Címke: egressy zoltán

Tragikusan kicsi világok metszéspontjain

Egressy Zoltán Majd kiszellőztetsz című novelláskötetének fülszövege a „külső és belső tájak” elválaszthatatlanságáról beszél a szerző prózai szövegvilágáról szólva. „Külső és belső tájak” összefüggése már a kötet első szövegében feltűnhet az olvasó számára (Nem, nem, köszönöm), és más novellákban is hangsúlyosan visszatér ez a kapcsolat (Élénk neon, Valle della luna), de a kötet valamennyi szövegéről egyöntetűen elmondható, hogy a „belső tájak” szövegbeli leképeződése áll a középpontban, akár egyes számú elbeszélésről, akár harmadik személyű narrátor közvetítette szövegről legyen szó.

 

egressy borítóVallomásosság, naplószerűség, monologikusság és élőbeszéd-szerűség, ebből adódóan egyfajta csapongó elbeszélésmód jellemzik a kötet egyes szám első személyben elmondott darabjait. A szövegek legtöbbjére jellemző egyfajta terápiás, kibeszélő jelleg, elmondás, újraélés általi trauma feldolgozás, de legalábbis „körülbeszélése” a traumatikus múltnak vagy a múlt traumatikus epizódjainak. A „körülbeszélő”, témáról témára ugráló stílusból fakadóan gyakorta feltűnő mondatok a „Na, de nem ezt, hanem az […]-t akarom elmesélni”, „De nem ezt akarom, a […]-t akarom elmondani” – jellegű közbevetések. A sok önreflexív, kibeszélő szöveg által nyerhet egyfajta átvitt értelmet a Hegyomlás című elbeszélésből származó, itt aktuálisan szó szerint értendő „Majd kiszellőztetsz.”, címmé emelt fordulat, hiszen minden elbeszélés, kibeszélés a traumák, a soha el nem mondottak, a feldolgozandók egyfajta „szellőztetése”.

 

Magukat a beszédhelyzeteket nem mindig ismerjük, vagy nem teljesen tisztázottak, például nem egyértelmű, hogy egy monológ során jelen van-e a megszólított vagy csak leírás, „magában beszélés”, fiktív levél révén szólnak valakihez a szövegek, éppígy az sem, hogy bizonyos esetekben az olvasónak magát kellene-e megszólítottnak feltételeznie. Az azonban elmondható, hogy a kötet erősebb szövegei a már említett egyes szám első személyben beszélő darabok, melyeket éppen az énreprezentáció, az elbeszélő önmagáról tett kijelentései tesznek izgalmassá. Nem egyszer az elbeszélés révén, a megismerés-megértés által szelídülnek meg az olvasó számára ezek a „belső tájak”, a fokozatosan kibontakozó megértés teszi elfogadhatóvá és „normálissá” őket, ahogyan a Nem, nem, köszönöm szereplőjének agresszív akciója is egy bizonyos szempontból megérthető reakciónak bizonyul élettörténetének ismeretében.

 

Az inkább egyes szám harmadik személyben elbeszélt történeteknek talán szándékoltan is kissé monoton, „darálós” hangvételük van, mely egyre erősebben érvényesül a kötet vége felé haladva, ahol már groteszk módon eluralkodik, és szándékoltan túl sokszor bukkan fel a szövegvilágokon következetesen végigívelő „kicsi világ”–képzet, azt sugallva, hogy végeredményben az elbeszélő uralja, és „rángatja” szövegről szövegre ezeket a néha különös történetű, de meglehetősen átlagos figurákat. „Kicsi világ” alatt értem azt a más kritikában is említésre került, először az azonos című szövegben (Kicsi világ) felbukkanó jelenséget, hogy egyes szövegek mellékszereplői más szövegekben esetleg főszereplőkké vagy elbeszélőkké lesznek, vagy egy-egy elbeszélésben ismét megjelennek, illetve említődnek valamilyen apropóból. Esetleg a különböző karakterek életútjai metszik egymást. Eljutva az utolsó, Az édes élet című szövegig zavaróan kicsi lesz a világ, már-már egyfajta szándékolt szövegszervező kényszer, hogy metsszék egymást ezek az életutak, ironikusan szappanoperaszerűvé válik a korábban már megismert szereplők újbóli felbukkanása. Maguk az elbeszélt, zömében valamilyen szempontból traumatikus sztorik is csupán metszetek, életek metszetei, konklúziók nélkül, melyek tragikus, keserű, elhibázott voltukban nem is akarnak mások lenni, átlagosságukban mintha csak éppen ez az egymást metszés lenne a tét, a „kicsi a világ”–képzet következetes felmutatásával. A kötet vége felé haladva, ahogy egyre abszurdabbá válnak a szövegek, egymásra vonatkoztathatóságukkal, összeolvasható-ságukkal egyre inkább zavarba ejtik az olvasót, mint pl. a You’ll never have to, a Valle della luna és az Ahogy szereti című darabok sorozata, mindinkább a véletlen találkozások, a véletlen azonosságok lesznek megszokottá ezekben a szövegvilágokban és a kötet általuk megképződő nagy szövegvilágában.

 

A korábban említett egyes szám első személyű énreprezentációk a szereplők részéről abból a szempontból is érdekessé válnak, hogy más elbeszélők más szempontból beszélve, mást mondanak a korábban megszólalóról, máshogy látják őt, esetleg az egyes szám első személyű megszólalással módosul az olvasó addig kialakított képe a figuráról. Az újabb megszólaló hozadéka az újabb szempont. Jó példa erre a Hibát hibára, a Kicsi világ és a Familiáris című szövegek hármasa. A Hibát hibára című szöveg főhősnőjének szerelmi történetében első pillantásra csupán jelentéktelen mellékszereplőként bukkan fel a Kicsi világ gazdag kocsmatulajdonos elbeszélője. Utóbbi szövegből kiderül, hogy nem csupán epizódszerű jelentősége volt ennek a személynek a nála jóval fiatalabb lány életében, de a lány által elbeszélt sztoriban nyilván nem ez került előtérbe vagy nem akarja, esetleg tudattalanul nem helyezi önelbeszélésének előterébe a férfit. A Familiáris elbeszélője a Hibát hibára főhősének az elbeszélés idején kamionsofőrként tevékenykedő édesanyja, akinek figurája több szempontból árnyalatokkal gazdagodik a korábban megismert „nagyon kemény nő” sematikus alakjához képest. A szövevényes viszonylatok a húsz szöveget végigolvasva nem egyszer csapnak az utolsó darabban kicsúcsosodó ironikus „kicsi világ”- túlzásba: „…a lány célba veszi Lucát, az öcs barátnője a báty feleségével beszélget tehát” (255).

 

Bár az egyes sztorikat a szereplők állandó újbóli felbukkanása révén önkéntelenül is „összeolvassa” az olvasó, egy ezzel ellentétes olvasási mód is ott lebeg a szövegek között vagy fölött, ti. hogy nem kapcsolja össze őket a befogadó a szüntelenül újra feltűnő alakok ellenére sem. Éppen erről a kettős lehetőségről, és az ezáltal létrejövő értelmezési feszültségről beszél a kötet kapcsán a novellaregény, a rovelle műfaját emlegető Takács Ferenc is, hiszen – életutak egybeesései, alakok felbukkanásai ide vagy oda –, a feltűnő és sokszor szándékosan erőszakolt azonosságokon kívül a fejezetcímek önálló szövegeket jelölnek ki. Ha az egyes fejezeteket, az így egymáshoz hasonlatos kicsi világokat nem együtt, hanem egymás mellett olvassuk, az egyes szövegvilágok hasonlósága, szereplőinek hasonlóságukból fakadó átlagossága domborodik ki.

 

Ha már azonosságokról esett szó: a tragikusan kicsi világokat kicsiségük ellenére is tragikusan elszigetelt és magányos szereplők népesítik be, ha tragikus magányuk néha nem is teljesen beismert az elbeszélés magányosságot árasztó hangulata ellenére sem, mint az Álmos utas haragja című szöveg taxisofőr főhősének szövege esetében. Egyes szereplők éppen azonosságok keresésével próbálják áttörni ezt a magányosságot, mint A szükség idején főhősnője, aki számára „kellemes meglepetés minden azonosság”, ha nemrég megismert szerelmére gondol, és mindegyik jelent is valamit számára, legyen az közös kedvenc sláger vagy hogy mindketten a ritka A Rh negatív vércsoportba tartoznak. A Luca képe főszereplője nem éri be ilyen közönséges azonosságokkal, ő a Szűzanyát látó fátimái Luciáéval talál csodálatos párhuzamokat. Még az eredetileg nem magányos szereplők is elszigeteltnek tűnnek fel, vagy kapcsolataik nem szerencsés kimenetelűek, mint a You’ll never have to vagy a Valle della luna esetében. Sajátos, felemás happy endnek tekinthető a kötet utolsó szövegének esküvője.

 

A kötet több közepes szövegét a többé-kevésbé jól sikerült, novellisztikus csattanók mentik meg, mint a Hibát hibára esetében, amelynek végére a főhősnő sikeresen elengedi múltját, és kilépve régi életéből szemet tud hunyni afelett is, hogy egykori nagy szerelmének valószínűleg az ő gyermekkori barátnőjével van viszonya. Ugyanakkor nem egyszer tűnnek ezek a csattanók hatásvadász befejezésnek, mint a Familiáris, az Álmos utas haragja vagy a Valle della luna esetében. A Familiárisban a kamionsofőr anyuka fiús lánygyermekének története, a történet végére az anya által félt felnőtt gyermek azonos nemű személyhez való vonzódása merül fel mint csattanó. A történeteket összeolvasva a befejező szöveg menyasszonya lesz az itteni fiús kislány.

 

Direkt eltúlzott véletlen megfelelések, a figurák túl sokszori felbukkanása mint hangsúlyos szövegszervező eljárások, és egyre irreálisabbá, abszurdabbá váló szövegvilág lesz jellemző, ahogy haladunk előre a kötetben, fokozva az olvasó kételyeit, elbizonytalanítva a biztos fogódzókat, újra és újra felvetve a novellafüzérként vagy regényként való olvasás kérdéskörét. Átváltozás-parafrázis és találkozás a vonaton Kölcseyvel, fekete humor és pszichopatológia, és persze ismét az állandó azonosságok, felbukkanások, kereszteződő életutak. Erősen kétséges, hogy a befogadót célzottan zavarba ejtő sokszoriságuk képes-e fenntartani az olvasói érdeklődést kétszázhatvanhárom oldalon keresztül.

 

Egressy Zoltán: Majd kiszellőztetsz, Kalligram, Budapest – Pozsony, 2013.

Portugál dráma-magyar dráma – Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán drámáiról

Nov 21-én, hétfőn este egy kifejezetten rendhagyó találkozásnak lehetett tanúja az A38 hajó éttermében nagy számban összegyűlt közönség. A Portugál Intézet, a FISZ és a MASZRE közös szervezésében tető alá hozott irodalmi esten két kortárs drámaíró lépett egymással és a közönséggel termékeny dialógusba. A portugál nemzetiségű Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán a kortárs drámaírás és színházművészet lehetőségeiről, perspektíváiról elmélkedett egy pohár portói bor mellett. Az alábbi írás ebből az érdekes párbeszédből nőtt ki és arra tesz kísérletet, hogy kapcsolódási pontokat keressen a két szerző életműve, szövegei, illetve egy tágabb kontextusban a kortárs portugál és magyar drámairodalom főbb kérdései, problémái között.

Miguel Castro Caldast és Egressy Zoltánt mintegy 3000 kilométer és két, eltérő kulturális tapasztalat választja el egymástól. Míg előbbi az Európa peremére szorított, kulturálisan is marginális helyzetű Portugáliában él és alkot, addig utóbbi a kelet-közép-európaiság történelmi tapasztalatát talán legtisztább formájában felmutató hazánkhoz kötődik. Mindezek ellenére van valami közös mindkét íróban. Túl a generációs meghatározottságon és azon az egyszerű és alapvető párhuzamon, hogy Castro Caldas portugál és Egressy több szállal is kötődik a portugál kultúrához (másfél év portugál szak az egyetemen, a Portugál című sikerdarab, valamint számos fordítás brazil és portugál költőktől, beleértve Fernando Pessoát is), mindketten a kortárs drámaírás megreformálói, olyan írók, akik új utakat nyitottak meg a kortárs drámaírás és színház számára, pontosabban fogalmazva új utakat nyitnak meg, hiszen a színházban és a színházról  csak jelen időben lehet beszélni.

Mindkét ország drámairodalmára jellemző, hogy az irodalmi műnemek és a kritikai gyakorlat hierarchiájában konzekvens módon mindig az utolsó helyre szorul, szupplementáris módon van kezelve, a prózai és a lírai műfajokkal összehasonlítva nem csak a kritikában, de a könyvkiadásban is látványosan periférikus pozícióba van kényszerítve. A drámairodalom történeti módon marginalizált helyzete az irodalmi kánonban és a kritikai diskurzusban azonban tételezhető a mindenkori drámaírók számára pozitív jelenségként is, hiszen a komolyabb, megszilárdult és éppen ezért nyomasztó drámairodalmi hagyományok hiánya szabadabb mozgásteret enged az alkotóknak. Többek között talán erre is vezethető vissza a magyar és a portugál irodalomban a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején lejátszódó folyamat: egy a drámához, a dráma műfajához való kreatív visszatérés, odafordulás, és egy új, fiatal drámaírói nemzedék színrelépése. Az utóbbi 10-15 évben mindkét országban tanúi lehettünk egy sajátos diszkurzív pezsgésnek a dráma műnemét illetően. Korábban soha nem látott esztétikai és formai sokszínűség érhető tetten a közelmúlt drámairodalmában és a korábbi hagyományos felfogással, vagy talán inkább előítélettel ellentétben, mely mind Portugáliában mind Magyarországon a dráma mint irodalmi forma és hagyomány elégtelenségét és hiányát hangsúlyozta. Nagy Andrást idézve kijelenthetjük, hogy „dráma van. A műfaj folyamatos megújulásának örömteli eseményeit tekintve is – és hasonlóképpen: a helyzet komolyságát illetően is.”[1] Dráma tehát van. Vagy ahogy a francia nyelv mondja il y a – azaz itt van, itt van előttünk, és Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán szövegei kézzelfoghatóvá teszik ezt az itt létet. A „drámai fordulat”, a drámához való termékeny visszanyúlás, visszatalálás a portugál irodalomban a Nova Geração de 70 névvel fémjelzett, elsősorban a 70-es években született fiatal írókból álló új irodalmi generációhoz köthető. Miguel Castro Caldas mellett, még olyan nevek emelhetőek ki, mint José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires vagy éppen José Luís Peixoto (2000-ben megjelent regénye a Nenhum Olhar, Egyetlen pillantás nélkül címmel magyarul is olvasható Bense Mónika fordításában). Ezek a fiatal szerzők nemcsak megszólalásmódjukban, de tematikailag is elkülönülnek az őket megelőző, még a 74-es fordulat élményéből táplálkozó, idősebb generációtól. A magyar drámaírásban szintén jól elkülöníthető egy új, fiatal drámaírói nemzedék, mely úgy kezeli a műfajt, olyan szabadsággal és kreativitással, mint előtte még soha. Egressy Zoltán mellett Háy János, Hamvai Kornél, Tasnádi István és Filó Vera sorolható a drámaíróknak ebbe az új generációjába[2]. Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán mint ezeknek az új generációknak prominens képviselői nagyjából egy időben kezdték meg, más-más irányokból a drámairodalom megújítását.

A két szerző tehát más-más irányokból, más-más esztétikák határvidékeiről elindulva hajtja végre a kortárs dráma megreformálását. Miguel Castro Caldas széttördelt, önreflexív, ismétlésekkel és idézetekkel tarkított drámái akár Valére Novarina én nélküli, költői színházának mintaszövegei is lehetnének. „A színháznak az én nélküli líraiság helyévé kell válnia. Az én itt egy összesség. Egy egész szekér színész kellene, mint a Karneválon, huszonkét vagy negyvennégy színész egyetlen ember ábrázolásához”[3] – írja a francia színházcsináló. Castro Caldas drámái pedig mintha eminens módon valósítanák meg Novarina koncepcióját a karakter elégtelenségéről. A portugál szerző szövegeiben a drámaelmélet klasszikus, arisztotelészi alapokon nyugvó alapstruktúrái: a tér, a hely, az idő, a cselekmény és a karakter szisztematikus módon vannak szétszálazva, leépítve. Castro Caldas mintegy teljes pályás letámadást intéz a dráma hagyományos, kanonizált felfogása és írásmódja ellen. Radikális megközelítésének központjában a karakter, a drámai személyek már említett, novarina-i ihletésű dekonstruálása áll. Drámáiban a szereplők általában totális névtelenségre és arctalanságra vannak kárhoztatva és még az olyan szövegekben is, amelyek saját névvel és hanggal rendelkező dramatis personae-kat vonultatnak fel, csak látszólagos a karakterek egysége és önállósága. A Nunca Terrában és az Os Assassinosban más irodalmi művekből kölcsönzött személyekkel, Kafka, Hemingway, Melville és J.M. Barrie szövegeiből derivált, transztextuális identitásokkal találkozhatunk. A Repartição és a Nós numa corda lebegő világában a nevétől megfosztott drámai személyiség már csak nyomokban fedezhető fel, egymással párhuzamosan létező és felcserélhető hangok mellérendelésévé disszeminál a megragadhatatlan, absztrakt tér és idő parttalanságában. A megszólalásokat mindkét darabban csak az egymással párhuzamosan beszélő szereplők száma különbözteti meg egymástól, így az én, a beszélő szubjektum egységét eltagadó drámák mintha a kórus archaikus-rituális funkciójához térnének vissza, mintha a belső hangok több szereplőre való szétbontását és egy kollektív alanyban való egyesítését mutatnák fel alternatívaként.

Egressy Zoltán drámái ezzel szemben többé-kevésbé megtartják a karakter, a cselekmény, a hely és az idő viszonylagos integritását, ezeket mintegy alulról bontják meg és ássák alá. Horváth Csaba szerint a Portugál „nem pusztán a szerző életművének eddigi legjobbja, de valószínűleg magyar drámatörténet egyik fordulópontja is”[4], egy olyan új drámamodell első megnyilvánulása melyben a tragikus nagyságtól megfosztott, cselekvésképtelen szereplők saját nyelvük és nyelvtelenségük foglyai. A Portugállal indított drámaciklusban (Sóska,sültkrumpli. 4×100, Kék, kék, kék) Egressy a kortárs drámaírók közül elsőként vitte „színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, a maga kliséivel, szóhasználatával, sérültségével, esetenkénti torzulásaival.”[5] Drámáinak szereplői híján vannak minden tragikus nagyságnak, pátosznak, bukásuk épp ezért törvényszerű, de korántsem szükségszerű. Az egyén és csoport viszonya, mely Castro Caldas szövegeiben az én szétbontása után a kórus koncepciójához való visszatérésben lett feloldva Egressynél teljesen más irányokba tolódik el. A drámai feszültség sokszor az egyén érdekeinek és a csoport érdekeinek kényszeres meg nem feleltethetetlenségéből bomlik ki, az egyén sikere, boldogulása a csoport egységes csoportként való fellépésén, egységes, dinamikus erőként való működésén áll vagy bukik, pontosabban inkább csak bukik. Gondoljunk csak a FIFA tagságra aspiráló bíróra (Sóska, sültkrumpli) , az Európa-bajnokságra hajtó Kiseszterre (4X100) vagy a nyugati cirkuszvilág felé kacsintgató Prézlire (Kék, kék, kék). A bukás, a csoport képtelensége arra, hogy egységgé szervezze magát az egyik tag, az egyén előrelépése érdekében, minden esetben a háttérben meghúzódó személyközi konfliktusokra, sérelmekre vezethető vissza. Ami pedig a nagy drámai eseményeket illeti, azok szinte kivétel nélkül hiányoznak Egressy drámáiból. A sorseseménnyé alakuló futballmeccs és váltófutás, az öngyilkosság mint meghatározó drámai cselekmények, a drámaiság csúcspontjai egyszerűen hiányoznak a darabból, hiszen itt nem magán az eseményen van a hangsúly, hanem annak hatásain, elő és utórezgésein, azon az előre kódolt „ontológiai vereségen”[6], amelyet a szereplők elszenvedni kénytelenek. Ez a sajátos ontológiai vereség azonban mindig a tragikum és a komikum vékony határvonalán valósul meg, azon a finom limesen, amelyen Egressy darabjai egyensúlyoznak és ugyanez elmondható Miguel Castro Caldas drámáiról is. A tragédia és a komédia elválaszthatatlanul összemosódik, nincs nevetés könnyek nélkül, ahogy nincs bukás mosoly nélkül. Börleszk és gyász, szakadék és poén határvonalán ismét összetalálkozik a két szerző Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán, hogy együtt mutassák fel azt ami van, azt ami a posztdramatikus színház[7] korában a drámából még megmaradt: a van-t, az ittvan-t. Magyarul és portugálul.

 



[1] Nagy András: „Dráma van”. A kortárs drámairodalom arcai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 10. o. Nagy András könyvének címadó kulcsmondata Jákfalvi Magdolna Magyar dráma – ’90-es évek című, 1999-ben publikált összegző jellegű írásának elhíresült kijelentésére referál, mely szerint az olvasóközönség hiányában a kortárs magyar dráma egyszerűen nem létező fogalom.

[2] Nagy András idézett könyvében külön fejezet foglalkozik az alább felsorolt írókkal.

[3] Valére Novarina: A test fényei. L’Harmattan, 2008, 28. o.

[4] Horváth Csaba: Emberek tragédiái. Egressy Zoltán: Nyolc dráma. in: Kortárs 2007/9, 109.o.

[5] Elek Tibor: Jubiláló Portugál, virágzó Sóska. Beszélgetés Egressy Zoltánnal. in: Bárka 2009/1, 51.o.

[6] Horváth Csaba, idem. 110. o.

[7] Hans-Thies Lehman: Posztdramatikus színház. Balassi Kiadó, 2009.