Etelka néni a múlt század első évében született egy Duna menti kisvárosban. Hogy pontosan mikor, azt ő maga sem tudta megmondani, mert a keresztlevelén és az igazolványaiban más és más dátum szerepelt. Persze, hiszen akkoriban még nem uralkodott annyira a bürokrácia, nem volt annyira fontos a tűpontos adminisztráció. Kis gondban is volt emiatt a családja, hogy mikorra szervezze a századik születésnapi ünnepséget. Egy teljes évszázadot végigélni! Te jóságos ég! Ráadásul éppen a huszadikat! Azt, amin talán még ezer év múlva is lesz mit emésztgetni. Hát Etelka néninek is volt éppen mit…
Etelka néni még abban a korban nevelkedett, amikor az apa olykor kitagadta a lányát, ha evangélikus létére katolikus emberhez ment hozzá. Ez történt az ő édesanyjával is, amikor a szíve szerint döntött, és egy pápista embert választott. Ráadásul – kimondani is szörnyű – egy csizmadiát! Hiszen az ő szakmájukat akkoriban igencsak alantasnak tartották, mert nekik még büdös, állati enyvekkel, ahogy nevezték, csirizzel kellett dolgozni. Talán ezért is mondogatták akkoriban és aztán még sokáig a szülők nehézfejű gyereküknek félig tréfás fenyegetésként, hogy „ha nem tanulsz, suszterinasnak adunk ám!” Ezzel pedig vigyázni kellett, mert a régiek kevesebbet teketóriáztak a gyereknevelés körüli kérdésekben, mint a maiak, így a csemete, ha nem iparkodott, könnyen a kaptafánál találhatta magát. Mint ahogy történt ez egy barátom nagybátyjával is, aki miután egy tárgyból megbukott az érettségin, tudta-e előre vagy sem, ma már mindegy is, az egyetlen esélyét játszotta el. Nem volt apelláta, ismétlővizsga meg pótév, az apja rögtön elküldte nehéz munkára, mondjuk őt éppen bányásznak. Kicsit elkalandoztam, de elég az hozzá hogy az apjuk mestersége miatt kis korában Etelka nénire és testvéreire még az utcán is azt kiabálták a csúfolódó többi gyerekek, hogy „csiszka! csiszka!”, amin akkoriban gúnyosan a csizmadiát értették. Ennél nagyobb sértés pedig számukra nem létezett.
Etelka néni el is határozta, hogy bárki lehet a férje, de cipész soha. Nem így alakult. Hány évtizeden át csorgatta később majd ő is minden délben és este nagy műgonddal az ura, azaz Józsi bácsi kezére a meleg vizet, amíg az habkővel akkurátusan ledörzsölte a ráragadt bőrragasztót meg festéket! Tehát Etelka néniférje, nagy-nagy kislánykori fogadalom ide vagy oda, szintén cipészmester lett. De legalább nem suszter! Az öreg erre mindig nagyon érzékeny volt, hiszen a suszter „csak”a mások által csinált lábbeliket javítja, ő viszont vadonatújakat is készített. És nem is akármilyeneket! Az ő borjúboksz cipőita negyvenes évek elején még a pesti Váci utcába is szállították! Vagy ha nem jöttek érte Pestről, hát ő maga vitte fel biciklin. Később meg a segédek.
De kicsit már megint elkalandoztam, és időben is előreszaladtam, hiszen Etelka néni elhamarkodott elhatározása a férjhez menéssel kapcsolatban még a boldog békeidőkben történt. Amikor még rend volt. Például naponta kétszer adtak enni a gyerekeknek; volt, hogy reggel egy karéj kenyeret, este meg egy bögre tejet, és ez volt minden, a gyerekek pedig evés után némán felsorakoztak, és kezet csókoltak a szüleiknek. Mondjuk a rendből a későbbiekre is megmaradt, hogy evés közben magyar ember nem beszél, gyereknek meg különben is hallgass a neve. Józsi bácsi szótlanul, újságot olvasva ette meg az ebédet és a vacsorát a század derekán is, közben pedig pisszenni sem volt szabad. Hiszen ha az ember megjön a munkából, ugye jár neki a pihenés, ez nem is lehetett kérdés! És pontban harangszóra Etelka néninek is kész kellett lennie az ebéddel, amikor már ő főzte. Egyszer késett csak, a házassága legelején. Józsi bácsi tányérostul rántotta le a terítőt az asztalról. Bő hatvan évi házasságuk alatt több késés nem fordult elő.
Vissza a boldog békeévekhez. A gyerekek közül sokat a torokgyík vitt el, sok édesapát pedig, köztük Etelka néniét is, a mindennapi betevő megkeresésének kényszere a tengerentúlra. De őt szerencsére nem örökre. Viszont amikor hazatért Amerikából, a felesége kapott tüdőgyulladást, és hamarosan a legnagyobb gyászban volt a család. Etelka néni nagyon vallásos édesapja egyenes derékkal viselte el, de újranősülésről szó sem lehetett, mert már jött is az első világháború. Az egyetlen szülőt csupa kiskorú gyermeke mellől hívták be katonának. Akik aztán négy évig hírt sem hallottak felőle. Etelka néni volt a legidősebb gyerek a családban, természetes, hogy rá szakadt kisebb testvérei gondja. Családfenntartó kamaszlányként Pestre ment, ahol egy cipőgyárban kapott munkát, ott készítette a cipő-felsőrészeket, persze csakis a seregnek. A háború alatt végig ő tartotta el a kicsiket, akik nagy szükségben éltek, de ahogy Etelka néni nyersen kimondta, mégsem lettek belőlük kurvák. Egyikükből sem.
Mire Etelka néni visszatérhetett a szülővárosába, és mire majd az esküvőjére is sor került, sok víz lefolyt még a Dunán. Hallotta Komm Bélát a cipőgyár előtt, meg a Vörös Grófot is palotája erkélyéről prédikálni, meg persze a Tengerészt is látta bevonulni fehér lovon. A Duna-parton munkából hazafelé sietve volt, hogy a vörösök, volt, hogy a fehérek lövöldözései miatt kellett behúznia a nyakát…
És valóban nem nagyon akart hozzámenni Józsi bácsihoz. De az olyan kitartóan udvarolt, olyan sokszor jött vasárnapi vizitre, hogy a korzóra kísérhesse – más jelentkező pedig nem volt –, hogy előbb-utóbb hozzá kellett menni. Nem klasszikus love story. Ez volt az élet rendje.
És bizony nekik sem jutott könnyű élet. Józsi bácsi az első világháborúban már éppen, a másodikban pedig még éppen volt alkalmas katonának. Az első háborúban a piavei mészárszéket járta meg, ahol volt, hogy egyszerre két oldalról lőtték bajtársait a folyóba. Ő is megsebesült, és a felépülése után érte az összeomlás híre. Ugyan hastífusszal, de a második háborúból is visszajött, ami után lassan-lassan, tejjel, húslevessel és konyakkal táplálta fel a család. Etelka néni öccse, Sanyi bácsi a Don-kanyart is megjárta. Ő talán azért is élte túl, mert szintén cipész volt, úgyhogy a saját bakancsában menetelhetett, ami sosem ázott be. És ha kellett, természetesen a tiszt urak bakancsain is tudott segíteni.
Míg Józsi bácsi távol volt a sereggel, Etelka néni és három lányuk a közeledő front elől nyugat felé menekült. S közben odahaza a műhely raktárából eltűnt a kiváló bőranyag, a családi aranytartalék. Hogy a németek, az oroszok vagy az élelmes szomszédok vitték-e el? Erre ma már jótékony homály borul. S mire a családi cipészműhelyből valóságos kis manufaktúra fejlődött – hatalmas szó! – tizenkét segéddel, előbb az infláció vitt el majdnem mindent, majd az államosítás tényleg mindent. Etelka néniék saját házat szerettek volna, de helyette sírva égethették az értéktelen bankókat, majd pedig még a cukrot és a zsírt is rejtegetniük kellett a beszolgáltatás elől. És Józsi bácsi végül még a cipészszövetkezetbe is bekényszerült. Csak nyugdíjasként lehetett újra saját ipara, hogy egy hideg lépcsőházi fordulóban újra a saját kaptafáival, faszegeivel, kaplijaival és csirizével maszekolhasson. Háromlábú suszterszék nem billeg: ő is egyenes háttal élte végig az életét. Öreg korára talán még a szövetkezettel is megbékült, mindenestre szívesen járt vissza a régi szaktársakkal ultizni, persze filléres alapon.
Mit adott Etelka néniéknek a huszadik század? Például azt az unokáknak is továbbadandó élettapasztalatot, hogy most kell enni, és minél gyorsabban, mert ha megint háború lesz, akkor majd nem lehet. Meg hogy a bombatölcsér módfelett biztonságos hely. Mert ha repülőgépről szórják a bombát, oda nem esik több, ahová egyszer már hullott, tehát azonnal bele kell ugrani! És mit adott még? Egy kétszobás állami bérlakást a kisváros főutcájában, aminek az erkélyéről az evangélikus templom és a távolban a zsinagóga is látszik. Egy lakást egy házban, ami azelőtt a Lindenbauméké volt: „Horváth úr, magát ismerjük, inkább maga költözzön be, mint más. Vigyázzon rá, hátha visszajövünk.” És bár tényleg visszajöttek a Lindenbaum fiúk, miután összeszedték a padláson elrejtett értékeiket, meg sem álltak Amerikáig.
A lakás tehát megmaradt Etelka néniéknek, de hiába volt a főutcán, évtizedekig csak a konyhai sparhelt fűtötte a két szobát. Az ideológia mindig készen van arra, ami muszáj, Etelka néni is készen volt vele. Meg is mondta, hogy nem egészséges dolog fűtött szobában aludni. És azzal sem volt baj, hogy falikút meg vájdling adta a fürdővizet – még Etelka néni százéves korában is. Öreg fát nem jó átültetni, régi szokásokat nem lehet megváltoztatni: jobb lett volna továbbra is a lavór, mert az új évezredben, a fürdő kialakítása után Etelka néni nem mehetett többé ahhoz az ablakhoz, ahol a falikút volt, és ahol azelőtt a délelőtti napfényt szokta volt élvezni. Utolsó éveiben talán ez a kis napfény hiányzott neki a legjobban.
Sok minden elveszett tehát a háborús és olykor a békés évek forgatagában is, de megmaradt, és legfőképpen megmaradt a négy gyerek, köztük a legnagyobb büszkeség: egy orvos fiú, egy valódi főorvos! Meg persze az unokák és a dédunokák. Ja, és egy megsárgult családi kép. Tényleg, a fénykép! Etelka nénit mutatja apja jobbján, nagyanyja és testvérei társaságában. Még Amerikában készült, ahogy a fényképész cikornyás neve melletti felirat is írja. Hogyhogy? Hát nem csak Etelka néni édesapja ment ki a tengerentúlra? De igen. Akkor tehát a családját mégis otthon kellett, hogy lefotografálják. Pontosabban itt is – ott is. Etelka néni édesanyja elvitte az otthon maradt családot a helyi fényképészhez, hogy a férje legalább képen láthassa mind a hat gyerekét. A legkisebbet is, aki a kép készültekor még ki sem látszott a pólyából. Aki talán még meg sem született, amikor az apja már túl járt az Óperencián.
Etelka néni édesanyja azután a fotót postára adta, hogy a figyelmes küldemény Amerikában megtalálhassa a férjét, aki akkoriban sok más honfitársával együtt éppen egy autógyárban dolgozott. Meg is találta. A szeretet leleményes: Etelka néni édesapja odakint szintén levétette magát, és a két képet összemontíroztatta, hogy ő is ott állhasson a családja körében. Csak egészen kicsit hibádzanak az arányok: Etelka néni édesapja éppen egy leheletnyivel termetesebb az életszerűnél, ha egyáltalán. Ügyes volt tehát az amerikai fényképész, volt is nagy csodálkozás, amikor az apával kiegészített kép hazaért! A furfangos fotográfia valóban mindenkit elképesztett, nagyon sokáig nem is tudták mire vélni a tüneményt. Gondosan meg is őrizték a „csodaképet”, aminek a történetét Etelka néni még százhárom éves korában is szívesen mesélgette.
Sok mindent meséltem én is, hiszen hosszú volt Etelka néni élete, és a század is, amelyet végigélt, de azt még mindig nem mondtam el, hogy végül hogy is volt a századik születésnapja. Dacára, hogy Etelka néni születése pontos napját nem lehetett kideríteni, az ünnepség nagyon szépen sikerült. Hálaadó szentmisét tartottak a főtéri templomban, az unokák és a dédunokák is mind ott voltak, és hosszan énekelték az ünnepeltnek az Ároni áldást. Etelka néni, aki akkorra már a köztársasági és a városelnök köszöntőlevelét is megkapta, persze sírt. De ők csak énekeltek. Azazhogy énekeltünk. Mert Etelka néni nekem a dédanyám.
A novella a 2016. évi Gion Nándor pályázat kiemelkedő alkotása. http://www.gionnandoremlekhaz.org/gion_novella2016_eredmenyhirdetes.html