Etelka néni a múlt század első évében született egy Duna menti kisvárosban. Hogy pontosan mikor, azt ő maga sem tudta megmondani, mert a keresztlevelén és az igazolványaiban más és más dátum szerepelt. Persze, hiszen akkoriban még nem uralkodott annyira a bürokrácia, nem volt annyira fontos a tűpontos adminisztráció. Kis gondban is volt emiatt a családja, hogy mikorra szervezze a századik születésnapi ünnepséget. Egy teljes évszázadot végigélni! Te jóságos ég! Ráadásul éppen a huszadikat! Azt, amin talán még ezer év múlva is lesz mit emésztgetni. Hát Etelka néninek is volt éppen mit…

Etelka néni még abban a korban nevelkedett, amikor az apa olykor kitagadta a lányát, ha evangélikus létére katolikus emberhez ment hozzá. Ez történt az ő édesanyjával is, amikor a szíve szerint döntött, és egy pápista embert választott. Ráadásul – kimondani is szörnyű – egy csizmadiát! Hiszen az ő szakmájukat akkoriban igencsak alantasnak tartották, mert nekik még büdös, állati enyvekkel, ahogy nevezték, csirizzel kellett dolgozni. Talán ezért is mondogatták akkoriban és aztán még sokáig a szülők nehézfejű gyereküknek félig tréfás fenyegetésként, hogy „ha nem tanulsz, suszterinasnak adunk ám!” Ezzel pedig vigyázni kellett, mert a régiek kevesebbet teketóriáztak a gyereknevelés körüli kérdésekben, mint a maiak, így a csemete, ha nem iparkodott, könnyen a kaptafánál találhatta magát. Mint ahogy történt ez egy barátom nagybátyjával is, aki miután egy tárgyból megbukott az érettségin, tudta-e előre vagy sem, ma már mindegy is, az egyetlen esélyét játszotta el. Nem volt apelláta, ismétlővizsga meg pótév, az apja rögtön elküldte nehéz munkára, mondjuk őt éppen bányásznak. Kicsit elkalandoztam, de elég az hozzá hogy az apjuk mestersége miatt kis korában Etelka nénire és testvéreire még az utcán is azt kiabálták a csúfolódó többi gyerekek, hogy „csiszka! csiszka!”, amin akkoriban gúnyosan a csizmadiát értették. Ennél nagyobb sértés pedig számukra nem létezett.

Etelka néni el is határozta, hogy bárki lehet a férje, de cipész soha. Nem így alakult. Hány évtizeden át csorgatta később majd ő is minden délben és este nagy műgonddal az ura, azaz Józsi bácsi kezére a meleg vizet, amíg az habkővel akkurátusan ledörzsölte a ráragadt bőrragasztót meg festéket! Tehát Etelka néniférje, nagy-nagy kislánykori fogadalom ide vagy oda, szintén cipészmester lett. De legalább nem suszter! Az öreg erre mindig nagyon érzékeny volt, hiszen a suszter „csak”a mások által csinált lábbeliket javítja, ő viszont vadonatújakat is készített. És nem is akármilyeneket! Az ő borjúboksz cipőita negyvenes évek elején még a pesti Váci utcába is szállították! Vagy ha nem jöttek érte Pestről, hát ő maga vitte fel biciklin. Később meg a segédek.

De kicsit már megint elkalandoztam, és időben is előreszaladtam, hiszen Etelka néni elhamarkodott elhatározása a férjhez menéssel kapcsolatban még a boldog békeidőkben történt. Amikor még rend volt. Például naponta kétszer adtak enni a gyerekeknek; volt, hogy reggel egy karéj kenyeret, este meg egy bögre tejet, és ez volt minden, a gyerekek pedig evés után némán felsorakoztak, és kezet csókoltak a szüleiknek. Mondjuk a rendből a későbbiekre is megmaradt, hogy evés közben magyar ember nem beszél, gyereknek meg különben is hallgass a neve. Józsi bácsi szótlanul, újságot olvasva ette meg az ebédet és a vacsorát a század derekán is, közben pedig pisszenni sem volt szabad. Hiszen ha az ember megjön a munkából, ugye jár neki a pihenés, ez nem is lehetett kérdés! És pontban harangszóra Etelka néninek is kész kellett lennie az ebéddel, amikor már ő főzte. Egyszer késett csak, a házassága legelején. Józsi bácsi tányérostul rántotta le a terítőt az asztalról. Bő hatvan évi házasságuk alatt több késés nem fordult elő.

Vissza a boldog békeévekhez. A gyerekek közül sokat a torokgyík vitt el, sok édesapát pedig, köztük Etelka néniét is, a mindennapi betevő megkeresésének kényszere a tengerentúlra. De őt szerencsére nem örökre. Viszont amikor hazatért Amerikából, a felesége kapott tüdőgyulladást, és hamarosan a legnagyobb gyászban volt a család. Etelka néni nagyon vallásos édesapja egyenes derékkal viselte el, de újranősülésről szó sem lehetett, mert már jött is az első világháború. Az egyetlen szülőt csupa kiskorú gyermeke mellől hívták be katonának. Akik aztán négy évig hírt sem hallottak felőle. Etelka néni volt a legidősebb gyerek a családban, természetes, hogy rá szakadt kisebb testvérei gondja. Családfenntartó kamaszlányként Pestre ment, ahol egy cipőgyárban kapott munkát, ott készítette a cipő-felsőrészeket, persze csakis a seregnek. A háború alatt végig ő tartotta el a kicsiket, akik nagy szükségben éltek, de ahogy Etelka néni nyersen kimondta, mégsem lettek belőlük kurvák. Egyikükből sem.

Mire Etelka néni visszatérhetett a szülővárosába, és mire majd az esküvőjére is sor került, sok víz lefolyt még a Dunán. Hallotta Komm Bélát a cipőgyár előtt, meg a Vörös Grófot is palotája erkélyéről prédikálni, meg persze a Tengerészt is látta bevonulni fehér lovon. A Duna-parton munkából hazafelé sietve volt, hogy a vörösök, volt, hogy a fehérek lövöldözései miatt kellett behúznia a nyakát…

És valóban nem nagyon akart hozzámenni Józsi bácsihoz. De az olyan kitartóan udvarolt, olyan sokszor jött vasárnapi vizitre, hogy a korzóra kísérhesse – más jelentkező pedig nem volt –, hogy előbb-utóbb hozzá kellett menni. Nem klasszikus love story. Ez volt az élet rendje.

És bizony nekik sem jutott könnyű élet. Józsi bácsi az első világháborúban már éppen, a másodikban pedig még éppen volt alkalmas katonának. Az első háborúban a piavei mészárszéket járta meg, ahol volt, hogy egyszerre két oldalról lőtték bajtársait a folyóba. Ő is megsebesült, és a felépülése után érte az összeomlás híre. Ugyan hastífusszal, de a második háborúból is visszajött, ami után lassan-lassan, tejjel, húslevessel és konyakkal táplálta fel a család. Etelka néni öccse, Sanyi bácsi a Don-kanyart is megjárta. Ő talán azért is élte túl, mert szintén cipész volt, úgyhogy a saját bakancsában menetelhetett, ami sosem ázott be. És ha kellett, természetesen a tiszt urak bakancsain is tudott segíteni.

Míg Józsi bácsi távol volt a sereggel, Etelka néni és három lányuk a közeledő front elől nyugat felé menekült. S közben odahaza a műhely raktárából eltűnt a kiváló bőranyag, a családi aranytartalék. Hogy a németek, az oroszok vagy az élelmes szomszédok vitték-e el? Erre ma már jótékony homály borul. S mire a családi cipészműhelyből valóságos kis manufaktúra fejlődött – hatalmas szó! – tizenkét segéddel, előbb az infláció vitt el majdnem mindent, majd az államosítás tényleg mindent. Etelka néniék saját házat szerettek volna, de helyette sírva égethették az értéktelen bankókat, majd pedig még a cukrot és a zsírt is rejtegetniük kellett a beszolgáltatás elől. És Józsi bácsi végül még a cipészszövetkezetbe is bekényszerült. Csak nyugdíjasként lehetett újra saját ipara, hogy egy hideg lépcsőházi fordulóban újra a saját kaptafáival, faszegeivel, kaplijaival és csirizével maszekolhasson. Háromlábú suszterszék nem billeg: ő is egyenes háttal élte végig az életét. Öreg korára talán még a szövetkezettel is megbékült, mindenestre szívesen járt vissza a régi szaktársakkal ultizni, persze filléres alapon.

Mit adott Etelka néniéknek a huszadik század? Például azt az unokáknak is továbbadandó élettapasztalatot, hogy most kell enni, és minél gyorsabban, mert ha megint háború lesz, akkor majd nem lehet. Meg hogy a bombatölcsér módfelett biztonságos hely. Mert ha repülőgépről szórják a bombát, oda nem esik több, ahová egyszer már hullott, tehát azonnal bele kell ugrani! És mit adott még? Egy kétszobás állami bérlakást a kisváros főutcájában, aminek az erkélyéről az evangélikus templom és a távolban a zsinagóga is látszik. Egy lakást egy házban, ami azelőtt a Lindenbauméké volt: „Horváth úr, magát ismerjük, inkább maga költözzön be, mint más. Vigyázzon rá, hátha visszajövünk.” És bár tényleg visszajöttek a Lindenbaum fiúk, miután összeszedték a padláson elrejtett értékeiket, meg sem álltak Amerikáig.

A lakás tehát megmaradt Etelka néniéknek, de hiába volt a főutcán, évtizedekig csak a konyhai sparhelt fűtötte a két szobát. Az ideológia mindig készen van arra, ami muszáj, Etelka néni is készen volt vele. Meg is mondta, hogy nem egészséges dolog fűtött szobában aludni. És azzal sem volt baj, hogy falikút meg vájdling adta a fürdővizet – még Etelka néni százéves korában is. Öreg fát nem jó átültetni, régi szokásokat nem lehet megváltoztatni: jobb lett volna továbbra is a lavór, mert az új évezredben, a fürdő kialakítása után Etelka néni nem mehetett többé ahhoz az ablakhoz, ahol a falikút volt, és ahol azelőtt a délelőtti napfényt szokta volt élvezni. Utolsó éveiben talán ez a kis napfény hiányzott neki a legjobban.

Sok minden elveszett tehát a háborús és olykor a békés évek forgatagában is, de megmaradt, és legfőképpen megmaradt a négy gyerek, köztük a legnagyobb büszkeség: egy orvos fiú, egy valódi főorvos! Meg persze az unokák és a dédunokák. Ja, és egy megsárgult családi kép. Tényleg, a fénykép! Etelka nénit mutatja apja jobbján, nagyanyja és testvérei társaságában. Még Amerikában készült, ahogy a fényképész cikornyás neve melletti felirat is írja. Hogyhogy? Hát nem csak Etelka néni édesapja ment ki a tengerentúlra? De igen. Akkor tehát a családját mégis otthon kellett, hogy lefotografálják. Pontosabban itt is – ott is. Etelka néni édesanyja elvitte az otthon maradt családot a helyi fényképészhez, hogy a férje legalább képen láthassa mind a hat gyerekét. A legkisebbet is, aki a kép készültekor még ki sem látszott a pólyából. Aki talán még meg sem született, amikor az apja már túl járt az Óperencián.

Etelka néni édesanyja azután a fotót postára adta, hogy a figyelmes küldemény Amerikában megtalálhassa a férjét, aki akkoriban sok más honfitársával együtt éppen egy autógyárban dolgozott. Meg is találta. A szeretet leleményes: Etelka néni édesapja odakint szintén levétette magát, és a két képet összemontíroztatta, hogy ő is ott állhasson a családja körében. Csak egészen kicsit hibádzanak az arányok: Etelka néni édesapja éppen egy leheletnyivel termetesebb az életszerűnél, ha egyáltalán. Ügyes volt tehát az amerikai fényképész, volt is nagy csodálkozás, amikor az apával kiegészített kép hazaért! A furfangos fotográfia valóban mindenkit elképesztett, nagyon sokáig nem is tudták mire vélni a tüneményt. Gondosan meg is őrizték a „csodaképet”, aminek a történetét Etelka néni még százhárom éves korában is szívesen mesélgette.

Sok mindent meséltem én is, hiszen hosszú volt Etelka néni élete, és a század is, amelyet végigélt, de azt még mindig nem mondtam el, hogy végül hogy is volt a századik születésnapja. Dacára, hogy Etelka néni születése pontos napját nem lehetett kideríteni, az ünnepség nagyon szépen sikerült. Hálaadó szentmisét tartottak a főtéri templomban, az unokák és a dédunokák is mind ott voltak, és hosszan énekelték az ünnepeltnek az Ároni áldást. Etelka néni, aki akkorra már a köztársasági és a városelnök köszöntőlevelét is megkapta, persze sírt. De ők csak énekeltek. Azazhogy énekeltünk. Mert Etelka néni nekem a dédanyám.

A novella a 2016. évi Gion Nándor pályázat kiemelkedő alkotása. http://www.gionnandoremlekhaz.org/gion_novella2016_eredmenyhirdetes.html

egy férfi

Negyvenéves vagyok. Életem felét leéltem. Micsoda optimizmus!, lehet, többet is. Néhány korombeli ismerősöm már nem is él. A felgyorsult élet, a stressz… A gyors halál, vagy éppen a lassú, bárkit utolérhet. Azt gondoljuk, velünk nem történhet meg, aztán mégis. Ne bízd el magad, jobb félni, mint megijedni, és sorolhatnám még a hasonló közhelynek tűnő bölcsességeket, de nemhiába nevezik bölcsességnek, van benne valami… bölcs? Szóval minden megtörténhet, főként az, amiről azt gondolnánk, hogy á, velem az biztos nem!
Az utóbbi éveimért szeretnék hálát zengeni a Magasságosnak, a sorsnak vagy ahogy akarod. Most meg is teszem. Szép életem volt. Meg kell osztanom másokkal, hogy könnyítsek lelkemen, bevalljam tettemet, hogy dicsekedjem, megmutassam milyen teljesen és boldogan éltem. Te pedig tanulj belőle, tapasztalj és ítélkezz! Emberek vagyunk, szeretünk mások fölött ítélkezni, hát most rajta, kérlek rá. Ez voltam, és ez vagyok.

***

Megéltem a krisztusi kort, meg is haladtam. Nem búcsúzom, sőt, szándékozom még élni, jól élni. Remekül érzem magamat, sőt, úgy döntöttem, hogy férfikorom javában változtatok az életemen, jobbá teszem. Nem mondom, hogy az eddigi rossz volt, de elégedetlen vagyok, többre vágyom, és múlik az idő, a drága idő, amelyet visszaforgatni nem tudok.
Mondom, jól vagyok. Aktív. Sokat mozgok. Tornázom, edzek. Olykor focizom a haverokkal. Egészségesen táplálkozom. Figyelek a testemre. Jóképű vagyok, báris a visszajelzések ezt igazolják, bár én gyakran elégedetlen vagyok magammal, de… ez már az én problémám. Bevallom, hízeleg, ha dicsérnek, és kell, szükségem van a jó szóra, valahogy előrevisz.
Jó munkám van. Vállalkozó vagyok, saját magam ura, ezért nem függök másoktól, viszont a felelősség is nagyobb. De állok elébe. Jól veszem az akadályokat. Jó vagyok ebben. Bátornak és vakmerőnek tartom magamat. Olykor erre rá is fizetek. Megéri a kockázatot.

***

A feleségem jó asszony, jó háziasszony. Rendezi a gyerekeket, jó anya. Főz, mos, tisztán tarja a házunkat. Kilenc éve vettem el, mert… nem tudom, mért vettem el feleségül. Ez már többször felmerült bennem, aztán halványan valami dereng, de nem éppen meggyőző. Ott volt, hallgatott, azt tehettem vele, amit akarok. Csak bólintott, és fanyarul mosolygott, olykor. Ritkán nevet, inkább mosolyog. Talán nem is láttam még nagyot kacagni. Csak egy rebbenő mosoly, és ennyi. Néha olyan érzésem van, hogy ő az én negatív oldalam. Az én oldalbordámból készített negatívumom. Megpróbálom egyensúlyba hozni az életemet, ezért mókázom, és igyekszem vidám lenni.
Az arca nem tetszik, sosem tetszett. Fehér a bőre, még ha barnul is, akkor is áttűnik az a beteges piszkosfehér bőr. Sápadt az arca, és világoskék apró szeme úgy ül az orra két oldalán, mintha mindenki veséjébe akarna látni, mintha mások gondosan rejtegetett, titkos gondolatát szeretné megfejteni, és rettegés, megbotránkozás, prüdéria olvasható ki a szeméből. Olykor elfelejt pislantani, csak néz, és szinte zavar a tekintete. Szemöldöke szinte nincs is, és szempillája is csak közelről sárgállik, visszatükrözve haja kopott, fakósárga színét.
Vékony teste mint egy felkiáltójel figyelmeztet arra, hogy nem szereti a szexet, és az ember alá fekszik, ha az akarja, de neki ebben nincs semmi öröme. Csak meg akar felelni az elvárásnak, teljesíteni. Vékony, inas karjai megadják magukat, lábai ölelnek, ha kell, és mellei simogatásra készek, ha muszáj. Mintha az erotika és a szexualitás vele szemben, egy másik bolygón telepedtek volna meg, és vele kapcsolatban ez éppen nem jut eszembe. Minek vettem el? Kérdezek, és válaszolok is. Vonz ez a teljes alávetettsége, a megadás ezen foka. Azt csinálja, amit akarok. Úgy fekszik alám, ahogy én akarom. Megtesz mindent. Olyanná válik, amilyenné én szeretném. Kívánságaimat, parancsaimat magától értetődően megteszi, teljesíti. Olykor, ha az ellenkezik nézeteivel, kelletlenül teszi, de megteszi. Nekem, a férfinek, ez kell, ez kellett, gondoltam.

***

Imádom a gyerekeimet. Három gyerekem van. Én akartam őket. Mindet. Megszólnak sokan, beleszóltak, minek három. Kedves és tisztelt ítélkező olvasóm, én erre vágytam, és mintha mindegy lett volna kitől. Hogy gyerekzsivaj vegyen körül. Megvan. Háromat szült nekem az asszony. Pontosítok, háromat vettek ki belőle, mert nem tudott szülni. Még azt sem tudott önállóan. Ő csak feküdt, nem mozdult, és az orvos kiemelte a gyerekeket. Ez is rá vall.
Aztán szoptatott, etetett, főzött rájuk, tisztán tartotta őket. Most itt vannak velem. Mindegyik egészséges, szép. A legidősebbnek jó érzéke van a nyelvekhez. A középső cserfes és ügyes, nem tudni miben jó, mindenben egy kicsit. A legkisebb a sportokban kiváló. Imádom őket. Megteszek mindent értük.

***

Azon a napon, mikor először megpillantottam őt, a nőt, valami odavonzotta a tekintetemet, meg kellett szólítanom. Beszéltem ostobaságokat, ő pedig felületes válaszokkal elégített ki, nem volt ínyére a beszélgetés. S ez még jobban vonzott hozzá, meg akartam mutatni, hogy igenis én fontos vagyok.

***

A következő alkalom jobban sikerült. Egy tánc és más semmi… Hazáig dúdoltam ezt meg a többit. Hajnal volt, hazafelé tartottam. Az utcai lámpák vidáman hunyorogtak rám, mintha kacsintanának, ahogy most én a világra, boldog voltam, nagyon.

***

Azóta rá gondolok, a nőre. Ránéztem a feleségemre. Gyanakvó tekintet, gyengéd, szerető ölelés. Elfeledtetni nem tudta velem, csak enyhíteni a szenvedést. A lelkem vágyott rá. Hallani, érezni őt, csak a közelében lenni. A testi kontaktusra gondolni sem mertem, álom volt. Egy tánc, és más semmi… dúdoltam.

***

Tudtam, hogy csak vele lesz teljes az életem. Kell nekem minden, ő is. Ilyen vagyok. Akaratos, anyám mondta. Hetente láttam, közel laktunk egymáshoz, munkahelyünk is összekötött. Láttam, ahogy jött, ahogy ment, ahogy létezett. Mintha lebegne a föld felett néhány centivel, úgy haladt, gyorsan és könnyedén. Valahogy gyakran összefutottunk. Véletlen? Hah. Figyeltem, mikor találkozhatom vele. Csak úgy, megtervezve spontánul vagy spontánul megtervezve. Szóval, azért dolgoztam az ügyön, még ha néha feladtam is, és kerülni próbáltam. A családomra gondoltam, az árulásra. Lelkiismeret-furdalás is volt a dologban. Mint két béri vívó küzdöttek egymással Vágy és Hűség. Próbáltam minél jobban elfoglalni magamat, próbáltam sokat dolgozni, próbáltam nem gondolni rá. Isten látja, hogy igyekeztem.

***

Folyton érzem az illatát. Ha közel van, ha távol van, ha nem is tudom, hol van. Rágondolok, ha eszem, ha iszom, ha dolgozom, ha alszom, ha a feleségemmel vagyok… mindig. Látom a testét, követem a mozdulatait, hallom a nevetését, az illatát érzem körülöttem. Megengedtem, hogy megőrjítsen. Akarom, akarom, bármi áron. Más nem érdekel. Se asszony, se gyerekek. Csak ő kell. Változtam.

***

Ez fáj. Fáj, annyira kívánom a közelségét. Szeretkezni szeretnék vele, és aztán szexelni akarok vele, és aztán megdugni. Teste minden részét kívánom. Simogatnám lentről fölig, csokolnám fentről leig. Addig simogatnám, míg nem lesz teljesen nedves, és kész a befogadásra. Aztán csak a mozgás, az ütemes mozgás következne, hol lassabban, hol gyorsabban, a fejemben lévő melódiától függően, csak tánc és más semmi… Ezt szeretném vele, a nővel, aki ha mozog, a világ megáll. De nem tehetem, nem az enyém, és ez fáj, rohadtul fáj.

***

Vártam, tűrtem, szenvedtem. Feladtam mindent. Feladtam a családomat. Hazudtam és csaltam. Átkozott legyek. De megérte. Megkaptam őt, a nőt, akivel minden egyes mozdulatom egy. Csak ő járt a fejemben, vele éreztem, vele szenvedtem, vele voltam önmagam. Teljes életem lett tőle, éreztem. Szembeszálltam az egész világgal miatta. Mikor enyém lett, nem számított, mert a világ eltűnt, és csak ketten maradtunk. De… aztán…

***

Megcsaltam. Milyen irónikus, megcsaltam Őt a feleségemmel. Választottam. Gyerekem lesz, örülnöm kell, örülök is. Nem, boldog nem vagyok, ahhoz ő is kell. Az arca, a mosolya, a teste, a lebegő mozgása. Ha létezik szerelem, ez az.
Érzem magamon az illatát, most is. Mindig.

egy nő

Negyvenéves vagyok. Megéltem sok jót és rosszat. Hálával tartozom a sok szép emlékért, és átkozom istent a szenvedésért. Megkeseredtem. Gyűlölködöm. Pedig nem voltam én ilyen. Jó voltam, jó ember. Az utóbbi évek tették ezt velem. Borzalmas volt. Lassú kínhalál. Meghalt egy részem, meghalt a lelkem. Hallgasd meg, és adj igazat nekem! Állj mellém világ a szerencsétlenségemben! Igazold elrontott életem! Ítélkezz! Égesd és kövezd, aki megérdemli!

***

Férjhez mentem, és kihordtam három gyereket. Felneveltem őket, és még nevelem őket. Háziasszony vagyok. A dolgom, hogy főzzek, tisztán tartsam a házat, udvart, mossak, vasaljak, bevásároljak. A gyerekeimet rendezem. Ha van időm, foglalkozom is velük. A sok munka leette rólam a zsírt, sovány vagyok. A melleim a sok szoptatástól elfogytak. Nincs időm magammal törődni. Nincs időm mindig szépnek lenni. Sosincs időm szépnek lenni. Nincs időm magamnak vásárolni, se kedvem, nincs időm semmire, ami csak én vagyok. De nem panaszkodom. A férjem sikeres vállalkozó, jól keres. Megteremt mindent a számunkra. Én jó feleség és anya akarok lenni, ez a vágyam, és ezért mindent megteszek.

***

A férjem szerint nem foglalkozom eleget a gyerekekkel. Nem hallgatnak rám, szemtelenek, és a korukhoz képest már többet kellene tudniuk, és nem is önállóak. Igyekszem, ami tőlem telik. A férjem ajánlotta, hogyan osszam be jobban az időmet, mit mikor és hogyan csináljak, és akkor több mindent elvégezhetek. Igyekszem. Azt is mondta, hogy milyen ruhákban szeret engem látni, hogyan kellene a hajamat fésülnöm. Ezt is megteszem, bár engemet zavar a túl szűk ruhanemű, kihangsúlyozza csontos végtagjaimat, és nem előnyös, de megteszem. A hajamat is a kedve szerint hordom. Úgy viselkedem, úgy csinálok mindent, ahogy kívánja. Ez fontos nekem. És nem szégyellem.

***

Kilenc éve vagyunk házasok. Ajánlották őt nekem, hogy jó parti, szorgalmas, és nősülni akar. Figyeltem a társaságban, tetszett, megpróbáltam közelebb kerülni hozzá, de nem sok sikerrel. Teljesen más típusú nőkkel foglalkozott. Kedvelte a laza, vicces, harsány, belevaló, kihívó és kacér lányokat. Én nem vagyok ilyen. Csendes és szorgalmas, ez vagyok. És a fiúk sem kapkodtak értem. Mikor a tükörbe néztem, tetszettem magamnak. A bőröm fehér színe, testem vékonysága törékenynek mutatott. Világoskék szemem is kedvesen mosolygott vissza rám. Formás fenekem, vékony lábam, csinosnak tűnt. De mikor barátnőim mellém álltak, szinte eltűntem mellőlük. Megszűntem létezni. A tükör sem mutatott. Láttam az ő hatalmas nevetésüket, amint kibuggyant a vastag piros ajkakon. Mellettük az én vékony és vértelen szám eltörpült. A bőrük csillogott, a szemük villogott. Én sápadt voltam, és a szemem szinte nem is látszott a fejemből, fakónak és fénytelennek tűnt. Ilyen voltam, és ilyen lettem mellettük. De őt akartam. Szégyelltem, hogy mennyire akarom őt örökre. Segítséget kértem. Barátnőim segítettek. Mindent megtettek, hogy felfigyeljen rám. A társaság középpontjába helyeztek. Minden előnyös tulajdonságomra rájátszottak. Dicsértek és kedveltek előtte, hogy ő is ezt tegye.

***

Sikerült. Megszereztem őt, és odaadtam magamat. Előzőleg már eladtam a lelkemet az ördögnek, csakhogy megszerezhessem. Aztán meg a testemet neki, hogy tegyen vele, amit akar. Nem ellenkeztem soha. Alávetettem magamat, így működött a dolog, így megfelelt neki, és ha neki jó, nekem is. Megbocsátok neki, ha bánt, nem haragszom rá, megbocsátok neki mindig mindent. Féltékenyen szeretem, imádom a férjemet. Ha más nőkről beszél, feszül a szívem, félek. Ha másokkal flörtöl, reszketek.

***

Mind többet vár el tőlem. Nehezen megy, nehezen haladok az alkalmazkodásban. Közben rettegek, hogy elhagy. Tényleg igyekszem. Azt mondta, hogy elválik tőlem, ha nem változtatok a dolgokon. A gyerekek nálam maradhatnak, és ő elköltözik. Szomorú lettem. Nincs munkám, évek óta nem dolgoztam. Állást sem tudok kerseni. Hogy tartom el a gyerekeket, hogyan rendezem őket. Inkább nála legyenek, mondtam neki, és ezen meglepődött. Pedig én nem mondtam le róluk, csak tényleg nem tudnék velük egyedül. Lassú vagyok, nem oly ügyes, mint ő, kudarcot vallanék. Nem vagyok meg nélküle. Tudtam, hogy kellek a gyerekeknek, úgysem fog elhagyni. Igazam lett. Nem ment el. Valami más történt.

***

Másképpen kezdett viselkedni. Pozitívabb lett, vidámabb, otthon a hangulatot is kellemessé tette. Játszott a gyerekekkel, huncutkodott velem. Boldog volt, látszott rajta. Továbbra is sokat dolgozott, sokat voltam egyedül a gyerekekkel, de mikor éppen itthon volt, tökéletes férjként viselkedett, tökéletes apaként. A szexuális életünk jobbá vált. Elmondhatnám, hogy tényleg boldog életünk volt, de tudtam, hogy valami áll ez mögött. Faggattam. Próbáltam zsarolni. Nem sikerült semmit kiszednem belőle. Nem mertem túlzásba vinni a kíváncsiskodást. Nehogy bajt csináljak magamnak.

***

Egyik nap az autó egyik ülése másképpen állt. Azt mondta, vitt valamit. Aztán a hátsó ülés volt elmozdítva. Árut vitt, kaptam a választ. Sokáig kimaradt éjszaka, azt mondta a barátokkal volt. Elment csak úgy, és nem jött, mikor megérkezett, boldog volt. Tréfás és kedves. Éreztem, van valakije.

***

Nem tehettem ellene semmit. Elfogadtam. Egyszer azt mondtam neki, ha megcsalna, én megbocsátanék. Hát azt teszem. Megbocsátok és szeretek. Szeretem őt, a férjemet, a gyerekeim apját úgy, ahogy van, hibáival és rossz tulajdonságaival. Miket beszélek! Nincs is rossz tulajdonsága, csak én váltom ki belőle, miattam van baj.
Szeretem a gyerekeimet, mert tőle vannak.

***

A múltkor nagyon rossz volt. Összevesztünk és elment itthonról. Hajnalban jött. Tudtam, hogy nála volt, hogy hajnalig vele volt, hogy őt szerette, hogy őt simogatta, és őt ölelte. Elképzeltem, ahogy egybefolynak, ahogy a férjem egy másik nőt tesz magáévá. Tudtam, és nem tehettem ellene semmit, tűrnöm kellett. Mikor megérkezett, tusolt. Mepróbálta a látszatot fenntartani. Le akarta mosni magáról a nő illatát. Lehet, hogy sikerült is neki, de én mégis éreztem, a lelkemmel éreztem, hogy hol volt, kivel volt, mit csinált.

***

Még alázatosabb lettem. Kedves és odaadó. Csókoltam, amikor csak tudtam, és öleltem. Én kezdeményeztem a szexet, amit nem szoktam. Folyton kedveskedtem, és szeretgettem. Le akartam győzni a másikat. Legalábbis megpróbáltam. Elképzeltem, hogyan nézhet ki, milyen lehet a másik nő. Tudtam, hogy nem olyan, mint én, hogy más, olyan, amilyet ő mindig kívánt. Számtalanszor összeraktam, mint egy kirakós játékot. A faggatással megpróbáltam közelebb jutni a megoldáshoz, hogy újabb és újabb tényekkel pontosíthassam a puzzle-t a fejemben. Ki lehet, és milyen lehet, aki elvette őt tőlem és a gyerekeimtől? Miről beszélgethetnek, és mit mond el rólam? Ismerem-e vagy ismeretlen számomra a másik? Szinte belebolondultam a gondolataimba, a megválaszolatlan és mégis megválaszolt kétségeimbe. Osztoznom kellett a férjemen.

***

Visszakaptam az életemet. Újra teljes család vagyunk. Terhes vagyok, és majdnem elégedett is. De mikor hazajön, szomorú és csalódott, és olykor még ismeretlen illatot érzek rajta, és akkor ismét megváltozik, vidám a szeme. Csak ne tartanék úgy tőle, a másiktól.

a másik

Negyvenéves vagyok. Meg fogok halni, mint mindenki más. De előbb még valamit el kell érnem, be kell fejeznem, lezárnom, aztán. Egy virág nőtt a gyomromban, olykor gyarapodott, olykor meghúzta magát, mintha nem tudná, mit is akar, bizonytalan kis virág volt. Ott szunnyadt bennem. Megvolt mindene. Belőlem táplálkozott évekig. Hallgasd!

***

A férjem jó ember, igen, ezt mások is mondták. Van két gyerekem. Dolgozom. Karrier. Mikor ő megjelent az életemben, nem volt rá szükségem, gondoltam. Aztán múlt az idő. Nőtt a virág bennem, változott. Apró gyökerei jól megkapaszkodtak, valamiképpen jó volt neki ott, jól érezte magát a helyén. A dolgok is változni kezdtek.

***

A tánc. Fehér nadrágban és ciklámen színű blúzban voltam, emlékszem. Nem is figyeltem rá, senkire sem figyeltem, nem volt kedvem ott lenni, táncolni. Megfogta a kezem, a derekamra tette a másik kezét, forrónak éreztem mindkettőt, és ez a forróság szétáramlott a testemben. Akkor vettem észre őt. Ránéztem, az arcába néztem, úgy, hogy most láttam is. A testemben, az ereimben az üzenet futkosott, hogy jó, csak ennyi, hogy nagyon jó. Száz szempár szúrását éreztem, és nem törődhettem vele, nem hallgattam józan magamra, nem bírtam.

***

Az első táncunk a bőrömbe, az agyamba, a szerveimbe ívódott. Minden mozdulatát rögzítettem az érzékeimmel. A keze sütötte a bőrömet, a testem lázba öltözött. Furcsa volt, jó, idegen, jó, ijesztő, borzongató, jó, szégyellni való. A testem kivirágzott, szép voltam, az agyam letompult, a szívem pedig úgy pumpálta a vért, mint talán még soha. Boldog voltam, két percig nagyon. Aztán még akartam, és még, mint a drog, függővé tett, magához láncolt az illatával, azzal a forró erővel, amely belőle áradt, leigázott. És újra táncoltunk, és újra, és aztán, mint az evilági dolgok, ennek is vége szakadt. Felálltam és hazasiettem. Szégyelltem magam. Szégyelltem, hogy nem akarok hazamenni, és hogy ezt mások is tudják, és mások előtt, előtte, de főleg magam előtt szégyelltem magam. Siettem, hajnal volt, hűvös május végi hajnal. Ezen a hajnalon jó lett volna sírni, vagy kiáltani, vagy valamibe belerúgni. Szomorú voltam. Akkor, azon a hajnalon valamit megéreztem. Hogy valami befejeződött az életemben, és valami új kezdődött. Nem voltam benne biztos, hogy jó vagy rossz, de csak rá gondoltam, és hogy most mi lesz. Lírai.

***

Többször összefutottam vele. Talán véletlenül. Beszélgetést provokált, és mindig megnevettetett. Éreztem, érdeklem. Örültem, ha látom. Vártam is a találkozást. Készültem rá. Az életem érdekesen, izgalmasan alakult. Nem tudtam, hogy ilyen is lehetek, csalódtam magamban, de hagytam, hagy vigyen az ár magával. A virág pedig ott lapult végig bennem, várta, mi lesz velünk, vele.

***

A második tánc. Vártam, kértem, kívántam a táncot, könyörögtem, ő megadta, tácolt velem, hosszan, szépen, érzékien, határozottan.

***

Kezdtem kivirulni. Mondhatom kezdtünk kivirulni mind a hárman: a férfi, én, na és a virág. Folyton nevettem, kacagtam, vidám voltam, kacér, szép és boldog. Kinyíltam, akárcsak a virágom a gyomromban.

***

Otthon megváltozott minden. Először a gyerek aludt velünk. Nem akartam a levegőt sem köztünk. Nem volt elég a veszekedés, a sérelmek, sértések, az elfordulás. Kellett, hogy a gyerek szaga köztünk legyen, hogy ne érezzem az övét. Volt, hogy viccelődőtt, élő fal!, mondta, volt, hogy mérgelődött, mért nem alszik a saját ágyában!, határozottan elutasítottam. Aztán a másik szoba több biztonságot nyújtott, a gyerekszobába költöztem. Nem mondtam ki, de tudhatta. Nem akartam vele lenni, mással táncoltam. Idegesen járkált, idegesen járkáltam. Kerülgettük egymást feszülten. Ha választhattam volna, inkább Zsófi lettem volna, mint Nelli, de nem tehettem. Iszonyú volt. Az ember vonza a sorsát, a valónk ellen nem tehetünk, nem sokat. Többé nem vétkezhetem magam ellen. A végtelenségig vívott harcok után végre elment. Mire elváltunk, mire egyedül maradtam, az egyéniségem szétmállott, nem tudtam, ki vagyok. Egyedül, ismét tisztán, szűzen. Hogy végre csak vele táncolhassak. A fejem zúgott a sok hangtól, nem kellene, a gyerek, mi a baj, miért, azt gondoltuk, rossz asszony, nem ezt ígérted… a lelkem elköltözött belőlem. Egy görcs maradt a helyén, amely csak akart, akart, akart, és ment az útján, a végzete felé. Csak tánc, és más semmi… Szegény… szegény… Az a valami, ami a bensőmet rágta, ette ki, maradt.

***

Vele táncoltam, csak vele, és ez elég volt, hogy érezzem, az enyém, kellek neki, és ilyenkor kevésbé voltam magányos, sőt, nem is voltam az. De újra és újra elment tőlem, hazament, ismét egyedül maradtam.

***

Pontosan emlékszem a helyszínre, a környezetre, a kavicsokra, a színekre, az illatokra, mikor azt mondta, terhes a felesége. A vér kifolyt a testemből, a füleim zúgni kezdtek, levegőt sem vettem, csak a szavai zengtek, megcsalt, terhes, nem igaz, lehetetlen, becsapott. Mintha mosolygott volna. Azt mondta engem szeret, engem akar, én vagyok a legjobb, aztán nem. Nem sírtam. Vannak dolgok, amelyek már túl vannak a síráson, ez olyan volt. Átkozódtam, azóta is. Vele táncolok, de minden megváltozott, nem bízom, és a sorsom bevégződött. Mint a kör, bezárult. Muszáj vele táncolnom, ő a legjobb, nekem, nem tudom őt legyőzni, kitolni magamból. Átkozódom, csendben. Belül pedig rohadok, a sok átok, gyűlölet eléget, felemészt. Óriásivá nőtte ki magát, már nem is virág, nem is valami, hanem én, én emésztem el magam. Egyedül maradtam, neki pedig megvan mindene. Becsapott, nem, becsaptam magam. Ostobaság a tánc, a szerelem, szenvedés, kín, vágyak szánalmas tobzódása, nem akarom, elég volt szeretni, az jó, kellemes, elviselhető. Lassan elégek. Jó lenne feladni, de a gyerekek. Megadtam magam, táncolok vele, míg bírom, míg tönkre nem megyek, míg tönkre nem teszem, míg nem lesz ő is ilyen vákuumszerű magányban. Bosszút állok, ha a maradék életembe kerül, akkor is. Találkozunk a pokolban!

Készült a 2016. évi Gion Nándor Szépirodalmi Pályázatra.
http://www.gionnandoremlekhaz.org/gion_novella2016_eredmenyhirdetes.html