A fiatal J. K. fölült a piszkos járdán, és megdörzsölte zsibbadt lábait. Néhány percnyi masszírozás után az ereiben csörgedező vér szinte hömpölyögve ömlött vissza elhalt végtagjaiba. Úgy érezte, mintha ezer apró tű járná át mindkét lábát. Megkapaszkodott a mögötte levő koszos falból kinyúló fémcsőbe, és föltápászkodott. Tőle nem messze egy pokrócba bugyolált férfi hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött vonuló szürke felhők mögül akkor bújt elő a felkelő Nap. J. K. megpaskolta combjait, és odament az ismeretlen férfihez.
– Elnézést, szabad? – kérdezte tőle, és az utcai tűzhelyre mutatott.
Az alak kissé arrébb állt, hogy J. K. elférhessen mellette.
– Köszönöm – mondta J. K., és a lángok fölé tartotta elgémberedett ujjait. – Elárulja, hol vagyunk?
Az illető szemügyre vette J. K. gyűrött öltönyét és kioldódott nyakkendőjét, vállat vont, és csak annyit mondott:
– Nem mindegy?
Bizonyára igaza van, gondolta némán bólogatva a fiatal J. K., itt vagy valahol máshol: nem mindegy?! Felpillantott az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejében, a varjak mindig rossz időt jeleznek. Megrázkódott, és feltűrte zakója gallérját, hogy tarkóját megvédje a széltől.
– Legalább azt mondja meg, hogyan és mikor kerültem ide.
– Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már régóta itt van – válaszolta az ismeretlen férfi, le nem véve tekintetét a lángokról.
– Régóta?! – hüledezett J. K. – Hisz az képtelenség, tegnap még…
Torkán akadt a szó.
– Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé tegnap, nincs többé visszaút – mondta közömbösen az idegen.
– Igazán nem értem… – hebegte J. K., majd hirtelen hátrafordult. – Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet! – kiáltott fel, s ezzel már indult is arrafelé.
– Hasztalan a fáradozása – mondta higgadtan a másik –, az csak egy délibáb. Maga választotta.
A fiatal J. K. hitetlenkedve a sikátor végéhez ment, és megbizonyosodott arról, hogy a pokrócba bugyolált férfi nem tréfált.
– Azt mondja, hogy én választottam?! – kérdezte megrökönyödve, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét.
– Igen. Mindenki azt kapja, amit választ – mondta az idegen. – És csak azt – tette hozzá.
– Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrész az enyém? – érdeklődött J. K. a magasba pillantva.
– Úgy bizony!
– És az életet jelentő napsugarakból is csak ezek a szétmálló, vörös foszlányok járnak nekem?
– Igen.
– Ezeket a körbe-körbe repülő varjakat is én akartam a fejem fölé?
– Ahogyan mondja.
– És a dermesztő északi szelet… Meg a hordóban parázsló tüzet… Azokat is én választottam?
– Azokat is.
– És maga? Maga is pontosan ugyanazt választotta, amiket én?
– Nem. Engemet is maga választott.

(Illusztráció: Alison Watt)

A lovas szobor árnyékában kóbor kutyák lebzseltek. Lecsorgó nyáluk ragacsos buborékokat rajzolt a betonra. A közeli telefonfülke mellett ácsorgó férfi gondolataiba mélyedve figyelte farkcsóválásukat. Egy pillantást vetett karórájára, foszlott farmernadrágjának zsebéből cigarettát kotort elő, és rágyújtott. Néhány miniszoknyás lány haladt el előtte. Tűsarkúik kopogása akaratlanul is rájuk irányította a benépesedő utca járókelőinek figyelmét. Szemlátomást élvezték a délutáni napsütést és a langyos szellő cirógatását. Vihorászásuk pillanatokra az egész környéket betöltötte, elnyomva a sarkon álló utcai zenész harmonikájának hangfoszlányait és a kávéházakból kihallatszó eszmecseréket időszerű sporthírekről és politikai eseményekről. A férfi kifújta a füstöt, mellizmai megremegtek a szürke póló alatt, és a szemközti épület irányába emelte tekintetét. A korzóra néző ablakok körül eklektikus stílusú gipszcifraságok, a homlokzatról pedig mitológiai domborművek néztek le rá. A falakat körülölelő keskeny sávnyi pázsitszőnyeg fölött erkély díszelgett. Dús futónövényekkel átjárt kovácsoltvas-karzatán galambok burukkoltak. Alattuk, kartonpapírokra telepedve, egy rongyokba bugyolált koldus kéregetett. A férfi néhány percre rajta felejtette üveges tekintetét, és valószínűleg még tovább nézi, ha a sarok mögül föl nem tűnik várva várt ismerőse. Eldobta a cigarettacsikket, és a fehérpálcás fiatalember elé sietett.

– Szervusz! Kapaszkodj belém, majd segítek.

– Szia!

A fiatalember karon fogta a férfit, és irányítására bízta magát. Világos szövetnadrág és flaneling volt rajta. Sötét szemüveget viselt.

– Gond nélkül ideértél?

– Igen. Édesanyám elkísért a villamosra, itt leszálltam, egy kedves hangú hölgy pedig átvezetett az úttesten. Aztán már könnyen ideértem…

– Ha szólsz, a villamosmegállóban is megvárhattalak volna. Nem tudtam, melyik irányból érkezel…

– Nincs semmi baj. Nem totojgathat állandóan valaki, néha nem árt, ha egyedül kell boldogulnom, bár ebben a nagy kavalkádban egyáltalán nem könnyű. Ahogy hallom, óriási itt a nyüzsgés.

– Úgy van. A szép idő sokakat az utcára csalt. Van valami elképzelésed, hogy merre menjünk?

– Arra gondoltam, elsétálhatnánk a várba, az egymásba ölelkező folyók látványa mindig különleges melegséggel töltött el.

– Ahogy gondolod…

– Onnan meg elmehetnénk az állatkertbe. Gyerekként imádtam oda járni, és már nem emlékszem, mikor voltam ott legutóbb. Nyilván még a balesetem előtt. Másfél évtizede…

– Felőlem… Eddig úgyis bemelegítettem.

A szobor tövében hűsölő ebek felé bólintott.

– Nem értem, mit akarsz mondani.

– Semmi, van itt egy csapat kóbor dög, érkezésedig azokat figyeltem.

*

A mesterséges kistó fölé hajló fának ágain csimpánzok játszadoztak. Visítozva kergették egymást a feléjük dobott eledelért, egyesek farkukat körültekerve az ágon, a víz fölött lógva próbálták kiemelni a békalencsék és tavirózsák közt úszó harapnivalót.

– Ahogy hallom, a majmok jól szórakoznak.

– Igen… A látogatók mindenfélét behajigálnak nekik, amit ők megpróbálnak megkaparintani, vagy pedig elcsórni a másiktól.

A sötét szemüveges fiatalember elmosolyodott, botját a pad karimájába akasztotta és a mellette ülő férfi felé fordult.

– Mondd, neked nem furcsa kissé, hogy már hónapok óta minden szerda délutánt együtt töltjük, ennek ellenére szinte semmit sem tudunk egymásról?

– Nem gondolkodtam erről, nekem…

– Nem tudom, mivel foglalkozol, hány éves vagy, miért jelentkeztél ebbe a szociális programba, hogy érzed magad velem… Sohasem kérdezted meg például tőlem, hogyan vakultam meg. Nem érdekel?

– De igen, csak… Hogy is mondjam… fogalmam sincs, vajon hogyan reagálnál egy ilyen kérdésre. A kiképzésen külön felhívták rá a figyelmünket, hogy kerüljük az érzékeny témákat, nehogy régi sebeket tépjünk föl, traumát okozzunk…

– Az egyetemistatüntetések alatt történt. Minden áldott estét az utcákon töltöttünk. Kiabáltunk, doboltunk, fújtuk a fütyülőket, parolákat skandáltunk… Őszintén hittünk abban, hogy megváltozhat minden, és hogy ehhez csak az akkori politikai garnitúrát kell eltávolítani…

Kényszeredetten elmosolyodott.

– Mindenesetre, tagadhatatlan, hogy elmozdítottuk a dolgokat, még ha nem is egészen a megfelelő irányban. Az egészben az a legérdekesebb, hogy mi, akik kiharcoltuk a változásokat, ezzel tulajdonképpen azokat segítettük tisztségbe jutni, akik az idő alatt, míg mi tiltakoztunk, a tankönyveket bújták. De elkalandoztam…

– Nem baj…

– Téli este volt. Mint előtte oly sokszor, most is a bölcsészkar elöl indultunk, de az utcasarkokon felállított rendőrkordonok élő pajzsként elzárták az utakat, és megakadályozták a tömeg kígyózását a belvárosban. Kezdetben nem úgy tűnt, hogy összetűzésre kerül sor, lázadó rock-dalokat énekeltünk, a lányok különféle csecsebecsékkel díszítették fel a rohamrendőröket, utólag senki sem tudta megmondani, melyik irányból csapódott be az első macskakő a hekusok közé. Nem is lényeges. Pillanatok alatt elszabadultak az indulatok: vízágyúkat és füstbombákat vetettek be ellenünk, amire mi kőhajigálással válaszoltunk, sőt, megrohamoztuk őket. Ekkor történt. A tömegben felbuktam, és éppen emelkedtem föl, amikor lecsapott rám a gumibot. Többször is. Vissza lerogytam a földre, és csak arra emlékszem, ahogyan üvöltözöm: Nem látok! Nem látok!…

– És… láttad még? A rendőrt…

– Nem tudom. Képzeletemben később sokszor visszajátszottam az eseményeket, de sohasem tudtam felidézni magam előtt az illetőt, pedig valószínűleg ő volt az utolsó ember, akit életemben láttam.

– Utána… mi történt? Vagyis… hogyan törődtél bele az állapotodba?

– Nem hiszem, hogy ebbe bármikor is bele lehet törődni, legfeljebb el tudom fogadni, és ezt meg is tettem. Ezenfelül aligha tehetek többet… Szerencsémre, akkor már negyedéves pszichológia-tanhallgató voltam, és addigi tanulmányaim segítettek feldolgozni szerencsétlenségemet, tudományomat elsőként magamon gyakorolhattam. Egy év szünet után folytattam egyetemi tanulmányaimat, Brail-írásmóddal íródott könyvekből tanultam, és nem sokra rá le is diplomáztam. Most már évek óta egy középiskolában adok elő, ahol az ismeretek átadása mellett a legnagyobb kihívás számomra megakadályozni, hogy a gyerekek visszaéljenek testi fogyatékosságommal.

Elmosolyodott, és a rikoltozó majmok felé fordult.

– Te mivel foglalkozol, amikor nem engem istápolsz?

– Kidobó vagyok egy éjjeli bárban.

– Ez igen! Biztos nagyon erős fiú vagy.

Végigtapogatva a mellette ülő férfi kezét, megszorongatta a karizmát.

– Milyen megfontolásból jelentkeztél a programba?

A férfi megvonogatta a vállát.

– Nos?

– Hát… Nem is tudom… Van elegendő szabad időm, gondoltam, jó lenne valami hasznosra fordítani…

– Ezek szerint nem vagy nős?

– Évekig együtt éltem valakivel, de hat hónapja külföldre költözött. Azóta egyedül vagyok.

– Hány éves vagy, ha nem vagyok túl tolakodó…

– Harminchét.

– Nahát… Eggyel kevesebb nálam. És milyen a kidobói élet? Mindig ezzel foglalkoztál?

– Nem. Mást is csináltam, végül itt kötöttem ki.

– Világos… Mondd, milyeneknek látod te a mai fiatalokat? Tanárként nap mint nap középiskolások vesznek körül, de az én tapasztalataim nyilván nem lehetnek teljesen mérvadóak.

– A fene tudja… Nekem olyan céltalanoknak tűnnek. De lehet, hogy csak én látom őket ilyennek. Ki tudja, engem milyennek ítéltek meg annak idején az idősebbek. Azok, akiket a klubban látok, mindenesetre ilyen benyomást keltenek… Bevesznek valami szintetikus szart, ráisznak valamit, és eszeveszetten ugrálnak órákon át, aminek a végén a sarokban kefélnek vagy hánynak, olykor mindkettőt egyszerre, esetleg összeverik egymást. Jobb esetben… A rosszabbikban fegyvert rántanak egymásra, vagy törnek-zúznak mindent, ami útjukba kerül.

– Tehát munka van bőven…

– Igen… Az egészben az a legborzasztóbb, vagy legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ez az erőszakos viselkedés teljesen indokolatlan, mintha… azért lenne, mert nincs más…

– Az önmagából fakadó gyönyörért van.

– Igen! Beteges és felfoghatatlan. Fellépni sem igazán lehet ellene…

– Minden este dolgozol?

– Nem. Általában szerdánként szabadnapos vagyok.

– Tényleg?! Ha van hozzá kedved, egyszer akár vacsorázhatnánk együtt. Az egyik szociális társalgás után… Majd megbeszéljük.

– Ahogy gondolod – mondta a férfi, felkelt, felemelte a víz szélére úszott almát, és beljebb dobta a gyümölcs után ugró csimpánzok nagy örömére.

*

Alkonyodott már, amikor leszállt a városi buszról. Egy futó pillantást vetve a szemközti óriásplakáton biotermékeket népszerűsítő szőkeségre, a rohanó autók közt átsietett az út túlsó oldalára. Menet közben egy taxis tiltakozóan rátülkölt, válasz gyanánt felmutatta a középső ujját az illetőnek. Annak ellenére, hogy még meglehetősen világos volt, több helyütt már kigyúltak a fények, a járda menti villanyoszlopokra felszerelt neonreklámok villódzó fényárában lepkék és szúnyogok röpködtek.

Összefirkált szemeteskukák mellett haladt el, orrfacsaró bűzüket még a közeli tömbház bejáratában is érezte. Az omlatag épület liftjében üres dobozok, használt papír zsebkendők és cigarettacsikkek hevertek szanaszét, és vizeletszag terjengett. A tizenkettedik emeleten undorodva hagyta el a felvonót. A folyosón a falak mögül kiszüremlő civakodás hangjai köszöntötték. Ügyet sem vetve rájuk, bement lakásába, megsimogatta a lábához simuló macskát, és a poros kanapéra vetette magát a nappaliban.

A lemenő nap halvány fényt vetett a szobába. Éppen annyit, hogy a kikapcsolt televízió képernyőjében kivehette arcának tükörképét. A készülék fölött a szekrényen két berámázott fénykép állt, mindkettő őt ábrázolta. Az első néhány évvel azelőtt készülhetett: egy nő és ő vannak rajta kettesben, hátukat egy hatalmas fatörzshöz támasztva állnak egymás mellett, fogják egymás kezét, fejük összeér, és felszabadultan mosolyognak. A másik fotó jóval korábbi pillanatot örökített meg, magához hasonlóan izmos férfiak társaságában látható. Az öt dalia egymást átkarolva, szigorú arckifejezéssel néz maga elé. Valahányan rohamrendőri egyenruhában feszítenek, és nagyon eltökélteknek tűnnek.

Hosszasan nézte a két fényképet. Teljesen beesteledett már, amikor kiment a konyhába. Készített magának egy szalámis szendvicset, a végét odadobta a macskának, a különféle lőfegyvereket ábrázoló mágnesekkel díszített hűtőszekrényből kiemelt egy üveg sört, kinyitotta, majd visszatelepedett a kanapéra. Felkapcsolta a tévét, és rövid keresgélés után egy rég látott akciófilmnél állapodott meg. A készülékből áradó lövöldözés és gépkocsi zúgás zaja összekeveredett a sugárútról behallatszó dübörgéssel és szirénahangokkal.

A szobán nem volt se ajtó, se ablak – a szobából nem volt kilátás. A szobát a számtalan apró tükörrel díszített falak és a négyzet alakú padlózat képezték. A fiatal J. K. elképedve nézett a körülötte lévő tükrökbe, azon tűnődve, hogy a sok visszatükröződő kép közül vajon melyik az igazi valóság, kicsoda ő valójában, mit keres a szobában, és hogyan került oda, amikor a szobán nincs se ajtó, se ablak.
Lehetséges, hogy már ott is született, bent a szobában, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy ott keletkezett, mert őt aligha hozta a világra fájdalmak közepette egy anya, sokkal valószínűbb, hogy egyenesen a szobába teremtette őt magasztos teremtője. Az sem kizárt, hogy nem oda be, hanem azzal együtt alkotta meg őt a kifürkészhetetlen cselekedeteiről közismert mindenható. Ez esetben ő nem más, mint a szoba szerves része, de az is lehetséges, hogy ennek épp a fordítottja igaz, és a szoba képezi az ő szerves részét.
A tükrök sajátos módon tükrözték a képét, mind torzított, csalt, elvett vagy hozzátett valamit a látottakhoz. Így gondolta legalábbis J. K., azonban csakhamar felmerült benne a kérdés: mi van akkor, ha mindegyik tükör önmagához hűen viselkedik? Ha mindegyik pontosan azt ábrázolja, amit észlel? Valamennyi közülük más-más szemszögből tekint rám, így mindegyik valami mást észlel bennem, érthető, hogy valami mást is tükröz vissza belőlem. Ezek szerint én annyi ember vagyok, ahány tükör van a szobában, és ez a sok ismerős ismeretlen körülöttem, furcsa módon, mind én vagyok, én, és senki más?!
A hozzá legközelebb álló tükör elé lépett, lágyan végighúzta felületén ujjait, figyelmesen leemelte a falról, megvizsgálta benne önmagát, majd egy hirtelen mozdulattal a másik falon lógó sok-sok tükör egyikéhez vágta. A két tükör iszonyatos csörömpölés közepette ízzé-porrá tört. Mindnyájatokat ripityára törlek! – kiáltott fel J. K., dühösen a padlón heverő tükörmaradványokhoz ugrott, felkapta őket és valamennyi tükröt összeverte a szobában. A pusztítás végeztével zihálva a csupasz falnak dőlt. Az elé táruló látvány tudatosította benne, hogy immár még több alakmása lett, ezután még többen figyelik majd a mozdulatait, számtalan új entitása támadt, nem is akárhogyan, valamennyijüket ő maga hozta létre – s annak ellenére, hogy önmagában véve mindegyikük más-más egyéniség, ha úgy tetszik: külön kozmosz, mégis mind ő, ő, és senki más.
Nyomorúságában a fiatal J. K. a tükörszilánkok közé roskadt, és tenyerébe fektette arcát, hogy ne kelljen szembesülnie hasonmásainak seregével. Hosszan így maradt. Amikor felpillantott tenyeréből, félénken arca magasságába emelt egy tükördarabot. Megvizsgálta tükörképét, majd visszahelyezte a törmeléket a földre, felemelte a következőt, azután a harmadikat, a negyediket, és így tovább, rövidesen már teljes beleéléssel tanulmányozta a világot a szobában, amelyen nem volt se ajtó, se ablak – így minden kilátás befelé vezetett…

(Illusztráció: Jason Gringler)

A fiatal J. K. kapta magát, s elszaladt a közeli boltba egy üveg borért. Mire visszaért, a nő már befészkelte magát lakásába. Cipője az előszobában, táskája a fotelon, szvettere a szék támláján, hálóingje az ágyon, számos kacatja pedig szerteszét az asztalon hevert. A rendszerető J. K.-nak aligha imponált vendégének hanyagsága, de nem tette szóvá. Később sem, amikor vacsora után a fürdőszobába lépve felfedezte, hogy a nő a tükör előtti polcot is telerakta különféle piperecikkekkel, mintha legalábbis egy hétre, nem pedig egyetlen éjszakára érkezett volna. Csendben lezuhanyozott, majd visszament a szobába. A nő már állig betakarózva feküdt az ágyban, s amint megpillantotta a férfit, incselkedve megkérdezte tőle:
– Felkészültél a kísérletre?
J. K. bólintott, keresett a rádióban egy megfelelő állomást, ahol dzsesszt sugároztak, ledobta magáról fürdőköpenyét, eloltotta az éjjeli lámpát és bebújt a nő mellé az ágyba.
Egy hónappal korábban ismerkedtek meg a szomszéd városban, ahol mindketten az álom tárgykörében szervezett szimpóziumon vettek részt: J. K. íróként közelítette meg a témát, a nő pedig pszichológusként Az álom mint motivációs erő címmel tartott előadást.
A fiatal J. K. egy lapszerkesztőről írt prózáját olvasta fel a rendezvényen. A férfi befolyásos szerkesztő hírében áll, aki nemcsak hogy eldönti, mely információ kerüljön a nyilvánosság elé, s melyik nem, mindig a saját szájíze szerint tálalva a kiválasztott hírt, hanem egyben a legnaprakészebb is, az esetek zömében elsőként tájékoztat a legérdekesebb eseményekről itthon és a nagyvilágban. Sokan megpróbálták ellesni ügyességét, de soha senkinek sem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert a szerkesztőnek van egy titka, amelyről nem beszél. Nyitott szemmel alszik, nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy lehunyja szemét, márpedig ha valaki nyitott szemmel hál, annak rendszerint megvalósulnak az álmai. Ahogyan a szerkesztő sikeres pályafutását álmok százai jellemezték, úgy annak vége is egy álomhoz kötődik. Az adott álomban önmaga halála játszódik le előtte. A történet zárójelenetében a szerkesztő magába merülve ül bőrhuzatos forgószékében, azon morfondírozva, vajon megírja-e, hogy „eddig még ismeretlen körülmények között elhunyt lapunk megbecsült munkatársa, a közkedvelt szerkesztő”, vagy pedig hallgassa el a hírt, abban bízva, hogy amiről nem írt az újság, az meg sem történt igazából.
– Tetszett a novellája! – lépett oda hozzá a műsor után megrendezett állófogadáson a nő. – Lebilincselő a lélektani töltete.
– Köszönöm! – mondta J. K.
A férfi tartózkodó magatartása nem akadályozta meg a nőt abban, hogy részletbe menően kielemezze művét, valóságos kiselőadást rögtönözve a manifeszt álomtartalom és a belőle kikövetkeztetett latens álomtartalom közti összefüggésről. A pszichológusnő lelkes beszámolója hatására J. K. is lassan feloldódott, ihletett beszédet rögtönözve álom és valóság kölcsönhatásáról. Az élet egy körkörös misztériumjáték, mondta, állítása alátámasztására példaként említve, hogy őt mindig lenyűgözte az álom pillanata beálltának megfoghatatlansága. Izgalmas felvetés, hagyta meg a nő, s azt javasolta J. K.-nak, próbálja meg megőrizni emlékezetében, mi jár a fejében elalvás előtt, és majd jelentkezzen neki, ezzel kihúzott táskájából egy névjegykártyát, és átnyújtotta a férfinek.
Amikor néhány héttel később ismét találkoztak, J. K. nemcsak a pszichológusnő, hanem önmaga számára is meglepő felfedezéssel rendelkezett. A javasolt módszer alkalmazásával arra jött rá, hogy minden este, amint fejét a párnára helyezi, egészen addig, amíg át nem kél az álomvilágba, szüntelen DJ Emese jár a fejében. Sőt gyakran az is megesik vele, hogy ébredés után ott folytatja az ábrándozást, ahol elalvás előtt abbahagyta, nem csoda, hogy olykor az az érzése, mintha egyáltalán nem is aludt volna egy szemhunyásnyit sem.
– Ki ez az Emese? – kérdezte a pszichológusnő.
– Egy nő – válaszolta J. K. – Egyszer találkoztam vele. Egy szórakozóhely mosdójában. Besurrant utánam, táskájából egy zacskó zöldet húzott elő, és megkért, hogy készítsek neki egy szál dzsointot.
– Annyira feldob ez az állandó pörgés, olyan izgalmas így élni – magyarázta, amíg tekertem neki az anyagot –, éjszakai klubok, elektronikus zene, új stimulációs szerek… Én nem is tudnék másképp, mellesleg, nem is akarok. Mire betöltöm a negyvenet, úgyis kitalálnak valamilyen csodaszert, a halhatatlanság elixírjét, amit ha beveszek, ismét húsz leszek, befutott lemezlovasként sokat keresek majd, megengedhetem magamnak, és kezdhetek mindent elölről… Tudod, a feltámadás nem történelmi esemény, hanem állapot, az embernek fel kell támadnia élete folyamán, mert halála után már erre nem lesz lehetősége…
– Utána mi történt? – kérdezte a pszichológusnő, miután J. K. elhallgatott.
– Semmi különös. Elszívtuk a füvet, közben a discmanjén meghallgattatta velem szerzeményeit, elég furán szóltak, majd mindenki ment a maga útjára. Emlékszem, azon morfondíroztam, micsoda nő, megy egyedül az utcán, és saját műveit hallgatja…
– Ennyi?
– Ennyi. Soha többé nem láttam.
– És miről szoktál ábrándozni a DJ lánnyal kapcsolatban?
– Sétálunk a folyóparton, a parkban egy padon ülve a galambokat etetjük, vonaton utazunk és az ablak mellett elsuhanó fákat figyeljük, hihetetlen történeteket mesélünk egymásnak, céltalanul bolyongunk az országúton, együtt gyönyörködünk a hóesésben, punk-rock koncerten pogózunk, egy dzsesszbárban nézem, ahogyan táncol, ilyenek…
– Semmi több?
– Semmi több. Talán álmomban több minden is történik, de arra sohasem emlékszem.
A pszichológusnő elmosolyodott, és megjegyezte, hogy J. K. Emese-szindrómájának két lehetséges oka lehet. Vagy teljesen odavan a hölgy műveiért, s azért gondol annyit rá, de mivel ezt az eshetőséget a fiatal J. K. azonnal elvetette, mondván, hogy csak akkor az egyszer, annak a földalatti lebujnak a mellékhelyiségében hallotta a lány zenéjét, maradt a másik lehetőség: minden este egyedül tér nyugovóra, és emberi szükségét érzi annak, hogy nőre gondoljon.
– Ilyen egyszerű. Ha egy hús-vér nővel feküdnél ágyba, biztos nem gondolnál annyit DJ Emesére – mondta bölcselkedőn a pszichológusnő, és rögtön felajánlotta J. K.-nak, hogy ha egyetért, tegyenek egy kísérletet, a legközelebbi hétvégén nála fog aludni, és majd kiderül, vajon igaza volt-e neki.
– Beszélgessünk egészen addig, míg csak egyikünk el nem alszik – ajánlotta fel, miután J. K. is a takaró alá bújt. – Az majdnem a legjobb módszer arra, hogy két ember megismerje egymást.
Másnap reggel J. K. mosolyogva ébredt. Még ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni vendége elől boldogságát.
– Köszönöm!
– Én is élveztem – mondta mosolyogva a pszichológusnő, J. K. fölé hajolt és megcirógatta az arcát.
– De én…
– És tudtál gondolni DJ Emesére?
– Nem, és a valóság és álomvilág közti pillanatot sem sikerült megragadnom, de végre emlékszem arra, hogy egész éjjel róla álmodtam!
A pszichológusnő nem szólt semmit, felkelt, összecsomagolta holmiját, felöltözködött, és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elhagyta J. K. lakását.