Sándor Zoltán összes bejegyzése

1973-ban született Nagybecskereken. Az Újvidéki Egyetem Jogi Karán folytatta tanulmányait. A Magyar Szó napilap munkatársa és a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Eddigi munkásságát Herceg János Irodalmi Díjjal jutalmazták. 2011-ben Gion Nándor prózaírói ösztöndíjat kapott. Napjainkig négy önálló kötete jelent meg, a legutóbbi 2006-ban, eMese címmel. Szabadkán él.

Kifürkészhetetlen utakon

A kamaszfiú a játékgépet nyomkodta, a férfi pedig újságot olvasott, amikor az asszony az asztalra tette a gőzölgő vacsorát. A nő kézfejével letörölte a homlokára kiült izzadtságcseppeket, visszament a konyhába, levette kötényét, hajába túrva igazított frizuráján, és az ebédlőben csatlakozott szeretteihez. A férfi közben összehajtotta az újságot és a mellette lévő székre helyezte, a fiú azonban továbbra is a gépet nyüstölte, egészen beleélte magát a játékba, az apró monitoron történő eseményekhez igazodva dőlt jobbra-balra, rugdalózva közben az asztal alatt.
– Jakab, hagyd abba, vacsorázunk! – szólt rá a nő, és mindannyiójuknak szedett az ételből.
A gyerek elengedte a füle mellett a felszólítást, mire az asszony kikapta kezéből a játékszert és a komódra tette.
– Majd, ha ettél, visszakapod!
A fiú dühösen az asztalra csapott.
– Mi ez?
– Rakottas.
– Nem szeretem!
– Nem érdekel, addig innen nem kelsz fel, míg meg nem etted a vacsorádat.
– Jó étvágyat! – mondta a férfi.
– Jó étvágyat! – csatlakozott hozzá a nő, és helyet foglalt.
A fiú kelletlenül belekóstolt az ételbe, de már az első falat után fintorogva a tányérba ejtette a villát.
– Ez forró!
– Várj egy kicsit, hogy kihűljön, vagy fújjad, mint mi.
– Meg sótlan is!
– Akkor sózd meg!
A fiú összekulcsolta a kezét, és dühösen nézett maga elé.
– Jártam ma az iskolában, és beszéltem az osztályfőnököddel. Sok rád a panasz. Hozzád beszélek, hallasz?
A fiú szeme sarkából az asszonyra pillantva megrázta a fejét.
– Több tanár is panaszkodik rád, hogy nem figyelsz oda órán, sőt zavarod a tanítást, állandóan hadonászol, izegsz-mozogsz, néha még fel is kelsz a helyedről és járkálsz a tanteremben óra közben. Igaz ez?
– Megkaphatom a Tetrist, amíg várom, hogy kihűl az étel?
– Kérdeztem valamit.
– Én is.
– Megkaphatod, de az ételt meg kell enned.
A fiú felpattant, a komódról elvette a játékgépet, és még mielőtt visszaült volna a helyére, máris nyomkodni kezdte.
– Most te jössz!
A fiú megvetőn a férfira pillantott, és folytatta a játékot.
– Igen, te nem válaszoltál.
– Mire?
– Arra, hogy igaz-e, hogy rendbontóan viselkedsz az iskolában, mindenedet széthagysz, belepofázol órán a tanár előadásába.
A fiú unottan megvonta a vállát.
– Csak amikor hülyeséget beszélnek.
– És gondolod, hogy te majd kijavítod őket?!
A fiú nem válaszolt.
– Nem tudom, miért csinálod ezt. Kora reggel óta talpon vagyok, dolgozok, loholok, s nem elég minden egyéb teendő, veled is folyton csak a gond van. Nem vagy buta gyerek, egyszerűen nem értem ezt a viselkedést. Na egyél, eléggé kihűlt már!
A fiú belekóstolt az ételbe, de már az első falat után összerándult az arca, és arrébb lökte a tányért.
Az asszony szótlanul befejezte vacsoráját, és a konyhába ment. Háttal a konyhaszekrényhez dőlt, és a halántékánál mindkét oldalt fejmasszázsba fogott. Kisvártatva bejött a férfi a használt edényekkel, és a mosogatóba helyezte őket. Az asszonyhoz lépett, és megsimogatta az arcát.
– Menj zuhanyozni, majd én elmosogatok.

*

A nő az éjjeli szekrényre helyezte a színes magazint, elkapcsolta a lámpát és a párnába fúrta az arcát. Nyakáig magára húzta paplanját, éppen csak a vörösre festett hajának loknijai látszottak belőle, ahogyan szétterültek a rózsamintás takarón. A férfi még néhány percig olvasott, majd egy pillantást vetve a neki háttal fekvő asszonyra, becsukta a könyvet, levette szemüvegét, és mindkettőt az éjjeliszekrényre tette. Elkapcsolta a lámpát, s hirtelen sötét lett a szobában. Néhány másodpercre volt szüksége, hogy szeme megszokja a feketeséget, és a szemközti ablakon keresztül bevilágító hold fényében felderengjenek előtte a szobában lévő tárgyak körvonalai. Az oldalára fordult, és milliméterről milliméterre tett apró mozdulatokkal a takaró alatt a nő mögé furakodott. Megnyálazva kitikkadt ajkait, lágy csókot nyomott az asszony karjára, kezét pedig a nő lábára helyezte, és gyengéden cirógatni kezdte combja belső részét, ujjaival egyre beljebb merészkedve a hálóing alatt. Mielőtt azonban az alsónemű alá csúsztatta volna a kezét, a nő megszorította csuklóját, és finoman eltolta magától. Megigazítva magán hálóingjét, néhány centit az ágy széle felé kúszott, és folytatta az alvást. A férfi a franciaágy saját felére gördült, hasra feküdt, párnája alá túrta a karját, s egyre egyenletesebben lélegezve pillanatok alatt álomba szenderült.

*

Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát.
– Kopogtatnak!
Hirtelen azt sem tudta, hol van, néhány másodpercre volt szüksége, hogy a sötétségben kivegye a fölé hajoló asszony vonásait.
– Hol? – kérdezte a szemét dörzsölve.
– A bejárati ajtón.
– Mindjárt megnézem.
– Légy óvatos!
A férfi nehézkesen felült, tarkóját masszírozva belebújt szobapapucsába, és a bejárathoz csoszogott. Elfordította a kémlelőnyílás fedelét és kinézett. Egy korabeli, negyvenes, enyhén őszülő, borostás férfit pillantott meg. Kopottas bársonynadrág és kockás ing volt rajta, felette farmerdzsekit viselt. Egyik válláról hátizsák lógott.
– Kit keres?
– Marit.
– Mit akar tőle?
– Ő a feleségem.
– Várjon!
A férfi hátralépett, és az időközben az előszobába somfordált nőre pillantott. Az asszony riadtan nézett rá vissza.
– Valami baj van? Ki az?
– Azt mondja, a felesége vagy.
– Isti?! De az nem lehet!
– Nézd meg.
Az asszony félénken a kémlelőnyíláshoz lépett, és kinézett. Szája elé kapva kezét, háttal az ajtónak dőlt, és végig csúszva a felületén, guggoló pózba ereszkedett. Szeme megtelt könnyekkel.
– Ő az?
Az asszony válasz gyanánt bólintott.
– Mi legyen?
– Engedd be.
– Szerinted jó ötlet?
A férfi megvonta a vállát. A nő megtörölte szemét, felállt, megigazította haját, majd óvatosan elfordította a kulcsot a zárban, és kitárta az ajtót.
– Szia!
– Szia.
– Elnézést, hogy ilyen későn…
– Gyere be!
A férfi belépett a lakásba, megvárta, hogy a nő bezárja mögöttük az ajtót, és jobb kezében a hátizsákot tartva, bal karjával kissé ügyetlenül magához szorította a nőt. Az asszony szintén átölelte őt, de csakhamar kibontakozott a karjából, és a nappaliba invitálta, ahol a másik férfi várta őket, aki időközben felöltötte pizsamájára házi köntösét.
– Ő a férjem… vagyis a volt férjem – mutatott az asszony a jövevényre –, ő pedig a jelenlegi férjem – mutatott a pizsamás alak felé.
A két férfi lekezelt, és bemutatkozott egymásnak.
– Főzök teát. Kértek?
A nő és a farmerdzsekis alak is igennel válaszolt, mire a másik férfi kiment a konyhába.
– Foglalj helyet!
Az illető leült az ebédlőasztal körül elhelyezett székek egyikére, és körülnézett a szobában.
– Furcsa, másképpen emlékeztem rá.
– Másképpen is nézett ki. Mindent átalakítottam.
A férfi tekintete megakadt a szekrényen elhelyezett, bekeretezett fényképen, amelyen a kiskamasz fiú volt látható. Percekig szótlanul nézte, akárcsak őt a vele szemben lévő székre telepedett asszony. Néma társalgásukat a pizsamás férfi szakította meg, amikor egy tálcán behozta, és az asztalra helyezte a gőzölgő teát és a cukroscsuprot.
– Magatokra hagylak benneteket, biztos van miről beszélnetek. A hálóban leszek.
Szájon csókolta az asszonyt, fogta teásbögréjét, és kiment.

*

Amint az ajtó becsukódott, a férfi levetette magáról a dzsekijét, és a mellette lévő székre helyezte.
– Örülök annak, hogy jól vagytok – mondta, miközben egy kanál cukrot kevert a teájába.
A nő elengedte füle mellett a kijelentést, s a teásbögrét forgatva mesélni kezdett.
– Vártalak. Éveken át. Sokan mondták, vagy inkább utaltak rá, hogy új életet kellene kezdenem, de valahogy képtelen voltam rászánni magam. Az összes racionális érv ellenére, amely szerint odavesztél a háborúban, valami azt súgta, hogy életben vagy. Aztán mégis megtettem. Pedig akkor is éreztem a jelenléted a Földön, ha szabad így fogalmaznom. Akkor miért? Mert rájöttem, hogy elmúlik az élet, ami nem egy nagy szám, csak éppen az egyetlen, ami megadatott nekem. És mivel töltöm? Az eltűntek hozzátartozóit tömörítő egyesületekbe szaladgálok, udvariatlan tisztviselőkkel pörölök, humanitárius szervezetek konferenciáit látogatom, ahelyett hogy a gyerekemmel elmennék kirándulásra vagy valakivel leülnék egy jót beszélgetni az élet fontos és kevésbé fontos kérdéseiről.
Rövid hatásszünetet tartott.
– Igen, egy idő után feladtam. Arra döbbentem rá, hogy az egykor annyira megvetett dolgokra vágyom: szépen felöltözve sétálni valakivel a korzón, nyaralni menni, és finom bort kortyolgatva bámulni a naplementét a tengerparton. Ilyen giccses vágyak kezdtek foglalkoztatni! A negyven küszöbén az ember már nem annyira biztos az elveiben, mint huszonévesen! Közben belefárad! A munkába, a gyereknevelésbe, a szüntelen aggódásba. Esetemben: a folyamatos magányba! A hiányérzet a testem összes pórusát áthatotta.
Megtörölte a szemét.
– Kezdetben mérhetetlenül szomorú voltam, aztán lelkes, mindenki téged keres, lehetetlen, hogy ne találjunk meg, gondoltam, az idő azonban megtette hatását, lelombozódtam, és csak a kiábrándultság, a közöny maradt, a semminek semmi értelme érzés. Újabb idő elteltével azonban a közönyt felváltotta a düh. A tehetetlenségből fakadó düh, mert semmit sem tehetek, hogy változtassak a helyzeten. És tudod, leginkább rád voltam dühös, rád, azért, mert mindezt elkövetted ellenem, elhitetted velem, hogy minden szép lesz, aztán pedig faképnél hagytál, a düh szempontjából teljesen mindegy volt, hogy így vagy úgy tetted ezt. Az irántad érzett harag hajszolt Józsihoz. Bosszút akartam állni rajtad! Mert ha meghaltál, akkor légy halott, ha meg nem, csak nem akarsz, illetve képtelen vagy hazajönni, akkor úgyszintén megérdemled a sorsod. Ezt gondoltam, és hittem is őszintén, amikor a bíróságon benyújtottam a holttá nyilvánításodra vonatkozó kérelmet.

*

A nő belekortyolt a teába, és a csészét az asztalra téve, félresöpörte az arcába lógó hajtincset. Kissé előre hajolva az asztalra könyökölt, és mélyen a férfi szemébe nézett.
– Elárulod, hol voltál hét éven keresztül?
A férfi, borostás állát vakargatva, néhány másodpercre maga elé révedt, mintha keresné a megfelelő szavakat.
– Nem tudom, meséltem-e már neked Egyedről.
Az asszony bizonytalanul megrázta a fejét.
– Egyed volt a legjobb barátom. Nagyon sokat jelentett nekem, kisgyerekekként mindig mindent közösen csináltunk. Sajnos nagyon korán elveszítettem őt. Kezdetben rettentően megviselt a hiánya, állítólag napokig lázban égtem, félrebeszéltem és látomásaim voltak. Idővel aztán beletörődtem hiányába, de sohasem tudtam azt megszokni teljesen. Az elkövetkező évtizedek során többször megfordult a fejemben, hogy felkutatom, de a hétköznapi teendők szorításában erre sohasem nyílt alkalom. Ezt a vágyat erősítette az is, hogy sokszor úgy éreztem, összefutottam vele. Megtörtént, hogy ezt már a találkozás pillanatában éreztem, de sokkal gyakrabban csak később derengett fel, hogy az a bizonyos valaki ő lehetett.
Hüvelyk- és mutatóujjával megtornáztatva szemhéját néhány másodpercnyi szünetet tartott.
– Biztosan emlékszel a csavart jégkrémet árusító cukrászra a strandról utolsó nyaralásunk alkalmával, amikor teherbe estél. Például ő. A pálmafák hűvösében elnyaltuk a selymes fagyit, s azonmód a vízbe csobbantunk. Úszás közben hasított belém a felismerés, de mire kimentem a vízből, már hűlt helye volt. Utána még napokig jártunk arra a strandra, és egyetlenegyszer sem jött újra. Vagy a szívorvos, aki elvégezte rajtam a terheléses EKG vizsgálatot. Itthon ugrott be, hogy bizonyos mozdulatai, hanglejtése teljesen megegyeznek az övével. Izgatottan mentem az ellenőrzésre, ahol a nővér tudatta velem, hogy új kardiológus fog megvizsgálni, mivel a régi külföldre költözött. Olyan is megtörtént, hogy az illető megpillantásakor azonnal bevillant a hasonlóság, csak nem volt alkalmam kapcsolatba lépni vele. Egy városközponti kirándulásunk során Jakabkával betértünk a játszótérre. Ott tűnt fel ismét. Ő is kisgyermekével volt ott. Azonnal kiszúrtam, de nem tudtam hozzá férkőzni, mert ügyelnem kellett a csúszdán mászkáló picire. Mire oda tudtam volna menni hozzá, már sehol sem volt. Később még jónéhányszor felkerestük azt a játszóteret, de egyszer sem találkoztunk velük újra.
Óvatosan beleszürcsölt a teába, majd az asszonyra pillantott, aki egyik lábát a székre emelve, szenvtelenül figyelte őt.
– A harctéren futottam vele össze legutóbb. Farkasszemet néztünk a puskairányzékon keresztül. A páncélsisak alatt alig láttam belőle valamit, mégis biztos voltam benne, hogy ő az. Tudtam, hogy az életem múlhat rajta, de képtelen voltam meghúzni a ravaszt, egyszerűen lebénult az ujjam. Nem emlékszem, mi történt utána. Napokkal később tértem magamhoz a kórházban. Még hetekig ott tartottak, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy hetek, vagy talán hónapok teltek el, de lehet, hogy csak napok, ki tudja, lényeg a lényeg, hogy közben szilárdan eltökéltem, hogy felkutatom őt. Ennek érdekében az első adandó alkalommal elszöktem a kórházból…
– És közben elfelejtetted, hogy van fiad és feleséged?!

*

A férfi nem válaszolt a feltett kérdésre. Nadrágzsebéből zsebkendőt húzott elő, és megtörölte az orrát. Az asszony közelebb hajolt hozzá.
– Tudod, hogy ezt mindig utáltam benned?! Azt, hogy sohasem beszélsz egyenesen, hanem folyton csak sumákolsz. Nem érdekel a gyerekkori képzelt társad, és az se, hogy képtelen vagy feldolgozni a hiányát, arra vagyok kíváncsi, hol voltál kibaszott hét éven keresztül, és miért nem tudtál egyetlenegyszer sem jelentkezni a családodnak?! A feleségednek, aki minden reggel abban reménykedett, hátha ma érkezik rólad valami hír, és minden este zokogva bújt az üres ágyba, és a gyermekednek, aki apátlanul cseperedett fel. Áruld el, másik nő volt, vagy van a dologban? Azt még elfogadnám! A háború szülte borzalmak közepette lelki-testi támaszra volt szükséged, és összejöttél valakivel. Netán gyereked is van tőle. Összetörne, de megérteném. De még ez sem ok arra, hogy ne jelentkezzél! Vagy eltévedtél az erdőben? Éveken át erdei szellemként éltél fák, cserjék és vadállatok társaságában? Nem találtad a civilizációhoz vezető utat, vagy tán nem is kerested? Rábukkantál az áhított takaros faházra a hegytetőn?!
Pillanatnyi szünet után ironikus hangnemben folytatta.
– Egyetlen helyiségében ágy és tűzhely, asztal és szék, fali polc és egy régi almárium van. A polcon kacatok sorakoznak, az almáriumon lámpa található. A ház előtt tisztás terül el, közepén egy óriási farönk, azon szoktad vágni a fát. A közelben patak csordogál. Zubogása odahallik hozzád. A bejárat előtti verandán pad áll. Onnan gyönyörködsz a szemközti fenyőerdőben, esténként innen nézed a csillagokkal teleszórt eget…
– Nyáridőben szívesen kertészkedem. Amíg megmetszem a rózsákat, a göcsörtös fa körüli fűszálakat kigyomlálom a puha földből, és sáros kezemmel megérintem a növény kérgét, felsejlik bennem az összes tudnivaló önmagamról és a világról. Mire lejegyezném őket, a fenséges gondolatok elillannak elmémből.
– Erre tehát emlékszel.
– Télidőben elcsendesedem. Hosszú sétákat teszek a térdig érő hóban, és megigézve szemlélem a fehér végtelent. Eszembe jut, hogy gyerekkoromban sokszor az ablaknál ülve figyeltem a hóhullást. Amikor havazik, most is sokszor az ablak elé ülök, nézek kifelé, és lelki szemeim előtt látom a gyereket, aki egykoron voltam.
Elhallgatott. A teát kortyolgatva némán figyelte a nőt. Az összekócolódott hajtincsek alól kikandikáló apró fülcimpát, a szabályosan ívelő, szinte pisze orrot, a kicserepesedett vékony ajkakat, az idő vájta apró ráncokat a homlokon. A könnyektől átnedvesedett, a kialvatlanságtól pedig kissé beesett szemekre összpontosítva, megkérdezte:
– Hogy van Jakab?
– Köszönjük kérdésed, jól. Alszik.
– Hát persze.
Felhörpintette a megmaradt teát, és a bögrét az asztalra tette.
– Megnézhetem?
A nő mély levegőt vett, mielőtt még válaszolt volna.
– Igen. Csak ne ébreszd fel.
– Nem fogom, és… köszönöm!
Felállt és biztos léptekkel a gyerekszoba felé indult. Az asszony szikrázó tekintettel végigmérte, majd utána ment.
A férfi óvatosan lenyomta a kilincset, és ügyelve arra, hogy egyetlen neszt sem okozzon, az alvó gyerekhez lépett. Percekig lélegzetvisszafojtva gyönyörködött benne, mire megsimogatta a holdfényben felragyogó homlokát.
A gyerek halkan felsóhajtott álmában, és átfordult a másik oldalára. A nő meghúzta a férfi ingujját, és intett neki, hogy menjenek ki.

*

Visszatérve a nappaliba, a férfi mosolyogva járkált az asztal körül. Az asszony a szék támlájára támaszkodva nézte.
– Nagyon szép fiú! Biztosan helyes és okos is!
– Igen, az.
– Nyilván sok lemondást követelő, kemény munkát végeztél, és végzel ma is, én csak gratulálni tudok hozzá, és szeretném, hogy tudd, nagyon hálás vagyok érte.
– Isti! Fogalmam sincs, milyen céllal jöttél haza, s tudom, hiába is kérdeznélek, nem válaszolnál a kérdésemre, de remélem, tisztában vagy azzal, hogy mindazt, ami történt, már nem lehet visszacsinálni, nem szabad visszacsinálni! A világ nem úgy működik, hogy évekig nem vagy, s akkor egyszer csak betoppansz, azt mondod, bocs, feltámadtam, és az élet ott folytatódik, ahol hét évvel ezelőtt abbamaradt. Nem. Az életben nincsenek üresjáratok. Az élet van vagy nincs. Rettentően szenvedtem, de annak már vége. S tudod, mikor könnyebbültem meg? Amikor eltemettelek! Hivatalosan és magamban is! Óriási megkönnyebbülést éreztem. Felszabadultam. És ezt már nem veheted el tőlem: halottnak kell maradnod! A gyerek is megszokta már, hogy nincs apja, vagyis hogy egy másik férfi az apja, az igazi apja pedig egy hős, akit időről időre megünnepelnek. Egy világ omlana benne össze, ha megtudná az igazságot: azt, hogy apja él, nem is hős, és tulajdonképpen elhagyta őt. Hidd el, mindenkinek jobb lesz, ha nem létezel! Mindent összevetve, a legjobb dolog, ami történhetett velünk, a halálod!
A férfi abbahagyta a járkálást, a nő felé fordult, és dzsekije után nyúlva alig hallhatóan csak annyit mondott:
– Mindent értek, s ha számít valamit: nem haragszom. Remélem, te sem.
A nő a székbe huppant, és felzokogott. A sírás hallatára a hálószobából átjött a férje.
– Sajnálom, hogyha bármiféle kellemetlenséget okoztam – mondta Isti a farmerdzsekijét igazgatva. – Többé nem fordul elő.
– Kikísérem – mondta a pizsamás férfi.
A jövevény vállára vette hátizsákját, a nőhöz lépett, s megérintve meztelen vállát, megcsókolta a fejét.
– Áldott légy! – mondta búcsúzóul.
A két férfi a bejárati ajtó felé indult, a nőt pedig újabb zokogógörcs kerítette hatalmába. Egész testében rázta a sírás. Kilincscsikorgás, ajtócsapódás, zárkattanás, majd csend. Ennyit hallott. A következő momentumban a férje állt előtte, és a haját simogatta.
– Elment. Most már minden rendben, gyere, feküdjünk vissza!
A nő izzadt tenyerével a férfibe kapaszkodott, és a székre lépve felült az asztalra. Felhajtotta hálóingjét, a lába szárán lecsúsztatta bugyiját, széttárt lábaival magához szorította a férfit, s a fülébe lihegte:
– Dugj meg!
A férfi kibontakozva a nő öleléséből, egy lépést hátrált, és hidegen végignézett feltárulkozó feleségén.
– Nekem így nem megy.
Megfordult, és a hálószobába ment, a nő pedig újra felzokogott.

*

– Anya, mi történt?
A nő, mintha áramütés érte volna, megremegett, és kézfejével megtörölte kisírt szemét. Gyorsan megigazította magán hálóingjét, leugrott az asztalról, felkapta a szőnyegről fehérneműjét, és magához ölelte az ajtóban ácsorgó gyermekét.
– Semmi sem történt, kisfiam.
– Akkor miért sírsz?
– Csak rosszat álmodtam.
– Járt itt valaki?
– Nem! Honnan veszed ezt?
– Úgy tűnt, mintha hangokat hallottam volna, meg olyan érzésem van, mintha lett volna itt valaki.
– Képzelődsz, biztos csak álmodtad. Ma éjjel mindannyiunknak nyomasztó álmunk volt.
– Lehet, bár nagyon valószerűnek tűnt.
– Próbálj meg visszaaludni, még nagyon korán van. Gyere, elkísérlek!
Betakarta gyermekét, majd a hálóingje alatt felhúzta mindvégig kezében tartogatott bugyiját, és az ablakhoz lépett. A hetedik emeletről remek kilátás nyílt a kivilágított városra. Fürkészve nézelődött, de egyetlen lelket sem látott az utcán, egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha a park irányában egy árnyék suhant volna el előtte, de elhessegette a gondolatot, csak a képzeletem játszik velem, motyogta.
– Anya!
– Tessék, kisfiam.
– Mellém fekszel?
– Hát persze.
Magzatpózba helyezkedett, a gyerek pedig melléje kuporodott.
– Eszembe jutott.
– Micsoda?
– Az álmom.
– Tényleg?
– Azt álmodtam, hogy apa nem halt meg, hanem hazajött hozzánk.
Nem válaszolt a fiának, helyette átölelte és hozzá bújt. Vörös hajtincsei szétterültek a mátrixos párnahuzaton.

Illusztráció: Paul Klee

 

Partizánakció a posztjugoszláv társadalmak ellen

Marko Vidojković: E baš vam hvala
(“Nagyon szépen köszönjük”)

Amikor Jugoszláviát említjük, általában arra a hat köztársaságból és két tartományból összetevődő államra szokás gondolni, amely a kilencvenes évek elején kitört fegyveres összetűzésekben szűnt meg. Igaz, a néhai nagy ország utódaként Szerbia és Montenegró még évekig használta – egyesek szerint bitorolta – a Jugoszlávia nevet, mire végre lecserélte, s így Jugoszlávia végül „papíron” is végleg történelmi fogalommá vált.
A volt országhoz az utóbbi negyed évszázadban az utódállamok lakossága különbözőképpen viszonyult. A kilencvenes évek „nemzeti ébredésének” korszakában hivatalosan gyűlölni kellett, hiszen egy nagy átverés volt: testvériség-egység eszméjével, munkaakcióival, semlegességre épülő külpolitikájával, szocialista önigazgatásával, és pionírokra, országjáró stafétára és partizánfilmekre épülő ikonográfiájával egyetemben. Vérben fogant, vérben is kellett vesznie! Ez az az időszak, amikor közel fél évszázad után nyíltan szót lehetett ejteni a második világháború végén történt magyarellenes atrocitásokról is.
Újabb évek teltek el és az egykori JSZSZK a köztudatban valahogy ismét felértékelődött. Nagy szerepet játszott ebben a Jugoszlávia helyén létrejött államok befejezetlensége és a bennük uralkodó létbizonytalanság. Mert az egykori piros útlevéllel bezzeg mindenhová lehetett utaznia jugoszláviai ipar virágzott, jugoszlávnak lenni rangot jelentetta Jugoszláv Néphadsereg a legerősebbek közé tartozott világviszonylatban, és ami talán a legfontosabb, a mondás szerint „Tito is lopott, ám nekünk is adott, ezek meg mind lopnak, nekünk viszont semmit sem adnak”.

Laguna, 2017, 222 oldal

Szlovéniát leszámítva a jugónosztalgia gyökerét mindenképpen a mai posztjugoszláv társadalmak hiányosságaiban kell keresni: elkótyavetyélt állami vagyon, jogfosztott dolgozók, koldusbotra juttatott nyugdíjasok, rossz egészségügy, rendszerbeli korrupció stb. Nem csoda, hogy az idősebb nemzedékek tagjaiban a mai állapotok láttán nosztalgia ébred az egykori, egzisztenciálisan biztonságot jelentő ország iránt, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy az sem volt a földi Kánaán, sokszor kellett sorban állni mosóporért, olajért, kávéért stb., a fiatalabb nemzedékek „jugónosztalgiáját” pedig egy rendezett és a jelenleginél sokkal igazságosabb társadalom iránti vágy gerjeszti. A szociális körülményeken túl azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a kulturális hatásokat sem, amelyeket a film, a színház, az irodalom, s főképp a zene nyújtanak. A régi slágerek révén az egykori ország területén koncertező zenei előadók felébresztik az emberekben a múlt iránti vágyat, s tudjuk, csak a szépre emlékezünk.
Jugoszlávia és a jugoszlávizmus téma mindenhol a volt Jugoszlávia területén, és nemcsak közéleti, hanem irodalmi jellegű is lehet. Svetislav Basara tavaly megjelent Andrićeva lestvica užasa című regényének hőse például a következőképpen vall a jugónosztalgiáról: „A jugónosztalgia nem egy magasztos, még kevésbé költői érzés, hanem lelki betegség, csak a lelki beteg egyén képes sajnálni, idealizálni és az egekbe magasztalni Jugoszláviát. (…) Jugoszlávia ideológusai elméletben – és lehetőségeik határain belül – a szocialista önigazgatás politikai rendszerébe öntötték a délszlávok pszichopatológiáját, a posztönigazgatási patológiákat azonban nem formázta senki, nem lehetett azokat alakítgatni. Jugoszlávia véres széthullása nem az állítólagos demokrácia győzelmét, hanem a pszichopatológia győzelmét jelentette.”
A közelmúltban jelent meg a belgrádi Laguna gondozásában Marko Vidojković E baš vam hvala (szabad fordításban Köszönjük szépen) című regénye, amely az eddigiekhez képest teljesen egyedi és eredeti módon nyúl a témához. Vidojković jelenben játszódó új regényében Jugoszlávia sosem hullott szét, nem voltak háborúk, az ország pedig a világ egyik vezető hatalma, amelynek tudósai jobbak az amerikai, orosz, EU-s és kínai tudósoknál együttvéve. Ennek köszönhetően a tabletek Gorenje és EI Niš gyártmányúak, a mobiltelefon Cetinje OC300xi márkájú, a katonák 7,62 milliméteres Superzastava 2013 gépfegyvert használnak, az emberek Zastava 1001 villanyautókkal furikáznak, Belgrádban metró közlekedik, az országban nyolcsávos autópályák épülnek, a mágneses-leviátációs szupergyorsvonat pedig egy óra alatt ér Belgrádból Zágrábba.
Ennek az idilli állapotnak a létrejöttéhez mindenekelőtt egy „balesetre” volt szükség: 1989. június harmadikán lezuhant a JSZSZK összes elnökségi tagját és minden köztársasági elnökét szállító repülőgép. A Szövetségi Végrehajtó Tanács húsz évvel későbbi, 2009-es jelentése szerint a gazdasági reformok, amelyekkel a JSZSZK megalapozta a piaci egyenlőséget és a magáncégek és a társadalmi vállalatok kiegyenlítését, a delegált egypártrendszer segítségével minden téren fergeteges fejlődést eredményeztek az országban. „Kifogástalan egészségvédelemmel rendelkező és csúcsminőségű ingyenes oktatási rendszert működtető társadalom lettünk, teli zseniális fiatal szakemberrel, akik segítettek abban, hogy a társadalmi vállalatok, a magáncégek konkurenciájának kihívásai közepette, gazdasági kolosszusokká nőjék ki magukat, az átlagéletkor pedig elérte a nyolcvanöt évet.”
Jugoszlávia azonban nemcsak a tudomány és a gazdaság területén jeleskedik, hanem számos más téren is jóval a világ előtt halad. A jugoszláv sportolók huszon-egynéhány éve valamennyi sportágban nagyhatalomnak minősülnek, az ország már 1995-ben legalizálta a marihuánát, amelyet Koszovó Autonóm Tartományban termesztenek, a csehszlovákiai polgárháború alatt pedig Jugoszlávia még 1991-ben törvényesen betiltotta a menekültek befogadását, így a jelenlegi migránsválság egyáltalán nem érinti az országot.
Ebben az álomállamban él a regény főhőse, Mirko Šipka, aki immár tizenöt esztendeje a megmagyarázhatatlan fenomének kivizsgálásával foglalkozó igazgatóságban dolgozik. A minden jelenséget megmagyarázni képes tudósoknak köszönhetően eléggé eseménytelenül telnek napjai, míg csak egy kozmikus hiba révén nem nyílik meg a kapu egy párhuzamos univerzumba – a mi jelenlegi világunkba. A jugó Fox Mulderként tevékenykedő Šipka elvtárs azt a feladatot kapja, hogy a különleges katonai osztag képviselőinek kíséretében menjen át ebbe a szomorú univerzumba – ahol éppen ottani hasonmásának a temetése zajlik – és szítson forradalmat az ott hatalmaskodók ellen.
Marko Vidojković új regénye a szerző korábbi munkáihoz hasonlóan elsősorban egy szórakoztató olvasmány. A politikai utópiaként olvasható szatirikus sci-fi egyféle Dylan Dog-történet párhuzamos világokon át közlekedő csetnikekkel és usztasákkal, CIA-kémekkel, Rambo elvtárssal és egy jugó Terminátorként viselkedő Tito-klónnal, aki „Halál a bandára – szabadság Jugoszláviának!” felszólítással köszönti a népet. A regény cselekményével egyaránt fontos – vagy még fontosabb – a szerző által felépített társadalmi háttér, ami a régi ideológiai értékrend, a volt Jugoszláviát meghatározó termékek, popkulturális morzsák és a mai technológiai vívmányok sajátos ötvözetét képezi.
A felszínen zajló szórakoztatás mellett azonban az E baš vam hvala a maga szarkasztikus módján társadalmi szinten komoly önvizsgálatra késztet. A regénybeli párhuzamos világ – a mi valóságunk – sivársága és kilátástalansága segít átlátni és megítélni a jelent, amelyben élünk. Ugyanis nem a képzelt Jugoszlávia értékein van a hangsúly, hanem az apátiába süllyedt párhuzamos világ hiányosságain, azokon a társadalmi jelenségeken, amelyek a jugónosztalgia mozgatórugóit képezik. A szerző játszik, amikor a régi és a jelenlegi állapotokon gúnyolódva egy alternatív történelmet épít fel, játszadozása közben azonban kimondatlanul is felveti a kérdést: vajon nem ugyanígy játszanak azok is, akik nem irodalmi fikcióban, hanem a valóságban kreálják a történelmet? Ilyen tekintetben, ahogyan a regény lapjain Šipka elvtárs és társai tevékenységükkel partizánfelkelést szítanak a gonosz rendszerrel szemben, e valóságnak hitt alkonyzónában Marko Vidojković regénye sajátos partizánakciót képez a teljes posztjugoszláv térség ellen.

Marko Vidojković: E baš vam hvala
Laguna, 2017, 222 oldal

Sándor Zoltán: Meghekkelt valóság

– Mindenki rászolgált arra, hogy lelője valaki. 
A harmincas éveiben járó férfi pisztolycsővel az asztallapon kopogva figyelte milyen hatással lesz kijelentése a többiekre. Mindenki némán nézett maga elé. A férfi elmosolyodott és beleharapott kebabjába. Egy csepp török joghurt csöppent a szakállára, hanyagul letörölte kézfejével és le nem véve tekintetét a többiekről, lenyalta a folyadékot.
Tíz perccel, legfeljebb negyed órával azelőtt lépett be a gyorsétterembe, végignézett a vendégeken, egy fiatal nőn és egy fekete öltözékes férfin, akik külön asztalnál ültek a szűkös helyiségben, majd rendelt magának egy adag kebabot. Amíg a vendéglős az ételt készítette, ő pipiskedve áthajolt a pulton és benézett a konyhába.
– Keres valakit?
– Nem, nem… csak kíváncsi voltam, mi van arrafelé.
A fehér pólós férfi a vendég elé tette a kebabos tálat és egy pillantást vetett a karórájára.
– Záróra?
A vendéglős hátrasimítva olajozott fekete haját, megrázta a fejét.
A vendég az egyetlen szabad asztalra helyezte a tálcát, visszament a pulthoz, és magához intette a borostás férfit.
– Mi lenne, ha mégis bezárnál? Késő van…
Mielőtt még a másik bármit is mondhatott volna, kissé kihajtotta dzsekijét, épp csak annyira, hogy megmutassa a belső zsebben nyugvó pisztolyt. A vendéglős néhány másodpercig farkasszemet nézett a szakállas férfivel, majd a fiókból elővette a kulcscsomót, a bejárathoz ment és bezárta az ajtót.
– A redőnyt is lehúzhatod.
Kelletlenül az utasítás szerint cselekedett.
– Most pedig ülj az asztalomhoz. Ti is – fordult a másik két vendég felé – csatlakozzatok hozzánk.
– Sajnálom, de nekem mennem kell – mondta a fekete öltözékes alak, kényszeredett mosolyt erőltetve csontos arcára.
– Kár…
– Igen.
– Lehet, hogy mégis meggondolod magad – ezzel a férfi előhúzta fegyverét.
A fiatalember nem mondott semmit, csupán akaratlan fejrángatózásai árulkodtak idegességéről. Kalapja alól jobbra-balra himbálóztak pajeszai.
A nő nem várta meg a felszólítást. Felhörpintette maradék teáját, fogta ridikülét és a fegyveres férfi mellé telepedett, szembe a másik vendéggel. A férfi csak most vette észre, mennyire szép. Szűk farmernadrágot és magas sarkú cipő viselt, felülről pedig egy vékony blúz volt rajta, amelyen keresztül halványan kirajzolódtak feszes mellei. Gyönyörű, ovális formájú arca volt, apró pisze orral és egy gödröcskével az állán, feltűnően kék szemét pedig még jobban kifejezésre juttatta hosszú szőke haja, amely dús loknikban hullott vállaira.
– Jó étvágyat!
– Köszönöm! – mosolyodott el a férfi a jókívánság hallatán, megigazította a nyaka köré tekert selyemsálat és nagyot harapott a kebabba.

*

– Mielőtt még belekezdenénk a társalgásba, mindenki kapcsolja ki és tegye az asztalra a telefonját. Így… Azt akarom, hogy mindannyian meséljetek el magatokról egy kompromittáló történetet, olyat, ami miatt saját megítélésetek szerint rászolgáltatok a büntetésre.
Le nem véve tekintetét túszairól, a szakállas férfi megtörölte a szája szélét és cittegve kipiszkált egy húsdarabkát a fogai közül.
– Aki a legdurvábbat mondja el, azt elengedem!
A helyiségben néhány percig csend honolt, egyedül a pisztolycső ütemes kopogása hallatszott az asztallapon.
– Nekem van egy – szólalt meg alig hallhatóan a fekete kalapos, és megköszörülte a torkát. – Csak… – habozott – nagyon régen történt már, még gyerekkoromban…
– Az nem mentség, a gyerekek rengeteg undokságra képesek.
– Igen. Kettesben voltunk otthon az öcsémmel, s mivel a közös zenetanárunk úgy döntött, hogy őt viszi el egy külföldi hegedűversenyre, amelyre én is szerettem volna menni, azt találtam ki, hogy megetetek vele nem kóser ételt és beárulom a szüleinknek. Arra számítottam, hogy büntetésből majd nem mehet, és beugorhatom helyette, csakhogy az öcsém erősebbnek bizonyult, mint gondoltam volna. Egy istenért sem akart semmit a szájába venni, kiszaladt az udvarra, én meg utána. Amikor utolértem, úgy megütött, hogy nyomban eleredt az orrom. Dühömben felkaptam egy pálcát, és azzal kezdtem üldözni. Egy gyökérben felbukott, én meg pálcával föléje magasodva épp készültem lesújtani rá, amikor hirtelen elfordította a fejét. A fülét találtam el, mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy tartós halláskárosodást szenvedett. Azóta is hallókészüléket használ…
– Elragadó történet! Ki gondolná, hogy mi mindenre képes egy ilyen visszafogottnak látszó fiatalember.
A pajeszes az asztalra könyökölt, és nehogy találkozzon a tekintete bárkiével is, felnézett a mennyezetre.
A túszejtő a pisztolycsővel megvakarta a szakállát, és a vele szemben ülő vendéglősre pillantott.
– A te történeted hogyan hangzik?
– Nekem nincs ilyen történetem.
– Mindenkinek van.
– Nekem nincs! És még ha lenne is, akkor sem tartozna egy hitetlenre.
– A körülményekhez képest meglehetősen nagy a pofád.
– Ilyen vagyok.
– Belevaló srác, aki soha semmi mocskosat nem követett el, soha senkit nem vert át, soha senkit nem ütött meg…
– De megütöttem, csak azt nem bánom!
– Értem. – Az asztalra könyökölve kissé előrehajolt. – Nehéz lehet téged szeretni. Sokkal könnyebb rokonszenvet érezni az efféle esendő lélek iránt – mutatott a feketeöltözékesre –, aki teli van bűntudattal. Az ilyenen könnyen megesik a szív. Az, aki nem bán semmit, még akkor is, ha tényleg nincs mit megbánnia, minimum gyanús, mintha vélt kifogástalanságával kérkedni szeretne… Felfuvalkodott teremtés. Tehát bűnös.
– Nem érdekel a dumád, a hitetlenekre jellemző csavaros eszmefuttatásod!
– Ha nem, akkor nem. Nem erőltetem. A pénzem, a hitetlen pénze ellenben érdekel! Jól mondom? Szerinted – fordult a nő felé – barátunk nem képmutató egy kicsit?
– Nem tudom, talán egy kicsit, de…
– De?
A nő megrázta a fejét.
– Mi a te nagy bűnöd?
– Rágyújthatok? – mutatott kistáskájára.
– Igen, de semmi trükk, mert azonnal lövök.
A nő elővette cigarettáját és öngyújtóját, remegve rágyújtott, és egy hatalmas füstkarikát fújt maga elé.
– Hónapokon keresztül viszonyom volt egy katolikus pappal.
– Csak volt?
– Igen. Csak volt. Áthelyezték egy faluba… Miattam. – Nagyot szívott a cigarettába. – Minden egyes alkalommal mielőtt magáévá tett volna, bepermetezte a testem szentelt vízzel és elmormolt egy imát, amikor pedig belém hatolt, mindig felkiáltott: Hozsanna a vaginádban!. Ha azt mondom, isteni volt, elhiszed?

*

A szűkös helyiség hosszasan visszhangzott a szakállas férfi röhögésétől.
– Úgy tűnik, egy valódi vallásközi összejövetelre csöppentem – mondta, miután kissé alábbhagyott a nevetésgörcse. – Ezt kellene népszerűsíteni! Az EU-s alapoknál különféle projektumokra pályázni, például valóságshow-t szervezni, olyat, mint a Big Brother, a bennlakók különböző felekezetek képviselői lennének, a Nagy Testvér pedig maga az Isten. Különféle feladatokat osztana ki a résztvevőknek, provokatív kérdésekkel egymásnak ugratná, utána pedig egyenként gyóntatná őket. Mit szóltok hozzá? Jó, mi?! Oktató jellege lenne, a sok baromarcú tévénéző legalább megtanulna valamit! Szabadalmaztatni kéne! Lehetne olyan program például, hogy Szembesülés, a katolikus papnak kivetítenének sok-sok meztelen kisfiút, az imámnak az iszlamisták által lefejezett testeket, a rabbinak pedig a Gázai-övezetben nyomorgókat…
– Nekem elegem van ebből az agymenésből! – pattant fel a fekete öltözékes férfi, mire azonban bármit is tehetett volna, fogva tartója felugrott, egy villámgyors mozdulattal beverte fejét az asztalba és visszaültette székébe.
Az illetőnek azonmód eleredt az orra, és egy halvány vércsík szivárgott végig az arcán. A nő kérdezés nélkül előkapott a táskájából egy csomag papír zsebkendőt és feléje nyújtotta, majd az elégedetten mosolygó szakállas férfire pillantott.
– Állat vagy!
– A szabályokat be kell tartani, és ha még nem esett volna le, a szabályokat jelenleg én diktálom, úgyhogy pofa be!
– Miért csinálod ezt?
– Mit gondolsz?
– Nem tudom… és szeretném megérteni.
– Muszáj mindig mindent megérteni? Megindokolni, megmagyarázni, megtalálni az ok-okozati összefüggéseket? A determinizmus rabjaként viselkedni? Egyébként… meg lehet határozni bárminek is a valódi kezdetét? Például, mikor kezdődött ez a történet? Amikor beléptem az étterembe? Vagy amikor úgy döntöttél, hogy manna helyett ma este falafelt vacsorázol? Vagy amikor Saulnak leesett, hogy a környéken csak a halal kóser? Vagy amikor Hasszánék úgy határoztak, hogy elhagyják hazájukat? Vagy amikor spicces édesapámnak a diszkóban feltűnt fenekét rázó édesanyám? – Hátradőlt a székében. – Az is lehet, hogy még el sem kezdődött, és akkor kezdődik majd csak el, ha valaki közzéteszi valamelyik közösségi oldalon. A Teremtés könyve ma úgy kezdődne: Kezdetben volt a megosztás a Facebookon…
– Nem az a fontos, mikor és hogyan kezdődött, hanem mikor és hogyan fejeződik be.
A szakállas férfi a fehér pólós vendéglősre pillantott.
– Nézzenek oda, a szúfi mester is megszólalt. És szerinted, hogyan végződik majd?
Az illető megvonta a vállát.
– Bármi is történjék, az igazság végül mindig kitudódik – mondta még mindig az orrát törölgetve a pajeszes férfi.
– Gondolod?
A fekete kalapos bólintott.
– Tévedsz. A teljes igazság sosem derül ki. Egyáltalán, mi az igazság?
– Ami a valóságban játszódik.
– Például az, hogy te minket túszul ejtettél – szólt közbe a nő.
– Ez tény. A tény azonban önmagában még semmit sem jelent. A médiában töltött másfél évtized megtanított arra, hogy sokkal fontosabb az adott tény megítélése, és annak tálalása. Arról nem is beszélve, hogy alternatív tények és poszt-igazságok világában élünk. Ha úgy tetszik: meghekkelt valóságban… Sokan azt hitték, az internet demokratizmusa majd ellehetetleníti az értesülések elkendőzését, és majd mindenki übertájékozott lesz. Lófaszt! Mára egyértelművé vált: az emberek nem azért olvasnak híreket, hogy megtudjanak valamit a világból, hanem azért, hogy megerősítést nyerjenek a világról alkotott elképzelésükről! A nagy többségnek semmi igénye sincs az információszerzésre, uram bocsá’ a párbeszédre… Ebben a legkorszerűbb eszközök is a segítségükre vannak, a közösségi oldalak csak azokat az oldalakat és tartalmakat kínálják, amelyek iránt az ember valamiféle érdeklődést tanúsított: megnyitott, posztolt, lájkolt…
Előrehajolt és a többiekre emelte pisztolyát.
– Mit gondoltok, ha kinyírlak benneteket, azt hogyan fogja közvetíteni a közösségi média? Elárulom: egyesek egy elborult elméjű gyilkosnak fognak titulálni, egy közönséges szörnyetegnek; mások majd megpróbálnak magyarázatot keresni cselekedetemre, azt fogják mondani, hogy az emberek zöme semmiféle késztetést nem érez arra, hogy elszámoljon a lelkiismeretével, a legtöbbjüknek még a jogos büntetést is sikerül megúsznia, ezért én úgy gondoltam, hogy javítok egy kicsit ezen a lesújtó statisztikán, igazából a ti bűneiteket fogják froclizni; és olyanok is akadnak majd, akiknek ez kiváló alkalom lesz arra, hogy hadat üzenjenek az ateizmusnak… A lényeg: mindenki biztos lesz a saját igazában.

*

A szakállas férfi kihúzott egy szál cigarettát a nő dobozából és rágyújtott. Néhány percig kínos csend honolt a helyiségben.
– Végiggondoltam történeteiteket – szólalt meg végül –, és úgy döntöttem, hogy döntetlen az eredmény, igazából mindhárman rászolgáltatok a halálra. Egyikőtök tönkretette a testvére életét, a másikat a kevélység és a pénzimádat hajtja, a harmadik pedig egy parázna szuka, aki még hivalkodik is kéjelgéseivel. Szép kis társaság! Ezért hosszabbításra van szükség. Ezúttal nem magatokról fogtok mesélni, hanem a másik kettőről mondotok véleményt. Aki a legleleplezőbbeket, egyben legdurvábbakat mondja a másik kettőről, azt elengedem!
Eltaposta a padlón a csikket és a nő felé fordult.
– Kapcsold be a telefonodat!
A nő mintha az első pillanatban nem értette volna, mit kér tőle az illető, néhány másodpercig bambán nézett rá, majd kézbe kapta az okostelefonját és bekapcsolta.
– Állítsd be élő közvetítésre a Facebookon.
– Rögtön.
– Megvan?
– Egy pillanat… Igen.
– Fordítsd a kamerát Saul barátunkra, és kezdődhet a műsor!
– Én… Azonnal mondjam? Róluk? Hát… Ő – mutatott a nőre – egy tipikus nyugati nő, akinek semmi sem szent, ő… bűnös kapcsolatokat ápol, semmi sem fűzi már az úrhoz, kizárólag a testi szükségleteinek a kielégítése foglalkoztatja… – Kalapja alatt beletúrt hajába, és a vendéglős felé fordult. – Ő viszont primitív… nem akarja elfogadni az itteni kultúrát, azt akarja, hogy az itteni őslakosok alkalmazkodjanak őhozzá… Erőszakos, hódító… nőivel teli akarja születni a világot…
Elcsuklott a hangja, és lesütötte a tekintetét.
– Nagyon jó – mondta a szakállas férfi –, meglátjuk majd mire lesz elég. Most pedig hadd halljuk, mit mond a vendéglátónk – utasította a nőt, hogy a fehér pólós férfi felé fordítsa a telefonkészüléket.
A vendéglős közömbösen a túszejtőre nézett.
– Mit szeretnél? Hogy felkiáltsak: Allah Akbar?! Attól lázba jöttök?! Rögtön van min csámcsogni. Vagy mondjam el azt, milyen szar emberek vagytok? Mert azok vagytok. Ti mindannyian! Ez a ribanc, ez az alakoskodó pojáca, akinek a fajtája testvéreim millióit sanyargatja, meg te is a felvilágosultnak hitt okoskodásaiddal együtt! Undorítóak vagytok mindahányan, akárcsak az értékeit vesztett, dekadens világotok! Bennem látjátok a veszélyt, a potenciális terroristát, holott ti vagytok a legnagyobb veszély mindenre! Magatokra és a világra nézve is! Testvérnyomorító, idegengyűlölő, gyilkos hitetlenek!
– Kellemesen megleptél. Azt hittem, egy szűkszavú turbános vagy, erre meg…
Elégedetten bólogatva a lány felé fordult, elvette tőle a telefonját, és rá irányította.
– Te maradtál.
– Igen…
– Hallgatunk.
– Ez itt velem szemben… egy senki, fajtája megölte urunkat, állandó önsajnálkozásban tetszeleg, hogy őt ennyi meg annyi igazságtalanság érte… Ha lenne egy kis önkritikája, az is felmerült volna már benne, hogy a csapásoknak hitt események lehet csupán Isten bosszúját jelentik az istentelen nép ellen… Ez az egyed sem különb, meddő testvérgyilkos, sikertelensége ellenére semmivel sem különb annál az elsőnél, az egész nép egy testvérgyilkos leszármazottja… Emez meg – emelte tekintetét a vendéglősre – egy abroszfejű nőgyűlölő! Maga a megtestesült gonosz! Ide eszi a fene, és ahelyett, hogy behúzná fülét-farkát, még ő akar a megmondó ember szerepében tetszelegni! Míg a mi urunk a szeretetet hirdette és szegénységben élt, addig az ő vallásának alapító prófétája gyilkosságokra buzdított és vagyont gyarapított. Ő is és a fajtája is ugyanezt teszi!
A lány homlokán gyöngyöző verejtékcseppek ütköztek ki.
– Elismerésem – hagyta meg a szakállas férfi –, közben a nézettség is meghaladta már az ezret – pillantott a telefonra. – Ti most híres emberek vagytok!

*

Fékcsíkot rajzolva az úttestre, az étterem előtt két rendőrautó és egy rendőrkombi állt meg. Utóbbiból a különleges alakulat símaszkos tagjai rohantak ki és egyenként elfoglalták helyüket a gyorsétterem kirakatánál és bejárati ajtajánál.
– Megérkezett a rendőrség – jegyezte meg a vendéglős.
Az egyik autóból egy öltönyös nyomozó lépett ki, és megafonon keresztül szólt a támadóhoz.
– A rendőrkapitány beszél! A játszmának vége! Kérem dobja el a fegyverét, engedje szabadon a túszokat, és felemelt kézzel jöjjön ki! Az objektumot körülkerítettük, semmi esélye sincs a menekülésre. Kérem, ne nehezítse saját helyzetét!
A szakállas férfi rájuk szegezve fegyverét higgadtan végignézett a többieken.
– Ütött az óra! – mondta.
– Kérem, hagyjon békén bennünket – motyogta a pajeszes fiatalember egyenesen a rá szegezett pisztolycsőbe nézve.
Még mielőtt választ kaphatott volna, óriási csörömpölés közepette ripityára tört a kirakatüveg. A szakállas férfi hirtelen megfordult és egy-egy lövést adott le a kirakat és az ajtó irányába.
– Utolsó figyelmeztetés: dobja el a fegyverét és felemelt kézzel jöjjön ki! Ismétlem: utolsó figyelmeztetés!
– Ne tegyen semmi meggondolatlant – próbálta jobb belátásra bírni a nő túszejtőjét.
– Olyat sohasem tettem – mondta emez mosolyogva.
Felemelte a pisztolyt, és sorra célba vette mindannyiukat.
Az agóniának egy hatalmas fegyverdörrenés vetett véget. Egy fej az asztalra hanyatlott, a belőle kibuggyanó vér pedig végigspriccelt a másik három személy arcán.
– Találat! – hallatszott odakintről.
A következő pillanatban berontottak a helyiségbe a rohamrendőrök. Egyikük odafutott az asztalra borult alakhoz, kitapintotta a nyaki ütőeret, és hangosan konstatálta: – Eliminálva!
A rendőrkapitány a három túszhoz sietett.
– Jól vannak?
Mindhárman bólintottak.
– Mindenesetre kivizsgálják magukat. Nem kis stresszhelyzeten mehettek keresztül – mondta, és intett a rendőröknek. – Segítsenek nekik!
A rendőrök felsegítették a három személyt, plédeket terítettek rájuk és az éppen megérkezett mentőautóba kísérték őket.
A két férfi az egyik oldalra, a nő pedig a másik oldalra ült. Egyikük sem szólt egy szót sem. Perceken belül betolták közéjük a letakart holttestet, és rájuk csukták az ajtót. A jármű felbúgott és vijjogva elszáguldott az éjszakában.

Hogyan tovább? (Lessing: Három gyűrű)

J. K. és a guminő

A fiatal J. K. egy tolókocsiba helyezett guminő társaságában érkezett az irodalmi konferenciára. A zsúfolásig megtelt terem hirtelen elnémult, mindenki a fiatalembert figyelte. J. K. elhelyezte különös kísérőjét, majd pedig letelepedett mellé a számára kijelölt helyen a kerek asztalnál. A mellette ülő hölgynek kissé arrébb kellett húzódnia székestől, hogy mindketten elférhessenek. J. K. bólintva megköszönte az előzékenységet, mire a nő csak elmosolyodott, egy pillantást vetett a csókos szájú guminőre, és az előtte levő papirosokba mélyedt.
J. K. nem tudta egyértelműen megítélni asztaltársa viselkedését, mindig is gondot okozott neki a nők észjárásának értelmezése. Egy régi barátnője egyszer horgolt csipkét küldött édesanyjának, azzal az üzenettel, hogy Köszönet, amiért egy rendkívüli egyént hozott a világra!. J. K.-t meglehetősen felkavarta a gesztus. Rendkívüli lenne?! Addig ilyesmi eszébe sem jutott. Utána sem nagyon, csak évekkel később fordult meg a fejében, hogy lehet a dologban valami, akkor, amikor a nőt magas rangú állami tisztségre nevezték ki. J. K. viszont – rendkívüliség ide vagy oda – maradt egy ábrándos irodalmár.
Legalábbis a külvilág felé. A fiatal J. K. ugyanis nagyon különös viszonyt ápolt az irodalommal. Azt vallotta, hogy őt az irodalomban csupán két dolog érdekli: az írás és az olvasás! Később hallotta, hogy egy idős irodalomtörténész azt mondta, hogy irodalmi élet nélkül nincs irodalom! J. K.-t megdöbbentette ez a kijelentés. Lehetséges, hogy tényleg így lenne?! – merült fel benne a kérdés. Még inkább nyomasztotta, vajon fordítva hogyan áll a dolog: irodalom nélkül lehetséges irodalmi élet? A fiatal J. K. nem tudta a helyes választ, de egyre inkább úgy találta, hogy igenis lehetséges.
A Mi a regény? elnevezésű tanácskozás közben elkezdődött. A résztvevők sorban felolvasták az alkalomra írt tanulmányukat. Ezekben az írásokban többek között olyan kifejezések hangoztak el, mint a posztstrukturalista attitűd, a plasztikus metafora, a szubjektum-centrikus dekonstrukció, a genealógiai anamnézis, a szubverzív gesztus, a heterotextuális hermeneutika vagy a regénytér alkímiája. J. K. elbűvölve hallgatta a sok elemző értekezést, alig győzte magában feldolgozni a számos új információt.
A tanácskozás az ötödik órába lépett, amikor a moderátor a fiatal J. K.-t szólította fel.
– Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget! – kezdte beszédét J. K. – Először is engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a mellettem ülő hölgyet – mutatott a guminőre. – Ő nem más, mint Emese, regényem megtestesült hőse. Azért kértem föl ma, hogy legyen a segítségemre, mert úgy gondolom, hogy egy regényről szóló szimpóziumon nemcsak a regényíróknak, kritikusoknak és irodalomtudósoknak kell hallatniuk a hangjukat, hanem a regényhősöknek is, hiszen elsősorban az ő életükről van szó. Szerintem nagyon fontos, hogy belülről is valaki megmondja, milyennek látja a regényt, nem kevésbé azt, szerinte milyennek kellene lennie a tökéletes regénynek, hogy a szerzők ne kizárólag saját elképzeléseik alapján kreálják mások sorsát. Ha igazságos irodalmat és regényt szeretnénk, akkor elengedhetetlenül szükség van arra, hogy figyelembe vegyük a regényhősök véleményét is! Végül is ki a megmondhatója annak, hogy melyik az igazi: az, akiről írnak, vagy aki ír?
Egy pillanatra elhallgatott, mialatt a légy zümmögését is hallani lehetett a barokkos teremben, majd folytatta elmélkedését.
– Mérhetetlen kevélységre vall az írói felsőbbrendűséget a hősök képzelt voltával magyarázni. Mert: kik tartoznak a létezők sorába? Csak az anyagi világba közvetlenül az anyaméhből megszületettek, vagy esetleg azok is, akik más módon, többek között az irodalom világából érkeztek közénk? Lehet azt állítani, hogy a szabadon szárnyaló írói fantázia hozta őket létre, ettől függetlenül elszaporodtak a való világban is. Mit gondolnak, míg mi itt tanácskozunk, hány meg hány Raszkolnyikov, Meursault, Josef K., Harry Haller és Humbert Humbert sétál városunk utcáin?
Rövid hatásszünet után hozzátette:
– A fikció úgy jár túl teremtője eszén, hogy egy adott pillanatban megvalósul.
Egy pillantást vetett kísérőjére, majd végignézett hallgatóságán.
– Ennyit szerettem volna elöljáróban mondani. Most pedig engedjék meg, hogy felolvassam az alkalomra íródott rövid eszmefuttatást. Címe: Emese álma.
Az asztalról felemelte az előtte levő irattartót, megköszörülte a torkát és olvasni kezdett.
„A regény olyan, akár egy álom.
Ez az a hely, ahol megvalósulhatnak a legtitkoltabb vágyak, ahol újabbnál újabb kísérletet lehet tenni a világ újratervezésére, ahol mindenki szembenézhet legsötétebb félelmeivel.
Egy ilyen álomban volt nemrégiben részem.
Rózsával és borostyánnal benőtt ódon kastélyban bóklásztam éppen, egyszer csak egy hófehér szakállú aggastyán termett előttem, és közölte velem: a Teremtő elé kell állnom! Ne ijedjek meg, ha nem semmisülök meg a pillantásától, ismét szabad leszek, és mehetek békével.
Reszketve vártam a szembesülést, napokig, hetekig, évekig, már azt hittem, soha sem érkezik el az a bizonyos pillanat, amikor hirtelen a körülöttem lévő sötétséget vakító világosság ragyogta be, az irdatlan tűzpiramisból pedig egy bíborpalástba bújt lény lépett elém.
Ez már egyszer megtörtént velem! – hasított belém a felismerés, aminek hatására nyomban felriadtam.
Szükségem volt néhány percre, hogy felocsúdjak az átéltektől. Miután kissé megnyugodtam, visszagondolva valamit mégiscsak furcsának találtam az álomban. Hogy megbizonyosodjak sejtésem felől, kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját.
Nem tévedtem, a szerepek felcserélődtek, a sok-sok régi újság alatt ott hevert a bíborpalást is a legalsó polcon.”
– Nem más, mint ez – mutatott az Emesén lévő talárra, ezzel végig kigombolta azt.
Letette az irattartót maga elé, és helyet foglalt.
A teremben csend honolt, a jelenlevők tekintete a különös párosra szegeződött: a rendkívüli J. K.-ra, és a guminőre, aki A regény – én vagyok! feliratú pólóban üldögélt tolókocsijában.

 

J. K. a szobában

A szobán nem volt se ajtó, se ablak – a szobából nem volt kilátás. A szobát a számtalan apró tükörrel díszített falak és a négyzet alakú padlózat képezték. A fiatal J. K. elképedve nézett a körülötte lévő tükrökbe, azon tűnődve, hogy a sok visszatükröződő kép közül vajon melyik az igazi valóság, kicsoda ő valójában, mit keres a szobában, és hogyan került oda, amikor a szobán nincs se ajtó, se ablak.
Lehetséges, hogy már ott is született, bent a szobában, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy ott keletkezett, mert őt aligha hozta a világra fájdalmak közepette egy anya, sokkal valószínűbb, hogy egyenesen a szobába teremtette őt magasztos teremtője. Az sem kizárt, hogy nem oda be, hanem azzal együtt alkotta meg őt a kifürkészhetetlen cselekedeteiről közismert mindenható. Ez esetben ő nem más, mint a szoba szerves része, de az is lehetséges, hogy ennek épp a fordítottja igaz, és a szoba képezi az ő szerves részét.
A tükrök sajátos módon tükrözték a képét, mind torzított, csalt, elvett vagy hozzátett valamit a látottakhoz. Így gondolta legalábbis J. K., azonban csakhamar felmerült benne a kérdés: mi van akkor, ha mindegyik tükör önmagához hűen viselkedik? Ha mindegyik pontosan azt ábrázolja, amit észlel? Valamennyi közülük más-más szemszögből tekint rám, így mindegyik valami mást észlel bennem, érthető, hogy valami mást is tükröz vissza belőlem. Ezek szerint én annyi ember vagyok, ahány tükör van a szobában, és ez a sok ismerős ismeretlen körülöttem, furcsa módon, mind én vagyok, én, és senki más?!
A hozzá legközelebb álló tükör elé lépett, lágyan végighúzta felületén ujjait, figyelmesen leemelte a falról, megvizsgálta benne önmagát, majd egy hirtelen mozdulattal a másik falon lógó sok-sok tükör egyikéhez vágta. A két tükör iszonyatos csörömpölés közepette ízzé-porrá tört. Mindnyájatokat ripityára törlek! – kiáltott fel J. K., dühösen a padlón heverő tükörmaradványokhoz ugrott, felkapta őket és valamennyi tükröt összeverte a szobában. A pusztítás végeztével zihálva a csupasz falnak dőlt. Az elé táruló látvány tudatosította benne, hogy immár még több alakmása lett, ezután még többen figyelik majd a mozdulatait, számtalan új entitása támadt, nem is akárhogyan, valamennyijüket ő maga hozta létre – s annak ellenére, hogy önmagában véve mindegyikük más-más egyéniség, ha úgy tetszik: külön kozmosz, mégis mind ő, ő, és senki más.
Nyomorúságában a fiatal J. K. a tükörszilánkok közé roskadt, és tenyerébe fektette arcát, hogy ne kelljen szembesülnie hasonmásainak seregével. Hosszan így maradt. Amikor felpillantott tenyeréből, félénken arca magasságába emelt egy tükördarabot. Megvizsgálta tükörképét, majd visszahelyezte a törmeléket a földre, felemelte a következőt, azután a harmadikat, a negyediket, és így tovább, rövidesen már teljes beleéléssel tanulmányozta a világot a szobában, amelyen nem volt se ajtó, se ablak – így minden kilátás befelé vezetett…

 

 

(Illusztráció: Jason Gringler)

J. K. a sikátorban

A fiatal J. K. fölült a piszkos járdán, és megdörzsölte zsibbadt lábait. Néhány percnyi masszírozás után az ereiben csörgedező vér szinte hömpölyögve ömlött vissza elhalt végtagjaiba. Úgy érezte, mintha ezer apró tű járná át mindkét lábát. Megkapaszkodott a mögötte levő koszos falból kinyúló fémcsőbe, és föltápászkodott. Tőle nem messze egy pokrócba bugyolált férfi hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött vonuló szürke felhők mögül akkor bújt elő a felkelő Nap. J. K. megpaskolta combjait, és odament az ismeretlen férfihez.
– Elnézést, szabad? – kérdezte tőle, és az utcai tűzhelyre mutatott.
Az alak kissé arrébb állt, hogy J. K. elférhessen mellette.
– Köszönöm – mondta J. K., és a lángok fölé tartotta elgémberedett ujjait. – Elárulja, hol vagyunk?
Az illető szemügyre vette J. K. gyűrött öltönyét és kioldódott nyakkendőjét, vállat vont, és csak annyit mondott:
– Nem mindegy?
Bizonyára igaza van, gondolta némán bólogatva a fiatal J. K., itt vagy valahol máshol: nem mindegy?! Felpillantott az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejében, a varjak mindig rossz időt jeleznek. Megrázkódott, és feltűrte zakója gallérját, hogy tarkóját megvédje a széltől.
– Legalább azt mondja meg, hogyan és mikor kerültem ide.
– Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már régóta itt van – válaszolta az ismeretlen férfi, le nem véve tekintetét a lángokról.
– Régóta?! – hüledezett J. K. – Hisz az képtelenség, tegnap még…
Torkán akadt a szó.
– Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé tegnap, nincs többé visszaút – mondta közömbösen az idegen.
– Igazán nem értem… – hebegte J. K., majd hirtelen hátrafordult. – Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet! – kiáltott fel, s ezzel már indult is arrafelé.
– Hasztalan a fáradozása – mondta higgadtan a másik –, az csak egy délibáb. Maga választotta.
A fiatal J. K. hitetlenkedve a sikátor végéhez ment, és megbizonyosodott arról, hogy a pokrócba bugyolált férfi nem tréfált.
– Azt mondja, hogy én választottam?! – kérdezte megrökönyödve, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét.
– Igen. Mindenki azt kapja, amit választ – mondta az idegen. – És csak azt – tette hozzá.
– Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrész az enyém? – érdeklődött J. K. a magasba pillantva.
– Úgy bizony!
– És az életet jelentő napsugarakból is csak ezek a szétmálló, vörös foszlányok járnak nekem?
– Igen.
– Ezeket a körbe-körbe repülő varjakat is én akartam a fejem fölé?
– Ahogyan mondja.
– És a dermesztő északi szelet… Meg a hordóban parázsló tüzet… Azokat is én választottam?
– Azokat is.
– És maga? Maga is pontosan ugyanazt választotta, amiket én?
– Nem. Engemet is maga választott.

 

 

(Illusztráció: Alison Watt)