na és most?

Mihez kezdjen itt, ezen a helyen, ahol egyetlen utca sem egyenes, az állomáson még peron sincs, tehervagonok közé száll le, és fél kilométert gyalogol a kijáratig a rozsdás, alacsony vaskerítések között, a cövekek csúcsa hegyes, még át sem tud ugrani rajtuk, annyi holmija van. Cipeli a necceket, a hátizsákot, a régi, spárgával átkötött bőröndöt. Benne az ágynemű, néhány könyv, az egyre nehezebb írógép malomkőként húzza a karját. A város egyetlen szállodája felé vonszolja magát, még szerencse, hogy az állomás nincs messze a központtól. A kocsonyás esti levegőre rátelepszik a köd, aztán szitálni kezd az eső, Cristina nedves ajkába harap, amikor megcsúszik a repedezett aszfalton penészként szétkenődött sárga zuzmón. Hamar leereszkedik a sötétség, ő meg a házak között bolyong, a kapuk előtt hatalmas fenyők, a kéményekből füst száll, égő fa, friss kenyér és tej illatát hozza. Fél óra is beletelik, mire rájön, hogy rossz irányba indult el, de itt csak előre vagy hátra lehet menni, úgyhogy nagy nehezen, mint egy vemhes tehén, visszafordul a központ felé, ahol a város egyetlen szállodája található. Az utcán furcsa torokhangokat hall, nem azt a lágy, elegáns magyar nyelvet, amit otthon megszokott, és amiből meg is tanult valamicskét – szerette is a nehezen utánozható, de dallamosan összeálló hangjait, a ritmusát –, de itt még azt is nehezen fogja fel, amit románul mondanak neki, minden magánhangzó el van torzítva, a szavak értelmetlenül tapadnak egymáshoz, másodpercekbe telik, amíg rájön, hogy a vüneiorna azt jelenti, vine iarna[i], ezt köszönés helyett mondják, mert a nyár ide soha nem ér el, minden évszakban jön a tél – kivéve télen, mikor senki nem szól egy szót sem, mert nem bírod kinyitni a szád, a nyelved hozzáragad a szájpadlásodhoz, a fogad törékenyre fagy, az orrod elzsibbad, az ajkad meg ég, a levegőt is nehéz beszívni, mintha folyékony nitrogén lenne, még azt sem mondhatod rá, hogy hideg, nem lehet tudni, milyen, erre a föld hátán semmilyen nyelven nem találtak ki szót.

Mínusz 42 fokos hidegben be kellene zárni az iskolákat, de a hőmérsékletet nem jelentik be hivatalosan, a televíziós időjárás-jelentésben mindig hét-nyolc fokkal többet mondanak a valós adatoknál, hogy ne érje el a kritikus határt. Láztól csillogó szemmel tanítja a románt, idegen nyelv ez a folyton tüsszögő fiúknak, akik már megszokták, nála sokkal jobban bírják a hideget, a betegséget. A nevük sem normális, lehetne mondjuk Attila, Laci vagy Csaba, de csupa olyasmi, amit soha nem hallott még: Edömér, Bolyk, Pongrác, Hunor, Csanád, Bulcsú, Lestár. A lányok meg: Cippóra, Erse, Firéne, nem Jutka vagy Éva vagy legalább Emőke. Igyekszik helyesen kimondani minden nevet, nem akarja kifacsarni a szavakat, ők meg csak nevetnek rajta: szegényke – aztán nem nevetnek, kezdődik az óra, buzgón tanítja nekik Az örménykakukkot[ii], a fiúkból dugliș[iii] lesz, a lányokból meg leliță[iv], rájuk szól, nu mai găbuiți sendvișurile din cotloane[v], majd nagyszünetben elővehetitek az uzsonnát, ce tot horhăiți, bojbăiți și mocoșiți[vi], egy pisszt se halljak. Poznă, suman, belea, aldămaș, spurci iarmarocul[vii] – alkossatok mondatokat! Ők pedig szófogadóan mondatokat alkotnak: „Ma reggel megittam az áldomást, és margarinos kenyeret ettem hozzá.”, és „Édesanyám a születésnapomra új szűrt vett nekem.”, Cristina pedig tovább halad a tananyaggal, Mateevici következik, de előtte a kiejtést gyakorolja az osztállyal: pâine, câine, comoară, adâncuri[viii], az î és az ă és az î és az ă – a gyerekek pedig kórusban utána: „Limba noastră-i o comoară, în adâncuri înfundată, / Un șirag de piatră rară, pe moșie revărsată.”[ix] Vagyis Limbo nosztréj o komore ün adünkurj ünfudáté, un siróg de piotre ráré pé mosio revörszáté. Megadóan skandálják, ismételgetve a számukra szokatlan hangokat, felőlük aztán igazán kínaiul is lehetne; amikor azt mondják, püjne, nem a kenyeret látják maguk előtt, hanem a romántanárnőjük fásult, elcsigázott arcát, aki piros tollával kiüti a katedrán a vers ritmusát. És most mind, kórusban: püjne, müjne, küjne. Kívülről meg kell tanulni az Erdélyt meg egy részletet Bălcescu A románok vitéz Mihály vajda alattjából, a gyerekek engedelmesen mondják: „A Kárpátok büszke bérceinek lábánál fekszik minden ország közül a legdicsőbb és legáldottabb” – pont. Mert azt a részt, hogy „aminek földjét az Úr maga vetette be gazdagon”, kivágták, még szerencse, hogy nem kell még egyszer hallania, hogy föld, pemünt, de az még benne van, hogy „a természet építőmesterének legnagyszerűbb remekművei” meg „a zúgó fenyvesekkel borított magaslatok” és az „örök hó gyémántjától ragyogó diadém”, mivel a szerző minden szavával kifejezi hazafias lelkesedését és csodálatát a román föld, vagyis Erdély iránt. Még az is lehet, hogy egy szép napon egyik tanítványa besétál majd egy üzletbe, és kér egy pár „minden színben pompázó” zoknit, vagy egy palack vizet a „sebes zuhatagokban robajló kristálytiszta patakokból”. Ugyan mindent szorgalmasan bemagolnak kívülről, jó jegyeket kapnak, de továbbra sem értenek egy mukkot sem, ha hozzájuk szól. Évszázadok óta itt élnek, a világnak ezzel az erdővel benőtt zugában, a saját régies nyelvjárásukat beszélik – mégis minek jöttél ide, kérdezi Ágota, a túlképzett magyartanárnő, doktorátusa van a kolozsvári meg a budapesti egyetemről, te lány, én már évek óta kínlódok, és még magyarul sem tudnak rendesen, te meg románul akarod megtanítani őket.

Nem kell kétségbeesni azért, itt is vannak románok, lasszóval fogdosták össze és hozták ide őket, vagyis az állam helyezte ki központilag, ahogy őt is, a szapora, édes beszédű moldvaiakkal együtt, akik nagy mélabúsan csupa î, ci, șî váratlan csipkéivel tűzdelik tele a neologizmusokat, amin neki folyton mosolyognia kell, néha még fel is kacag, aztán akarva-akaratlanul maga is úgy kezd beszélni, mint ők, megkóstolja a málés lepényüket meg a sonkájukat, ami valójában nem más, mint a legközönségesebb szalonna, vidáman mulatnak a hegyeken túlról hozott borocska mellett, otthonról van, tiszta az, a világért sem kevernének bele cukrot, valamelyikük apja küldte, aki leszüreteli a kert oldalából a vadon növő szőlőcskét, hogy ne vesszen kárba, kipréseli a hordóba a csalóka illatú Izabella gerezdjeit, a zöld, fanyar, még habzó folyadék meg sem erjedt, de legalább természetes, úgyhogy iszik belőle ő is, nem is keveset, koccint a szelíd, talpraesett Vasilicával, a történelemtanárnővel, vele egyidős, mint Bombeu, a matektanár. Együtt ülnek le rögtönzéseket és évharmadi dolgozatokat javítani, előveszik a családi fényképeket, rajtuk a távolban hagyott vagy az ország másik csücskébe kihelyezett rokonok arca, várják a szabadnapokat, hogy találkozhassanak, a vakációban majd hazakirándulhatnak a száműzetésből. Hiányzik az én Moldvám, siránkozik Vasi. Săvineștiből jött, ahol az a híres vegyikombinát van, éppen Piatra Neamț mellett, most pedig albérletben lakik Ralucával, a földrajztanárnővel együtt, ő nem falusi, és lenézi Vasilicát, mert vastag, kötött szoknyákat hord, és három pár férfizoknit azokban az idétlen bakancsaiban. Raluca bákói, az nagy város, megyeszékhely, benti budival született, puha szövetnadrágokat hord, a szekrénye meg roskadozik a pulóverektől, amiket persze a világért sem adna kölcsön senkinek: finom kasmírból készültek, van türkizzöld, és a barack, a málna, a pisztácia árnyalataiban pompázó darabok – meg az a fekete, nagyon elegáns, abban szinte intelligensnek néz ki, mondja rosszmájúan Vasi.

Na és most?

Fekete hegylánc az épület fölött. Torzonborz fenyők a reggeli hidegben, az egész város olyan, mint egy új temető, tele frissen elföldelt halottakkal. Szóba elegyedhetne velük, de attól tart, úgy válaszolnának: püjne, müjne, küjne. Az egyetlen szálloda a főtéren áll, a cégéren a Fenyő felirat, első héten ott éjszakázik egy nedves falú szobában, később egy kolléganője megszánja, és bemutatja Marinak, egy negyven körüli, magas, barna hajú, csinos és megbízható székely asszonynak, akinél kivehet egy szobát. Van egy kamasz fia is, a pattanásos Jancsi, akinek gyanús helyekre csúszkál a tekintete. Tanulgasson egy kicsit românește[x], mosolyog Mari, levonok a lakbérből, ha tart neki néhány különórát, és megteríti az asztalt, kinyitja a kamrát, a polcokon ott sorakoznak a szépen elrendezett savanyúságos üvegek, gogos, zöld paradicsom, rikító zöld uborka, az eláll? cum să nu[xi], anyám receptje, bele kell tenni, tudja, amikor a szőlőt nevelik, akkor mindig zöldek marad – micsoda, a kékkövet? Hiszen az méreg! Nem, nem, Doamne ferește[xii], mit gondol, puțin[xiii] nem méreg, magyarázza a románt törve Marika, ez a titka, egy csepp csak beletenni, de ne csinálja egyedül, exact[xiv] kell tudni a receptet, elteszi én, ha magának is kell. Anyám, hát mikor fogok én savanyúságot eltenni, mikor még lakásom sincs – és belevájja a fogát egy ropogós, csípős uborkába. Marika lakásának legkisebb szobájába zsúfolja be a holmiját, nem nagyon van hely a ruháinak, a fürdőben sem fér el a szappanja és a fogkeféje a polcon, a törülközőt reggelente kiteríti a fűtőtestre, úgy tesz, mintha nem hallaná, amikor a házigazda bemegy utána takarítani, feltörli a csempét, igen sok víz fogyaszt maga, pancsol, mint a férjem, az is román volt, zsörtölődik Mari először románul, hogy ő is értse, aztán meg magyarul, mind egyformák ezek, piszkot hagynak a zuhanyozóban, háromszor húzzák le a vécét, pocsékolnak, és még rendesen, tisztán szarni sem tudnak. És ne zakatoljon annyit azzal az írógéppel, éjszaka az egész tömbházban hallani a pötyögését, reggel neki munkába kell menni, a fiának meg iskolába, így nem lehet pihenni, és amúgy is, mit ír, talán valami kiáltványt – dehooogy, csak feladatlapokat, hazudja ijedten, de szépen visszacsomagolja az írógépet a bőrönd fenekére, elteszi, majd használhatja megint, ha végre kap egy garzont vagy valamit. Minden reggel bekopog Moșneag elvtárshoz, a párttitkár helyetteséhez, mindenféle űrlapokat kell kitöltenie, kérvényeket ír, nyilatkozatokat fogalmaz, hogy majd, amikor befejezik azokat az új tömbházakat a főtéren, ahol a Kultúrház is áll, neki is jusson egy lakás. Még dolgoznak rajtuk, hiszen ő is láthatja, gyakran el is sétál arrafelé. A betonkeverők nagyjából dísznek vannak, a munkások tüzet raktak a befagyott alapárkok szélén, a darukezelők kesztyűs markukat fújják, egy nap három-négy órát tudnak csak dolgozni, amikor kicsit előbújik a nap, de azt is inkább csak a látszat kedvéért. Egyfolytában az ásványvizes üvegekből isznak, amikről lekaparták a címkét, de persze nem vizet, egy fiatalabb munkás int neki, hellyel kínálja a tűz mellett, koccan a foga az üveg nyakán, jól meghúzza, nem édes székely köményes, hanem erős fenyőpálinka, kivörösödik az arca, köhög, a munkások megütögetik a hátát, ő meg körbead egy csomag szűrős Snagovot, most már tanárnő, nem szív szűrő nélküli cigarettát, de ez is tele van kóródarabkákkal, alig lehet meggyújtani, akadozva pöfékel a poros levegőben. A fiatalabb férfi Symphoniát szív, az övénél százszor jobb magyar cigarettát, neki is ad, de már olyan keserű a szája, hogy mindjárt elhányja magát, feláll, indulni készül, azt mondja, viszontlátásra, ők nevetnek, jólesik nekik, hogy legalább egy szót magyarul is szól ez a román nő, rendesnek látszik, még akkor is, ha azért jött, hogy a gyerekeiket megtanítsa – de mire is? Mert az ő nyelvét, mondja egy öregebb, éles tekintetű férfi két korty között, úgyis megtanulják: a fiúk a katonaságban, a lányok meg férjhez mennek, nekik úgysem kell, hacsak nem egy románnal állnak össze, akkor meg akár akarják, akár nem, kiszopják a faszából. Nyerítve felnevetnek, az öreg még utánakiált, hogy ő is kereshet magának egy székely legényt, ha szeretne valami újat tanulni, de ő már messze jár, nem is megy arrafelé egy darabig, hogy megnézze, hogyan emeli fel a dolgozó nép az új lakónegyedet.

Na és most?

A farkasok némán ereszkednek le az erdős hegyoldalon – csak az ágak reccsennek egyet-egyet a hó súlya alatt –, majd megfeszült testtel elrugaszkodnak, és meg sem állnak a város széléig, ahol órákon át óbégatnak a ködbe burkolózó holdra, a gyászosan pislákoló fény felé, őt kirázza a hideg, úgy érzi magát, mint a hold, távol saját magától, ő is halott, micsoda szamárság, hogy is érezhetnéd magad halottnak, hiszen a halottak nem éreznek – de most, hogy minden esemény lezajlott, és abból, ami megtörténhet, semmi sem vele fog már megtörténni, hanem egy Cristina nevű nővel, aki éjszakánként azt hallgatja, hogyan vonyítanak a farkasok, és az erkélyen dohányzik a nedves sötétben, egy háromlábú hokedlin ülve, régi ládák, zsákok és üres üvegek között. Elnyomja a cigarettát egy csorba virágcserépbe, ami félig tele van földdel és tűlevelekkel. A szomszédos tömbházakban csak néhány ablak mögül dereng valami gyenge világosság, mindenki sorban állt gyertyáért, de neki fáj a szeme a fel-fellobbanó kanóctól, úgyhogy nincs más választása, csak dohányzik, és vár a farkasokkal együtt. Éjfél és hajnali öt között elveszik az áramot, a hússal teletömött két hűtőszekrény zümmögése félbeszakad. Minden télen két disznót vágunk le falun, Szentmártonban, mondja Marika nagy büszkén, egész évben abból a húsból esznek, ami éjjel kiolvad, másnap meg újra megfagy, neki is kitesznek olykor a tányérjába egy mócsingosabb darabot, amihez hozzá sem nyúl, pedig jól meg van fűszerezve babérlevéllel és sok csípőspaprikával. Minden éjjel csepeg a víz azokból a fagyasztott disznókból, csipp-csepp-szünet, csipp-csepp-szünet, kánonban az előszoba műanyag ingaórájával, tikk-tikk-takk-félszünet, tikk-tikk-takk-félszünet. Pontosan ötig, amikor a konyha cementfalai között kiöblösödő zakkanással újra beindul és zúgni kezd a két hűtőszekrény, hét óra körül valaki folyatni kezdi a zuhanyt, beletelik vagy tizenöt percbe, mire felér a meleg víz, aztán visszaalszik, és csak tízkor ébred fel a nagy csendben, mintha otthon lenne, a saját ágyában, vasárnap, és mindenki elment volna, ő meg végre egyedül maradhatna, az idő apró morzsákat hagy körülötte, tikk-takk-félszünet.

Mindig megfeledkezik a kis rózsaszínes tócsáról, ami a két hűtőszekrény alatt összegyűl az ajtóban, megcsúszik, összevizezi a zokniját, aztán kimossa belőle a dögszagot, és ráteríti a törülközőre, estig megszárad a még langyos fűtőtesten. Legalább a fűtést nem állítják le soha, félnek, nehogy megfagyjanak csövek, mert akkor minden vezeték szétrepedne, és a völgykatlant hamarosan elárasztaná a víz, a legmagasabb tömbházakat is beborítaná, a hegyek között hatalmas jégtorlasszá dermedne, ők meg türelmesen várnák az áttetsző harangba zárva az olvadást. A gáz bágyadtan pislákol, de a kávé jó, magyarországi Omnia kávé, elég drágán vette Marikától, van valaki a munkahelyén, aki rendszeresen ellátja, gondosan be kell osztania, és oda kell figyelnie, hogy melyik dobozba nyúl, a világért sem vehet a házigazdáéból, a cukorból ellenben bátran kiszolgálhatja magát, tesz is két púpozott kanállal. Egyszer majd, mikor lejár végre ez a várakozás, egész álló nap csak kávét fog inni, a tűzhelyen reggeltől estig fő majd a kávé, sőt, még éjjel is csak az fog főni, a házat betölti a friss, gyümölcsös, kesernyés illat, meg az amerikai cigaretták aromája, mert nem gyújt rá másra, csak Kentre meg Marlboróra, azok gyorsan égnek, alig lehet egyet-kettőt szívni belőlük, máris elfogynak, ezt a békés, édes ízt fogja érezni, meg a révületet, amikor éjszakánként kedvére pötyög majd az írógépén, egy hímzett ernyőjű lámpácska meleg fényénél, és senki nem fog belekötni, hogy túl nagy zajt csap, vagy a milícia hallgatózik az ajtóban. A történetek pedig csak úgy hullámzanak, özönlenek majd belőle, elrugaszkodnak, mint a farkasok – de addig minden cseppre vigyázva kitölti a kávét a köhögés elleni szirupos üvegecskébe, amit külön erre a célra tartott meg, és elindul, behúzza maga után az ajtót, tizenegytől van órája, a délutánig maradó osztályokban dolgozik, nem szabad késni. Miután megszólal a csengő, az aligazgató, Laci bácsi, összeszedi a tanáriban maradt osztálynaplókat, és beviszi őket az irodájába, húz egy jó vastag vonalat a jelenléti íven, és úgy számít, mintha meg sem tartotta volna az órát, aki elkésett, aztán jönnek a megrovások, és aki még gyakornok, azt bepanaszolják a tanfelügyelőségen, és kibeszélik a tantestület értekezletein, ahol neki is megvan a maga helye a hosszú asztal mellett a tanáriban, Vali, a franciatanár mellett: a lába rövid, vastag bikanyaka van, meg göndör fekete fürtjei, barnás műanyag mappájában pedig szubverzív tananyagot hordoz, a Pif folyóirat számait például, meg az Eiffel-tornyot ábrázoló fotókat, régi képeslapokat, amiken a Louvre látható, vagy Napóleon síremléke a Saint-Louis des Invalides-ban, ezeket titokban szokta mutogatni a diákoknak, mert franciaórán most már tilos Franciaországról beszélni, még az ötödikes tankönyvből is kivágták a ma petite maisont ábrázoló képeket és a croissant-t meg a confiture de fraises-t az illusztrációkról, eltűnt Doudou, mon chat is, mivel a francia gyerekek tömbházakban laknak, ahol nem szabad sem chient, sem chatot tartani, du pain avec du thét reggeliznek, mon père traktorista, ma mère pedig szövőnő, notre voiture est Dacia, la meilleure voiture du monde, és szó sem lehet Le petit prince-ről, parce que lejárt már a hercegek ideje.

– Hova szól a jegyed ma estére? – suttogja Vali a fülébe. – Ugye jössz az előadásra?

– Nem, vagyis hát nem tudom, lehet. De nem vettem jegyet, és nem hinném, hogy még maradt volna – dadogja fojtott hangon.

– Nekünk van egy pluszban, Dannak el kellett utazni Bukarestbe.

Jobb is, hogy azt mondta először, nem megy, persze, Dannak tudtak szerezni jegyet, rá pedig bezzeg nem gondoltak, csak most, amikor valakitől mégis be kell vasalniuk az árát. Egy kolléga rájuk pisszeg, sssst! Az igazgatónő elkezdte elemezni a tanerők első évharmadi teljesítményét, a tanári elnémul, még a két fizikus kolléga is abbahagyta a sutyorgást, rögtönzéseket javítanak az asztal alatt, az orruk hegyére csúszott szemüveggel.

– Utána majd felmegyünk Ágotához, party lesz, minden színészt meghívott – erősködik Vali, amint a többiek zúgolódni kezdenek, mert az igazgatónő bejelenti, hogy a téli vakációban tilos szabadnapokat kivenni, karácsonykor pedig nagygyűlést tartanak, nehogy valaki hiányozni merjen.

*

Radu mélyet sóhajt, a feje lecsúszik Cristina válláról a mellére, ő elővesz egy zsebkendőt, és letörli a nyálát, ami a szája sarkából csorog kifelé, csak nehogy elkezdjen horkolni, valamit mormog álmában, a hátuk mögött a Vasile Ioanide Textilfeldolgozó Szakiskola három diáklánya felvihog. Tizenegyedikesek, néha szokott náluk helyettesíteni, nehéz eset az az osztály, semmi kedvük az angolhoz, más tantárgyakból írják a házijukat a pad alatt, röpködnek a füzetek, a papírrepülők. Csak akkor tud valahogy egy rendes órát megtartani az ellenséges pillantások kereszttüzében, ha kiküld egy-két tanulót. A mögöttük ülők közül jól emlékszik az egyikre, Annabellának hívják, az a lány semmit sem hagy szó nélkül, most sem, mert a kis pimasz mindenre figyel, csak arra nem, ami a színpadon történik: na nézz oda, ez a szerencsétlen, milyen nyomorult egy fickót szedett fel, a másik kettő próbálja elfojtani a röhögését, ő hátrafordul, Annabella pofátlanul a szemébe bámul, rossz parfüm szaga lengi körül, a sminkje durva, kihívó. Radu hamar elaludt, amint elsötétült a nézőtér, elbágyasztotta a hatalmas csempekályhák ontotta meleg, húsz órát vonatozott, hogy meglepje őt, éppen az előadás előtt érkezett, rohant az állomásról, Cristina pedig nagyon megörült, akkor mégsem kell színházba mennie, hiszen csak egyetlen jegye van, de Irina minden követ megmozgatott, és csak ő tudja, honnan, szerzett még egyet, úgyhogy nem volt kifogás, el kellett menni. Ő rövid ruhában és magassarkúban, olcsó borotvakapával szőrtelenített lábbal – jól felsértette a bőrét több helyen is, a hideg minden lépésnél belemar a vékony, láthatatlan vágásokba. Az előcsarnokban összefut Banidval, a tornatanárral, aki tüzes tekintettel méri végig, és azt mondja, te, hát azt hittem, csúnya a lábad, azért hordasz mindig nadrágot, de az iskolába is így kellene jönnöd, szoknyában, ő meg nem tudja, mit gondoljon, most fel akarja szedni, vagy mi? Radu öltözéke sídzseki és szutykos farmer, rossz katonaszaga van, izzadság és állott alkohol árad belőle, erős, egyenletes szuszogása rátelepszik a színészek hangjára Cristina fülében. Kicsit megmozdítja a fejét, Radu zavaros tekintettel felnéz, a könyökére támaszkodik, kicsit kinyújtózik, aztán rögtön előrebukik a feje, és visszaalszik. Egy székkel odébb Vasilica sajnálkozva nézi, szegényke! Kiöltözött mára, a vörös kötött ruha fölött fehér selyemmel kihímzett népies blúzt visel, nagyon finom a mintája, kicsit tovább, vagy két sorral előttük Irina és Vali, mintha skatulyából húzták volna ki őket, elegánsak, a színpadra szegezik a szemüket, Moșneag elvtársat is látta a feleségével együtt, a páholyban ülnek a milícia parancsnokával, persze az civilben van, az egész város krémje összegyűlt, még a magyar kollégák is eljöttek.

A szeme előtt lassan kibonatkozik egy család drámája, nem bírnak elszakadni a múltjuktól, hát mégis mi ebben a színpadra való, neki nincs múltja, nincs jövője, egyetlen emlék sem töri át a jelen sorompóját, a színészek összevissza koslatnak a korabeli ruháikban, szavak jönnek ki a szájukon, minden hamis, hamis, legszívesebben felordítana, hogy mit akarnak ezzel a meggyeskerttel, ő nem tud megkülönböztetni egy almafát egy meggy- vagy szilvafától, rá sem bír nézni azokra a savanyú gyümölcsökre, amiktől megfájdul a gyomra, a süteményekből is kipiszkálja őket, utálja a meggypálinkát, mit sírnak úgy vissza a szereplők, részéről a világ összes meggyfája eltűnhetne most rögtön, neki aztán cseppet sem hiányoznának, Lopahinnak van igaza, az egész egy mérhetetlen disznóság, és nincs menekvés, számára sincs menekvés, ott kell ücsörögnie a székhez láncolva a lesötétített teremben, rá van kényszerítve, hogy nézze a színpadot, becsukja a szemét, de a fülét nem foghatja be, az eltúlzott dikció az agyát karmolja, Nana hangja kínos, teljesen értelmetlen mondatokat skandál, körülötte állandó fészkelődés, mert egyesek már ráuntak az egészre, és futva rápillantanak az órájukra, felsóhajtanak, sugdolóznak, mit keres ő itt, a nyugtalanság a tehetetlenséggel egyszerre keríti hatalmába, kinyitja a szemét, és Nanát látja, de nem is ő, csak egy nő, aki hasonlít rá, Dunyasa, ahogy a színpad elejére lép, és kibámul a közönségbe – a gyomrába váratlanul belenyilalló fájdalomtól lihegni kezd, ezt már régóta nem érezte, azt hitte, minden lecsillapodott, ömlenek a könnyei a bosszúságtól és az idegességtől, dühös lesz, mégis mi az Istennek jött ide, nincs bátorsága felállni és kimenni – de még bátrabb lenne egyenesen kifütyülni a darabot. Ranyevszkaja azt kérdezi, miért nem maradt egy csepp olaj sem a kamrában, hozzáteszi, hogy Varja csalánlevesen tartja őket, így vigyáz az egészségükre – Csehov tényleg így írta, csalánleves? Hogy lop, és az ő rovásukra spórol, úgy akar meggazdagodni, ez lenne a szövegben? És még tovább mennek a szerzővel való összejátszásban, Jasa azt mondja, hogy Párizsban bezzeg nincsen csalán, indulhat is, akinek ott esetleg jobban tetszik, a közönség erre ébredezni kezd, egyesek felnevetnek és tapsolnak, minden szóban, a kettős, hármas jelentésű replikákban ott a nézőtér és a színpad titkos összeesküvése, fel akarnak fogni valamit a jelenükből annak a másik jelennek a története alapján, az illúzióból, mintha a szereplők tehetetlensége a saját mostani életük lenne, a színpadot átszelő hatalmas, idétlen, fehérre pingált vasút az előadás metaforája, súgja a fülébe Vasi. A metaforán pedig fel-alá járkálnak a szereplők, mint valami tébolyodottak, legszívesebben felmenne a színpadra, és felgyújtaná az egész díszletet, csak fa és karton, nincs itt semmiféle vasút, ordítaná mindenkinek. De ő nem őrült – mert őrült kell lenni ahhoz, hogy ellenkezz, hogy kimenj az utcára, és felgyújtsd magad, inkább beszéljünk csak metaforákban, és képzeljük el, hogy önmagunkról mondunk valamit. Ők tettetnek valamit, mi meg úgy teszünk, mintha elhinnénk, nem hiszik, amit mondanak, tudjuk, hogy nem hiszik, ők is tudják, hogy mi sem hisszük, de úgy tesznek, mintha azt hinnék, hogy elhisszük. És a végén nem jön semmilyen mozdony, a színészek szétszedik a vasutat, mindenki magával visz egy darabot belőle, mintha a vonatoknak már nem is lenne min errefelé jönni, ahol a madár se jár, minden remény szertefoszlott, ez a senkiföldje. Hiába vártuk az amerikaiakat. Vajon rólunk van szó, vagy valaki másról? Firsz leroskad a színpadra, azt mondja, én itt maradok, nem megyek sehova, itt maradok.

A teremre ráereszkedik a csend, néhány pillanat múlva felharsan a taps, a hurrázás, a színészek kilépnek a reflektorfénybe, két pionírnyakkendős gyerek átad nekik egy virágkosarat, Ranyevszkaja a földig hajol, a kezét a szívéhez emeli, hálásan néz a közönségre, már eszeveszetten dobolnak a lábukkal is, a mester ügyes mozdulattal félrependeríti, és eléje furakodik, valaki fütyül, de elfojtja a rengeteg bravó meg éljen, aztán elhal a taps, a színészek kivonulnak, csak két-három lelkesebb néző folytatja a tapsot, mire a mester újra belép, a hátán egy hatalmas papírmasé sínpárral, diadalmasan felemeli a válla fölé, úgyhogy a közönségnek nincs más választása, noha már felálltak, indulni készültek, most muszáj itt maradni még egy körre, amíg csak bele nem fáradnak, és abbahagyják a tapsot, a színészek még kint vannak a színpadon, de sietve távoznak, mert ez nagyon kínos, a nézők már hátat fordítottak nekik, egymás között beszélgetnek, kész, vége.

Ágotánál úgy tesznek, mintha pizzát ennének, de valójában valami lisztes rántotta, amire sok hagymát, szalámit és szalonnát tettek, és az egész úszik a ketchupban, amit paradicsomléből és Édes Anna paprikából csináltak. Na, hogy tetszett? Hihetetlen, micsoda erő, micsoda jelenlét, ragyogó, megrendítő, óriási, felejthetetlen. Radu felhajtott két pálinkát, aztán behúzódott a házigazdák hálószobájába, levetette magát az ágyra, és úgy alszik, mint a bunda, Cristina válogatás nélkül nevet minden poénon, sikamlós bókokat mond a színésznőknek a város elitjének rosszalló pillantásai közepette, táncol minden férfivel, sorra veszi őket, érzékien mozog, miközben Nana jeges tekintettel figyeli. Már félig-meddig berúgott, flörtölget, engedi, hogy minden színészecske összefogdossa, intellektuális eszmecserébe kezd a mesterrel, a konyhában az ölébe ül, Valival társalog, aki füvezik, mind beleszívnak abba a fonnyadt cigarettába, egyikük visszafogott politikai vicceket mond. Egy bágyadt bluesnál Péter karjában találja magát, ő Ágota férje. A megyei kórház főorvosaként akadálytalanul hozzáférhet az emberi nyomorúsághoz, és ez feljogosítja arra, hogy bármi felett ítélkezzen, bármit kimondjon. Cinikusan és gyengéden magához szorítja, hol van a férjed, kedves, elfáradt, lefeküdt, na szegény, szorítja még jobban, aztán azt mondja, ha egy férfi nem jó, hát le kell cserélni, scumpa mea[xv].

*

A pofon váratlanul érkezik a szemhéjára, ahol vékony a bőre, mint a combja belső oldalán, csillagokat lát, Nana belökdösi a szűk fürdőszobába, a vécéhez, a kagylóhoz nyomja, a törülközőfogas kampója beleszúr a combjába, a második pofon a szájára csattan, a szegycsontjára érkező ököl pedig beléfojtja a fájdalomkiáltást. Nana szenvedélyesen ütlegeli, többször is gyomorszájon vágja, a fejét hozzácsapja a fehér csempéhez, amin tarka, mezei virág mintájú díszítés fut körbe, vajon honnan szerezhették, biztos van ismerősük a kolozsvári vagy gyulafehérvári porcelángyárban. Elindul az orra vére, beletörli Nana vállába, a kézzel varrt, apró gyöngyökkel kihímzett türkiz blúzába. Zsákvászon szoknyájának színei diszkréten egymásba mosódnak, mintha egy akvarellkép lenne, most felcsúszott a derekáig, hát mégis színésznő, nem az üzletből veszi a holmiját, minden ruhája egyedi darab, micsoda csipkés, fehér alsószkonya van alatta, meg zöld, azsúros színpadi harisnya, belemarkol hosszú hajába, ránt egyet a lazán összefogott fürtökön, jó erősen belehúz a könyökével az állába, Nana térdre esik a nedves csempén. Elkezd bőgni, kitörted a fogamat, te hülye tehén, porcelán korona volt, egy havi fizetésedbe kerülne. Átöleli, szorosan a fal mellé nyomva felemeli, majdnem megfojtja, Nana dühösen vergődik, tehén, tehén, az vagy, te paraszt, sír, és túl sokat beszél. Megcsókolja, összevérezi, leveszi a blúzát, túl szép ahhoz, hogy összepiszkolja. Nana ledobja a szoknyáját, gyorsan, könnyek között levetkőzteti, nehogy elszakítsd a harisnyámat – te és azok az idióta harisnyáid, te megszállott –, a bőre puha és illatos, az ujjai elevenek és biztosak, a metszőfoga helyén most egy fekete, sánta kis agyarral ugat, mint egy megvadult kutya: te hülye, az vagy, hülye, őrült, elmebeteg.

*

– Ștefan hogy van? – Nana letüdőzi a füstöt. Egymásnak adják az amerikai cigarettát, mint a régi időkben. – Mióta nem cigiztem a budiban – támaszkodik most a fűtőtestnek –, tényleg milyen jó. – De mondom, Ștefan. Hol hagytad?

Ștefan a szüleinél van, nem is lett volna hová vinnie – te csak tedd a dolgod, végezd el az egyetemet, szépen készülj a vizsgáidra, mi majd elintézzük a többit. A teste önállóan dolgozott, semmihez sem kérte a beleegyezését, létrehozta azt az óriási hasat, ami átvette felette a hatalmat, másvalaki rendelkezett a testével, amiről addig minden kétséget kizáróan azt hitte, hogy a sajátja, többször is elájul vajúdás közben, összeszarja magát a szülőasztalon, még az üvöltés is egy másik torokból szakad fel, az a tüdő nem az övé, már semmi sem az övé, úgy bánnak vele, mint egy agy nélküli húsdarabbal, egy kínlódva kölykező állattal, ez a gyerek egy megaláztatás, egy ontológiai sértés, megfosztotta a méltósága utolsó nyomaitól is. Nem érez egy csepp örömet sem, csak egy kis csodálkozást és mélységes szorongást, amikor először meglátja, vörös, ráncos, éhségében szűköl, hirtelen elönti a sajnálat hulláma, amin nagyon meglepődik, és a sajnálattal egyszerre ébred fel benne az undor, kővé dermed, nem, nem ezt akarja érezni, hanem boldogságot és reményt, azt a híres anyai szeretetet, a megénekelt és idealizált anyai ösztönt, aminek a kedvéért a tinta és a könny tonnaszámra folyt évszázadokon keresztül, nem erre számított. Erőszakkal odatették a mellére, és akkor maga is kétségbeesetten sírva fakadt, mindketten üvöltöttek, fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen, még abban sem lehetett biztos, hogy az övé, mert bepólyálva pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi ebihal a tizenhét ágyas kórteremben, mind nyivákoltak, aztán mikor eljött az evés ideje, elégedetten csámcsogtak, szívták a táplálékot az anyák testéből, akik az otthonról hozott levessel meg madártejjel tömték magukat, szüntelenül zabáltak, az utolsó morzsáig elpusztították azokat a gyanús kinézetű élelmiszereket a csomagjaikból, a gyereknek kell, mondják rágás közben, teli szájuk sarkán kétoldalt lefolyik a lé, kell a tej, egyél te is valamit, különben nem lesz tejed, de ő nem tud enni, mindent kihány, kapott valami borzalmas rózsaszín tablettákat a gyomrára, de attól csak rosszabb az egész, úgyhogy már be sem szedi őket, éjjel a plafont bámulja a többi anya horkolása közepette, el sem tudta képzelni, hogy a nők ilyen fertelmes hangokat képesek kiadni, mint valami kocák, az apja is horkolt, Radut pedig már megszokta, de ezek több szólamban röfögtek, lustán átfordultak egyik oldalukról a másikra, várva a hányingerkeltő evést és etetést, a mellük hatalmas, majd szétpukkan, olyan az egész, mint valami verseny, hogy kinek van több, a békafiókák meg böfögnek és felöklendezik a sárgásfehér löttyöt, az ápolónők megfejik azokat, akinek túl sok a tejük, hogy a gyengécskébb újszülötteket is legyen mivel táplálni, anyatej az is, nem lehet tudni, ki kit szoptat, így teszik a kisfiút is valakinek a mellére, akinek öt gyereke van otthon, a kórteremből mindenkinek van már legalább kettő, békésen várják az istálló boldogságában, hogy szopjanak a testükből, a szomszéd ágyban fekvő asszony megkóstolja a tejét, és kijelenti, hogy jó, zsíros, tápláló. Ő még tisztába sem tudja tenni a gyereket, felfordul a gyomra, elrohan a pelenkázóasztal mellől, az apja boldogan jön-megy, nem tudja, mihez kapjon, az első unoka, ő választotta ki a nevét is a nagy hadvezér után, Cristinának semmi ellenvetése nem volt, Radut meg sem kérdezték, de éppen az anyai nagyapja neve, úgyhogy nem lett nézeteltérés. A férfiak meghatottan simogatják, a csecsemő bölcsen vigyorog, mint egy csorba ínyű apóka, nézd csak, megismer, mondja Tănase könnyek között, az újdonsült apa pedig, mintha a szent ereklyéhez nyúlna, olyan imádattal bontja ki a pelenkából az aszott, feketés kis testet, rajta hatalmas herék csüngenek és kicsi, kajla pénisz, a zöldes nyomok édeskés, avas szaggal itatják át a pamutot, nagymama kimosta, kifőzte és forró vasalóval kivasalta a pelenkát, az egész házban ilyen szag van, igen, kisbabaszag, hát nem csodálatos, mondja az anyja, miközben precíz mozdulatokkal, magabiztosan becsomagolja azzal a szép, nagy, fehér, mindentudó kezével, a bal gyűrűsujján ott csillog a jegygyűrűje meg a karikagyűrűje, legszívesebben megcsókolná a kezét, nézd, milyen aranyos, ne aggódj, kicsim, mi tudjuk, min mész most keresztül, ez a szülés utáni depresszió, az otthoni vizitre érkező védőnő felír neki valami tablettákat, amiket szófogadóan be is szed, de nem hatnak, továbbra sincs teje, viszont jobban érzi magát, visszaszerezte a testét, ha akar, árkot is ugorhat, gyorsan vissza kell mennie az egyetemre, csak szabaduljon végre innen, ne tartsák vissza, mondja a lakónegyedük rendelőjében az orvos, fiatal, maga is gyerek még, lehet, hogy jót tesz neki, ha elmegy, végül is ez az utolsó egyetemi éve, tanulnia kell, le kell tennie a vizsgáit, mindjárt itt a kihelyezés, neki is megvan a saját élete. Azután igyekszik minél ritkábban jönni, Radu többször látja a gyereket, mint ő, néha kivesz egy-egy kitalált betegszabadságot, sok orvos ismerőse van ott a bányavárosban, akik segítenek, ha a fiával szeretne lenni, néha akár egy hétre is kiírják, Ștefan meg növekszik, egyre emberibb formát ölt, az arcáról lehull a szőr, ennivalóan édes, az anyja odaviszi a telefonhoz, hogy hallja a gügyögését, a szótöredékeket, a nevetést, aztán az üvöltést, amikor elveszik a fülecskéjétől a kagylót, mama-mama, de nem őt szólítja így, hanem a nagyanyját, ő Kiki, nem tudja kimondani, hogy Kitty, ahogy Radu tanítgatja, minden telefonhívás után erőt vesz rajta a bűntudat, nem tud aludni éjjel, rengeteget cigarettázik, küzd a gyomrában érzett nyilallással. Amúgy jól van, a létezése racionálisan be van osztva, azt teszi, amit meg kell tennie. Csak gyereket nem fog többé szülni, az egyszer biztos.

– Anyáméknál van, csak nem fogom magammal hurcolni ide. – Semmi kedve sem volt a gyerekről beszélni, már egy hónapja nem látta. – Haza akartam menni a hétvégén, de nem jött össze, mert feltűntél te az egyszerű halandók körében. Tudod, a bátyád miattad jött ide – hazudja, hátha így Nanában is felébred valami bűntudat, mert túlságosan is úgy megy neki minden, mint a karikacsapás.

– Mi? Radu itt van? Akkor hogyhogy nem jött el a bulira?

– Aha, itt van… a hátsó szobában alszik, mint egy ütött, az előadásotokat is átaludta, három napra szokott jönni, amiből négyet átalszik, kimossa a ruháit, aztán visszamegy dolgozni.

– Vigyázz, beleültél – hogyhogy mibe? A porcelán koronámba, add csak ide, talán sikerül helyretenni, hátha kitart egy napig, amíg visszaérek. – Lomhán mozog, a földön kutat az apró korona után, Cristina felkönyököl, és odagurítja neki a csempén, Nana megállítja, a tenyerére véve méregeti, aztán – naaa, el van repedve, most már mindegy. Esetleg megragasztom rágógumival.

– Bezzeg neked van rágógumid. – Jólesne most egy olyan mentolos lapocska, hogy enyhítse a szájában a dohány és az alkohol után maradt megsavanyodott, fémes ízt.

– Neked adom az egész csomagot, ha kimegyünk – belebújuk Cristina ruhájába –, látod, még most is jók ránk egymás ruhái, tessék, vedd fel te is a blúzom, a szoknyám, hadd nézzelek benne. Nem rossz, nekem is ilyen jól állnak? Hordd, ha tetszenek, cseréljük el.

A tükör alatti polcon talált kefével kifésüli a haját, hosszasan nézi magát, a fekete kis agyarat vizsgálja, elhúzza a száját, ciccent egyet. Aztán, háttal neki:

– És mit tervezel vele, majd elhozod ide?

– Kit? Neeeem, egyelőre jó helyen van, ahol van.

– Még soha nem láttam, kire hasonlít? – fogja össze a haját Nana – Milyen, amikor kisgyereked van, mennyi idős is most? Egy éves és pár hónapos, nem?

– Két éves.

– Tud beszélni, mondja, hogy anyu, apu? Biztos nagyon aranyos, hoztam neki egy játékot, a szállodában van, majd add oda neki, mondd, hogy a tékozló nagynéni küldte. Kínai, egy éneklő mackó, ami ugrálni is tud, remélem, tetszeni fog neki.

– Hogyne tetszene. Nincsenek fényképeim róla, ha ezt szeretnéd – és Nana megfordul, hosszasan nézi. – Inkább meséld el te, hogy vagy, hol laksz Bukarestben, van lakásod? Hogy a fenébe boldogultál annyi éven át?

– Van. – Nana a vécébe dobja a csikket, anélkül, hogy ránézne. – Megoldottam valahogy, gyere, menjünk ki.

– Persze, majd pont így megyek ki a fürdőből, a végén még kapok egy szerepet. – Valójában elbűvölőnek találja ezt az új ruhát, ami finom illatot áraszt, orgona és még valami, pacsuli, biztos borzasztó drága parfüm, belefúrja az orrát a bő szoknyába, erősen, élvezettel beszívja az illatát.

– Te tiszta lökött vagy? – A fekete kötött ruhában, ami rövidke, de szépen rásimul, és az azsúros harisnyához is talál, Nana úgy néz ki, mint valami luxuskurva, lehet, hogy az is, kurva, azért megy olyan jól a sora. Tudni akarja a történetet, az egész történetet.

– Innen ki nem megyünk addig, amíg mindent el nem mondasz.

– Nem mondok semmit – mégis mit mondhatnék?

És tényleg, mit mondhatna?

Megcsókolja mozgékony zongoristaujjait – ez egy hatalmas hülyeség, először is már láttam zseniális zongoristákat olyan ujjakkal, mint a májashurka, másodszor zongorázni körülbelül ugyanannyira romantikus, mint felásni a kertet, megfájdul a kezed, az ujjaid begörbülnek, idővel ízületi gyulladást kaphatsz, vagy Raynaud-kórt. Harmadszor pedig Nana alig tud elzongorázni egy-két gyerekdarabot, pedig mennyi magánórára járt, zongora és német és balett. Mert a nagyanyja ragaszkodik a műveltséghez. De a zongorából semmi sem ragad rá. Nem, neki betörőkeze van, az ujjai látnak, nem hallanak, ezt a kicsi Biedermeier komód felső fiókjában kajtatva tudta meg, ahol az apja a bankjegyektől dagadó borítékokat tárolja, meg sem számolja, csak beteszi oda. Csak azt a fiókot szokta bezárni. Radunak szabad lógnia a zongoraórákról, szabad utálnia a német nyelvtant, és szabad kekszet csennie a kamrából, őt békén hagyják, mert félnek, nehogy megint elszökjön otthonról Palmolivuhoz vagy Isten tudja, hova, és orvoshoz kelljen vinni, aki majd az egész családot leteremti. Mert a múltkor is megmondta nekik, hogy figyeljenek oda, ne stresszeljék. Úgyhogy Radut már nem akarták kiművelni, de amikor Nana a műveltségért cserébe a Luxor üzletben látott nagy babát kérte a ruhácskákkal együtt, és egy sminkkészletet, hogy kifesthesse magát, amikor iskolába megy, először kinevették, aztán kicsit megverték, na tessék, hogy legyen miért sírnod, üvöltened és a földön fetrengened, töri el az apja a fenekén a vesszőt, a seprűből húzta ki, amivel a ház előtti udvart szokták takarítani. Ő többet egy szót sem ejt a babáról, mert egyedül is elboldogul a pénzzel, amivel a dagadt borítékokból kiszolgálja magát, mindenikből egyet vesz, aztán szépen visszazárja a fiókot, az építész elvtárs meg észre sem vesz semmit.

A babát a kert végében temetik el, mert félnek, hogy megtalálják. Radu segít neki, a körmükkel ásnak, meg a szemeteskukában talált régi, törött kanalakkal. Pár nap múlva takaros kis gödör sikeredik, amit ruhácskákkal bélelnek ki, a padlásról hozták le őket, az ócska ládából, felváltva mennek fel – főleg ő, mert Radu inkább őrt áll –, és szépen kiszednek onnan mindent, amire csak szükségük van a fekvőhelyhez: steppelt takarócskákat és horgolt kis sapkákat, a szakadt nadrágot, amit annyit keresett, de a nagyanyja azt hazudta, hogy felvágta felmosórongynak. Minden összeszednek, hogy Limonada jól érezze magát. A nevét szintén Radu választotta ki, Palmolivu egyik húga után, aki megtetszett neki, mert annak is olyan nagy kék szeme van, az igaz, hogy Limonada arca kicsit barnább volt, de a foga ugyanolyan fehér, és a feneke meg a lába is ugyanolyan volt, mint a kis Limonadának, akit együtt levetkőztetnek és alaposan megvizsgálnak, minden porcikáját szemügyre veszik, leszerelik a kis dobozkát a hátáról, ami azt ordítja, oá-oá-ma-ma, semmi kedvük olyasvalakivel játszani, aki egyvégtében az anyját hívja, semmiféle anya nem volt a közelben, anyát nincs értelme hívni, mert úgy sincs otthon valami gyakran, a kötelességét teljesíti, mondja a nagyanyja, olykor több napra is elmegy, és akkor az apja egyedül iszik az ebédlő intarziás vitrinjéből elővett zöld üvegből az öregasszony szúrós tekintete alatt, mert ő mindent lát, de senkinek nem mondaná persze, csak magában mormol el néhány kivehetetlen szót, a dünnyögése átszűrődik az orra alatt és az állán kitüremkedő fehér, tüskés szőrszálak között.

Ma-ma legtöbbször este érkezik, a gyerekek már lefeküdtek, mert fél kilenckor az ágyban a helyük, de nem alszik egyikük sem, hegyezik a fülüket. Az apró betűs rendszámú fekete autó lehúz a kapu előtt, és akkor Radu azonnal elalszik, ő meg kilopakodik a hálószobába, elbújik az ágy alá, hallja, hogy egyenesen a zuhanyozóba megy, az apja pedig megkezdi az üvöltözést és egy újabb zöld üveget, és mikor az kiürül, beront a hálószobába, és szenvedélyesen káromkodva elkezdi összecsomagolni a bőröndjét. Ma-ma rágyújt az ebédlőben, és várja, hogy befejezze a pakolást, ő meg lefekhessen, mert másnap várja a további terepmunka, hát nem ő a legsikeresebb újságírónő a családban, a városban, egész Erdélyben? Minden mocskos fasznak az ölében, akikkel válogatás nélkül összefekszel, ott vagy sikeres, ne is próbáld tagadni, te szívtelen kurva, itt hagysz egyedül ezekkel a gyerekekkel, talán nem is az enyémek, mert mindkettő szörnyeteg, mint te, mégis ki visel rájuk gondot, az anyád?! Te soha nem vagy itthon, csak hazudozol, és nyavalyogsz, hogy nyugalomra van szükséged, az kell neked, mi, a csend? Tessék, csend! Igen, ez volt az utolsó kristálypohár, ami az után a legendás szebeni nagyanyád után maradt, ez volt, igen! Leszarom a kibaszott családod Rosenthaljait minden kristálykészlettel együtt! Még kell a csend? Hozzám ne gyere csendet keresni, hozzám ne merj érni, miután leszoptad az egész párt faszát, te rühes koca!

Négykézláb mászik ki a csipkeszegélyes ágyterítő alól, belekapaszkodik a lábszárába: ne menj eeeel, apuuuu, ne menj eeeeel, apukaaaaa. Megpróbálja lerázni, de Nana átkarolja a lábát, a nadrágja szövetét markolja, rámászik, mint egy kis majom, bőg, taknyol, amíg csak el nem indul az orra vére, és akkor az építész elvtárs leül, könnyekben tör ki, ölbe veszi a kislányát, így sírnak együtt, amíg az öregasszony bedugja a fejét az ajtón, görbén ránéz, ne félj, nem megy el apuka, de ő folytatja az előadást, már majdnem hányik a zokogástól, nagymama viszont tudja, hogy magában Nana nagyon is jól szórakozik. Ölelgetik, próbálják csitítani, ő kapálózik, toporzékol, de mindez csak a hatás kedvéért van, hátha Radu is megébred, hogy lássa, most nem ő van a figyelem középpontjában, most miatta van a nagy sürgés-forgás, neki kell letörölni a vért az orrocskájáról, apuka hoz neki egy pohár vizet, amit szándékosan felborít, éppen a bőröndben sorakozó ingekre, az építész elvtársnak nincs bátorsága dühbe gurulni, majd később valami másért megveri. Hívjuk ki a mentőket, javasolja a vénasszony, és akkor kicsit alábbhagy a színpadi produkcióval, hálásan liheg, amikor belép ma-ma, nagy kócosan, cigarettázva. Még mindig itt vagy, gyerünk, szedd a sátorfádat, dohogja a magassarkú cipőjében himbálózva, nem lehet tudni, hogy a férjére vagy Nanára. Egyike azoknak a nőknek, akiknek a gerincoszlopát arra találták ki, hogy magassarkúban járjon, még otthon is magassarkú papucsban jár, újrahasznosított régi szandálokban, amiknek letapossa a sarkát, kopognak a padlón, a szomszéd szobából is hallani, érezni a levegőben, belélegzed, ahogy az ajtóban áll, a rózsaszín, kávéfoltos háziköntös félrecsúszik meztelen combjáról, aztán az ágyba roskad, megmagyarázhatatlan módon elkerülve az építész elvtárs még nyitott bőröndjének éleit.

Ez az a bőrönd, amivel az egyetemi felvételire indul, aztán gyorsan, undorodva eladja, amikor kifogy az otthonról kapott pénzből. Eladja az aranyláncot a medállal együtt, a karkötőt és a szintén arany Doxa órát, a platinagyűrűt a kis gyémánttal, amit nagykorúsításra kapott, és amit csak különleges alkalmakkor volt szabad viselnie, felhívták a figyelmét, hogy ezek családi ékszerek, de ha amúgy is szégyent hoz a családra, akkor mindegy, szemrebbenés nélkül elteszi a kétezer lejt, amit az Armeneascăn kap érte egy feketepiacostól, aki rögtön azt is felajánlja, hogy szolgáltatásokat nyújtson komoly pénzért, a színinövendékek nagyon keresettek, mindenki tudja, hogy a színpadra csak pihenten lehet lépni, ezért az oda vezető utat ki kell feküdni, na mit pirulsz itt nekem, mint valami szűzleány, csak nem a tehetséged miatt vettek fel, és ráadásul egyből, amikor több, mint száz jelentkező van egy helyre, szerintem még a kapust is leszoptad. Nem, a kapust, azt nem.

Mit mondhatna?

Hogy poste restante-on Radu minden hónapban küld neki háromszáz lejt, vagyis majdnem egy egész ösztöndíjat, de a fél fogára sem elég. És még ezt sem szívesen fogadja el, nem akar az adósa lenni sem neki, sem Cristinának, akit elvett tőle, ugyanúgy, ahogy Limonadát is elvette, akit titokban meglátogatott a gödörben, hogy a saját kénye-kedve szerint alakítsa, és amikor Nana rájött, már túl késő volt, fel van vágva a lába köze, és Radu gyurmából mellet és vulvát csinált neki, oda van ragasztva és gondosan ki van színezve a zöld filctollal, mert a pirosat kulcsra zárt fiókban tartja az építész elvtárs, aztán szintén filccel, de a feketével, vastag, undorító szőrszálakat is rajzolt rá. Ezek után már egy ruhácska sem áll jól rajta, ronda lett, az arca és a gumiteste be van mázolva grafitporral, olyan, mint egy kis hamuszínű elefánt, amit Nana megrugdos, összetapos, a fejét pedig a kerítéshez veri, mert Limonada hülye, nem ellenkezett, hagyta, hogy még azt a szőke haját is kékre fessék. Radu ráöntött egy üveg Pelikan tintát, amit az apja dolgozószobájából csent el, és még azért is Nana kapott ki.

Kurva vagy te is, mint anyád, sóhajt az apja a telefonba, aztán lecsapja, Nana pedig századszorra vágja oda a kagylót a helyére. A Matei Voievod utcai egyetemépület széles kapujához felszerelt, esőtől berozsdált telefonkészülékből huszonöt banis érmék záporoznak, összeszedi őket a földről, belenyúl értük az aszfalt repedéseibe és a szennyvizes árokba, a másik telefonfülkéből két toprongyos fickó irigykedve bámulja. Most egész héten jut perecre és teára. Ez önmagában nem baj, sőt: a mester nem mondja rá, hogy kövér, látni a bordáit a tornadresszben, a combján kék foltok vannak a tantermi padtól, könnyű, mint egy hópehely, mondják a fiúk, nem úgy, mint Simona, aki már akkor is hánytatta magát az órák előtt, a vécébe öklendezte a kantini ebédeket. A baj az, hogy nem maradhat többet Simonánál, a szomszédok csúnyán nézik, és a Moşiloron a közös udvarban velük lakó vénasszony beköpte a körzeti tisztnél, el kell mennie, igaz, ami igaz, Simonának is kezdett tele lenni a hócipője, már megbánta, hogy befogadta, azt hitte, csak egy-két napra marad, legfennebb egy hétig, nem három hónapig. Nincs más választása, éjszakára is bent marad az egyetemen, elgémberednek a tagjai a földön alvástól, a viharvert hegyi hátizsákba gyömöszölt ruhákra hajtja a fejét. Mosakodni éppenséggel tud az öltözőben, próbák után, ellopja a vécépapírt és a kilyukasztott, spárgával a fűtőtesthez kötött szappant, bolyong az utcákon, mint valami holdkóros, a központban járkál a nagykövetségek között, egyik éjjel már nem bírja a hideget, ügyes ujjaival szépen kinyit egy holland rendszámú Lancia Beta Executive-ot a London utcában. Beindítja a motrot is, reggelig alszik a hátsó ülésen, a fényre ébred fel, ijedten menekül, de előbb gondosan visszazárja az ajtót, és beállítja a riasztót, ami halkan csipog, a sarokig kíséri a hangja.

És mit mondhatna még?

Hogy, miután egy hétig éjszakázott a Lancia Beta Executive-ban, és már kezdi otthonosan érezni magát, egyik éjjel, olyan kettő körül, valaki durván ütni kezdi az ablakot, a papírokat, legyen szíves! Egy milicista, a nyomában meg laza eleganciával ott lépked Șerban, egy hosszúkás szendvicsbe harapva, amiből két gőzölgő virsli lóg ki – micsoda, még lehet virslit kapni Bukarestben? Lefolyik a mustár az állára, Nana csak nyel egyet, a fiú szégyenkezve csámcsog, és letörli az arcát. Az iratokat, mondja türelmetlenül a milicista, és kinyújtja a kezét. A zsebében kotorászik a diákigazolványa után, oda akarja adni – de ki kell találnia valamiféle magyarázatot… milyen magyarázatot?! Șerban kapkodva kettétöri a puha zsemlét – micsoda, még lehet zsemlét kapni Bukarestben? – a markába nyomja, a diákigazolványt meg ügyesen a kabátja ujjába rejti, aztán nyugodt hangon azt mondja, törzsőrmester elvtárs kérem, ez a kisasszony az én barátnőm, itt lakom szemben, elmulasztottam odaadni neki a házkulcsot, kihalászik egy kulcscsomót a  fekete bársonygalléros szövetkabátja zsebéből, a rendőr arca előtt zörgeti őket, mintha el akarná hipnotizálni, ne haragudj, édes, elfelejtettem, hogy ma érkezel, menjünk be, már éppen eleged lehet a várakozásból, kiemeli a hátizsákját a hátsó ülésről. A szüleinél volt látogatóban, tudja, mondja a milicistának, aki visszahúzta a kezét, de még mindig gyanakodva ráncolja a homlokát, ez az idegen rendszámú autó kinek a tulajdona? Á, hogy az autó? Hát azt kölcsön kaptam. Egy barátomtól – na ne mondja! Most azonnal adják ide az irataikat – mind a ketten! Remeg a térde, de Şerban nem zavartatja magát, nos igen, az iratok, hol is vannak, lássuk csak, hova tehettem, igen, meg is van, és előveszi a pénztárcáját, parancsoljon, és a kezébe nyom egy zöldes bankót, az meg rábámul a pénzre, és befogja a száját. Rendben is volnánk, nem igaz? A milicista már zsebrevágta a pénzt, Șerban bezárja az autót, és átöleli a vállát, demonstratívan megcsókolja az arcát, neki pedig két lehetősége van: vagy azt mondja, hogy ezt a fickót még életében nem látta, és a milícián töltheti az éjszakát – afelől nyugodt lehet, hogy erről a mester és a dékánnő is értesül majd, aztán meg szépen kicsapják – vagy pedig bemegy vele abba a sötét házba, súlyos léptekkel és a szájába tömve a fél zsemlét, amitől majdnem megfullad, átlép a régi kapun, aminek be van fagyva a sarka, és baljós csikorgással nyílik a távirányító csipogására. Vagy esetleg elszaladhat, de nem nagyon bír már a lábán állni. A milicista gyanakodva áll a járdán, a pillantása követi őket, amíg be nem érnek, látja, amint a tágas előszobában felgyúl a lámpa, megcsillan a fekete márványból készült padló, a fiú leveszi a kabátját, alatta elegáns szmokingot visel fekete csokornyakkendővel, aztán belépnek a nappaliba, Șerban meggyújt egy állólámpát, és int neki a fejével, gyere már, vagy azt akarod, hogy észrevegye, hogy fogalmad sincs, hová érkeztél? Gyere, édes, hiszen nem akarlak bántani, ülj csak le a fotelbe, hozok neked egy teát – vagy inkább egy forró levest? Van zacskós levesem. Bénult akarattal bólint, köszönöm, a fiú meg eltűnik az alagsorba vezető kis csigalépcsőn, és hátrakiált – nehogy elmenj, hallod? Várj meg, azonnal jövök! Szót fogadsz, ugye, és megvársz?

András Orsolya fordítása

Alina NELEGA elsősorban színművek szerzőjeként ismert. Darabjait nemcsak Romániában játsszák, hanem idegen nyelvekre is lefordították, külföldön is kiadták és színre viszik. Munkái számos díjban részesültek. Saját szövegei mellett más színdarabokat is rendez, országos és nemzetközi kulturális programok, fesztiválok résztvevője (Zürcher Theater Spektakel, Avignoni Színházfesztivál, New York-i Fringe Fesztivál, Lark Play Development Centre, hotINK Fesztivál, New York Theatre Workshop, stb.). Az Iowai Egyetem honorary fellowja, a londoni Royal Court Theatre alkotóprogramjának ösztöndíjasa. 2001-ben és 2013-ban a Romániai Színházszövetség (UNITER) díjában részesült, a Heidelberger Theaterstückenmarkton az Európai Szerző címmel tüntették ki. Jelenleg a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem professzora, a színműírói mesteri tanulmányok vezetője, és a Fabulamundi. Playwriting Europe nevű program koordinátora, amelyben az egyetem Romániát képviseli. Országos és nemzetközi színműíró műhelyek és alkotói programok mentora.

2001-ben megjelent első regényét (ultim@vrăjitoare [az utolsó boszork@ny]) a Romániai Hivatásos Szerzők Szövetségének (ASPRO) díjára jelölték.  2019-ben kiadott, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat [mintha mi sem történt volna] című második regényét a női szerzőknek odaítélt Sofia Nădejde díjra, valamint az Observator Cultural című folyóirat prózadíjára is jelölték.

Jegyzetek

[i] Jön a tél.

[ii] Fejezet Ion Creangă Amintiri din copilărie [Gyermekkorom emlékei] című regényéből, magyarul Kiss Jenő fordításában olvasható. Noha a szöveg anyanyelvi beszélők számára is nehezen hozzáférhető a rengeteg archaizmus és tájszó miatt, a mai napig a román nyelv és irodalom órák anyagát képezi az általános iskolában, a Romániában élő kisebbségek számára is.

[iii] Lusta legény (tájszó).

[iv] Nénémasszony (tájszó).

[v] Ne csurgyáljatok ehelyt a szendvicsekből (tájnyelvi). A szöveg Creangă nyelvezetének régies, tájnyelvi fordulataira játszik rá.

[vi] Mit bakotáltok s hezseteltek annyit, ne fiszlikoljatok ide-oda (régies).

[vii] Tréfa, szűr, bosszúság, áldomás, megcsúfolod a hetivásárt (tájnyelvi, régies).

[viii] Kenyér, kutya, kincs, mélység.

[ix] „A mi nyelvünk drága kincs, tenger mélyén igazgyöngy, ragyog, mint a pirkadat.” Alexei Mateevici A mi nyelvünk című költeménye Moldova Köztársaság himnusza.

[x] Románul.

[xi] Hogyne.

[xii] Isten őrizz!

[xiii] Egy kevés.

[xiv] Pontosan.

[xv] Drága kincsem.