Mondhatnám, gyorsan megérkezünk Visegrádra, hála a 880-asnak, ezt követően a kis feketében egy gyors felzárkóztató élménybeszámoló következett, míg felértünk a szerpentines úton. A sátor már állt, a sör csapra verve, a műhelymegbeszélések kezdetüket vették.

 

Győrffy Ákos, Bajtai András és Sirokai Mátyás vezették közösen a líra műhely munkálatait, Csepregi János Hermann Zoltánnal együtt készítették fel a prózásokat, Szilágyi Zsófia pedig az általam is látogatott kritika „szemináriumért” volt felelős. Rögtön meg is jegyezném, hogy előnyt élveztünk a többi műhellyel szemben, ennek nemes egyszerűséggel az az oka, hogy a jelenlevő Mészáros Sándor és Kukorelly Endre tapasztalatai meglehetősen eltérő aspektusokból mutatták be a kritikai gondolkodás mai helyzetét. Ezt követően Térey János került Szirák Péter kérdéseinek kereszttüzébe, ebből aztán egy olyan beszélgetés bontakozott ki, amely már erősen sodródott a zeneiség és irodalom szimbiotikus viszonyát bemutató téma felé. Megtudhattuk, hogy Tandori „nem rock ‘n roll”, mindemellett mégis példaértékű, akár csak KAF a ’90-es években, természetesen a partitúrából nem hagyható ki Wagner sem, amennyiben Paulusra vagy a Nibelung-lakóparkra gondolunk.

 

Helyüket a kritikustusa résztvevői, Antal Nikolett, Harmath Artemisz és Tóth-Czifra Júlia vették át, a téma pedig nem is lehetett volna más, mint az idei FISZ-es kötetek (Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról, Molnár Illés: Hüllők és izzók, Rhédey Gábor: Saját néző). Másnap Oravecz Imre avatott be minket a kivándorlástörténetek lélektanába, amelyekben a gyermekkori emlékek mellett hangsúlyosabbaknak tekinthetőek a forrásanyagokból, illetve a terepen szerzett kutatói munkából táplálkozó szövegrészek aránya. Hosszas fejtegetés és maga a felolvasás bizonyítja a Kaliforniai fürj aktualitását,  miszerint a migráció legnagyobb drámája az, hogy az ember soha sem önmagaként tér haza. Identitásvesztés után a personák útvesztőjéhez érkezünk, avagy Kovács András Ferenc egy kicsit Jack Cole vagy inkább Füst Milán Kavafisza?!

 

Egy biztos, „a jó vers az értelmen túl van”, különösen ha a szerepek párbeszédessé válnak, ahogyan azt a felolvasás során tapasztalhattuk. Mintha a szervezők egy tökéletes ívet kívántak volna leírni a program sorrendjével, hiszen a másnap faggatott Barnás Ferenc a valóság érzékelésének problematikusságáról beszélt a Másik halál kapcsán. Véleménye szerint az elhallgatott mentális problémák tragédiáját a humor nem hogy elbagatellizálná, hanem nézőpontcserét végrehajtva érthetőbbé/átélhetőbbé teszi az olvasó számára.

 

Az ezt követő két este folyamán bepillantást nyerhettünk a folyóiratok világába, illetve részletes képet kaptunk arról, hogy milyen térhódításon megy át az online médium, amely átírja a hagyományos felhasználási feltételeket (legyen szó a szerkesztői munkától egészen a befogadói oldalig).

 

A tábor záróvendége Bartis Attila volt, aki talán a legkevesebbet árult el a regényírás folyamatáról, és pontosan ezért talán a legjelentősebbet és legszemélyesebbet önmagáról. A magyar nyelv rövid története alatt tényleg véget ért a tábor, mert „Meghasadt a szíve…aztán végre megszólalt valamelyikünk telefonja, és valaki ugyanezen a nyelven akart valami gyalázatosan könnyen érthetőt.”

 

A műhelyesek felolvasása mindannyiunkat feloldozott, talán a szűnő italkészlet fenyegetése sem árnyékolta be az este hangulatát, hiszen hála a Depeche Mode-nak és R.E.M.-nek még ezt is elfelejtettük. A reggel visítóan világos volt, a közgyűlés hangfoszlányait verte vissza a völgy, de megérte, hiszen nem mindennap pakolhat az ember Bartissal.

 

 

 

 

 A fotókat Bolla Dávid készítette.