Van-e hiteles történelem? Van-e kapcsolódási pont kelet és nyugat között? Az Európához való tartozás vágya és az identitásféltés megférnek-e egymással? Kisebbségiként hova tartozhatsz? Jelenthet-e mást a történelem mint palimpszesztust? Hogyan dőlnek meg az illúziók a politikai rendszerek váltakozásában? Ezek a kérdések mozgatják a Bűnhődés című regény hősét. Végel László írása szorosan egymásba fonódó önértelmezés és történelemértelmezés. A regény elbeszélőjét űzöttségében az a vágy vezeti, hogy átlássa saját léthelyzetét, azt a különös állapotot, mely különböző történelmi rendszereken vezetett keresztül, s melyet kisebbségi magyarként az Újvidéktől, Trieszten át Berlinig megtapasztalt. Történelmi események rétegzettségének labirintusából keresi a kiutat: illúziók, álmok, hitek, tabuk, látszatvalóságok és igazságnak feltüntetett hazugságok között vezet az útja, s elsődleges élménye a sehova sem tartozás.

 

     A könyv három részre tagolódik. A Bűnhődés című regényrészt keretezik a Nach Berlin… és a What is Yugoslavia? című esszészerű írások. Ezek a középső regényrész fel- és levezetői egyfajta elő- és utójátékként szolgálnak magához a főszöveghez. A Nach Berlin… a regény témájának létjogosultságát hangsúlyozza, talán már kissé didaktikusan is, de mindenképpen érzékletesen. A regény alapvető konfliktusát a XX. századot másként megélő kis keleti ország és a nagy nyugati ország közötti ellentétesség adja. Míg az előbbi eszményképként tekint a nyugati nemzetre, addig az utóbbi számára a keleti ország értelmezhetetlen távolságra van. A centrum és a peremvidék kapcsolatában a Nyugat egy álomként, a Kelet csak mint fantomvilág van jelen. A Nyugat számára a keleti országok határőrök, ők a feláldozhatók, a saját bűnrészességüket pedig nem szívesen ismerik el.

 

     Erre a konfliktusra épülnek rá bizonyos történelmi meghatározottságok, például az, hogy a főhős történetesen kisebbségi magyarként él Újvidéken. A szocialista Jugoszláviában nevelkedik Tito uralma alatt, majd felnőttként a már nem létező Jugoszlávia kisebbségi írójaként szembesül az európai fattyúsorssal. Az elbeszélő életének alapvető vonása, hogy a nemzetiség, az anyanyelv és az élettapasztalatok egymásnak feszülnek. Kisebbségiként él az országában, de kisebbségiként él Európában is: magyar, szerb és európai, és végső soron egyik sem. A honvágyát is csak úgy éli meg, melynek nincs igazi otthona.

 

     A középső rész anekdotázó stílusa viszi magával az olvasót. Jó arányban épülnek egymásra a különböző történetek, és ezekhez az eseményekhez fűzött reflexiók. Már a legkorábbi élmények, melyeket gyerekként tapasztalt, jól mutatják azt a pozíciót, mely végig jellemző a főhősre, vagyis az elemző, értelmező, az eseményeket felfejteni vágyó, s az önmagát ezekben a történésekben elhelyezni akaró magatartást. Felmenői kelet-európaiként és kisebbségiként is a túlélőlét örökségét hagyták rá. Az ő sorsuk jól példázza azt, hogy egy-egy ember élete hogyan illeszkedett a XX. századi történelem eseményeibe, hogyan tette kiszolgáltatottá, hogyan rendelődött alá a politikai akaratnak. „A nagyapám először az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgára volt, majd a királyi Jugoszláviáé, aztán Magyarország honpolgára lett, végül a szocialista Jugoszláviáé, holott egy emberöltőn keresztül ugyanabban a faluban lévő házikójában élt.” Nemcsak a határok által, vagyis nem csak földrajzilag változott a nagyapa helyzete, megítélése is a rendszerek függvényében alakult át. „A magyar hatóságok kommunistagyanúsnak tartották, és a szegedi Csillag börtönbe zárták, a kommunista partizánok fasisztát láttak benne, és a saját háza előtt véresre verték, megnyomorították. Ilyesfajta túlélő volt az apám is.” (82.) Saját gyerekkorát szocialista idillként jellemzi, s egyértelművé válik az is, hogy értelmiségi létéhez hozzájárult a Tito-i rendszer. Természetesen ennek is két oldala van: „ragyogott a titóizmus, mint a tévéképernyő, ami mögötte volt, az viszont teli volt veszélyes és hamis ígéretekkel, amelyekben jó volt hinni, mert másképpen nem lehetett volna túlélni.” (169.)

 

     Az elbeszélő gyermekként főleg sztereotípiák alapján (pl. német-ellenes partizánfilmek) tájékozódott Európa helyzetéről. Gyakran találkozott a felnőttek tagadó és felejteni igyekvő hozzáállásával: „tudni akartam valamit, amit senki sem árult el.” (37.) Ahogy az elbeszélő felnő, már saját tapasztalatok alapján tud értékelni, s próbára tudja tenni azt az álmot, melybe már gyerekként is egyszer-egyszer – de csakis bűntudattal – belegondolt. Az álom neve Európa.

     A nyugatra vágyó szocialista nemzet illúzióit, és az Európa utáni vágy következményeképpen a meg nem értettséggel való szembesülést tárgyalja. Így fogalmaz az elbeszélő a németekről: „Az ő szemükben ott kezdődik az európai igazságtalanság, ahol a fal kezdődik – és ott is fejeződik be.” (17.) De azt nem érzékelik, hogy „a láthatatlan európai falakat” nem döntötték még le. Csalódást vált ki az elbeszélőből, amikor Berlinben számkivetettként kezelik. Nem értik, és nem is akarják érteni a helyzetét.

 

     Berlin szerepe igencsak kettős a regényben; minden ami összehoz, és minden ami elválaszt. Berlin jelenti az európai álmot, és mindazt, ami elhatárol Európától. Az elbeszélő számára Berlin kitüntetettsége csak távolról, vágyódásként tud megmutatkozni, mert befogadni már nem tud és benne európaiként jelen lenni számára nem lehet: „Berlinben döbbensz rá, nem vagy kívánatos utas: európai nosztalgiád csupán akkor nyugtázzák elégedetten, ha a peremvidék naiv rajongójaként távol maradsz a középponttól, így teszel eleget európai hivatástudatodnak. A peremvidékről érkezel, ezért szükségszerűen betolakodó vagy.” (7.)

 

     Az elbeszélő bizonyos történeteiben is megnyilvánul ez a kettősség. Az egyik egy Berlinbe tartó busz eseményeit összegzi. A Jugoszlávia utódállamaiból származó utasokkal teli buszon heves vita alakult ki, mindenki mindenkivel szóváltásba keveredett. A sokáig tartó civakodásnak az vetett véget, amikor német szavakkal, félmondatokkal teletűzdelt kevert nyelven kezdtek el beszélni. „Egészen családias hangulat alakult ki az autóbuszban. Barátkoztak egymással az albánok, a macedónok, a horvátok, a szerbek, a romák, és bármennyire hihetetlen, egészen jól megértették egymást. Egymásnak magyarázták, hogy ők bizony echte berliniek, bárki mondta, mindannyian egyetértően bólogattak.” (133.) Ennek mintegy ellentéteként, éppen a buszon emlékezik vissza az elbeszélő az egyik gyerekkori barátnőjére, aki később német férjet választott magának. Amikor Berlinből – akkor még csak vőlegényével – hazautaztak, a lány apja partizán-egyenruhában, fegyverrel üldözte el őket, a német vőlegényt és saját lányát is.

 

     A regény két rövid jelenettel érzékelteti az újabb generáció érintettségét a XX. századi történelemben. Ők már azok, akik a rendszerváltás környékén születtek, és nincs élettapasztalatuk a regényben leírt történésekről. Az egyik jelenetben apja és kisfia egy holokauszt-emlékműnél fagyiznak, majd játszani, bújócskázni kezdenek a helyszínen. Mindez talán ahhoz hasonlítható, amikor egy csatatéren újra kinőnek a virágok, látszólag valami új kezdődik, ami nem mondható tiszta lapnak, de egyfajta ráíródás a korábbi eseményekre. A történelmi tér és emlékezet átrendeződik. A második jelenetben a berlini fal ledöntésének évfordulós ünnepelése zajlik. Egy anya a kislányának próbált átadni valamit mindebből, de a kislány nem volt kíváncsi, csak haza akart menni. Mivel egy kisgyerekről van szó, nem feltétlenül fogható rá a közönyösség vagy az érdektelenség, de mindenképpen felvetődik a kérdés, hogy mi módon kell továbbadni az ilyen és ehhez hasonlós „Geschichte Ereignis”-t a következő nemzedékeknek.

 

     A regény az eddig tárgyalt történelmi eseményeken túl a rendszerváltásra is kitér. Kiábrándulásként éli meg, bírálata szerint ésszerűtlenül zajlott, kritikátlanul fogadtuk be a nyugatot: „Az egyértelmű szocializmus után az egyértelmű közép-kelet-európai vadkapitalizmus kényszerpályájába ájultunk bele.” (155.) A rendszerváltás, melyet a szabadság eszméje vezetett, vitathatatlanul identitásvesztéssel járt., s ez több szinten is megvalósult. Egyik példaként olvashatjuk, amikor a rendszerváltás után hazalátogatva édesanyja kedvenc ételei helyett orosz kaviárral kínálta a főhőst. Az identitásvesztés egy másik, mélyebb megvalósulása, s különösen elgondolkodtató szituáció a következő: „Közép-Európa és a Balkán elvesztette láncait, vele együtt a sorsát is.” (94.)

 

     A What is Yugoslavia? című zárórészben már a kapitalizmusban élő kisebbségi magyar szemszögéből láthatjuk a problémákat. Ez a rész kiváló lezárása a regénynek, maga a szituáció is különösen érdekes. Egy angol nyelvórán kell beszámolnia az elbeszélőnek Jugoszláviáról. A beszámoló helyett végül, a soknyelvűséggel birkózva, az a küzdelem kerül előtérbe, hogy miért is nem tud egy egyértelműen valóságos és hiteles képet adni. Jugoszlávia elmúlása foglalkoztatja leginkább, az illúzióvesztés és a nyelv hazugságai. „Hullnak-hullnak a szavak, mögöttük az ürességgel, tehát rádöbbentem, hogy szó- és fogalomidegen, vagyis múlékony országban éltem.” (154.) „Ezzel a Jugoszlávia-történettel egy mintaszerű szemiotikai összeesküvés részese lettem.” (155.)

 

     A regény összességében nagyon jól láttatja a XX. századi történelem rétegeit, s még inkább zavarba ejtővé válik a könyv az elbeszélő kisebbségi helyzete miatt. Végel László írása Európát kéri számon, s kérdései igencsak jogosak. Az elbeszélő jól pozicionálja magát, ő az örök ellenzéki, vitázó, értelmező, kritikus kívülálló, akinek sorsa a sorstalanság, otthona az otthontalanság. Próbára tette Európát, s leszámolt az illúzióival. A regényt jól összefogja a cím, a bűnhődéstudat végig vezeti az elbeszélőt élete eseményein, s a szövegben kifejtett problémák kontextusában végső soron arra is választ keres, hogy mit jelent az: történelmi létünk a bűnhődés. Végel László regénye egy európai tanúságtétele az álmok korának lezárultáról.

 

Végel László, Bűnhődés, Noran Libro, Budapest, 2012.