Bizonyára nemcsak a könyveknek, hanem a fényképeknek is megvan a maguk sorsa. Ahogy szűkíti hurkait körülötted az Idő, egyre ritkábban jutnak eszedbe, egyre ritkábban húzod ki az őket rejtő fiókot. Pedig ellenkezőleg kellene. Hiszen a képek feladata, hogy ébren tartsák az emlékezetet. De a kezed nehezen mozdul, s mintha az a fiók is nehezebben járna, talán mert a régi fotográfiákról egyre több halott néz vissza rád. Mostanság csak a hófergeteges esték maradtak a mélázó emlékezésre, mikor mást nem lehet csinálni.

Az ablakon túl most is makacsul hull a februári hó, a tél tartja hadállásait, s te régi fényképeket nézegetsz. Lassan haladsz, minduntalan visszaköszön egy-egy rég nem látott arc.

És aztán megtalálod, hogy zsongva hullámzó emlékek töltsék meg a szobát, a hó odakint mind jobban hull, s már nem is február van, hanem Karácsony, halkan csusszan a szánkó a kihalt utcán, ahol csak néhány szürke, arctalan ember libben hosszúszárnyú kabátjában különös varjú módjára. Az alkonyati ablakokból már karácsonyfák gyertyái pislákolnak, a hó hideg és nedves, fázol, elindultok haza.

És odahaza különös illat, a béke és a szeretet illata, a megbocsátásé és a szép ígéreteké. Fenyőillat. A szobában ott áll a kis asztalon a karácsonyfa, s alatta Ő.

A fénykép tanúsága szerint nagyobb, mint a mellette álló hirtelenszőke, göndörhajú gyermek. Piros gombszemű, tenyeres-talpas, hófehér nagy medve. A tiéd, senki másé.

Ő volt az első barátod, és ellentétben sok később érkezővel, a medvebarátságban sosem kellett csalódnod. Elválaszthatatlanok lettetek ti ketten.

Az a Karácsony a Nagy Fehér Mackóval a legkorábbi emléked…

Az évek során aztán lehagytad a növésben, de a barátságotok ugyanolyan maradt. Tanúja volt cseperedésednek, medvés komolysággal figyelte ténykedésedet az ágy sarkából, vagy valamelyik székből. Sokat beszélgettetek, bár ő jobbára hallgatott, csak néha dörmögött egyet-egyet.

Később új barátok jöttek, és a te medvéd őket is ugyanúgy bizalmába fogadta, mint téged. Cseppet sem volt féltékeny rájuk, de hát a féltékenység amúgy sem jellemző a medvékre.

Pedig a mackó szerepe szemmel láthatóan megváltozott. Alvópajtásból, védelmezőből és beszélgetőtársból valami más lett. A nyegle tizenévesek durvuló játékait a saját bőrén tapasztalhatta, játék verekedések alkalmával jókora pofonokat volt kénytelen elszenvedni, ide-oda dobálást, amit a nála kisebb plüssállatkák megúsztak. Alighanem a Nagy Fehér Medve méretei miatt kényszerült arra a megalázó szerepre. Évekig tűrte megadóan a pofonokat arcán ugyanazzal a megbocsátó félmosollyal. Ő soha nem feledte el azt az egykori kisfiút, akivel együtt aludt valamikor a rácsos ágyban.

Akkor már nem ott laktál, ahol a Mackó. Városba költöztetek, lélekszegény emeletes házba, ő meg ott maradt nagyszüleidnél, és a kisszobában ücsörögve várta a púposra vetett dunyhás ágy tetején, hogy hétvégente, meg az iskolai szünidőkben megjelenj.

Nem is emlékszel pontosan, hogy mikor került fel a padlásra. Talán valamelyik nagytakarítás során. S ott is maradt már szinte élete végéig. A padlás, mint ezernyi titok tárháza, mindig is izgatta a fantáziádat, így gyakorta felhágtál a dübörgő falétrán. A pókhálós sarokban mindenféle rejtelmes limlom várta, hogy felfedezd. Rozsdás madárkalitkák, melyekben évtizedek óta nem énekelt tengelic, tintaceruzával írt régi levelek és fotográfiák, amelyeknek ugye szintén megvolt a saját sorsuk. Ott állt a kémény mellett a régi rácsos kiságy, benne elfeledett játékok, vagy csak egykori játékok dobozai, a dobozhalom tetején pedig ott ült Ő, a Nagy Fehér Medve. Egyik piros szeme meglazult, picit lefelé bandzsított, széles rózsaszín talpán a varrás felfeslett, s hófehér szőre szürkére váltott. De ugyanaz a maci volt akkor is, mint azon az első Karácsonyon. Emelt fővel viselte mellőzését, szája szegletében azzal a mosolyfélével, amit mindig is megőrzött, még a verések idején is. Hiába, a Medve egyéniség volt, s azt olvastad ki a tekintetéből ott a padlás félhomályában: Én most is szeretlek.

Elmúlt már a pofonok ideje, megszelídültél már akkorra, így mindig megsimogattad mackód buksi fejét. Talán volt némi lelkiismeretfurdalásod is.

A padlást egyre ritkábban látogattad. Felnőttél. Dolgoztál már, ritkán tudtad meglátogatni a nagyszülői házat.

Akkoriban vetted először észre rajta, hogy Ő is öregszik. Csak az a meleg félmosoly a bumfordi orral övezett száj szegletében, az volt a régi.

A padláson teltek az évek. A régi játékok talán egymással beszélgettek, hogy könnyebben múljon az idő, s biztos a Medve volt köztük a főnök. Az egykori kisfiú néha rájuk nyitotta még a padlás csapóajtaját. Szőke haja barnára kopott, s nem csak göndörségét veszítette el, hanem alaposan meg is kopaszodott. De a Mackó, az nem változott szinte semmit.

Így múltak az évek, s aztán a nagyszülői ház elárvult. Kidobott kacatokat forgattak az utcán a lomisok, a régi, szúette bútorokat körfűrész darabolta, a műhely sarkában a füstölőkemence ontotta a meleget, amint égett odabent a sok felesleges kacat. Hazáját vesztett bujdosó módjára botladoztál a csendes udvaron, pusztulásra ítélt emlékek között. Eladtátok a házat. Napjaitok voltak már csak, hogy a sok vicik-vacakot eltüntessétek, és aztán az új tulaj jött a kulcsokért.

A padlás maradt utoljára. A Mackó közönyös gombszemekkel nézett rád, és mintha valami ilyesmit mondott volna: Ne sirass, az én időm lejárt. Kötelességemet teljesítettem, nélkülem is boldogulsz.

Már csak az a holmi maradt, ami éghető volt.

– Holnap jövök, és mindent eltüzelek! – mondta Bandi bácsi.

Óriási lelkiismeretfurdalást éreztél minden kidobott dolog iránt, ami emlékeket hordozott magában. Leginkább a Nagy Fehér Medvét sajnáltad.

De hát mért is kellene pusztulnia? Talán még szolgálhatna újra egy kisgyereket, újra végigjárhatná rózsaszín medvetalpain az időt, melyet balszerencsésebb játékmackónak csak egyszer ad meg a medvesors.

Nem, a Medve nem halhat meg!

Másnap, mihelyt tudtál, siettél a régi házhoz, hogy megmentsd Őt.

De az udvar közepén már csak pernyét kavargatott a szél, a padlás üres volt, a gyümölcsfák alatt kesernyés füstszag terjengett.

Elkéstél.

Így veszítetted el első és leghűbb barátodat.

Odakint hull a hó, mintha Karácsony lenne, és te már tudod, hogy a következő Karácsonykor már ebben a szobában is állni fog egy rácsos kiságy, benne egy kisemberrel, s bizonyára majd neki is lesz egy nagy tenyeres-talpas fehér mackója, akivel majd nagy barátságot köt, s aki majd elkíséri életének néhány állomásán egészen addig, míg útjaik kétfelé nem ágaznak.

Mert nem csak a fényképeknek, de a medvéknek is megvan a maguk sorsa.

A novella a 2016. évi Gion Nándor pályázat kiemelkedő alkotása. http://www.gionnandoremlekhaz.org/gion_novella2016_eredmenyhirdetes.html