A család minden emberi létezésben az első számú kapcsolati kör, mindenkit meghatároz valamiképpen. Ebből is következik, hogy ez a téma soha nem lehet érdektelen, hiszen mindannyiunk életében fontos kihívást támaszt a családban való létezés. Ilyen alapvető emberi viszonyok szélsőséges formáinak ábrázolásait követhetjük nyomon Szvoren Edina második novelláskötetében.

 

     A novellák szorosan rendeződnek a kötet súlyos címe köré: Nincs, és ne is legyen. A könyv szerkesztését dicséri, hogy már az első novella első mondatai jelzik, és mintegy előre is vetítik a kötet szereplőire jellemző kirekesztett létállapotot. „Délután esett. Úgy néztünk ki az ebédlő ablakán, mintha ki lennénk zárva. Pedig mi voltunk többen: huszonöten, és belül.” (Folt) Bent vannak, mégis ki vannak zárva – nincs egy bent, egy belső kör, ahova tartozhatnának. A képet továbbgondolva, nincsen semmiféle bensőségesség sem. A kizártság, a kirekesztettség élménye minden novellának szervező ereje, a család szerepe itt kizárólag a puszta reprodukció, az emocionális és gondozó funkciójából teljesen ki vannak zárva a szereplők.

 

     A szülő és gyermek kapcsolat elsődlegessége miatt kétgenerációs novellákról beszélhetünk, mely minden esetben rámutat arra, hogy az ismétlés beleíródik a családba, és nem érezni a kiút reményét. A gyermek mindig a kitörés és a változtatás lehetőségét hordozza, de ezekben a novellákban csak szüleik nyomorúságát élik tovább. Egyedül az utolsó novellában nem középponti téma a családi kapcsolat (A térre, le), sőt, éppen annak hiányáról olvashatunk, viszont ez sem mutat kiutat, hiszen a legfőbb boldogság egy kényelmes szék, ami jól tartja a derekat, de nincs kihívás és nincs megmérettetés.

 

    Néhány szöveg groteszkbe hajló, de az abszurd elemek szinte sehonnan sem hiányoznak. A Papírsárkány című novellában az anya bénultsága, a testvérféltékenység, az anya tolószékével elkövetett „merénylet”, a gyerek, aki anyja gyógyszereit lopja, és azokkal mérgezi magát – mind egy eltorzult családi létezés tünetei. A címadó novellában felmerül a kérdés, hogy van-e egyértelmű határ a szeretgetés és a fojtogatás között: „Attól tartok, hogy a kulcslyuk túloldaláról nézve dögönyözés és gyilkolás között kevés a szemmel látható különbség.” És hogy még inkább bizonytalan legyen az elbeszélő testvéréhez való közeledésének célja:  „Imádom Dodikát. Tőle azt várom, hogy a talpa beférjen a számba, és ruganyos, illatos, ennivaló húsa legyen az idők végezetéig. Fintorogjon és rugdalózzon, ha közelítek. […]  Bármennyi húst meg tudnék enni, talán azért falom annyira Dodikát.”

 

     A történetek tehát egyazon téma köré szerveződnek, a kényszerközösségként értelmezhető család központi témája mellett hol az undor, hol a kiszolgáltatottság érzése játszik fontosabb szerepet. Undorra sok példát hozhatnánk, akár a címadó novellából is: „Enyhe hányingerem van, ha arra gondolok, hogy a többi ember azon a váladékon nőtt föl, ami a mellből szivárog” (Nincs, és ne is legyen). A kiszolgáltatottság egy jellemző leírása olvasható a Hundeschule című novellában: „Anya fájdalomdíjként egy kézi csomózású futószőnyeget és kéthavi bérnek megfelelő végkielégítést kapott. Hazabotorkált. A gyerekhullányi szőnyeget a sarokba hajította, aztán a levegőbe emelte Szerelemgyereket, és rázta. Semmit nem mondott, csak rázta, hosszú percekig. Anton bácsi hiába csitította anyát, Szerelemgyerek feje ide-oda nyaklott, roszogtak a csigolyái.” Ez a két érzelem tehát a leghangsúlyosabb a szövegekben. A magány másodlagos érzésként járul csak ezekhez, hiszen a közöny nem igazán jellemző a szereplők kapcsolataira, sokkal inkább az erőteljes, negatív érzelmek dominálnak, melyek generálják a magány érzését is.

 

     A novellákban megfigyelhető egyfajta furcsa viszonyulás a nevekhez és a szavakhoz. A szülők neve több szövegben problémás:  „Ha csak eszembe jut, hogy vannak, akik máshogy írják a nevüket, mint ahogy ejtik, elfog a kétségbeesés. Anyám neve végén néma az e, nem megyek, hagyjatok.” (A babajkó) Az anyára használt megnevezés máshol például Desnya vagy Dé. „Régebben úgy szólítottam, hogy Édesanya, de szégyellni kezdtem a magánhangzókat.” – olvashatjuk a Dé halála című novellában. De nemcsak a szülők nevében jelentkezik ez a „játék”, a világ dolgainak megnevezése szinte kivétel nélkül minden novellában problémaként jelentkezik. Néhány helyen a szavakkal kapcsolatosan is megjelenik az undor érzése, vagy éppen az idegenségé. A szereplőknek a szavakkal, a megnevezésekkel való állandó vívódása, a világuk meghatározására tett kísérletek kudarca.

 

     A novellák interpretációs lehetőségeit a többször is visszatérő bibliai utalások teszik még érdekesebbé. Két szövegnek a címe is bibliai. Az Izsák című novella a Bibliában olvasható történet újraértelmezése. Az istennek való engedelmesség, és az isteni jelenlét életmentő beavatkozása helyett itt sokkal inkább az isteni elhagyatottság, és a fiú mint tényleges áldozat képe mutatkozik meg. A fiúnak az apa felé tanúsított érzéseit ez esetben is az undor írja le legjobban: „Nem sejted, ugye, hogy ha hozzáérsz, megmosakszik.”

 

     A másik újraértelmezett bibliai történet a Bábel tornya. Egy fiatal lány, Mirka új családhoz kerül, ahol a kisgyerekre kell vigyáznia. A gyerek játszani akar valamivel, ami a szekrény tetején van, olyan magasan, hogy Mirkának is szék kell hozzá, hogy le tudja venni. Kiderül, hogy egy kirakóról van szó. A fiú lelkesen dolgozni kezd, mintha mindenképpen hozzá akarna jutni valami tudáshoz vagy egységhez, melyek a kirakós darabjainak összeállításában rejlenek. A szülők érkezése és reakciója ekképpen teszi teljessé a képet: „Az anya megmarkolta a fiú csuklóját. Lehajolt, hogy a fia arcába kiabáljon: megígérted, hogy soha többé! Hogy sohasoha! Hogy vigyázol magadra! Becsaptál? Az apa közben feltörte a puzzle már összeállt részeit, és rémülten söpörte össze egyetlen nagyobb halomba. Az anya betapasztotta fia szemét és iszonyodva Mirkára nézett.” A kirakós feltehetően Bábel tornyát ábrázolta. Vajon értelmezhető-e úgy a novella, hogy a fiú valami pozitívra törekszik, egy olyan képmás összeillesztése hatja, amely számára – a felnőttekkel ellentétben – még nem tabu? A kirakós összeillesztésével keres valamit, értelmezni akar? Értelmezhető-e a fiú cselekvése valamiféle kitörésként? A szülők mindenesetre elveszik tőle a kirakóst, Mirkát pedig, aki hozzásegítette a fiút mindehhez, elküldik, s még azt is megtudjuk, hogy molesztálják abban az új családban, ahova kerül.

 

     Különösen érdekes a néhány novellán átívelő térdelés motívuma. A bibliai utalások miatt adja magát a vallási értelmezés. Azért is figyelemre méltó ez a motívum, mert egymásnak ellentmondó jelentései lehetnek. A térdelés az imádság velejárója, az isten előtti tisztelet és meghajlás jelzése, értelmezhető azonban megalázkodásként is. A novellák közti párbeszéd lehetőségét fenntartva meg kell említeni, hogy néhány szövegben a szexuális utalások is erősek (például A babajkó), így tehát a térdelés fallocentrikus jelentése sem teljesen mellőzhető. Már az első novellában letérdepeltetik az elbeszélőt egy buszmegálló tócsájába, aztán a Dé halála című írásban történik visszautalás ugyanerre a térdeplésre. Ebben az esetben megaláztatásként, a felnőtt felsőbbrendűségi törekvéseként értelmezhetjük, vagyis a felnőtt istent játszik a gyerek felett. A fentebb említett Bábel tornyában ezt olvashatjuk: „A fiú letérdelt, aztán kiborította a kirakóst a parkettára. A gyerekek úgy tudnak térdelni, órákon át, de úgy.” Itt a gyerek önszántából, a kirakós összeillesztésének vágyában térdel órákat, de végül is hiábavalóan. A Dé halála című novellához visszatérve, ott ahhoz kell még letérdelni, hogy az anya cipőjén megmutatkozzon a halálfejes mintázat. A térdeplés tehát ebben az istentől elhagyatott világban a teljes hiábavalóság, a megaláztatás jelképe lehet. Azonban ha a másként látás eszközének akarjuk tekinteni, akkor sem rajzolódik ki egyéb, mint egy halálfej.

 

     A könyv egészéről meg kell állapítani, hogy témájában nem hoz igazán újat a szerző előző novelláskötetéhez képest, ennek ellenére érdemes az alapos és figyelmes olvasásra, mert sokrétegű értelmezési lehetőséget rejt magában. Szerkesztése kitűnő, ez a kötet egészéről is elmondható és olyan összetett novellákról is, mint például az Egy elbeszélés hat fejezete. A visszatérő motívumok miatt a novellák egymás közötti utalásrendszere is figyelemre méltó. A szövegekben hasonló léthelyzetek és életérzések különböző módon épülnek fel, s ezért nem is válnak unalmassá az egy témára írt variációk. A szerző jellemzően nem mentegeti a szereplőit. Részvétet sem érez irántuk. Ő csupán leír, ábrázol, mégpedig azt a Rosszat ábrázolja szélsőségesen, már-már groteszk módon, amely minden emberben jelen van. Szvoren Edina két novelláskötetének hasonlóan sötét világa azonban felveti a kérdést, hogy a családi kör negatív hagyományozódásából merre keressük a kiutat. A kör csak rossz körkörösség, circulus vitiosus lehet? Van-e tovább anélkül, hogy egy cseppnyi vigasz is jutna? A két kötetnyi nyomasztó és sivár világban talán az önreflexió hiánya a legszomorúbb, így esetleg ebbe az irányba lehetne továbblépni: „Ha fáj a térdelés, azért a szem nem szűnik meg látni.”

 

Szvoren Edina, Nincs, és ne is legyen, Palatinus, Budapest, 2012.