„Ha gyereket akar bántalmazni, miért nem szült magának egyet?!”

Lecsapom a laptop képernyőjét, és félredobom a gépet. Egész testemben reszketek. Az éjjeliszekrény fiókjából egy doboz Bromazepamot veszek elő. Lenyelek egy tablettát, és elkapcsolom az éjjelilámpát. Néha kell a csend. A belső. A külső megnyilatkozási szándék nélküli merengés. Olykor szükség van a hallgatásra. Amikor már az ember úgy érzi, hogy minden szó felesleges: az érvek eltörpülnek a dübörgő szólamok mellett, a közbeszédet áthatják az elkoptatott közhelyek, a tények elvesznek a folyamatos vonításban. Már három napja tart, és ez alatt az idő alatt egy szemhunyásnyit sem aludtam. Úgy érzem, hogy a halántékomnál kidudorodott ér menten elpattan. Lélegezz mélyeket, az majd segít, biztatom magam. Hasztalan. Újra meg újra az elmúlt napok eseményei tűnnek fel lelki szemeim előtt, hol külön-külön, hol összemosódva: a pofon, az óbégató Szilvia, az üvöltöző kölkök, a perrel fenyegető szülők, a kollégák tartózkodó magatartása, az igazgató zord tekintete, a rendőrök, a kihallgatás, a videó… Felkönyökölök az ágyon, és bekapok egy újabb nyugtatót.

„Egy tanár ne csak oktasson, hanem mutasson is példát!”

Ázott veréb, nem csoda, hogy a férje lecserélte egy csinosabbra! A bevett gyógyszerek ellenére a bántó szavak továbbra is ott visszhangoznak a fejemben. A YouTube-ra került felvétel a csattanással kezdődik, és csak annyit látni, ahogyan Szilvia könnybe lábadt szemmel az arcához kap. Néhány másodperc az egész, de az épp elegendő ahhoz, hogy a világ ítélkezzen feletted. Ha tovább tartana, meg se néznék. Szilvia, lennél szíves a szünetre hagyni a társalgást? Hozzád beszélek! Hallottad? Dugulj el! Mit mondtál?! Ugyan, hagyjál már! Kit érdekelnek ennek a tökkelütött lovagnak a kalandjai? Nos, erről a tökkelütött lovagról szóló regényt tartják sokan a világirodalom legfontosabb alkotásának! Egy okkal több, hogy a többit se olvassam el! A diákok felröhögnek, a tanterem dübörög, mintha csak egy sitcom forgatásán lennénk. Szeretném, ha majd ezt az érettségi vizsgán is megismételnéd, mondom, megfordulok és a tábla felé indulok. Ekkor hangzik el a hátam mögött az a bizonyos mondat. Visszafordulok. Állok, mint Don Quijote a szélmalom előtt.

„Az a némber egyáltalán nem komplett! Elegendő csak ránézni!”

Mit kezdjek magával? Az iskolaigazgató a tenyerébe hajtja fejét. Ugyanezt kérdezte tőlem egy évvel korábban dr. Kovács is, amikor a válóperem zajlott. Nem tudom, doktor úr, csak segítsen végre elaludni. Órákig hánykolódok az ágyban, ha pillanatokra sikerül is elszenderednem, mindenfélét összeálmodom, és azonmód felriadok. Egyik álmomra kifejezetten emlékszem. Templomban vagyok, az oltár mögött egy ismeretlen nő áll, egyszer csak a padok közt, törpeként, feltűnik a férjem. Amikor megpillant, odajön, és dühösen belém rúg, ettől azonban ő esik hanyatt. Az ébredés pillanatában szitkozódva fetreng a földön. Még most is fel tudom idézni. Fogalmam sincs, miért pojácaként jelent meg az álmomban. Talán mert az is! Ezt akarta hallani?! Vagy inkább azt, hogy a keserű sorsomért hibáztatott férjemet elégtétel gyanánt jelentéktelen bohócként vetítettem ki álmomban? Ez kielégítő válasz?! Kényelmesen hátra dőlhet bőrhuzatos székében, és elégedetten nyugtázhatja, hogy páciense vevő a bulvárpszichológiájára, önanalízist végez, és egyedül értelmezi az álmait. Van remény…

„Ki kell rúgni az ilyet, hogy a lába se érje a földet!”

Ha nem teszek valamit, attól tartok, ők tenni fognak. Egy médiapompával övezett botrányra most a legkevésbé sincs szüksége az intézménynek. Nagyon kínos helyzetbe hozott. Halkan beszél, ujjaival hol az asztalon dobol, hol a nyakkendőjét igazgatja. Az én változatom nem is érdekli, igazgató úr, kérdem, holott tudom, hogy nem. Szeretném mégis tőle hallani, ő azonban kertel. Az orvos azt állapította meg, hogy a gyerek arcán nyolc napon belül gyógyuló sérülés látható. A szülők feljelentést tettek könnyű testi sértés vétsége miatt. Kénytelenek vagyunk fegyelmi eljárást indítani maga ellen, amit a rendőri, vagy az esetleges bírósági eljárás lezárultáig felfüggesztek. Holnap nem kell bejönnie dolgozni. Egész idő alatt az asztalt nézi, közben a türkizkék apró kocka mintás selyem nyakkendőjének csomóját babrálja. Mindent értek. Mondom. Egyedül az zavar, hogy nem érdekli, az én sérülésem hány napon belül gyógyul, pedig a törvény is kimondja, hogy a pedagógust megilleti az a jog, hogy személyét megbecsüljék, emberi méltóságát, személyiségi jogait tiszteletben tartsák.

„Ha problémái vannak, gyógyíttassa magát, ne a gyerekeken vezesse le frusztrációját!”

Lelki kiegyensúlyozottság tekintetében áldásos lehet az ember elmélyülése önmagában. Jól emlékszem a szavaira, doktor úr? Mást nem is nagyon tehetek. A tömeghisztéria iránti áhítat birodalmából a hit és az értelem nyomában személyes kisvilágomba menekülök. Nem mintha a pokol, amit az ember önmagának és embertársainak teremt, ott megkímélne, de legalább egymagam lehetek. Nincs kortársaitól meg nem védett diák, rossz tanterv, buta tanuló, tanári önkény, amiért mindig én felelek. Dr. Kovács érdeklődést mímelve hallgat, azt hiszem, már írja is ki az újabb doboz Bromazepamot. Az lenne a feladatom, hogy felkészítsem őket a művészi alkotások értelmezésére, megtanítsam őket gondolkodni, véleményt formálni, állást foglalni, egyéni meglátásukat kifejezni. De vajon érdemes-e velük például Dosztojevszkijt olvastatni, ha Raszkolnyikovot egy balga lúzernek tartják amiatt, hogy meglátásuk szerint ok nélkül feladta magát?! Merthogy senki sem gyanakodott rá, akkor meg mitől fosta össze magát?! Félkegyelmű kamasz ördögök! Úgy olvassák az irodalmat, mint a Sátán a Bibliát.

„Mit képzel magáról az agyalágyult?! Egy birkanyájat sem bíznék rá, nem diákokat!”

Emlékeztetem a fél évvel korábbi incidensre, amit ügyesen eltussoltak. Végigsimítja nyakkendőjét, és a szemembe néz. Ami azt illeti, nos, a szülők szerint már fél éve pikkel a lányukra, olyasvalamit akar a nyakába varrni, ami meg sem történt, és… Na, ezt azért már nem! Kirohanok az igazgatói irodából és berontok a tanáriba. Van itt valaki, aki netán emlékszik még arra, hogyan bántalmazta Szilvia néhány hónappal ezelőtt Marikát?! Tekintetüket elfordító, egymás közt összesutyorgó, közömbös tanárok mindenütt. Nincs?! A fal tövében összekuporodó lány, akinek egy másik kegyetlenül rugdossa a mellét, a hasát, a hátát, lehajol és üti, ahol éri, majd a kapucnizsinórral fojtogatni kezdi. Rémlik valami?! Senkinek semmi?! Minden világos. Tudjátok mit?! Kimondom. Kimondom a megbocsáthatatlant! Nem bánom! Egyáltalán nem bánom, hogy megütöttem azt a kis szarházit! Már korábban meg kellett volna tenni! És még valami! Annak idején azt tanították velünk, hogy minél iskolázottabb lesz az emberiség, annál jobban él majd. Egy frászt! A világot a legiskolázottabbak pusztítják el!

„Aki a saját magánéletét sem tudja rendezni, ne tanítson másokat!”

Amikor a férjem… pardon, a volt férjem a hajamnál fogva végighúzott a lakásban, majd a radiátorhoz kötözött, és irtózatosan megvert, én pedig teli torokból kiáltoztam segítségért, hol volt az a sok jó szándékú polgár? Ez most nem tartozik ide, mondja higgadtan. Lehet, hogy tényleg nem tartozik ide, mégis elmondom. Lakatra zárt otthonában morgolódott, hogy mi ez a lárma, egy kicsit felemelte a tévén a hangerőt, hogy ne zavarják túlságosan a kívülről érkező fura zajok, az is megtörténhet, hogy valami elképesztő dolgon szörnyülködött, talán éppen abbéli felháborodásának adott hangot valamelyik közösségi oldalon. Nézze, asszonyom, nekem az a feladatom, hogy kivizsgáljam az ügyet, ön együttműködhet ebben, vagy hátráltathatja a munkámat. Valaki kiírta rólam, hogy egy este látott tántorogva menni az utcán. Azt is kivizsgálják, hogy italozom-e? A provokálással nem jutunk előbbre. Farizeusi alakoskodás zajlik, biztos úr, minden szinten. A legtöbb ember megjátssza nyomorúságos kis életét, mintha csak egy amatőr színházban lenne, s közben azt hiszi, jobban ismeri az életemet nálam.

„Az ilyen tettre nincs magyarázat, elkövetője semmiféle megértést nem érdemel.”

Aludni. Erre az egyre vágyom. Felülök az ágyban, és megmasszírozom a halántékom. A fejem lüktet a fájdalomtól, úgy érzem, mentén kettéhasad. Az éjjeliszekrényről leemelem a doboz Bromazepamot. A gyógyszereslevelekből egyenként kipattintgatom az összes tablettát. Az emberek lehet, hogy civilizálódtak, de a vadászösztön a zsigereikben megmaradt. Dühödten szajkózzák meggyőződéseiket, embertársaikra vadásznak, s amint észreveszik, hogy valaki gyengébb náluk, lecsapnak rá, mint a ragadozók zsákmányaikra. Az egyetlen különbség az, hogy amíg az erdei ragadozók a létfenntartás érdekében hajtják végre cselekedetüket, addig a civilizált ragadozók eszmei meggyőződésből, szellemi fölényük hangsúlyozásából vagy puszta szórakozásból teszik ugyanazt. Bekapom a fél marék nyugtatót, de nem tudom mind egyszerre lenyelni, hosszasan rágom a sok gyógyszert. Fejem közben a párnára hajtom, és a telihold által a szemközti falra húzott fehér csíkot figyelem. Elképzelem, maga a Tejút. A végtelenbe csordogál. Szemem lassan lecsukódik.

„Az a nőszemély egy totális csődtömeg! Egyáltalán, minek él az ilyen?”

A folyó halkan csordogál. A parttól néhány méterre korhadt kőristörzs úszik. Az uszadékfán varjú tollászkodik. A szemközti sziget közelében örvények kavarognak. Mintha valaki egyszerre kihúzta volna több egymás mellé helyezett fürdőkád dugóját. A forgatagok elnyelnek minden hordalékot, ami a vízbe kerül. Azt mondják, ha beszippant egy, hagyni kell, hogy lehúzzon a mélybe. A víztölcsér lefelé szűkül, ezért lent könnyebb kitörni belőle. Kérdés, mennyire lehetséges adott helyzetben higgadtnak maradni és megfontoltan cselekedni. Szédületes erő húz lefelé, és bárhogyan is csapkodnál, vasmacskaként zuhansz a mélybe. Azt sem tudod, lebegsz-e vagy úszol, élsz-e még vagy már meghaltál. Végtagjaiddal ösztönösen csapkodsz. Hallod a szádból kiáramló bugyborékok pukkanását. Központi idegrendszeredben hatalmas robbanásként éled meg mindegyiket. A fejed satuban érzed. A tüdőd mindjárt szétrobban. Arra gondolsz, halak falnak majd fel, amikor a következő karlendítéssel a víz fölé kerülsz. Köpködsz, öklendezel, nem győzöd magad teleszívni levegővel. Kihúznak az agyagos partra. Pokrócba csavarnak. A tábortűz mellé fektetnek. Pálinkával itatnak. Némán fekszel. Pehelyfelhők úsznak feletted az égen. A lemenő nap vörösében káprázik a táj.

*

Némán fekszem a parton. A csillagokkal teleszórt eget kémlelem. Ha behunyom a szemem, ellep az iszapos víz. A tűz pattog, az üveg körbejár. Frigyes lelkesen magyaráz. Keresztények nélkül kellene megélni a kereszténységet. A felekezeti hívők megléte feltételezi a szellemi vezetők meglétét, ez pedig visszaélésekre ad lehetőséget. Érvei megkérdőjelezik a kereszténység erkölcsi alapját. Ha a hívő az elnyerendő mennyország érdekében cselekszi a jót, számító módon jár el. Sokkal értékesebb, ha valaki puszta meggyőződésből teszi a jót. Magáért a jóért. Tamás vitába száll vele. A kereszténység komplexebb jelenség egy etikai kódexnél. A lelki támasz mellett az egyházi elöljáróknak köszönhető számos társadalmi tevékenység megszervezése. Kérdezz meg egy egyedül maradt falusi nénit, mit jelent neki a templom. Olvass utána, a történelem során hány esetben segítette az egyház a nemzeti érdeket. Frigyes felesel. A nemzeti összemosása a kereszténységgel az őskereszténység elárulását jelenti. Krisztus elvetette a zsidó nacionalizmust, vallását az összes emberre kiterjesztette. És végtelen pacifizmust hirdetett. Tartsd oda a másik orcádat! Tamás közbevág. Ha az eszme, amit hirdetünk, magasztosabb nálunk, képmutatóvá válunk. A kereszténység senkitől sem várja el, hogy tűrje a bántalmazást. A szelídség erény, de maga Jézus sem gyakorolt mindig szelídséget. Félreértelmezed. Frigyes hevesen magyaráz. Ezen nincs mit értelmezni! Lehet vele egyetérteni vagy sem! Mindenki érti! Egyébként is, Krisztus tanításának semmi köze sincs fegyverek, katonák, zászlók és harckocsik felszenteléséhez. Hatalomhoz, tekintélyhez, gazdagsághoz. Maga Krisztus a képmutató törvénytanítókat és farizeusokat megvetette. Fehérre meszelt síroknak nevezte. Kívülről szépnek látszanak, de belülről tele vannak mocsokkal. A templom is egy meszelt sír. Kívülről szépen csillog, belülről azonban tele van álhívőkkel! Tamás hosszasan nézi a tüzet, majd felemeli a tekintetét Frigyesre. Isten háza mindenki előtt nyitva áll. Nem a befogadó bűne, ha az érkező lelkülete kifogásolható. Miki egy fahasábot dob a tűzre. Felizzik a parázs. Apró tűzszikrák táncolnak fel az éjszakában.

*

Éles sikoltásra ébredek. Iszonyatosan lüktet a fejem. Kitámolygok a sátorból. Miki és Tamás némán állnak a vízparton. Lábaik előtt meztelenre vetkőzve hanyatt fekszik Frigyes. Egy hatalmas seb éktelenkedik a gyomrán. Kiürítettük az üveget, levetkőztünk és a vízbe mentünk. Sokáig úsztunk. Sötét volt. Egyetlen csillag sem csillogott az égen. Csak a végtelen feketeség: felettünk, alattunk és körülöttünk. Tamás halkan, tagoltan beszél. Én kijöttem, megtörülköztem és lefeküdtem. Azt mondta, csobban még egyet. Felmászott erre a fára, és az egyik víz fölé hajló ágról a mélybe vetette magát. Felszúrhatta magát valamiben, aztán meg elvérzett? Miki tenyereit egymáshoz dörzsölgetve töpreng. És ha esetleg valakik, amíg mi aludtunk… Hosszasan hallgatunk. Értesíteni kellene valakit. A kialudt tűz mellől felemelem az egyik pokrócot, kissé kirázom és Frigyesre terítem. De mi lesz velünk? Mi lenne, baleset volt. Elhiszik? Miért ne hinnék el? Nem tudom. Van valami, amit még nem mondtál el? Nincs. Vagyis igen. Lökdösődtünk. Kicsit incselkedtem vele, az érdekelt, mennyire tudja tartania magát az elvekhez, amiket hangoztat. Hallottátok, egész este provokált. A másik orcájára voltam kíváncsi. Együtt mentünk fel a fára. Ott is dulakodtunk egy kicsit. Igazából én löktem a vízbe. Többé-kevésbé baszkódásból. Különben is a vízbe vetettük volna magunkat. Azért másztunk fel a fára. Azonnal utána is ugrottam. Mindketten kiúsztunk, én megtörülköztem és lefeküdtem, ő még maradt. Azt mondta… Nem emlékszem, hogy bármit is mondott volna. Semmit sem vettem észre. Hosszúnak tűnő rövid csend. Tüntessük el! Egyikünknek sem hiányzik a felesleges macera. Kezdődik az egyetem. Neki meg már úgyis mindegy. Mikivel összenézünk.

*

A gumicsónakba tettük az ásót és a fejszét, majd rájuk fektettük a pokrócba csavart holttestet. Lassan tolva magunk előtt a csónakot, beúsztunk az örvénylő folyón a szigetre. A közepén a szikes földben mély gödröt ástunk, teleszórtuk száraz gallyal és levéllel, azokra testesebb faágakat dobáltunk, leeresztettük szegény Frigyest és alágyújtottunk. Iszonyatosan füstölt. Hordtuk a fát rendesen, de nemigen segített. Így sosem ég el! Temessük be, és húzzunk innen! Most már szó sem lehet róla! Egy vadászkutya simán kiszimatolja! Miki kiúszott a partra, és csakhamar egy kanna benzinnel tért vissza. Az összeset ráöntötte. A tűz pillanat alatt fellángolt. Egymás mellett állva néztük a haj perzselődését, hallottuk az iszonyatos hőben összeroppanó csontok pattogását, az égő hús szaga terjengett a levegőben. Felváltva hánytunk. Ha éppen nem rókáztunk, akkor rendületlenül gyűjtöttük és dobáltuk a tűzre a fát, egy pillanatra sem hagyva kialudni. Alkonyodott már, amikor Tamás megkért bennünket, hogy mondjunk el közösen egy imát. Miki azt mondta, minek, úgyis ateista volt, aztán mégis mindhárman elmotyogtuk a Miatyánkot. Talán magunkért. A miriádnyi csillag néma tanúként pislákolt az égen, amíg úsztunk vissza a túloldalra. Másnapra olybá tűnt az egész, mint egy rossz álom. Ma is olyan.

*

Nem tudom, lehetséges-e múltbéli önmagamról első személyben beszélni. Saját testben maradva emlékezni magamra. A múltam én vagyok? Vagy a valaki a múltamból, aki úgy rémlik, hogy én vagyok, tőlem teljesen független személy? Én és én: egy vagy két egyén? Tamás reverendába bújt sajátja elöl. Miki Kanadába menekült gépeket szerkeszteni az övétől. Én maradtam sebészszikével a kezemben magammal. Ezeregyszer megpróbáltam letenni a fegyvert. Kinyújtani felé a kezem. Műtét közben a kórházban, karitatív jellegű akciók során, az Orvosok Határok Nélkül gyéren felszerelt táboraiban. Kitörni az időből, amely örvényként magába szippantott. Választ kapni a kérdésre: létezett-e egyáltalán Frigyes? És vajon én léteztem-e? Reggelre eltűnt. Ezt mondtam a nyomozónak. Mindannyian ezt mondtuk. Úszni ment, és nyoma veszett, valószínűleg örvény. Napokig búvárokkal keresték. Hónapokig minden csöngetésre, telefonhívásra, koppanásra megrezzentem. Kiderült! Most jöttek értem! De nem jöttek. Sohasem. Azóta is folyamatosan érkeznek. Mint akit bezártak egy időkapszulába, állandóan ugyanaz a kép pereg előttem. A sziget közelében örvények kavarognak. A túloldalra úszott kőristörzs belefut az egyikbe. A varjú az uszadékfáról felröppen a magasba. A folyó halkan csordogál.

A kamaszfiú a játékgépet nyomkodta, a férfi pedig újságot olvasott, amikor az asszony az asztalra tette a gőzölgő vacsorát. A nő kézfejével letörölte a homlokára kiült izzadtságcseppeket, visszament a konyhába, levette kötényét, hajába túrva igazított frizuráján, és az ebédlőben csatlakozott szeretteihez. A férfi közben összehajtotta az újságot és a mellette lévő székre helyezte, a fiú azonban továbbra is a gépet nyüstölte, egészen beleélte magát a játékba, az apró monitoron történő eseményekhez igazodva dőlt jobbra-balra, rugdalózva közben az asztal alatt.
– Jakab, hagyd abba, vacsorázunk! – szólt rá a nő, és mindannyiójuknak szedett az ételből.
A gyerek elengedte a füle mellett a felszólítást, mire az asszony kikapta kezéből a játékszert és a komódra tette.
– Majd, ha ettél, visszakapod!
A fiú dühösen az asztalra csapott.
– Mi ez?
– Rakottas.
– Nem szeretem!
– Nem érdekel, addig innen nem kelsz fel, míg meg nem etted a vacsorádat.
– Jó étvágyat! – mondta a férfi.
– Jó étvágyat! – csatlakozott hozzá a nő, és helyet foglalt.
A fiú kelletlenül belekóstolt az ételbe, de már az első falat után fintorogva a tányérba ejtette a villát.
– Ez forró!
– Várj egy kicsit, hogy kihűljön, vagy fújjad, mint mi.
– Meg sótlan is!
– Akkor sózd meg!
A fiú összekulcsolta a kezét, és dühösen nézett maga elé.
– Jártam ma az iskolában, és beszéltem az osztályfőnököddel. Sok rád a panasz. Hozzád beszélek, hallasz?
A fiú szeme sarkából az asszonyra pillantva megrázta a fejét.
– Több tanár is panaszkodik rád, hogy nem figyelsz oda órán, sőt zavarod a tanítást, állandóan hadonászol, izegsz-mozogsz, néha még fel is kelsz a helyedről és járkálsz a tanteremben óra közben. Igaz ez?
– Megkaphatom a Tetrist, amíg várom, hogy kihűl az étel?
– Kérdeztem valamit.
– Én is.
– Megkaphatod, de az ételt meg kell enned.
A fiú felpattant, a komódról elvette a játékgépet, és még mielőtt visszaült volna a helyére, máris nyomkodni kezdte.
– Most te jössz!
A fiú megvetőn a férfira pillantott, és folytatta a játékot.
– Igen, te nem válaszoltál.
– Mire?
– Arra, hogy igaz-e, hogy rendbontóan viselkedsz az iskolában, mindenedet széthagysz, belepofázol órán a tanár előadásába.
A fiú unottan megvonta a vállát.
– Csak amikor hülyeséget beszélnek.
– És gondolod, hogy te majd kijavítod őket?!
A fiú nem válaszolt.
– Nem tudom, miért csinálod ezt. Kora reggel óta talpon vagyok, dolgozok, loholok, s nem elég minden egyéb teendő, veled is folyton csak a gond van. Nem vagy buta gyerek, egyszerűen nem értem ezt a viselkedést. Na egyél, eléggé kihűlt már!
A fiú belekóstolt az ételbe, de már az első falat után összerándult az arca, és arrébb lökte a tányért.
Az asszony szótlanul befejezte vacsoráját, és a konyhába ment. Háttal a konyhaszekrényhez dőlt, és a halántékánál mindkét oldalt fejmasszázsba fogott. Kisvártatva bejött a férfi a használt edényekkel, és a mosogatóba helyezte őket. Az asszonyhoz lépett, és megsimogatta az arcát.
– Menj zuhanyozni, majd én elmosogatok.

*

A nő az éjjeli szekrényre helyezte a színes magazint, elkapcsolta a lámpát és a párnába fúrta az arcát. Nyakáig magára húzta paplanját, éppen csak a vörösre festett hajának loknijai látszottak belőle, ahogyan szétterültek a rózsamintás takarón. A férfi még néhány percig olvasott, majd egy pillantást vetve a neki háttal fekvő asszonyra, becsukta a könyvet, levette szemüvegét, és mindkettőt az éjjeliszekrényre tette. Elkapcsolta a lámpát, s hirtelen sötét lett a szobában. Néhány másodpercre volt szüksége, hogy szeme megszokja a feketeséget, és a szemközti ablakon keresztül bevilágító hold fényében felderengjenek előtte a szobában lévő tárgyak körvonalai. Az oldalára fordult, és milliméterről milliméterre tett apró mozdulatokkal a takaró alatt a nő mögé furakodott. Megnyálazva kitikkadt ajkait, lágy csókot nyomott az asszony karjára, kezét pedig a nő lábára helyezte, és gyengéden cirógatni kezdte combja belső részét, ujjaival egyre beljebb merészkedve a hálóing alatt. Mielőtt azonban az alsónemű alá csúsztatta volna a kezét, a nő megszorította csuklóját, és finoman eltolta magától. Megigazítva magán hálóingjét, néhány centit az ágy széle felé kúszott, és folytatta az alvást. A férfi a franciaágy saját felére gördült, hasra feküdt, párnája alá túrta a karját, s egyre egyenletesebben lélegezve pillanatok alatt álomba szenderült.

*

Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát.
– Kopogtatnak!
Hirtelen azt sem tudta, hol van, néhány másodpercre volt szüksége, hogy a sötétségben kivegye a fölé hajoló asszony vonásait.
– Hol? – kérdezte a szemét dörzsölve.
– A bejárati ajtón.
– Mindjárt megnézem.
– Légy óvatos!
A férfi nehézkesen felült, tarkóját masszírozva belebújt szobapapucsába, és a bejárathoz csoszogott. Elfordította a kémlelőnyílás fedelét és kinézett. Egy korabeli, negyvenes, enyhén őszülő, borostás férfit pillantott meg. Kopottas bársonynadrág és kockás ing volt rajta, felette farmerdzsekit viselt. Egyik válláról hátizsák lógott.
– Kit keres?
– Marit.
– Mit akar tőle?
– Ő a feleségem.
– Várjon!
A férfi hátralépett, és az időközben az előszobába somfordált nőre pillantott. Az asszony riadtan nézett rá vissza.
– Valami baj van? Ki az?
– Azt mondja, a felesége vagy.
– Isti?! De az nem lehet!
– Nézd meg.
Az asszony félénken a kémlelőnyíláshoz lépett, és kinézett. Szája elé kapva kezét, háttal az ajtónak dőlt, és végig csúszva a felületén, guggoló pózba ereszkedett. Szeme megtelt könnyekkel.
– Ő az?
Az asszony válasz gyanánt bólintott.
– Mi legyen?
– Engedd be.
– Szerinted jó ötlet?
A férfi megvonta a vállát. A nő megtörölte szemét, felállt, megigazította haját, majd óvatosan elfordította a kulcsot a zárban, és kitárta az ajtót.
– Szia!
– Szia.
– Elnézést, hogy ilyen későn…
– Gyere be!
A férfi belépett a lakásba, megvárta, hogy a nő bezárja mögöttük az ajtót, és jobb kezében a hátizsákot tartva, bal karjával kissé ügyetlenül magához szorította a nőt. Az asszony szintén átölelte őt, de csakhamar kibontakozott a karjából, és a nappaliba invitálta, ahol a másik férfi várta őket, aki időközben felöltötte pizsamájára házi köntösét.
– Ő a férjem… vagyis a volt férjem – mutatott az asszony a jövevényre –, ő pedig a jelenlegi férjem – mutatott a pizsamás alak felé.
A két férfi lekezelt, és bemutatkozott egymásnak.
– Főzök teát. Kértek?
A nő és a farmerdzsekis alak is igennel válaszolt, mire a másik férfi kiment a konyhába.
– Foglalj helyet!
Az illető leült az ebédlőasztal körül elhelyezett székek egyikére, és körülnézett a szobában.
– Furcsa, másképpen emlékeztem rá.
– Másképpen is nézett ki. Mindent átalakítottam.
A férfi tekintete megakadt a szekrényen elhelyezett, bekeretezett fényképen, amelyen a kiskamasz fiú volt látható. Percekig szótlanul nézte, akárcsak őt a vele szemben lévő székre telepedett asszony. Néma társalgásukat a pizsamás férfi szakította meg, amikor egy tálcán behozta, és az asztalra helyezte a gőzölgő teát és a cukroscsuprot.
– Magatokra hagylak benneteket, biztos van miről beszélnetek. A hálóban leszek.
Szájon csókolta az asszonyt, fogta teásbögréjét, és kiment.

*

Amint az ajtó becsukódott, a férfi levetette magáról a dzsekijét, és a mellette lévő székre helyezte.
– Örülök annak, hogy jól vagytok – mondta, miközben egy kanál cukrot kevert a teájába.
A nő elengedte füle mellett a kijelentést, s a teásbögrét forgatva mesélni kezdett.
– Vártalak. Éveken át. Sokan mondták, vagy inkább utaltak rá, hogy új életet kellene kezdenem, de valahogy képtelen voltam rászánni magam. Az összes racionális érv ellenére, amely szerint odavesztél a háborúban, valami azt súgta, hogy életben vagy. Aztán mégis megtettem. Pedig akkor is éreztem a jelenléted a Földön, ha szabad így fogalmaznom. Akkor miért? Mert rájöttem, hogy elmúlik az élet, ami nem egy nagy szám, csak éppen az egyetlen, ami megadatott nekem. És mivel töltöm? Az eltűntek hozzátartozóit tömörítő egyesületekbe szaladgálok, udvariatlan tisztviselőkkel pörölök, humanitárius szervezetek konferenciáit látogatom, ahelyett hogy a gyerekemmel elmennék kirándulásra vagy valakivel leülnék egy jót beszélgetni az élet fontos és kevésbé fontos kérdéseiről.
Rövid hatásszünetet tartott.
– Igen, egy idő után feladtam. Arra döbbentem rá, hogy az egykor annyira megvetett dolgokra vágyom: szépen felöltözve sétálni valakivel a korzón, nyaralni menni, és finom bort kortyolgatva bámulni a naplementét a tengerparton. Ilyen giccses vágyak kezdtek foglalkoztatni! A negyven küszöbén az ember már nem annyira biztos az elveiben, mint huszonévesen! Közben belefárad! A munkába, a gyereknevelésbe, a szüntelen aggódásba. Esetemben: a folyamatos magányba! A hiányérzet a testem összes pórusát áthatotta.
Megtörölte a szemét.
– Kezdetben mérhetetlenül szomorú voltam, aztán lelkes, mindenki téged keres, lehetetlen, hogy ne találjunk meg, gondoltam, az idő azonban megtette hatását, lelombozódtam, és csak a kiábrándultság, a közöny maradt, a semminek semmi értelme érzés. Újabb idő elteltével azonban a közönyt felváltotta a düh. A tehetetlenségből fakadó düh, mert semmit sem tehetek, hogy változtassak a helyzeten. És tudod, leginkább rád voltam dühös, rád, azért, mert mindezt elkövetted ellenem, elhitetted velem, hogy minden szép lesz, aztán pedig faképnél hagytál, a düh szempontjából teljesen mindegy volt, hogy így vagy úgy tetted ezt. Az irántad érzett harag hajszolt Józsihoz. Bosszút akartam állni rajtad! Mert ha meghaltál, akkor légy halott, ha meg nem, csak nem akarsz, illetve képtelen vagy hazajönni, akkor úgyszintén megérdemled a sorsod. Ezt gondoltam, és hittem is őszintén, amikor a bíróságon benyújtottam a holttá nyilvánításodra vonatkozó kérelmet.

*

A nő belekortyolt a teába, és a csészét az asztalra téve, félresöpörte az arcába lógó hajtincset. Kissé előre hajolva az asztalra könyökölt, és mélyen a férfi szemébe nézett.
– Elárulod, hol voltál hét éven keresztül?
A férfi, borostás állát vakargatva, néhány másodpercre maga elé révedt, mintha keresné a megfelelő szavakat.
– Nem tudom, meséltem-e már neked Egyedről.
Az asszony bizonytalanul megrázta a fejét.
– Egyed volt a legjobb barátom. Nagyon sokat jelentett nekem, kisgyerekekként mindig mindent közösen csináltunk. Sajnos nagyon korán elveszítettem őt. Kezdetben rettentően megviselt a hiánya, állítólag napokig lázban égtem, félrebeszéltem és látomásaim voltak. Idővel aztán beletörődtem hiányába, de sohasem tudtam azt megszokni teljesen. Az elkövetkező évtizedek során többször megfordult a fejemben, hogy felkutatom, de a hétköznapi teendők szorításában erre sohasem nyílt alkalom. Ezt a vágyat erősítette az is, hogy sokszor úgy éreztem, összefutottam vele. Megtörtént, hogy ezt már a találkozás pillanatában éreztem, de sokkal gyakrabban csak később derengett fel, hogy az a bizonyos valaki ő lehetett.
Hüvelyk- és mutatóujjával megtornáztatva szemhéját néhány másodpercnyi szünetet tartott.
– Biztosan emlékszel a csavart jégkrémet árusító cukrászra a strandról utolsó nyaralásunk alkalmával, amikor teherbe estél. Például ő. A pálmafák hűvösében elnyaltuk a selymes fagyit, s azonmód a vízbe csobbantunk. Úszás közben hasított belém a felismerés, de mire kimentem a vízből, már hűlt helye volt. Utána még napokig jártunk arra a strandra, és egyetlenegyszer sem jött újra. Vagy a szívorvos, aki elvégezte rajtam a terheléses EKG vizsgálatot. Itthon ugrott be, hogy bizonyos mozdulatai, hanglejtése teljesen megegyeznek az övével. Izgatottan mentem az ellenőrzésre, ahol a nővér tudatta velem, hogy új kardiológus fog megvizsgálni, mivel a régi külföldre költözött. Olyan is megtörtént, hogy az illető megpillantásakor azonnal bevillant a hasonlóság, csak nem volt alkalmam kapcsolatba lépni vele. Egy városközponti kirándulásunk során Jakabkával betértünk a játszótérre. Ott tűnt fel ismét. Ő is kisgyermekével volt ott. Azonnal kiszúrtam, de nem tudtam hozzá férkőzni, mert ügyelnem kellett a csúszdán mászkáló picire. Mire oda tudtam volna menni hozzá, már sehol sem volt. Később még jónéhányszor felkerestük azt a játszóteret, de egyszer sem találkoztunk velük újra.
Óvatosan beleszürcsölt a teába, majd az asszonyra pillantott, aki egyik lábát a székre emelve, szenvtelenül figyelte őt.
– A harctéren futottam vele össze legutóbb. Farkasszemet néztünk a puskairányzékon keresztül. A páncélsisak alatt alig láttam belőle valamit, mégis biztos voltam benne, hogy ő az. Tudtam, hogy az életem múlhat rajta, de képtelen voltam meghúzni a ravaszt, egyszerűen lebénult az ujjam. Nem emlékszem, mi történt utána. Napokkal később tértem magamhoz a kórházban. Még hetekig ott tartottak, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy hetek, vagy talán hónapok teltek el, de lehet, hogy csak napok, ki tudja, lényeg a lényeg, hogy közben szilárdan eltökéltem, hogy felkutatom őt. Ennek érdekében az első adandó alkalommal elszöktem a kórházból…
– És közben elfelejtetted, hogy van fiad és feleséged?!

*

A férfi nem válaszolt a feltett kérdésre. Nadrágzsebéből zsebkendőt húzott elő, és megtörölte az orrát. Az asszony közelebb hajolt hozzá.
– Tudod, hogy ezt mindig utáltam benned?! Azt, hogy sohasem beszélsz egyenesen, hanem folyton csak sumákolsz. Nem érdekel a gyerekkori képzelt társad, és az se, hogy képtelen vagy feldolgozni a hiányát, arra vagyok kíváncsi, hol voltál kibaszott hét éven keresztül, és miért nem tudtál egyetlenegyszer sem jelentkezni a családodnak?! A feleségednek, aki minden reggel abban reménykedett, hátha ma érkezik rólad valami hír, és minden este zokogva bújt az üres ágyba, és a gyermekednek, aki apátlanul cseperedett fel. Áruld el, másik nő volt, vagy van a dologban? Azt még elfogadnám! A háború szülte borzalmak közepette lelki-testi támaszra volt szükséged, és összejöttél valakivel. Netán gyereked is van tőle. Összetörne, de megérteném. De még ez sem ok arra, hogy ne jelentkezzél! Vagy eltévedtél az erdőben? Éveken át erdei szellemként éltél fák, cserjék és vadállatok társaságában? Nem találtad a civilizációhoz vezető utat, vagy tán nem is kerested? Rábukkantál az áhított takaros faházra a hegytetőn?!
Pillanatnyi szünet után ironikus hangnemben folytatta.
– Egyetlen helyiségében ágy és tűzhely, asztal és szék, fali polc és egy régi almárium van. A polcon kacatok sorakoznak, az almáriumon lámpa található. A ház előtt tisztás terül el, közepén egy óriási farönk, azon szoktad vágni a fát. A közelben patak csordogál. Zubogása odahallik hozzád. A bejárat előtti verandán pad áll. Onnan gyönyörködsz a szemközti fenyőerdőben, esténként innen nézed a csillagokkal teleszórt eget…
– Nyáridőben szívesen kertészkedem. Amíg megmetszem a rózsákat, a göcsörtös fa körüli fűszálakat kigyomlálom a puha földből, és sáros kezemmel megérintem a növény kérgét, felsejlik bennem az összes tudnivaló önmagamról és a világról. Mire lejegyezném őket, a fenséges gondolatok elillannak elmémből.
– Erre tehát emlékszel.
– Télidőben elcsendesedem. Hosszú sétákat teszek a térdig érő hóban, és megigézve szemlélem a fehér végtelent. Eszembe jut, hogy gyerekkoromban sokszor az ablaknál ülve figyeltem a hóhullást. Amikor havazik, most is sokszor az ablak elé ülök, nézek kifelé, és lelki szemeim előtt látom a gyereket, aki egykoron voltam.
Elhallgatott. A teát kortyolgatva némán figyelte a nőt. Az összekócolódott hajtincsek alól kikandikáló apró fülcimpát, a szabályosan ívelő, szinte pisze orrot, a kicserepesedett vékony ajkakat, az idő vájta apró ráncokat a homlokon. A könnyektől átnedvesedett, a kialvatlanságtól pedig kissé beesett szemekre összpontosítva, megkérdezte:
– Hogy van Jakab?
– Köszönjük kérdésed, jól. Alszik.
– Hát persze.
Felhörpintette a megmaradt teát, és a bögrét az asztalra tette.
– Megnézhetem?
A nő mély levegőt vett, mielőtt még válaszolt volna.
– Igen. Csak ne ébreszd fel.
– Nem fogom, és… köszönöm!
Felállt és biztos léptekkel a gyerekszoba felé indult. Az asszony szikrázó tekintettel végigmérte, majd utána ment.
A férfi óvatosan lenyomta a kilincset, és ügyelve arra, hogy egyetlen neszt sem okozzon, az alvó gyerekhez lépett. Percekig lélegzetvisszafojtva gyönyörködött benne, mire megsimogatta a holdfényben felragyogó homlokát.
A gyerek halkan felsóhajtott álmában, és átfordult a másik oldalára. A nő meghúzta a férfi ingujját, és intett neki, hogy menjenek ki.

*

Visszatérve a nappaliba, a férfi mosolyogva járkált az asztal körül. Az asszony a szék támlájára támaszkodva nézte.
– Nagyon szép fiú! Biztosan helyes és okos is!
– Igen, az.
– Nyilván sok lemondást követelő, kemény munkát végeztél, és végzel ma is, én csak gratulálni tudok hozzá, és szeretném, hogy tudd, nagyon hálás vagyok érte.
– Isti! Fogalmam sincs, milyen céllal jöttél haza, s tudom, hiába is kérdeznélek, nem válaszolnál a kérdésemre, de remélem, tisztában vagy azzal, hogy mindazt, ami történt, már nem lehet visszacsinálni, nem szabad visszacsinálni! A világ nem úgy működik, hogy évekig nem vagy, s akkor egyszer csak betoppansz, azt mondod, bocs, feltámadtam, és az élet ott folytatódik, ahol hét évvel ezelőtt abbamaradt. Nem. Az életben nincsenek üresjáratok. Az élet van vagy nincs. Rettentően szenvedtem, de annak már vége. S tudod, mikor könnyebbültem meg? Amikor eltemettelek! Hivatalosan és magamban is! Óriási megkönnyebbülést éreztem. Felszabadultam. És ezt már nem veheted el tőlem: halottnak kell maradnod! A gyerek is megszokta már, hogy nincs apja, vagyis hogy egy másik férfi az apja, az igazi apja pedig egy hős, akit időről időre megünnepelnek. Egy világ omlana benne össze, ha megtudná az igazságot: azt, hogy apja él, nem is hős, és tulajdonképpen elhagyta őt. Hidd el, mindenkinek jobb lesz, ha nem létezel! Mindent összevetve, a legjobb dolog, ami történhetett velünk, a halálod!
A férfi abbahagyta a járkálást, a nő felé fordult, és dzsekije után nyúlva alig hallhatóan csak annyit mondott:
– Mindent értek, s ha számít valamit: nem haragszom. Remélem, te sem.
A nő a székbe huppant, és felzokogott. A sírás hallatára a hálószobából átjött a férje.
– Sajnálom, hogyha bármiféle kellemetlenséget okoztam – mondta Isti a farmerdzsekijét igazgatva. – Többé nem fordul elő.
– Kikísérem – mondta a pizsamás férfi.
A jövevény vállára vette hátizsákját, a nőhöz lépett, s megérintve meztelen vállát, megcsókolta a fejét.
– Áldott légy! – mondta búcsúzóul.
A két férfi a bejárati ajtó felé indult, a nőt pedig újabb zokogógörcs kerítette hatalmába. Egész testében rázta a sírás. Kilincscsikorgás, ajtócsapódás, zárkattanás, majd csend. Ennyit hallott. A következő momentumban a férje állt előtte, és a haját simogatta.
– Elment. Most már minden rendben, gyere, feküdjünk vissza!
A nő izzadt tenyerével a férfibe kapaszkodott, és a székre lépve felült az asztalra. Felhajtotta hálóingjét, a lába szárán lecsúsztatta bugyiját, széttárt lábaival magához szorította a férfit, s a fülébe lihegte:
– Dugj meg!
A férfi kibontakozva a nő öleléséből, egy lépést hátrált, és hidegen végignézett feltárulkozó feleségén.
– Nekem így nem megy.
Megfordult, és a hálószobába ment, a nő pedig újra felzokogott.

*

– Anya, mi történt?
A nő, mintha áramütés érte volna, megremegett, és kézfejével megtörölte kisírt szemét. Gyorsan megigazította magán hálóingjét, leugrott az asztalról, felkapta a szőnyegről fehérneműjét, és magához ölelte az ajtóban ácsorgó gyermekét.
– Semmi sem történt, kisfiam.
– Akkor miért sírsz?
– Csak rosszat álmodtam.
– Járt itt valaki?
– Nem! Honnan veszed ezt?
– Úgy tűnt, mintha hangokat hallottam volna, meg olyan érzésem van, mintha lett volna itt valaki.
– Képzelődsz, biztos csak álmodtad. Ma éjjel mindannyiunknak nyomasztó álmunk volt.
– Lehet, bár nagyon valószerűnek tűnt.
– Próbálj meg visszaaludni, még nagyon korán van. Gyere, elkísérlek!
Betakarta gyermekét, majd a hálóingje alatt felhúzta mindvégig kezében tartogatott bugyiját, és az ablakhoz lépett. A hetedik emeletről remek kilátás nyílt a kivilágított városra. Fürkészve nézelődött, de egyetlen lelket sem látott az utcán, egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha a park irányában egy árnyék suhant volna el előtte, de elhessegette a gondolatot, csak a képzeletem játszik velem, motyogta.
– Anya!
– Tessék, kisfiam.
– Mellém fekszel?
– Hát persze.
Magzatpózba helyezkedett, a gyerek pedig melléje kuporodott.
– Eszembe jutott.
– Micsoda?
– Az álmom.
– Tényleg?
– Azt álmodtam, hogy apa nem halt meg, hanem hazajött hozzánk.
Nem válaszolt a fiának, helyette átölelte és hozzá bújt. Vörös hajtincsei szétterültek a mátrixos párnahuzaton.

Illusztráció: Paul Klee

A fiatal J. K. egy tolókocsiba helyezett guminő társaságában érkezett az irodalmi konferenciára. A zsúfolásig megtelt terem hirtelen elnémult, mindenki a fiatalembert figyelte. J. K. elhelyezte különös kísérőjét, majd pedig letelepedett mellé a számára kijelölt helyen a kerek asztalnál. A mellette ülő hölgynek kissé arrébb kellett húzódnia székestől, hogy mindketten elférhessenek. J. K. bólintva megköszönte az előzékenységet, mire a nő csak elmosolyodott, egy pillantást vetett a csókos szájú guminőre, és az előtte levő papirosokba mélyedt.
J. K. nem tudta egyértelműen megítélni asztaltársa viselkedését, mindig is gondot okozott neki a nők észjárásának értelmezése. Egy régi barátnője egyszer horgolt csipkét küldött édesanyjának, azzal az üzenettel, hogy Köszönet, amiért egy rendkívüli egyént hozott a világra!. J. K.-t meglehetősen felkavarta a gesztus. Rendkívüli lenne?! Addig ilyesmi eszébe sem jutott. Utána sem nagyon, csak évekkel később fordult meg a fejében, hogy lehet a dologban valami, akkor, amikor a nőt magas rangú állami tisztségre nevezték ki. J. K. viszont – rendkívüliség ide vagy oda – maradt egy ábrándos irodalmár.
Legalábbis a külvilág felé. A fiatal J. K. ugyanis nagyon különös viszonyt ápolt az irodalommal. Azt vallotta, hogy őt az irodalomban csupán két dolog érdekli: az írás és az olvasás! Később hallotta, hogy egy idős irodalomtörténész azt mondta, hogy irodalmi élet nélkül nincs irodalom! J. K.-t megdöbbentette ez a kijelentés. Lehetséges, hogy tényleg így lenne?! – merült fel benne a kérdés. Még inkább nyomasztotta, vajon fordítva hogyan áll a dolog: irodalom nélkül lehetséges irodalmi élet? A fiatal J. K. nem tudta a helyes választ, de egyre inkább úgy találta, hogy igenis lehetséges.
A Mi a regény? elnevezésű tanácskozás közben elkezdődött. A résztvevők sorban felolvasták az alkalomra írt tanulmányukat. Ezekben az írásokban többek között olyan kifejezések hangoztak el, mint a posztstrukturalista attitűd, a plasztikus metafora, a szubjektum-centrikus dekonstrukció, a genealógiai anamnézis, a szubverzív gesztus, a heterotextuális hermeneutika vagy a regénytér alkímiája. J. K. elbűvölve hallgatta a sok elemző értekezést, alig győzte magában feldolgozni a számos új információt.
A tanácskozás az ötödik órába lépett, amikor a moderátor a fiatal J. K.-t szólította fel.
– Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget! – kezdte beszédét J. K. – Először is engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a mellettem ülő hölgyet – mutatott a guminőre. – Ő nem más, mint Emese, regényem megtestesült hőse. Azért kértem föl ma, hogy legyen a segítségemre, mert úgy gondolom, hogy egy regényről szóló szimpóziumon nemcsak a regényíróknak, kritikusoknak és irodalomtudósoknak kell hallatniuk a hangjukat, hanem a regényhősöknek is, hiszen elsősorban az ő életükről van szó. Szerintem nagyon fontos, hogy belülről is valaki megmondja, milyennek látja a regényt, nem kevésbé azt, szerinte milyennek kellene lennie a tökéletes regénynek, hogy a szerzők ne kizárólag saját elképzeléseik alapján kreálják mások sorsát. Ha igazságos irodalmat és regényt szeretnénk, akkor elengedhetetlenül szükség van arra, hogy figyelembe vegyük a regényhősök véleményét is! Végül is ki a megmondhatója annak, hogy melyik az igazi: az, akiről írnak, vagy aki ír?
Egy pillanatra elhallgatott, mialatt a légy zümmögését is hallani lehetett a barokkos teremben, majd folytatta elmélkedését.
– Mérhetetlen kevélységre vall az írói felsőbbrendűséget a hősök képzelt voltával magyarázni. Mert: kik tartoznak a létezők sorába? Csak az anyagi világba közvetlenül az anyaméhből megszületettek, vagy esetleg azok is, akik más módon, többek között az irodalom világából érkeztek közénk? Lehet azt állítani, hogy a szabadon szárnyaló írói fantázia hozta őket létre, ettől függetlenül elszaporodtak a való világban is. Mit gondolnak, míg mi itt tanácskozunk, hány meg hány Raszkolnyikov, Meursault, Josef K., Harry Haller és Humbert Humbert sétál városunk utcáin?
Rövid hatásszünet után hozzátette:
– A fikció úgy jár túl teremtője eszén, hogy egy adott pillanatban megvalósul.
Egy pillantást vetett kísérőjére, majd végignézett hallgatóságán.
– Ennyit szerettem volna elöljáróban mondani. Most pedig engedjék meg, hogy felolvassam az alkalomra íródott rövid eszmefuttatást. Címe: Emese álma.
Az asztalról felemelte az előtte levő irattartót, megköszörülte a torkát és olvasni kezdett.
„A regény olyan, akár egy álom.
Ez az a hely, ahol megvalósulhatnak a legtitkoltabb vágyak, ahol újabbnál újabb kísérletet lehet tenni a világ újratervezésére, ahol mindenki szembenézhet legsötétebb félelmeivel.
Egy ilyen álomban volt nemrégiben részem.
Rózsával és borostyánnal benőtt ódon kastélyban bóklásztam éppen, egyszer csak egy hófehér szakállú aggastyán termett előttem, és közölte velem: a Teremtő elé kell állnom! Ne ijedjek meg, ha nem semmisülök meg a pillantásától, ismét szabad leszek, és mehetek békével.
Reszketve vártam a szembesülést, napokig, hetekig, évekig, már azt hittem, soha sem érkezik el az a bizonyos pillanat, amikor hirtelen a körülöttem lévő sötétséget vakító világosság ragyogta be, az irdatlan tűzpiramisból pedig egy bíborpalástba bújt lény lépett elém.
Ez már egyszer megtörtént velem! – hasított belém a felismerés, aminek hatására nyomban felriadtam.
Szükségem volt néhány percre, hogy felocsúdjak az átéltektől. Miután kissé megnyugodtam, visszagondolva valamit mégiscsak furcsának találtam az álomban. Hogy megbizonyosodjak sejtésem felől, kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját.
Nem tévedtem, a szerepek felcserélődtek, a sok-sok régi újság alatt ott hevert a bíborpalást is a legalsó polcon.”
– Nem más, mint ez – mutatott az Emesén lévő talárra, ezzel végig kigombolta azt.
Letette az irattartót maga elé, és helyet foglalt.
A teremben csend honolt, a jelenlevők tekintete a különös párosra szegeződött: a rendkívüli J. K.-ra, és a guminőre, aki A regény – én vagyok! feliratú pólóban üldögélt tolókocsijában.