon annyival nehezebb elrejteni, mint öregen, megint bezárultak ebbe a majdnem áttetsző, tündöklően fényes kagylóba.

A lány olyan kába volt, hogy szinte fel sem fogta, hogy normannul szólnak hozzá.

–Dzsamila vagyok – felelt motyogva.

Hány leple, hány titka van még ennek az estének? Egyszercsak égtelen robbanás rázta meg a kertet. Mintha az a szárnyait próbálgató valaki vagy valami nagy hirtelen megemelkedne.

Az időgép! Illighaen mit sem törődve a kötelező udvariassággal, a lassan loholó teknősbékákkal, a kerevet köré helyezett tálcákkal és párnákkal, kirohant a fák közé.

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

 

Az erőszak, ha gondosan végzik ?????????????

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

2 thoughts on “Tartalék illúziók (Patrick de Mela: Fordított)”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.