Térdről a világ

 

Egy férfi kúszott a porban. Lassan, bizonytalanul vonszolta hosszú végtagjait. Szemében az égen repülő madár tükröződött. Veréb lehetett, szürke, jellemtelen veréb, ő mégis fecskének látta. Villás farkú füstifecskének, amilyenek egykoron száz számra sorakoztak a villanydrótokon. Zeneiskolából jövet sokszor eltöprengett azon, hogy le kellene jegyezni a frakkfarkú madarak által a fémszálakra felrajzolt hangjegyeket. Kottafüzetébe egyszer be is írta: Fecske-szonáta, de ennél tovább sose jutott.

A rátörő köhögéstől megtorpant. Fejét lógatva krákogott egyet, háta kérdőjelként görbült belé. Véreset köpött. Ragacsos nyála nyúlékony masszaként himbálózott tikkadt ajkai és a megcserepesedett föld között. Kézelőjével esetlenül megtörölte száját, és mély lélegzetet vett.

A körülötte levő sírokon sárga és piros tulipánok hajladoztak az enyhe tavaszi szélben. A virágok nagyanyját juttatták eszébe. Hajnalban kelt, félig töltötte vízzel a két hatalmas bádogvödröt, majd telirakta őket bimbózó tulipánokkal. Felöltötte kék köpenyét, fejére kötötte kendőjét, és a kormányra akasztva a vödröket, ósdi kerékpárján bekarikázott a városi piacra. Itt fekszik ő is valahol, fordult meg a fejében.

Öklendezni kezdett, egész teste belegörcsölt, úgy érezte, mintha beleit csomóba kötözték volna.

– Úristen, nézzétek!

A tizenéves lány undorodva mutatott a férfira. A társaság tagjai kíváncsian odapillantottak, de azonnal el is fordították fejüket.

– Mama, ez… Alex?

A térdig érő ruhát viselő hölgy meghökkenten meredt az idősödő asszonyra.

– Igen, ő az…

– Ismered?

A sötét öltönyös férfi érdeklődően nézett feleségére.

– Persze! Ugyanabba az iskolába jártunk, csak nem egy osztályba…

– Anyu, ez a… nyomorult annyi éves, mint te?!

Az asszony igenlően bólintott, és megigazítván fején a napszemüvegét, ismét édesanyjára pillantott.

– Hallottam a történetét, de nem gondoltam, hogy ennyire… Dolgozik valahol?

– Ugyan már!

– Legalább kap valamiféle segélyt?

– Tudtommal nem…

– Akkor miből él?!

– Alkalomadtán besegít ennek-annak a ház körüli munkákban…

Az idősödő asszony sóhajtva megvonta a vállát.

– Mi történt vele?

Rezignáltan vejére emelte tekintetét.

– Hosszú történet…

– Nem kellene segíteni rajta?

Gyengéden végigsimította kezét aggódó unokája hosszú haján.

– Jó lesz ő…

A megjegyzéshez senki sem fűzött hozzá semmit. Szótlanul folytatták a sétát a temetői sétányon.

A férfi letörölte szakálláról a hányadékot, felemelte fejét és üveges tekintettel a távolodó család után nézett.

 

*

 

Kínkeservesen feltápászkodott az útszéli árokból, és a kapukerítésig tántorgott. Megkapaszkodott a rozsdás vasrácsokban, és a gyalogjárdát söprögető öregember felé fordult.

– Adjon isten…, szomszéd!

– Neked is, fiam.

– Úgy látszik…, szép napunk lesz ma…

Imbolyogva felmutatott a felhőtlen égre.

– Ránk fér már, hosszú volt az idei tél… Te meg jobban teszed, ha ledőlsz egy kicsit.

– Az lesz…, szomszéd, az lesz… No… minden jót!

A bácsi egy pillantást vetett a dülöngélő alakra, majd folytatta a söprögetést.

A férfi elvánszorgott az ajtóig, lenyomta a kilincset, és mintha csak egy zsák krumpli lenne, beesett dohszagú otthonába. Lábfejével belökte maga mögött az ajtót, mire koromsötét lett az egész lakásban. Négykézlábra emelkedve, az utcára néző ablakhoz kúszott, és kissé felhúzta a rolettát, hogy némi napfény szűrődjön be a helyiségbe. Megpofozta gyűrött arcát, és a sarokban levő gázrezsóhoz mászott. Gyufát sercintett, meggyújtotta a parányi tűzhelyet, egy műanyagpalackból vizet löttyintett a kávéfőzőbe, és a lángkarikára helyezte. Amikor forrni kezdett a víz, felemelte a földről a kávésdobozt, ekkor szembesült azzal, hogy üres. A kurva életbe! – bukott ki belőle. Leemelte a kávéfőzőt a rezsóról, és a víz felét megpróbálta visszaönteni a palackba, nagy részét azonban magára csurgatta. A főzőben maradt vízbe kapargatta a doboz aljára és falára száradt kávét, megkavarta a főzetet és belekortyolt. Az íztől eltorzult az arca, dühében a tágra nyílt hűtőszekrényhez vágta az üres kávésdobozt. Bassza meg! – ordította. Elzárta a gázrezsót, s káromkodva leemelte a kisszekrényről a zacskó házilag vágott dohányt. Cigarettát sodort, majd rágyújtott. Újra belekortyolt a kávéba, de nem járt nagyobb sikerrel, dünnyögve felhörpintette az egészet, elnyomta a csikket, és bemászott az ágyba. Hanyatt feküdt, és egy darált hússal töltött kiflit húzott elő a zsebéből. Émelyegve beleharapott.

– Faszikém…, elégedett lehetsz…, a családod első osztályú kajával… és piával kísért ki… Remélem…, ugye…, nem haragszol, hogy… besegítettem… A pálinka… kerítés…szaggató erejű…, de zamatos… Valami spéci… külön…legesség! Hallod…, nem rossz ez a szokásotok…, csak ébernek kell lenni…, különben a kóbor ebek szart se hagynak… Mint azokból a szerencsétlenekből… Szana… szanaszét feküdtek… mindenfelé… Diribdarabokban, mint a szétszerelt bicikli… vagy a kibelezett jószág… Emlékszel…? Emlékszel?! Emlékszel, baszki?!!! Naná, hogy emlékszel… Te… mindentudó… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Baltazááááár! … Kis okostojás voltál mindig! És most mi van…? No?! Semmi sincs…, ugye?! A büdös… nagy… semmi! Az van! Az…

Elhallgatott. Pilledten bámulta az átázott mennyezeten éktelenkedő foltot, míg csak le nem csukódott a szeme. Kezéből a kiflivég a poros padlóra gurult.

 

*

 

Csendben ücsörgött a közért előtti kispadon. Térdére könyökölve kissé előrebukott, és füstöt eregetve a fűben rohangáló bogarakat figyelte. A boltból egy borostás alak lépett ki két sörösüveggel meg egy karton cigarettával a kezében. Hamuszínű, sűrű szemöldöke, nem kevésbé az orrnyerge menti karikák jellegzetes, idegen számára kissé ijesztő arcvonást kölcsönöztek neki. Koszos munkaruhája teli volt rászáradt malterdarabkákkal, szürke micisapkája alól őszülő hajtincsek kandikáltak ki. A falhoz döntött rozoga bringáján csüngő vászonszatyorba tette a cigarettát, és leült a férfi mellé a padra. Az egyik sört feléje nyújtotta.

– Nesze!

– Kösz…

– Egészségünkre!

Mindketten jól meghúzták az üveget.

– Az öregnél voltál?

– Nála bizony, a fene egye meg! Két hónap után végre eszébe jutott, hogy fizetni kéne valamit… Közben a cipőm az ördögé lett…

Lehajolt és jobb cipőjéről leoldotta a kócmadzagot, amely addig egybetartotta a levált talpat a cipő orrával.

– Egész nap így kellett melóznom… Te?

A másik férfi megrázta a fejét.

– Szar ügy! Én sem tudom, mihez kezdünk, ha ezt befejezzük. Átok ez az egész… Téged keresett Vírus?

– A napokban járt nálam.

– Mi a lófaszt akar már megint? Az asszony mondja, hogy nekem is telefonált…

– Semmi különös, a régi mese… Találtak egy új ügyvédet. Ez majd állítólag kihajtja az ügyünket…

– Hajtja a frászt! Ha lehetett volna, már megtették volna az elődei… Nem?! Szarházi mind egy szálig! Vírus nemkülönben.

– Ahogy mondod…

A cigarettavéget a bogarak közé pöccintette.

– És aláírtad?

– Alá…

– Tegyük fel…, egyszer mégiscsak kifizetnek valamit… De mikor?! Itt van, szegény Baltazár is elment…

– El bizony. Belebukott a mamaligás tányérjába, és már kész is volt…

A munkaruhás alak nem mondott semmit, a cipőnyíláson keresztül megtornáztatta lábujjait, és elbámészkodott az éppen érkezett vásárlón. A piros nadrágba és fehér blúzba öltözött asszonyság, mielőtt még az üzletbe lépett volna, az üvegajtó előtt finoman megigazította feltupírozott frizuráját. Mámorító illatfelhő áradt utána. A borostás férfi meglökte társát.

– Láttad?!

– Nem semmi a csaj…

– Belevaló ribanc volt már annak idején is… Emlékszem, Cézár egy házibulin a használatlan padlásszobában szétterített búzában dugta meg.

Hiányos fogsorát felvillantva, jóízűen felröhögött. A másik férfi is elmosolyodott.

– Még mindig nagyon jól tartja magát…

– Ne vicceljél, hát van neki miből… Képviselő, vagy mi…

– Fáj a segge a világra!

– Hm… Majd megsaccolom egy kicsit közelebbről. Legurítasz még egy sört?

A férfi bólintott, a borostás alak pedig összekötözve cipőjét, a két üres üveggel a bolt bejárata felé indult.

 

*

 

A gesztenyefa tövébe kuporodott, háttal a fa törzsének dőlve. Hol fölfelé tekintgetett, az égen kirajzolódott csillagképeket vizsgálva, hol pedig a hézagosan deszkázott kerítésen keresztül a házból kiszüremlő világosság felé pillantott. A szűk kis utca teljesen kihalt volt. A távolból macskanyávogás hallatszott. Megcsavart egy szál cigarettát, elszívta, majd némi erőfeszítéssel felemelkedett a guggoló testhelyzetből, és a kerítéshez lépett. Az egyik deszkába kapaszkodva, fellépett az alacsony betontalapzatra, előbb egyik lábát óvatosan átemelte a kerítésen, utána pedig a másikat is. Földre lépvén azonban megcsúszott, elveszítette egyensúlyát és térdre rogyott. A puffanásra a szomszéd kutya kísértetiesen felugatott. A zajra meghűlt benne a vér. Megvárta, hogy az eb elhallgasson, csak akkor merészkedett a házhoz. Az ablakpárkányba fogódzkodva, bekukucskált a szobába, a behúzott függönytől azonban semmit sem látott. Nagyot nyelt, és kétszer gyengén megkopogtatta az üveget. Mivel semmi visszajelzést nem kapott, másodszor valamivel bátrabban verte meg az ablaküveget. A következő pillanatban odabent hirtelen minden fény kialudt.

– Anna! Hallod…, Anna…, ne félj! Én vagyok az… Anna… tudom, hogy hallasz… Nem kell félned, én…

– Ki az ördög vagy ilyen tájban?!

– Én vagyok az… Anna… Nem… nem ismered meg a hangom?

– Alex?! Szentséges ég, mit keresel te ilyenkor itt?

– Engedj be…

– Még mit nem akarnál?!

– Engedj be…, ha mondom…

– Minek?!

– Beszélni szeretnék… veled…

– Majd holnap megbeszéljük.

– De… én most akarok!

– Részeg vagy!

– Hát aztán…

– Hogy nem szégyelled magad, éjnek évadján ide esz a fene…

– Én… én szégyelljem magam?! Én?! Miért… miért kellene nekem szégyellnem… magam?

– Miért?! Még kérded? Nézz magadra! Alig forog a nyelved, és alig állsz a lábadon.

– De én… Én soha senkinek…, de senkinek semmi rosszat nem tettem… Én…

– Menj haza, aludd ki magad, és gyere el szépen holnap reggel, lesz munka, fel kell ásni a kertet, és…

– Nem megyek innen sehova!

– Alex…

– Fogd be a szádat! Én… szégyelljem… magam? Te szégyelld magad! Ma reggel… megtudtam, hogy rád nem számíthatok a bajban… Pedig máskor jó vagyok… Ugye? Ha dolgozni kell… vagy ha… No hagyjuk… Mire vágsz föl annyira?! Egy vénasszony vagy hozzám…

– Tűnj el innen azonnal, mert…

– Mert mi lesz?!

– Alex… Szépen kérlek, menj el, máskülönben kénytelen leszek kihívni a rendőrséget.

– Felőlem az atyaúristent is lehívhatod az égről… Ő is kinyalhatja, meg te is, meg… Mindannyian kinyalhatjátok! Innen egy tapodtat sem mozdulok… Nem én… Nem…

Elhallgatott. Hátát a falhoz nyomta, és az ablak alá ült. Feje bágyadtan hanyatlott le vállára.