Ittam a poharadból, de nem lettem szerelmes – se szerelmes,

se okosabb, se boldogabb, se bölcsebb. Mint két kis pióca,

olyan a poharad szélén az ajkam nyoma. Nyál, unalom, betegség,

förtelem. Na de hogy lesz így férjem? Gardénia-függönyöm? Intellektusom?

Szép bőröm? Verseskötetem? Igen, tudom: a saját poharamat még föl sem emeltem.

 

A gyász kieszi a testből a lelket, összegyűri a falakban

a keménységet – a magányos házakat azonmód ellepik a szellemek. Fiatal lány vagyok, 

eladó, így aztán anyám, az öreg színésznő beszél belőlem. 

Kézfejemen a dédanyám kölnijét érzem –

 

no de vigyük a maradék bort, és szaladjunk innen! A kulcsot

a csalánosba dobom, és közelébe se megyek a ruhásszekrénynek,

ahol a parketta is beroskad ennyi búbánat, ennyi szorosan egymásba préselt, 

halott kalap,halott kesztyű, halott sál alatt. 

 

J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans. No de hálátlan

sem vagyok! Megállítom az órákat, és itthagyok

magamból 7241 évet, hogy emlékezzen helyettem.