András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Boris Groys: A kötelező öndesign

A design[1] azon formája, amelyet ma ismerünk, huszadik századi jelenség – noha a dolgok külső megjelenésére fordított gond egyáltalán nem új keletű. Minden kultúrában odafigyeltek arra, hogy az öltözéket, a mindennapok használati tárgyait, a különféle életterek berendezését (akár szakrális terekről, a hatalom reprezentatív tereiről vagy a magánélet tereiről volt szó) „széppé” tegyék, „hatásos” formát adjanak neki. Az alkalmazott művészetek története valóban hosszú; a modern design azonban éppen ezeknek a művészeteknek a hagyománya elleni lázadásból született. Az áttérés a hagyományos alkalmazott művészetekről a modern designra a hagyománnyal való szakítást jelentette, radikális paradigmaváltásként ment végbe, és ez sokkal hangsúlyosabb volt itt, mint a hagyományos művészetek korszakából a modernség felé való átlépés esetében. A legtöbb tekintet azonban egyszerűen átsiklik ezen paradigmaváltás felett. A design funkciójának leírásaiból éppen elégszer köszön vissza a régi metafizikai oppozíció, a lényeg [Wesen] és a megjelenés [Erscheinung] szembenállása. A design ezek alapján csupán a dolgok külső megjelenéséért [Aussehen] felelős – és ezért úgy tűnik, rendeltetése nem más, mint a dolgok lényegének elrejtése, valamint az, hogy a szemlélőt a valóság igazi természetét illetően becsapja. Ezért a design-t folyton a mindenütt jelenlévő piac megnyilatkozásaként, a fel- és kicserélhető értékek, a csalás, az árufetisizmus és a spektákulum társadalmának epifániájaként értelmezik, amely a dolgok felszínét csábítóvá varázsolja, és emögött a dolgok maguk nemcsak láthatatlanná válnak, hanem általában egészen el is tűnnek.
A modern design, ahogyan a huszadik század elején kialakult, megszívlelte ezt a kritikát – ami már régóta megfogalmazódott, és a hagyományos alkalmazott művészetek ellen irányult –, és célul tűzte ki, hogy a dolgok felszínének megformálása helyett azok rejtett lényegét tárja fel. Az avantgárd design pontosan azt akarta eltörölni és leseperni, ami az alkalmazott művészetek évszázados gyakorlata révén a dolgok felszínén felgyülemlett, hogy szabaddá tegye azok igazi természetét, abban az állapotban, amikor még semmilyen formát nem adtak neki, semmilyen alakító erő nem hatott rá. A modern design tehát nem a felület létrehozásában, hanem a felszín eltávolításában látta a feladatát – vagyis önmagát negatív designként, antidesignként értelmezte. A modern design eredetileg redukcionista: nem hozzáad, hanem elvon. Most már nem az jelenti a kihívást, hogy a fogyasztó tekintetének felkínált tárgyakat átalakítsák, a szemlélőt pedig elcsábítsák. A design inkább a szemlélő tekintetét akarja formálni, képessé tenni arra, hogy maga fedezze fel a dolgokat. A hagyományos alkalmazott művészetektől a modern designig vezető paradigmaváltás központi mozzanata az alakítási, formaadó szándék kiterjesztése a dolgok világáról magára az emberre – akit úgy látnak, mint egy dolgot a többi dolog között. A modern design keletkezése a legmélyebb értelemben összefügg a réginek az Új Emberré való átalakításával. Ezt a projektet, ami a huszadik század elején jött létre, és amit ma gyakran – utópikusnak nyilvánítva – kiselejteznek, tulajdonképpen soha nem adták fel. Módosult, kereskedelmi jellegű formájában továbbra is kifejti hatását, miközben kezdeti utópikus potenciálja újra és újra aktualizálódik. A szemlélő szubjektum tekintete előtt megmutatkozó dolgok megformálása ugyan még mindig fontos a design megértése szempontjából, de annak végső formája mégis a szubjektumdesign. A design problematikáját csak akkor ragadhatjuk meg megfelelően, ha magát a szubjektumot állítjuk a következő kérdések elé: Hogyan akar megmutatkozni? Milyen formát akar adni saját magának? Hogyan akarja magát mások tekintete előtt prezentálni?
Ez a probléma teljes élességében először a huszadik században vetődött fel, és ekkor kezdtek vele a súlyához méltó módon foglalkozni – miután Nietzsche diagnosztizálta Isten halálát. Amikor ugyanis Isten még élt, az emberek számára testük, külső megjelenésük megformálásánál fontosabb volt a lelkük alakítása. A hit szempontjából az emberi test egész környezetével együtt nem jelentett mást, mint egy külső héjat, ami a lelket rejti magában, a lélek egyedüli szemlélőjének pedig Istent tekintették. Az ő számára akarták széppé tenni a lélek megjelenését, vagyis elérni, hogy egyszerű, áttetsző, jó és szilárd felépítésű, arányos legyen, ne csúfítsák el a bűnök, és ne világi szenvedélyek határozzák meg. A keresztény hagyományban – és ez ismét olyan jelenség, ami fölött igen gyakran átsiklanak a tekintetek – az etika mindig alárendelődött az esztétikának, mégpedig a lélekdesignnak. Az erkölcsi törvények, akárcsak a spirituális aszkézis (vagyis a lelkigyakorlatok, a lelki edzés) szabályai elsősorban azt a célt szolgálják itt, hogy a lelket Istennek tetszővé formálják, olyanná tegyék, ami az ő szeme előtt jónak mutatkozik, és amit hajlandó bebocsátani a paradicsomba. A lélek önformálása, amit Isten tekintete követ, számos teológiai értekezés visszatérő témája. A lélekdesign szabályait jól szemléltetik azok középkori ábrázolások is, amelyek a lelkeket az utolsó ítélet színe előtt mutatják be. A lélekdesign, amit Isten tekintete számára gyakoroltak, jelentős mértékben eltért a világi alkalmazott művészetektől: ahol ez utóbbiak az anyag gazdagságára, bonyolult díszítésre és külső csillogásra törekedtek, az előbbi a lényeges, az egyszerű, a természetes, a redukált, sőt az aszketikus felé fordította figyelmét. A design huszadik század elején bekövetkezett forradalmát úgy lehet legjobban jellemezni, mint a lélekdesign szabályainak átvitelét a világi design tartományába.
Isten halála annak a szemlélőnek az eltűnését jelentette, akinek a lélekdesign gyakorlata évszázadokon keresztül szólhatott és szólnia kellett. Ezzel elmozdult, eltolódott a lélekdesign tere. A lélek azoknak a viszonyoknak és kapcsolatoknak az összességévé vált, amelyekbe az emberi test a világban belép. Korábban a test a lélek börtöne volt, és most a lélek a test öltözetévé vált, a szociális, politikai, esztétikai világban megjelenő képévé. Azoknak a ruháknak a megjelenése, amelyekben az ember megmutatkozott, a használati tárgyak, amelyekkel körülvette magát, az általa belakott terek külső aspektusa egyszerre lelkének egyedüli lehetséges megnyilvánulásává váltak. Isten halálakor a design a lélek médiuma lett, annak rejtett belső megmutatkozásává vált. Ekkor a design olyan etikai dimenzióval tágult, amivel korábban nem rendelkezett. A designban az etika esztétikává, formává alakult át. Ahol vallás volt, ott design lett. A modern szubjektumra ez új kötelességet rótt – az öndesign kötelességét, hogy etikai szubjektumként hozza létre saját esztétikai megmutatkozását. A modern design kiformált etika. Csak a design ilyen új meghatározása alapján válik érthetővé az etikai indíttatású és etikai-politikai fogalmakban kibontakozó vita, ami a huszadik század folyamán újra és újra nekitámadt a designnak. A hagyományos alkalmazott művészetek vonatkozásában egy ilyen vita nem lenne adekvát. Adolf Loos Ornament und Verbrechen [Dísz és bűn] című híres esszéje ennek a fordulatnak egy korai példája.
Loos szövegének posztulátuma az esztétikai és az etikai egysége. A szerző minden díszt, minden ékességet a romlottság és a bűn jeleként ítél el. Itt Loos az ember külsejét – amennyiben tudatosan designolt külsőről van szó – belső etikai alapállása közvetlen kifejeződéseként értékeli. Így bizonyíthatónak véli, hogy csak bűnözők, pogányok, primitív és elkorcsosult emberek vetemednek arra, hogy bőrüket tetoválással díszítsék. Ezért tehát a dísz vagy az erkölcstelenség, az amoralitás (az erkölcs nélküliség), vagy pedig a bűnözés, a kihágás kifejezése: „A pápua kitetoválja a bőrét, a csónakját, az evezőjét, röviden mindent, ami számára elérhető, ami csak a keze ügyébe akad. De nem bűnöző. A modern ember, aki magát tetoválja, vagy bűnöző, vagy elfajzott.”[2] Ebben az idézetben különösen feltűnő, hogy Loos nem tesz különbséget a saját bőr tetoválása, illetve a csónak vagy az evező kidíszítése között. Ahogyan a modern ember a másik pillantása előtt becsületes, szerény, dísztelen, „designolatlan” tárgyként kell hogy mutatkozzon, úgy az összes dolognak, amelyekkel ez az ember érintkezik, szintén tisztességes, egyszerű, designmentes holmiknak kell lennie – csak akkor tanúsíthatják, hogy használójuk lelke tiszta, erényes és romlatlan. Loos szerint a modern designer funkciója nem az, hogy a dolgokat mindig másként csomagolja, díszítse vagy ékesítse, vagyis mindig újra létrehozzon egy járulékos külsőt ezeknek, hogy a belsejük, az igazi természetük továbbra is rejtett maradjon. A modern designer feladata sokkal inkább az, hogy az embereket valahogy eltérítse végre attól a szándékuktól, hogy a dolgokat designolják.  Loos így például esszéjében leírja, hogyan próbálta lebeszélni egyszer a susztert arról, hogy kidíszítse a cipőt, amit nála rendelt.[3] Loos ugyanis teljesen megelégedett volna azzal, hogy a suszter a legkiválóbb alapanyagokat használja, és azokat gondosan dolgozza fel. Az anyag minősége és a munka tisztességes, pontos volta az, ami döntő a kész cipő értékelése szempontjából – nem pedig a külső megjelenése. A cipő díszítésében az a bűnös, hogy nem engedi felismerni a suszter becsületességét, vagyis a cipő etikai dimenzióját: csak az erkölcsileg elégtelen dolgoknak van ugyanis szükségük rejtőzésre, eltakarásra, az etikai szempontból kifogástalan dolgok különösebb jelek nélkül mutatkoznak meg. Az igazi design Loos számára nem más, mint harc a design ellen – a bűnös szándék ellen, hogy a dolgok etikai lényegét esztétikai felszínük mögé rejtsék. Csakis a dísz eltörlése, vagyis a dolgok esztétikai járulékaként értelmezett design megszüntetése garantálhatja az etikai és az esztétikai egységét, amire Loos törekszik.
Loos harca az alkalmazott művészet ellen félreismerhetetlenül messianisztikus, apokaliptikus jegyeket mutat. Ezt írja: „És akkor azt mondtam: Ne sírjatok. Tudjátok meg, éppen az teszi naggyá a mi időnket, hogy nem képes új díszt létrehozni. Túlléptük már a díszeket, elértünk a díszítetlenséghez. Tudjátok meg, hogy közel van az idő, a beteljesedés vár ránk. A városok utcái hamarosan fehér falakként fognak ragyogni! Úgy, mint Sion hegyén a szent város, a mennyek fővárosa. És akkor beteljesedik.”[4]Az alkalmazott művészetek elleni harc az utolsó csata, mielőtt megérkezne a földre Isten országa. Loos le akarja hozni a földre a mennyet; olyanoknak akarja látni a dolgokat, amilyenek, díszek nélkül. És ezzel az isteni tekintethez akar közelíteni. De ez még nem elég: minden más embert is képessé akar tenni arra, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogyan azok Isten szeme előtt mutatkoznak. A modern design most, azonnal akarja az apokalipszist, ami a dolgokról lerántja a fátylat, letépi a díszt, és olyannak engedi látni őket, amilyenek a valóságban. A dolgok igazságának nyilvánvalóvá tétele olyan igény, amit feltétlenül figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni azokat a vitákat, amelyeket a designerek, művészek és a művészet teoretikusai a huszadik században folytattak. Az olyan művészek és designerek, mint Donald Judd, vagy az olyan építészek, mint Herzog és de Meuron, hogy csak nagyon kevés nevet említsek, művészi gyakorlatuk legitimálásakor nem esztétikai, hanem etikai megfontolásból érvelnek, és ezzel a dolgok igazságára mint olyanra hivatkoznak. A modern designer nem vár az apokalipszis eseményére, hogy az eltávolítsa a dolgok külső burkát és olyannak mutassa őket az embereknek, amilyenek. A designer itt és most akarja az apokaliptikus látást, ami minden embert Új Emberré tesz. A test elnyeri a lélek formáját. A lélek testté lesz. Minden dolog égivé válik. A menny földi lesz, anyagi. A modern abszolúttá válik.
Mint tudjuk, Loos esszéje nem elszigetelt jelenség. Ez a szöveg inkább a huszadik század egész művészi avantgárdjának hangulatát tükrözi, ami a művészet és élet szintézise után kutatott. Ezt a szintézist úgy lehet elérni, hogy a művészi eltűnik a művészetből, és ezzel párhuzamosan az életből is. A kettőnek a művészi nullpontján kell találkozni, hogy ott egységet alkossanak. Itt a művészi mint „emberi, nagyon is emberi” értelmeződik, ami elzárja a dolgok igazi alakját a tekintetek elől, és valami másra tereli el a figyelmet. Így a hagyományos festményt olyan képnek tartották, ami a szemlélő tekintetét eltereli a saját anyagi megformáltságáról (a vásznon látható színes festékek kombinációjáról). A hagyományos módon készített cipőt pedig annak látták, ami eltakarja annak lényegét, funkcióját és igazi formáját az ezeket kereső tekintet elől. Az Új Ember tekintetét szabaddá kellett tenni az ilyen elterelő erőktől, mégpedig az antidesign segítségével.
Loos érvei igencsak polgáriasak; ő bizonyos anyagok, a kézműves munka és az egyéni tisztesség értéket akarja láthatóvá tenni. Az abszolút design vágya az orosz konstruktivizmusban éri el csúcspontját, a kollektív lelkület „proletár” ideáljában, ami az indusztriálisan megszervezett munkában nyilvánul meg. Az erényes, igazán proletár dolgokig az orosz konstruktivisták útja szintén minden művészinek az eltávolításán át vezet. Az orosz konstruktivisták azt követelték, hogy a kommunista mindennapok tárgyai akként mutatkozzanak, amik valójában: funkcionális dolgokként, amelyeknek a formája egyedül arra szolgál, hogy ezeknek a dolgoknak az etikáját láthatóvá tegye. Az etika itt azonban kiegészül egy politikai dimenzióval is, hiszen a kollektív léleknek politikai értelemben kell megszerveződnie, hogy erkölcsi szempontból helyesen cselekedhessen. A kollektív lélek a politikai szerveződésben nyilatkozik meg, ami nemcsak embereket, hanem tárgyakat is magában foglal. A „proletár” design – amit akkoriban „proletár művészetnek” neveztek – funkciója ennek megfelelően nem más, mint ennek a totális politikai szerveződésnek a láthatóvá tétele. Az orosz konstruktivisták számára meghatározó tapasztalat volt az 1917-es októberi forradalom. Ők ezt a forradalmat radikális aktusként értelmezték, amely meg akarta tisztítani a társadalmat minden díszétől – a modern design legjobb példája ez: minden örökölt és felhalmozódott társadalmi konvenció, szokás, rítus és reprezentációs szabvány meg kell szűnjön, hogy a politikai szerveződésnek teret engedjen, és az előtérbe kerülhessen. Az orosz konstruktivisták így minden autonóm művészet eltörlését követelték. Ehelyett a művészetnek teljes mértékben a célszerű tárgyak megformálásának szolgálatába kellett szegődnie. Alapjában véve arra törekedtek, hogy a művészet maradéktalanul feloldódjon a designban.
Az orosz konstruktivistáké ugyanakkor totális projekt volt: az életet teljes egészében akarta megformálni. Az orosz konstruktivizmus egyébként csak ennek érdekében – és csak ezen az áron – volt hajlandó az autonóm művészetet célszerűre cserélni: ahogyan a hagyományos művész a műalkotás egészét alakította, úgy akarta a konstruktivista művész a társadalom egészét formálni. Bizonyos értelemben a művészeknek akkor nem is igen lett volna más választásuk, mint egy ilyen totális igényt bejelenteni. A kommunisták egyszerűen megszüntették a piacot, beleértve a művészet piacát is. A művész (vita)partnerként már nem választhatott magánszemélyeket, nem fordulhatott azok személyes érdeklődése és esztétikai preferenciái felé (vagy azok ellen), mert már nem velük kellett szembenéznie, hanem az állam egészével. A művész választása tehát szükségszerűen „mindent vagy semmit” jellegű volt. Ennek a helyzetnek a reflexiója világosan kiolvasható az orosz konstruktivizmus kiáltványaiból. Alexej Gan ezt írja Konstruktivizmus című programszövegében: „A valóságot nem lemásolni, nem ábrázolni és nem is értelmezni akarjuk, hanem igazán felépíteni, és az új, aktív, cselekvő osztály, azaz a proletariátus rendszerszerű feladatait akarjuk kifejezni. […] Éppen ma, amikor a proletár forradalom győzedelmeskedett, és romboló, ugyanakkor teremtő menete vasúti síneit egyre tovább építi a nagyszerű termelési tervekkel rendelkező, szervezett kultúra belsejében, mindenkinek – a szín és a vonal mestereinek, a térbeli formák megalkotóinak és a tömeges termelés vezetőinek – konstruktivistákká, tehát építőkké kell válniuk abban a közös építőmunkában, ami emberek millióit célozza és mozdítja meg.”[5] A konstruktivista design célját azonban nem abban látták, hogy a szocialista mindennapokra új formát kényszerítsen, hanem abban, hogy megőrizze a radikális, forradalmi redukció iránti hűséget, és megakadályozza, hogy az új dolgokat kidíszítsék. Nyikolaj Tarabukin ezért állítja akkor híressé vált, A festőállványtól a gépig című szövegében, hogy a konstruktivista művész nem játszhat alakító szerepet a valódi társadalmi termelés folyamatában – mert az ő szerepe sokkal inkább a propagandistáé, aki az ipari termelés szépségét védi és dicséri, és felnyitja a nyilvánosság szemét ennek a szépségnek a befogadására.[6]A művész Tarabukin leírása alapján olyan személy, aki a szocialista termelés egészét readymade-ként kezeli, vagyis egy szocialista Duchamp, aki a szocialista ipart a maga egészében jóként és szépként állítja ki.

unnamed

Akár polgári, akár proletár, a modern designer tehát egy másik, isteni látásra szólít fel – egy metanoiára, ami az embert képessé teszi a dolgok igazi formájának megpillantására. A metanoia megtapasztalása a platóni vagy keresztény hagyományban annyit jelentett, mint átlépni az evilági perspektívából egy túlnaniba, a halandó test szemléletmódjából a halhatatlan lélekébe. Isten halála után azonban nyilván nem hihetjük, hogy egyáltalán létezik olyasmi, mint a lélek, ami különbözik a testtől, és attól függetleníthető, elválasztható. Ez azonban még távolról sem jelenti, hogy a metanoia többé nem lehetséges. A modern design pontosan arra irányuló kísérlet, hogy egy ilyen metanoiát előidézzen – törekvés arra, hogy a saját testünket és a saját környezetünket mindattól megtisztítva pillanthassuk meg, ami esetleges, az ízléstől függ, és nagyon is földi. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy a modernségben a lélekdesignt a hulladesign váltja fel.

unnamed

A modern design hullaszerűségét egyébként már Loos is diagnosztizálta, még mielőtt a Dísz és bűnt megírta volna. Von einem armen reichen Manne [Egy szegény gazdag emberről] című szövegében egy gazdag bécsi ember elképzelt sorsát meséli el, aki úgy döntött, hogy egész házát művészi tárgyakkal és művészi módon rendezteti be. Ezzel azonban mindennapi életét teljesen alávetette a designer diktátori hatalmának (akit Loos „építész”-ként említ), mert amint befejeződött a ház átalakítása és átdesignolása, a tulajdonos semmit sem változtathatott rajta a designer engedélye nélkül. Mindennek, amit a ház lakója tett vagy vásárolt, nemcsak gyakorlati, hanem esztétikai szempontból is illeszkednie kellett a ház általános designjához. A totális design világában az ember maga is designolt dologgá vált, egyfajta muzeális műtárggyá, múmiává, a nyilvánosság számára kiállított hullává. Loos a következőképpen fejezi be a szegény gazdag ember életének leírását: „Ez az ember ki volt rekesztve a további életből és küzdelemből, számára nem létezett sem változás, sem vágyakozás. Azt érezte: most nincs más hátra, mint megtanulni a saját hullájaként fel-alá járkálni. Hogyne! Hiszen végre elkészült! Tökéletes és teljes!”[7] Hal Foster egyik esszéjében (Design and Crime [Design és bűn], a címet Loos ihlette) ezt a szöveghelyet implicit követelésként értelmezi, a szabad mozgástér igényeként a totális design börtönéből való szabadulás után.[8] Az azonban világos, hogy Loos írását nem érthetjük félre, nem tekinthetjük a design totális uralma elleni tiltakozásnak. Loos a díszítésként meghatározott design ellen szól, mégpedig egy másik, az „igazi” design nevében; ez az antidesign, ami megszabadítja a fogyasztót a hivatásos designer ízlésétől való függőségből. Ahogyan a cipőről szóló, már idézett példa is mutatja, az avantgárd antidesign rendszerében a fogyasztó maga vállalja a felelősséget a saját külső megjelenéséért és a saját mindennapjainak megformálásáért. A fogyasztó ezt akkor teheti meg, ha érvényesíti az ő saját modern ízlését, ami nem tűr meg semmilyen díszt, s így semmilyen járulékos, művészi vagy kézműves munkát a termelő részéről. De ha a fogyasztó magára veszi az etikai-esztétikai felelősséget azért a képért, amit a külvilágnak mutat, akkor még sokkal nagyobb mértékben lesz a totális design foglya, mint azelőtt bármikor. Hiszen a fogyasztó már nem háríthatja saját esztétikai döntéseit valaki másra. A modern fogyasztó a világ előtt saját személyiségének képét mutatja be – megtisztítva minden idegen befolyástól és díszítéstől. A saját kép megtisztítása azonban potenciálisan éppen olyan végtelen folyamat, mint a saját lélek megtisztítása Isten előtt. A design csak a Loos leírta fehér városban, a mennyei Sion hegyén lehet igazán totális. Ott nem is lehet változtatni semmin – oda nem lehet semmi színeset, semmi díszt becsempészni. A különbség csak az, hogy a jövő fehér városában mindenki a saját hullájának a szerzője, mindenki művész-designerré válik, aki a saját környezetéért etikai, politikai és esztétikai felelősséggel tartozik.

1

Most persze lehet azt mondani, hogy az avantgárd antidesign kezdeti pátosza már régen elpárolgott. Az avantgárd design ezzel egy bizonyos stílussá vált az összes lehetséges stílus között. Ezért állítják továbbra is, hogy az egész mai társadalom – a kereskedelmi célú design, a spektákulum társadalma – szimulákrumok játékaként mutatkozik meg, ami maga mögött csupán ürességet rejt. És ez a társadalom valóban ilyennek mutatja magát – de csakis akkor, ha tisztán szemlélődő pozícióból tekintünk rá, ha beülünk a páholyba, hogy a társadalmi spektákulumot megbámuljuk. De nem vesszük észre, hogy a design mára totálissá vált, és egyáltalán nem is enged meg egy ilyen kívülállói, szemlélődő pozíciót. A változás, amit Loos a maga idejében jelzett, visszafordíthatatlannak bizonyult: minden kortársunk továbbra is maga viseli a etikai-esztétikai-politikai felelősséget a saját öndesignjáért. Egy olyan társadalomban, ahol a design átvette a vallás funkcióját, az öndesign hitvallássá válik. Azzal, ahogy az ember saját magát és a környezetét designolja, bizonyos értékek, beállítódások, programok és ideológiák mellett szól. Ennek a hitvallásnak megfelelően ítélkezik majd róla a társadalom, és ez az ítélet nagyon negatív is lehet, sőt, akár az illető személy életét is fenyegető veszélybe sodorhatja.
Ezért a modern design nem annyira gazdasági, mint inkább esztétikai-politikai összefüggések része. A modern design az egész társadalmi teret egy nem jelenlevő isteni látogató számára tervezett kiállítótérré változtatta, amelyben az egyes emberek mind művészként, mind pedig maguk létrehozta műalkotásokként szerepelnek. A műalkotások esztétikai megformáltsága azonban egészen biztosan elárulja a modern szemlélőnek szerzőjük politikai meggyőződését – és főleg ennek alapján születik ítélet a tárgyakról. Például a fejkendő-vita is nagyon jól demonstrálja a design politikai hatalmát. Annak megértéséhez, hogy itt is elsősorban designról van szó, elég elképzelni a következőt: Mi lenne, ha a Prada vagy a Gucci designerei elkezdenének fejkendőket tervezni? Ebben az esetben nagyon nehéz esztétikai-politikai feladat lenne különbséget tenni az iszlám meggyőződés jeleként viselt fejkendő, illetve a fejkendő mint kereskedelmi márka között. A designt nem lehet kizárólag az áru és a gazdaság kontextusában elemezni, ugyanis beszélhetünk pl. az öngyilkosság designjáról is, mert tudjuk, hogy az öngyilkossági kísérleteket szigorú esztétikai szabályok szerint rendezik meg. Hasonlóan lehet beszélni a hatalom vagy az ellenállás designjáról, de az alternatív politikai mozgalmak designjáról is. Itt a designt olyan differenciák létrehozásaként gyakorolják, amelyek azonnal politikai értelmet nyernek. Gyakran lehet hallani a panaszt, hogy a mai politika bizony csak a külsőségekkel, a saját megjelenésével törődik, és az úgynevezett „tartalom” elveszíti jelentőségét. Ebben látják a mai politika alapvető problémáját, és a politikai designtól, az image-építéstől való elfordulást követelik, illetve a visszatérést a lényeghez. Az ilyen panaszok esetében azonban nem figyelnek arra, hogy a modern design rendszerében pontosan a politikusok vizuális elhelyezése a tömegmédia terében az, ami a legtöbbet, a legmeghatározóbbat mondja a politikájukról – vagy ami egyenesen maga a politikájuk. A tartalom ezzel szemben egyáltalán nem releváns, mert állandóan változik. És ezért a széles közönség kicsit sem téved, amikor egy politikust a külső megjelenése, azaz esztétikai-politikai hitvallása és alapállása szerint ítél meg, nem pedig a tetszőlegesen cserélgetett programok és tartalmak alapján, amelyeket néha képvisel.
Így a modern design kijátssza a híres kanti megkülönböztetést az érdek nélküli, esztétikai szemlélés és a dolgok érdekek irányította használata között. Az érdek nélküli szemlélést Kant után még hosszú ideig felsőbbrendűnek tekintették a gyakorlatias beállítódáshoz képest – az emberi szellem magasabb, ha nem éppen a legmagasabb szintű megnyilvánulását látták benne. De már a tizenkilencedik század végén megtörtént az értékek átértékelése: a vita contemplativa teljesen hitelét vesztette, és a vita activa emelkedett az ember valódi feladataként elismert életforma helyére. Így a designt ma azzal gyanúsítják, hogy gyengíti az ember vitalitását, energiáját, és arra csábítja őt, hogy csökkentse az aktivitását – vagyis passzív, akarat nélküli fogyasztóvá teszi, aki hagyja magát manipulálni a mindent elárasztó reklámok által, és így a kapitalizmus áldozata lesz. A spektákulum társadalmának tompító altatódalai ellen az orvosságot általában a „reálissal” való sokkoló találkozásban keresik, ami az embert kiszakítja szemlélődő passzivitásából, és cselekvésre készteti, mert csak ez ígéri az igazság mint eleven intenzitás megtapasztalását. A vita tárgya most már csak az a kérdés, hogy lehetséges-e még egy ilyen találkozás a valósággal, vagy ez már végérvényesen eltűnt designolt felszíne mögött.

unnamed

 De nem beszélhetünk többé az érdek nélküli szemlélésről, ha önmagunk megmutatásáról, az öndesignról, önmagunknak az esztétikai térben való elhelyezéséről van szó, hiszen az ilyen önszemlélet szubjektumának nyilvánvalóan létérdeke fűződik ahhoz a képhez, amit a külvilágnak mutat. Korábban az embereket az érdekelte, hogyan mutatkozik meg a lelkük Isten előtt – ma pedig az, hogy milyen a testük megjelenése a politikai környezetükben. Ez az érdek nagyon is a realitás felé mutat. A valóság azonban nem a designolt felület sokkoló felhasadása, hanem az öndesign munkájának és technikájának problémakörébe tartozik – olyan kérdés, aminek érvényessége alól a modern design rendszerében senki nem vonhatja ki magát. Beuys a maga idejében minden egyén számára azt a jogot követelte, hogy művészként tekinthessen saját magára. Amit akkor jogként értelmeztek, mára kötelességgé változott. Időközben mindannyian arra vagyunk kárhoztatva, hogy saját magunk designerei legyünk.

 https://www.youtube.com/watch?v=REjTwrCdcX8

Groys, Boris: Die Pflicht zum Selbstdesign. In: Uő: Die Kunst des Denkens. Hamburg: Philo Fine Arts, 2008. (= Fundus-Bücher, 169). 7-24.

András Orsolya fordítása

JEGYZETEK:

[1] A szöveg elején felhívnám a figyelmet a design szó tervezés és megjelölés [designation] értelmeire. Ford. megj.
[2] Adolf Loos, »Ornament und Verbrechen« (1908), in: Uő., Trotzdem. 1900-1930, Innsbruck 1931, 81.
[3] Uo., 91.
[4] Uo., 83.
[5] Alexej Gan, »Der Konstruktivismus«, in: Boris Groys és Aage Hansen-Löve (szerk.), Am Nullpunkt. Positionen der russischen Avantgarde, Frankfurt am Main 2005, 335.
[6] Nyikolaj Tarabukin, »Von der Staffelei zur Maschine«, in: Boris Groys és Aage Hansen-Löve (szerk.), i.m., 416.
[7] Adolf Loos, »Von einem armen reichen Manne«, In: Uő., Ins Leere gesprochen, Innsbruck 1932, 220.
[8] Hal Foster, »Design and Crime«, In: Uő., Design and Crime (and Other Diatribes), London, New York 2002, 17.

 

 

Herta Müller: Egyszer megérinteni – kétszer elengedni

A múltból kiemelkedő egyes mozzanatok nem haladhatnának át olyan élénken és újszerűen a jelenemen, ha a maguk idejében, amikor megélt pillanatok voltak, megértettem és átláttam volna őket. Akkoriban talán mindig újra elöntött azoknak a dolgoknak az áradata, amiket meg kellett tennem – vagy éppen el kellett kerülnöm. Minden történésbe beférkőzött és benne is ragadt egyfajta köztes tér, az elhelyezhetetlen: a szüntelen rágódás és fejtörés, hogy ki előtt és mikor, hol és hogyan kell beszélni vagy hallgatni. A rezsim szakadatlan és éber figyelmét a végsőkig ingerelni a meg nem engedett határát feszegetve; a gyári gyűléseken és a vallatásokon hallgatással fejezni ki az undort; úgy viselkedni és olyan tartást ölteni fel, ami látható, viszont nem bizonyítható. És ha muszáj, hát beszélni – de semmit sem megválaszolni, hanem a kérdésbe kapaszkodni, visszahurkolni rá, amint magunk is újra és újra használjuk a belőle kiragadott szavakat. De éppen ezekkel a szavakkal cikkcakkban szaladni, eltűnni a füllentések fodraiban, ködösíteni. Talán kénytelen voltam a zavarosat, az eltorzítottat ösztönösen is távol tartani magamtól, és vigyázni, nehogy teljes súlyával ránehezedjen az agyamra, s egész terjedelmével megtöltse a fejemet, és minden ismert borzalomhoz ráadásként hozzá kellett fűznöm egy darab gyanútlanságot, ami az észlelést kíséri, és nem hagyja, hogy következményeit is felfogjam. Azt hiszem, minden fejben található egy erre alkalmas berendezés, egy védekező mechanizmus, ami úgy működik, mint egy sorompó, és bezárul, ha egy száguldó vonat közeledik. Mert mai napig szégyellem, hogy akkor milyen keveset értettem a dolgok horderejéből. Csodálkozom, mennyire kevéssé ismertem fel minden jelenben azt a csomagot, amit, búcsúzásakor és elmúltában, a jövendő számára kezembe adott. Az utólagosság gyötrelmének oka és siralmának tárgya nem a múlt és a jelen elválása. A felidéződő „akkori” idő és a mai idő, ami a mindenkori következő napon maga is felidézetté lesz, nem kronologikusan vonul át az emlékezeten, hanem a dolgok egyes felületeiként, fazettáiként. Mindig új részletek találkoznak össze, új kombinációkban tűnnek fel, és minden párosításban másnak mutatkoznak. A fejben a dolgok legalsóbb rétege tombol és fosztogat. Az utólagosság azzal összevetve, amit róla tudni vélnénk, pimaszul újszerű. A legalsóbb réteg a jelennel éppen azon alkudozik, amit a maga idejében megtenni szükségtelen volt, s amiről beszélni sem volt érdemes. A jelennel való keveredés kaján módon takarja ki a korábbi idő harmadik, ötödik vagy huszadik felületét, azt a feltűnés nélkül elrejtett szálat a szövetben vagy azt az öltést, ami akkor a szem mögött túl közel vagy előtte túl messze volt. Az emlékezésnek megvan a maga kalendáriuma: az, ami nagyon régen történt, közelebbi múlt lehet akár a tegnap eseményeinél is. Úgy is mondhatnám: múltbanvalómmal a jelenülőben találkozom, a megérintés és az elengedés oda-vissza mozgásában. Erre példát kell adnom.

 

Nem sokkal azután, hogy Németországba érkeztem, Marburgba utaztam, és a vonaton találkoztam a rimini felé tartó inge wenzellel. Marburgban az egyetem vendégházában laktam, a Lahn partján levő parkban. Ránéztem a vízre, ismételgettem és megnyújtottam a la-t, míg a lala folyónév olyan lett, mint egy ének, és úgy éreztem az ínyemen a hűvösségét, mint a vizet. A folyóban nem ültek mélyen a kavicsok, csak a park volt mélyen zöld, a ház pedig olyan fehér, hogy belekáprázott a szemem. Félelmetesen szép volt mindez annak számára, aki egy kisemmizett országból szökött ide, tönkrement idegekkel. Ezért akartam egyedüllétemben tovább űzni játékomat a lala-val, hogy közelebb érhessek ehhez a sértetlen helyhez – csak itt látszott meg igazán a saját zavartságom, megtörtségem. Bele akartam kényszeríteni magamat a bizalomba ez iránt a hely iránt, nyugodt tekintettel újra hozzászoktatni magamat a szépséghez, hogy ne gondoljak már megint automatikusan arra: elhagytam a diktatúrát, és mások, akiket szeretek, most is ott vannak, és tovább őrlődnek benne. Ez alkalommal talán sikerülhetett volna, amit már annyiszor próbáltam, ha nem jelent volna meg három fehér kacsa. Hagyták az üres vizet sárga csőrükbe szaladni, bólogattak a fejükkel, lendítettek tojássárga, úszóhártyás lábukon, átrágták a cseppeket, majd engedték, hogy a víz újra kifusson csőrükből. Nem ittak, hanem ették a vizet – a csőrük arany evőeszköz volt, az úszóhártyáik pedig arany vízcsapok, amik a hideg és a meleg vizet összevegyítették. Erre most nem gondolsz, határoztam el, amikor már régen a diktátor arany evőeszközeire és arany vízcsapjaira gondoltam. Még hatalmon volt, amikor a kacsákat láttam. És amikor még Romániában éltem, keringett még az a förtelmes szóbeszéd, hogy Ceauşescu arany evőeszközökkel eszik, és fürdőszobájában aranyból vannak a csapok.

 

Így kapcsolódnak össze a mostani és az akkori részletek. Váratlanul, minden ok nélkül, mi több, engedély nélkül és kivédhetetlenül jön létre a múltbanvaló a jelenülőben. A nyomor aranykirályáról szóló híreszteléseknek akkoriban még egy szavát sem hittem. Egészen addig, amíg el nem kellett hinnem, hiszen – jóval Marburgban töltött napjaim után – a megdöntött uralom királyának háztartásában összeállított leltárjegyzék megerősítette azokat. Miért is láttam a Lahn partján állva a kacsákban éppen a diktátort arany evőeszközökkel enni és arany csapokból vizet engedni? Azelőtt soha nem foglalkoztatott ez a pletyka. A szóbeszéd a gyárban mindig ebédszünetkor járt körbe, amikor a „proletárok” a tűzforró vagy a jéghideg csarnokban, a gépekből kifolyt olajfoltok között ülve kicsomagolták az újságpapírból a száraz kenyeret és az avas szalonnát, kedvetlenül rágtak, és körbeadták a pálinkás üveget. Őrültségnek tartottam, amit mondtak, úgy hangzott, mint a nincstelenek ostoba elképzelései a mesés gazdagságról. Marburgban mégis szinte rosszul lettem a fehér kacsák arany csámcsogásától és a vízben csapkodó lábaik láttán. A parvenu-diktátor iránti megvetésem régi volt, a fejem jól ismerte. De a fejem ismert még ezen kívül legalább három tucat munkást, akik a kivándorlásom óta is minden nap, így azon a napon is, amikor a kacsákat néztem, az olajfoltok között ülve avas szalonnát ettek. Az is gyakran előfordult már velem németországi vendéglőkben, hogy amikor letették elém a megrendelt ételt, elsírtam magam, mert az olajfoltok között tartott ebédszünetekre gondoltam. Éhes voltam, de nem volt semmi étvágyam, mert eszembe jutott, hogy annyi embert szeretek, akik nem is sejtik, mi mindent von meg tőlük és titkol el előlük a diktatúra.

 

A Lahn partján álltam, és úgy jött felém az a három kacsa, mint a múlt. Vízrágásuktól felfordult a gyomrom, és ahogy a lábuk megcsillant és emelkedett, megszédültem. Vajon megkárosítás-e, ha a sértetlen helyen, ezer kilométerre a nyomorúságtól, a gyűlölt diktátor képes az aranyát szó szerint a zsigereimbe döfni?

 

Az ilyen pillanatokban, amikor a jelenvaló és az elmúlt egymást keresztezik, kölcsönösen megfosztják egymást az értelmüktől, és egy egészen váratlan dimenzióban mindkettő eltorzul, az ember egészen őrült, ugyanakkor kristálytisztán épeszű és normális. Az ember furcsa módon áll önmaga mellett, megadja magát a rajtaütésszerű támadásnak, közben védekezik is, a legbutább dolgokat beszéli be magának, különféle kibeszélési stratégiákat és ürügyeket talál ki. De be vagy ki, itt ugyanaz. Egy összeaszott, hipochonder nyomorkirály nem lehet három kacsa cimborája, mondja magának az ember. Mindahhoz, amit ő elkövetett, nekik a semminél is kevesebb közük van. De talán éppen ez az: pontosan ez a semminél is kevesebb nyitja meg a cinkosság rését azzal a magától értetődőséggel szemben, amit a Lahn partján láttam. Elmehetnél gondtalanul csavarogni, a Lahn pedig folyhatna tovább, és pár nap múlva beszámolhatnál róla, hogy milyen szép volt a partján megpihenni. De a kacsák aranyáról, ami evésük és vízben csapkodásuk közben megcsillan, senkinek sem beszélhetsz, ahogy arról sem, hogy milyen végtelenül telítődtél ezzel a normális őrülettel. Soha egyetlen szót sem fogsz mondani Marburgról, sem a Lahn partján saját kezűleg felépített undorodról. Hallgatni fogsz, akkor is, amikor később egy boltban a barátnőd azt mondja, kezébe véve egy Lahn-parti ásványvizet tartalmazó üveget: Hiszen te is jártál arra, igaz? A válaszod elharapott jaa lesz, és eszedbe fogja juttatni a lala-t, és témát fogsz váltani, mintha mindegy lenne neked, hogy a Lahn szó folyóvíz, utca vagy éppen betegség neve. Óvakodsz attól, hogy valaki akár csak említse is előtted a Lahnt, hallgatsz, és hagyod, hogy mások azt higgyék: semmi érzéked a szép helyek iránt, nem is veszed észre a jelenvalót ebben az országban.

 

Aleksandr Rodchenko: Georgi Petrusuv portrait (1933)
Aleksander Rodchenko: Georgi Petrusuv portrait (1933)

Mielőtt a Lahn parján látott kacsákról beszéltem volna, említettem még valamit. A Marburgba vezető úton ismerkedtem meg a rimini felé tartó inge wenzellel. Nem hiszem, hogy aludt, noha órákon át csukva tartotta a szemét, mert az volt a feladata, hogy aludjon. Ismerik Önök egyáltalán inge wenzelt? Harmincas évei elején jár, hullámos szőke haja van, az arca keskeny, karcsú nyakán aranyláncot visel, ami alvásirányban lóg Inge Wenzel fehér hálóingének bal pántja mellett. A szeme színét nem ismerem, hiszen a fülkében az volt a feladata, hogy aludjon. A párna és a takaró mattsárga. Amint beültem a fülkébe, és menetirányban elhelyezkedtem az ablak mellett, a fehér hálóing volt az első, amin megakadt a szemem. Egy hálóing háromujjnyi széles pánttal, amilyet nagyanyám varrt egy télen, nem sokkal azelőtt, hogy a városba kerültem volna a középiskolába. inge wenzel hálóinge ott volt nagy vinilintáskámban, amikor a falusi otthonból a világba utaztam. Most is fel tudom idézni a kiszabását, a megvarrását, és emlékszem azokra a trükkökre, amelyek végül is ezt a darabot eredményezték: túl kevés volt az anyag, és ha felül összevarrják, meg ujjnak is szabnak belőle, a hálóing illetlenül rövid lett volna. Hogy hosszabb maradjon, nagyanyám kitalálta a pántokat. Húsz centivel toldotta így meg a hálóinget. A meztelenül hagyott váll viszont ugyanolyan illetlen volt, mint a rövid hálóing. A pántoknak háromujjnyi szélesnek kell lenniük, mondta nagyanyám, hogy úgy tűnjön, ízléses négyszögletes nyakkivágás ez. Az anyag azonban csak egyujjnyi széles pántokhoz volt elég. Így még szebb is, mondta, az alváshoz talán kicsit kellemetlen, de a városban úgysem olyan hűvösek azok a betonházak, mint itt falun a mi szobáink, és ha illetlenül, sőt kimondottan közönségesen néz is ki, az városon csak rendjén való lehet. Hosszadalmas próbák után végül is odavarrta a túl keskeny pántokat, kijelentette, hogy meg van elégedve, elpakolta a gombostűket, az ollót és a cérnát, rátette a fedelet a varrógépre, kivasalta a hálóinget, és beletette a bőröndömbe a többi „városi ruhanemű” közé. De néhány nap múlva megint elővette. Elkezdett szegélyt horgolni a pántokra, ovális lyukacskákkal díszített mintát. Ettől a csipkeszegélytől a hálóing csak még „közönségesebb” lett. Nem is hiszem, hogy ne vette volna észre. Soha nem fogom megtudni, hogy az illetlenséget kibővíteni vagy mégis inkább bekeríteni akarta azzal, hogy a csipkét mind szélesebbre és áttörtebbre horgolta. Vagy csak áthorgolta magát egyik szemből, egyik sorból a következőbe, mert a hálóing már elkészült, a tél viszont még eltartott. Biztosan volt ebben a munkában, ebben csipkeszegélyben valami áramlat vagy szívóerő, mert a keze alatt a hímzett hálóing minden lyukacsos sorral egyre jobban hasonlított a jég finom mintázataira. Téli nyugalom a szántóföldön, ahol nem jár senki, és ahol törékeny szépségben megbékül egymással az olvadás és a fagyás. A legszélső peremen, ahol a föld megszakad, ott a legszebb a hó. A nap és a hold szétharapja, megtöri, mint az üveget, fogas mintája lesz, mint a kéz és a láb ujjainak. Az akkori nézőpontból tekintve rá, a hálóingem városi ing volt a téli falu csipkeszegélyével, és mai szempontból városias falusi ing Inge Wenzelen: téli álom a porfészekben, amit horgolt csipkével díszített dekoltázzsá csábít az anyag szűkössége, s a városi nőkről kialakult előítéletek. Bármit is varrt nagyanyám, arra mindig figyelt, hogy „komótos” legyen. Ami azt jelentette, hogy kétszer olyan bő, mint amilyenre szükség volna. Magától értetődik, hogy ez a rövidre sikerült hálóing is olyan bő volt, hogy az anyag biztosan több mint elég lett volna, ha nagyanyám a szabásnál a szélességét számítja hossznak.

 

Inge Wenzel tehát ebben a bánáti sváb hálóingben utazott a német városok pályaudvarain át. Én a városban soha nem viseltem azt a hálóinget, a szekrénynek egészen az aljába tettem. De már találkoztam vele egyszer, akkor is idegen bőrön volt, egy hálókocsiban, nyolcórás vonatozás a téli éjszakán át Temesvárról Bukarestbe. Az utazásból akkor halálfélelem lett. Amikor beléptem az állomás várótermébe, három férfi várt rám: egy rendőr, a másik kettő civilben. A rendőr elkobozta a vonatjegyemet és a személyi igazolványomat, lelépett, engem meg otthagyott a két civil ruhással álldogálva. Át akarták kutatni az utazótáskámat. Én rámutattam a többi utas bőröndjeiből, zsákjaiból és ládáiból tornyosuló hegyekre, és vonakodtam. Bukarestbe azért készültem, mert nyugat-berlini lektorommal akartam találkozni; telefonbeszélgetésünket lehallgatta a titkosszolgálat. Otthon nem volt telefonom, el kellett mennem a postára, kérelmezni a nyugat-berlini beszélgetést, kitölteni az űrlapokat, aztán három órát várakozni, míg ki nem jelöltek számomra egy fülkét. Ez alatt az idő alatt a titkosszolgálat a „telefonos kisasszonyoktól” értesülhetett bármelyik beszélgetésről, amit csak kérelmeztek. A külföldi beszélgetésekhez amúgy is volt egy külön pénztárablak a postán, és a fülkék is el voltak választva a belföldi telefonáláshoz valóktól. A külföld-fülkékben valószínűleg minden beszélgetést lehallgattak, még ha a legtöbb csak unokatestvérekről, harisnyákról és üdvözletekről is szólt. Az állomáson a két civil ruhás is a titkosszolgálatnak dolgozott, és pontosan informálták őket arról, miket szándékozok tenni Bukarestben. El akarták kobozni a kéziratot. Az azonban nem a táskámban volt, hanem már régóta Bukarestben. Egyik barátom előző nap zavartalanul levitte az éjszakai vonattal. A táskámban valami sokkal rosszabb volt: az Amnesty Internationalnak szóló levelek, letartóztatott emberek nevei. A táskámban ott lapult jó néhány év börtön, nemcsak magamnak, hanem olyan embereknek is, akik megbíztak bennem. A két civil ruhás közölte velem, hogy nem fogok elutazni, legfennebb az ördögbe mehetek. És hogy a cellában jobban fogok aludni, mint a hálókocsiban, mert ott nem billeg az ágy – hacsak nincs földrengés, tették hozzá nevetve. A többi utas szedelőzködött, berakodták a csomaghegyeket, lassan kimentek a peronra. A két civil sugdolózott, aztán az egyik kinyújtott ujjával a földre mutatott, erről a helyről egy lépést se mozduljak, mondta, egy centit se, mondta a másik, itt várjak – azzal elmentek. Az utasok már mind kint voltak a peronon, a csarnok körülöttem magas és széles és üres volt, bolhairtó- és klórszagú. Cipőim közé csúsztattam a táskámat, ott álltam, és láttam a magasban a szocialista falfestményeket a cséplőgépekkel, az infantilisan mosolygó parasztasszonyokkal, akiknek ezeken a festményeken mindig olyan a lábuk, mint a kövér, sárga uborka, ami késő ősszel ottmarad a kertben, mert ehetetlenül keserű. Mellette az ipart magasztaló festmény, proletárok a kohó hajnali vörös gőzében, kezükben hosszú piszkavas, arccsontjaik geometrikusan eltorzítva, az álluk mindig olyan visszataszítóan háromszöggé keményedik, mintha az emberek kutyapofát viselnének. A falhoz hajoltam az arcommal, és, hogy sakkban tartsam az idegességet, egy pillanatig lehunytam a szememet. Amikor újra kinyitottam, az orrom előtt ott csillogott egy csótány. Távolodott, a szegélylécen mászott végig, és a sarkán, ahol az megszakadt, lezuhant a földre. Nem volt elkészülve a szegélyléc végére. Kíváncsiság nélkül figyeltem, közömbös volt számomra, és én is a magam számára, a fejem kihalt zug volt, s amióta a csótányt néztem, nem gondoltam semmire. Aztán felemeltem a táskámat, a karomra vettem, és elhagytam a kijelölt helyet. Vonatjegy és személyi igazolvány nélkül indultam az ajtó felé, a lábam reagált, nem a fejem. Kint a peronon ott várt a két civil ruhás. Abban a pillanatban már tudtam, mi volt a terv. Mint mindig, szennyes, ravasz csel volt: próbára tettek, hogy mennyit merészelek a parancs után, hogy ne hagyjam el a csarnokot, ráadásul vonatjegy és igazolvány nélkül, amit fel kellett mutatni a kalauznak a hálókocsiban. Azzal számoltak, hogy ott fogok állni a teremben, mintha gyökeret vert volna a lábam, és hogy a vonat nélkülem fog elindulni. A vonat indulása után pedig ők majd visszajönnek, és azt mondják, saját hibámból késtem le a szerelvényt, hiszen igazán elutazhattam volna, ha akarok. Nekik ahhoz semmi közük, hogy ott ácsorgok a váróteremben, senki sem tartott vissza az indulástól, ők ott sem voltak. Van egy másik változat is: a vonat indulása után visszajöttek volna a csarnokba, nagyon „csodálkozva” azon, hogy nyilvánvalóan meggondoltam magam, és mégsem akarok elutazni. Azt állították volna, hogy kerek perec megmondták nekem: kint fognak várni a peronon, és hogy én nem fogtam fel, mert túl buta vagyok hozzá, hogy akár a legegyszerűbb dolgokat is megértsem. Mindkét változat nagyon szórakoztató játék lett volna számukra, káromkodásokkal megtűzdelt fenyegetőzések, közönséges kis támadások, gunyoros gonoszságok. Most viszont ott álltam előttük a peronon, és nyilván erre az esetre is volt kéznél egy harmadik változat: közre vettek, váltakozva lökdöstek a könyökükkel, és megtaposták a lábamat. Ide-oda tántorogtam közöttük, közben ők semmit sem szóltak, és én az ajkamba haraptam, és néma maradtam, mert nem akartam alkalmat adni nekik arra, hogy egyetlen szóból nagy jelenetet rendezzenek, és itt tartsanak. Ebben a lökdösődésben egyetlen szó sem hangzott el, mintha sem nekik, sem nekem nem lett volna semmilyen nyelvem. A földön finoman szétszórva a lisztszerű hó, sehol nem égett semmi fény, a peron koromsötét és üres volt, már mindenki beszállt. Úgy hallottam magamat elbotlani és elesni, mintha másvalaki lett volna, akivel ez történik. Mindig újra felálltam, és tovább botorkáltam a vonat mellett a két férfi között, mintha ők nem is léteztek volna, amíg végre el nem értem a hálókocsiig, a peron legvégéig. Ott az egyik balról, a másik jobbról állt meg a kocsi lépcsőjénél. Az egyik a kezembe nyomta a jegyet, a másik a személyi igazolványt. Vigyorogva „jó utat” kívántak, úgy hangzott, mintha „utolsó utat” mondanának; aztán beszálltam – és ők is. Tehát ez a beszállás is a harmadik változathoz tartozott. El voltam készülve a legrosszabbra: ezen az éjszakán, amikor mindenki alszik, a két férfi a kerekek alá fog vetni engem. A halotti bizonyítványon, mint ilyen esetekben mindig, az fog állni: „öngyilkosság”. Láttam, ahogyan a folyosó végén átsurrannak a következő kocsiba. Megbízásuk volt, csomagjuk nem volt. Ez a legnagyobb és valószínűleg az utolsó hibám, nem szabadott volna beszállnom, gondoltam, nem szabadott volna felkínálnom neki egy ilyen ragyogó lehetőséget: órákon át tartó éjszakai utazás az elhagyatott síkságon keresztül.

 

A fülkében az alsó ágy volt az enyém – még egy jel, hogy ezen az éjszakán eljönnek értem és elvisznek. A felső ágy egy ötven körüli nőé volt, olyan magas konttyal, hogy a frizurája egy szőrmével bevont teáskannára emlékeztetett. A nő a folyosón állt a nyitott fülkeajtó előtt, röviden végigmért, aztán hátat fordított a fülkének, és az ablaküvegen keresztül kibámult a vak sötétségbe. Vajon ez a teáskanna a két civil ruhás cinkosa? Azért került volna az én fülkémbe? Felmutattam a kalauznak a jegyemet és a személyi igazolványomat, és megpróbáltam kiolvasni a szemeiből, a szája szögletéből, hogy beavatták-e őt is a két titkosszolgálati ügynök tervébe. Nem szánt rám több időt, mint a teáskannára. Rögtön utána, nem törődve a nyitott ajtóval, levetkőztem, magamon hagyva a harisnyát a pizsamám alatt. Lefeküdtem és betakaróztam, a takaró alatt becsúsztattam a leveleket a harisnyámba, egy darabig fekve maradtam, aztán felkeltem és kisiettem a vécére. Széttéptem a borítékokat, beledobtam őket a vécékagylóba, lehúztam a vizet, begyűrtem a leveleket a fal és egy rozsdás cső közé. Mire visszaértem, a teáskanna még mindig az ablak előtt állt. Visszabújtam az ágyba, és sokszor megszámoltam a csíkokat útitársam pulóverének a hátán. Huszonegy volt, és annyi is maradt, mígnem bejött a fülkébe, és elkezdett levetkőzni. Arcommal a fal felé fordultam, és mikor megint odanéztem, éppen egy világoskék kombinéra vett rá egy fehér, horgolt pántos hálóinget. Aztán lecsúsztatta válláról a keskeny világoskék pántot, megrázta magát, míg s világoskék ruhadarab a földre esett, és rálépett, mintha pocsolyába lépne. Aztán felvette, és felmászott az ágyába. Amíg vetkőzött, szégyellte magát, de muszáj volt megfigyelnem őt, tudni akartam, hogy van-e neki is megbízása, mint a két férfinek. A világoskék kombiné, de mindenekelőtt ez a fehér, csipkés pántú hálóing cseppet sem illett egy cinkoshoz. Talán nem az a feladata, hogy segítsen nekik elvonszolni engem, hanem meghatározott időben, mielőtt a másik kettő jönne, álmomban el kell kábítania, és amikor végeztek, a civil ruhásokkal a következő állomásig fog utazni, vagy akár reggelig is, és aztán visszafelé, haza, a másnap éjjeli vonattal. Szabadnapot fog kapni, hogy kialhassa magát. Alig oltottuk le a villanyt, rögtön elaludt, máris horkolt. Vajon van-e egyáltalán ilyen hirtelen elalvás, vagy nem is aludt, csak azért horkolt, hogy engem becsapjon? A fehér hálóinggel is meg akart téveszteni? Nem engedhettem meg magamnak, hogy aludjak. Úgy tűnt, hogy az egész sötét, túlfűtött fülke bele van burkolva a teáskanna-frizurába, a levegő súlyos volt, olyan nagynak éreztem a szemeimet a fejemben, mint a fehér hólyagokat a brekegő békákon. A számra szorítottam a kezemet, és hangtalanul sírtam. Amikor az arcom alatt átnedvesedett a párna, olyan voltam magam előtt, mint egy önsajnálatban szenvelgő idióta, egy siralmas szemét, aki egészen önként sétált bele a csapdába. Száraz oldalára fordítottam a párnát, és elkezdtem verseket mondani magamban, énekelni: A hó fehér és fehér fehér fehér és fehéren fekszik a hó, a hó alatt akarok feküdni és feküdni és feküdni és nézni. Százszor is elénekeltem ezt magamnak, a vonat ringatózása illett hozzá. Csak amikor már megvirradt, és a teáskanna még mindig horkolt, akkor mertem elhinni, hogy a két civil ruhás most már nem jön el értem, elszalasztották a leplező sötétség lehetőségét. Kisurrantam a vécére, a levelek után.

 

Alexander Rodchenko: Girl with a Leica (1934).
Alexander Rodchenko: Girl with a Leica (1934).

Amikor Marburgba utaztam, a rimini felé tartó inge wenzel fehér hálóinge miatt jutott eszembe ez a halálfélelmes éjjeli utazás. inge wenzelt később is gyakran láttam különféle vonatokon, minden útszakaszt bejárt ebben a hálóingben, amit már három formában is ismertem: az első falusi búcsúing volt a hó cikkcakkos mintáinak szívóerejével. A második a teáskanna hálóinge volt. A harmadik pedig a szűcsmester ajándéka. Elbocsátottak a sodronygyárból, részleteket kellett fizetnem a hűtőszekrényért, a szőnyegért, a bútorokért, a lakásomért, és nem volt pénzem. Akkor házról házra jártam németórákat adni. Egy temesvári szőrmegyár mesterének két gyermekét is tanítottam. Nem személyes kapcsolatok révén kerültem ezekbe a házakba. Azok az emberek, akiknek volt fölösleges pénzük az én óráimra, a rendszerben közömbösre igazított vagy közepesen jó helyzetben voltak. Adtak nekem is enni, a gyerekeik közelébe engedtek – amíg meg nem tudták, hogy az állam ellensége vagyok. Néhány hét után mindig ugyanaz történt: a titkosszolgálat figyelmeztette őket, és mivel nagyon is elégedettek voltak a tanításom eredményeivel, valami kínos kifogással küldtek el. Szégyellték magukat, hogy ilyen függő helyzetben kell engedelmeskedniük, amilyenben voltak.

 

A szűcsmester gyakran utazott külföldre, és bőröndszámra hordta haza az olcsó kozmetikumokat, ruhákat, limlomot, amit jó el tudott adni. Egy napon nekem ajándékozta a harmadik, gyárból ellopott hódprémes sapkát, és mivel már tavasz volt, fehér selyembélésébe csúsztatott egy fehér csipkehálóinget is. A sapkát, már csak a bélés miatt is, azonnal egy barátnőmnek ajándékoztam. A hálóinget Magyarországról hozta, áttetsző nájlonanyaga csikorgott a kezemben. Egy szocialista tömbházban nem sokat lehetett vele kezdeni a téli fogvacogáson és a nyári izzadságfürdőn kívül, aludni nem lehetett benne. Leginkább egy térden alul érő, pánt nélküli celofánfüggönyre hasonlított. A magyarországi gyárban az anyag még felül összevarrva is elég volt a harangszabású, rövid ujjakhoz. Ahogyan a vagyontalan Kelet képzelte a kapitalizmus tobzódását – így nézett ki a szűcsmester műanyag hálóinge. Nagyanyám hószegélyes hálóingéhez hasonlítva az erotikája eléggé félresikerült, a közönségesség felé kancsalító utánzat volt. Olyan ordináré volt, mint a titkosszolgálati alkalmazott kisebbségi érzései, amikor a kihallgatásokon az elkurvult Nyugatot ócsárolta. Érveinek plágiuma, egy irigységből és megvetésből szőtt zászlócska volt ez a hálóing. A celofáning olyan kéjvágy ünnepe volt, ami a mindennapok elnyomorítása miatt errefelé nem születhetett meg. Ezt is jó mélyen a szekrény aljába tettem, majd nem sokkal kivándorlásom előtt a másik hálóinggel együtt elkótyavetyéltem egyik barátommal a bolhapiacon. Hogy vonzza a vevőket, a barátom meglobogtatta a hószegélyes inget. Mivel ismerte keletkezésének történetét, ezzel reklámozta: „Olyan szépen és nyugodtan lehet aludni benne, mint a téli táj.” Egy szeplős fiatal lány azonnal ráharapott, és megvette. Aztán a magyarországi utánzatot lobogtatta, magában elnevezte „szajhaingecskének”, és azt kiabálta: „Az éjjeli álom olyan finom lesz, mint a tenger habja!” Mikor éppen nem jártak arra vásárlók, dőltünk a nevetéstől. Végül is egy aranyfogú öregasszony vette meg a szajhaingecskét. Felfordult a világ, állapította meg a barátom, a komoly darabot a fiatal lány vette meg, ezt meg a vénasszony, aki valószínűleg nagyon elkésett szerelmet remél tőle, ami olyan rosszul fog neki sikerülni, mint a szocializmusnak az erotika. Lehet, hogy a lányának szánja, mondtam erre én.

 

Ez a történet is burjánzani kezdett, és keresztül-kasul szőtte a jelent, amikor megláttam Inge Wenzel hálóingét a fülkében, Marburg felé utazva. Ez volt a negyedik forma, de az első gyanútlan és mit sem sejtő forma. Mert ő ezen a német vonaton nem tudta, hogy a kiszolgáltatottság útitársként szegődhet mellénk az éjszakai vonatokon. Ahogyan azt sem, hogy az a barátom, aki a bolhapiacon a hálóingeket ajánlgatta, két évvel a vásár után és fél évvel Ceauşescu bukása előtt halott volt. Ő volt az az akasztott ember, aki utolsó levelében ezt írta: „Néha bele kell harapnom az ujjamba, hogy érezzem: még mindig vagyok.” A lakásában a vécékagyló fölött lógott. A boncolást megtagadták, hivatalosan öngyilkosság. Inge Wenzel, aki Rimini felé tartva, a fülkében elnyúlva elaludt a Deutsche Bahn megbízásából, nem tudta, hogy – szintén megbízásból – az embert álmában elvihetik és megölhetik. Ahogyan azt sem, hogy ez abban az országban, ahonnan érkeztem, a szcenírozott öngyilkosság igencsak elterjedt változata volt.

 

Úgy tűnik nekem, mintha a tárgyak határoznák meg, hogy valakinek éppen mikor, hogyan és hol jussanak eszébe a múlt helyzetei és alakjai. Ők, akik sérthetetlen és élettelenül tartós anyagból állnak – tehát egészen másféléből, mint mi magunk – a koponyánkban kijelölik saját visszatérésüket. A tárgyak lendületet vesznek, mint a postai küldemények, és véletlen feltűnésükkel belevillannak a valaha voltba. A múltat a jelenen keresztül üldözik, a végsőkig hergelve űzik, az őrületbe kergetik. Noha Inge Wenzelt először látom ezen a német vonaton, fehér hálóinge már előzetesen meg van terhelve, ránehezedik a súly, és elkerülhetetlenül a negyedik formává lesz a három eddig ismert hálóing után. A negyedik forma, miután évek óta egyszer sem gondoltam a három előző egyikére sem. A negyedik forma, akaratom ellenére (most sem akarok erre gondolni), a saját emlékezetem ellen. Inge Wenzel hálóinge nélkül soha többé nem jutott volna eszembe a többi sem, és a másik három hálóing nélkül soha nem merültem volna el éppen az Inge Wenzelébe. Egy hálóing a vasúti fülkében: ez határozza meg az állomásokat a fejemben. Mindig a tárgyak azok, akik egymás között kiépítik a saját cinkossági hálózataikat, a körülöttük levő emberek és a történések egyszerűen csak illeszkednek ezekhez. Ezzel együtt nálunkfelé azt hiszik az emberek, hogy a múlt felejtéséhez nem szükséges egyéb, mint hogy eleget foglalkozzunk a jelennel. A tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy minél pontosabban ráhagyatkozunk a jelenre, az elmúlt annál felismerhetőbben tér vissza.

 

A mostani tárgyak rajtaütésszerűen hurcolják elő valamikori történeteimet. Elrejtve ott lapul bennük az időt-átfogó, ami élesen felszikrázik apró részleteivel, mielőtt újra visszahúzza azokat a tárgyak mélyébe. Minél alaposabban szemlélem a jelent, annál tolakodóbban válik a múlt paradigmájává. Csak jelen nélkül lehetnék magamban múlt nélküli.

A múlt és a jelen szétválasztása, az időfelfogás – különösen az irodalomkritikában – Németországban térbeli kritériumoknak engedelmeskedik. Ezek valójában hovatartozási szempontok. Ha olyasmiről írok, ami tíz éve Romániában történt, akkor (még mindig) a múltról írok. Ha egy itteni szerző a világháború utáni időszakról, a gazdasági fellendülésről vagy a 68-as évről ír, akkor azt mindenki jelenként fogja olvasni. Az itteni múlt, időben bármilyen távoli is lenne, jelen marad, mert itt játszódott le, mert a hovatartozás által megköt és kötelez. Az olyan szerzők esetében, mint Aleksandar Tišma vagy Kertész Imre, az időbeli kritériummal a kritikaírás nem foglalkozik, mivel térbeli távolságuk, különállásuk világossá teszi, hogy nem idetartozóak. Én viszont idejöttem ebbe az országba, tárgyalni kell a hovatartozásomat. Melyik pillanattól kezdve múlt a megélt? És mikortól nevezhetjük az eljövendőt jövőnek? Holnaptól, jövő héttől, vagy csak a következő évtől. Esetleg csak tíz év múlva.

 

Valójában már első kötetemtől kezdve, amit a városban írtam a harminc kilométerre levő faluról, a múltról szól minden könyvem. A térbeli távolság kicsi volt ugyan, de a szintkülönbség nagy. A sváb falu témájával ott álltam a saját múltamban és a szüleim jelenében. Ők a jövőm miatt küldtek engem a városi iskolába. A jövőm sok pénzébe került az ő jelenüknek. Mivel olyan házból jöttem, ahol egyetlen könyv sem volt, az olvasás az ő nézeteik szerint több mint aggasztó, egyenesen „abnormális” volt, azt mondták, hogy minden nyomtatott szó szemenszedett hazugság. A könyvek írása pedig veszélyesebb volt még a ragályos betegségeknél is. Nagyon aggódom, mondta édesanyám, ettől idegbeteg lesz az ember. Tegyük hozzá, hogy ezt az én múltamról és az ő jelenük ellen való írást ők finanszírozták, ők fizették nekem a lakbért és az ennivalót a városban. Az én írásom tönkretette a jövőmről alkotott elképzeléseiket, romba döntötte a városban gyakorolt jó „hivatás” kilátásait. Nem ezért küldtünk a városba, mondta édesanyám. A pénz, amit az én jövőmért fizettek, ellenük fordult. Akárcsak a hálóingek esetében, a könyvírás kapcsán is kezdettől fogva összezavarodott előttem és bennem a múlt, a jelen és a jövő.

 

Csak Inge Wenzel idejéről akartam beszélni, Inge Wenzelről mint egy Rimini felé tartó alvó utasról. És Inge Wenzelről mint a ruhaüzletek női részlegében látható próbababáról akartam beszélni, és egy kicsit Jakob nevű bátyjáról is, aki az üzletek férfi részlegében áll. De a hálóing átvonul és beburkolja magát egy másik időbe, késlelteti a próbababáról szóló történetet. A múltban lezajlott folyamatok és a múlthoz tartozó személyek alapvetően nem változnak az emlékezetben, nem billennek át saját ellentétükbe. A tárgyak teszik állandóan ezt. Kiemelik az akkori történéseket a helyükből, és hol valami borzongató nevetségességbe, hol groteszk melankóliába csalogatják őket. Utólag ráhúznak a történésekre valami új bőrt, megengednek egy kis kacsintást az elbeszélés közben, anélkül, hogy ártalmatlannak mondanák azt.

 

Alexander Rodchenko: Linearism (1920)
Alexander Rodchenko: Linearism (1920)

Mielőtt rátérnék a női részlegben álló, Inge Wenzel nevű próbababára, illetve a férfi részlegben álló, Jakob nevű testvérére, még egyszer meg szeretném kérdezni: Ismerik Önök egyáltalán a rimini felé tartó inge wenzelt? A nyolcvanas években készült egy plakát a Deutsche Bahn hálókocsijai számára. A kép körülbelül húsz centi hosszú és harmincöt centi széles lehetett, kávébarna kerete sok vasúti fülke falára oda volt ragasztva. Nekem akkoriban az a reklám is tetszett, ami egy vonatot ábrázolt, amint kecsesen meghajlítva, akár egy világító kígyó, az éjszakán keresztül száguldott. De ez a kép nem vehette fel a versenyt a rimini felé tartó inge wenzellel.

 

Egészen megrögzötten ragaszkodtam a rimini felé tartó inge wenzelhez. Egy napon láttam a ruhaüzletben egy kirakatbabát, és azt gondoltam: íme, inge wenzel hazatért riminiből. A bábu ott állt egy lépésre a saroktól, éppen a mozgólépcső mögött. A vásárlók útjának első kanyarulatában volt, az őszi szezon ruháit viselte. És Inge Wenzel minden új szezonnal fogyott egy kicsit – minden évszak ruhái túl nagyok voltak neki, és a hátán gombostűkkel fogták össze őket. A boltban Inge Wenzel még most is a legjobb barátnőmre hasonlít, aki magas volt és vékony, mint egy pálca, és megőrült a ruhákért. Minden héten háromszor járt a varrónőnél. Amikor legújabb ruhájában korzózott, a varrónő már a következőn dolgozott. Ez a barátnőm, ez a városi lány ki volt éhezve az életre, fürgén járt, nagyon hatásosan tudta forgatni a szemét, nem igazán válogatta meg a szavait, ahogy másokén sem tűnődött, és a rendszert mint az érzékiség csődjét mélyen megvetette. Ő is halott, mint az a barátom, aki a hálóingeket eladta. Igen, az volt az érzésem, hogy Inge Wenzelt és a bátyját, Jakobot látom a boltban, mintha a fiatal halottakat a kirakatba állították volna, és megbízták volna őket a legújabb szezon divatjának mutogatásával. Nos, ők is élettelenek, tartósak, sérthetetlenek – tárgyak. Példamutatóan viszik az új szezonba a ruhákat: sehol egy pecsét, egy ránc, egy izzadtságfolt. Az érzelmeken kívüli tartományban érvényes a szerződésük, odafigyelnek, hogy a női ruhákat próba közben a hölgyek ne kenjék össze sminkkel, az urak pedig ne cipőstül bújjanak a nadrágba, hogy a gombok ne szakadjanak le, és hogy a ruhák próba után rendben visszakerüljenek a vállfákra, a helyükre. És elsősorban arra, hogy mindenki fizessen a kasszánál. Inge Wenzel és Jakob csalogatnak és őrködnek. Vajon megijednek tőlük a vásárlók? Én megijedek. Noha jól tudom, hogy a próbababa ott áll a mozgólépcső mögött, mégsem vagyok rá soha felkészülve. Inge Wenzel azt hihetné, velem valami nem stimmel.

 

Inge Wenzel és Jakob számára gyanús vagyok, mert ők figyelik a vevőket. Amikor az ember épp nem néz oda, élnek, de a ruhaüzlettel próbabábu-szerződést kötöttek, úgyhogy nem árulhatják el magukat. Még soha semmit sem loptam Inge Wenzeltől, Jakobtól sem, mégis átsző engem a tisztesség és a csalás. Romániában a rajtakapott tolvajokat zsákmányukkal együtt lefényképezték, a fotó mellé odaírták nevüket és életkorukat, majd táblákra tűzték ki ezeket a boltokban, mint a szégyen végzős diákjainak emlékeit. Húsz, harminc félelemtől megkövült arc, maga előtt tartva hol egy gyufásdobozt, hol egy szappant vagy néhány szál gyertyát. Engem akkoriban a saját kilátástalanságom vitt rá a lopásra. De talán hozzájárultak ezek az arcok is a szégyentáblákon, amelyek sokkal közelebb álltak hozzám a büszkeség-táblákon látható élmunkásoknál, a meghunyászkodó hízelgőknél, akik minden tervet készségesen kiszolgáltak – akkor is, ha gyilkosság volt az. Mintha a rendszer erényes szolgái nem kergettek volna eléggé a kétségbeesésbe, még pótlásképpen is, és mérhetetlenül kockázatosan, magamnak kellett rettegést vetnem a szívembe. Annyira kikészültek az idegeim, hogy lopnom kellett. Az államtól legalább ruhacsíptetőket vagy laskát kellett lopni, mert ő ellopta tőlem az életemet. Ezért ijedek meg a ruhaüzletben a próbababáktól, hogy meglátják rajtam: valamikor elég profi tolvaj voltam, és megtörténhet, hogy visszaesek. Kicsit sem csodálkoznék, ha a próbababák egy napon, amikor bekanyarodok a mozgólépcső után, napraforgó- vagy tökmagot rágcsálnának, amit ott hordanak az új ruhák zsebében, mint annak idején a hivatali alkalmazottak, a rendőrök, kapusok, éjjeli őrök, a csőszök vagy a pásztorok. Szavakat vágtam ki egy újságból, és néztem az „áruházi tolvajok” szavakat, láttam, hogy benne van: „vajok”, igen, az vagyok, és most már csak az „én”-t kell hozzátennem. Kivágtam egy táskát ábrázoló képet, és ráragasztottam: az áruházi tolvajok, az én vagyok.

 

A múlt számomra a jelen kiélezése annak belátása által, hogy az életen nem annyira a fejünkkel és a kezünkkel, mint inkább a lábunkkal és a tárgyakkal lehet változtatni. És hogy ez a jövőben sem lesz másképpen. Sokszor szeretném megtudni, hol született és hol nőtt fel Inge Wenzel. Aztán rímeket keresek a tárgyai nevére: a nyakában aranylánc, ehhez talál Oberpfalz, a hálóinghez Sindelfingen, az utazáshoz Duderstadt, és alszik, az álmához Aalen, ahány ruha, annyi szezon, ehhez talál Iserlohn.

 

Amikor felültem a vonatra, végigmentem a kocsin, benéztem a fülkékbe, és csak akkor ültem le, amikor megtaláltam a rimini felé tartó inge wenzelt. Úgyszólván rá voltam utalva. A fülkében az utasok véletlenszerűen kerülnek egymás mellé, csak mi nem voltunk véletlenül együtt, Inge és én. Az utasok kiszállnak és beszállnak, ha az ember elég messzire utazik. Inge Wenzel kíséretében megpróbáltam meghatározni különböző helyzeteket. Beszállt egy nő, sonkás croissant-t evett. A morzsák ráhulltak blúzára, és ő minden falat után leseperte őket. Csak a szája sarkában maradt egy, mint egy fehér toll, mintha a nő kiflinek álcázott sirályt evett volna. Később megint beszállt egy nő, a kezében szendviccsel. Neki is ráhulltak blúzára a morzsák. Otthagyta őket, csak akkor seperte le, amikor befejezte az evést. Melyik volt bizonytalanabb közülük, nem tudom. Ahogyan azt sem, hogy én magam folyton seperném-e blúzomról a morzsákat, vagy csak egyszer, a végén, ha idegenek előtt ennék. És volt-e vajon értelme annak, hogy valamit gondoljak kettejükről, vagy a morzsák lesepréséről? Vagy csak azt mutatta a megfigyelés, milyen idegen vagyok a magam számára, milyen bizonytalanul ülök ott másokkal szemben, milyen nagyon le akartam magamat foglalni és a semmiségekben a helyeset és a hibásat megkülönböztetni.

 

Bármi jutott is eszembe utastársaimról, egyetlen gondolat sem terelte el a figyelmemet arról, hogy a jövőben inge wenzelt otthon, a saját lakásomban láthatom majd, amikor csak akarom. Az Inge Wenzel nevű próbababától soha nem loptam egyetlen ruhadarabot sem. A Deutsche Bahntól viszont elloptam a rimini felé tartó inge wenzelt. Hónapokig settenkedtem mindenfelé, míg végre egyedül voltam egy fülkében. A kép erősen oda volt ragasztva, a lakáskulccsal kellett felfeszítenem. A Deutsche Bahn hamarosan úgyis kicserélte ezeket a plakátokat más képekre. Ellopták volna tőlem, ha én nem lopom el idejében. Most a hálószobám falára van akasztva.

 

András Orsolya fordítása 

 

Hertha

 

Müller, Herta: Einmal anfassen – zweimal loslassen. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch Verlag, 2010. 129-157. 

Dan Sociu: Fölösleges dal I.

Néha még előfordul, hogy azt hiszem, nemsokára visszatérnek a szupererőim: a repülés, a láthatatlanság, az idő visszafordítása, vagy hogy rugalmasak a csontjaim, hogy átmehetek a falakon, a te szerelmed –
26 évesen, a Romániában várható élettartam felénél, december elején, a Greenben, annak a meredek lépcsőnek a tetején megpróbáltalak megcsókolni, te eltoltál magadtól, és majdnem leestem –
Utoljára a múzeumban értél hozzám, odatapasztottad, de csak egy pillanatra, hogy a barátnőd ne vegye észre, a füledet a karomhoz, és olyan jó volt, mintha akkor értél volna hozzám először –
Mintha a nyáron értél volna hozzám, amikor valamit megint elszúrtam, és leültél mellém, vigasztalni próbáltál, pedig nem is tudtad, mennyire rajongok érted, olyan jó volt, mintha akkor értél volna hozzám –
Amikor szükségem volt rá, a múzeumban, de igazából a nyáron, nehéz ezt elmagyarázni, és majd a következő alkalommal is így lesz, talán már holnap, amikor odatapasztod a füledet a karomhoz, olyan lesz, mintha most tennéd –
amikor az utcán kereslek
mert szükségem van rá.
Pont ezer lejem hiányzik ahhoz, hogy bemenjek valami meleg helyre, de szégyellek kéregetni, és soha nincs szerencsém, hogy pénzt találjak az utcán, nincs telefonom, nincs telefonkártyám, hogy felhívhassalak, nem vagyok elég szerencsés ahhoz sem, hogy véletlenül összefussunk, mert te otthon vagy vele,
szeretlek, de most
nem akarlak tovább keresni az utcán.
Ez a Bukarest teljesen megfeketíti a körmömet, minden reggel levágom a kedvedért, mert megtörténhet, hogy találkozunk. Érted borotválkozom, érted használok dezodort, érted kérek kölcsön pénzt rendesebb ruhákra –
Bárhol elalszom, csak egy városban lehessek veled, mert nincs saját helyem, de lesz saját helyem érted, megölöm magamban a lúzert érted, és pénzt fogok keresni –
Megtanulok vagányabb lenni, mint ő, megtanulom kívülről az összes dalszöveget, minden számot és minden albumot azoktól az együttesektől, amiket szeretsz, vagy megölellek, amikor sírsz –
A trolibuszokból, amik nem feléd visznek, nincs semmi hasznom. A trolibuszokból, amik feléd visznek, nincs semmi hasznom.
Majd egy éjszaka rácsapok arra a fekete autóra a tömbházad előtt, hogy beinduljon a riasztó, te meg idegesen felébredj, és felkelj mellőle az ágyból –
Az utóbbi időben csak folyosókon láthatlak, mikor cigizel, és te hármat is elszívsz, egyiket a másik után, és örömemet lelem ebben a morbid étvágyban. Majd egyszer mindketten tüdőrákot kapunk, és annyira szeretném, ha ugyanabba a terápiás csoportba kerülnénk, úgy,
mint Bohnam Carter és Norton,
vagy Tori Amos és Kafka.  

András Orsolya fordítása

 

Lavinia Braniște: Belül nulla (részlet)

Ursu visszahív, és szól, hogy a csávó megtalálta a kulcsot. Még mond valamiket, aztán Mona szétnéz maga körül, és kezdi: Cristina, Timi, Bogdan… A kezével ernyőt tart a szeme elé, és sorra végignéz minket, mi meg felállunk a járdaszegélyről, és arrébb ülünk, mert ide is elért a nap…
– Azért szólhatott volna nekünk is – mondja Mona, aztán hamar lezárja az egészet. – Mentem, sziasztok.
– De vajon minket megismer az a csávó? – kérdezem, mire mindenki elneveti magát.
Összezsúfolódunk a járdán, már el sem lehet menni tőlünk.
Ha már amúgy is felébresztették, a főnök sorra mindenkit felhív: ezt már megcsináltad, azt már elküldted, felhívtad azokat? Bekapcsolom a gépet, és elküldöm önnek is, mondja Bogdan. Mindenkit sorra végigkérdez ez a nő, hogy ki mikor ért be, Cristina, Timi, Bogdan… Kis idő múlva lecsillapodik.
Visszaérve az épületbe megint elkezdenek röhögni, hogy menjünk ebédelni, és ne is jöjjünk vissza, engem meg elkap a pánik, hogy a főnök biztos felhív öt előtt tíz perccel, hogy megkérdezze, ki van még bent. Én meg majd falazhatok nekik. Ő is tudja, hogy falazok. Hol van X? Épp most lépett ki. Miért nincs Y az irodában? Biztos kiment cigizni, menjek, nézzem meg? Hagyjad, nem fontos… de azt megmondhatod neki, hogy elegem van a cigarettáiból.
Zajt csapnak, és szinte szaladgálnak a teremben, mint az iskolában, amikor késett a tanárnő, én meg azt gondolom: a jó Isten őrizzen meg attól, hogy valaha főnök legyek, és így nyúlpásztorkodjak.
Persze engem is kiröhögnek, mert ülök a helyemen, és nézem a telefont. Mi dolgod van még? Gyere te is, megyünk enni a mekibe. Már a szagától is rosszul vagyok, mondom, és: biztos fel fog hívni ötkor, ők meg felnevetnek, és már a menüt tervezik.

Eljön az ebédidő, elmennek, a kulcs gondja rám marad, vagyis hétfőn én kell elsőnek ideérjek, hogy kinyissam az irodát. Csend van, és félhomály, a redőnyök le vannak eresztve, egyedül vagyok, akár be is zárkózhatnék, elkezdhetnék fénymásolni. Vagy hivatalos papírokat nyomtathatnék. Telefonálhatnék külföldre. Vagy bármiben kárt tehetnék.
Bezárom az ajtót, és levágódok a székre.
Facebookozok, Dan képeit nézegetem, 2008-as fotói is vannak, nem is tudtam, hogy 2008-ban már volt facebook. Minden képen boldognak néz ki, rákattintok az összes csajra, aki írt valamilyen kommentet. Van egy, aki elég gyakran megjelent egy időszakban, nem is olyan régen, gondolom, a legutóbbi barátnője. Megnézem azt a néhány fotót róla, ami nyilvános, és nagyon szépnek, vagány csajnak találom, összeszorul a szívem, kicsit én is beleszeretek.
De lehet, hogy mégsem volt köztük semmi, gondolom. Persze nem kérdezhetem meg.
Aztán belépek egy külföldi tudományos folyóirat online shopjába, ahol már kb. két hónapja nézegetem a strébereknek kitalált ékszereket. Nem tudom eldönteni, hogy mi tetszik jobban: egy nyaklánc, és hozzá medálnak egy anatómiai pontossággal ábrázolt szív, vagy inkább a szerotonin-molekulás. A szív azért egy kicsit undorító. És eszembe jut róla egy boncolós film is, amit egy volt egyetemi barátom nézetett meg velem, aki pszichiáternek készült, és amiben először láttam, hogy milyen ijesztő méretű az üres visszér és az aorta. A medál őrzi az eredeti arányokat. A szerotoninnak ezzel szemben egyszerű struktúrája van, két és fél hatszög, és ha mindig a nyakamban hordanám, az feltételezné, hogy valahol a szervezetemben apró gépezetek képesek kibocsájtani ezt az anyagot.
Kíváncsi vagyok, mennyibe kerül a szállítással együtt, amihez az oldalon rengeteg részletet meg kell adnom, kattintásról kattintásra egyre több adatot töltök ki, és arra ébredek, hogy már csak egy lépés választ el attól, hogy megvegyem a nyakláncot. Előveszem édesanyám sárga bankkártyáját a pénztárcám bugyrai közül, és kifizetem. Az a kártyája, amire a nyugdíjat kapja. Tavaly ment nyugdíjba, jó sok év munka és Romániának fizetett adó után, a nyugdíja kevesebb, mint a minimálbér, egy vicc, persze, és a kártyát ideadta már a legelső hónapban, hogy használjam, ha szükségem lenne rá. Ez az ő pénze, amire öreg korában nagy szüksége lesz, és szégyellem magam, nem ez az első eset, hogy hozzányúlok, és költök belőle, ebből cserétem ki a szemüvegemet, ebből vettem az ikeás matracot is, mikor rájöttem, hogy nem tudok a kanapén aludni, mert túl ócska és girbegurba. Annyira szeretném egyszer visszaadni az összes pénzt, de nem hiszem, hogy valaha sikerül. „Jártam ott”, ezt az üzenetet írom neki mindig, amikor használom a pénzét, mire ő ezt írja: „Tudod, hogy anya szeret”.
Hallom, hogy valaki dörömböl az ajtón, és ránézek az órára. Most múlt három. Lehet, hogy mégis visszajött valamelyikük az ebédszünet után. Elindulok kinyitni, de egy kulcs megfordul a zárban, az ajtó az én közreműködésem nélkül nyílik ki, és a küszöbön ott áll Tavi, nevetve.
– Te meg mit ülsz itt a sötétben? – kérdezi.
– Á, maga volt az… Semmi, csak lusta voltam felhúzni a redőnyöket – mondom zavartan.
Rövidnadrág és papucs van rajta, úgy fest, mint valami turista egy trópusi szigeten.
– Mi ez a nagy csend? Csak egyedül vagy?
Felnéz a lépcsőn, de az emeleti teremben még nagyobb a félhomály, mint a földszinten.
– Igen, a többiek elmentek ebédelni… mármint majdnem mindenki.
– Traian van?
– Nem, ők ma nem is jöttek.
– Tehát csak egyedül vagy? – megint ezt kérdezi, és a fenekével hátratolja az ajtót, amíg a kilincs kattan.
– Mindjárt itt lesznek a kollégák – mondom.
– Asszed, azok még visszajönnek? Pénteken? Te minek vagy még itt?
Visszamegyek a recepciós pulthoz, elveszem a telefonomat. Ő is közelebb jön, nevetgél. Kikeresem Bogdan telefonszámát, és rajta hagyom az ujjamat.
– Hallod, csak azt akartam mondani… – kezd bele Tavi – és szólj a többieknek is, hogy ne hagyjátok nyitva a kaput, mert bejön mindenféle csavargó, látod, a vízórát is azok lopták el.
Ezt már számtalanszor elmondta, de olyan alacsony az a vaskerítés, hogy aki be akarna törni ide, az simán átugorná, nem foglalkozna a kapuval. És amikor ellopták a vízórát, akkor az Apa Novások cserélték ki, ő egy banit sem kellett azért fizessen, legrosszabb esetben a főnök adott valami pénzt, gondolom.
– Hát én már mondtam nekik, de nem fogok ott állni, hogy mindenki után bezárjam a kaput – mondom.
Egyébként is csak egy harminc-negyven centis résre lehet kinyitni, mert azután megakad a kövekben.
A jelenléte elkezd nagyon hevesen irritálni. Nem hiszem, hogy bántani akar, valószínű, hogy ez csak tesztoszteron-parádé, de érzem, hogy rosszul leszek, ha még egy darabig itt marad a szemem előtt.
Egy ezredmásodpercre átvillan az agyamon a gondolat, hogy valami kellemessel foglalkoztam, mielőtt ő beállított, de nem jut eszembe, hogy mi volt az, ő meg felemeli a hangját, és utasít:
– Nyomtass ki legalább egy A4-es lapot, írd rá, hogy „Kérjük a kaput bezárni”, és szépen ragaszd oda ki!
– Biztos le fogja tépni valaki! – mondom. – És ha esik? Nem csinálok semmit, ha nem kéri a főnök – vetem oda.
Elvörösödik, és elkezd üvöltözni:
– Fantasztikus! Biztos otthon is így megy ez nálatok, nem? Nyitva hagyjátok magatok után a kaput, hogy minden utcakölyök meg tekergő ott járkáljon?
– A vízórát nem is maga fizette ki!
– Az mindegy, hogy ki fizette! Kitör a frász, amikor elmegyek a kapu előtt, és látom, hogy nyitva van. Trehány, pofátlan társaság…
– Ezen aggódik, mi? Talán nem fizetünk elég sok bért az irodára? És még a rózsáinkat is le tetszett vágni a kertből!
Ujjal mutogatok kifelé, és idegesen verni kezdem az ablakot:
– Pont itt szemben voltak azok a fehér rózsák. Minek kellett levágni? Mikor a kertet is béreljük!
Erre már nem mond semmit. Nem kaptam rajta, de tudom, hogy minden évben eljön, és nyírja a rózsákat egész nyáron, megkopasztja a kertet.
– Most ezért jött be? Hogy engem szidjon a kapu miatt? – kérdezem.
Undorral odadobja a pultra a kulcscsomót, amire még én tettem a gumidelfines kulcstartót.
– Itt vannak a kulcsaitok – mondja.
Elmegy, és becsapja az ajtót, én meg azonnal bezárom utána belülről.
Lüktet a halántékom. Ég a fülem. Én, aki olyan konfliktuskerülő vagyok. Pont én, aki minden hibát magára vállal, csak hogy ne legyen veszekedés a többiek között, és velem se kiabáljon így senki. Mi ütött belém? Érzem, hogy megindult bennem valami elemi, valami, ami azt képzelte, hogy ebben a helyzetben a túlélés a tét.
Ahogy öregszem, biztos egyre kevesebb a türelmem, gondolom. És egy néhány másodpercig, amíg megteszem azt a tizenkét-tizenhárom lépést a bejárattól a helyemig, furcsamód úgy érzem, hogy erős és hatalmas vagyok.
Levágódok a székre, elteszem a bankkártyát a pénztárcámba, azt meg a táskámba, és az agyam egyből megtelik mindenféle gondolat pókhálóival: lehet, hogy hétfőn megint eljön, és beköp a főnököknek, hogy szemtelenül viselkedtem, és azt is megmondja, hogy háromkor már nem volt senki az irodában, és engem persze majd lecsesznek, és dühös leszek, hogy mindenki csak velem kötözködik. Oara néni is engem vett elő a múltkor, hogy miért engedem az Ezredes urat turkálni a mi kukánkban. Mert mind szétszórja a szemetet. Én soha nem láttam, hogy a kukánál járt volna.
Az egyetlen, aki eddig még nem kötött belém itt, az az Ezredes úr.
Leteszem a fejemet az asztalra, és becsukom a szememet, csak néha nézek fel, hogy lássam, hány óra. Itt maradok ötig.
Aztán elveszem mindkét kulcscsomót, bezárom az ajtót a sajátommal, a delfinessel. Hátramegyek az udvar végébe, megnézem a kukát, de nincs kiborítva. A vízóra is a helyén. Bezárom a kaput, és elindulok a metróhoz.
A peronról, amíg a vonatot várom, írok egy üzenetet édesanyámnak: Mi újság? Jártam ott…

András Orsolya fordítása

Lavinia Braniște: Interior zero. Editura Polirom, 2016. 114-119.

Alina Purcaru versei

Megismerés 

ott a másik szobában szöszmötöl valaki, aki ismeri
a zsibbadást és a régi papírokat,
és tudja: ezek a mi legbecsesebb javaink.
magunkra bízzuk őket,
találékonyan, reménykedve,
hallgatagon munkálkodunk, mint két ápolónővér,
akiknek muszáj valami megoldást találniuk a sürgős esetekre
egy falusi rendelőben.

egy ideje kemény csendben élünk
mint egy japán regényben
ami csak nemrég jelent meg

de majd megváltoztatlak
hogy jobban megérhesselek

 

 

Nocturno

 

addig beszélünk a családokról, amíg kínossá nem válik a téma
és miután elmész, megéhezek
úgy érzem, mindet fel tudnék vagdosni apró darabokra
egészen reggelig
felvágod, megsózod, felvágod, megsózod,
felvágod
az éjszaka még a helyén van
a rend pedig ott, ahová szánták
a bogarak a legvékonyabb falnak is nekimennek
önkívületükben
és a megindokolhatatlan részecskék
életet követelnek maguknak, ha egymáshoz koccannak

önmagát ismételgető nocturno
ez az éhség
mellette
az álom egy soha nem simogatott gyerek
a szégyen pedig falka nélküli hiéna
oda bámul
ahová lehajthattad volna a fejedet

minden, ami ezután jön, intenzív, mondod,
ég, mint a zsarátnok, és akkor
minden régi és izzó lesz
és nem létezhet semmi, sehol máshol
kiégett parázs, amire a kiégett parazsat fújnak
élet a leggyengébbeknek
élet egészen idáig, ahol vagyunk.

ettől kezdve a fáradtságtól megszédült hiénát várjuk
azt a pillanatot, amikor végre megadja magát;
az álom rálehel az éhségre
a hiéna és a simogatatlan gyerek
mint egy figyelmeztetés: vigyázz, szerelem

 

Kompozíció oszlopokkal

 kariatidák egy vidéki városban,
ezt tartják a vállukon:
egy idegen alakját, aki lefényképezte őket
a mellette álló fagyoskodó nőt,
minden becsomagolt holmiját,
minden vonatjegyet, amit már nem lehet visszaváltani.
aztán egy zsúfolt fülkét
olcsó fényréteggel bevonva,
egy vasúti kocsit, és a nő elhatározását, hogy lepillantson,
az ereszkedő tekintetét.
a nő szertartásosan visszafordul a kőszüzek felé,
arra néz, amit a vállukon tartanak
távol a mediterrán szigetektől
messze a templomok törmelékétől:
a hallgató idegenektől ellopott képek ezek,
egy rövidfilm, amiben egy nő kimegy az állomásról
és egy fényképész halad az üres térben,
meghitten és névtelenül.

mindketten maguk falják fel viszonyítási pontjaikat
egy régi autoimmun betegség
gyengéd éberségével

András Orsolya fordításai

 

Herta Müller: Az idegen pillantás (avagy az élet csak egy fing a lámpásban)

És aki már nem mehet haza
azt elkapja a honvágykutya
szőre helyén széles mező
szemében az éjjeli busz
minden száj füttye idegen kenyér
a korai alma tolla megszürkül
később a kakukk orcapiros

A legelső címke, amit erre a szövegre ragasztottak, az idegen pillantás volt. Az indoklás a következő: mert én egy másik országból költöztem Németországba. Egy idegen szem érkezik egy idegen országba – ezzel a megállapítással sokan beérik, kivéve engem. Mert nem ez a tény az idegen pillantás oka. Ezt én magammal hoztam abból az országból, ahonnan jöttem, és ahol mindent ismertem. Hogy ott miért az ismertben volt idegen pillantásom, azt csak úgy tudom elmagyarázni, ha példaként elmondok egy egyszerű történetet az ottani mindennapok idejéből.
A faluban, ahol felnőttem, gyerekkoromban éveken át bicikliztem. Dohányföldeken, gyümölcsöskerteken át, a folyó völgyébe, az erdőszélre. A legszívesebben egészen egyedül, és céltalanul. Csak azért, hogy a tájat másképpen láthassam, mint gyalog járva: ahogy elfolyik a kerekek alatt, szemmagasságban pedig egyre csak forgó övekként. Tizenöt évesen beköltöztem a városba. És öt évvel később már annyira ismertem a várost, hogy ott is látni akartam a vidéket övekként, és azt, ahogyan az utak elfolynak. Hosszas fontolgatás után vásároltam egy biciklit. Persze hamarabb is megtehettem volna, az tartott vissza, amit egyik kihallgatáson a titkosszolgálati tiszt mondott nekem: „Közlekedési balesetek is vannak.”
Már négy napja megvolt a biciklim a városban. Az ötödik napon elütött egy teherautó, a lökés a levegőbe repített. Néhány horzsolás volt a bordáimon, azonkívül semmi bajom nem esett. Két nap múlva behívtak kihallgatásra. A titkosszolgálat embere azt mondta nekem, minden összefüggés nélkül: „Igen, igen, tényleg vannak közlekedési balesetek.” A biciklit másnap odaajándékoztam egy barátnőmnek. Nem mondtam meg, hogy miért, csak annyit: „Nekem már nem kell.” Egy nap múlva elmentem hajat vágatni. Alig ültem le a tükör elé, a fodrásznő megkérdezte: „Na, biciklivel jöttél?” Soha nem mondtam neki, hogy van biciklim. „Ne szőkítsük ki a hajadat”, kérdezte, „Franciaországból kaptam olyan port.” Miért ne, egyeztem bele. Legalább szőke hajam legyen, gondoltam, ha biciklim már nem lehet. A fehér porhoz vizet töltött, a keveréket felkente a fejemre. Úgy égetett, mint a parázs. Így kell, mondta, attól lesz szőke a hajad. Másnap az egész fejbőröm egy nagy seb lett. Elképesztően gyorsan képződött rajta var, két hétig úgy viseltem, mint egy dióhéjat, aztán fésülködés közben lassan lemorzsolódott, mint a friss kenyérhéj. Már múlóban volt, nem látszott a hajam alatt a seb, amikor a következő kihallgatás ideje is eljött, és a titkosszolgálati tiszt azt mondta minden összefüggés nélkül: „A szőkeségért meg kell szenvedni, ugye.” Mondott valamit, amit nem tudhatott, ahogyan a fodrásznő a bicikli után kérdezett.
Amikor a következő hajvágáskor a sebről beszéltem, a fodrásznő röviden azt mondta, „Bocsánat”, ahogyan az ember jó napot kíván. Nem ijedt meg. Ehelyett, mielőtt elmentem, megmutatott nekem három különböző francia parfümöt, amiket el akart adni. Az üzletben nem árulták, a feketepiacról szerezte, és a csempészet tilos volt. Az üvegeket kinyitogattam, egyiket a másik után az orrom alá tartottam. De nem a parfüm illatát éreztem, hanem az utolsó kihallgatás tartalmát, amikor a tiszt azzal vádolt, hogy csempészett ruhákkal, kozmetikumokkal kereskedek, valutám van, és a börtönnel fenyegetett.  Minden szemrehányása kitalált vád volt. Vajon a fodrásznő csak egy kis pénzt akart magának szerezni, vagy jégre akart vinni.
Amikor parfüm nélkül hazaértem a fodrásztól, a hűtőszekrény tetején álló tálban ott találtam egy cédulát, rajta a barátnőm kézírásával: „Le akartam vágatni a hajamat, milyen kár, hogy nem vagy itthon.” Régebben ugyanis, még a gyárban, néhány hetente levágtam a haját. De akkor már egy ideje el voltam bocsájtva. Másnap elmentem hozzá, meg akartam tudni, hogyan jutott be a lakásomba. A cédulát ő a lépcsőházban hagyta, a kilincs mellé tűzte, mondta. Aztán hirtelen, a mondat közepén a szájára tette függőlegesen tartott mutatóujját, fogta a telefonkészüléket, és betette a hűtőszekrénybe. Már régóta gyanítja, hogy a lehallgató poloska a telefonban van, mondta. És mialatt a telefonja az ő hűtőjében volt, én a saját hűtőmről meséltem, aminek a tetején ott állt a tál, amelybe belekerült az ő cédulája az ajtókilincsről. Mindent többször is el kellett ismételjek, állandóan félbeszakított: „Biztos vagy benne.” És: „Neked elment az eszed” És: „Gondold meg még egyszer.” Míg csak meg nem sértettem egy hirtelen mondattal, és kávézás közben sokáig kevergettük a csészénk tartalmát. A gőz elszállt a keze mellett, és azt mondta: „Látod, még a kávémban is benne vannak.” A világ darabról darabra épült fel a józan ésszel szemben. A barátnőm nem tudott semmit a bicikliről, ahogyan a sebről és a hajszőkítésről sem. Hogy éppen az alatt az idő alatt akarta levágatni velem a haját, amíg én a fodrásznál voltam, egyszerű véletlenként könyveltem el, noha már ebben is elég sok kísértet bujkált. De az ő cédulája csak annyira kerülhetett magától a hűtőszekrény tetejére, a tálba, ahogyan az ő telefonja a hűtőjébe. A barátnőm jogász volt, jártas és gyakorlott a logikus érvelésekben. Most azonban éppen ő keresett természetes magyarázatokat a cédula helyváltoztatására: talán a huzat, talán egy kis légörvény az ajtó és az ablak rései között. Saját magának nem hitt, nekem nem egészen. Gyerekesen hatottak az ötletei. Én mégis szívesebben hittem volna neki ahelyett, hogy be kellett látnom: a titkosszolgálat ott volt a lakásomban. Azért tudom még most is ilyen pontosan, mert akkor történt meg először, ami azután rendszeresen bekövetkezett. Jobban mondva a titkosszolgálat akkor akarta először, hogy észrevegyem. Így a bicikli nem sokáig marad bicikli, a hajszőkítés nem lehet többé hajszőkítés, a parfüm sem parfüm, a kilincs sem kilincs, a hűtőszekrény sem hűtőszekrény. A dolgok önmagával való egységének lassan lejárt a szavatossági ideje. Körös-körül mintha már nem lettek volna egészen biztosak abban, hogy valami éppen az-e, vagy ez, vagy valami egészen más. Előbb-utóbb már csak semmitmondó dolgok maradtak, sokatmondó árnyékokkal. Ez nem a képzelőerő játéka volt, nem a szürrealitás felfedezésének kedve, hanem a szemtelen pucérság vagy a dolgok bebábozódása, ez az indiszkréció, amivel minden összegabalyodott. Lassan hozzászoktam, hogy minden hazaérkezés után végigjárjam a lakást, és megvizsgáljam, mi változott. Ilyen ellenőrzésekkel akartam megőrizni a lakásom bizalmasan ismert mivoltát, de az csak annál idegenebb lett számomra. Hogy egy szék a szobából átkerült a konyhába, ezt nem lehetett nem észrevenni. De amikor apróbb változásokat fedeztem fel, nem tudtam, hogy aznap történtek-e, vagy már azelőtt való nap, esetleg több napig sem figyeltem fel rájuk.
Ha egy nap elmúlt, és ez nem tisztázódott, így kellett este lefeküdni. Aki ilyenkor még egyszer megpróbálja feltekerni az események fonalát, annak a koponyája zúgva ott fekszik, csak egy hajszálnyira az őrülettől. Mégis el kell aludni a tépelődés helyett, ki kellett kapcsolni a fejet, mert mire megvirradt, már ott volt egy új nap, csupa semmitmondó dologgal és sokatmondó árnyékkal. Vajon kipiheni-e magát az ember, ha ezt álmodja:
Anya arca a szája sarkától a szeméig egy fehér kavicsos ágyás. A cipő alatt minden lépésre csikorognak a kavicsok, egy kő belecsúszik a jobb cipőbe, és sebesre sérti a sarkat. Anya a mutatóujjával belenyúl a cipőbe, és kiveszi a kövecskét. A szeme széléig érve egy puszpángsövényt látni, előtte egy ember ül egy széken, fehér köpenyben, egy nagy kutyát simogat, és ezt mondja: Ez a rákkutya.
Ébredéskor bizonyára már megsejtettem, hogy ettől kezdve anya arcának is meglesz a sokatmondó árnyéka. Ez beigazolódott: a következő találkozásunkkor azonnal eszembe jutott az álom. Kerülni akartam az arccsókot. Anya mégis a szokáshoz híven odatartja az arcát, gyanútlanul ragaszkodik hozzá. És megcsókoltam az arcát, és belülről fázni kezdtem.
Ez már hetekkel az álom után történt. De azelőtt, a fehér kavicságyásos álom reggelén, volt még valami más is: megmosakodtam, felöltöztem, beleléptem a cipőmbe. És a bal cipőben egy kövecskét éreztem. Kiráztam belőle, fekete volt. És egy pillanatra azt gondoltam: Éjszaka fehér volt, mert egy fekete kavics nem látszana a sötétben. És a bal éjszaka jobb, fordítva, mint a tükörben.
Ezekben a mindennapokban jött létre az idegen pillantás. Fokozatosan, csendben, kegyetlenül, a bizalmasan ismert utcák, falak és tárgyak között. A sokatmondó árnyékok fel-alá kószálnak, megszállnak. Az ember állandóan fel-fellobbanó észleléssel követi őket, és ezek a villanások belülről megégetik. Körülbelül így néz ki ez a buta szó, az üldöztetés. És ez az oka, hogy az IDEGEN PILLANTÁS dolgát – úgy, ahogy azt Németországban címkeként rám ragasztották – nem hagyhatom annyiban. Az idegen pillantás régi, készen hoztam magammal az ismertből. Semmi köze nincs a Németországba való bevándorlásomhoz. Számomra az idegen nem pusztán az ismert ellentéte, hanem a bizalmasé. Az ismeretlen nem feltétlenül idegen, de az ismert válhat idegenné.
Aszerint, amit az életről megtanultam elgondolni és megítélni, a dolgok nem választhatók el az árnyékuktól. A tények még nem jelentenek teljességet, mert az is odatartozik, amit okoztak. De ez rejtve maradt az értelmem előtt. Elég új ez a luxus, hogy ilyen hosszú időtartamokról gondolkozom. Ez csak akkor vált lehetővé, amikor a diktatúra összeomlott. Amíg létezett, halálos fenyegetésekben éltem, a diktatúra utolsó három évében már Németországban. És ebben az időszakban nagyrészt csak egyhelyben tudtam gondolkodni. Bizonyára egyik helyről a másikra is, mert egy-egy nap is egyik helyről a másikra haladt. De mindig csak a nappal bekerítve, a korlátait nem tudtam a gondolatokkal átlépni. Ugróiskola volt, minden napnak újra meg kellett tanulnia járni, mégpedig annak ellenére, hogy tudtam: egyáltalán nem is tud járni. A meghatározó, a döntő rész láthatatlan maradt. Rikítóan láthatóak pedig a hátrahagyott nyomok, indiszkrét meztelenségükben, és bebábozódva a belsőmbe.
A gondolkodás, a beszéd, az írás ideiglenes megoldások, és azok is maradnak, a megtörténteket soha nem találják el, még körülbelül sem. Nem értem, mi által és hogyan lettem valami, azt sem értem, micsoda, és annál kevésbé értem, minél pontosabban őrzi meg az emlékezet a részleteket. Csak negyedrészt vagy félig átlátható, és most is, mint bármikor, ha próbálom, másmilyen. A világos gondolkodástól kezdenek csak igazán változni a dolgok.
És mégis, vagy éppen ezért, tud meg az ember magáról és környezetéről nagyon sokat azokhoz képest, akik a szabadabb életben rendszeresen, hosszabb időszakokra is képesek magukat figyelmen kívül hagyni. Valójában túl sokat tud meg, és ezért annyira keveset. Nem azért, mert jobb az emlékezőképessége, hanem mert erre kényszerítették. Mert nem hagyhatta magát figyelmen kívül, mialatt a dolgok történtek. Mindenki szívesen hagyja magát figyelmen kívül: sokkal könnyebb, ha a dolgok csak megtörténnek, mint ha folyamatosan önmagunkkal történnek meg.
A dolgokból, amelyeket úgy éltem meg, hogy közben nem maradhattam észrevétlenül, ezekből tapasztaltam meg a legtöbbet, kíváncsiságom és szándékom ellenére, túl minden elvárhatón és kívánatoson, és az idegeim rovására. Az imént elmesélt napok mutatják, ahogy a bicikli és a hajszőkítés, a hűtőszekrény és a kavicsok váltják egymást. De minden semmitmondó dolog váltakozásában megmarad a sokatmondó árnyék, mert a megmarad a fenyegetettség.
Erre az egyszerű következtetésre lehet és kell jutni: minél kevésbé szabad egy ország, minél szigorúbb megfigyelés alatt tartja az embereket az állam, előbb-utóbb annál több dologgal muszáj kellemetlen módon szembesülni. Az ember annál ritkábban hagyhatja magát figyelmen kívül. Önmagunk észlelése automatikusan beindul, mert az embert megfigyelik és megítélik, tehát saját magát is meg kell figyelnie. Az üldöztetés nemcsak akkor van jelen valakinek az életében, amikor a kihallgatáson kérdések és válaszok kereszttüzében áll. Belopakodik a dolgokba és a szavakba, amelyeken kívülről semmit nem lehet észrevenni. Ezért az ember lassan leszokik a napok, az élet olyan részeiről, amelyekben nincsen igazán jelen, a mellékesről, amit csak úgy, megfontolás és megítélés nélkül, céltalanul hordoz magával. Az állandóan szükséges elővigyázatosság milliméterpapírra helyezi át a napot. A dolgok nyomtalan elvonulása, a gondolatok nélküli látás lehetetlenné válik. A „bámul” szó, és főleg az, ahogyan ezt errefelé a látásnak minden formájára alkalmazzák, számomra éppen ez az önfeledt látás, amit én nem engedhettem meg magamnak. Nekem néznem kellett, ami még nem feltétlenül jelent látást. A látás csak ott kezdődik, ha ugyanakkor értelmezzük is, amit nézünk.
A megfigyelés és ellenőrzés alatt tartott államban az üldözöttek minden helyzete megköveteli a dokumentációt. Ennek olyan pontosnak kell lennie, mint az állam megfigyelő rendszerének, mint a titkosszolgálati jegyzőkönyveknek és az iktatásnak.
Minden saját megélt milliméternek színlelnie kell, hogy a megfigyelő idegen millimétere. Akit fenyegetnek, annak az élete szükségszerűen hasonul az üldözőéhez. Az üldöző a megfigyelésével egy állami megbízást teljesít. A pontos értesülés szolgálati kötelessége. A fenyegetett a maga részéről megfigyeli az üldözőt, hogy megvédhesse magát vele szemben. Az üldöző támad, a fenyegetett védekezik.  
Az üldözőnek nem kell testileg jelen lennie ahhoz, hogy valakit fenyegethessen. Árnyékként úgyis ott van a dolgokban, a félelmet belerejtette a biciklibe, a hajszőkítésbe, a parfümbe, a hűtőszekrénybe, és megszokott, halott tárgyakat tett fenyegetővé. A fenyegetett ember személyes tárgyai megszemélyesítik az üldözőjét.
Tény, hogy az üldöző személyesen is megjelenik kiszámított időközönként, amelyek a fenyegetettség fenntartásához szükségesek. A testi jelenlét egy ilyen napján ő a fenyegetett szemében a felbukkanás és eltűnés bolyongó zűrzavara: újságot olvasva áll a ház előtt, aztán a villamoson, noha a megállóban még nem lehetett látni. Leszálláskor eltűnik. Valamikor, amint éppen belépünk a kenyér- vagy ruhaüzletbe, vagy elhagyjuk a boltot, vagy az orvosnál a váróteremben, megint ott van, vagy megint nyoma vész. Valamikor, ha a céltáblája beült egy utcai kávézóba, éppen arra jár biciklin, azt megtámasztja, és leül a szomszédos asztalhoz. A céltábla hazafelé tart a buszon, ő pedig elmegy mellette autóval. És ez csak így megy tovább. És napokkal később a kihallgatáson az ember csodálkozik, hogy az észrevehető kémkedés napját egyáltalán meg sem említik, csak a közben eltelt napokat, amikor a kém testileg nem volt látható. Az embernek le kell szoknia arról, hogy elhiggye, amit lát.
Mivel az üldöző nemcsak testi jelenlétében, hanem az őt megszemélyesítő legintimebb dolgokon keresztül is képes megfigyelni, a fenyegetett, akármit is tenne önmagában vagy a tárgyaival, a lakásában szemtől szembe találja magát az üldözővel, és egyszerre figyeli meg saját magát és őt. A két fél kölcsönös, egymás után ólálkodó leskelődése jön így létre, egy vad, lezárt kör. Mágneses kör, amelyből az egyik fél nem tudja kiengedni a másikat. A mágneses kör kihallgatáskor a legveszélyesebb.            Kihallgatáskor a vádaskodás nem merül ki a kém megfigyeléseiben. A megtörtént tényeket csak vázlatnak használják, hogy áttekinthetetlen konstrukcióba csapjon át, amit mondanak. A vázlat azonban fontos. A vádlónak tudnia kell, hogy milyen és mennyi koholmányt aggathat a tényekre. Mozaikjában pedáns logikának kell működnie, hogy kézben tartsa a szálakat. Ha valami nem következett be, az nem hiányosság, hanem előny. A kitalált események között a vádló könnyebben mozoghat, mint a már befejezett valóság kötöttségében.
A legjobb, amit a vádlott defenzív, kizárólag hiányosságokból álló helyzetéből kihozhat, az ellentmondás, ami kitér a koholt vádak részleteire. A NEM szó kézenfekvő lenne, védekezéskor mindig újra el lehetne és el is kellene mondani. Védekezéskor a NEM mégis a legostobább szó. Túl rövid, azonnal elvész, az ilyesmire a vádló a füle botját sem mozdítja. A NEM a kihallgatáson a védekezés ellentéte, a vádlott ezzel megadja magát, és hagyja, hogy a vád maga alá gyűrje, amikor NEMet mond ahelyett, hogy beszélne. Azonkívül a vádlónak annál több időt ad a konstrukció kibővítésére, minél kevesebbet beszél.
BESZÉLNI a kihallgatáson azt jelenti, hogy kitérünk a koholt vádak részleteire. Vádlottként az embernek azt, aki ő valójában, figyelmen kívül kell hagynia. Azzal kell foglalkoznia, akit a kitalált vádban ábrázolnak – de anélkül, hogy összecserélné magát vele. Szigorúan kell tartani magunkat a koholmányhoz, soha nem szabad túllépni tartalmának határait azzal a szándékkal, hogy megelőzzük a következő kitalált vádat. Olyan részletekkel, amelyek túlmutatnak a koholmányon, az ember csak olyan ajtókat taszít be, amelyeket a vádló magától talán nem nyitott volna ki. A fenyegetés új árnyalatai, vagy akár totális támadás eredhet egyetlen fölöslegesen kimondott szóból is. Védelemként soha nem szabad olyasmit mondani, amiről a vádban ne lenne egyébként is szó. Soha nem szabad ellenkérdést feltenni. Nem szabad a vádlóban megzavarni a fölény érzését. De ha végre ránk kerül a sor, akkor addig kell beszélni, amíg csak félbe nem szakítanak. Ha ismételten NEMet mondunk, és közben hallgatunk, azzal vádlót csak feldühítjük. Úgy érzi, hogy semmibe veszik, és ezzel megdől önmagáról alkotott képe. Ő elfoglaltságot akar adni a vádlottnak, közreműködésre van szüksége. A vádlottnak teljes figyelmével, egész fejjel jelen kell lennie ebben, ugyanakkor teljes figyelmével, egész fejjel kívül is kell állnia rajta, és állandóan vizsgálnia kell, hogy régi szemrehányásokon kérődzik-e a vádló, vagy új bűnökről van szó. A már elmúlt kihallgatások újratárgyalásánál kell a legóvatosabbnak lenni, hogy önmagunkat pontosan ismételjük, legjobb, ha szó szerint. Az embernek saját magától ugyanakkora távolságot kell tartania, mint a vádlótól, anélkül, hogy magával szemben közönyössé váljon. Csak így segíthetünk magunkon. A mágneses leskelődés kölcsönösségében van az egyetlen esély.            De mindenkinek csak egy feje van. Hány különböző fél- és negyedszemély lesz az emberből minden kihallgatáskor, és melyek tűnnek el, melyek maradnak meg a koponyában, ha már befejeződött egy vallatás, és szinte biztos, hogy a következő hamarosan eljön.
A saját fejünk olyan zavaros és tébolyult lesz, mint az állam pusztító taktikája, és ennek kontextusában az őrület normálissá válik, a mágneses viszontpillantás második természetté és vélt támasszá.        Az üldözöttek csak akkor léphettek ki a mágneses körből, amikor elhagyták a megfigyelésre épülő államot. A környezetet rövid időközönkénti vizslatása, ez a beidomított, mélyen nyugtalan nézés egy eltorzult pillantás. Az új környezetben, ahol a legtöbb ember nem így néz, ez mindig felvillan az arcon. A magunkkal hozott idegen pillantás régi. Csak az új benne, hogy a sértetlen pillantások között feltűnik. Nem lehet máról holnapra félretenni, talán már soha nem is lehet kikapcsolni.
A sértetlen emberek ezt a pillantást nagyon hamar megérzik. Azt hiszik, hogy ez a pillantás éppen most van kialakulóban, és saját magukat, a környezetüket tekintik az ilyen nézés okának. Erre a pillantásra vonatkozóan már többször is hallottam sértetlen emberektől a „dacos” vagy „lázadó” szót. Hogy ilyen „dacos” pillantással ne is csodálkozzak, ha a megfigyelőállam rosszul bánt velem. Ez a megjegyzés rám fogja, hogy én kényszerítettem a diktatúrát az üldözésemre, nem pedig a diktatúra engem az ilyen nézésre.
Hogy az itteni embereket az idegenek annyira irritálják, ilyen indokolatlanul és mértéktelenül nyugtalanítják, hogy tőlük ösztönösen távolságot tartanak, ez mind ezzel a pillantással függ össze. Nem akarom védelmembe venni az idegen pillantást. Ez működésében másokra, pártatlan kívülállókra nincs tekintettel, elárulja az idegességét, mert nem tehet másként. A vonatfülkében, az áruházban, a váróteremben vagy a virágüzletben a megfigyeléssel olyan szorosan és hevesen veszi körül az embereket, amihez ők nincsenek hozzászokva. Az idegen arcokat és gesztusokat fölénnyel kezeli, és gyors megállapításokat tesz, ahogyan azt éveken át gyakorolta: alig nézett oda, az értelmezés már bele van épülve a pillantásba. A sértetlen emberekből éppen olyan keveset ért, mint ők belőle, hibás, gyakran drasztikus következtetéseket von le, amelyeket nem javít ki. Az idegen pillantás rátámad a teljesen szükségtelen védekezésre. Szüksége van a megszokott félelemre, az állandó ingerültségre, amelyek rövid időközönként váltakoznak, véletlenszerűen kiválasztott ellenfeléből merít energiát, olyan személyeket használ erre, akiknek az egészhez semmi közük. Beléjük vetíti ki a rosszindulatot, hogy válaszként küzdhessen ellene: közönnyel, hidegséggel, álnoksággal. És ha a másik ember barátságos, akkor képmutatást feltételez. Az idegen pillantásnak nem lehet a kedvében járni, mivel a kívülállókat összekeveri a magával hozott élettel, sértődött marad, és elfogultságra hajlamos, meg van győződve a saját igazáról. Az is meglehet, hogy az idegen pillantás az ellenségeskedést, amit a kívülállók között szít, állandó – és válogatás nélküli – provokációval részben maga okozza. Kiszolgáltatja magát, mintha valami rejtegetnivalója lenne. A sokatmondó árnyékot vető semmitmondó tárgyak kettőssége rejlik az idegen pillantásban, saját maga lemeztelenítésének és bebábozódásának ellentéte. Egykori megfigyelt világának dolgaira hasonlít.
Egyszer vásároltam egy bajor tájat ábrázoló képeslapot, amire Herbert Achternbusch egy mondata volt írva: „Ez a vidék tönkretett engem. Nem hagyom el addig, amíg ez meg nem látszik rajta.” Ez a szellemes mondat az ő filozófiájában nagyon is komoly. Az elolvasásakor csak egyetlen névmást kellett megváltoztatnom, hogy a politikai menekült legrövidebb, grandiózus portréja legyen belőle: „Ez a vidék tönkretett engem. Nem hagyom el addig, amíg ez meg nem látszik RAJTAM.” Hogy ez valakin meglátszik, ez az idegen pillantás. És sokkal később írtam ezt a mondatot: „Amit az ember egy vidékből kivisz, azt belehordja az arcába.”
Hogy az idegen pillantás részben maga váltja ki a sértetlen emberekre tett hatást, ez csak a dolog egyik oldala. A sértetlenek is felveszik a védekező állást, amire egyáltalán nincs szükség. Ők is belevetítik az idegen pillantásba azokat az okokat, amelyekre szükségük van, hogy a károsodásnak még csak a leheletétől is elmeneküljenek.
Az itteni és az idegen súrlódása ennek a két félnek a játszmája. De hogy mit kell értenünk az idegen pillantás alatt, a fogalom tartalmát csak az itteniek, a sértetlenek határozták meg. Ez az ő vidékük, az ő nyelvük. Nézőpontjaikban, meglátásaikban egyezségre jutottak, amit már valószínűleg nem lehet megingatni: az idegen szemet ingerli az idegen ország. Ez a meggyőződés a sértetleneket szolgálja, így emberségesen lehet távolságot tartani az idegenektől. Ha a károsodott személy másként magyarázza idegen pillantását, akkor csak leintik. Tudják, hogy egy ilyen ember mennyi széttört, tönkrement dolgot hoz magával egy rendesen működő világba, és ez félelmet kelt. A konszenzusban, hogy az idegen szemet ingerli az idegen ország, ott van a remény, hogy ez a pillantás majd elmúlik, ha megszokta az új helyet.
Mivel én még írok is, engem az idegen pillantással kettős félreértésben címkéznek le. Ahhoz a félreértéshez, hogy azóta van idegen pillantásom, mióta Németországban élek, hozzákapcsolódik a profi irodalmárok félreértése is. Ők az idegen pillantást a művészet sajátosságának tekintik, egyfajta mesterségnek, ami megkülönbözteti az írókat a nem-íróktól. Csak idővel vettem észre, hogy az írók erre a félreértésre büszkén igényt tartanak, sőt, részt vesznek a szövögetésében. Saját maguknak és másoknak is elég gyakran bebeszélik, hogy az írás különbözik minden másféle munkától. Hogy a művészre olyan terheket ró, amelyektől a nem-írók meg vannak kímélve. Egyes szerzők a munkájukat a létezés kivételes állapotává stilizálják. Szívesen veszik, ha mások az ő állítólagos különlegességüket úgy csodálják, mint az aranyfüstöt. Az idegen pillantást erényként próbálják eladni.
Az idegen pillantásnak nincs semmi köze az íráshoz, csak az életrajzhoz. Ismerek egy anyát, aki túlélte Buchenwaldot, és soha nem adott a lányára fatalpú cipőt, és soha nem engedi, hogy a jelenlétében húst süssenek. Aki a zöld réten, piknikezés közben hirtelen mosolyogva felnéz az égre, és szinte magán kívül azt mondja: „Itt olyan szép, mint az Ettersberg tetején”, aztán tovább eszik, mintha csak a nyári napot írta volna le. A képei ugyanúgy kapcsolódnak egymáshoz, mint Jorge Semprunnál: a szép nők a párizsi bárok éjszakájában a halált hozzák a szemünk elé. És a sugárutak égő lámpái között a hóesés Buchenwald haláltájaiba tükröződik át. Semprun ír, az anya nem ír, ennyi a különbség. Az idegen pillantás közös bennük.
Még gyerekkoromból, amikor nekem nem volt idegen pillantásom, ismerem édesanyám szenvedélyét a krumpli iránt, az undor és a mohóság keverékét, amikor evés közben összevegyül a félelem és a lázas étvágy. Édesanyám 1945-ben tanulta meg szeretni és gyűlölni a krumplit, tizenkilenc éves korában, amikor öt évre kényszermunkára deportálták a Donyec-medencébe, a mai Ukrajnába. Elátkozta és imádta a krumplit, ami soha nem volt elég, és állandó éhezésbe kergette. Aztán a krumpli táplálta újra kerekre a csonttá és bőrré soványodott lányt. A krumpli volt az alapélelmiszer, az éhhalál vagy a túlélés kulcsa. Édesanyám túlélte, és örök cinkosságban áll a krumplival. Krumplievés közben senki másnak nem lehet ilyen a tekintete, sem a lélegzetvétele; bármennyit keresnénk is a nyelvben, erre a csömör és az ínyencség között nincsen szó. Mintha ma is, tehát ötven évvel később, minden krumpli az élet mellett elhaladva a halálba vinné, vagy fordítva. Ránéz a krumpliszeletre a villáján, amíg egészen közel nem ér a szájához, a szeme félrefordul és könnyes lesz. Még soha nem szúrt olyan mélyre a villával, hogy a szelet szétessen. A mai napig nem hagy egyetlen krumplimorzsát sem a tányéron. Már gyerekként sem ettem vele szívesen, mert meg kellett kérnem a lámpát a konyhában, az asztalt, és a krumplit a tányérján, segítsenek neki, hogy ne kelljen folyton így ennie és nekem így néznem ezt.
Soha nem engedte, hogy kést vegyek a kezembe, azt mondta, még túl kicsi vagyok. Csak a krumplihámozást kellett megtanulnom. És nagyon odafigyelt, hogy a héj mindig egyformán leheletvékony legyen, hogy a kést egyetlen mozdulattal vezessem, és a héj egyetlen ívet alkosson. Akkor már régóta elég krumplija volt, annyi, hogy a tyúkok és a disznók is azt kaptak enni. A hámozás gondos felügyelete azonban megmaradt, mintha az, hogy mi és milyen leszek később, a krumpli héjától függene. Az ő cinkossága miatt a krumplihámozásban meg kellett tanulnom a saját életemet kiszabni. A világon semmit nem magyarázott el és mutatott meg nekem olyan gyakran, mint a krumplihámozás művészetét. De soha egy szóval sem mondta, hogy ez miért olyan fontos. És a lágerről is csak ritka mondatokat. Hogy azért Herta a nevem, mert a munkatáborban így hívták a legjobb barátnőjét, aki éhen halt, ezt nagyanyám mondta el nekem. Édesanyámtól soha nem kérdeztem meg, hogy két személyt lát-e bennem. A lágerről minden részletet más emberektől és könyvekből tudtam meg. Azt hiszem, hogy ő maga ezt csak krumplievéskor idézi fel, hogy ne kelljen beszéd közben erre gondolnia. Vagy akkor is maga elé képzeli a lágert, amikor a nevemen szólít. Ha így van, akkor viszont túlságosan is megbízott magában.        Sok évvel később ezt írtam: „Egy meleg krumpli egy meleg ágy.” De mi ez a krumplihoz fűződő cinkossághoz képest. És mi ez egy halott emlékéhez képest, amit annak a gyereknek a neve tart ébren, akit az ember maga szült.
Az idegen pillantást egy idegen környezet következményének tekinteni azért olyan abszurd, mert éppen az ellenkezője igaz: a bizalmasan ismert dolgokból ered, amelyeket megfosztanak attól, hogy valaki számára magától értetődőek maradjanak. Az egyértelműségéről senki nem akar lemondani, mindenki rá van utalva olyan dolgokra, amelyek kezelhetőek és engedelmesek maradnak, és nem lépnek ki saját természetükből. Az olyan dolgokra, amiket úgy lehet tenni-venni, hogy közben az ember ne tükröződjön bennük. Ahol a tükröződés elkezdődik, már csak a zuhanás folyamatai következnek, az ember minden apró gesztuson át a mélybe tekint. A dolgokkal való egyetértés értékes, mert megóv minket. Magától értetődőségnek nevezzük. Csak addig van jelen, amíg az ember nem tudja, hogy ott van. Azt hiszem, minden dolog közül, amink csak van, ehhez az egyértelműséghez kell a legkevesebb erőfeszítés. Tisztes távolban tart minket saját magunktól. A tökéletes védelem, ha az ember nem áll a saját rendelkezésére. És az a legnehezebb az egyértelműség elillanásában, hogy az embereket nem egyes, megszámlálható dolgokban hagyja magukra, elhanyagolva, hanem egyszerre több minden is elveszíti önmagával való azonosságát. Olyan öntudat nő ki ebből, ami szüntelenül verdes és szökell. Önmagunk állandó észlelése a külső világ felé incesztus, önmagunk személyén belül pedig megcsalás. A túlerőltetett idegeket az ember a testében szó szerint úgy érzi, mint a cérnát, és nem tudja őket lerázni magáról. Saját magunktól megcsömörlünk, és szeretnünk kell magunkat.          Az évek alatt, amíg ilyen állapotban voltam, gyakran az őrületet kívántam magamnak, hogy megszabadulhassak magamtól anélkül, hogy megölném magam. Az őrülettől egy másfajta egyértelműséget reméltem, egy olyat, aminek rám nincs is szüksége, mert már nem ismerem magam. Akkor nem értettem, hogy miért rótt meg ezért egy barátom, aki az elmegyógyintézetben dolgozott. Azt hittem, azért szólt rám, mert kedvel engem. Pedig azért tette, mégpedig helyesen, mert nem tudtam, miről beszélek. Egy napon magával vitt az elmegyógyintézetbe, a városon kívülre, a szántóföldek közé. Ő rockzenész volt, az elmebetegeknek zenélt. Ebből élt, amióta a rockzenészeknek tilos volt nyilvánosan fellépni. Elvitte a lemezeit a kórházba, és bekapcsolta a lemezjátszót: beat, rock, jazz, chansonok, ahogy jött. És a betegek úgy viselkedtek, ahogy jött. Énekeltek, ringatóztak, vagy továbbra sem voltak jelen, rezzenéstelenek és elérhetetlenek maradtak. Hogy értették-e a dalokat, vagy csak azért volt szükségük az éneklés idejére, hogy ne hallják a varjakat a nyárfák tetején, vagy a zajokat a fejükben, azt nem tudom.
Amit tudok: ott egyetlen politikai üldözésbe beleőrült embert sem láttam, aki a tébolyban újra rátalált volna az egyértelműségre. A „politikaiak” az őrületben szüntelenül azokkal a félelmekkel kínlódtak, amiket a normalitásból hoztak magukkal. Ezek a félelmek egész nap ismétlődtek a testükben reszketés, sírás, kificamodott végtagok formájában. A végletes szenvedés és a jelenlét teljes hiánya kéz a kézben járt. Elég sok látogatás után már tudtuk, hogy ki tört meg a személyes gondok, és ki az állami terror miatt. És ami még jobban meglepett: ismert állapotokat is felfedeztem, amiken néha én magam is keresztülmentem. Csakhogy az őrülteket ezek nem kímélték még egy lélegzetvételnyi félbeszakítás idejére sem. A saját állapotaimat, amelyeket már megszoktam, a tébolyt megelőző lépcsőfoknak láttam:
Hogy néha öt percen keresztül nem tudom leolvasni az órát, aztán ismét le tudom olvasni, és nem értem, hogy pár pillanattal azelőtt hogyan kapcsolt ki az értelmem. Hogy az asztalon álló ébresztőóra néha egy busz motorzúgását hallatja, hogy tudom, ez csak egy vekker, és mégis félek a balesettől. Hogy az ébresztőórát ki kell kapcsolnom, mert busz akar lenni, aztán egy óra múlva ismét beállítom, mert a busz elment.
Azok a napok is eszembe jutottak, amikor a tárgyak formái kínoztak: egy utcai kávézó asztalához lépek, az asztallap kerek. A nap rásüt, és kerek. A pincérnő egy nedves ronggyal odajön, letörli az asztalt. A tálcája kerek, a cipőcsatja, a karperece kerek, az órája is. A blúzgombjai kerekek, barnával kitöltött pupillái is a szeme fehérjében. Félig elszórakozva a nap kerek formáján, fagylaltot rendelek, mert a gombócok kerekek lesznek. De amikor kihozza a fagylaltot, a kehely is kerek, meg a vizespohár, és a nedves körök az asztalon, amikor eltolom őket. Az ujjbegyeim kerekek. És végül a pénzérmék is, amikkel fizetek. Ezek a halmozódások megtörténtek terhes nőkkel, sétapálcákkal, vagy olyan emberekkel is, akiknek hiányzott egy ujjuk.
Az elmegyógyintézetben tett látogatás után soha többet nem vágytam arra, hogy megőrüljek, hanem minden lehetőséget kihasználva azon igyekeztem, hogy megőrizzem a józan eszemet. Már nem akartam az őrületnek ajándékozni a testemet, hogy gyakorlótérnek használja, nem akartam megszabadulni a kínoktól úgy, hogy utána magamra se ismerjek.
Aki azt hiszi, hogy az idegen pillantást maga dolgozta ki stilisztikai gyakorlatokkal és a nyelv alapos ismeretével, nem tudja, milyen szerencsés, hogy megmenekülhetett az idegen pillantástól. Nem tudja, hogy a nem-írókkal szemben lenézően viselkedik, és hiúságát éppen azon a ponton fújja fel, ahol a legtöbb ember nem-írva összetörik. Nem tudja, milyen szemtelenül és felülvizsgálatlanul hat a hozzáállása. Az idegen pillantásnak semmi köze az irodalomhoz. Ott van, ahol nem kell semmit írni, és egyetlen szót sem kell kimondani: a cipő fatalpában, a hússütésben, az égben a piknikezők feje fölött, a krumpliban. Az egyetlen művészet, amihez köze van: együtt élni ezzel.
Néha ezt mondom magamban: „Az élet csak egy fing a lámpásban.” És ha ez nem segít, elmondok magamnak egy viccet:
Egy öregember ül a háza előtt a padon, a szomszéd arra jár, és megkérdezi:
Na, mit csinálsz, ülsz és gondolkozol?
A kérdezett így válaszol: Nem, csak ülök.
Ez a vicc az egyértelműség legrövidebb leírása. Már húsz éve ismerem a viccet, és azóta leülök néha az öregember mellé a padra. De igazán még a mai napig sem tudok hinni neki.

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Herta Müller festménye