Illés Lilla összes bejegyzése

Bejegyzések

„Történelmi skizofréniában”

1 hozzászólás

Van-e hiteles történelem? Van-e kapcsolódási pont kelet és nyugat között? Az Európához való tartozás vágya és az identitásféltés megférnek-e egymással? Kisebbségiként hova tartozhatsz? Jelenthet-e mást a történelem mint palimpszesztust? Hogyan dőlnek meg az illúziók a politikai rendszerek váltakozásában? Ezek a kérdések mozgatják a Bűnhődés című regény hősét. Végel László írása szorosan egymásba fonódó önértelmezés és történelemértelmezés. A regény elbeszélőjét űzöttségében az a vágy vezeti, hogy átlássa saját léthelyzetét, azt a különös állapotot, mely különböző történelmi rendszereken vezetett keresztül, s melyet kisebbségi magyarként az Újvidéktől, Trieszten át Berlinig megtapasztalt. Történelmi események rétegzettségének labirintusából keresi a kiutat: illúziók, álmok, hitek, tabuk, látszatvalóságok és igazságnak feltüntetett hazugságok között vezet az útja, s elsődleges élménye a sehova sem tartozás.

 

     A könyv három részre tagolódik. A Bűnhődés című regényrészt keretezik a Nach Berlin… és a What is Yugoslavia? című esszészerű írások. Ezek a középső regényrész fel- és levezetői egyfajta elő- és utójátékként szolgálnak magához a főszöveghez. A Nach Berlin… a regény témájának létjogosultságát hangsúlyozza, talán már kissé didaktikusan is, de mindenképpen érzékletesen. A regény alapvető konfliktusát a XX. századot másként megélő kis keleti ország és a nagy nyugati ország közötti ellentétesség adja. Míg az előbbi eszményképként tekint a nyugati nemzetre, addig az utóbbi számára a keleti ország értelmezhetetlen távolságra van. A centrum és a peremvidék kapcsolatában a Nyugat egy álomként, a Kelet csak mint fantomvilág van jelen. A Nyugat számára a keleti országok határőrök, ők a feláldozhatók, a saját bűnrészességüket pedig nem szívesen ismerik el.

 

     Erre a konfliktusra épülnek rá bizonyos történelmi meghatározottságok, például az, hogy a főhős történetesen kisebbségi magyarként él Újvidéken. A szocialista Jugoszláviában nevelkedik Tito uralma alatt, majd felnőttként a már nem létező Jugoszlávia kisebbségi írójaként szembesül az európai fattyúsorssal. Az elbeszélő életének alapvető vonása, hogy a nemzetiség, az anyanyelv és az élettapasztalatok egymásnak feszülnek. Kisebbségiként él az országában, de kisebbségiként él Európában is: magyar, szerb és európai, és végső soron egyik sem. A honvágyát is csak úgy éli meg, melynek nincs igazi otthona.

 

     Vegel_bunhodesA középső rész anekdotázó stílusa viszi magával az olvasót. Jó arányban épülnek egymásra a különböző történetek, és ezekhez az eseményekhez fűzött reflexiók. Már a legkorábbi élmények, melyeket gyerekként tapasztalt, jól mutatják azt a pozíciót, mely végig jellemző a főhősre, vagyis az elemző, értelmező, az eseményeket felfejteni vágyó, s az önmagát ezekben a történésekben elhelyezni akaró magatartást. Felmenői kelet-európaiként és kisebbségiként is a túlélőlét örökségét hagyták rá. Az ő sorsuk jól példázza azt, hogy egy-egy ember élete hogyan illeszkedett a XX. századi történelem eseményeibe, hogyan tette kiszolgáltatottá, hogyan rendelődött alá a politikai akaratnak. „A nagyapám először az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgára volt, majd a királyi Jugoszláviáé, aztán Magyarország honpolgára lett, végül a szocialista Jugoszláviáé, holott egy emberöltőn keresztül ugyanabban a faluban lévő házikójában élt.” Nemcsak a határok által, vagyis nem csak földrajzilag változott a nagyapa helyzete, megítélése is a rendszerek függvényében alakult át. „A magyar hatóságok kommunistagyanúsnak tartották, és a szegedi Csillag börtönbe zárták, a kommunista partizánok fasisztát láttak benne, és a saját háza előtt véresre verték, megnyomorították. Ilyesfajta túlélő volt az apám is.” (82.) Saját gyerekkorát szocialista idillként jellemzi, s egyértelművé válik az is, hogy értelmiségi létéhez hozzájárult a Tito-i rendszer. Természetesen ennek is két oldala van: „ragyogott a titóizmus, mint a tévéképernyő, ami mögötte volt, az viszont teli volt veszélyes és hamis ígéretekkel, amelyekben jó volt hinni, mert másképpen nem lehetett volna túlélni.” (169.)

 

     Az elbeszélő gyermekként főleg sztereotípiák alapján (pl. német-ellenes partizánfilmek) tájékozódott Európa helyzetéről. Gyakran találkozott a felnőttek tagadó és felejteni igyekvő hozzáállásával: „tudni akartam valamit, amit senki sem árult el.” (37.) Ahogy az elbeszélő felnő, már saját tapasztalatok alapján tud értékelni, s próbára tudja tenni azt az álmot, melybe már gyerekként is egyszer-egyszer – de csakis bűntudattal – belegondolt. Az álom neve Európa.

     A nyugatra vágyó szocialista nemzet illúzióit, és az Európa utáni vágy következményeképpen a meg nem értettséggel való szembesülést tárgyalja. Így fogalmaz az elbeszélő a németekről: „Az ő szemükben ott kezdődik az európai igazságtalanság, ahol a fal kezdődik – és ott is fejeződik be.” (17.) De azt nem érzékelik, hogy „a láthatatlan európai falakat” nem döntötték még le. Csalódást vált ki az elbeszélőből, amikor Berlinben számkivetettként kezelik. Nem értik, és nem is akarják érteni a helyzetét.

 

     Berlin szerepe igencsak kettős a regényben; minden ami összehoz, és minden ami elválaszt. Berlin jelenti az európai álmot, és mindazt, ami elhatárol Európától. Az elbeszélő számára Berlin kitüntetettsége csak távolról, vágyódásként tud megmutatkozni, mert befogadni már nem tud és benne európaiként jelen lenni számára nem lehet: „Berlinben döbbensz rá, nem vagy kívánatos utas: európai nosztalgiád csupán akkor nyugtázzák elégedetten, ha a peremvidék naiv rajongójaként távol maradsz a középponttól, így teszel eleget európai hivatástudatodnak. A peremvidékről érkezel, ezért szükségszerűen betolakodó vagy.” (7.)

 

     Az elbeszélő bizonyos történeteiben is megnyilvánul ez a kettősség. Az egyik egy Berlinbe tartó busz eseményeit összegzi. A Jugoszlávia utódállamaiból származó utasokkal teli buszon heves vita alakult ki, mindenki mindenkivel szóváltásba keveredett. A sokáig tartó civakodásnak az vetett véget, amikor német szavakkal, félmondatokkal teletűzdelt kevert nyelven kezdtek el beszélni. „Egészen családias hangulat alakult ki az autóbuszban. Barátkoztak egymással az albánok, a macedónok, a horvátok, a szerbek, a romák, és bármennyire hihetetlen, egészen jól megértették egymást. Egymásnak magyarázták, hogy ők bizony echte berliniek, bárki mondta, mindannyian egyetértően bólogattak.” (133.) Ennek mintegy ellentéteként, éppen a buszon emlékezik vissza az elbeszélő az egyik gyerekkori barátnőjére, aki később német férjet választott magának. Amikor Berlinből – akkor még csak vőlegényével – hazautaztak, a lány apja partizán-egyenruhában, fegyverrel üldözte el őket, a német vőlegényt és saját lányát is.

 

     A regény két rövid jelenettel érzékelteti az újabb generáció érintettségét a XX. századi történelemben. Ők már azok, akik a rendszerváltás környékén születtek, és nincs élettapasztalatuk a regényben leírt történésekről. Az egyik jelenetben apja és kisfia egy holokauszt-emlékműnél fagyiznak, majd játszani, bújócskázni kezdenek a helyszínen. Mindez talán ahhoz hasonlítható, amikor egy csatatéren újra kinőnek a virágok, látszólag valami új kezdődik, ami nem mondható tiszta lapnak, de egyfajta ráíródás a korábbi eseményekre. A történelmi tér és emlékezet átrendeződik. A második jelenetben a berlini fal ledöntésének évfordulós ünnepelése zajlik. Egy anya a kislányának próbált átadni valamit mindebből, de a kislány nem volt kíváncsi, csak haza akart menni. Mivel egy kisgyerekről van szó, nem feltétlenül fogható rá a közönyösség vagy az érdektelenség, de mindenképpen felvetődik a kérdés, hogy mi módon kell továbbadni az ilyen és ehhez hasonlós „Geschichte Ereignis”-t a következő nemzedékeknek.

 

     A regény az eddig tárgyalt történelmi eseményeken túl a rendszerváltásra is kitér. Kiábrándulásként éli meg, bírálata szerint ésszerűtlenül zajlott, kritikátlanul fogadtuk be a nyugatot: „Az egyértelmű szocializmus után az egyértelmű közép-kelet-európai vadkapitalizmus kényszerpályájába ájultunk bele.” (155.) A rendszerváltás, melyet a szabadság eszméje vezetett, vitathatatlanul identitásvesztéssel járt., s ez több szinten is megvalósult. Egyik példaként olvashatjuk, amikor a rendszerváltás után hazalátogatva édesanyja kedvenc ételei helyett orosz kaviárral kínálta a főhőst. Az identitásvesztés egy másik, mélyebb megvalósulása, s különösen elgondolkodtató szituáció a következő: „Közép-Európa és a Balkán elvesztette láncait, vele együtt a sorsát is.” (94.)

 

     A What is Yugoslavia? című zárórészben már a kapitalizmusban élő kisebbségi magyar szemszögéből láthatjuk a problémákat. Ez a rész kiváló lezárása a regénynek, maga a szituáció is különösen érdekes. Egy angol nyelvórán kell beszámolnia az elbeszélőnek Jugoszláviáról. A beszámoló helyett végül, a soknyelvűséggel birkózva, az a küzdelem kerül előtérbe, hogy miért is nem tud egy egyértelműen valóságos és hiteles képet adni. Jugoszlávia elmúlása foglalkoztatja leginkább, az illúzióvesztés és a nyelv hazugságai. „Hullnak-hullnak a szavak, mögöttük az ürességgel, tehát rádöbbentem, hogy szó- és fogalomidegen, vagyis múlékony országban éltem.” (154.) „Ezzel a Jugoszlávia-történettel egy mintaszerű szemiotikai összeesküvés részese lettem.” (155.)

 

     A regény összességében nagyon jól láttatja a XX. századi történelem rétegeit, s még inkább zavarba ejtővé válik a könyv az elbeszélő kisebbségi helyzete miatt. Végel László írása Európát kéri számon, s kérdései igencsak jogosak. Az elbeszélő jól pozicionálja magát, ő az örök ellenzéki, vitázó, értelmező, kritikus kívülálló, akinek sorsa a sorstalanság, otthona az otthontalanság. Próbára tette Európát, s leszámolt az illúzióival. A regényt jól összefogja a cím, a bűnhődéstudat végig vezeti az elbeszélőt élete eseményein, s a szövegben kifejtett problémák kontextusában végső soron arra is választ keres, hogy mit jelent az: történelmi létünk a bűnhődés. Végel László regénye egy európai tanúságtétele az álmok korának lezárultáról.

 

Végel László, Bűnhődés, Noran Libro, Budapest, 2012.

Bejegyzések

Variációk a családi létezés illúziójára

2 hozzászólás

A család minden emberi létezésben az első számú kapcsolati kör, mindenkit meghatároz valamiképpen. Ebből is következik, hogy ez a téma soha nem lehet érdektelen, hiszen mindannyiunk életében fontos kihívást támaszt a családban való létezés. Ilyen alapvető emberi viszonyok szélsőséges formáinak ábrázolásait követhetjük nyomon Szvoren Edina második novelláskötetében.

 

     A novellák szorosan rendeződnek a kötet súlyos címe köré: Nincs, és ne is legyen. A könyv szerkesztését dicséri, hogy már az első novella első mondatai jelzik, és mintegy előre is vetítik a kötet szereplőire jellemző kirekesztett létállapotot. „Délután esett. Úgy néztünk ki az ebédlő ablakán, mintha ki lennénk zárva. Pedig mi voltunk többen: huszonöten, és belül.” (Folt) Bent vannak, mégis ki vannak zárva – nincs egy bent, egy belső kör, ahova tartozhatnának. A képet továbbgondolva, nincsen semmiféle bensőségesség sem. A kizártság, a kirekesztettség élménye minden novellának szervező ereje, a család szerepe itt kizárólag a puszta reprodukció, az emocionális és gondozó funkciójából teljesen ki vannak zárva a szereplők.

 

     A szülő és gyermek kapcsolat elsődlegessége miatt kétgenerációs novellákról beszélhetünk, mely minden esetben rámutat arra, hogy az ismétlés beleíródik a családba, és nem érezni a kiút reményét. A gyermek mindig a kitörés és a változtatás lehetőségét hordozza, de ezekben a novellákban csak szüleik nyomorúságát élik tovább. Egyedül az utolsó novellában nem középponti téma a családi kapcsolat (A térre, le), sőt, éppen annak hiányáról olvashatunk, viszont ez sem mutat kiutat, hiszen a legfőbb boldogság egy kényelmes szék, ami jól tartja a derekat, de nincs kihívás és nincs megmérettetés.

 

    Néhány szöveg groteszkbe hajló, de az abszurd elemek szinte sehonnan sem hiányoznak. A Papírsárkány című novellában az anya bénultsága, a testvérféltékenység, az anya tolószékével elkövetett „merénylet”, a gyerek, aki anyja gyógyszereit lopja, és azokkal mérgezi magát – mind egy eltorzult családi létezés tünetei. A címadó novellában felmerül a kérdés, hogy van-e egyértelmű határ a szeretgetés és a fojtogatás között: „Attól tartok, hogy a kulcslyuk túloldaláról nézve dögönyözés és gyilkolás között kevés a szemmel látható különbség.” És hogy még inkább bizonytalan legyen az elbeszélő testvéréhez való közeledésének célja:  „Imádom Dodikát. Tőle azt várom, hogy a talpa beférjen a számba, és ruganyos, illatos, ennivaló húsa legyen az idők végezetéig. Fintorogjon és rugdalózzon, ha közelítek. […]  Bármennyi húst meg tudnék enni, talán azért falom annyira Dodikát.”

 

     A történetek tehát egyazon téma köré szerveződnek, a kényszerközösségként értelmezhető család központi témája mellett hol az undor, hol a kiszolgáltatottság érzése játszik fontosabb szerepet. Undorra sok példát hozhatnánk, akár a címadó novellából is: „Enyhe hányingerem van, ha arra gondolok, hogy a többi ember azon a váladékon nőtt föl, ami a mellből szivárog” (Nincs, és ne is legyen). A kiszolgáltatottság egy jellemző leírása olvasható a Hundeschule című novellában: „Anya fájdalomdíjként egy kézi csomózású futószőnyeget és kéthavi bérnek megfelelő végkielégítést kapott. Hazabotorkált. A gyerekhullányi szőnyeget a sarokba hajította, aztán a levegőbe emelte Szerelemgyereket, és rázta. Semmit nem mondott, csak rázta, hosszú percekig. Anton bácsi hiába csitította anyát, Szerelemgyerek feje ide-oda nyaklott, roszogtak a csigolyái.” Ez a két érzelem tehát a leghangsúlyosabb a szövegekben. A magány másodlagos érzésként járul csak ezekhez, hiszen a közöny nem igazán jellemző a szereplők kapcsolataira, sokkal inkább az erőteljes, negatív érzelmek dominálnak, melyek generálják a magány érzését is.

 

     A novellákban megfigyelhető egyfajta furcsa viszonyulás a nevekhez és a szavakhoz. A szülők neve több szövegben problémás:  „Ha csak eszembe jut, hogy vannak, akik máshogy írják a nevüket, mint ahogy ejtik, elfog a kétségbeesés. Anyám neve végén néma az e, nem megyek, hagyjatok.” (A babajkó) Az anyára használt megnevezés máshol például Desnya vagy Dé. „Régebben úgy szólítottam, hogy Édesanya, de szégyellni kezdtem a magánhangzókat.” – olvashatjuk a Dé halála című novellában. De nemcsak a szülők nevében jelentkezik ez a „játék”, a világ dolgainak megnevezése szinte kivétel nélkül minden novellában problémaként jelentkezik. Néhány helyen a szavakkal kapcsolatosan is megjelenik az undor érzése, vagy éppen az idegenségé. A szereplőknek a szavakkal, a megnevezésekkel való állandó vívódása, a világuk meghatározására tett kísérletek kudarca.

 

     A novellák interpretációs lehetőségeit a többször is visszatérő bibliai utalások teszik még érdekesebbé. Két szövegnek a címe is bibliai. Az Izsák című novella a Bibliában olvasható történet újraértelmezése. Az istennek való engedelmesség, és az isteni jelenlét életmentő beavatkozása helyett itt sokkal inkább az isteni elhagyatottság, és a fiú mint tényleges áldozat képe mutatkozik meg. A fiúnak az apa felé tanúsított érzéseit ez esetben is az undor írja le legjobban: „Nem sejted, ugye, hogy ha hozzáérsz, megmosakszik.”

 

     A másik újraértelmezett bibliai történet a Bábel tornya. Egy fiatal lány, Mirka új családhoz kerül, ahol a kisgyerekre kell vigyáznia. A gyerek játszani akar valamivel, ami a szekrény tetején van, olyan magasan, hogy Mirkának is szék kell hozzá, hogy le tudja venni. Kiderül, hogy egy kirakóról van szó. A fiú lelkesen dolgozni kezd, mintha mindenképpen hozzá akarna jutni valami tudáshoz vagy egységhez, melyek a kirakós darabjainak összeállításában rejlenek. A szülők érkezése és reakciója ekképpen teszi teljessé a képet: „Az anya megmarkolta a fiú csuklóját. Lehajolt, hogy a fia arcába kiabáljon: megígérted, hogy soha többé! Hogy sohasoha! Hogy vigyázol magadra! Becsaptál? Az apa közben feltörte a puzzle már összeállt részeit, és rémülten söpörte össze egyetlen nagyobb halomba. Az anya betapasztotta fia szemét és iszonyodva Mirkára nézett.” A kirakós feltehetően Bábel tornyát ábrázolta. Vajon értelmezhető-e úgy a novella, hogy a fiú valami pozitívra törekszik, egy olyan képmás összeillesztése hatja, amely számára – a felnőttekkel ellentétben – még nem tabu? A kirakós összeillesztésével keres valamit, értelmezni akar? Értelmezhető-e a fiú cselekvése valamiféle kitörésként? A szülők mindenesetre elveszik tőle a kirakóst, Mirkát pedig, aki hozzásegítette a fiút mindehhez, elküldik, s még azt is megtudjuk, hogy molesztálják abban az új családban, ahova kerül.

 

     Különösen érdekes a néhány novellán átívelő térdelés motívuma. A bibliai utalások miatt adja magát a vallási értelmezés. Azért is figyelemre méltó ez a motívum, mert egymásnak ellentmondó jelentései lehetnek. A térdelés az imádság velejárója, az isten előtti tisztelet és meghajlás jelzése, értelmezhető azonban megalázkodásként is. A novellák közti párbeszéd lehetőségét fenntartva meg kell említeni, hogy néhány szövegben a szexuális utalások is erősek (például A babajkó), így tehát a térdelés fallocentrikus jelentése sem teljesen mellőzhető. Már az első novellában letérdepeltetik az elbeszélőt egy buszmegálló tócsájába, aztán a Dé halála című írásban történik visszautalás ugyanerre a térdeplésre. Ebben az esetben megaláztatásként, a felnőtt felsőbbrendűségi törekvéseként értelmezhetjük, vagyis a felnőtt istent játszik a gyerek felett. A fentebb említett Bábel tornyában ezt olvashatjuk: „A fiú letérdelt, aztán kiborította a kirakóst a parkettára. A gyerekek úgy tudnak térdelni, órákon át, de úgy.” Itt a gyerek önszántából, a kirakós összeillesztésének vágyában térdel órákat, de végül is hiábavalóan. A Dé halála című novellához visszatérve, ott ahhoz kell még letérdelni, hogy az anya cipőjén megmutatkozzon a halálfejes mintázat. A térdeplés tehát ebben az istentől elhagyatott világban a teljes hiábavalóság, a megaláztatás jelképe lehet. Azonban ha a másként látás eszközének akarjuk tekinteni, akkor sem rajzolódik ki egyéb, mint egy halálfej.

 

     A könyv egészéről meg kell állapítani, hogy témájában nem hoz igazán újat a szerző előző novelláskötetéhez képest, ennek ellenére érdemes az alapos és figyelmes olvasásra, mert sokrétegű értelmezési lehetőséget rejt magában. Szerkesztése kitűnő, ez a kötet egészéről is elmondható és olyan összetett novellákról is, mint például az Egy elbeszélés hat fejezete. A visszatérő motívumok miatt a novellák egymás közötti utalásrendszere is figyelemre méltó. A szövegekben hasonló léthelyzetek és életérzések különböző módon épülnek fel, s ezért nem is válnak unalmassá az egy témára írt variációk. A szerző jellemzően nem mentegeti a szereplőit. Részvétet sem érez irántuk. Ő csupán leír, ábrázol, mégpedig azt a Rosszat ábrázolja szélsőségesen, már-már groteszk módon, amely minden emberben jelen van. Szvoren Edina két novelláskötetének hasonlóan sötét világa azonban felveti a kérdést, hogy a családi kör negatív hagyományozódásából merre keressük a kiutat. A kör csak rossz körkörösség, circulus vitiosus lehet? Van-e tovább anélkül, hogy egy cseppnyi vigasz is jutna? A két kötetnyi nyomasztó és sivár világban talán az önreflexió hiánya a legszomorúbb, így esetleg ebbe az irányba lehetne továbblépni: „Ha fáj a térdelés, azért a szem nem szűnik meg látni.”

 

Szvoren Edina, Nincs, és ne is legyen, Palatinus, Budapest, 2012.