Sándor Zoltán összes bejegyzése

1973-ban született Nagybecskereken. Az Újvidéki Egyetem Jogi Karán folytatta tanulmányait. A Magyar Szó napilap munkatársa és a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Eddigi munkásságát Herceg János Irodalmi Díjjal jutalmazták. 2011-ben Gion Nándor prózaírói ösztöndíjat kapott. Napjainkig négy önálló kötete jelent meg, a legutóbbi 2006-ban, eMese címmel. Szabadkán él.

Átaludni a halált

A légáramlat frissen mosott ruha illatát hozta a szobába, egy pillanatra megtáncoltatva a négy gyertya halványan pislákoló lángját. Az egyenruhás fiatalember óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és ügyet sem vetve a régi franciaágy köré sereglett varjúszerű siratóasszonyokra, a ravatalhoz ment. A kiterített test fölé hajolt, és egy lágy csókot nyomott homlokára. Nadrágzsebéből bicskát húzott elő, és sebészre valló precíz kézmozdulattal kivájta a megboldogult jobb szemét. A padlóra dobta, és egy erőteljes lábdobbantással széttaposta. A szem halk reccsenés közepette kettényílt. A fiatalember lehajolt, és egy parányi csipet emelt ki belőle. Markába szorítva felegyenesedett, és a holttestre pillantott. Hosszasan nézte az arcát, amelyet fehérre meszelt a halál dere, s talán még tovább nézi, ha a holttest nem emelkedik föl, hozzá közelítve…

Hatalmasat rúgva, levegő után kapkodva ült fel ágyában. Jobb szeméhez kapott, amelyen még érezte a gumibot iménti nyomását. A félhomályban a fölé hajló őr sziluettjét vette ki a málladozó mennyezet alatt.

– Kapd össze magad!

A fiatalember felült a nyikorgó vaságyon, és végigsimított borostás arcán. Úgy érezte, a nedves falak nehéz, áporodott szaga beleivódott pórusaiba. Felállt, megigazította ingét és nadrágját, közben a rácsozott ablakhoz lépett, hogy teleszívja tüdejét friss levegővel. Valamelyest mintha sikerült volna szabályoznia légzését. A környéket a telihold tompa fénye világította be.

– Nyújtsd ki a kezed!

Elfordult az ablaktól.

– Előtte, ha lehetne – mutatott a helyiség szemközti sarkában elhelyezett vécéülőkére.

– Iparkodjál!

Akadozva vizelt, majd mielőtt még engedelmeskedett volna az iménti felszólításnak, a rozsdásodó fémmosdó felett kezet mosott. A bilincs diszkréten kattant csuklóin, a nehéz vasajtó kinyílt előtte, és az őr kíséretében elindult a hosszú folyosón.

*

A középkorú százados az asztalán felhalmozódott jegyzőkönyveket, szakértői jelentéseket és egyéb iratokat lapozgatta, időről időre végighúzva hüvelyk- és mutatóujját keskenyre nyírt, vöröses bajuszán. Kiálló pofacsontja, keskeny, hegyes orra, ritka szemöldöke, gondosan oldalra fésült vörösesbarna haja és egész megjelenése ellenszenves benyomást keltett, különösen mosolygás közben.

– Folytassuk! – nézett föl a vele szemben ülő fiatalemberre, akinek üveges tekintete közönyről árulkodott. – Vagy kezdjük inkább a legelején: mit tett Novák bajtársad folyó hónap tizenhetedike éjjelén a hármas hálószobában?

– Már elmondtam.

– Mondd el újra!

– Százszor elismételtem mindent, amit tudok.

– Akkor semmibe sem kerül még egyszer elismételned.

A lebilincselt kezű fiatalember bakancsa orráról felpillantva, az asztalra könyöklő tisztre emelte tekintetét. Halkan beszélt.

– Lövöldözött.

– Kire?

– Mindenkire.

– Akkor téged, hogy nem lőtt le?

– Nem tudom. Lehet, mert feküdtem.

– Legutóbb azt mondtad, hogy aludtál.

– Fekve aludtam.

– Ezért nem lőtt le?

– Ezért. Talán…

– És ha nem alszol, fekszel, akkor szerinted lelő?

– Valószínűleg igen.

– Miből gondolod?

– Mert mindenki mást lelőtt.

– És akkor téged miért nem?

– Most mondtam.

– Mondd újra!

– Mert aludtam. Fekve.

– A többiek is aludtak, szintén fekve, őket mégis lelőtte.

– Felültek.

– Hogy mondod?!

– A lövöldözésre felemelték a fejüket.

– És?

– És lelőtte őket.

– Te nem emelted fel a fejed?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem tudom. Nyilván nagyon megijedtem… Talán azért.

A százados egy szál cigarettát vett ki a csomagolásból, megnyálazta, majd gyufát sercintve rágyújtott.

– Mit gondolsz, miért tette?

– Fogalmam sincs, lehet…

– Lehet?

– Megsokallta az egzecíroztatást.

– Szerinted mi egzecíroztatunk benneteket?

– Nem mindenkit.

– Azt akarod mondani, hogy kivételezünk az emberekkel?

– Ezt nem mondtam.

– Dehogynem! Épp most mondtad. Téged is zaklatunk?

A vallatott kifejezéstelenül nézett maga elé.

– Nos?

– Néha… talán… nem veszélyes.

– Nem?

– Nem.

– Akkor nincs is semmi baj.

– Nincs.

– Tehát semmiféle bántalmazás miatt nem lövöldözhetett.

– Ez nem biztos!

– Dehogynem, most mondtad.

– Nem ezt mondtam.

– Szerinted én hazudok?

– Nem, csak…

– Csak?

– Lehet, hogy elege lett abból, hogy folyton basztatják, meg minden alja munkát neki osztanak ki…

– És emiatt megölt tizennégy embert?!

*

Fehér köpenyes alakok vették körül az ágyát. A mennyezet irányából a szemébe világító vakító fénytől egyiküknek sem látta az arcát, szeme sarkából annyit tudott kivenni csupán, mintha egyikükön műtéti szájmaszk helyett gázálarc lenne. Lehunyta szemét és feküdt mozdulatlanul, arra várva, hogy a körötte összesereglettek kitalálják, mi a teendő vele. Annyit hallott, hogy róla tárgyalnak, de bármennyire is összpontosított, nem tudta kiérteni az elhangzottakat, csupán hangfoszlányok jutottak el a tudatáig: „Isten hiánya az őrületbe kergette”, „mindenhatónak hiszi magát”, „beteg a lelke”, „meg kell műteni”. Úgy érezte, hosszú percek, majdhogynem órák óta tart már a megbeszélés, amikor az egyikük lerántotta róla a lepedőt, amellyel addig be volt takarva. Kissé felemelte a fejét, hogy rálásson testére, de azonnal vissza is ejtette a párnára. Ott, ahol felsőtestének kellett volna lennie, egy hatalmas lyuk tátongott. „Javíthatatlan”, hallotta, „nincs mit tenni”, és egy homlokára szegezett pisztolycső tűnt fel előtte…

A puskadörrenés zaja acéllövedékként hasított a tudatába. Párnába fúrt arccal feküdt mozdulatlanul, szeme sarkából figyelve a szobában zajló eseményeket. Szíve hevesen zakatolt, egész testében reszketett. Annyit látott csak, hogy egy terepszínű egyenruhás katona a hálószoba közepén körbe-körbe forogva, mint a ringlispíl, kegyetlenül tüzel. A látómezejébe eső ágyakon fekvők vérben ázva feküdtek, egyesek még mindig alvó testhelyzetben, mások fekhelyük közepén összegörnyedten, néhányan fejjel lefelé lógtak ágyukról.

„Miatyánk…”, mormolta magában, de rémületében ennél az egy szónál tovább sose jutott. Képtelen volt megítélni, mennyi idő telt el. Egyszer csak csend lett. Az iménti fegyverropogáshoz hasonlóan hátborzongató, síri csend. Bátortalanul a katona felé nézett. Látta, hogy az illető kivette a puskából a tárat, zsebéből egy golyót kerített, behelyezte az automata fegyverbe, leguggolt – ekkor ismerte csak fel –, a fegyvert állkapcsa alá szorította, és meghúzta a ravaszt.

A dörejt követően a robusztus test élettelenül csuklott össze a padlón. A folyosóról hangok hallatszottak be. Segélykiáltások, futóléptek zaja. Odakint egy sziréna is felzúgott.

Mozdulatlanul feküdt – a mennyezetre ragadt agydarabkát bámulta.

*

A százados, füstölgő cigarettával a szájában, az iratok közt matatott, a fiatalember elpilledve ült vele szemben, feje időről időre lehanyatlott, látszott, hogy a fáradtságtól alig képes a széken maradni. A tiszt felpillantott, elnyomta a csikket a hamutartóban, jellegzetes módon megigazítva bajuszát, felállt, felkapta az asztalon levő gumibotot, az előre dőlt fiatalemberhez lépett, és az oldalbordái közé csapott vele. A belenyilalló fájdalomtól a vallatott felszisszent és hátradőlt a széken.

– Amíg mindent el nem mondasz, nincs alvás!

– Már… már mindent elmondtam… Három napja szinte nem aludtam.

– Na és?! Különleges feladatokra kiképzett katona vagy. Ha kell, három hétig nem alszol!

A fiókból vékony kötelet húzott elő.

– Mit… mit tesz velem?

– A szék támlájához kötözlek, hogy ne dülöngélj itt nekem.

Miután végzett a kötözéssel, visszaült a helyére.

– Az osztagod tagjai érdekes tanúvallomásokat tettek. Sokak szerint sátánista volt a barátod. Teli volt tetoválva mindkét válla különleges szimbólumokkal, civil pólóin mindenféle szörnyetegek vannak, és ha csak tehette, walkmanjét hallgatta – mindig valami különösen agresszív zenét. Egyesek szerint felétek ez a jelenség… a sátánimádat… igen elterjedt. Igaz?

– Nem… Kétlem… Én legalábbis nem tapasztaltam soha.

– És arról tudtál, hogy mit tervez a barátod?

– Nem.

– Vagy netán közösen terveltétek ki az egészet?

– Tessék?! Ugyan, ez már…

– Ne hüledezzél, többen is tanúsították, hogy sülve-főve együtt voltatok, és mindig idegen nyelven beszéltetek egymás közt.

– Az az idegen nyelv az anyanyelvünk!

– Attól még a többiek számára idegen. Miről beszélgettetek?

– Miről?! Semmi különös, mindennapi apróságokról.

– Például?

– Például… zenéről.

– Erről a sátánista zenéről?

– Nem sátánista, az…

– Beszéltetek politikáról?

– Politikáról?! Nem, mi…

– Politikailag motivált a tettetek?

– Tettünk?! Én…

– Mit te?! Hadd hallom! Te nem?! Mit nem? Pedig lehet, hogy igen! Ugye?! Mi a véleményed a politikai helyzetről?

– Semmi… Nem foglalkoztat különösebben.

– Mindenkit foglalkoztat. Megkérdem másként: hogyan látod a jelent?

– A jelent?

– Igen, a jelent.

– Itt… nincs is jelen. Csak múlt. A jelen, mint olyan, nem létezik. A jelen… A jelen valójában a múlt gyűjtőideje…

– Úgy gondolod?

– Történt valami száz éve, történt valami ezer éve… meg mit tudom én, mikor… és ezek az események… a köztük lévő összefüggések… az úgynevezett jelenben találkoznak egymással. Ma erről szól minden. A múlt beköltözött a mindennapjainkba…

– Mi bajod a múlttal?

– Semmi… Amíg a múltban marad.

– Van valami titkolnivalód a múltadból, vagy esetleg a családod múltjából?

– Nincs.

– Biztos?

– Biztos.

A tiszt, le nem véve tekintetét a székhez kötözött fiatalemberről, újabb cigarettaszálat húzott elő a dobozból, és rágyújtott.

– Többen is láttak vele adott este vacsora után. Miről beszélgettetek?

– A szokásos mindennapi, semmi különös…

– Ne minősíts, hanem a tényeket mondjad! Miről beszélgettetek?

– Az időjárásról, ha jól emlékszem… de ezt már elmondtam.

– Az időjárásról? Szóval szerinted az, aki eldönti, hogy kinyír egy tucatnyi embert, előtte az időjárásról beszél, mint egy hibbant angol?! Azt gondolod, beveszem ezt?!

– Ez az igazság.

– Itt az az igazság, amit én elhiszek! Világos?!

A fiatalember nem szólt semmit.

– Világos?!

A kihallgatott, egyre nehezebben lélegezve, bólintott.

– Folytasd!

– Mit… folytassak? – kérdezte elcsukló hangon.

– Mi történt utána? Beszélgettetek, majd…

– Majd elmentem hugyozni, megmostam a pöcsömet és lefeküdtem a koszos ágyamba az egérszaros takaróm alá! Ez érdekli?! Ez?! Mi közöm nekem az egészhez?! Mi?! Mi a kibaszott bűnöm?! Hogy nem döglöttem meg?! Hagyjanak már békén!

– Sohasem fogunk békén hagyni! – ugrott fel a tiszt. – Ezt jól vésd az eszedbe! – ütögette meg a ficánkoló fiatalember homlokát. – Értetted: soha! Addig sem, amíg nem mondasz el mindent, amit tudsz, és utána sem, amikor hazamész mamikádhoz, meg később se! Akkor is majd mi járunk a fejedben, amikor az asszonyodat keféled! Ha úgy akarjuk, leendő nejedet is beszervezzük. Vagy egyik ügynökünket férjhez adjuk hozzád, hogy mindig szemmel tudjunk tartani…

*

Az őr kíséretében imbolygott a homályos folyosón. Lelógó fejjel, ösztönszerűen szedte a lábait egymás után: bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb. Az ablaküvegen keresztül kivehetőek voltak a nap első sugarai. Hajnalodott.

A zárkába érve az egyenruhás férfi levette kezéről a bilincset, a fiatalember pedig az ágyhoz vánszorgott, és szinte csak lerogyott a durva lópokrócra. Hasáig felhúzta lábát, s magzatpózba kuporodva megpróbált elszakadni a világtól.

A végén nem marad más, csak a félelem. A zsigereinkből táplálkozó elemi rettegés, hogy emberfeletti erőfeszítéseink ellenére is minden hiábavalónak bizonyul majd, szertefoszlik, mint az egymásba folyó fekete-fehér álomképek. Megállunk egy hatalmas tükör előtt, és ahogy szembenézünk az ismeretlen áldozat arcán föltárulkozó kudarcokkal, emlékezetünkben új életre kelnek az úton szőtt álmokból származó szorongások.

Az őr megjegyzését, hogy hamarosan újra jön érte, és a kulcs kattanását a zárban már nem hallotta. Mozdulatlanul feküdt, időnként zaklatott horkantásokkal törve meg egyenletes lélegzését.

Mindig ilyennek képzelte az érzést. Megfordul körülötte a világ, és nem hat többé a fájdalom. A fölvonó hangtalanul kúszik fölfelé, egyre magasabbra.

A korhadt fatuskóra telepedett, lehúzta csizmáját és talpával egy kört rajzolt a porba. Gyertyát gyújtott, tenyeréből szélellenzőt formázott a pislákoló gyertyaláng köré, és a kacskaringózó ösvényen a folyó felé indult.

A nádas sírt a szélben. A csillagokkal teleszórt égbolton madarak vonultak át. A móló deszkái recsegtek léptei alatt. Csónakba ült, eloldozta a kötelet, és a lélekvesztő lassan siklani kezdett a vízen. Esőcseppek permetezték arcát.

Úgy érezte, mintha úszna…

A novella a 2016. évi Gion Nándor pályázat 1. helyezettje. www.gionnandoremlekhaz.org

J. K. és a pszichológia

A fiatal J. K. kapta magát, s elszaladt a közeli boltba egy üveg borért. Mire visszaért, a nő már befészkelte magát lakásába. Cipője az előszobában, táskája a fotelon, szvettere a szék támláján, hálóingje az ágyon, számos kacatja pedig szerteszét az asztalon hevert. A rendszerető J. K.-nak aligha imponált vendégének hanyagsága, de nem tette szóvá. Később sem, amikor vacsora után a fürdőszobába lépve felfedezte, hogy a nő a tükör előtti polcot is telerakta különféle piperecikkekkel, mintha legalábbis egy hétre, nem pedig egyetlen éjszakára érkezett volna. Csendben lezuhanyozott, majd visszament a szobába. A nő már állig betakarózva feküdt az ágyban, s amint megpillantotta a férfit, incselkedve megkérdezte tőle:
– Felkészültél a kísérletre?
J. K. bólintott, keresett a rádióban egy megfelelő állomást, ahol dzsesszt sugároztak, ledobta magáról fürdőköpenyét, eloltotta az éjjeli lámpát és bebújt a nő mellé az ágyba.
Egy hónappal korábban ismerkedtek meg a szomszéd városban, ahol mindketten az álom tárgykörében szervezett szimpóziumon vettek részt: J. K. íróként közelítette meg a témát, a nő pedig pszichológusként Az álom mint motivációs erő címmel tartott előadást.
A fiatal J. K. egy lapszerkesztőről írt prózáját olvasta fel a rendezvényen. A férfi befolyásos szerkesztő hírében áll, aki nemcsak hogy eldönti, mely információ kerüljön a nyilvánosság elé, s melyik nem, mindig a saját szájíze szerint tálalva a kiválasztott hírt, hanem egyben a legnaprakészebb is, az esetek zömében elsőként tájékoztat a legérdekesebb eseményekről itthon és a nagyvilágban. Sokan megpróbálták ellesni ügyességét, de soha senkinek sem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert a szerkesztőnek van egy titka, amelyről nem beszél. Nyitott szemmel alszik, nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy lehunyja szemét, márpedig ha valaki nyitott szemmel hál, annak rendszerint megvalósulnak az álmai. Ahogyan a szerkesztő sikeres pályafutását álmok százai jellemezték, úgy annak vége is egy álomhoz kötődik. Az adott álomban önmaga halála játszódik le előtte. A történet zárójelenetében a szerkesztő magába merülve ül bőrhuzatos forgószékében, azon morfondírozva, vajon megírja-e, hogy „eddig még ismeretlen körülmények között elhunyt lapunk megbecsült munkatársa, a közkedvelt szerkesztő”, vagy pedig hallgassa el a hírt, abban bízva, hogy amiről nem írt az újság, az meg sem történt igazából.
– Tetszett a novellája! – lépett oda hozzá a műsor után megrendezett állófogadáson a nő. – Lebilincselő a lélektani töltete.
– Köszönöm! – mondta J. K.
A férfi tartózkodó magatartása nem akadályozta meg a nőt abban, hogy részletbe menően kielemezze művét, valóságos kiselőadást rögtönözve a manifeszt álomtartalom és a belőle kikövetkeztetett latens álomtartalom közti összefüggésről. A pszichológusnő lelkes beszámolója hatására J. K. is lassan feloldódott, ihletett beszédet rögtönözve álom és valóság kölcsönhatásáról. Az élet egy körkörös misztériumjáték, mondta, állítása alátámasztására példaként említve, hogy őt mindig lenyűgözte az álom pillanata beálltának megfoghatatlansága. Izgalmas felvetés, hagyta meg a nő, s azt javasolta J. K.-nak, próbálja meg megőrizni emlékezetében, mi jár a fejében elalvás előtt, és majd jelentkezzen neki, ezzel kihúzott táskájából egy névjegykártyát, és átnyújtotta a férfinek.
Amikor néhány héttel később ismét találkoztak, J. K. nemcsak a pszichológusnő, hanem önmaga számára is meglepő felfedezéssel rendelkezett. A javasolt módszer alkalmazásával arra jött rá, hogy minden este, amint fejét a párnára helyezi, egészen addig, amíg át nem kél az álomvilágba, szüntelen DJ Emese jár a fejében. Sőt gyakran az is megesik vele, hogy ébredés után ott folytatja az ábrándozást, ahol elalvás előtt abbahagyta, nem csoda, hogy olykor az az érzése, mintha egyáltalán nem is aludt volna egy szemhunyásnyit sem.
– Ki ez az Emese? – kérdezte a pszichológusnő.
– Egy nő – válaszolta J. K. – Egyszer találkoztam vele. Egy szórakozóhely mosdójában. Besurrant utánam, táskájából egy zacskó zöldet húzott elő, és megkért, hogy készítsek neki egy szál dzsointot.
– Annyira feldob ez az állandó pörgés, olyan izgalmas így élni – magyarázta, amíg tekertem neki az anyagot –, éjszakai klubok, elektronikus zene, új stimulációs szerek… Én nem is tudnék másképp, mellesleg, nem is akarok. Mire betöltöm a negyvenet, úgyis kitalálnak valamilyen csodaszert, a halhatatlanság elixírjét, amit ha beveszek, ismét húsz leszek, befutott lemezlovasként sokat keresek majd, megengedhetem magamnak, és kezdhetek mindent elölről… Tudod, a feltámadás nem történelmi esemény, hanem állapot, az embernek fel kell támadnia élete folyamán, mert halála után már erre nem lesz lehetősége…
– Utána mi történt? – kérdezte a pszichológusnő, miután J. K. elhallgatott.
– Semmi különös. Elszívtuk a füvet, közben a discmanjén meghallgattatta velem szerzeményeit, elég furán szóltak, majd mindenki ment a maga útjára. Emlékszem, azon morfondíroztam, micsoda nő, megy egyedül az utcán, és saját műveit hallgatja…
– Ennyi?
– Ennyi. Soha többé nem láttam.
– És miről szoktál ábrándozni a DJ lánnyal kapcsolatban?
– Sétálunk a folyóparton, a parkban egy padon ülve a galambokat etetjük, vonaton utazunk és az ablak mellett elsuhanó fákat figyeljük, hihetetlen történeteket mesélünk egymásnak, céltalanul bolyongunk az országúton, együtt gyönyörködünk a hóesésben, punk-rock koncerten pogózunk, egy dzsesszbárban nézem, ahogyan táncol, ilyenek…
– Semmi több?
– Semmi több. Talán álmomban több minden is történik, de arra sohasem emlékszem.
A pszichológusnő elmosolyodott, és megjegyezte, hogy J. K. Emese-szindrómájának két lehetséges oka lehet. Vagy teljesen odavan a hölgy műveiért, s azért gondol annyit rá, de mivel ezt az eshetőséget a fiatal J. K. azonnal elvetette, mondván, hogy csak akkor az egyszer, annak a földalatti lebujnak a mellékhelyiségében hallotta a lány zenéjét, maradt a másik lehetőség: minden este egyedül tér nyugovóra, és emberi szükségét érzi annak, hogy nőre gondoljon.
– Ilyen egyszerű. Ha egy hús-vér nővel feküdnél ágyba, biztos nem gondolnál annyit DJ Emesére – mondta bölcselkedőn a pszichológusnő, és rögtön felajánlotta J. K.-nak, hogy ha egyetért, tegyenek egy kísérletet, a legközelebbi hétvégén nála fog aludni, és majd kiderül, vajon igaza volt-e neki.
– Beszélgessünk egészen addig, míg csak egyikünk el nem alszik – ajánlotta fel, miután J. K. is a takaró alá bújt. – Az majdnem a legjobb módszer arra, hogy két ember megismerje egymást.
Másnap reggel J. K. mosolyogva ébredt. Még ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni vendége elől boldogságát.
– Köszönöm!
– Én is élveztem – mondta mosolyogva a pszichológusnő, J. K. fölé hajolt és megcirógatta az arcát.
– De én…
– És tudtál gondolni DJ Emesére?
– Nem, és a valóság és álomvilág közti pillanatot sem sikerült megragadnom, de végre emlékszem arra, hogy egész éjjel róla álmodtam!
A pszichológusnő nem szólt semmit, felkelt, összecsomagolta holmiját, felöltözködött, és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elhagyta J. K. lakását.

 

J. K. és a tenyérnyi fény

A fiatal J. K. egy reggel arra ébredt, hogy fénylik a jobb tenyere. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Annak reményében, hogy ha nem látja, talán sikerül megnyugodnia, a paplan alá dugta a kezét, várakozásával ellentétben azonban tenyere a takarón keresztül is átvilágított. Felugrott és a fürdőszobába sietett. A mosdótál fölött vizet eresztett a kezére, hátha sikerül lemosnia róla, vagy kimosnia belőle a fényárt, de csak annyit ért el, hogy fénylő tenyerén felragyogtak a vízcseppek. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint a lemenő nap sugarainak csillogása a tenger tükrén. Micsoda giccs, húzta el a száját, és gyorsan megtörölte a kezét.

Napokig emésztette a jelenség. Nem tudta, mitévő legyen. Bármit is próbált tenni a helyzet orvoslása érdekében, végül minden igyekvése kudarcot vallott. Szorult helyzetében bekötötte fáslival a jobb tenyerét, hogy elrejtse tündöklését a világ elől. Az érdeklődőknek azt mondta, sütés közben kicsapott rá a zsír és csúnyán megégette. Néhány ismerőse a fáslin keresztül is észrevette a tenyér pislákolását, kíváncsiskodásukra annyit mondott, hogy egy újfajta, fluoreszkáló kenőcs alkalmazását javasolta neki a gyógyszerész hölgy.

A helyzet egy hét után sem változott, sőt J. K.-nak úgy tűnt, jobb tenyere napról napra egyre jobban fénylik. Csüggedettségében megfordult a fejében, hogy orvoshoz fordul segítségért, de gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, attól tartva, nehogy sugárzásgyanúsként karanténba csukják, ahonnan aztán be sem tudja bizonyítani, hogy soha semmi köze sem volt semmihez, ami sugárzással hozható összefüggésbe. Arra gondolt, hogy megmutatja valamelyik barátjának, akiben a legjobban bízik, de mivel nem tudta eldönteni, ki legyen az, hosszú őrlődés után úgy határozott, hogy felkeresi a táltos hírében álló csőlakót, akivel ebédszünetben néhanapján társalogni szokott a városi parkban.

Az aggastyán félretolta a szemébe lógó hosszú hajtincseket, és dús szakállát vakargatva, jól szemügyre vette J. K. kitárt tenyerét, amely úgy csillámlott az éjszakában, mintha egy marék szentjánosbogarat tartana a kezében.

– Mikor vetted először észre a fényt a tenyeredben?

– Kilenc, tíz napja. Egyszer csak arra ébredtem, hogy így világít…

– Mit álmodtál azon az éjjelen?

– Nem tudom, valószínűleg semmit, nagyon ritkán szoktam álmodni… Mostanság egyetlen álmomból rémlik valami halvány kép, de nem tudom megmondani, hogy azt éppen akkor álmodtam-e.

– Mi látszik ezen az álomképen?

– Hát… hogyan is mondjam… A vízen járok.

– Nem furcsállod a jelenséget?

J. K. végignézett a fa alatt összekuporodott vénemberen, de nem válaszolt semmit.

Az aggastyán ujjai közé vette J. K. tenyerét.

– Ez a tenyér mindig fénylett – mondta. – Csak nem mindenki látta. Még te sem. S aki nem látta, annak nem is fénylett. Azoknak most sem fénylik.

Egy tollat és egy darab papírt húzott elő zsebéből, és J. K. felé nyújtotta.

– Írd le ide, mire gondoltál, amíg a vízen jártál!

J. K. kissé szabódott ugyan, végül elvette az írószert, és nagy kerek betűkkel a következő mondatot jegyezte le:

„Nem testünk súlya, hanem lelkünk súlytalansága gátol meg bennünket abban, hogy a vízen járjunk.”

fényből született írás bevilágította a két férfi körüli pázsitot.

 

 

(Illusztráció: skydrop)

Beszélgetés Sándor Zoltánnal, a Basara-regény fordítójával

Beszélgetés Sándor Zoltán íróval, műfordítóval, újságíróval,
a most megjelent Basara-regény fordítójával

 

10520764_1465581777037770_4897353144522441834_n

2015 decemberében jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában Svetislav Basara A föld szíve című regényéből készült fordításod. Ez az első mű, amit lefordítottál tőle. Mi vonz téged a szerb irodalom fenegyerekéhez?

Az a sajátos elbeszélői poétika, amely a szerb írónak már korai műveit jellemzi, s amelyet a Feljegyzések a biciklistákról átütő sikerű regényében szinte a tökélyre fejlesztett. Alkotásaiban Basara a lehető legtermészetesebb módon ötvözi az egymástól merőben „különböző” jelenségeket: régi misztikusok okfejtései, vallási kérdések megvitatása, a hivatalos történelem állandó megkérdőjelezése, popkulturális mozzanatok, a bulvársajtó társadalmi szerepe egyaránt érdeklődési körébe tartoznak.
A regény számára olyan szövegtest, amely az epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket. Teszi ezt úgy, hogy az olvasó legtöbbször hasát fogva fetreng a nevetéstől.
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a történetbe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről – mind globális, mind nemzeti szinten. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződött álláspontot, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan lehet szólni, úgy, ahogyan azt az irodalmi fővonulat sugallja.

Hogy fogod fel a fordítást? Stúdiumnak vagy egy másik kultúrába való alászállásnak?

A regényfordítást nevezhetjük stúdiumnak, ami nem valósítható meg alászállás nélkül abba a roppant szövevényes világba, amit Basara a művében teremtett. Ennek a hiteles visszaadása egy másik nyelven egyrészt kihívást, másrészt pedig felelős feladatot jelentett.
Itt azonban meg kell jegyezni, hogy adott esetben a „másik kultúra” számomra nem „idegen kultúrát” jelent, legalábbis ismereti téren nem. Középiskolában és egyetemen is szerbül tanultam, a nyolcvanas évekbeli tananyagnak köszönhetően pedig általános iskolában is jócskán foglalkoztunk a szerb és a jugoszláv történelemmel. Amit még fontos megemlíteni, hogy én Közép-Bánátban (Muzslán, Nagybecskereken) nevelkedtem, ami azt jelenti, hogy nem tudtam nézni a magyar tévéadásokat, úgyhogy a popkulturális hatások is többnyire szerb nyelven jutottak el hozzám. Számomra tehát többé-kevésbé ugyanúgy ismerős (lehet) mindaz, amiről Basara ír, mint egy szerb (ex-jugoszláv) olvasónak.
Ezt a kettősséget igyekeztem mindig valamiféle pluszként megélni, hiszen szerb ismerőseimmel ellentétben én olvashattam például Márait és Szentkuthyt, magyarországi ismerőseimmel ellentétben pedig olvashattam Basarát és Albaharit. Ugyanez elmondható a zenéről, de akár a filmről is, még ha ez utóbbi esetében – legalábbis a jelentősebb alkotások tekintetében – van átjárás a két kultúra között.
A kérdéstől kissé elrugaszkodva, magáról a műfordításról azt gondolom, hogy egy irodalmi mű átültetésékor egy másik nyelvre, mindig annak a nemzetnek a kultúráját gazdagítjuk, amelynek a nyelvére lefordítódott az adott mű. Ezért sohasem értettem egyet a kultúrában a reciprocitás elvét hangsúlyozókkal. Azzal, hogy a Basara-regény megjelent magyarul, nem a szerb, hanem a magyar kultúra gazdagodott.

Nem riasztott-e vissza a Basara-műben felhalmozott, hihetetlen műveltséganyag?

Több mint harminc Basara-művet olvastam korábban, köztük A föld szívét is még a megjelenésekor, tíz évvel ezelőtt. Tisztában voltam azzal, mibe kezdek. A nyelvi megformálás mellett a rengeteg műveltséganyag kellő alkalmazása jelentette a legnagyobb kihívást. Basara számos névvel, idézettel, utalással operál. Fordítás közben sokszor elmerültem középkori misztikusokról szóló írásokban, művelődéstörténeti anyagokat bújtam, földrajzi tudnivalókat frissítettem föl, több Nietzsche-kötetet újraolvastam, egyszóval: tanultam is.

Ha jól értelmezem, a Basara-szöveg Nietzsche és Wagner ürügyén a nyelv-nélküliség témáját járja körbe. Nem volt nehéz vagy abszurd ezt egy másik nyelvre lefordítani?

Basara regényeiben az abszurd helyzet a normális. A föld szíve egyébként a nyelv kérdésével indít. Van egy kézirat, amely valószínűleg szerbül íródott, de spanyol és angol fordításban jelent meg, és ezt kell lefordítani (vissza) szerb nyelvre. Basara más műveiben is foglalkozik a nyelv kérdésével. A Napuklo ogledalo (Megpattant tükör) című korai regényében egy helyen a következőt írja: „Minden nyelvet a halottaktól örököltünk; halottak nemzedékei és nemzedékei terjesztették hazugságaikat a szavakkal, amelyek használatban maradtak.”
Már a fordítás után olvastam Basara két utóbbi művét, amelyet a horvát Miljenko Jergovićtyal közösen jegyeznek. Levelezésről van szó mintegy 800 oldalon, amelyek során a két író szót ejt mindenről, ami eszébe jut: napi politika, történelem, múlt, irodalom, kultúra, utazás, média stb., egy helyütt Basara a nyelvről fejti ki véleményét, ami szinte idekívánkozik válasz gyanánt:
„Lehetetlen, hogy a nyelv felett elkövetett erőszak, kedves Miljenko, ne végződjön a minden más fölött elkövetett erőszakban, mert a nyelv, a szó szoros értelemben, meghatározza az emberi realitást. A szellem fenomenológiája valószínűleg lefordítható szuahélire, mint ahogyan (egészen korrektül, meg kell hagyni) le van fordítva szerb nyelvre (nyilván horvátra is), de eredetileg semmiképpen sem íródhatott volna szuahéli nyelven vagy szerbhorvátul, mert ezeknek a nyelveknek a formátuma egyszerűen ellehetetleníti egy Hegel megjelenését, aki, ugyanakkor, Németországban sem lett volna lehetséges, hogyha nem előzték volna meg Eckhart mester, Angelus Silesius, Tauler, Jakob Böhme és más német misztikusok, akik bátran írva a nehezen elképzelhetőről, és még nehezebben lejegyezhetőről, a(z evilági) végtelenségig kitolták a német nyelv határait.
Végül, de nem utolsósorban, figyeld meg az összefüggést egy nyelv gazdagsága és annak a nemzetnek az anyagi gazdagsága között, amely azon a nyelven beszél.”
Nem ismerve elég jól a szerb hagyományt, én furcsának tartom, hogy egy szerb író éppen két nagy német „nehézfiúról”, két, a XIX. századi európai gondolkodást meghatározó német művészről és gondolkodóról, Wagnerről és Nietzschéről ír elbeszélést?
A fenti idézet árulkodó lehet Basara viszonyulásáról a német kultúrához. Ezenfelül más műveiben, például a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról vagy a Parkinson-kór: a kezdet és a vég című regényekben is jelen vannak a Rózsakeresztesek, Freud, Sztálin, Böhme és még sokan mások. Basara több művében is az emberiség egyetemes nagyjait teszi meg cselekménye tárgyává, az ember univerzális kérdéseire és törekvéseire keresve a választ.
Egyébként ilyen tekintetben nem kivétel ő a szerb irodalomban. Gondoljunk csak Danilo Kišnek a magyarul is megjelent A holtak enciklopédiája című remek elbeszéléskötetére, amely megidézi a bibliai időket (Simon, a mágus), a forradalom utáni Oroszországba kalauzol (A vörös Lenin-bélyegek) vagy éppen a borgesi útvesztőbe vezet (címadó mű). Filip David Hodočasnici neba i zemlje (Ég és föld zarándokai) című regényének cselekménye a XV. századi Spanyolországban játszódik, és az inkvizíció témáját dolgozza fel. Aleksandar Gatalica Veliki rat (A nagy háború) című nagyregényének szereplői szétszórva élnek Európa-szerte, mindenhol, ahol zajlik a nagy háború. Vladimir Arsenijević Minut (Egy perc) című művének novellái (egypercesei) 24 különböző városban játszódnak, 24 különböző időzónában. Milan Oklopdžić kultikus regénye, a Ca. Blues pedig, ahogyan a címe is sugallja, Amerikába kalauzolja olvasóit, hogy csak néhány példát említsek.

Azt gondolhatnánk, hogy a regényt megalapozó nagy Nietzsche-élmény talán neked is személyes élményed…

Ahhoz, hogy erre a kérdésre kellőképpen válaszolni tudjak, el kell mesélnem két történetet. Mint már említettem, szerbül tanultam középiskolában, és a négy év alatt két tanárnő tanította az irodalmat.
Az első közülük igen sajátos módon adta elő a tantárgyat. A padsorok közé ült, egészen közel hozzánk, és beszélgetett velünk. Megkérdezte például: Meursault bűnös volt vagy sem? Valaki azt mondta, hogy igen, másvalaki azt, hogy nem, és mindketten felsorakoztatták érveiket saját meglátásuk mellett. Az eszmecserébe hamarosan mások is bekapcsolódtak, a véleményütköztetést ügyesen irányító tanárnő pedig közben kérdéseken és kiegészítéseken keresztül szinte észrevétlenül kifejtette a tudnivalókat A közönyről.
Időnként visszafogott provokálással serkentette a párbeszédet. Például megkérdezte: bűnösnek tartjuk-e azt az amerikai pilótát, aki Irakot bombázza? (Akkoriban zajlott éppen az öbölháború.) Valaki így gondolta, valaki úgy, és aki netán nem tudta, mit is kellene gondolnia, a következő órára biztosan megnézett néhány híradót és elolvasta Camus regényét.
Emlékszem, mekkora lelkesedéssel közölte egyszer velünk, hogy egy irodalomóránk helyett kettő lesz – kért egy pluszórát a fizikustól! –, mert megszerezte videoszalagon a Holt költők társasága című filmet. Ültünk az elsötétített tanteremben, a tanárnő köztünk, és néztük, hogyan zajlik az irodalomoktatás a filmbeli osztályban. Utána órákon át veséztük. Akárcsak az Ébredéseket. És más műveket.
Minden tanév végén lediktált egy listát, hogy mit olvassunk el a nyáron a XX. századi világirodalomból. Kb. egy száz műből álló könyvlistáról van szó. Többek között a következő szerzők szerepelnek rajta: Georg Orwell, Andre Gide, Aldos Huxley, Herman Hesse, William Faulkner, John Dos Passos, Dino Buzzati, Günter Grass, Isaac Bashevis Singer, Milan Kundera, Charles Bukowski, Margaret Atwood… Fontos hangsúlyozni, ekkor 1989-et, 1990-et írunk.
Mintha csak a tantervtől való elrugaszkodását indokolná, többször elejtett egy mondatot: „erre úgysem lesz szükségetek az életben”, és már mentünk is tovább. Mert ő amellett, hogy megszerettette velünk az irodalmat, az életre nevelt és oktatott bennünket – elsősorban azzal, hogy gondolkodásra ösztönzött. Arra, hogy merjük felvállalni véleményünket, és azt mindig érvekkel támasszuk alá. Neki köszönhetően abban a régi becskereki tanteremben olykor sokkal konstruktívabb eszmecserék zajlottak, mint manapság sokkal „fontosabbnak” tartott helyeken.
Mondhatnám gondolkodásra kiképezve kerültünk negyedik osztályban a másik irodalom tanárnőhöz, aki úgy időzítette a foglalkozásunkat Dosztojevszkijjel, amikor filozófia tantárgyból Nietzschéhez érünk. Tehát mi párhuzamosan tanultuk Nietzsche filozófiáját és A Karamazov testvéreket. Mondhatom, hogy tizenévesen mind Dosztojevszkij, mind Nietzsche mély benyomást tett rám, mindkét szerző mintegy tíz-tíz könyvét elolvastam akkoriban.
Érettségi után a katonaságban is sokat olvastam őket. Emlékszem, a kaszárnyában egyszer szóvá tették, hogy miért olvasom Nietzschét, mi vagyok én: neonáci?! (Tudni kell, hogy ekkor 1992–1993-at írunk, Bosznia és Horvátország területén fegyveres összetűzés dúl.) Ezt a mozzanatot azért említem, mert Nietzsche nácizása a regényen is végigvonul. Annak többszörös hangsúlyozása, hogy Nietzsche a nácizmus előfutára a jellegzetesen basarai fogások közé tartozik. Basara máskor is élt ezzel, hogy például egy előítéletet felnagyít, és aztán annak szemszögéből közelít a problémához.
A Nietzsche-élmény sokban segített a Basara-regény fordítása közben, mert olyan pluszrétegeket is megértettem a műben, amelyeket aligha tudtam volna Nietzsche olvasása nélkül. Nem kisebb élmény volt húsz év után néhány Nietzsche-művet újraolvasni, s közben eltöprengeni azon, hogyan is értelmezhettem az olvasottakat tizenévesen. Talán van valami abban, amit egy másik szerb író, Milorad Pavić állít, hogy „minden irodalmi alkotást kétszer kell olvasni: először, amikor az olvasó fiatalabb a szereplőknél, másodszor pedig, amikor idősebb náluk”.

A regény egy nagyon megosztott szigeten játszódik. Ciprust talán metaforának kell tekintenünk?

Megosztott a szerb társadalom, megosztott a magyar társadalom, és megosztott Európa is. A regény színhelye a végletbemenően polarizált Ciprus, de – a regényben legalábbis – kulturálisan megosztott Németország is: van a Nietzsche és van a Wagner Németországa. Mindenképpen tekinthetünk Ciprusra metaforaként, amihez hozzá kell tenni azt is, hogy a regény megírásakor a szerző nagyköveti kiküldetésben Cipruson élt.
Ha a metaforáknál tartunk, nem árt megemlíteni azt is, hogy Basara a regényt a 2003-ban meggyilkolt szerb kormányfőnek, Zoran Đinđićnek ajánlotta. Ettől a ténytől már a regény első olvasásakor és a fordításakor sem tudtam szabadulni. Egyik-másik Nietzschére vonatkozó megállapítást könnyen más kontextusban is lehet értelmezni.

Mit gondolsz, mi a helye az életműben ennek a Basara-regénynek?

Némi leegyszerűsítéssel két nagy csoportra osztanám a Basara-műveket. Az elsőbe tartoznak az ember általános kérdéseivel foglalkozó alkotások, a másikba pedig azok, amelyekben a szerző a vezető szerb politikai és kulturális áramlatokról szól.
Az eddig magyarul is napvilágot látott három regény az első csoportba tartozik, és megítélésem szerint az életmű legjelentősebb regényeiről van szó. Közéjük sorolnám még a tavaly megjelent Anđeo atentata (A merénylet angyala) című regényt, amely Ferenc Ferdinánd szemszögéből meséli el a szarajevói merénylet körülményeit.
Természetesen minden Basara-műben átjárás tapasztalható az „univerzális” és a „nemzeti” kérdések boncolgatása terén. A merénylet angyalánál maradva, ebben a műben Basara a fiktív Ferenc Ferdinánd szellemébe bújva sziporkázó szarkazmussal karikírozza ki mind az osztrák dekadenciát és nagyképűséget, mind a szerb hanyagságot és harciasságot („Lehetetlen harcolni olyan nemzet ellen, amelyben kísértetek a fő hangadók, amelyben a történelmet kitalált személyek kreálják, és amelyben nem létező személyek fényes pályát futnak be.”).
Az első csoport legjelentősebb alkotásai közé tartozik még a Na ivici (A szakadék szélén) című esszékötet, amelyben Basara szellemi éleslátással és ironikussággal értekezik a modern ember és civilizáció hanyatlásáról.
Az általam felállított másik csoportba azokat a műveket sorolnám, amelyek középpontjában többnyire a nemzeti történelem és kultúra állnak. Ilyen az Ukleta zemlja (Átkozott ország), valamint a szerb irodalom történetét feldolgozó Looney Tunes és Sveta mast (Szent zsír) című regények. És ide tartozik számos újabb regény: Početak bune protiv dahija (A dáhik elleni felkelés kezdete), Mein Kampf, Dugovečnost (Hosszú-életűség) és a bernhardi ihletésű Gnusoba (Undor). Utóbbi a szerb politikai-kulturális elittel való leszámolásként is olvasható. Belőle származik a következő idézet: „A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, mondta Đinđić, vállalat a kollektív félelem, depresszió és búskomorság létrehozására, nem pedig a Sátán zsinagógája, ahogyan azt te, képzelgésekre és miszticizmusra hajlamosan, véled. A Sátán szellemi lény, a mi akadémikusainknak pedig semmi közük sincs a szellemiséghez…”
A második csoportba tartozó műveket nem tartom kevésbé fontosnak az életműben, de úgy vélem, hogy azok kellőképű befogadásához ismerni kell mind a helyi társadalmi-politikai viszonyokat, mind a nemzeti-regionális történelmet.
A végére hagytam az 1986-ban – egy évvel a Feljegyzések a biciklistákról és A szakadék szélén előtt – megjelent Napuklo ogledalo (Megpattant tükör) című regényt, amelyben már jelen van mindaz, amiért szeretjük Basara műveit: társadalomkritika, abszurd humor, játékosság, a vallás kifejezett szerepe stb. Ez már a regény kezdetéből is kitűnik:
„»Miféle kezdet ez« – tűnődött el a betűszedő a nyomdában, miután elolvasta: »Miféle kezdet ez?« Majd legyintett és folytatta a szöveg összeállítását. A regény így hát abban a pillanatban kezdődött, amikor már rég készen volt. De az, amiről a regény szól, már jóval korábban elkezdődött: azon az éjjelen, amikor rádöbbentem, hogy nem a majomtól származom.
Azon az éjjelen összedőlt a világom.
Egészen addig meglehetősen nagy önbizalommal és önbecsüléssel rendelkeztem; az evolúció, a történelem, a tudomány, a Párt és az Ifjúsági Szövetség mögöttem álltak és támogattak; olyan-amilyen, de bizonyos előrelépés voltam a majomhoz viszonyítva: tudtam írni és olvasni, összeadni és kivonni, tanultam a törteket; tudtam jelszavakat kiáltozni, például: ELŐŐŐŐŐŐŐRE A SZEBB JÖVŐŐŐŐŐŐŐÉRT vagy LE A NÉPELLENES REZSIMEKKEL, és ez, abban az időben, elegendő volt. Amennyiben a Szentlélek személyesen nem közli velem álmomban, hogy a semmiből teremtem, eleget teszek apám kívánságának, beiratkozom a bányászati-geológiai karra, és karriert építek mélyen a föld alatt. A gondviselésnek azonban más tervei voltak velem. Regényt kellett írnom. Hogy miért éppen rám esett a választás? Mindörökké mardosni fog a kérdés, de sohasem tudom meg a választ. Isten útjai kifürkészhetetlenek.”
Basara szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, szellemes (kvázi)tudományossággal kérdőjelezve meg mind a hivatalos történelmet, mind a tudományos tételeket, mind az általánosan elfogadott értékeket. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire.

Kérdések: Bánki Éva

10430826_1632493617013251_2620627744652427520_n

Svetislav Basara A föld szíve (Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról)

 

AZ UTOLSÓ PRÓFÉTA

 

A halhatatlanságért drágán meg kell fizetni: életünkben többször is meg kell halnunk érte.
Nietzsche

Tisztázatlanok a feltűnésmentes misztikus, Metvali és az istentagadó filozófusóriás közti barátság kialakulásának körülményei. 1882 késő őszén járunk. Ciprust sűrű köd övezi. Nietzsche egészségügyi állapota romlik. Fejfájásai elviselhetetlenek. Nietzsche mégis erőt vesz magán, és bizonytalan kézírással feljegyzi mandzsettájára: „Ez többé nem fejfájás. Ez egy tojáshéjagy az izzó vaskoponya kellős közepén.” De esze ágában sincs elhajózni Toszkánába. Vagy Szicíliára. Ott vannak Wagner kémei. Sehová sem megy Ciprusról, amíg Wagner életben van. Lehet, hogy már meg is halt – a döntés megszületett – csak a hírek lassan terjednek. Amíg nem érkezik meg a hír, Famagustában marad. Legjobb lenne, ha, az ottomán hagyományoknak megfelelően, Wagner sózott feje érkezne a címére.
A Nietzsche egészségére ártalmas köd a mevlevik kolostorában, nem messze a filozófus lakóhelyétől, a derviseknek gyógyír. Metvali a bűn allegóriájaként példálózik vele. „Famagusta a lélek – regéli a sejk. – A köd a bűn. Honnan származik a köd, dervisek? A vízből, amely elöntötte a földet. A víz pedig nem más, gyermekeim, mint az élvezetek összessége. A föld, tudjátok meg, a test. Miért párolog el a víz? A föld felületének melegségétől. Honnan a testmeleg? Onnan, derviseim, hogy nem őrződött meg belül, a szív öblén, hanem az élvezetek csábítására kifelé igyekszik. Emiatt a szív üres és hideg marad. És köd lesz. A köd meggátolja, hogy lássuk a lelket. És ami még rosszabb, a köd maga magát is eltakarja. Ki látott már valaha is ködöt? A ködben csak azt látjuk, hogy semmit sem látunk. Emiatt, dervisek, az ember az eszével gondol rátalálni a helyes útra. Minek folytán mindörökre elvész.” És tovább szövi Metvali: „Az ember kör, aki körül az élvezetek máglyája lángol. Az ember lelke hangya. Hová meneküljön a hangya, hogy megvédje magát a forróságtól? A kör kellős közepébe: oda, ahol a legtávolabbra lesz a máglyától.”
Metvali és a filozófus Nietzschének a Famagusta közelében levő cipruserdőben tett sétája során találkoznak először. Nietzsche fennhangon, olykor vulgárisan vitatkozik önmagával, amikor véletlenül (vajon véletlenül-e?) feltűnik a sejk. Nietzsche alsónadrágban és ingben, még inkább abban a nevetséges egyrészes cowboyalsóneműben, amelynek négyzet alakú nyílás van a fenekén, jár sétálni, úgyhogy, mandzsetta hiányában, írásos feljegyzések nélkül maradunk a vita témájáról és folyamatáról. Metvali egy szót sem tud németül. Mégis minden világos előtte. Tapasztalt lélekkalauzként felismeri a lelki állapotokat; ezúttal szörnyű sebet lát. A szóáradat csupán a sebből fakadó genny. Mindeközben egy különlegességre is felfigyel. „A nyelvtanító lelkét – jegyzi fel később – soha korábban nem látott pokoli máglya vette körül, amilyet eladdig soha nem láttam. És olyannyira távol volt a középponttól, hogy a középpont egyáltalán nem is derengett. A Tanító lelke azonban nem élvezetekre, hanem elképzelhetetlen kínokra áhítozott.”
A misztikum mindig előnyben van a pszichoanalízissel szemben. Metvalinak elegendő egy futólagos pillantás, hogy megállapítsa azt, amit a pszichoanalízisnek sohasem fog sikerülni: Nietzsche valójában szenvedni akar. Minden cselekedetének és stratégiájának egyetlen célja: minél több szenvedést termelni; megakadályozni a szenvedések elkerülésének lehetőségét; bezárni minden ajtót, amely az élvezetek csalóka kertjébe vezet. A pszichoanalízis fényében ez őrület, legjobb esetben mazochizmus; a miszticizmus tükrében azonban ez reálpolitika. Tapasztalataink arra okítanak bennünket, hogy az élvezetek mindig valamiféle illúzión alapszanak; egyedül a szenvedés az, ami valószerű az életünkben. A pszichoanalízis ellenben azt tartja, hogy a dolog fordítva áll. De a pszichoanalízis az intellektusra, a pletykára és a voyeurizmusra alapszik, és a ködben tévelyeg.
Persze semmi sem ilyen egyszerű. Alighogy elhinnénk, megfejtettük a szfinx mosolyának titkát, megváltoztatja arckifejezését. Nietzsche, akinek célja a szenvedés, azzal tölti életét, hogy örökösen fájdalmakra, idegességre, fejfájásra, rossz emésztésre, környezete értetlenkedésére panaszkodik, Sigmund Freud pedig – akinek a vezetékneve egyben a tudományos credója[1] is, és aki az élvezetet népszerűsíti – állkapocsdaganatban szenvedve hosszú éveken át sztoikusan tűri a szörnyű kínokat. Ami azt a szfinxet nyelvöltésre késztető gondolatot ébreszti bennünk, hogy minden ember egyszerre magasztos és jelentéktelen. Metvali sejktől sem áll távol ez a gondolat. De azért tisztes távolságra tartja magát tőle. Tudja, hogy a gondolat értékét tartóssága szabja meg. Ha mesterséges úton, akár emlékezéssel, akár, ami még rosszabb, lejegyzésével hosszabbítjuk meg időtartamát, leromboljuk magának a gondolkodásnak az ázsióját. Metvali mindeközben azzal is tisztában van, hogy az északról érkezett Tanító nagyra tartja a gondolatokat. Hogy téves rögzültségek miatt abban a meggyőződésben él, a gondolatok halmozása a bölcsességet gyarapítja a világon. Holott szinte mindenki látja, hogy a bölcsesség fogyatkozóban van. És hogy ez úgyszintén téveszme. „A Tanító gondja – folytatja feljegyzését Metvali – a naivitása. Hisz a nyelvekben, végtére is ez a hivatása; azt gondolja, hogy egy nyelv jobb lehet az embereknél, akikhez tartozik, és a nyelv eszközével szeretné jobbá tenni őket. Szelleme azonban, az igazságos és könyörületes Allah akaratánál fogva, túlszárnyalja az emberi beszédet. Csak a Zűrzavar előtti nyelvvel fejezhetné ki magát, ha az lehetséges lenne.”
A misztikus és a nihilista találkozásai folytatódnak. Nietzsche nagyra becsüli az iszlámot. A legtökéletesebb vallásnak tartja, egyetlen fogyatékossággal: az istenhittel. Vonzónak találja az iszlám józanságot, a mértéktartást a megnyilatkozásokban, a más vallásokra oly jellemző pátosz és melodrámai mozzanatok hiányát. Különösen lenyűgözi a nők eltakarásának szokása. „A misztérium – jegyzi fel mandzsettájára – ily módon a felszínen marad, és lehetővé teszi, hogy a kendő magánszféráján belül a nő elérje az abszolút szabadságot. Mennyire más, mint a nyugati nőknél, akiknél az őszinteség és a szabadság a felszínen van, a misztérium pedig odabenn.” Igazi nietzschei módon még tovább megy, hangsúlyozva, hogy a férfiaknak is el kellene fedniük az arcukat. Sehogy sem megy a fejébe, hogyan alakulhatott ki, hogy a többé-kevésbé egyforma seggüket az emberek elfedik, arcukat pedig, az individualitás lenyomatait, mindenki előtt szégyentelenül feltárják.
„Miért kotnyeleskedik bele az Isten minden vallásba? – kérdi Nietzsche Metvalitól egyik sétájuk alkalmával. – Szálljon átok fejemre, de egy hit magáért a hitért, olyan hit, amelyet semmiféle haszonelvűség nem motivál, sokkal kedvesebb lenne ezeknél a leendő erőviszonyok hozadékára alapozott, kommercializált vallásosságoknál. Ez nem is vallás. Ez politika. Pontosabban politikai gazdaságtan.”
Nietzsche zavarodottságra és indulatos reakcióra számít. De a miszticizmus nem ugyanaz, mint a protestantizmus, amely a hit hiányát fanatizmussal pótolja. Misztikusokra jellemző módon Metvali úgy tartja, hogy a semmi a legpontosabb terminus, amelyet Istent említve használhatunk, anélkül, hogy közben szentségtörést követnénk el. Egyáltalán nem érti Nietzschét: tökéletes elképzeléssel rendelkezik Istenről, mégsem hisz. Undorodik az élvezetektől, de állandóan új élvezetre sóvárog. Szüntelenül böjtöl, és közben gyomorrontásra panaszkodik.
„Nincsen vallás Isten nélkül – válaszolja Metvali. – Azért, mert Isten nélkül, áldott legyen az Ő neve, világ sincs és ember sincs. Tévedsz, amikor az istenfélő embereket haszonelvűséggel vádolod. Miközben Jákob lajtorjáján felfelé kapaszkodunk, a matematika nagyon is hasznunkra van. Nem várhatod el – te pedig éppen ezt teszed –, hogy Isten ide jöjjön, és elmagyarázza saját indokoltságát, bár szívesen megtenné. Szaid al-Dzsurdzsáni azt mondja, hogy a nagy és dicsőséges Allah mást sem tesz, mint hogy az utolsó semmirekellő előtt térdepel, könyörögve neki, fogadja el az üdvösséget. Tudnod kell, hogy ez a világ a semmiből keletkezett. És hogy többnyire semmi is. Isten nem jelenhet meg a semmiségben. A semmiségnek kell felemelkednie Istenhez.”
„Megértem, hogy nem akar megjelenni. Én is megalázva érzem magam, ha emberek közé kell mennem. De miért esik nehezére egyetlen szót is szólnia?” – erősködik Nietzsche.
„Isten szüntelenül beszél – mondja Metvali. – Csak nem halljuk szavát a zajtól, amelyet csapunk. A beszélgetésektől, amelyeket folytatunk. A daloktól, amelyeket éneklünk. Ha a világ egyetlenegy pillanatra elcsendesedne, nemcsak hogy mindnyájan meghallanánk, hanem látnánk is.”
„Akkor miért nem adta meg nekem, hogy a légballonom felszálljon?”
„Azért, mert olyan kevélység kerített volna tőle hatalmába, hogy végül restelltél volna megbolondulni.”
Nietzsche időnként ellátogat a kolostorba. El van ragadtatva a mevlevi dervisek misztikus táncától. A transzban pörgő legények látványától. Ebben az elragadtatásban Freud később, rá jellemző módon, a homoszexualitás elemeit fedezi majd fel. Minden bizonnyal – a sajátjait. Nietzsche intuitívan érzi, hogy itt valami természetfeletti zajlik, valami sokkal szédületesebb, mint amilyen a hőlégballonnal való repülés lehet, olyasvalami, ami a táncolók előtt kitárja azokat az ajtókat, amelyek őelőtte zárva vannak. Pontosabban, amelyeket ő zárt be maga mögött. „Ez a tánc a nem muzulmánok részére is engedélyezett?” – kérdi Nietzsche. „Természetesen! Engedélyezett mindenkinek, aki táncolni szeretne.” „Én is táncolhatnék?” Metvali most már kissé óvatosabb; a mevlevik tánca a mennyei magasságokat és a pokol bugyrait is magában foglalja. „Erre a kérdésre csak te adhatsz választ. Én csupán annyit tehetek, hogy némi magyarázatot és útmutatást nyújtok.” „Beszélj, beszélj!” – sürgeti Nietzsche. Metvali látja, hogy nagy igyekezetében a filozófus elért ahhoz a ponthoz, ahonnan már lehetetlen visszafordulni. Remény azonban mindig van. „Mint tudod – kezdi Metvali az okítást –, a Föld nagy gyorsasággal forog nyugatról keletre. Mi ezt nem érezzük, mert megszoktuk már, de ez a forgás olyan szédülést okoz, amitől a hegyeket és a házakat mozdulatlanoknak látjuk. Ez a szédülés az illúzió lendítőkereke. Emlékezz vissza…”
Nietzsche képtelen türtőztetni magát. A logika forog veszélyben. Félbeszakítja az okítást. „Ti, muzulmánok – mondja –, azt állítjátok, hogy a Föld egy sík lap, amelyet négy óriásteknőc visz a hátán, most meg azt mondod, hogy forog, ami azt jelenti, hogy gömb alakú.” „Így van – válaszolja Metvali –, hisszük azt, hogy a Föld sík lap, amelyet négy teknősbéka hord. De forog! Innen ered az illúzió, hogy gömb alakú. Éppen ezt akartam elmondani neked… Idézd csak fel, hogy a gyorsan mozgó tárgyak milyen homályosak, ködben úsznak. A Föld pedig sokkal gyorsabban forog maga körül, mint bármi a felületén. Ilyen körülmények között hogyan láthatunk bármit is bizonyosan?”
„Létezik valami stabil és mozdulatlan?”
„Persze, hogy létezik. Isten az állandó mozdulatlanság állapotában leledzik. Ezért mozgathat mindent.”
Nietzsche az akció embere. Az agilis XIX. század tipikus képviselője. Egyáltalán nem tetszik neki a mozdulatlan Isten eszméje. A lustálkodó Istené. A társadalmilag nem tevékeny Isten képzete. De úgy okoskodik: tanítsa csak meg őt Metvali a tánc fortélyaira; miután a magasságokba lendült, a teológiai finomságoknak már úgysem lesz semmi jelentőségük. Végtére maguk a teológusok is azon a véleményen vannak, hogy a teológia csak egy bárka, amellyel át kell kelni a folyón, s aztán minél előbb el kell felejteni.
„A misztikus tánc értelme – folytatja Metvali – egyetlen szóban összefoglalható: legombolyítás! Tánc közben mi, dervisek a Föld forgásával ellentétes irányban keringünk. Bizonyos értelemben szédüléssel semlegesítjük a szédülést. Tudatunk olyan akár egy selyemguriga. Míg le nem gombolyítod a gurigát, nem láthatod milyen hosszú a szövet. Miután ezt elérted – kinek gyorsan sikerül, kinek sohasem –, a test jobbra, a világ pedig balra megy…”
„És akkor?” – firtatja Nietzsche.
„Akkor látni fogod – mondja Metvali. – Ha meglátod.”
Nietzsche semmit sem fog látni. Legalábbis semmi jót nem. Néhány perdülés után rettenetes szédülés fogja el. És egy felettébb kellemetlen érzés, amitől a léggömbrepülésre való felkészülés alatt is tartott; olyan érzés, mintha szétporladna a semmiben, és ezúttal még elmés gondolatok tűzijátéka sem marad utána. Nietzsche megpróbálkozik még egyszer, ezúttal nietzschei bajusszal az orra alatt; de ugyanazzal az eredménnyel jár – és feladja. Valahogy túl hamar. Igaz, rájön, hogy a látható világ mennyire ingatag képződmény; néhány körforgás után máris úgy hullámzik, mint a hajó a viharban. A szédülés itt egyféle tengeri betegség. Ő azonban nem meri folytatni tovább. Így van ez! Nem lehet valaki egyszerre a nácizmus alapítója – bármennyire öntudatlanul és bármennyire saját akarata ellenére – és az isteni energiák megtekintésének érdemesültje. Ki tudja, milyen eredménnyel jár, ha valamilyen oknál fogva annak az energiának az egyharmadát, amit arra fecsérelt, hogy Lou Salomé közelébe férkőzzön, erre fordítja. Mert ha egyszer feltámad, Nietzsche állhatatossága valódi szörnyeteg. Ő azonban, úgy tűnik, képtelen bármit is tenni a saját javára. Most már teljesen tisztában van ezzel. Beletörődött, hogy nem marad belőle más, csak Freud groteszk karikatúrája, Lou Salomé hazugságai, néhány retusált fotográfia és számos csoportfelvétel, amelyeken idővel egyre több senkiházi bukkan fel, akik az ő jelenlétével igyekeznek megmenekülni a felejtés elől.
Még az álbajusz is túléli.
Ha már így van, gondolja, legjobban teszi, ha átengedi magát a földi élvezeteknek. Most, amikor meg kell tennie a döntő lépést a pusztulás felé, ismét a régi Nietzschévé vedlik, fellengzős melankolikus, gyengélkedő Dionüszosz, hiperaktív nyomorék. A misztikus hangulatú kolostorból egyenesen a kuplerájba megy. White Baker útleírásának tanúsága szerint a higiéniai állapotok Famagustában a XIX. század végén enyhén szólva nagyon rosszak. Modern szabványokkal mérve – gyalázatosak. A szifilisz, virtuálisan, újra forgalomba került. Ismét Freud munkaasztalán található. Figyelembe kell venni azonban azt is, hogy a higiéniai állapotok abban az időben Európában sem kifogástalanok. Az A város a történelemben című művében Lewis Mumford azt írja, hogy paradox módon rosszabbak, mint a középkor végén. Léggömbök, zeppelinek, evolúcióelmélet, szabadságmozgalmak – mindez elfedi a párizsi, londoni és berlini előkelő szalonokban terjengő savanykás szagot. A fényképek nem bűzlenek, de az objektivitásnak tartozunk egy megjegyzéssel: a kopottas öltözék, az ápolatlan és zsíros haj, az adott korban készült fotográfiákon és dagerrotípiákon domináló szürkeség nem az anyagfáradás, az elhasználódás és szétmállás következményei; a felvételeken látható emberek egész egyszerűen ilyenek voltak. Ideálok és a romanticizmus igézetében nem sokat törődtek külalakjukkal. Vagy Elisabeth Förster-Nietzsche nem ejtette el, hogy Lou Salomé nyolc éven keresztül nem fürdött? Még ha az állítás kétharmadát a húg rosszindulatú túlzásaként el is vetjük, aminek célja minél rosszabb fényben feltüntetni azt a nőt, aki az orránál fogva vezeti Elisabeth fivérét, akkor is marad hétszáz nap, amelyek alatt a szentpétervári némber mentesítette magát a fürdőszoba áldásaitól. Lehet találgatni, mekkora mértékben kerülték a mosdóvizet a famagustai bordélyokban dolgozó hölgyek.
Ezeken a helyeken ópiumot is szívnak. Rejtély marad, vajon Nietzsche alámerült-e „a mákgubó nedvének csalárd világába”, ahogyan Nietzsche egyik költő kortársa nevezi az áfiumot. De miért is ne? Mi mást tehetne a bordélyházban? Freudnak igaza van: Nietzsche impotens. Néhány ugyanannyira kínos és sikertelen próbálkozás után, mint amikor dervis szeretett volna lenni, Nietzsche letesz ama szándékáról, hogy kéjelgés által érje el a transzcendenciát. Ennek ellenére továbbra is mindennapos vendég a bordélyban. Az egykedvű örömlányoknak egyik este egy szuszra elmondott apokrif történetet feltételezhetően a narkotikum ihlette. A kuplerájbeli jövendölés Aziznak – az összes Cipruson tevékenykedő titkosszolgálat megbízottjának – köszönhetően maradt fenn napjainkig. Aziz a besúgással és kémkedéssel keresett pénzt nőkre és ópiumra költi. De még ilyenkor sem feledkezik meg a munkáról. Nietzsche hagyatékában nincs meg a szöveg. A mandzsettaarchívumban sincsenek feljegyzések. Titokzatos módon fennmarad azonban a jóslat, jelentéktelen változtatásokkal és a védikus hagyománynak tulajdonítva, Julius Evola Lázadás a modern világ ellen című könyvében.

Az utolsó idők járnak, ó, famagustai örömlányok,
Amelyekben a gyengék és a kirekesztettek zsarnokoskodnak majd az emberek felett.
Ők lesznek a világ urai, és erőszakos természetükkel uralkodnak majd a földön.
Magukhoz ragadják alattvalóik javait, annak ellenére, hogy hatalmuk korlátozott lesz, legtöbbjük gyorsan felemelkedik és lehanyatlik.
Életük rövid lesz, vágyaik kielégíthetetlenek, s nem ismerik majd a könyörületességet.
A földművesek elfelejtik a földet, a mesteremberek elvetik mesterségüket, a katonák, ahelyett, hogy védelmeznék az alattvalókat, gyilkolni és bántalmazni fogják őket. A belső egészség és a saját természetnek megfelelő törvény napról napra fogyatkoznak, mígnem a világ teljesen megromlik.
Csak a javak jelentenek majd rangot.
Templom helyett az emberek bordélyokba járnak majd.
Zarándoklat helyett portyázni mennek.
A gyengeség ezerszer könyörtelenebbül uralkodik majd a világ felett, mint ahogyan az erő uralkodott.
Az istenek helyett az emberek a gazdagok előtt fognak hajbókolni, a gazdagok pedig megalázásoknak teszik ki őket.
Mégis, mindenki azt gondolja majd, hogy egyenrangúak az istenekkel, és sohasem éltek még náluk jobb emberek.
A nők nem engedelmeskednek majd férjük parancsainak és utasításainak. Hűtlenek, sóvárgók, illetlenek és hazugok lesznek.
S minden újabb nemzedék ezerszer rosszabb lesz az előzőnél.
Az angol királyt le kell önteni kátránnyal, tollban meghempergetni és karóba húzni.

Leöntés kátránnyal, tollban meghempergetés, karóba húzás! Mindez arra utal, hogy az utolsó sor szerzője Aziz, aki azért egészítette ki a szöveget, hogy hangsúlyozza Nietzsche felforgató hajlamát, s egyúttal növelje jelentése díját. Nem vált be az angoloknál, akik kémügyletekben nem tűrik meg a fantasztikumot és az improvizációt. Ezt bizonyítja a kormányzósági levéltárban található, „felségsértés” miatt 1882 novemberében Aziz ellen kimondott és végrehajtott ítélet is. Huszonöt botütés deresre húzva! Ennek következtében, minden világos ok nélkül, Nietzsche hírhedt könyörületességi válságai egyikébe kerül; mindenáron meg akarja menteni Azizt. Úgy látszik, képtelen ellenállni a szükségletnek, hogy minden pillanatban legyen egy eszményképe. A tetves tolvaj, besúgó és csaló Aziz máról holnapra Wagner helyébe lép. Igaz, nincs valami nagy különbség kettejük között: Richard annyiban különb Aziznál, hogy nem tetves és tud zongorázni. Nietzsche a kormányzóságra megy, írásos nyilatkozattal, miszerint igenis ő mondta azt, hogy az angol királyt le kell önteni kátránnyal, tollban meghempergetni és karóba húzni. Követeli, hogy a besúgóra kirótt botozást vonják vissza és osszák rá. Sir Alister Bengleby tudja, hogy Nietzsche sohasem mondana ilyet. De azt nem érti, hogy a filozófus miért akarja magára vállalni a felelősséget, amit ő, Bengleby, akkor sem fogadna el, ha Nietzsche valóban felségsértést követett volna el. Egy dolog az, amikor a sértést egy csóró famagustai mondja; és egészen más, amikor egy világhírű író teszi, még ha tiszta őrült is. Magas politikáról van szó. Az angol titkosszolgálat, amely nyilván a világ legjobbja, mindenhová elér fülével és csápjaival; minden irányban és dimenzióban terjeszkedik. A jövőből sürgönyök érkeznek, arra figyelmeztetve, hogy a filozófus vallomása esetleges elfogadásának messzeható következményei lennének a nemzetközi kapcsolatokra. Hogy időt nyerjen, és el tudja dönteni, mihez kezdjen Nietzschével, akinek feldúltságában hol a keze, hol a füle, hol az álbajusza esik le, Sir Alister végtelenül hosszú időre elnyújtja a tea felszolgálását. Olyan hosszúra, hogy már maga is kezdi gésának érezni magát. Ez a kifogástalan gentleman közben megpróbálja összeválogatni hozzá a szavakat, hogy azt sulykolja vendégének, a kupleráj, amelyben állítólag a sértő szóra ragadtatta magát, nem Famagustában van. Még csak nem is Cipruson. Az a bizonyos nyilvánosház magánterületen található, amelynek pontos helyét – hogyha nem lenne delíriumban – csak ő tudná meghatározni. De nincsenek kerülő utak. Az egyetlen módja annak, hogy megmondja azt, amit tudtára szeretne adni, ha kimondja: „Ember, te hallucinálsz!” Sir Alister azonban túlságosan jól nevelt, hogy ezt kiejtse a száján. Végül feladja. Rájön, a türelem a legjobb módja, hogy kievickéljen a kellemetlen helyzetből.
A teát kortyolgatva hallgatja a filozófus tirádáit. Előbb-utóbb Nietzschének minden végtagja lehullik, és az majd elhallgattatja.
Nietzsche belátja, hogy szokványos úton semmit sem tehet Azizért. Ezért az előző inkarnációi genealógiai ágára hivatkozik. „Nagyon fontos tudnia – avatja be Sir Alistert –, hogy én annak idején VIII. Henrik voltam. Vagy VI. Henrik. Nem vagyok biztos benne, melyik. Mindig összekeverem a kivégzett feleségek számát a Henrik név előtt álló sorszámmal. Tudom, hogy ön lojális a jelenlegi királyhoz. Tiszteletben tartom lojalitását. Hűségét azonban a múltra is ki kellene terjesztenie. Mert ha a királyságnak nincs tekintélye a múltban, a jövőben sem lesz. Hogyha ön valóban meggyőződéses royalista, a szívére és az eszére hallgat, és futni hagy egy ártatlan embert. Én pedig állok rendelkezésére. Velem azt tesz, amit akar.” Ráeszmélve, hogy túlzásba esett, feláll, átnyújtja névjegykártyáját, kimérten, poroszosan, meghajol Sir Alister előtt, fürgén elhagyja a kormányzóság épületét, és egykettőre belevész a sűrű ködbe.
„Ha még egyszer alá kell írnom – töpreng Nietzsche a ködben bolyongva –, Friedrich Wilhelm Nietzsche VIII.-ként fogok aláírni.”
Azonban, mint kiderül, nem túlzott.
Kifejezetten tehetséges őrült. – Sir Alister ezekkel a szavakkal írja le Nietzschét a számos Huxley egyikéhez írt levelében. – Megkockáztatom az állítást, hogy tehetsége egyszerűen megköveteli az őrület bizonyos fokát. Olyan ez, mint a fémkohászat. Ahhoz, hogy egy tonna rezet nyerjünk, kénytelenek vagyunk ezer meg ezer tonna rézércet kibányászni. Ennek analógiájára, csak hatalmas mennyiségű nyers őrültség feldolgozásával jutunk el a bölcsességhez. A jelenre korlátozódó lojalitás felvetéséről komolyan el kell gondolkodni. A király intézménye kontinuitást követel meg; ez, egyébként, a királyság értelme. A múltbéli koronás fők iránti hűtlenség aláássa a jelenlegi uralkodó iránti hűséget és megkérdőjelezi a leendő uralkodók iránti lojalitást…
Egy hajszál választott el attól, hogy engedjek Nietzsche úr kérésének, bocsánatot kérjek a jelentéktelen besúgótól és megparancsoljam, hogy botozzák meg helyette őt.
Nietzsche úgyszintén levelet ír.

Lou, Ariadném,

nem árulhatom el, hol vagyok, amíg meg nem hal Wagner. Elég, ha annyit tudsz, hogy egy szigeten vagyok a Földközi-tengeren. Remekül szórakozom, de alig dolgozom valamit. Írásaim valószínűleg gyűlölnek hanyagságom miatt. De ha csak lustaságról lenne szó! Az este, például, nyilvánosházban voltam, csábos lányok közt. Az előző napot valamiféle muzulmán kolostorban töltöttem, dervisek társaságában, fakírtechnikákat igyekeztem elsajátítani, de eszméletemet vesztettem. Szörnyű, de legalább biztonságban vagyok. Remélem, hogy te is jól vagy. Még mindig szűz vagy, egyetlenem?

Soha egyetlen est alatt ennyi minden nem íródott még Famagustában. Iszmáil Metvali, teveszőrpokrócba takarózva, bambuszvesszővel rója a Nietzschének szentelt kalligrafikus sorokat:
„…Lehet, hogy a nyelvtanító az utolsó próféta, akit a kortársak nem ismernek fel, aki az ítélet napja előtt érkezik, ahogyan azt Kamal Muszavi tanítja, a nagy és könyörületes Allah magasztalja őt. Mert meg vagyon írva: »Értetlenül fog beszélni, mindenki azt gondolja majd róla, hogy őrült. Jóslata azonban nem a szavaiban rejlik, hanem élete lesz a jövendölés. És kigúnyolják majd, de kénytelenek lesznek a világgal együtt átélni mindazt, amit ő is átélt. Minden, ami megtörténik vele, a világgal is meg fog történni. És ahogyan ő hal meg, úgy végzi majd a világ is.«”

Fordította: Sándor Zoltán

[1] Freud németül örömöt jelent.

 

(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényből)

 

ujnautilus.info_12270178_1622215054707774_1466346479_n

Svetislav Basara: A föld szíve – Dioszkuroszok

 

Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról

(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényből)

DIOSZKUROSZOK: SZTÁLIN ÉS NIETZSCHE

Luther, ez a lehetetlen csuhás „lehetetlenségéből” fakadó okoknál fogva rombolta le és – következésképp! – építette föl újra az egyházat…
Ecce Homo

 

Az igazság az, hogy egyes szerzők jobbak saját könyveiknél, de ez csak azért lehetséges, mert azok a könyvek nem is könyvek.
Proust

A gyűlölet, amely férfiak és nők vegyes csoportját titkos Nietzsche-ellenes társaságba egyesítette, a kezdeti rajongásból alakult ki. Az összeesküvők csoportjának létrejöttéhez és tevékenységéhez maga Nietzsche is sokban hozzájárult. A titkos társaság tulajdonképpen paranoiájának a megtestesülése. Szenvedésének a kommercializációja. A tőzsde nyelvén szólva, részvénycsomagja körülbelül a hatvan százalékát teszi ki a minőségi misztifikációk gyártására szakosodott vállalat alaptőkéjének. Ádámhoz hasonlóan, aki sok-sok emberi lénnyé hullik szét, Nietzsche a kisajátítók aljas szándékaival megszentségtelenített „Nietzschék” sokaságára bomlik. A Nietzsche-egész elvész a tomboló individualitások partikularizmusában. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róla, betekintést kell nyernünk az összeesküvők életébe és cselekedeteibe. Mára már mind meghaltak; csupán Nietzsche szétzúzott portréjának darabkái maradtak utánuk.
Az igazsághoz vezető út időben és térben messzire vezet bennünket; egészen a tbiliszii papneveldébe, ahol Joszif Visszarionovics Dzsugasvili fiatal papnövendékre bukkanunk, ahogyan gyertyafénynél, a tanterv szerint előírt Erényszeretet helyett, szenvedélyesen, úgy, ahogy csak a grúzok képesek, a Zarathustrát olvassa. Dzsugasvili, a későbbi Sztálin, a Nietzsche-követő, aki betiltja majd Nietzsche könyveinek a nyomtatását Oroszországban. És mindeközben, rá jellemzően, végtelenül pimasz módon, haláláig Nietzsche bajuszának a lehető leghűségesebb másolatát fogja viselni. Mások vagy borotválkoznak vagy szakállat növesztenek, hogy elrejtőzzenek. Sztálin nem. Történelmi távlatból nézve ma már világos, hogy Sztálin Friedrich Nietzsche filozófiájának a megtestesülése. Nietzsche szava Sztálin lett. Sztálin valójában megfordított Nietzsche. Nietzsche az, aki szenved, Sztálin az, aki szenvedést okoz. Nietzschét szétfeszítik a belső küzdelmek, a pszichikai bizonytalanság, az üldözési mánia és a paranoia; Sztálin mindennek az ellentéte: nyugodt, mint egy imádkozásba merült pravoszláv szerzetes, ő a belső küzdelmeket, bizonytalanságot, üldözési mániát és paranoiát externalizálja. Kihelyezi őket oda, ahol a helyük – a tömegek közé. Beteljesülni látszik tehát Metvali jövendölése: Sztálin mindent megtesz, hogy a világ, vagy legalábbis annak jobbik fele megjárja azt a poklot, amelyet Nietzsche is megjárt.
Ebben a korban, amikor azok a dolgok, amelyeknek össze kellene tartozniuk, szétválnak egymástól, azok pedig, amelyeknek el kellene választódniuk, egyesülnek, Sztálin az istentagadás egyik jelképének számít, holott mélységesen vallásos. Nincsenek megbízható adataink a papneveldében töltött éveiről – Sztálin személyiségének fejlődése szempontjából különösen fontos időszak ez. Mint minden misztikus, ő sem bizalmas senkivel; a hallgatás áthatolhatatlan falával veszi körül magát; hosszú és szigorú böjtöket tart, amitől a mosolya titokzatosabb lesz, mint Mona Lisáé. Iskolatársai ritka vallomásaiból mindenesetre tudjuk, hogy mélységesen elégedetlen a vallással, amely jövedelmező üzletté vált, ellustult, hájat növesztett és viszolyog a kereszténység lényegétől: az üldöztetésektől, a vértanúságtól és a világ összes bajától. Felismeri, hogy a kereszténységet csakis ateizmussal lehet megmenteni; küldetése pedig nem más, mint egyesíteni azt, amit a kor szelleme erőszakosan különválasztott egymástól: a vallásosságot és az ateizmust. Ugyanannak a pénzérmének – más-más névértékű – két oldala. Sok félreértés az avers és a revers árfolyamának különbségéből ered. Dzsugasvili szerint az ateisták az istenfélelem sója; ha nem lenne a tagadásuk, Isten elfelejtődne. Vagy Voltaire Istenét – az órást – tennék a helyébe. Vagy valami Télapóra hasonlatos abszurd kreatúrát. Istennek azonban élő Istennek kell lennie.
Az ateizmus visszaadja neki az életét.
Dzsugasvili nem vesztegeti az időt. A bibliai és patrisztikai szimbólumokkal teli Zahar Grigorian Melkianc[1] álnév alatt lefordítja a Zarathustrát oroszról grúz nyelvre. Osztogatja a könyvet iskolatársainak és ismerőseinek; olvasóköröket szervez, amelyeken az elolvasottakat megvitatják. E ténykedésével sok bajt idéz a fejére. A XIX. század végi Tbiliszi nem az a hely, ahol a nihilista filozófia népszerűsítését jó szemmel nézik. Néhányszor börtönbe kerül és megverik. De mi ez egy formálódó übermenschnek? Semmi! Arra sem érdemes, hogy életrajzában említést tegyenek róla! Személyesen ő maga parancsolja meg, hogy Nietzsche olvasását, fordítását és minden egyéb ezzel kapcsolatos adatot töröljenek a hivatalos változatból. Ezzel kétszeres hasznot ér el: elhárítja a dicsvágy úton-útfélen előadódó csapdáját; később meg elkerüli a példamutatást. Ha említés esne arról, hogy Sztálin olvasta Nietzschét, követőinek milliói a könyvtárakba rohannak, és olvasni kezdenek. Nietzsche olvasása pedig olyan, akár a pestis. Villámgyorsan terjed. Jobb Nietzschét zárolni. Mindössze néhány példány, egyéni használatra.
A tömegeknek Gorkij és Katajev is megteszik.
Még évekkel azelőtt, hogy Moszkvába megy és az OK(b)P legszűkebb vezetőségének a tagja lesz, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili előtt világos, mi a tennivalója. Tudja, hogy a régi rendszer bárminemű helyreállítása halálra van ítélve. Hogy a látóhatáron felderengő nyugtalanító események a világ megváltására irányuló isteni terv részét képezik. Teljesen tisztában van azzal, hogy a megváltáshoz a megtisztító tűzön keresztül vezet az út. Hogy a történelem folyamatának megváltoztatása csak olajat önt erre a tűzre. Ellentétben Nietzsche általi testvérével, a holdkóros Adolf Hitlerrel, aki arra szánja magát, hogy megvalósítsa Richard Wagner, „a zene Cagliostrója” morbid képzelgéseit, neki nem áll szándékában rekonstruálni a mitológiai világokat. Dehogyis! Az ő elképzelése, hogy megfossza a világot bárminemű tartalomtól. Mint ahogyan a misztikus tudatából el kell tüntetni minden képzetet, hogy az üresség isteni energiával telitődjön, ugyanúgy az emberi közösségeket is fel kell szabadítani a pszichikai projekciók alól, hogy megismerjék az Isten nélküli valóság rettenetét.
Sztálin – felvette már acélos becenevét – még Tbilisziben felvázolja projekttervét, amelyet az elkövetkezendő években nagy, bár iszonyatos hatásfokkal valósít meg. Számítása egyszerű: a szekularizációval mélységesen korrumpálódott összes vallási intézményt szekularizált intézményekkel váltja fel; az Isten nélkül maradt tömegek, vörös zászlókat lengetve, a megváltás helyére sietnek, ott pedig majd lesben állva vár rájuk az Isten. Nem akarnak gyónni? Rendben! Kapnak egy KGB-t, és kénytelenek lesznek. Bár a többség magától is megteszi. A szükséglet, hogy másokkal megosszuk titkainkat, mélyen az emberi pszichében gyökerezik. Ezt Ausztriában és Németországban is felfedezték. A pszichoanalízis mozgalma virágzik. Mi más azonban a pszichoanalízis, mint az a lyuk, amelyet nem is olyan rég még a muzsikok a földbe ástak, és abba mondtak el mindent, ami a lelküket nyomta. Semmi haszna. Kivéve a pszichoanalitikus személyes hasznát. És a muzsikét! A kulákét, úgyszintén. Koba pedig gyűlöli az egyéni haszonszerzést. Továbbá: az önvádaskodás gyógyító gyakorlata szinte teljesen kihalt a kolostorokban, a világi emberekről nem is szólva. Erőszakkal kell az emberekre rátukmálni. És, akárcsak a kereszténység hajnalán, okvetlenül nyilvános eseményként. Az etika szigorú diszkrécióra kötelezi a pszichoanalitikusokat. A lyukak, természetszerűen, nem beszélnek. A népbíróságok azonban nem szenvednek efféle gyengeségektől. Mindenkinek, aki elébük kerül, esélyt adnak rá, hogy hamut szórjon a fejére. A forma legyen szekularizált. Vallják be, például, hogy angol kémek. Ezzel mindent beismertek! Mindenki tudja, hogy az angol kémek fajtalankodók, irigyek, iszákosok, falánkak, kapzsik és gyűlölködők.
Az önzés úgyszintén terjed. A társadalom atomizált, töpreng Sztálin. Mindenki csak önmagáért él, legfeljebb a családjáért. Vajon megfelelő ez a légkör a megváltáshoz? Persze, hogy nem. Az államnak segítenie kell. Kollektivnoe hozjajstvo, kolhoz – létezik az együttélés megerősítésének jobb módja? Nem létezik! Legalábbis az emberi fejlettségnek ezen a szintjén. Ő, Sztálin, pedig nem fog nevetséges becenevekkel díszelegni, mint amilyenek a „Duce” meg a „Führer”; őt úgy fogják hívni hálatelten: hazjain – Gazda.
Hosszú út vezet azonban víziója megvalósításához. Ez az út bizonyos értelemben a Golgotája, amit neki, Sztálinnak, végig kell járnia, mit sem törődve az áldozatokkal. Kezdeményezésének legnagyobb ellenzői a barátai. A Politbüró tagjai. Sokan közülük őszinte meggyőződésből olyan társadalmat szeretnének teremteni, amitől Koba irtózik: az igazságosság, az egyenlőség és a jólét társadalmát. Az ilyen társadalom tízszer rosszabb a cárinál, amelyet Koba a lelke mélyéből megvet. „Adj nekik igazságosságot, egyenlőséget, áramot és bőséges ennivalót – spekulál Sztálin –, és teljesen megfeledkeznek Istenről. Egy napon meg felfedezhetik a halhatatlanság titkát. Lehetővé tehetik a szervek regenerációját. Az önreprodukciót. Nem, és százszor is – nem. Az ilyenekkel le kell számolnom.”
Ez persze nem olyan könnyű. Tapasztalt forradalmárokról van szó. Különös emberfajtáról. Agyafúrt, minden hájjal megkent emberekről. A legkörmönfontabb közülük pedig Vlagyimir Iljics Lenin. Ő is Nietzsche filozófiájából merít ihletet. Sokkal alaposabban Sztálinnál, mert a német nyelv ismeretében a Zarathustrát eredetiben olvassa. És alkalma nyílt személyesen is megismerkedni a szerzővel egy svájci gyógyfürdőben. Nietzsche nem tett rá különösebb benyomást. „Joszif Visszarionovics – magyarázza Lenin –, Friedrich Nietzsche dekadens, vagy még annál is rosszabb. Hogy sikerült neki néhány impozáns könyvet írnia, azt az ereiben csörgedező lengyel vérnek köszönheti. Ő azonban többnyire mégiscsak német. Tehát: javíthatatlan misztikus és fantaszta. A németek lényegében kollektív hallucináció termékei. Ha nem lenne szigorú katonás rend, ami mindezt összetartja, Németország egy pillanat alatt szertefoszlana, mint egy rossz álom. Egy napon, bízzunk benne, hogy minél hamarabb, a világforradalom végleg véget vet ennek a lidércnek, és – a Párt éber figyelme alatt – megteremti az igazi németeket és az igazi Németországot.” („Ha Isten is úgy akarja!” – mondja magában Sztálin.) „Nietzschétől azt kell átvenni, ami hasznos a Forradalom ügyének; a többit el kell vetnünk. A filozófiát meg kell tartani, Nietzschét mint Nietzschét el kell pusztítani. Kérem, Joszif Visszarionovics, egy olyan emberről van szó, aki megengedi, hogy legjobb barátjának és példaképének a felesége a fenekét ostorozza. Olyan emberről van szó, aki zavarodottságában lovakat csókolgat. Olyan emberről van szó, aki egyáltalán nem nőtt fel saját könyveihez.”
Nem lesz könnyű Leninnel. A forradalomba vetett hite olyan szilárd, mint Pál Krisztusba vetett hite. Oly mértékben a materializmus megszállottja, hogy végül kővé változik. A Lenin halála utáni boncolás megerősítette Sztálin feltételezését: az októberi forradalom megkonstruálójának agya a meszesedés következtében egyetlen mészmasszává változott. Azonfelül, hogy személyiségének 90 százaléka élettelen természeti jellegű, ami adott körülmények között nem is hiányosság, egyéb gyengeséggel nem rendelkezik. A blaszfémia szentje! Alig eszik valamit! A vodkába bele sem kóstol! Nős, igen! De Lou Salomével és Carl Andreasszal ellentétben a házastársi életet nem gyakorolja. Bár a nyilvánosság előtt úgy viselkedik, mintha gyakorolná. Nagyezsda Krupszkaja csak párttárs. Valaki, aki teát főz, megszerkeszti a cikkeket és a beszédeket, inget vasal, és akivel társalogni lehet magányos forradalmi éjszakákon. Mire lehet menni egy ilyen emberrel?! Ha egyáltalán ember, nem pedig szofisztikált forradalmi masina, hogy még az osztályellenség gyilkolászásában sem talál semmi örömet.
Egyébként Nietzsche életének egyes aspektusai tekintetében Lenin elvtársnak teljesen igaza van. Amint leteszi a ceruzát, Nietzsche kulákká változik. Vajon nem rémiszti meg a párizsi kommün és a német proletariátus küzdelme? Munkaasztalánál a harc, a háború, a forrongás szószolója, de pszichotikus állapotba süllyed, he netán egy utcai verekedést lát. Sztálin azonban nem ért egyet Vlagyimir Iljiccsel Nietzsche megsemmisítése tekintetében: ez túlságosan radikális! És túlságosan nihilista! Végső soron a forradalom sem semmisít meg egy népet, hogy egy újabb, osztálytudatosabb népet teremtsen, hanem kitartó munkával – egy kis elektrifikációval, egy kis politikai tevékenységgel, egy kis veréssel – megneveli és átalakítja. Hasonlóan kell tenni Nietzschével is. Neki egy pszichikai forradalomra van szüksége, egy lelki vörös októberre, ami megszabadítja valamennyi gyengeségétől. És kicsoda Nietzsche gyengeségek nélkül, ha nem ő, Sztálin?! Ez a dialektika! Így halad az evolúció: az alacsonyabb formák magasabb formákba mennek át, megtartva közben mindazt, ami az alacsonyabban életrevaló és pozitív volt. A történelmi logika azt diktálja, hogy Nietzsche lépjen át egy magasabb formába, nem veszítve nietzscheiségéből semmit, miközben egészségre, magas posztra és világhírnévre tesz szert. A legfontosabb és a legvalóságosabb – a bajusz és a filozófia – halhatatlanná vált; egy megviselt test maradt csupán, amely azért esedezik, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen fájdalmaktól.
Ritka szabad perceiben Joszif Visszarionovics Nietzsche sztálinizálásán dolgozik. Óriási munka! Mennyi sok mitológiai hordalék, mennyi, Wagner által a filozófus pszichéjében teremtődött üresség – ezt mind-mind Sztálinnal kell kitölteni! Nagy összevisszaság. Hosszú, nehéz feladat, majdhogynem mint a Fehér-tengeri Csatorna későbbi kiépítése – és ugyannyira fontos is. Nietzsche sztálinizálása mellett Sztálin párhuzamosan buzgólkodik Nietzsche nietzschétlenítésén is. Megteheti! A Szovjetunió összes nyersanyagforrása a rendelkezésére áll. Lenin elvtárs épp hogy csak túlélte a merényletet; lábadozik, de valahogy parciálisan. Biológiailag él, dobog a szíve, lélegzik, de az agya teljesen megkövesedett. Képtelen gondolkodni. De miért is tenne ilyet? Ő is áttért egy magasabb formába, sztálinizálódott, Koba az, immár, aki mindkettejük helyett gondolkodik. Nagyezsda Krupszkaja erőtlen lépéseket tesz Sztálin megfékezésére. Sztálin a Kremlbe hívatja, és nyíltan, elvtársian, a legjobb kommunista modorban figyelmezteti: „Krupszkaja elvtársnő, amennyiben nem hagyja abba az ármánykodást, kénytelen leszek önt félretenni és lecserélni. Új Nagyezda Krupszkaját találni a maga helyére. Egy fiatalabbat és odaadóbbat a forradalom ügyének. Mars kifelé!”
Honnan például a pénz Malwida von Meysenbugnak a római házra, nyári lakra a tengeren és Toszkánában, morfiumra, szeretőkre és pezsgőre? Könyvei valóban jól kitaláltak, igazi remekművek, de még nem íródtak meg és nem jövedelmeznek. A jövedelmet a szovjet nagykövet hozza. És vele együtt az utasításokat is. Nietzsche meghalt, maga is megtett mindent ezért, most még a róla alkotott képet kell a kor kívánalmaihoz alakítani. Sztálin ezt a feladatot a szikofanták piszkos fantáziájára bízza.
Az igazi Nietzsche, Nietzsche, aki áttért a pravoszláv vallásra, ellenben magára ölti Sztálin képét és új nevet vesz fel. Idő múltán az alakok egyre inkább összeolvadnak. Nietzsche felélénkült, szárnyakat kapott, dioszkurosza masszív testfelépítésének köszönhetően megerősödött. Joszif Visszarionovics jóvoltából immár zavartalanul élvezheti az alkoholt, a jó ételt, még a dohányt is. Nem egészen elégedett a szexuális életével; Koba ugyanis aszkéta – de hát semmi sem tökéletes ezen a világon.
Nietzsche tehát élvezi megérdemelt szabadságát. Joszif Visszarionovics számára azonban nincs pihenés. Fáradhatatlanul dolgozik néhány nagy horderejű elképzelésen, melyek közül a legfontosabb a nyílt társadalom kiépítése. Egyelőre szocialistának hívják; korai lenne még a nyílt terminus használatára. És kezdetben – zártnak kell lennie! Sztálin ideális államának a koncepciója végtelenül misztikus, részben a Kínai Császárság belső felépítésének alapos tanulmányozása, részben pedig Platón Államának és Ágoston Civitas Dei című művének elemzése ihlette. Mindhárom autoritás ugyanarra az egy dologra mutat rá: a békesség és a fejlődés csak abban az esetben lehetséges, ha a földi dolgok szimbolikusan a mennyei harmónia mintájára szerveződnek. A kínai Ming-tang doktrínája azt tanítja, hogy a központ a legfontosabb tényező a belső és a külső összhangra a császárságban. Világos és szilárd központ nélkül periféria sincs. A központot a cár testesíti meg. Hogyha a cár, központként, nem stabil egyéniség – mit lehet várni az alattvalóktól?! Van azonban itt egy bökkenő. Nemrég öltek meg egy cárt. És valahogy a titulus is anakronisztikus! A periféria biztonsága érdekében Sztálin Az Emberiség Legnagyobb Zsenije titulus mellett dönt. Ami egyébként igaz is. Most, miután Nietzsche, Lenin és Ő, szétválaszthatatlanul egyesültek a forradalmi hármasságban, ki más viselhetné ezt a titulust?
A második princípium, amit a kínai doktrínából elfogad, a titokzatosság szabályos elosztásának elve.
A tannal összhangban az, ami az égben történik, titok marad az emberek előtt a földön; ehhez hasonlóan a cárt is mint központi személyiséget titok kell hogy övezze. Ebből következik még, hogy a központ titokzatossága szükségszerűen a periféria nyilvánosságához vezet. Ha pedig nem vezet, akkor az állami erőszak eszközeivel kell elérni a nyilvánosságot. Az alattvalók között semmilyen titoknak nem szabad lennie, mert csak azt rejtegetik, ami szégyenteljes, veszélyes és tiltott. Sztálin szó szerint átülteti az életbe ezt a doktrínát. Így gondolkodik: titkai csak Istennek, Isten földi intézőjének és a titkos szolgálatnak lehetnek! A titkosság demokratizálódása megengedhetetlen. A titkolódzás bizonyos értelemben a többpártrendszernél is rosszabb, ami viszont a politikai élet nyilvánvaló széthullásával egyenlő. Ahol titkolóznak, ott titkos társaságok, összeesküvések, csalárdság, képmutatás és egyéb gonoszságok uralkodnak. A dolgozó embereknek, az embereknek általában, titkokra nincs szükségük. Csak megkeserítik az életüket. Megterhelik lelkiismeretüket. Ezért hát tiltottak lesznek. Sztálin humanista ideálja egy olyan társadalom kiépítése, ahol az utolsó semmirekellő is nyilvános személy lesz. Az államnak pedig kolostorrá kell válnia. A föld szárazföldének hatodát elfoglaló szerzetesi testvériséggé. Kezdetnek. Később, ha Isten is úgy akarja, a világ többi részét is áttéríti a pravoszláv vallásra.
Sztálin titkos mottója a következőképpen hangzik: nincs az a szenvedés, ami nem léleknemesítő, és nincs az az élvezet, ami ne lenne káros. Az, amit Nyugaton „demokráciának” és „liberalizmusnak” hívnak, csak államideológiai szintre emelt hedonizmus. Ez pedig velejéig helytelen. Nietzschére hagyatkozhat. Az übermenschnek, az embernek általában két választási lehetősége van: vagy a kolostor, vagy a hadsereg. Az összes többi dekadencia. Pusztulás. Elkorcsosulás. És ha már így áll a dolog, akkor az államot két részre kell osztani: egy megakolostorra és egy univerzális kaszárnyára. Egy másik nietzscheánusnak, a Németországban éppen diadalútjára lépő Adolf Hitlernek, hasonló elképzelései vannak. De valahogyan katolikusak. Protestánsok. Partikulárisak. Ahelyett, hogy egy államon belül mindannyian együttesen szenvednének a közösségért és ki-ki magáért, Hitler úgy véli, hogy a teendőket meg kell osztani, és mások helyett is a zsidóknak kell szenvedniük. Ez az elképzelés vonzó a széles néptömegek számára, éppen ezért veszélyes is. Sztálin feketefedelű noteszébe, amelybe az elkövetkezendő eseményeket írja be, a következőket jegyzi fel:
„Hitlert – megölni! Németországot felosztani!
Két Németország kisebb veszély, mint egy.”
Ám ő és Nietzsche (ebben a sorrendben) obstrukcióba ütköznek saját soraikban. Vannak a Politbüróban, a központi bizottságban, és mindenütt máshol olyan elvtársak, akik felületesen fogják fel Sztálin projektumát, és holmi jóléti társadalom létrejöttén dolgoznak lelkesen, ami színtiszta eretnekség. Vagy talán még annál is rosszabb. Harmadik Római Birodalom helyett Szodomát és Gomorát szeretnének; az Égi Jeruzsálem helyett – Bábelt! Nem veti a szemükre Koba az ateizmust! Dehogyis! A hit olyan, akár az öltözet: ha kívülről hordják, szétfeslik, elszakad, ronggyá változik. Az őszinte ateista istenfélőbb a vallásosságukkal hivalkodóknál. Ami zavarja náluk, az – a politeizmus! Fogékonyságuk a mágiára. Meggyőződése, hogy az ilyenektől meg kell szabadulnia. Mi más lenne a NEP, mint kísérlet arra, hogy a kolostort bordélyházzá változtassák. A kolostornak, ebből kifolyólag az államnak is, mindörökre hűnek kell maradnia a szegénységi fogadalomhoz, a lemondáshoz a javak gyarapításáról és a szakadatlan gyónáshoz. Az ilyen elemektől, mert mi mások ezek, mint elemek, egyszerűen meg kell szabadulnia. Sorra egytől egyig. Mégpedig oly módon, hogy saját maguk végezzenek egymással, az ő kezükön száradjon a vér.
Az ő dolga egyedül az, hogy – az enciklopédia szerkesztőbizottságának segítségével – egyenként törölje őket az élők könyvéből.
A megkerülhetetlen Poliviosz Seitanisz, kerülő utakon, számos közvetítőn keresztül, küldi el válaszát levelemre, amelyben eligazítást kértem tőle a Friedrich Nietzsche személyével való visszaélésekkel kapcsolatban – különös tekintettel Sztálinra – a filozófus halálát követően.
A szerző külön kérésére alább saját megfogalmazásban egyszerűsítve levele tartalma.
Nietzschének, vagy legalábbis a legjobb részének, feltétlenül Oroszországban kellett végeznie. Ami Oroszország a geopolitikában, az Nietzsche az antropológiában. Ha megnézitek Moszkvát, olyan mintha Őt pillantották volna meg. Hasznavehetetlen tágasság! Határtalan szűkösség! Kínzó vágy az önpusztításra! Hajlam a minden lehetséges határ meghaladására! Mivel hogy sohasem élt igazából, Nietzsche igazából meg sem halhat. Mi több, azt mondanám, hogy kimagasló követőivel való szimbiotikus kapcsolatban lévő egzisztenciája valóságosabb evilági életénél. Metvali sejknek teljesen igaza van: Nietzsche mikrokozmikus mintája az utóbbi idők összes folyományának. Az Antikrisztus – Isten óvjon bennünket minden blaszfémiától – valamiféle Keresztelő Szent Jánosa! Itt még Salomé sem hiányzik! Számításaim szerint Sztálin körülbelül Nietzsche 52 százalékát abszorbeálta. Nem mindig a saját hasznára. Sztálin az Sztálin! Nietzsche meg Nietzsche! Sohasem alacsonyodna le odáig, hogy politikával foglalkozzon. Főleg nem forradalommal. A forradalmakhoz azonban éppen azok járulnak hozzá a legjobban, akik viszolyognak tőlük. Vegyük például Sztálin paranoiáját. Egyáltalán nem jellemző Joszif Visszarionovicsra. Tulajdonképpen Nietzsche paranoiájáról van szó. Ezúttal azonban kifelé irányul. Ahogyan a környezet pusztította Nietzschét, úgy pusztítja most Nietzsche, médiumnak felhasználva Sztálint, a környezetet.
Mi több, Sztálint és Hitlert is eszközként használva, Nietzsche meg akarja semmisíteni a világot, amely megsemmisítette őt. Hitler összehasonlíthatatlanul kevesebb Nietzsche-szubsztanciával rendelkezik; alig 18 százaléknyival. És bár felfegyverzettségben és a technikai felszereltség terén fölényben van, kénytelen elveszíteni a háborút. Sztálin, ahogyan a győzteshez illik, természetes halállal hal meg. Felmerül azonban a kérdés, mi lesz Nietzschével? Hová tűnik? Hol talál menedéket?
Nietzsche egy misztikus folyamat által millió, több tíz-, több százmillió csapnivaló Nietzschébe multiplikálódik, befészkeli magát a modern emberek pszichéjébe, akik a legtöbb esetben nem is tudnak róla, mégis következetesen valóra váltják filozófiáját: kizárólag azt teszik, amit az akaratuk diktál nekik. Most már teljesen világos a dolog. A tizenkilencedik század egészen a második világháború végéig tart. És az apokalipszis első pecsétjének feltörésével végződik: a berlini fal lebontásával és a Szovjetunió bukásával.[2] Nietzsche életével összevetve, az ezután következő időszak ikertestvére annak az időszaknak, amelyet Nietzsche őrültségben töltött.
A világ végre térdre hullt és pofán csókolta a nyáladzó lovat.

Fordította: Sándor Zoltán

[1] Gurdzsijev Sztálin pszeudokommunizmusát a pszeudonim elemzésével értelmezi. „A Zahar egyértelműen Zakariás prófétára vonatkozik, a Grigorian a nüsszai Gergely kora bizánci teológusra és misztikusra, a Melkianc pedig alig leplezett változata a héber melek szónak, ami királyt jelent.”

[2] Egy kutatás szerint, amelyet az Oblique folyóirat közölt, a berlini fal elhelyezkedése hajszálpontosan megegyezik Nietzschének itt-tartózkodása alatt a városban tett kora esti sétái útvonalával. A 155 kilométeres táv (amilyen hosszú az építmény) valakinek hosszúnak tűnhet a sétához. De vajon Nietzsche nem a túlzás mestere? Bennünket azonban most valami egészen más érdekel. Mekkora mértékben és mily módon vette ki a részét a fal felépítésében? Mennyiben járult hozzá a lebontásához? Látszólag bármennyire is távol áll a témától, mindezt aprólékosan ki kell vizsgálni. Mert nincs egyetlen jelentősebb vállalkozás sem a XX. században – lehet szó filozófiáról, irodalomról, aeronautikáról vagy architektúráról –, amelyhez Nietzschének valamilyen módon ne lenne köze. Egyébként Seitanisz megjegyzése is a fal lebontásáról, mint „a kinyilatkoztatás első pecsétjének feltöréséről”, közvetlenül hősünkre mint a világvége egyik meghatározó egyéniségére irányítja a figyelmet. Az apokalipszis hősére! A bomlás Von Clausewitzára. Semmi kétség afelől, hogy a filozófusnak igenis köze van a berlini fal körüli eseményekhez. Filozófiai értelemben ugyanis a második világháború, amelyet követően felépült a fal, nem más, mint a Nietzsche-követők és a Descartes-követők fegyveres összetűzése; nagyhatalmi érdekek, történelmi ellenszenvek, ideológiai különbözőségek – mindez csak a felszín, amely alatt két szembenálló filozófiai koncepció háborúja zajlik. Két összeegyezhetetlen életfelfogás. Az egyik oldalon vannak azok, akik alig várják, hogy a lövészárkokba kerüljenek. A másikon pedig azok, akik csatába készülve sajgó szívvel hagyják oda a mindennapok kényelmét, és ríkató búcsújeleneteket rendeznek a vasútállomásokon, sokadszorra is bizonyítván, hogy a giccs a legszörnyűbb háborúnál is rosszabb. Hogy valójában a giccs minden háború okozója. Az előbbiek eszmékért harcolnak – kétségtelenül értelmetlen eszmékért, de eszmékért –, az utóbbiak pedig gyáván küzdenek hasonlóan értelmetlen, valami kis haszon jegyében építgetett egzisztenciájuk folytathatásáért. És hogy az abszurdum teljes legyen, mindig megnyerik a háborúkat. Mégis legyőzöttek maradnak! Mert a háború lényege nem a győzelem vagy a vereség, hanem a harc.