A fiatal J. K. egy tolókocsiba helyezett guminő társaságában érkezett az irodalmi konferenciára. A zsúfolásig megtelt terem hirtelen elnémult, mindenki a fiatalembert figyelte. J. K. elhelyezte különös kísérőjét, majd pedig letelepedett mellé a számára kijelölt helyen a kerek asztalnál. A mellette ülő hölgynek kissé arrébb kellett húzódnia székestől, hogy mindketten elférhessenek. J. K. bólintva megköszönte az előzékenységet, mire a nő csak elmosolyodott, egy pillantást vetett a csókos szájú guminőre, és az előtte levő papirosokba mélyedt.
J. K. nem tudta egyértelműen megítélni asztaltársa viselkedését, mindig is gondot okozott neki a nők észjárásának értelmezése. Egy régi barátnője egyszer horgolt csipkét küldött édesanyjának, azzal az üzenettel, hogy Köszönet, amiért egy rendkívüli egyént hozott a világra!. J. K.-t meglehetősen felkavarta a gesztus. Rendkívüli lenne?! Addig ilyesmi eszébe sem jutott. Utána sem nagyon, csak évekkel később fordult meg a fejében, hogy lehet a dologban valami, akkor, amikor a nőt magas rangú állami tisztségre nevezték ki. J. K. viszont – rendkívüliség ide vagy oda – maradt egy ábrándos irodalmár.
Legalábbis a külvilág felé. A fiatal J. K. ugyanis nagyon különös viszonyt ápolt az irodalommal. Azt vallotta, hogy őt az irodalomban csupán két dolog érdekli: az írás és az olvasás! Később hallotta, hogy egy idős irodalomtörténész azt mondta, hogy irodalmi élet nélkül nincs irodalom! J. K.-t megdöbbentette ez a kijelentés. Lehetséges, hogy tényleg így lenne?! – merült fel benne a kérdés. Még inkább nyomasztotta, vajon fordítva hogyan áll a dolog: irodalom nélkül lehetséges irodalmi élet? A fiatal J. K. nem tudta a helyes választ, de egyre inkább úgy találta, hogy igenis lehetséges.
A Mi a regény? elnevezésű tanácskozás közben elkezdődött. A résztvevők sorban felolvasták az alkalomra írt tanulmányukat. Ezekben az írásokban többek között olyan kifejezések hangoztak el, mint a posztstrukturalista attitűd, a plasztikus metafora, a szubjektum-centrikus dekonstrukció, a genealógiai anamnézis, a szubverzív gesztus, a heterotextuális hermeneutika vagy a regénytér alkímiája. J. K. elbűvölve hallgatta a sok elemző értekezést, alig győzte magában feldolgozni a számos új információt.
A tanácskozás az ötödik órába lépett, amikor a moderátor a fiatal J. K.-t szólította fel.
– Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget! – kezdte beszédét J. K. – Először is engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a mellettem ülő hölgyet – mutatott a guminőre. – Ő nem más, mint Emese, regényem megtestesült hőse. Azért kértem föl ma, hogy legyen a segítségemre, mert úgy gondolom, hogy egy regényről szóló szimpóziumon nemcsak a regényíróknak, kritikusoknak és irodalomtudósoknak kell hallatniuk a hangjukat, hanem a regényhősöknek is, hiszen elsősorban az ő életükről van szó. Szerintem nagyon fontos, hogy belülről is valaki megmondja, milyennek látja a regényt, nem kevésbé azt, szerinte milyennek kellene lennie a tökéletes regénynek, hogy a szerzők ne kizárólag saját elképzeléseik alapján kreálják mások sorsát. Ha igazságos irodalmat és regényt szeretnénk, akkor elengedhetetlenül szükség van arra, hogy figyelembe vegyük a regényhősök véleményét is! Végül is ki a megmondhatója annak, hogy melyik az igazi: az, akiről írnak, vagy aki ír?
Egy pillanatra elhallgatott, mialatt a légy zümmögését is hallani lehetett a barokkos teremben, majd folytatta elmélkedését.
– Mérhetetlen kevélységre vall az írói felsőbbrendűséget a hősök képzelt voltával magyarázni. Mert: kik tartoznak a létezők sorába? Csak az anyagi világba közvetlenül az anyaméhből megszületettek, vagy esetleg azok is, akik más módon, többek között az irodalom világából érkeztek közénk? Lehet azt állítani, hogy a szabadon szárnyaló írói fantázia hozta őket létre, ettől függetlenül elszaporodtak a való világban is. Mit gondolnak, míg mi itt tanácskozunk, hány meg hány Raszkolnyikov, Meursault, Josef K., Harry Haller és Humbert Humbert sétál városunk utcáin?
Rövid hatásszünet után hozzátette:
– A fikció úgy jár túl teremtője eszén, hogy egy adott pillanatban megvalósul.
Egy pillantást vetett kísérőjére, majd végignézett hallgatóságán.
– Ennyit szerettem volna elöljáróban mondani. Most pedig engedjék meg, hogy felolvassam az alkalomra íródott rövid eszmefuttatást. Címe: Emese álma.
Az asztalról felemelte az előtte levő irattartót, megköszörülte a torkát és olvasni kezdett.
„A regény olyan, akár egy álom.
Ez az a hely, ahol megvalósulhatnak a legtitkoltabb vágyak, ahol újabbnál újabb kísérletet lehet tenni a világ újratervezésére, ahol mindenki szembenézhet legsötétebb félelmeivel.
Egy ilyen álomban volt nemrégiben részem.
Rózsával és borostyánnal benőtt ódon kastélyban bóklásztam éppen, egyszer csak egy hófehér szakállú aggastyán termett előttem, és közölte velem: a Teremtő elé kell állnom! Ne ijedjek meg, ha nem semmisülök meg a pillantásától, ismét szabad leszek, és mehetek békével.
Reszketve vártam a szembesülést, napokig, hetekig, évekig, már azt hittem, soha sem érkezik el az a bizonyos pillanat, amikor hirtelen a körülöttem lévő sötétséget vakító világosság ragyogta be, az irdatlan tűzpiramisból pedig egy bíborpalástba bújt lény lépett elém.
Ez már egyszer megtörtént velem! – hasított belém a felismerés, aminek hatására nyomban felriadtam.
Szükségem volt néhány percre, hogy felocsúdjak az átéltektől. Miután kissé megnyugodtam, visszagondolva valamit mégiscsak furcsának találtam az álomban. Hogy megbizonyosodjak sejtésem felől, kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját.
Nem tévedtem, a szerepek felcserélődtek, a sok-sok régi újság alatt ott hevert a bíborpalást is a legalsó polcon.”
– Nem más, mint ez – mutatott az Emesén lévő talárra, ezzel végig kigombolta azt.
Letette az irattartót maga elé, és helyet foglalt.
A teremben csend honolt, a jelenlevők tekintete a különös párosra szegeződött: a rendkívüli J. K.-ra, és a guminőre, aki A regény – én vagyok! feliratú pólóban üldögélt tolókocsijában.