András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Herta Müller: Minden nyelv más szemekkel lát

A falu nyelvében – ahogyan azt gyerekként megfigyeltem –, a körülöttem levő emberek beszédében a szavak közvetlenül rajta voltak azokon a dolgokon, amelyeket megneveztek. A dolgokat pontosan úgy hívták, amilyenek voltak, és pontosan olyanok voltak, ahogyan hívták őket, egyszer és mindenkorra lezárt egyetértésben. A legtöbb falusi számára nem léteztek olyan rések, amelyeken keresztül a szó és a tárgy között átnézve a semmibe lehetett volna bámulni, mintha a saját bőréből az ürességbe siklott volna az ember. A mindennapos tennivalók az ösztönösen, szótlanul begyakorolt munka mozdulatai voltak, az értelem nem követte az útjukat, és nem is voltak saját, szerteágazó útjai. A fej azért volt a helyén, hogy a szemet és a fület tartsa, mert azokra szükség volt munka közben. Ez a fordulat: „A feje azért van a válla között, hogy az eső ne essen a nyakába” a mindennapokra is alkalmazható. Vagy talán mégsem? Miért tanácsolta nagyanyám anyámnak, amikor tél volt, és kint semmi tennivaló, apám pedig napokon keresztül szünet nélkül csak ivott: „Ha úgy érzed, már nem bírod, akkor csinálj rendet a szekrényben”? A fej lecsendesítése a ruhák ide-oda rendezgetésével. Anya a saját blúzait és a férje ingeit, a saját harisnyáit és az ő zoknijait, a szoknyáit és az ő nadrágjait újra és újra összehajtogatta vagy a helyükre akasztotta a szekrényben. Kettejük ruháinak, tisztán és egymás mellé rendezve, kellett megakadályozniuk, hogy ő kiigya magát ebből a házasságból.
A szavak csak akkor kísérték a munkát, ha többen együtt dolgoztak valamin, és egymás mozdulataira voltak utalva. De akkor sem mindig. A nehéz munka, mint a zsákhordás, a kert felásása, a kapálás, kaszálás nem volt egyéb a hallgatás iskolájánál. A test túlságosan is igénybe volt véve, semmint hogy a beszédre pazarolhatta volna erejét. Húsz, harminc ember is tudott együtt órákon át hallgatni. Amikor ezt figyeltem, néha azt gondoltam, hogy éppen azt nézem, ahogyan az emberek a beszédet elfelejtik. Biztos, hogy mire befejezik ezt a kemény munkát, már egy szóra sem fognak emlékezni.
Amit teszünk, nem kell szóban is megismételnünk. A szavak fékezik a mozdulatokat, a testnek tulajdonképpen csak az útjában állnak – ezt ismertem. De az, hogy eltérés van a kívül, a kezek, és a belül, az értelem között: hogy most valami olyasmit gondolsz, amihez nincs semmi közöd, vagy amit mások nem feltételeznének rólad – ez valami más volt. Ez csak akkor jött, amikor a félelem. Nem voltam félősebb másoknál, és ugyanúgy, mint nekik, valószínűleg csupa alaptalan forrása volt a félelmeimnek: kitalált, a fejben épült okok. De ez a kitalált félelem nem pusztán képzelt, hanem nagyon is igazi lesz, amikor meg kell küzdeni vele, mert ugyanolyan valóságos, mint a külső okokból származó félelem. Éppen, mivel a fejben épül, fejetlen félelemnek is nevezhetnénk. Fejetlen, mivel nem ismeri a saját okát, és így orvossága sincs. Emil M. Cioran mondta, hogy az alaptalan félelem pillanatai járnak legközelebb a létezéshez. A hirtelen értelemkeresés, az ideges láz, a borzongás a kérdésre: Mit ér az életem? Ez a kérdés erősebb volt a megszokottnál, legyűrte azt, ott hunyorgott az egészen „normális” pillanatokban.             Nem kellett éhségtől szenvednem, sem mezítláb járnom, este a tiszta, ropogósra vasalt ágynemű között fekve vártam az elalvást. Mielőtt eloltották volna a lámpát, még elénekelték nekem a „Bevor ich mich zu Ruh begeb, zu dir, oh Gott, mein Herz ich heb” [Mielőtt nyugovóra térek, Istenem, szívem hozzád emelem] kezdetű imát. De azután az ágy mellett álló csempekályha átváltozott a falu szélén magasodó, vadszőlővel benőtt víztoronnyá. Helga M. Novak szép versét („A vadszőlő a víztornyon egészen kifakul, mikor elnyílik, mint a katonák alsó ajka”) akkor még nem ismertem. Az ima, aminek meg kellett volna nyugtatnia, és egyenesen az álomba vonnia, fordítva hatott, egészen felkavart, összezavarta a fejemet. És ezért később, sőt a mai napig sem értettem meg soha, hogyan enyhítheti a hit az emberek félelmét, vagy hogy másokat hogyan helyezhet egyensúlyba, hogyan lehet alkalmas arra, hogy a koponyájukban lenyugtassa a gondolatokat. Mert minden ima paradigmává vált, még akkor is, ha annyira gyakran mormolták el, hogy egészen belekopott. A saját állapotom értelmezését követelte tőlem. A lábak helye a földön van, valamivel fennebb a has, a bordák, majd a fej következik. Legfelül van a haj. És hogyan emelhetném a szívemet a hajamon át a szoba vastag mennyezete fölé, az Úrhoz. Minek énekeli nagyanyám ezeket a szavakat, amikor maga sem tudja megtenni, amit kérnek.
A vadszőlőt a nyelvjárásban tintaszőlőnek [Tintentrauben] nevezik, mert fekete leve a kézen olyan foltokat hagy, amelyek napokra a bőrbe eszik magukat. Az ágyam mellett ott állt a víztorony, olyan fekete tintaszőlővel, amilyennek a mély álomnak kell lennie. Tudtam, hogy elaludni azt jelenti: hagyni, hogy belefulladjak a tintába. Azt is tudtam, hogy aki nem tud elaludni, annak rossz a lelkiismerete, súlyos terhet hordoz a koponyájában. Tehát ez volt bennem, csak azt nem tudtam, hogy miért. A falusi éjszaka kint is tele volt tintával. A torony markában tartotta az egész vidéket, elhúzta helyéről a földet és az eget, és a faluban, a tintában mindenkinek csak egy aprócska szilárd helye maradt, az, ahol éppen akkor volt. Minden irányból kuruttyoltak a békák, tombolva zenéltek a tücskök, mutatták az utat a föld alá. És a falut, hogy senki ne szabadulhasson belőle, bezárták egy láda visszhangba.
Mint minden gyereket, engem is elvittek a halottakhoz. A házak legszebb szobájában ravatalozták fel őket. Elmentünk, hogy utoljára meglátogassuk őket, mielőtt a temetőbe kerülnének. A koporsó mindig nyitva volt, a halott lába, felpolcolt cipőtalppal, az ajtó felé mutatott. Bementünk, az ajtótól, a halott lábától kezdve egyszer megkerültük a koporsót, és megnéztük a halottat. A békák és a tücskök a halottakhoz tartoztak, mintha az udvartartásukat alkották volna. Éjszakánként valami áttetszőt beszéltek az élők fülébe, hogy összezavarják a fejüket. Visszatartottam a lélegzetemet, ameddig csak bírtam, hogy megértsem, amit mondanak. De aztán pánikba esve kapkodtam levegő után. Akartam, hogy megértsem őket, de azt nem, hogy elveszítsem a fejemet, és soha többet ne térhessek vissza a világukból. Aki az áttetszőt egyszer megérti, gondoltam, azt a lábainál fogva magukkal ragadják, és eltűnik a földről.

49f5d08a-31d1-4571-beec-aa3d4e4c9f7e

Az érzés, hogy ebben a faluládában ki vagyok szolgáltatva a vidék éhségének, ami bármikor felfalhat, ugyanígy hatalmasodott el rajtam a kábítóan forró napokon a folyó völgyében, ahol a teheneket kellett őriznem. Nem volt órám, az időmet a város felé tartó vasútvonal mérte. Minden nap négy vonat ment át a völgyön, és én csak a negyedik után indulhattam haza. Akkor volt este nyolc óra. Ugyanakkor kezdett az ég vadul a fűbe marni, és magához húzni a völgyet. Igyekeztem minél messzebbre kerülni onnan, mielőtt egészen felfalná. Ezeken a véghetetlen napokon, a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben számtalanszor megkérdeztem magamtól, hogy mit ér az életem. Piros foltokat csíptem a bőrömbe, hogy megtudjam, milyen anyagból vannak ezek a lábak, ezek a karok, és hogy mikor fogja az Isten ezt az anyagot visszakövetelni tőlem. Leveleket és virágokat ettem, hogy azok a nyelvem rokonaivá váljanak. Azt akartam, hogy hasonlítsunk egymásra, mert ők tudták, hogy hogyan kell élni, és én nem. A nevükön szólítottam őket. A Milchdistel [’tejbogáncs’] nevű valóban ez a tövises növény volt, aminek tej jött ki a szárából. De a név nem illett hozzá, nem is fogadta el, és nem is hallgatott rá. Kitalált nevekkel próbálkoztam: Stachelrippe [’tövisborda’], Nadelhals [’tűnyak’], amelyekben sem a tej, sem a bogáncs nem jelent meg. Abban a csalásban, ahogyan minden hamis név ott állt az igazi növény előtt, nyílt fel a rés az ürességbe. A szégyen, hogy hangosan beszélek, és magamban, nem a növénnyel.
A négy elhaladó vonat ablakait kinyitották, ott álltak rövid ujjú ingben az utasok, én integettem. Olyan közel mentem a sínekhez, amennyire csak lehetett, hogy legalább valamicskét lássak az arcokból. A tiszta városiak voltak a vonaton, néhány hölgyet is láttam, ott csillogtak rajtuk az ékszerek és a vörösre festett körmök. Amint elhaladt a vonat, rajtam újra ott lógott a cafatos ruha, a fejem megtelt köddel a hirtelen félbeszakadt menetszél után, és mint egy repülő körhinta kényszerleszállása után, úgy ültek a szemeim a fejemben, és fájtak. Túlságosan is kimeresztettem őket, a huzat kihűtötte és szinte kitépte őket a homlokomból, utána nem fértek vissza a helyükre, túl nagyok voltak a szemgödrökhöz. Émelyegtem, a lélegzetem gyenge volt, a bőröm a karomon és a lábamon piszkos, összehorzsolt, a körmeim zöldek és barnák. Minden vonat után úgy éreztem, cserbenhagytak, undorodtam magamtól, és még alaposabban megnéztem magam. És akkor a völgyég egy nagy kék mocsok lett, a mező egy nagy zöld mocsok, én pedig egy kis mocsok a kettő között, ami nem számított. A „magányos” [einsam] szó nem létezik a nyelvjárásban, csak az „egyedül” [allein]. Így mondják: alleenig, úgy hangzik, mint a wenig [kevés] – és az is voltam.
Így volt a kukoricaföld közepén is, ahol a kukoricának ősz haja nőtt, mint az öregeknek, copfba lehetett fonni, és sárga, töredezett fogaik – a kukoricaszemek. A saját testem is zörgött, olyan kevés volt, mint az üres szél a porban. A torkom belülről száraz a szomjúságtól, odafent pedig egy idegen nap, mint egy tálca az előkelő embereknél, ha a vendégnek egy pohár vizet hoznak. A hosszú kukoricaföldek a mai napig elszomorítanak, ha vonattal vagy autóval megyek el mellettük, becsukom a szemem, mert mindig elszorít a félelem, hogy a kukoricaföldek függőlegesen az egész földet körbeérik.            Utáltam a hajthatatlan földeket, amelyek vad növényeket és állatokat faltak fel, hogy a termesztett növényeket és a háziállatokat etessék. Minden szántóföld a halálnemek határtalanul elnyúló panoptikuma volt, egy-egy virágzó halotti tor. Minden táj a halált gyakorolta. A virágok az emberek nyakát, orrát, szemét, száját, nyelvét, ujjait, köldökét, mellét utánozták, nem nyugodtak, viaszsárgában, mészfehérben, vérpirosban vagy véraláfutás-kékben vették kölcsön a testrészeket, zölddel párosítva elpazarolták, szétszórták, ami nem is volt az övék. A halottaknak aztán ezek a színek úgy szűrődtek át a bőrükön, ahogy csak akartak. Az élők olyan buták voltak, hogy még kérték is ezeket a színeket, kapkodtak utánuk, a halottakon pedig ott virágoztak, mert a húsuk felmondta a szolgálatot. A halottlátogatásokból ismertem a megkékült körmöket, a sárga porcot a zöldes fülkagylóban, ahova a növények már belevájták a fogaikat, türelmetlenül elkezdték a bomlás munkáját, mégpedig a házak legszebb szobájában, nem vártak a sírig.
A falu utcáin, a házak, a kutak és a fák között ezt gondoltam: ezek itt a világ rojtjai, és a szőnyegen kellene élni, az pedig aszfaltból van, és csak a városban lehet. Nem akartam hagyni, hogy ez a virágzó panoptikum, ami az összes színt eltékozolja, engem is elragadjon. Nem akartam a testemet átadni ennek a mindent felfaló, virágokkal álcázott pusztító nyári hőségnek. Amit akartam: el a rojtoktól, fel a szőnyegre, ahol a talpam alatt az aszfalt olyan szorosan lezárja a földet, hogy belőle a halál nem lopakodhat oda a bokám köré. Pirosra festett körmökkel, városi hölgyként a vonaton utazni, ezt akartam, és gyíkfejekhez hasonló szép cipőben az aszfalton járni, a lépések száraz kopogását hallgatni, mert emlékeztem, milyen ez, amikor kétszer a városban voltunk az orvosnál. Nem bírtam kiegyezni az élettel, amit a növények örökös pusztító éhsége vett körbe, sem a levelek zöld visszfényével a bőrön, pedig csak parasztokat ismertem. Mindig azt láttam, hogy a föld csak azért ad ennem, mert később engem is meg akar enni. Rejtély maradt számomra, hogy az ember hogyan bízhatja rá az életét egy olyan környezetre, amely minden pillanatban szembesíti azzal, hogy bármikor a halál panoptikumába kerülhet.
Kudarc volt, hogy az, amit csináltam, nem volt meggyőző a számomra, és azt, amin gondolkoztam, senki nem gondolta volna rólam soha. Kényszert éreztem, hogy felhasítsam a pillanatot, és aztán akkora szakadék tátongott benne, hogy semmi emberileg lehetségessel nem volt kitölthető. Addig hergeltem a mulandóságot, amíg teljesen meztelenül állt előttem, és nem voltam képes megtalálni az elviselhető mértéket, nem tudtam magamat a megszokotthoz igazítani.
Szégyent vall, aki a bőréből az ürességbe siklik. Közel akartam kerülni a környezetemhez, és egészen felhorzsolódtam rajta, hagytam, hogy úgy szedjen darabokra, hogy többé ne tudjam összerakni magamat. Incesztusszerűen, gondolom ma. Vágytam a „normális érintkezésre”, és elzártam tőle magamat, mert semmit nem hagytam magában nyugodni. Sürgetően szükségem lett volna a belső elcsendesedésre, de nem fogtam fel, hogy hogyan juthatnék el odáig. Azt hiszem, kívülről nem látszott semmi ebből. Az pedig eszembe sem jutott volna, hogy beszéljek róla. El kellett rejteni ezt az őrült bolyongást, ami a fejemben zajlott. A nyelvjárásban amúgy sem voltak erre szavak, a következő két melléknéven kívül: „lusta”, a dolog testi részét illetően, és „merengő” a pszichikai vonatkozásában.
Nekem sem voltak szavaim rá. Máig nincsenek. Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak. És az sem igaz, hogy az ember mindig szavakban gondolkodik. Most is van olyasmi, amit nem tudok szavakban elgondolni, mert nem találtam szavakat: sem a falusi, sem a városi németben, sem a románban, sem a kelet- vagy nyugatnémetben. És egyetlen könyvben sem. A belső tartalmak és a nyelv nem fedik egymást, hanem oda húzódnak – és az embert oda viszik –, ahol a szavaknak nincs maradásuk. Gyakran éppen a döntő mozzanat az, amiről semmit nem lehet mondani, és a késztetés, hogy róla beszéljünk, akkor jár jó úton, ha kikerüli ezt. Az abba vetett hitet, hogy a beszéd megoldhatja a gondokat, én csak Nyugatról ismerem. A beszéd nem teszi rendbe az életet sem a kukoricaföldön, sem az aszfalton. Azt a meggyőződést is, hogy nem lehet kibírni, aminek nincs értelme, csak Nyugatról ismerem.
De mit tud a beszéd? Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Láttam a saját szavaimat a mélybe zuhanni. És biztos voltam benne, hogy velük együtt azok a szavak is széthullanának, amelyek nem az enyémek, ha az enyémek lennének. A nem meglevők azokká váltak volna, amelyek az enyémek voltak, és szétestek. Soha nem tudtam, mennyi szóra lenne szükség, hogy egészen eltakarják a homlokom mögött az őrült, tévelygő rohanást. Olyan bolyongás ez, ami rögtön eltávolodik a szavaktól, amelyeket éppen a számára találtam. Milyen szavak ezek, és milyen gyorsan kellene készen állniuk, és váltaniuk egymást más szavakkal, hogy utolérjék a gondolatokat. És mit jelent utolérni? Hiszen a gondolkodás saját magával egészen másképpen beszél, mint ahogyan a szavak vele beszélnek.
És mégis ott van a kimondás, az elmondás vágya. Ha nem lett volna állandóan bennem ez a vágy, akkor nem jutottam volna odáig, hogy a bogáncsnak neveket keressek, és próbálgassam, hogy melyikkel szólíthatom az igazi nevén. E nélkül a vágy nélkül nem kerültem volna idegen félelembe a környezetemtől, ami a félresikerült közeledés eredménye volt.
Számomra mindig fontosak voltak a tárgyak, a megjelenésük hozzátartozott az emberek képéhez, akik birtokolták őket, ugyanannyira, mint maguk a személyek. Mindig elválaszthatatlanul hozzákapcsolódtak ahhoz, ami és amilyen egy ember volt. A tárgyak az emberek legkülső, a bőrüktől elváló részei. És ha tovább élnek, mint tulajdonosaik, az egész távollevő személy átvándorol ezekbe a megmaradt tárgyakba. Amikor apám meghalt, a kórház átadta nekem a műfogsorát és a szemüvegét. Otthon, a konyhaszekrény egyik fiókjában, az evőeszközök között ott voltak a legkisebb csavarhúzói. Amíg élt, anyám szinte naponta mondta neki, a szerszámoknak nincs ott semmi keresnivalója, legyen szíves és tegye a helyére. Amikor meghalt, még évekig ott maradt minden a fiókban. Akkor már nem zavarta anyámat, hogy ott látja a csavarhúzókat. Ha a tulajdonosuk már nem ül az asztalhoz, akkor legalább a munkaeszközei legyenek az evőeszközök között. Félelem költözött anyám kezébe, nagyvonalú kivételek ásták alá a rendszeretetét. Most, gondoltam, apámnak szabad volna kés és villa helyett csavarhúzóval enni, ha visszatérne az asztal mellé.
De az udvaron álló makacs barackfák sem restelltek kivirágozni. Az érzelmeket furcsa módon gyakran kifelé vetítjük, néhány olyan tárgyra, amelyek minden ok nélkül alkalmasak arra, hogy megvilágítsák az emlékeket. Ilyenkor kerülő úton járunk. Így az apa hiányát nem a műfogsor vagy a szemüveg jeleníti meg, hanem a csavarhúzók és a barackfák. A szememmel olyan valószerűtlenül hatoltam bele a fákba, hogy a még csupasz, rövid ágak a megtévesztésig hasonlóvá lettek a csavarhúzókhoz, ha sokáig figyeltem őket. És akkor már felnőtt voltam, de a dolgok mégis ugyanolyan alattomos módon kapcsolódtak össze, mint azelőtt.        Berlin nem a barackfáiról híres vidék, ahhoz túl hideg van. Ott nem hiányoztak nekem ezek a fák. És aztán, anélkül, hogy kerestem volna, találtam egyet. Egészen közel áll egy S-Bahn-vonal síneihez, nem lehet hozzáférni, az a fa senkié, legfennebb a városé. A töltés egyik mélyedésében áll, a koronája olyan magas, hogy felérne a sínek fölött átvezető híd korlátjáig, de olyan messze van tőle, hogy vakmerő vállalkozás lenne kihajolni a gyümölcseiért. Hetente néhányszor elmegyek mellette. Az a barackfa számomra egy darab szökött falu, sokkal régebbi, mint az én Németországban töltött időm. Mintha a falu megunt volna egyes fákat, és azok észrevétlenül megléptek volna a kertekből. Mintha a szökött fák is olyanok lennének, mint az elmenekült emberek: még éppen időben hagyják el a veszélyes helyet, találnak egy szinte megfelelő földdarabot, de benne csak azt, hogy nem jó ott maradni, és nem bírnak máshová menni. Ha az üzletbe megyek, az utam elvezet a barackfa mellett. Világos, hogy az utcának két oldala van, és elkerülhetném. A barackfa miatt lehetetlen, hogy csak úgy egyszerűen kimenjek az üzletbe. Attól függően, hogy melyik járdát választom, el kell döntenem, hogy meglátogatom-e a fát, vagy inkább elkerülöm. Azt mondom magamban: Lássuk, hogy van ma a fa. Vagy: Ma inkább hagyjon békén. Nem az apám az, aki ezekre a látogatásokra kényszerít, nem a falu, és nem az országom – semmi honvágyat nem érzek. A fa nem teher és nem megkönnyebbülés. Úgy áll ott, mint az idő utóíze. Ami a közelében ott zizeg a fejemben, félig cukor, félig homok. A „barack” [Aprikosen] szó hízelgő, úgy hangzik, mint a „becéz” [liebkosen]. A sok barackfa-látogatás után készítettem egy kollázst is a következő szöveggel:

A parkoló macskái vonszolják öt-hat mancsukat és zörögnek
a lépcsőn mint az akáciák termése
amikor a férges barackot ettük és a falu macskái
ott ültek körös-körül a székeken megnyúlt orral
mint üvegcsészék forogtak a szemeik
és ha aludtak lélegeztek a szőrszálaik
a barack romlik hidegrázás elágazik édes
hogy a parkoló macskáinak még most is köszönök

Természetesem nem várom a szövegtől, hogy a barackfákat illetően bármit is végérvényesen tisztázzon. Azt, ami foglalkoztat, nem tudja sem megcáfolni, sem megerősíteni. Más szerzők szövegei esetleg tisztázhatnak valamit a számomra, a sajátjaim nem. És ha nekem a cukor félig homok, nem segít egyetlen mondatom sem rajtam, legfennebb Alexandru Vonaé, tömören kimondott poétikus sokkjával: „Az emlékezés rejtélyére gondoltam, ahol a folyamatok nagyon gyorsan zajlanak le. Egy emlék nagyon átfogó is lehet, akár egy egész nap vagy több idő is lehet benne sűrített formában – és mégis csak másodperceket vesz igénybe a felidézése. […] A kérdés valójában egyszerű: Hová tűnik az idő, ha csak ilyen kevésre van szükségünk, hogy újra átéljük, ami belőle megmarad?”[1]
A pillanatok, amikor a tárgyaktól megmagyarázhatatlan okokból hirtelen félelem töltött el, újra és újra visszatérnek. A tárgyak megismétlik önmagukat, és rám találnak. Alexandru Vona írja: „Létezik a dolgoknak egy gyötrő jelenléte, aminek nem ismerem az értelmét.”[2] Értelem nélkül van a kalapokban valami ólálkodó természet, a tulajdonosuk tudta nélkül titkokat csempésznek a haj és a bélés közé. A legtöbbet magam sem ismerem, de mindig érzem, hogy ott vannak, amikor valaki a kalapjával babrál. Így a „kalapot emelni” [den Hut ziehen, den Hut lüften] vagy a „le a kalappal” kifejezéseknek kevés köze van a tiszteletadáshoz, sokkal több a szembeszálláshoz [die Stirn bieten], mert a szem és a homlok meztelen, ha leveszik a kalapot. És ha leveszik, a kalap belseje látszik: a fehér selyembélés. A kalap bármilyen fehér béléses fejfedő lehet. Egyszer két titkosszolgálati ember egyszerre vette le bundasapkáját, amikor a gyárba jöttek, hogy gyötörjenek. Amint levették a sapkát, a hajuk a fejük tetején borzosan meredt felfelé. Az agyuk felborzolta a hajukat, hogy elhagyhassa a fejüket – láttam, megakadt a bélés selymében. A két férfi arrogánsan, gyalázatosan viselkedett – csak a fehér bélésselyem tekintetében voltak szánalmasan tehetetlenek. A fehér csillogás számára érinthetetlennek éreztem magamat. Ki tudtam siklani a kezeik közül, világos, szemtelen gondolataim támadtak, és ők nem vették észre, hogy mi védelmez. Rövid versek jutottak eszembe, magamban szavaltam el őket, mintha a bélésselyemből olvasnám ki. És a nyakuk vén volt, az arcuk elhasznált – tiltott módon egyértelművé vált, amíg ezek az urak az én halálomról beszéltek, hogy ők nem menekülhetnek a magukétól. Ahol az én verseim álltak a fehér selyemben, ott volt felravatalozva a fejük.
Szeretem a kalapos embereket, mert amikor leemelik a kalapjukat, bepillantást engednek az agyukba. És a mai napig lesütöm a szememet, amikor ez történik. Ne nézz oda, a végén még túl sokat fogsz látni. Soha nem tudnék magamnak fehér béléses fejfedőt venni, lüktet a halántékom, mert rögtön arra kell gondolnom, hogy a kalapbélés elől a fej semmit nem tud elrejteni, minden kalap előtt eltűnnek a titkai.
Mindezt elmondhatom, megemlíthetem a barackfát, a kalapok fehér selymét – de azt elmagyarázni, amit bennem előidéztek, szavakkal nem tudom. A szavak a beszédre vannak szabva, talán pontos és találó is ez a szabás. Csak a beszédre valók, vagy mondjuk még az írásra is alkalmasak. De a barackfák csavarhúzó-ágait és az agy-kalapot ők sem értik. Nem képviselhetik azt, ami a homlok mögött történik.
Könyveket olvasni, netán írni – ez semmit nem orvosol. Ha meg kell magyaráznom, miért látok egy könyvet szigorúan szerkesztettnek, egy másikat sekélyesnek, akkor csak azoknak a szöveghelyeknek a gyakoriságára hivatkozhatok, amelyek a fejben őrült bolyongást idéznek elő, a helyekre, amelyek a gondolataimat oda húzzák, ahol nem maradhatnak meg a szavak. Minél sűrűbben vannak ilyen helyek a szövegben, annál feszesebb, minél ritkábban, annál sekélyesebb. Egy szöveg minőségének a mércéje számomra mindig ez az egyetlenegy volt: elindul-e a fejben ez a néma bolyongás, vagy nem. Minden jó mondat oda torkollik a fejben, ahol az, amit kivált, másképpen beszél magával, nem szavakban. És ha azt mondom, hogy a könyvek megváltoztattak, akkor ez emiatt történt. És – noha sokszor állítják – ebben a tekintetben nincs különbség líra és próza között. A prózának ugyanazt a sűrűséget kell tartania, akkor is, ha másként valósítja azt meg, mivel hosszabb lélegzetvételű. Bruno Ganz, aki sokszor szaval verseket, ezt mondja egy interjúban: „Igen, a lírában lehetséges, hogy egyetlen sor felnyisson egy hatalmas teret, mégpedig azon keresztül, ami a szavaknak értelmet ad. Ez aztán különös módon összekapcsolódik a következő sorral, az új terek állandóan felnyílnak. Tehát nem úgy, mint a lineáris szerkezetű prózában, a fejtegetés, érvelés módján. Ott a késleltetéssel, vagy a szöveget keresztül-kasul átjáró mozgásokkal találkozhatunk. Számomra a líra egy tágas térben áll, levegővel beburkolva. Mindig többet jelent, mindig többet mozdít annál, mint amit közvetlenül a szavak mondanak.”[3]
Bruno Ganz találóan fogalmazta meg, hogy mi történik, amikor valakit magával ragad egy szöveg. És ez minden írásra igaz, a prózára is, kristálytisztán látszik, hogyan működik. Hanna Krallnál például: „A bécsi Gestapótól Auschwitzbe vitték. Ott karanténban volt; három hónappal később – tovább nem maradhatott, mert Mauthausenben várta a férje – odament Doktor Mengeléhez a feljáróra, azt mondta neki, hogy ápolónő, és arra kérte, hogy a transzportot kísérhesse. […] Doktor Mengele ott a feljárón, de előkelően és udvariasan, rövid vizsgát tartott. „Hogyan különbözteti meg az artériás vérzést a vénás vérzéstől?”, kérdezte. Ezt tudta, hiszen a gettóban a tífuszkórházban betegápolást tanult. „Percenként milyen gyakran lélegzik az ember?”, kérdezett Doktor Mengele tovább. Ezt nem tudta, és megijedt. „Percenként hányszor ver a szív?” kérdezte, mint egy megértő tanár, aki nem szereti megbuktatni a vizsgázókat. „Attól függ”, felelte ő, „hogy fél-e az ember, és hogy milyen magas.” Doktor Mengele felnevetett, és akkor ő észrevette, hogy a két metszőfoga között rés van, Diasztéma, jutott eszébe a megnevezés a betegápolói tanfolyamról. Egy ilyen rést a fogak között diasztémának neveznek.”[4] Hanna Krall dokumentál, a szóbeli stílusban meghagyott mondatokból álló írás az izgalom nélküli pontosság felé tart, élesen hallható csendbe fut. A mondatok egyszerre beszélnek és figyelnek, és olvasáskor a tények szinte elviselhetetlen közelségében tartanak. Hanna Krall minden kommentárt megtagad tőlünk, a tömörítés és a tények elrendezése folytán kérlelhetetlen közvetlenség jön létre, ami elkezd visszhangzani a fejünkben. A szerző dokumentált valóságai látszólag önmagukat beszélik el. De ez Hanna Krall nagyszerűsége, hogy elhagyja a kommentárokat, és mégis ott áll minden mondat mögött, láthatatlanul belemosódva. Fikció nélküli, nyomatékos irodalmiasítás ez, csupán a szavak, a sorrend, a snittek öntudatának segítségével. Hanna Krall könyveiben a megtörténtet visszahelyezi a megélt rejtekhelyére.
Egy másik példa Alexandru Vona, aki a fikcióval dolgozik. De ez a fikció dokumentumszerű. Vona mondatai ragyognak, mert olyan csupaszok. Az otthon levés érzését így írja le: „… ha este a sötétben belépek a szobába, felismerem a széket, mert tudom, hogy abban a pillanatban ott kell állnia, de (tudom, hogy) egy másik, sötétségbe burkolózó szobában nem ismerném fel – mert idegen helyen egyáltalán nem látnék semmit.”[5] Vagy: „Az egész város olyan volt, mint a koncertteremben a mellettem ülő árnyékának rezzenéstelen körvonalai.”[6] Vagy: „Mindig jobban figyelek a saját arckifejezésemre, mint a beszélgetőtársaméra, és magamról mégis alig tudok többet mondani, mint azt, ami a másik szemében visszatükröződik.”[7] Vona mondatainak lapidárissága őrült bolyongást idéz elő, a megállapítás elidegenedik saját magától, paradigmává szélesedik, és nem tudom, hogyan és miért. Amit a mondat a fejben megmozdít, azt az ember nem is gondolná, ha magát kívülről nézi.

355b9658-e843-41d1-8801-41d38116205f

De egy szöveg metaforikus is lehet, láthatóan képekbe szőtt, mint António Lobo Antunesnél, és ebből kiindulva is torkollhat az önmagát elveszítő bolyongásba: „Fekete kedv, felhőszínű dühös melankólia gyűlt a tenger fölé, párnák párnákra tornyosultak, gomolygásuk redői tafotából voltak.”[8], írja És visszatérnek a karavellák című regényében.
Az itt idézett három szerző egymástól egészen különböző módon ír, és a fejemben mégis ugyanazt érik el, a mondataik lebilincselnek és elképesztenek, úgyhogy zavarodott és kábult leszek, mintha saját magam mellett állnék, és a mondatokkal a saját életemen kell dolgoznom. A prózában jól sikerült mondatokat gyakran azzal dicsérik, hogy líraiak. Talán azért, mert alkalmas arra, hogy önmagában megálljon. De ez csak a líra jó mondataira érvényes, a sekélyesekre nem. Itt vagy ott, csak két jó mondat hasonlíthat egymásra. Ez a mondat: „Ha a madarak meghalnak, a hasukkal felfelé sodródnak a szélben”, Antunes prózájában magától értetődő. És csak azért hangzik azonnal úgy, mint a jó líra, mert ez jó próza.            A cselekvésre vonatkozó szavakban – nem pedig azokban, amelyek a gondolkodásra vonatkoznak – már éppen elég csapda volt. De aztán elszöktem a világ rojtjairól, átléptem az aszfaltra, ahol a szőnyeg volt. Tizenöt éves voltam, amikor a városba költöztem, egészen más dolgokkal találkoztam, és megtanultam románul. Az elején nehéz volt, nagyon kellett figyelnem, ez megterhelt. Most már megvolt a kopogós gyíkcipőm, de mintha én magam hiányoztam volna. Úgy éreztem, mintha csak a lábujjhegyeim maradtak volna belőlem, hogy legyen valami a tűsarkú cipőben, amikor a városban jártam. A lehető legkevesebbet beszéltem. És aztán, fél év múlva, egyszerre szinte minden újra ott volt a helyén, mintha semmit sem kellene tennem, mintha a járdaszegélyek, a hivatali pénztárablakok, a villamosok és az üzletekben minden holmi az én számomra tanulta volna meg ezt a nyelvet.
Amikor a környezetünk csak azt a nyelvet beszéli, amit mi nem tudunk, akkor az egész környező vidékkel együtt fülelünk a nyelvre. És ha elég sokáig maradunk ott, akkor a vidékben levő idő megtanulja számunkra a nyelvet. Így volt ez velem, és az értelmem egyáltalán nem fogta fel, hogyan történt. Azt hiszem, alábecsüljük a szavakra való odahallgatásunkat. A figyelmes hallgatás azonban a beszéd előkészülete. Egy napon a szám magától kezdett el megszólalni. A román nyelv akkorra olyanná vált, mint a sajátom. A szavaknak elnyílt a szemük csodálkozásukban, amikor – akaratlanul is – a saját német szavaimhoz kellett hasonlítanom őket. Néha bosszantó, torznak tűnő zavarosságuk érzéki volt, pimasz, és meghökkentően gyönyörű.
A falusi nyelvjárásban így mondtuk: a szél JÁR [der Wind GEHT]. Az iskolában viszont, ahol a standard németet kellett használni, azt mondták: a szél FÚJ [der Wind WEHT]. És hétéves koromban ez számomra úgy hangzott, mintha fájdalmat okozna saját magának [sich wehtun]. És románul így mondták: a szél ÜT [der Wind SCHLÄGT], vântul bate. A mozgás zaját azonnal lehetett hallani, amikor azt mondtuk: üt, és akkor a szél nem magának fájt, hanem másokat bántott. Amilyen különböző volt a szél fúvása, ugyanolyan eltérő volt az is, ahogyan ez abbamaradt. Németül így mondják: a szél ELÜLT [der Wind hat sich GELEGT], ez sima és vízszintes. Románul azt mondják: a szél MEGÁLLT [der Wind ist STEHENGEBLIEBEN], vântul a stat. Ez meredek és függőleges. A szél példája csak egy a számtalan és állandóan működő elmozdulás közül, amelyek a nyelvek között egy és ugyanazon tény esetében megtörténnek. Szinte minden mondat egy más pillantás, más szemszög. A román nyelv a világot annyira másképpen látta, amennyire másak voltak a szavai. És minden másképpen volt belefűzve a nyelvtan hálózatába.
A liliom, crin, románul hímnemű. Világos, hogy a nőnemű liliom [DIE Lilie] más szemmel néz ránk, mint a hímnemű liliom [DER Lilie]. Németül egy liliomhölggyel, románul egy liliomúrral van dolgunk. Ha mindkét látásmódot ismerjük, ezek összekapcsolódnak a fejünkben. A nőnem és a hímnem nézőpontja felhasad, és a liliomban egymásba ring egy nő és egy férfi. A tárgy belsejében egy parányi spektákulum megy végbe, mert már nem ismeri egészen önmagát. Mi lesz a liliomból két, egyidőben működő nyelvben? Egy női orr egy férfiarcon, fehér kesztyű vagy gallér. Jövés-menés-illata van, vagy időben-megmaradás-illata. A két nyelv lezárt, mozdulatlan liliomából egy rejtélyes, soha véget nem érő történés lett a két liliom-látásmód összekapcsolódása révén. Egy ilyen kétrétegű liliom mindig ott nyugtalankodik a fejünkben, és magáról meg a világról ezért mindig valami váratlan dolgot mond. Többet látunk benne, mint az egynyelvű liliomban.
Az egyik nyelvből a másikba vezető úton átváltozások történnek. Az anyanyelv látásmódja szembekerül az idegen nyelv más látásával. Az anyanyelv birtokába szinte saját közreműködésünk nélkül jutunk. Ez a hozományunk, ami észrevétlenül jön létre. Ami felbecsüli értékét: a később hozzá csatlakozó, másképpen megszerzett idegen nyelv. Az addig egyértelműnek hitt szavak közül hirtelen ránk villan azok esetlegessége. Az anyanyelv ettől a pillanattól kezdve nem a tárgyak egyetlen rögzített helye, az anyanyelv szava nem a dolgok egyetlen mértéke. Biztosan igaz, hogy az anyanyelv elmozdíthatatlan abban, amit számunkra jelent. Nagyjából továbbra is hinni fogunk ennek a mértéknek, akkor is, ha azt viszonylagossá teszi egy később megtanult nyelv más látásmódja. Tudjuk, hogy ez a legbiztosabb és legszükségesebb mérték, amink van, akkor is, ha véletlenszerű, ugyanakkor ösztönszerű. Az erőfeszítés ára nélkül áll a szánk rendelkezésére, anélkül, hogy tudatosan vagy szándékosan megtanultuk volna. Az anyanyelv a pillanatnyi szükségben, feltétlenül ott van, mint a saját bőrünk.
És ugyanolyan sérülékeny is, ha mások becsmérlik, megvetik vagy egyenesen megtiltják a használatát. Aki – ahogyan én is – Romániában a nyelvjárást beszélő faluból, az iskolában hiányosan elsajátított standardnémet-tudással bekerült az ország nyelvének környezetébe, a román városba, annak bizony nehéz dolga volt. A városban töltött első két évem alatt általában egyszerűbb volt, hogy egy ismeretlen helyen megtaláljam a helyes utat, mint az ország nyelvében a helyes szót. Úgy voltam a románnal, mint a zsebpénzemmel. Alig kezdett csábítani egy tárgy valamelyik üzletben, a pénzem máris túl kevés volt ahhoz, hogy kifizessem. Amit el akartam mondani, azért meg kellett fizetnem a megfelelő szavakkal, és sokat nem ismertem, az a kevés pedig, amit ismertem, nem jutott idejében eszembe. De ma tudom, hogy ez a fokozatosság, ez a késlekedés, ami a saját gondolkodásom szintje alá kényszerített, időt adott nekem arra, hogy megcsodáljam a dolgok átváltozását, ami a román nyelv megismerése közben következett be. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez megtörtént. Mennyire más pillantás vetül a fecskére [Schwalbe] a román nyelvben, ahol ezt a madarat így hívják: rândunica, azaz SORBANÜLŐCSKE [REIHENSITZCHEN]. Mennyivel több van ebben, mint a német szóban. A madár neve elmondja nekem, hogy a fecskék fekete sorokban ülnek a villanydróton, az egyik egészen közel a másikhoz. Én ezt, amikor a román szót még nem ismertem, minden nyáron láttam. Elámultam rajta, hogy a fecskét ilyen szépen is meg lehet nevezni.
Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a román nyelv szavai érzékletesebbeknek, a saját tapasztalatomhoz találóbbnak bizonyultak az anyanyelvem szavainál. Nem akartam többé nélkülözni az átváltozások trapézmutatványait. Sem beszédben, sem írásban. A könyveimben eddig egyetlen mondatot sem írtam románul. De világos, hogy a román nyelv velem együtt ír, mert belenőtt a látásmódomba, a tekintetembe.
Az anyanyelvnek nem árt, ha a véletlenszerűségei megmutatkoznak más nyelvek nézőpontjának tükrében. Éppen ellenkezőleg: ha az anyanyelvünket egy másik nyelv segítségével, azaz egy más látásmóddal szemmel tartjuk, az egy újra és újra megerősített bizalomhoz, hitelességhez vezet, erőfeszítés nélküli szeretethez. Az anyanyelvemet soha nem azért szerettem, mert jobb lett volna másnál, hanem azért, mert a legjobban ismertem, és a legmélyebb bizalom kapcsolt hozzá.

60c2ef87-376f-4306-b939-df10bfa086d1

Az anyanyelvbe vetett ösztönös bizalmat sajnos meg is semmisítheti valami. A nácik zsidóüldözései után Paul Celannak együtt kellett élnie azzal, hogy a német, az anyanyelve, egyben az anyja gyilkosainak nyelve is. Celan ebben a jeges hasadékban állva sem szabadulhatott a saját nyelvétől, hiszen már a legelső szóban, amit kimondott, amikor beszélni tanult, ez a nyelv már benne volt. Ez a nyelv befészkelte magát a fejébe, hozzánőtt, és ott is kellett maradnia. Noha a koncentrációs táborok kéményeinek füstjét hozta magával, Celannak továbbra is hagynia kellett, hogy ez a nyelv legyen számára a legintimebb kifejezés nyelve, annak ellenére, hogy választhatott volna a jiddis, a román és az orosz közül, mert ezeket is korán megtanulta abban a környezetben, ahol felnőtt, később pedig a franciát használta nap mint nap. Egészen másként volt ez Georges-Arthur Goldschmidtnél. A zsidóüldözés után elzárkózott a német nyelvtől, és évtizedekig csak franciául írt. De a németet nem felejtette el. És későbbi, németül írt könyvei olyan virtuózak, hogy a legtöbb Németországban írt könyv hozzájuk képest száraz és sekélyes. Azt is mondhatnánk, Goldschmidtet hosszú időre megfosztották az anyanyelvétől.
Számos német szerző abban a hitben ringatja magát, hogy az anyanyelv – ha éppen ezen múlna – bármi mást helyettesíteni és pótolni tudna. Noha az ő esetükben még soha nem múlt ezen, ezt mondják: A NYELV HAZA. Az írók, akiktől a hazájukat nem vitatja el senki, akiknek az otthonukat nem fenyegeti veszély, hanem az minden további nélkül a rendelkezésükre áll, bosszantanak ezzel a kijelentésükkel. Aki németként az mondja, A NYELV HAZA, annak kötelessége, hogy valahogyan viszonyuljon azokhoz, akik ezt a mondatot meghatározták. És emigránsok voltak, akik meghatározták, akik Hitler gyilkosságaitól csak elmenekülve szabadulhattak meg. Rájuk vonatkoztatva A NYELV HAZA hirtelen üres önigazolássá zsugorodik. Csupán annyit jelent: „Még létezem.” A NYELV HAZA az emigránsok számára a kilátástalan idegenségben a saját szájukba adott ragaszkodás volt saját magukhoz. Azoknak, akiket a hazájuk kedvük szerint enged jönni és menni, nem kellene koptatniuk ezt a mondatot. Biztos talaj van a lábuk alatt. Ha az ő szájukból hangzik el, a mondat kioltja a menekülők minden veszteségét. Azt sugallja, hogy az emigránsok eltekinthetnek egész egzisztenciájuk összeomlásától, a magánytól, örökre megtört önértelmezésüktől, mert az anyanyelv – amit a koponyájukba zárva hordozható hazaként magukkal visznek – mindenért kárpótolja őket. De az anyanyelvet magunkkal vinni nem lehetőség, hanem egyszerűen nincs más választásunk. Csak akkor nem lenne nálunk, ha meghalnánk – de ennek a hazához semmi köze.
Nem szeretem a „haza” szót, Romániában ezt magával a hazával együtt két csoport is kisajátította. Az egyik a falvak polkabajnokaiból és erkölcsszakértőiből állt, a másik a diktatúra hivatalnokaiból és tányérnyalóiból. A falusi haza: németkedés, az állami haza: gondolkodás nélküli engedelmesség és az elnyomástól való vak félelem. Mindkét haza-fogalom provinciális, xenofób és arrogáns. Mindenütt árulást szimatoltak. Mindkettő ellenségeket keresett, az ítéletük gyűlölettel teli, pontatlan és megváltoztathatatlan volt. Mindkettő rest volt egy hibás ítéletet később újragondolni. Mindkettő a rokoni felelősségre és annak ököljogára hagyatkozott.
A falusiak az első könyvem megjelenése után szembeköptek, ha a város utcáin találkoztunk – mert a faluba már vissza se mertem menni. Otthon pedig a borbély közölte nagyapámmal, egy akkor már majdnem kilencven éves bácsival, aki már évtizedek óta minden héten a kuncsaftja volt, hogy többet soha nem fogja megborotválni. A parasztok nem akartak többet anyámmal egy traktorba vagy szekérre ülni, megbüntették és egyedül hagyták a végtelen kukoricaföldeken, amiért ilyen elvetemült lánya volt. Más okokból ugyan, de ugyanabba a magányba taszították, amilyet gyerekként én is átéltem. És eljött hozzám a városba, sírt, de próbált szemrehányások nélkül beszélni, és mégis vád volt minden szava, amikor ezt mondta: „Hagyd már békén a falut, nem tudsz valami másról írni? Nekem ott kell élnem, neked nem.” A városban az államhivatalnokok elráncigáltak kihallgatásra, és megbízták a falusi rendőrt, hogy anyámat egy egész napra zárja az irodájába. Soha nem engedtem, hogy a családom beleszóljon abba, amit írtam vagy nyilvánosság előtt elmondtam. Nem is beszéltem nekik arról, hogy mivel foglalkozom, és ők nem kérdeztek erről. Tudtam, hogy kockázatos, amit teszek, és kívül akartam tudni őket ebből a veszélyből. A falu és az állam rokoni megtorlásokra épülő rendszere azonban felelősségre vonta őket abban, amihez semmi közük nem volt. Bűntudatom volt ezért, de semmit nem változtathattam, nem vonhattam vissza egy szavamat sem velük vagy az állammal szemben. Haza volt-e ez a hely, csak mert mindkét haza-párt nyelvét ismertem? Éppen azért, mert ismertem ezeket a nyelveket, odáig jutottunk, hogy nem akartuk és nem is tudtuk ugyanazokat a nyelveket beszélni. Mondataink tartalma már az első szónál összeegyeztethetetlen volt.
Jorge Semprun egyik mondatához tartom magam. Federico Sánchez búcsúzik című könyvében áll, és összegzi a KZ-fogoly, illetve a Franco-diktatúra elől emigrált, idegenben élő Semprun tapasztalatát: „Nem a nyelv a haza, hanem az, amit beszélnek.”[9] Ez a mondat tud arról a minimális belső egyetértésről az elmondottak tartalmával, ami ahhoz szükséges, hogy úgy érezzük: hozzátartozunk a nyelvhez, és ahhoz, aki használja. Hogyan is lehetne számára haza Franco Spanyolországában a spanyol nyelv? Az anyanyelvén elmondott szavak az életére törtek. Semprun belátása, A HAZA AZ, AMIT BESZÉLNEK, gondolkodik, ahelyett, hogy az egzisztencia legnyomorúságosabb pillanatában a hazával kacérkodna. És hány iránit vetnek ma is egyetlen perzsa mondatért börtönbe. Hány kínai, kubai, észak-koreai, iraki nem lehet az anyanyelvében egy pillanatig sem otthon. Vagy talán Zaharovnak lehetett hazája az orosz nyelvben, házi őrizetben?
Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Hiszen minden diktatúra, akár jobb-, akár baloldali, ateista vagy istenekre hagyatkozó, a szolgálatába állítja a nyelvet. Az első könyvemben, ami a bánáti sváb faluban töltött gyerekkorról szólt, a román kiadó annyi minden mellett még a BŐRÖND szót is cenzúrázta. Izgató szónak számított, mert a német kisebbség kivándorlásáról hallgatni kellett. Ez a kisajátítás eltakarja a szavak szemét, és megpróbálja eltörölni a nyelv szavakon belüli értelmét és érthetőségét. A rendeleteket követő nyelv ellenséges lesz, mint a méltóságtól való megfosztás maga. Itt a hazáról, otthonról szó sem lehet.
Románul a szájpadlás a SZÁJ EGE [MUNDHIMMEL], cerul gurii. Ez románul nem hangzik patetikusan. Románul mindig új, váratlan fordulatokban és hosszú átkokban lehet káromkodni. A német nyelv ebben a tekintetben egészen puritán. Sokszor gondoltam, hogy ott, ahol a szájpadlás a száj ege, ott sok a hely, a szitkok a keserűség kiszámíthatatlan, poétikusan rosszindulatú tirádái lesznek. Egy jól sikerült román káromkodás már félig kész forradalom a szájpadlásunk alatt, mondtam akkor román barátaimnak. Ezért nem lázadnak fel az emberek a diktatúra ellen, egy szitkozódással letudják a dühüket.
Amikor már folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, még mindig elképedéssel füleltem ennek a nyelvnek a vakmerő képeire, fordulataira. A szavak látszólag jelentéktelenek voltak, és mégis a legtalálóbb politikai üzeneteket hordozták. Egy-egy szóban egész történet volt, ami önmagát mesélte, anélkül, hogy el kellett volna mondani azt. Az ország, ahogyan azt a szegénység mindenütt magával hozza, tele volt csótányokkal. A csótányokat OROSZOKnak nevezték, a lámpaernyő nélküli csupasz villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak, a napraforgómagokat OROSZ RÁGÓGUMInak. Az egyszerű emberek nap mint nap a Nagy Testvér ellen fordultak furfangos, megvető szójátékaikkal. Az értelem összefüggései rejtve maradtak, ami a kifejezéseket annál gúnyosabbá tette. Amikor az üzletekben már csak füstölt csülköt lehetett kapni, amin hús sem volt, csak csont és köröm, ezeket TORNACIPŐnek nevezték el. Az ilyen jellegű politikai állásfoglalást nem lehetett megakadályozni.
A szegénység hozzátartozott a mindennapi élethez. Ha az ember a nyomorral viccelődött, azzal saját magát is kigúnyolta. De a gúnyban ott voltak a vágyak is, és karizmatikussá tették azt. Persze kivételekkel. Egy könnyűipari gimnáziumban, ahol egy ideig tanítottam, az egyik tanár alkatrésznek nevezte a diákokat, amikor felszólította őket: Popescu alkatrész, a táblához. A gépgyárban egy törpe volt a futár, aki az iratokat szállította, mert a gyár három épülete a város különböző részeiben volt. Amikor kopogott, nem lehetett őt látni, mert a nem ért fel az ajtó üvegéig. A gyárban úgy nevezték: NINCS ITT ÚR. Vagy a cigányokat, akik a vályogviskók nyomorát maguk mögött hagyva a gyárban fűtőig vagy szerszámlakatosig vitték, megvetéssel SELYEMCIGÁNYOKnak nevezték.
Ha a talpraesett, szinte minden helyzetben alkalmazható humort a diktatúra minden pillanatában megcsodáljuk, ez azt is jelenti, hogy elnézzük és kiszépítjük ballépéseit. Ahol a humor a kilátástalanságból ered, szellemességét a kétségbeesésből meríti, elmosódnak a határok a szórakozás és a méltóságtól való megfosztás között. A humornak csattanókra van szüksége, és ezek csak akkor szikrázhatnak fel, ha kegyetlenek. Verbális sziporkákról van szó. Voltak emberek, akiknek minden helyzetre volt egy viccük, talpraesettek voltak, variációk és kombinációk urai, egyenesen viccekre edzették magukat, a viccek bajnokai voltak. De ha ezek a viccek kivétel nélkül minden helyzetben ott voltak, sok közülük a legocsmányabb rasszizmusba siklott át. Az emberek megvetését magatartásformává tették. Néha megfigyeltem a gyári kollégáknál, akik akár órákon keresztül is képesek voltak viccelődni, hogy ezt a fajta emlékezetet nemcsak a verbális poénok szintjén gyakorolták, hanem minden és mindenki lenézésében is, ami vagy aki körülöttük volt. Az arrogancia, ami szükségszerűen jelen van minden poénban, reflexió nélküli megszokássá alakult. Egyfajta szakmai ártalom volt ez a viccelődők számára, ők eltorzultak, célt tévesztettek anélkül, hogy észrevették volna. Így kísérte a bűnös államhatalom ellen irányuló, szubverzív vicceket a rasszizmus. A gyár minden gyakorlott viccmondója esetében külön statisztikát lehetett volna készíteni, hogy hány szubverzív poénra jut egy rasszista vicc.            Ugyanígy van ez a szólásokkal, közmondásokkal vagy a rímes mondókákkal, amelyek dallama rögtön az emlékezetünkbe vésődik, és az egész kifejezés olyan simára csiszolt és zárt, hogy nem találunk benne hibát, hanem egyszerűen csak elkezdjük ismételni. A szabad piacgazdaságban például a reklám alkalmazza mondataiban és képeiben a csattanók hatékonyságát. Amikor Németországba érkeztem, megrémített egy költöztető cég reklámja, ezzel a mondattal: „Velünk lábra kelnek a bútorok.” A lábra kelt bútorokat csak a titkosszolgálat tudatosan elhelyezett jelzéseiként ismerem. Hazaértem, és láttam, hogy amíg nem voltam otthon, a szobából a szék átsétált a konyhába. A kép a falról a szobán átrepülve ráesett az ágyra.
Mostanában láttam Berlinben valamelyik buszmegállóban egy plakátot, egy női nyakat ábrázol, rajta két friss lövésnyom van. Az alsóból egy vércsepp folyik lefelé. Ez egy internetszolgáltató reklámja. Egy másik plakáton egy tűsarkú cipő egy férfikezet tapos. Nem tehetek róla, hogy komolyan veszem a képeket, és a szükségtelen, ezért a legaljasabb bántalmazást látom bennük, az alaptalan támadást. Nyegle játszadozást a kínzással és a gyilkossággal. Mi köze egy cipő csinosságának ahhoz, hogy egy emberi kézen áll? Az én szememben ezzel a cég csak lealacsonyítja a termékét. A gyönyörű cipőt, amit a plakáton láttam, soha nem tudnám megvásárolni, mert mindig eszembe jutna vele együtt a széttaposott kéz története. Ezt többé nem lehet elválasztani a cipőtől. Még nagyobb is, mint a cipő, fojtogatja az emlékezetemet. A cipő színe és a varrásának technikája eltűnik, de a kéz, amit taposott, világosan megmarad a fejemben. Többé soha nem kell megnéznem a plakátot, és mégis pontosan fel tudom idézni, hogy milyen helyzetben volt ott a férfi keze, amikor ráléptek.
Az emlékezet választása nem lep meg, mert olyan, amilyennek lennie kell: a brutalitáshoz kapcsolódva minden szépség elveszíti saját értelmét, kifordul magából és ellentétébe csap át, obszcénné válik. Így van ez a szép emberekkel, akik másokat bántanak, szép tájakkal, ahol emberi nyomor lakozik, és így van az aszfalton járó gyíkcipőkkel is, még akkor is, ha a kopogásuk után megfordulok az utcán. A cipőreklám azoknak az embereknek az emlékével zaklat, akiket személyesen ismertem, és akiket a diktatúrában kínoztak, akiket láttam összeomlani. Ez a kecses cipő a plakáton az én szememben mindenre képes. Soha nem lehetne az enyém, még ajándékként sem fogadnám el. Nem lennék benne biztos, hogy a cipő nem tér vissza a kéztaposás rossz szokásához anélkül, hogy észrevenném.
Az ilyen reklámot csak az tudja kitalálni, aki egy pillanatig sem gondol bele, hogy az erőszak fáj, és eltorzítja az embereket. Egy cipőt ilyen történettel megterhelni – ez nem az esztétika kifinomultsága, hanem brutalitással való felőrlése. Az ilyen reklámplakátok nagysága és csendje a szemeknek szánt mindennapi program. A plakátok megrágalmazzák az ábrázolt terméket, noha a szándékuk az, hogy kimagaslónak mutassák. A plakátok nagysága és csendje befészkeli magát a fejünkbe. Amíg a buszra várunk, a gyerekkocsit toljuk, a tele zacskókat cipeljük hazafelé a piacról, naponta süllyed egy-egy kicsit az a nagyon fontos küszöb, ami meghatározza, hogy mitől kezdve fájdalmas valami mások számára. Olyan csendben, mint a plakátok, a brutalitás felismerése becsúszik a civil mérték alá, amelyet pedig fenn kellene tartani. Amíg a plakátok makacsul vissza- és visszatérnek a szemem elé, szívesen megkérdezném a reklám és a cipő készítőjét: Még meddig akartok elmenni? Hol van nálatok a gyíkcipő határa?
Minden nap elhatározom, hogy figyelmen kívül hagyom a plakátokat, és mégis oda kell néznem. Cinikus módon tehát nagyon is jól működik nálam a reklám. Csak éppen a hatása fordított. Az olyan vásárlókkal, mint én, aki a legboldogabb lenne, ha az övé lehetne a gyíkcipő, ha éppen nem kompromittálná ez a reklám, nem számol senki. Attól tartok, a plakátkészítők nem tudatlanok, hanem reálisan gondolkodnak: a legtöbb vásárló a plakát láttán nem gondol semmi rosszra, nem lesz hűtlen a márkához, hanem lelkesen elmegy az üzletbe. Arról a néhányról, akik megrémülnek, mert komolyan veszik a képeket, könnyű szívvel le lehet mondani.
Sokszor láttam apámat, mielőtt kilépett volna a házból, ahogyan ráköp a cipőjére, és egy ronggyal eldörzsöli a köpést. A leköpött cipő csillogott. A nyál volt az orvosság a szúnyogcsípésekre, a tövisek szúrásaira, az égési sebekre, a felhorzsolt térdre és könyökre. Nyállal lehetett eltüntetni a piszkot, ha az utcán járva a sár felcsapott a harisnyára vagy a kabát szegélyére, és az összemaszatolt bőrről is. Gyerekként azt gondoltam, a köpés mindenre jó. Nyáron hideg a bőrön, télen meleg. Aztán később olvastam az SS és a Wehrmacht fegyelemre idomító szabályairól. Ehhez hozzátartozott a csillogó csizma is. És amikor apám a cipőjére köpött, azt gondoltam: ezt a náciknál tanulta. Pontosan az át sem gondolt apróságokból látszik, hogy ott van benne az SS-katona. Akkor már tudtam a barátaimtól, akiket az egyetem előtt behívtak katonai szolgálatra, hogy a lezüllött román hadseregben is megvolt a cipőpucolás mániája. A katonáknak nem volt mivel a lövést gyakorolni, mert a puskagolyó túl drága volt, de a szájukban volt nyál. Minél kevesebbet lehetett célba lőni, annál többet gyakorolhatták a cipőpucolást. Cipőkrém az egész országban sehol nem volt. Egyik barátomnak, aki brácsán játszott, három napig kellett a tisztek cipőjét pucolni, amíg a torka a sok köpéstől egészen kiszáradt, és a keze úgy tele lett vízhólyagokkal, hogy néhány hétig nem tudott a hangszerén gyakorolni.
Nemrég olvastam valami egészen mást a katonákról és a köpésről. Nádas Péter írja a magyar hadsereg és a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába való bevonulásáról, amikor 1968-ban leverték a prágai tavaszt, hogy „a magyar katonai járművek szélvédőjét addig köpdösték a Prága felé vezető úton, hogy az ablaktörők már nem működtek, és mögöttük a magyar katonák reszkettek és sírtak…”[10] A köpés mint a civilek fegyvere a hadsereg ellen.
Ha egy gyerek nagyon hasonlított a szüleire, a faluban úgy mondták: az anyja vagy az apja kiköpött mása [das Kind ist dem Vater (der Mutter) wie aus dem Gesicht gespuckt.]. A vidéknek, ahonnan származom, különös és ártatlan viszonya lehet a köpéshez, különben ezt az önmagában sértő fordulatot nem tekintenék tárgyilagosnak, sőt egyenesen barátságosnak. De ugyanott mondják ezt is emberekről: „Rossz, mint a köpés.” [Er ist schlecht wie Spucke.] És ez a rövid mondat a legdurvább szitok volt, amit valakire lehetett mondani. A köpésnek és a beszédnek köze van egymáshoz. Ahogyan Nádas példája mutatja, a köpködés ott kezdődik, ahol a szó már nem elég, hogy kifejezze a megvetést. Valakit leköpni: ez minden szitkozódáson túltesz. A köpés kemény, testi összetűzés.
A románban, mint a legtöbb újlatin nyelvben, szinte minden szó hangzása hajlékony, és az egyik szó könnyen rímel a másikra. Ezért alig volt olyan helyzet, aminek ne lett volna meg a maga rímes mondókája, szólásmondása, találó fordulata. Sima kifejezések kísérték a mindennapok zuhanásait és repedéseit. Mint a vicceknél is, kétszeres figyelemmel kellett hallgatni őket, hogy eldönthessük: valamikor majd megismételjük-e őket, vagy soha nem fogjuk a szánkra venni. Azt, hogy „Egy cigány távolról embernek látszik” ugyanolyan gyakran mondták, mint hogy „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel hosszabb”, amikor tavaszodott, és délután egyre tovább tartott a világosság, vagy ősszel: „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel rövidebb.” A szólások és közmondások képzelőereje minden nyelvben a szavak pofonütései és bársonyos simogatásai között mozog.
Egy dél-németországi ismerősöm mesélt egy történetet a gyerekkorából, amit a háború utáni Németországban élt át. Szilveszterkor mindig látott olyan petárdákat, amiket kisgyerekek is használhattak. Egy hosszú gyújtózsinórból és a pukkanó hangot adó részből állt, és ZSIDÓDURRnak hívták. Amikor ezt a szót hallotta, úgy értette, DZSÚDÓDURR, és azt gondolta, hogy a hangos robbanás a dzsúdóhoz, a sporthoz kapcsolódik. Egészen tizenhét éves koráig ezt hitte, és ez idő alatt mindig, otthon vagy az üzletben, amikor ezt vásárolta, DZSÚDÓDURRt kért. Soha nem javították ki sem a szülei, sem az árusok. Az ismerősöm azt mondta, hogy később, mikor megtudta a petárda igazi nevét, minden egyes szilveszter esti robbanásért szégyellte magát. Az apja ekkor már halott volt, de az anya még élt, és mégsem volt képes a mai napig sem megkérdezni tőle, hogy hogyan tudta a szilveszteri petárdákat Auschwitz után is ZSIDÓDURRnak nevezni. Miért nem tudja most megkérdezni az anyját, erre voltam kíváncsi. Erre megvonta a vállát.
A nyelv soha és sehol nem volt politikamentes terület, mert nem választható el attól, amit valaki mással teszünk. Mindig az egyszeri esetekben él, és mindig újra fülelni kell rá, hogy mit akar mondani. A cselekvéssel való elválaszthatatlan viszonyában válik legitimmé vagy elfogadhatatlanná, széppé vagy csúnyává, azt is mondhatjuk: jóvá vagy rosszá. Minden nyelv, vagyis minden beszédmód más szemekkel lát.

András Orsolya fordítása

Herta Müller: In jeder Sprache sitzen andere Augen. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München: Carl Hanser Verlag, 2003. 7-39.

 

[1] Alexandru Vona: Die vermauerten Fenster. (Bukarest, 1993), német ford. Georg Aescht. Reinbeck 1997. 47.
[2] Vona, 43.
[3] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. november 18.
[4] Hanna Krall: Legoland. Német ford. Wanja W. Ronge, Frankfurt am Main 1990. 43.
[5] Vona, i.m., 11.
[6] Uo., 55.
[7] Uo., 1.
[8] António Lobo Antunes: Die Vögel kommen zurück (Lisszabon, 1981), német ford. Ray-Güde Mertin, München 1989. 68.
[9] Jorge Semprun: Federico Sánchez verabschiedet sich. Német ford. Wolfram Bayer, Frankfurt am Main 1994, 13.
[10] Nádas Péter: Parasitäre Systeme. In: Neue Zürcher Zeitung, 4/5., 2000. november.

Luisa Castro: Anyám egy konzervgyárban dolgozik

Anyám egy konzervgyárban dolgozik.
Egyszer azt mondta anyám:
a szerelem egy szardínia pléhdobozban. Tudod te,
mit csinálnak a halakkal,
mielőtt beteszik őket a pléhdobozba?
Egyszer azt mondta anyám: a szerelem egy műalkotás
pléhdobozban.
Te lány,
tudod, honnan jössz? Onnan, ahol
a pléhdobozba szánt
kagylókat tenyésztik. A gyár mögül, ahol rohadnak
a kagylóhéjak
meg a halas ládák. Kibírhatatlan szag, meg a kékség,
amivel nincs mit kezdeni. Na, onnan jössz.
Ó!, mondtam erre én, akkor a tenger lánya vagyok.
Nem.
Egy szabadnapnak vagy a lánya.
Ó!, mondtam erre én,
az uzsonnaidő lánya vagyok.
Igen, ott hátul, csupa olyan holmi között, amivel nincs mit kezdeni.

/András Orsolya/

 

Lavinia Braniște: Nulla belső (részlet)

Anya már olyan régóta dolgozik Spanyolországban, hogy az az érzésem, ez mindig is így volt. Egy hotelben takarít a tengerparton, és évente egyszer jön haza, amikor épp szünetel a turistaszezon. Úgy intézi, hogy itthon legyen Karácsony környékén. Már évek óta nem látta Romániát kizöldülni és kivirágozni, mindig latyakba érkezik, vacogó és kabátba burkolózó emberek közé, a fakószürke ég alá, és azt hiszi, hogy szomorú ez a vidék. Néha elkap egy-egy havazást, és úgy örül, mint egy kisgyerek, a szemére csúszik a sapkája, folyik az orra, fogja a lapátot, hogy elhányja a havat az udvarról. Aztán majd elmeséli Spanyolországban, hogy né, ekkora volt a hó, azok meg csodálkoznak, és mindig elmondják, hogy legalább egyszer nekik is el kellene jönniük Romániába.
Amikor nálam van Bukarestben, mindig részletesen eltervezem, hogy mi legyen a program, hogy hova menjünk és mit csináljunk, csak ne üljünk a lakásban unatkozva.
Most egy egész napot arra szántunk, hogy szétnézzünk Berceniben, az új blokkok között. Hadd lássuk, mi van ott, mert már küldtem neki pár linket az új lakótelepekről, ha eldöntöm, hogy hitelt veszek fel, ő adja az előleget.
Reggel kicsit kisüt a nap, de addig szöszmötölünk indulás előtt, hogy lemaradunk róla. A nap visszaváltozik hamuszürke gomolyaggá, amilyen tegnap és tegnapelőtt volt, lemegyünk a metróba, átszállunk a Victoriei térnél, aztán ott maradunk az ülésen egymás mellett, a Dimitrie Leonidáig vezető hosszú úton. Mondom neki, hogy ezek az új vonatok spanyol gyártmányúak. Meg hogy az a csaj, aki a megállókat bemondja, pereskedik a Metrorexszel, mert nem fizették ki a munkáját. Nem tudom, mit mást mondhatnék még neki Romániáról.
– Á, vagyis nem Ceaușescu idejéből van?
– Nem, nem, egy fiatal lány. Színésznő.
A Dimitrie Leonida megálló egy időkapszula, anyának tetszik.
– Nahát.
Találomra befordulunk balra, és azonnal el is fogy lábunk alól az aszfalt. Itt-ott, az új blokkok között még látni falusias udvarokat, amelyek túlélték az ingatlaninváziót. Egy tehénlepény, egy lónyerítés, egy kakaskukorékolás. Szerintem hangulatos. Távol a város zajától. És húszezer egy garzon, máshol ilyet nem találsz.
– Vajon hol van a szennyvízcsatorna? – tűnődik anya.
– A fórumokon azt olvastam, hogy ezeknek itt, a főúttól távolabb, nincs is csatornázásuk. Csak emésztőgödör.
– Az meg mi?
– Nem tudom pontosan.
– Hát csak nem fognak szivattyús kocsival járni a blokkokhoz.
– Nem hiszem.
Beérünk egy csupa sár utcába. Kicsit odébb, pont a közepén hatalmas pocsolya.
– Honnan lett ide ennyi víz? Mikor nem is esett – jegyzem meg.
– Biztos elrepedt valami cső – mondja anya.
Találomra bolyongunk az utcákon, míg el nem távolodunk minden tájékozódási ponttól. Hol van aszfalt, hol nincs. Járdát nem látok, a blokkok egymás hegyén-hátán, az egyik erkélyről a másikra látni, az épületek között elhaladva sötét útvesztőben mozogsz. Nincsenek zöldövezetek. Nem kapsz levegőt. És mégis népszerű környék, sok ablakon már függöny van, meg kocsik leparkolva mindenfelé, ahol érték.
Egyszerre csak kiérünk a peremre, és meghökkenünk: előttünk nincs más, csak egy üres mező.
Egy kutyafalkát látunk.
– Vajon visszatalálunk? – kérdezi anya.
– Mintha arról jöttünk volna – válaszolom, és a kezemmel jelzek egy irányt, valahol a hátunk mögött. Szerinted?
– Fogalmam sincs. Menjünk csak arra.
– Még bírod? Elfáradtál? – kérdezem.
– Még bírom.
Újra betérünk a blokkok közé, de az utcák nem egyenesen vannak elrendezve, hanem csak úgy találomra húzták meg a vonalaikat, és az az érzésem, hogy megint rossz felé megyünk.

Anya egy kicsit lemarad.
– Ez túl gyors?
– Senki nem fog meglátogatni itt – mondja. – A világ végén van.
Megállunk.
– Inkább kérdezzünk meg valakit, legalább megtudjuk, hogy ez-e a helyes irány – mondom.
– Mennyi előleg kell a húszezerhez?
Nem hagyja, hogy válaszoljak, ő folytatja:
– Húszezer, az szerintem csak az alagsorra vonatkozik.
– Igen, mert úgy írja, hogy húszezertől
Még csinálok pár képet a bannerekről, amikre az ingatlanosok telefonszámai vannak kiírva.
– Egész életedben fizethetsz egy veremért. Én adok pénzt, ha akarod, de jól gondold meg.
– Hát azért hoztalak ide, hogy tanácsot adj. Mit gondoljak még meg, már elegem van.

Egy éve keresek egy garzont, amit megvehetnék. Stabil állásom van, tisztességesen keresek, a bankban megbízhatónak találtak, azonnal adnának hitelt. Egy csaj az ING-től, ahol a fizetésemhez a számlát nyitottam, és ahol legelőször voltam részletekről érdeklődni, rendszeresen felhív, hogy megkérdezze, átgondoltam-e a dolgot. Folyton olvasgatom a hirdetéseket, néhány lakásba el is mentem, de mindegyik úgy nézett ki, mintha éppen akkor halt volna meg ott egy vénasszony. Én pedig lassan meghaltam mindenikkel egy kicsit, fokozatosan. Annyira szeretnék egy új lakást, ami a sajátom lehet.
– Hát honnan tudjam, mit tanácsoljak, csillagom. Nem tudom. De ide biztos nem jön majd senki hozzád…
– Most se jön senki. Csak te jössz, amikor elhozlak a repülőtérről.
– Na, azért ez nem éppen így van.
– De, pont így van.
Egy helyben állunk, anélkül, hogy bármit hozzáfűznénk. Egyszer megjelenik egy didergő nő, kifelé tart egy alagsori vegyes boltból.
Megkérdezem, merre van a metrómegálló.
– Á, nem erre kell menni, itt a Popești-Leordeni-i út van. A metró meg ott túlfelől.
Újra elindulunk a nyomorék utcákon, és próbálunk támpontokat keresni, hogy ne zavarjon össze megint ez a sok görbe út. Még kétszer megkérdezem, hogy jó felé megyünk-e.
A metrólejárónál, a főút zajában anya ezt mondja:
– Adok pénzt, ha akarod, tudod, hogy nem szólok bele a döntéseidbe, de én őszintén nem örülnék, ha itt laknál. Amíg itt mindent kiépítenek, még eltart egy jó darabig.
– Igen, még egy Megát se láttam. De közvetlen járat van a központba, húsz perc alatt ott is vagy.
Az a baj, hogy a fórumokon sem számolnak be valami rózsás helyzetről, mindenki panaszkodik az új blokkokra. Hogy rossz a beton, a csövek szűkek, nem jó a szigetelés, némelyiknél egyszer csak észreveszed, hogy a hálószobába szerelték be a központi fűtés kazánját. Nehogy olyat vegyél, ami még nincs befejezve, mondta Paul Dobre kollégám. Mindenképpen nézd meg, mit vásárolsz. De azokban, amik már készen vannak, csak az alagsorban meg a legfelső emeleten van még elérhető lakás. A többi elkelt.
Szeretném, ha a barátom, Mihai, akivel távkapcsolatban élek, kicsit rámenősebb lenne. Ha jobban akarná, hogy együtt legyünk. Ha legalább egyetlen olyan dolog lenne, bármi, amit nagyon akar.
Akkor jöttünk össze, amikor mindketten Kolozsvárra jártunk egyetemre. Azért szakítottunk, mert neki valahogy mindegy volt. Aztán én elköltöztem Bukarestbe, és egyszer újra felvettük a kapcsolatot, amikor az egyikünk, már nem is tudom, ki volt, szilveszterkor felhívta a másikat, hogy boldog új évet kívánjon, csak úgy.
Azt mondta, hogy néha eszébe jutok. Úgy gondoltam, ez elég is. Velünk minden úgy van, hogy néha. Néha beszélünk telefonon, néha találkozunk. Elég ritkán van ez ahhoz, hogy mindenki más azt higgye, egyedül vagyok. Én meg néha azt érzem, hogy elég gyakran gondolok rá ahhoz, hogy azt hihessem, a barátom.
Anya nem tud róla, nem akarok elvárásokat ébreszteni benne.
Mihai is ezt mondta nekem, hogy nem akar elvárásokat ébreszteni bennem.
– Ha lenne valakid, mondjuk. Ketten, az más – mondja anya, aki egyedül van a fiatalsága ködbe vesző idejétől fogva.
– Tudod…
– Azt tudom, hogy milyen, amikor nincs erőd egyedül cipelni minden terhet.
Lemegyünk a metróba, odaérintem a kártyát, hogy átmenjen a kapun, aztán még egyszer, és átmegyek én is.
– Ne kezdj cseszegetni azzal, hogy menjek férjhez.
– Tudod, hogy nem cseszegetlek.
Megállunk a központban, és elmegyünk a Történelmi Múzeumba, ahol a régi gyerekkönyvek kiállítása nyílt nemrég. Mielőtt bemennénk, megmutatom neki Traianus szobrát az anyafarkassal, elmesélem, mennyit kritizálták, hogy hogy sikerült, meg hogy Traianus pucája attól olyan fényes, hogy mindenki ráteszi a kezét, amikor fényképezkedik ott. Olyan arcot vág, mint aki jól szórakozik, de szerintem csak udvariasságból. Nem tudom, mi mást mondhatnék még neki Romániáról.
A kiállításon egyes könyveket felismerek gyerekkoromból, és anya is felismeri őket, mások viszont régebbiek, nem kerültek soha a kezünkbe. Van egy egész tárló csupa Pinocchióval, különböző kiadások. Elbűvölten nézem.
– Nekem soha nem volt meg a Pinocchio!
Anya bűntudatosnak látszik. Aztán unottnak. Aztán fáradtnak.
– Még bírod, vagy üljünk le?
– Még bírom – mondja, és megfogja a kezem.
Odatartom az arcomat, hogy megpusziljon, ez egy közös viccünk.
Ahányszor csak találkozunk, feltűnik, hogy változott az arca az előző látogatása óta. Pedig látni közben is látom, mindig, a skype-on. Most egészen hosszú a haja, amilyen soha nem volt, amíg itthon lakott, életem első tizenhét évében. És látom, hogy telik fölötte az idő, ahogy egy fatörzs gyűrűit látod, meg tudom mondani egyik évről a másikra, hogyan változott. Ha fölötte telik, fölöttem is telik. Ő az őrangyalom, mit csinálsz, ha az őrangyalod öregszik?
Egész életemben arra vágytam a legerősebben, hogy jó gyerek legyek.
– Gyere, mindjárt indulunk, és leülünk valahová – mondom.
A kávézóban az asztalnál azt mondja, hogy rendeljek bármit, ő meghív.
– Tudom, hogy magadnak nem veszel soha semmit, nem szánod rá magad. Nem is jársz ki.
– Nem vagyok olyan egyedül, ne gondold.
– Jó.
A pincér két csésze cappuccinót és egy elegáns tálcácskán macaronokat hoz, egyet mindenik fajtából, hogy „megpróbáljuk” őket, ahogy anya mondja, a spanyollal kevert román nyelvén. Az én csészémben egy tökéletes tejhab-szív van, míg az övében szétfolyt a rajz, nem lehet kivenni semmit.
– Jaj, milyen szép – mondja az asztalon áthajolva, az orra az én csészémben.
– Kéred? – kérdezem.
– Neeem. Hát minek, nekem talán nincs?
Igyekszik egyből beleszürcsölni a csészéjébe, hogy legyen oka nem cserélni. Hogy nekem maradjon a szép kávé. Így értelmezte ő az anyaságot. Hogy gyorsan megegye, ami rosszabb, és nekem maradjanak a legfinomabb falatok. És úgy benne van ez már a vérében, hogy fel sem tűnik neki.
Megégeti a nyelvét.
– Még mesélj magadról – kérem, és egyszerre rám szakad a tudat, hogy mennyire nem vagyok jelen az életében.
A munkatársairól beszél.
– Milyen pocsék hely ez a Berceni, nem? A site-on teljesen másképp nézett ki.
– Igen… Hagyjad, majd még nézelődünk. Ne siesd el.
– Mi legyen? Költözzek Ursuhoz?
Ursu egyik nap az ebédszünetben elrángatott, hogy megnézzem a garzonját. Mert kimeszelte, és közel van, fél óra alatt odaérünk.
– De az egész szünet fél óra – mondtam. – Ötkor nem jó magának?
– Ne törődj, nem lesz semmi baj – mondta halkan a recepciós pult fölött, ami magas, mint egy bárban, és mögötte van az íróasztalom. – Gyere most, minek töltsük az időt öt után?
– És ha keres a főnöknő?
– Majd Timi azt mondja neki, hogy kimentél ebédelni.
Szokatlan volt vele menni a metróig, sietős léptekkel. A metróba az én havi kártyámmal ment le, a 62 alkalmassal. Turkált a zsebében, de mielőtt kikotort volna valamit, mondtam neki, tessék hagyni, én úgysem használom el mindet. A metróban a kapaszkodókon lógva álltunk egymás mellett, ő meg elkezdte mesélni, hogy már mióta ki akarják rúgni, de nem jön össze, mert megzsarolta őket – „túl sokat tudtam, és félnek!” – meg hogy azért vették fel Ioana Păunt, mert a férje a főnöknő unokatestvére.
– Azért ül egész nap ölbe tett kézzel! – tette hozzá bosszúsan.
Tehát ezért utálják egymást, gondoltam, mert az messziről látszik, hogy a két nő nem jön ki valami jól. A kiselőadás két megállón át tartott, és rendkívül zavarba hozott, noha a zaj miatt csak megszakításokkal hallottam. Nem kértem, hogy ismételje meg. Egy zsák vagyok, amibe a kollégák minden pletykája és elégedetlenkedése beleömlik. Talán nekem is el kellene kezdenem mindenkiről rosszat terjeszteni, hogy elmenjen a kedvük a további vallomásoktól. Vagy mindenbe beleköthetnék, hogy idegesítsem őket. Habár azt hiszem, sok idegesítő megjegyzés lefolyhatna a Dunán, amíg ezek megtanulnák végre tartani a szájukat.
A garzon a második emeleten volt, az ajtaja vadonatúj, még a védőfóliát sem húzták le róla, de bent minden ósdi volt. Mintha éppen akkor halt volna meg ott egy vénasszony. Ursu ilyesmikkel foglalkozik, lakásokat vesz, kimeszeli, aztán kiadja őket. Egy idő múlva eladja, és másokat vesz, kezdi elölről, öt-hat lakása is van Bukarestben, egyik hitelt a másik után veszi fel, forgatja a pénzt, egész áldott nap hívják a cégünket mindenféle alakok a bankból, hogy ellenőrizzék, tényleg van-e munkaviszonya. Máskor személyesen is eljönnek, ő meg kéri, hogy tessékeljem be őket az irodába. Jóban van minden bankkal. Minden szerelővel meg mázolóval. Minden párttal.
Volt egy beüvegezett erkély is, előtte fák, amik súrolták az ablakot, ő meg biztosított afelől, hogy nyáron itt pompás a kilátás. Minden zöld, a szemben levő blokk nem is látszik. Az erkély tele volt kampányanyagokkal – plakátok, négyféle szórólap, naptárak, két zacskó golyóstoll. Gyorsan elmagyarázta, hogy a fia belekeveredett a választási kampányba, egyik párt azért fizette, hogy terjessze ezeket az anyagokat, a másik meg azért, hogy megsemmisítse, amit
szét kellett volna osztania. Nem tudta, hol dobja ki a holmit, úgyhogy idehozta a lakásba, az erkélyre.
– De ha beköltözöl, majd elviszem, persze. Vagy két zsák szórólapot falura vittem, jó az a tyúkok alá… Ha esetleg szükséged lenne golyóstollra…
És nagyvonalúan rámutatott a Billás zacskókra.
– Mennyit fizetsz ott, ahol most laksz? Kétszáz eurót?
Régebben említettem neki, amikor még nem tudtam, mit forgat a fejében.
– Neked kiadom nyolcszáz lejért.
– De nincs is olyan közel, mert a Dristortól még legalább negyed óra gyalog.
– Mehetsz a Muncii felé is.
– De akkor át kell szállni a Victoriei téren, és úgy még hosszabb… Nem tudom, mit mondjak, át kell gondolnom.
– Nyugodtan, nem sietünk.
Visszafelé menet azt mondta, hogy jól jönne neki, ha én laknék ott, mert olyan csendes vagyok.
– Meg aztán ha valami lenne, tudom, hogy honnan szedjelek elő – tette hozzá, és gyanúsan nevetett.
Anya azt kérdezi, hogy van-e türelmem még egy költözéshez. Nincs, de a változás talán nem ártana. És megszabadulnék a szomszéd kutyától, ami az éjszaka közepén ugatja a semmit.
– Az ilyesmiket nem kerülheted el, ha blokkban laksz.
– Két éve megesküdtem magamnak a bajuszom alatt, hogy következő alkalommal a saját lakásomba költözök.
– Na, sok mindent megígér magának az ember – mondja erre anya.
Évek óta arra várok, hogy tanítson nekem valamit az életről. Hogy kinyissa a száját, és valami szilárdat mondjon, valami megingathatatlant. Ez a dolog így van, és nem másként. Vagy legalább csak annyit, hogy minden, amit gyerekkoromban mondott arról, hogy „ha nagy leszel”, az tévedés volt. Lehet, hogy annyit tanultam harminc év alatt, mint ő ötven alatt, és mindketten messze járunk még bármilyen hasznavehető bizonyosságtól.
– Milyen jól áll neked a hosszú haj – mondom, mire egyből felragyog az arca.
– Tetszik?
– Igen, és ez a fülbevaló is vagány.
– Kéred?
– Neeem, én már nem hordok fülbevalót. Nincs türelmem az ékszereket összeválogatni.
– Elég rosszul teszed. Neked adom, ha akarod.
– Nem kérem, nem hallod?
Egyetlen macaront evett meg, és azt mondja, jóllakott, a többit nekem hagyja.
Érzem, hogy nagyon kifárasztotta ez a nap, és hívok egy taxit.
Mikor hazaérünk, nem veszem le a kabátom, rájövök, hogy nincs kenyerünk, se vizünk, és le kell mennem a Megába.
– Elvinném a kulcsot magammal, hogy aztán ne csengessek fel a kaputelefontól. Mi legyen, bezárjalak?
Levágódik a kanapéra, kiveszi a távirányítót a feneke alól.
– Zárj be.

(András Orsolya ford.)

Braniște, Lavinia:
Interior zero. Bukarest: Editura Polirom, 2016. 23-32.

Illusztrációk: Alisza Jufa

 

Ingeborg Bachmann: Adósság-idő

Jönnek még nehezebb napok.
A visszavont híváshoz igazított, záloggal halasztott idő
moccan a láthatáron.
Nemsoká fel kell kötnöd sarudat
és vissza kell űznöd a kutyákat a lápvidéki tanyára.
Mert a halak belei
kihűltek a szélben.
Szegényesen parázslik a csillagfürtök ordas fénye.
Tekinteted nyomoz a ködben:
a visszamondott szavak óráira osztott, haladékot nyert idő
moccan a láthatáron.
Odaát szeretőd a homokba süllyed,
ő emelkedik lobogó hajához,
ő vág a szavába,
ő parancsol neki hallgatást,
ő látja halandónak
és búcsúra hajlandónak
minden ölelés után.
Körül se nézz.
Csak kösd fel sarudat.
Űzd vissza a kutyákat.
Vesd a halakat a tengerbe.
Oltsd ki a csillagfürtöket!
Nehezebb napok jönnek.

András Orsolya fordítása

Ingeborg Bachmann

Herta Müller: Egyszer megérinteni – kétszer elengedni

A múltból kiemelkedő egyes mozzanatok nem haladhatnának át olyan élénken és újszerűen a jelenemen, ha a maguk idejében, amikor megélt pillanatok voltak, megértettem és átláttam volna őket. Akkoriban talán mindig újra elöntött azoknak a dolgoknak az áradata, amiket meg kellett tennem – vagy éppen el kellett kerülnöm. Minden történésbe beférkőzött és benne is ragadt egyfajta köztes tér, az elhelyezhetetlen: a szüntelen rágódás és fejtörés, hogy ki előtt és mikor, hol és hogyan kell beszélni vagy hallgatni. A rezsim szakadatlan és éber figyelmét a végsőkig ingerelni a meg nem engedett határát feszegetve; a gyári gyűléseken és a vallatásokon hallgatással fejezni ki az undort; úgy viselkedni és olyan tartást ölteni fel, ami látható, viszont nem bizonyítható. És ha muszáj, hát beszélni – de semmit sem megválaszolni, hanem a kérdésbe kapaszkodni, visszahurkolni rá, amint magunk is újra és újra használjuk a belőle kiragadott szavakat. De éppen ezekkel a szavakkal cikkcakkban szaladni, eltűnni a füllentések fodraiban, ködösíteni. Talán kénytelen voltam a zavarosat, az eltorzítottat ösztönösen is távol tartani magamtól, és vigyázni, nehogy teljes súlyával ránehezedjen az agyamra, s egész terjedelmével megtöltse a fejemet, és minden ismert borzalomhoz ráadásként hozzá kellett fűznöm egy darab gyanútlanságot, ami az észlelést kíséri, és nem hagyja, hogy következményeit is felfogjam. Azt hiszem, minden fejben található egy erre alkalmas berendezés, egy védekező mechanizmus, ami úgy működik, mint egy sorompó, és bezárul, ha egy száguldó vonat közeledik. Mert mai napig szégyellem, hogy akkor milyen keveset értettem a dolgok horderejéből. Csodálkozom, mennyire kevéssé ismertem fel minden jelenben azt a csomagot, amit, búcsúzásakor és elmúltában, a jövendő számára kezembe adott. Az utólagosság gyötrelmének oka és siralmának tárgya nem a múlt és a jelen elválása. A felidéződő „akkori” idő és a mai idő, ami a mindenkori következő napon maga is felidézetté lesz, nem kronologikusan vonul át az emlékezeten, hanem a dolgok egyes felületeiként, fazettáiként. Mindig új részletek találkoznak össze, új kombinációkban tűnnek fel, és minden párosításban másnak mutatkoznak. A fejben a dolgok legalsóbb rétege tombol és fosztogat. Az utólagosság azzal összevetve, amit róla tudni vélnénk, pimaszul újszerű. A legalsóbb réteg a jelennel éppen azon alkudozik, amit a maga idejében megtenni szükségtelen volt, s amiről beszélni sem volt érdemes. A jelennel való keveredés kaján módon takarja ki a korábbi idő harmadik, ötödik vagy huszadik felületét, azt a feltűnés nélkül elrejtett szálat a szövetben vagy azt az öltést, ami akkor a szem mögött túl közel vagy előtte túl messze volt. Az emlékezésnek megvan a maga kalendáriuma: az, ami nagyon régen történt, közelebbi múlt lehet akár a tegnap eseményeinél is. Úgy is mondhatnám: múltbanvalómmal a jelenülőben találkozom, a megérintés és az elengedés oda-vissza mozgásában. Erre példát kell adnom.

 

Nem sokkal azután, hogy Németországba érkeztem, Marburgba utaztam, és a vonaton találkoztam a rimini felé tartó inge wenzellel. Marburgban az egyetem vendégházában laktam, a Lahn partján levő parkban. Ránéztem a vízre, ismételgettem és megnyújtottam a la-t, míg a lala folyónév olyan lett, mint egy ének, és úgy éreztem az ínyemen a hűvösségét, mint a vizet. A folyóban nem ültek mélyen a kavicsok, csak a park volt mélyen zöld, a ház pedig olyan fehér, hogy belekáprázott a szemem. Félelmetesen szép volt mindez annak számára, aki egy kisemmizett országból szökött ide, tönkrement idegekkel. Ezért akartam egyedüllétemben tovább űzni játékomat a lala-val, hogy közelebb érhessek ehhez a sértetlen helyhez – csak itt látszott meg igazán a saját zavartságom, megtörtségem. Bele akartam kényszeríteni magamat a bizalomba ez iránt a hely iránt, nyugodt tekintettel újra hozzászoktatni magamat a szépséghez, hogy ne gondoljak már megint automatikusan arra: elhagytam a diktatúrát, és mások, akiket szeretek, most is ott vannak, és tovább őrlődnek benne. Ez alkalommal talán sikerülhetett volna, amit már annyiszor próbáltam, ha nem jelent volna meg három fehér kacsa. Hagyták az üres vizet sárga csőrükbe szaladni, bólogattak a fejükkel, lendítettek tojássárga, úszóhártyás lábukon, átrágták a cseppeket, majd engedték, hogy a víz újra kifusson csőrükből. Nem ittak, hanem ették a vizet – a csőrük arany evőeszköz volt, az úszóhártyáik pedig arany vízcsapok, amik a hideg és a meleg vizet összevegyítették. Erre most nem gondolsz, határoztam el, amikor már régen a diktátor arany evőeszközeire és arany vízcsapjaira gondoltam. Még hatalmon volt, amikor a kacsákat láttam. És amikor még Romániában éltem, keringett még az a förtelmes szóbeszéd, hogy Ceauşescu arany evőeszközökkel eszik, és fürdőszobájában aranyból vannak a csapok.

 

Így kapcsolódnak össze a mostani és az akkori részletek. Váratlanul, minden ok nélkül, mi több, engedély nélkül és kivédhetetlenül jön létre a múltbanvaló a jelenülőben. A nyomor aranykirályáról szóló híreszteléseknek akkoriban még egy szavát sem hittem. Egészen addig, amíg el nem kellett hinnem, hiszen – jóval Marburgban töltött napjaim után – a megdöntött uralom királyának háztartásában összeállított leltárjegyzék megerősítette azokat. Miért is láttam a Lahn partján állva a kacsákban éppen a diktátort arany evőeszközökkel enni és arany csapokból vizet engedni? Azelőtt soha nem foglalkoztatott ez a pletyka. A szóbeszéd a gyárban mindig ebédszünetkor járt körbe, amikor a „proletárok” a tűzforró vagy a jéghideg csarnokban, a gépekből kifolyt olajfoltok között ülve kicsomagolták az újságpapírból a száraz kenyeret és az avas szalonnát, kedvetlenül rágtak, és körbeadták a pálinkás üveget. Őrültségnek tartottam, amit mondtak, úgy hangzott, mint a nincstelenek ostoba elképzelései a mesés gazdagságról. Marburgban mégis szinte rosszul lettem a fehér kacsák arany csámcsogásától és a vízben csapkodó lábaik láttán. A parvenu-diktátor iránti megvetésem régi volt, a fejem jól ismerte. De a fejem ismert még ezen kívül legalább három tucat munkást, akik a kivándorlásom óta is minden nap, így azon a napon is, amikor a kacsákat néztem, az olajfoltok között ülve avas szalonnát ettek. Az is gyakran előfordult már velem németországi vendéglőkben, hogy amikor letették elém a megrendelt ételt, elsírtam magam, mert az olajfoltok között tartott ebédszünetekre gondoltam. Éhes voltam, de nem volt semmi étvágyam, mert eszembe jutott, hogy annyi embert szeretek, akik nem is sejtik, mi mindent von meg tőlük és titkol el előlük a diktatúra.

 

A Lahn partján álltam, és úgy jött felém az a három kacsa, mint a múlt. Vízrágásuktól felfordult a gyomrom, és ahogy a lábuk megcsillant és emelkedett, megszédültem. Vajon megkárosítás-e, ha a sértetlen helyen, ezer kilométerre a nyomorúságtól, a gyűlölt diktátor képes az aranyát szó szerint a zsigereimbe döfni?

 

Az ilyen pillanatokban, amikor a jelenvaló és az elmúlt egymást keresztezik, kölcsönösen megfosztják egymást az értelmüktől, és egy egészen váratlan dimenzióban mindkettő eltorzul, az ember egészen őrült, ugyanakkor kristálytisztán épeszű és normális. Az ember furcsa módon áll önmaga mellett, megadja magát a rajtaütésszerű támadásnak, közben védekezik is, a legbutább dolgokat beszéli be magának, különféle kibeszélési stratégiákat és ürügyeket talál ki. De be vagy ki, itt ugyanaz. Egy összeaszott, hipochonder nyomorkirály nem lehet három kacsa cimborája, mondja magának az ember. Mindahhoz, amit ő elkövetett, nekik a semminél is kevesebb közük van. De talán éppen ez az: pontosan ez a semminél is kevesebb nyitja meg a cinkosság rését azzal a magától értetődőséggel szemben, amit a Lahn partján láttam. Elmehetnél gondtalanul csavarogni, a Lahn pedig folyhatna tovább, és pár nap múlva beszámolhatnál róla, hogy milyen szép volt a partján megpihenni. De a kacsák aranyáról, ami evésük és vízben csapkodásuk közben megcsillan, senkinek sem beszélhetsz, ahogy arról sem, hogy milyen végtelenül telítődtél ezzel a normális őrülettel. Soha egyetlen szót sem fogsz mondani Marburgról, sem a Lahn partján saját kezűleg felépített undorodról. Hallgatni fogsz, akkor is, amikor később egy boltban a barátnőd azt mondja, kezébe véve egy Lahn-parti ásványvizet tartalmazó üveget: Hiszen te is jártál arra, igaz? A válaszod elharapott jaa lesz, és eszedbe fogja juttatni a lala-t, és témát fogsz váltani, mintha mindegy lenne neked, hogy a Lahn szó folyóvíz, utca vagy éppen betegség neve. Óvakodsz attól, hogy valaki akár csak említse is előtted a Lahnt, hallgatsz, és hagyod, hogy mások azt higgyék: semmi érzéked a szép helyek iránt, nem is veszed észre a jelenvalót ebben az országban.

 

Aleksandr Rodchenko: Georgi Petrusuv portrait (1933)
Aleksander Rodchenko: Georgi Petrusuv portrait (1933)

Mielőtt a Lahn parján látott kacsákról beszéltem volna, említettem még valamit. A Marburgba vezető úton ismerkedtem meg a rimini felé tartó inge wenzellel. Nem hiszem, hogy aludt, noha órákon át csukva tartotta a szemét, mert az volt a feladata, hogy aludjon. Ismerik Önök egyáltalán inge wenzelt? Harmincas évei elején jár, hullámos szőke haja van, az arca keskeny, karcsú nyakán aranyláncot visel, ami alvásirányban lóg Inge Wenzel fehér hálóingének bal pántja mellett. A szeme színét nem ismerem, hiszen a fülkében az volt a feladata, hogy aludjon. A párna és a takaró mattsárga. Amint beültem a fülkébe, és menetirányban elhelyezkedtem az ablak mellett, a fehér hálóing volt az első, amin megakadt a szemem. Egy hálóing háromujjnyi széles pánttal, amilyet nagyanyám varrt egy télen, nem sokkal azelőtt, hogy a városba kerültem volna a középiskolába. inge wenzel hálóinge ott volt nagy vinilintáskámban, amikor a falusi otthonból a világba utaztam. Most is fel tudom idézni a kiszabását, a megvarrását, és emlékszem azokra a trükkökre, amelyek végül is ezt a darabot eredményezték: túl kevés volt az anyag, és ha felül összevarrják, meg ujjnak is szabnak belőle, a hálóing illetlenül rövid lett volna. Hogy hosszabb maradjon, nagyanyám kitalálta a pántokat. Húsz centivel toldotta így meg a hálóinget. A meztelenül hagyott váll viszont ugyanolyan illetlen volt, mint a rövid hálóing. A pántoknak háromujjnyi szélesnek kell lenniük, mondta nagyanyám, hogy úgy tűnjön, ízléses négyszögletes nyakkivágás ez. Az anyag azonban csak egyujjnyi széles pántokhoz volt elég. Így még szebb is, mondta, az alváshoz talán kicsit kellemetlen, de a városban úgysem olyan hűvösek azok a betonházak, mint itt falun a mi szobáink, és ha illetlenül, sőt kimondottan közönségesen néz is ki, az városon csak rendjén való lehet. Hosszadalmas próbák után végül is odavarrta a túl keskeny pántokat, kijelentette, hogy meg van elégedve, elpakolta a gombostűket, az ollót és a cérnát, rátette a fedelet a varrógépre, kivasalta a hálóinget, és beletette a bőröndömbe a többi „városi ruhanemű” közé. De néhány nap múlva megint elővette. Elkezdett szegélyt horgolni a pántokra, ovális lyukacskákkal díszített mintát. Ettől a csipkeszegélytől a hálóing csak még „közönségesebb” lett. Nem is hiszem, hogy ne vette volna észre. Soha nem fogom megtudni, hogy az illetlenséget kibővíteni vagy mégis inkább bekeríteni akarta azzal, hogy a csipkét mind szélesebbre és áttörtebbre horgolta. Vagy csak áthorgolta magát egyik szemből, egyik sorból a következőbe, mert a hálóing már elkészült, a tél viszont még eltartott. Biztosan volt ebben a munkában, ebben csipkeszegélyben valami áramlat vagy szívóerő, mert a keze alatt a hímzett hálóing minden lyukacsos sorral egyre jobban hasonlított a jég finom mintázataira. Téli nyugalom a szántóföldön, ahol nem jár senki, és ahol törékeny szépségben megbékül egymással az olvadás és a fagyás. A legszélső peremen, ahol a föld megszakad, ott a legszebb a hó. A nap és a hold szétharapja, megtöri, mint az üveget, fogas mintája lesz, mint a kéz és a láb ujjainak. Az akkori nézőpontból tekintve rá, a hálóingem városi ing volt a téli falu csipkeszegélyével, és mai szempontból városias falusi ing Inge Wenzelen: téli álom a porfészekben, amit horgolt csipkével díszített dekoltázzsá csábít az anyag szűkössége, s a városi nőkről kialakult előítéletek. Bármit is varrt nagyanyám, arra mindig figyelt, hogy „komótos” legyen. Ami azt jelentette, hogy kétszer olyan bő, mint amilyenre szükség volna. Magától értetődik, hogy ez a rövidre sikerült hálóing is olyan bő volt, hogy az anyag biztosan több mint elég lett volna, ha nagyanyám a szabásnál a szélességét számítja hossznak.

 

Inge Wenzel tehát ebben a bánáti sváb hálóingben utazott a német városok pályaudvarain át. Én a városban soha nem viseltem azt a hálóinget, a szekrénynek egészen az aljába tettem. De már találkoztam vele egyszer, akkor is idegen bőrön volt, egy hálókocsiban, nyolcórás vonatozás a téli éjszakán át Temesvárról Bukarestbe. Az utazásból akkor halálfélelem lett. Amikor beléptem az állomás várótermébe, három férfi várt rám: egy rendőr, a másik kettő civilben. A rendőr elkobozta a vonatjegyemet és a személyi igazolványomat, lelépett, engem meg otthagyott a két civil ruhással álldogálva. Át akarták kutatni az utazótáskámat. Én rámutattam a többi utas bőröndjeiből, zsákjaiból és ládáiból tornyosuló hegyekre, és vonakodtam. Bukarestbe azért készültem, mert nyugat-berlini lektorommal akartam találkozni; telefonbeszélgetésünket lehallgatta a titkosszolgálat. Otthon nem volt telefonom, el kellett mennem a postára, kérelmezni a nyugat-berlini beszélgetést, kitölteni az űrlapokat, aztán három órát várakozni, míg ki nem jelöltek számomra egy fülkét. Ez alatt az idő alatt a titkosszolgálat a „telefonos kisasszonyoktól” értesülhetett bármelyik beszélgetésről, amit csak kérelmeztek. A külföldi beszélgetésekhez amúgy is volt egy külön pénztárablak a postán, és a fülkék is el voltak választva a belföldi telefonáláshoz valóktól. A külföld-fülkékben valószínűleg minden beszélgetést lehallgattak, még ha a legtöbb csak unokatestvérekről, harisnyákról és üdvözletekről is szólt. Az állomáson a két civil ruhás is a titkosszolgálatnak dolgozott, és pontosan informálták őket arról, miket szándékozok tenni Bukarestben. El akarták kobozni a kéziratot. Az azonban nem a táskámban volt, hanem már régóta Bukarestben. Egyik barátom előző nap zavartalanul levitte az éjszakai vonattal. A táskámban valami sokkal rosszabb volt: az Amnesty Internationalnak szóló levelek, letartóztatott emberek nevei. A táskámban ott lapult jó néhány év börtön, nemcsak magamnak, hanem olyan embereknek is, akik megbíztak bennem. A két civil ruhás közölte velem, hogy nem fogok elutazni, legfennebb az ördögbe mehetek. És hogy a cellában jobban fogok aludni, mint a hálókocsiban, mert ott nem billeg az ágy – hacsak nincs földrengés, tették hozzá nevetve. A többi utas szedelőzködött, berakodták a csomaghegyeket, lassan kimentek a peronra. A két civil sugdolózott, aztán az egyik kinyújtott ujjával a földre mutatott, erről a helyről egy lépést se mozduljak, mondta, egy centit se, mondta a másik, itt várjak – azzal elmentek. Az utasok már mind kint voltak a peronon, a csarnok körülöttem magas és széles és üres volt, bolhairtó- és klórszagú. Cipőim közé csúsztattam a táskámat, ott álltam, és láttam a magasban a szocialista falfestményeket a cséplőgépekkel, az infantilisan mosolygó parasztasszonyokkal, akiknek ezeken a festményeken mindig olyan a lábuk, mint a kövér, sárga uborka, ami késő ősszel ottmarad a kertben, mert ehetetlenül keserű. Mellette az ipart magasztaló festmény, proletárok a kohó hajnali vörös gőzében, kezükben hosszú piszkavas, arccsontjaik geometrikusan eltorzítva, az álluk mindig olyan visszataszítóan háromszöggé keményedik, mintha az emberek kutyapofát viselnének. A falhoz hajoltam az arcommal, és, hogy sakkban tartsam az idegességet, egy pillanatig lehunytam a szememet. Amikor újra kinyitottam, az orrom előtt ott csillogott egy csótány. Távolodott, a szegélylécen mászott végig, és a sarkán, ahol az megszakadt, lezuhant a földre. Nem volt elkészülve a szegélyléc végére. Kíváncsiság nélkül figyeltem, közömbös volt számomra, és én is a magam számára, a fejem kihalt zug volt, s amióta a csótányt néztem, nem gondoltam semmire. Aztán felemeltem a táskámat, a karomra vettem, és elhagytam a kijelölt helyet. Vonatjegy és személyi igazolvány nélkül indultam az ajtó felé, a lábam reagált, nem a fejem. Kint a peronon ott várt a két civil ruhás. Abban a pillanatban már tudtam, mi volt a terv. Mint mindig, szennyes, ravasz csel volt: próbára tettek, hogy mennyit merészelek a parancs után, hogy ne hagyjam el a csarnokot, ráadásul vonatjegy és igazolvány nélkül, amit fel kellett mutatni a kalauznak a hálókocsiban. Azzal számoltak, hogy ott fogok állni a teremben, mintha gyökeret vert volna a lábam, és hogy a vonat nélkülem fog elindulni. A vonat indulása után pedig ők majd visszajönnek, és azt mondják, saját hibámból késtem le a szerelvényt, hiszen igazán elutazhattam volna, ha akarok. Nekik ahhoz semmi közük, hogy ott ácsorgok a váróteremben, senki sem tartott vissza az indulástól, ők ott sem voltak. Van egy másik változat is: a vonat indulása után visszajöttek volna a csarnokba, nagyon „csodálkozva” azon, hogy nyilvánvalóan meggondoltam magam, és mégsem akarok elutazni. Azt állították volna, hogy kerek perec megmondták nekem: kint fognak várni a peronon, és hogy én nem fogtam fel, mert túl buta vagyok hozzá, hogy akár a legegyszerűbb dolgokat is megértsem. Mindkét változat nagyon szórakoztató játék lett volna számukra, káromkodásokkal megtűzdelt fenyegetőzések, közönséges kis támadások, gunyoros gonoszságok. Most viszont ott álltam előttük a peronon, és nyilván erre az esetre is volt kéznél egy harmadik változat: közre vettek, váltakozva lökdöstek a könyökükkel, és megtaposták a lábamat. Ide-oda tántorogtam közöttük, közben ők semmit sem szóltak, és én az ajkamba haraptam, és néma maradtam, mert nem akartam alkalmat adni nekik arra, hogy egyetlen szóból nagy jelenetet rendezzenek, és itt tartsanak. Ebben a lökdösődésben egyetlen szó sem hangzott el, mintha sem nekik, sem nekem nem lett volna semmilyen nyelvem. A földön finoman szétszórva a lisztszerű hó, sehol nem égett semmi fény, a peron koromsötét és üres volt, már mindenki beszállt. Úgy hallottam magamat elbotlani és elesni, mintha másvalaki lett volna, akivel ez történik. Mindig újra felálltam, és tovább botorkáltam a vonat mellett a két férfi között, mintha ők nem is léteztek volna, amíg végre el nem értem a hálókocsiig, a peron legvégéig. Ott az egyik balról, a másik jobbról állt meg a kocsi lépcsőjénél. Az egyik a kezembe nyomta a jegyet, a másik a személyi igazolványt. Vigyorogva „jó utat” kívántak, úgy hangzott, mintha „utolsó utat” mondanának; aztán beszálltam – és ők is. Tehát ez a beszállás is a harmadik változathoz tartozott. El voltam készülve a legrosszabbra: ezen az éjszakán, amikor mindenki alszik, a két férfi a kerekek alá fog vetni engem. A halotti bizonyítványon, mint ilyen esetekben mindig, az fog állni: „öngyilkosság”. Láttam, ahogyan a folyosó végén átsurrannak a következő kocsiba. Megbízásuk volt, csomagjuk nem volt. Ez a legnagyobb és valószínűleg az utolsó hibám, nem szabadott volna beszállnom, gondoltam, nem szabadott volna felkínálnom neki egy ilyen ragyogó lehetőséget: órákon át tartó éjszakai utazás az elhagyatott síkságon keresztül.

 

A fülkében az alsó ágy volt az enyém – még egy jel, hogy ezen az éjszakán eljönnek értem és elvisznek. A felső ágy egy ötven körüli nőé volt, olyan magas konttyal, hogy a frizurája egy szőrmével bevont teáskannára emlékeztetett. A nő a folyosón állt a nyitott fülkeajtó előtt, röviden végigmért, aztán hátat fordított a fülkének, és az ablaküvegen keresztül kibámult a vak sötétségbe. Vajon ez a teáskanna a két civil ruhás cinkosa? Azért került volna az én fülkémbe? Felmutattam a kalauznak a jegyemet és a személyi igazolványomat, és megpróbáltam kiolvasni a szemeiből, a szája szögletéből, hogy beavatták-e őt is a két titkosszolgálati ügynök tervébe. Nem szánt rám több időt, mint a teáskannára. Rögtön utána, nem törődve a nyitott ajtóval, levetkőztem, magamon hagyva a harisnyát a pizsamám alatt. Lefeküdtem és betakaróztam, a takaró alatt becsúsztattam a leveleket a harisnyámba, egy darabig fekve maradtam, aztán felkeltem és kisiettem a vécére. Széttéptem a borítékokat, beledobtam őket a vécékagylóba, lehúztam a vizet, begyűrtem a leveleket a fal és egy rozsdás cső közé. Mire visszaértem, a teáskanna még mindig az ablak előtt állt. Visszabújtam az ágyba, és sokszor megszámoltam a csíkokat útitársam pulóverének a hátán. Huszonegy volt, és annyi is maradt, mígnem bejött a fülkébe, és elkezdett levetkőzni. Arcommal a fal felé fordultam, és mikor megint odanéztem, éppen egy világoskék kombinéra vett rá egy fehér, horgolt pántos hálóinget. Aztán lecsúsztatta válláról a keskeny világoskék pántot, megrázta magát, míg s világoskék ruhadarab a földre esett, és rálépett, mintha pocsolyába lépne. Aztán felvette, és felmászott az ágyába. Amíg vetkőzött, szégyellte magát, de muszáj volt megfigyelnem őt, tudni akartam, hogy van-e neki is megbízása, mint a két férfinek. A világoskék kombiné, de mindenekelőtt ez a fehér, csipkés pántú hálóing cseppet sem illett egy cinkoshoz. Talán nem az a feladata, hogy segítsen nekik elvonszolni engem, hanem meghatározott időben, mielőtt a másik kettő jönne, álmomban el kell kábítania, és amikor végeztek, a civil ruhásokkal a következő állomásig fog utazni, vagy akár reggelig is, és aztán visszafelé, haza, a másnap éjjeli vonattal. Szabadnapot fog kapni, hogy kialhassa magát. Alig oltottuk le a villanyt, rögtön elaludt, máris horkolt. Vajon van-e egyáltalán ilyen hirtelen elalvás, vagy nem is aludt, csak azért horkolt, hogy engem becsapjon? A fehér hálóinggel is meg akart téveszteni? Nem engedhettem meg magamnak, hogy aludjak. Úgy tűnt, hogy az egész sötét, túlfűtött fülke bele van burkolva a teáskanna-frizurába, a levegő súlyos volt, olyan nagynak éreztem a szemeimet a fejemben, mint a fehér hólyagokat a brekegő békákon. A számra szorítottam a kezemet, és hangtalanul sírtam. Amikor az arcom alatt átnedvesedett a párna, olyan voltam magam előtt, mint egy önsajnálatban szenvelgő idióta, egy siralmas szemét, aki egészen önként sétált bele a csapdába. Száraz oldalára fordítottam a párnát, és elkezdtem verseket mondani magamban, énekelni: A hó fehér és fehér fehér fehér és fehéren fekszik a hó, a hó alatt akarok feküdni és feküdni és feküdni és nézni. Százszor is elénekeltem ezt magamnak, a vonat ringatózása illett hozzá. Csak amikor már megvirradt, és a teáskanna még mindig horkolt, akkor mertem elhinni, hogy a két civil ruhás most már nem jön el értem, elszalasztották a leplező sötétség lehetőségét. Kisurrantam a vécére, a levelek után.

 

Alexander Rodchenko: Girl with a Leica (1934).
Alexander Rodchenko: Girl with a Leica (1934).

Amikor Marburgba utaztam, a rimini felé tartó inge wenzel fehér hálóinge miatt jutott eszembe ez a halálfélelmes éjjeli utazás. inge wenzelt később is gyakran láttam különféle vonatokon, minden útszakaszt bejárt ebben a hálóingben, amit már három formában is ismertem: az első falusi búcsúing volt a hó cikkcakkos mintáinak szívóerejével. A második a teáskanna hálóinge volt. A harmadik pedig a szűcsmester ajándéka. Elbocsátottak a sodronygyárból, részleteket kellett fizetnem a hűtőszekrényért, a szőnyegért, a bútorokért, a lakásomért, és nem volt pénzem. Akkor házról házra jártam németórákat adni. Egy temesvári szőrmegyár mesterének két gyermekét is tanítottam. Nem személyes kapcsolatok révén kerültem ezekbe a házakba. Azok az emberek, akiknek volt fölösleges pénzük az én óráimra, a rendszerben közömbösre igazított vagy közepesen jó helyzetben voltak. Adtak nekem is enni, a gyerekeik közelébe engedtek – amíg meg nem tudták, hogy az állam ellensége vagyok. Néhány hét után mindig ugyanaz történt: a titkosszolgálat figyelmeztette őket, és mivel nagyon is elégedettek voltak a tanításom eredményeivel, valami kínos kifogással küldtek el. Szégyellték magukat, hogy ilyen függő helyzetben kell engedelmeskedniük, amilyenben voltak.

 

A szűcsmester gyakran utazott külföldre, és bőröndszámra hordta haza az olcsó kozmetikumokat, ruhákat, limlomot, amit jó el tudott adni. Egy napon nekem ajándékozta a harmadik, gyárból ellopott hódprémes sapkát, és mivel már tavasz volt, fehér selyembélésébe csúsztatott egy fehér csipkehálóinget is. A sapkát, már csak a bélés miatt is, azonnal egy barátnőmnek ajándékoztam. A hálóinget Magyarországról hozta, áttetsző nájlonanyaga csikorgott a kezemben. Egy szocialista tömbházban nem sokat lehetett vele kezdeni a téli fogvacogáson és a nyári izzadságfürdőn kívül, aludni nem lehetett benne. Leginkább egy térden alul érő, pánt nélküli celofánfüggönyre hasonlított. A magyarországi gyárban az anyag még felül összevarrva is elég volt a harangszabású, rövid ujjakhoz. Ahogyan a vagyontalan Kelet képzelte a kapitalizmus tobzódását – így nézett ki a szűcsmester műanyag hálóinge. Nagyanyám hószegélyes hálóingéhez hasonlítva az erotikája eléggé félresikerült, a közönségesség felé kancsalító utánzat volt. Olyan ordináré volt, mint a titkosszolgálati alkalmazott kisebbségi érzései, amikor a kihallgatásokon az elkurvult Nyugatot ócsárolta. Érveinek plágiuma, egy irigységből és megvetésből szőtt zászlócska volt ez a hálóing. A celofáning olyan kéjvágy ünnepe volt, ami a mindennapok elnyomorítása miatt errefelé nem születhetett meg. Ezt is jó mélyen a szekrény aljába tettem, majd nem sokkal kivándorlásom előtt a másik hálóinggel együtt elkótyavetyéltem egyik barátommal a bolhapiacon. Hogy vonzza a vevőket, a barátom meglobogtatta a hószegélyes inget. Mivel ismerte keletkezésének történetét, ezzel reklámozta: „Olyan szépen és nyugodtan lehet aludni benne, mint a téli táj.” Egy szeplős fiatal lány azonnal ráharapott, és megvette. Aztán a magyarországi utánzatot lobogtatta, magában elnevezte „szajhaingecskének”, és azt kiabálta: „Az éjjeli álom olyan finom lesz, mint a tenger habja!” Mikor éppen nem jártak arra vásárlók, dőltünk a nevetéstől. Végül is egy aranyfogú öregasszony vette meg a szajhaingecskét. Felfordult a világ, állapította meg a barátom, a komoly darabot a fiatal lány vette meg, ezt meg a vénasszony, aki valószínűleg nagyon elkésett szerelmet remél tőle, ami olyan rosszul fog neki sikerülni, mint a szocializmusnak az erotika. Lehet, hogy a lányának szánja, mondtam erre én.

 

Ez a történet is burjánzani kezdett, és keresztül-kasul szőtte a jelent, amikor megláttam Inge Wenzel hálóingét a fülkében, Marburg felé utazva. Ez volt a negyedik forma, de az első gyanútlan és mit sem sejtő forma. Mert ő ezen a német vonaton nem tudta, hogy a kiszolgáltatottság útitársként szegődhet mellénk az éjszakai vonatokon. Ahogyan azt sem, hogy az a barátom, aki a bolhapiacon a hálóingeket ajánlgatta, két évvel a vásár után és fél évvel Ceauşescu bukása előtt halott volt. Ő volt az az akasztott ember, aki utolsó levelében ezt írta: „Néha bele kell harapnom az ujjamba, hogy érezzem: még mindig vagyok.” A lakásában a vécékagyló fölött lógott. A boncolást megtagadták, hivatalosan öngyilkosság. Inge Wenzel, aki Rimini felé tartva, a fülkében elnyúlva elaludt a Deutsche Bahn megbízásából, nem tudta, hogy – szintén megbízásból – az embert álmában elvihetik és megölhetik. Ahogyan azt sem, hogy ez abban az országban, ahonnan érkeztem, a szcenírozott öngyilkosság igencsak elterjedt változata volt.

 

Úgy tűnik nekem, mintha a tárgyak határoznák meg, hogy valakinek éppen mikor, hogyan és hol jussanak eszébe a múlt helyzetei és alakjai. Ők, akik sérthetetlen és élettelenül tartós anyagból állnak – tehát egészen másféléből, mint mi magunk – a koponyánkban kijelölik saját visszatérésüket. A tárgyak lendületet vesznek, mint a postai küldemények, és véletlen feltűnésükkel belevillannak a valaha voltba. A múltat a jelenen keresztül üldözik, a végsőkig hergelve űzik, az őrületbe kergetik. Noha Inge Wenzelt először látom ezen a német vonaton, fehér hálóinge már előzetesen meg van terhelve, ránehezedik a súly, és elkerülhetetlenül a negyedik formává lesz a három eddig ismert hálóing után. A negyedik forma, miután évek óta egyszer sem gondoltam a három előző egyikére sem. A negyedik forma, akaratom ellenére (most sem akarok erre gondolni), a saját emlékezetem ellen. Inge Wenzel hálóinge nélkül soha többé nem jutott volna eszembe a többi sem, és a másik három hálóing nélkül soha nem merültem volna el éppen az Inge Wenzelébe. Egy hálóing a vasúti fülkében: ez határozza meg az állomásokat a fejemben. Mindig a tárgyak azok, akik egymás között kiépítik a saját cinkossági hálózataikat, a körülöttük levő emberek és a történések egyszerűen csak illeszkednek ezekhez. Ezzel együtt nálunkfelé azt hiszik az emberek, hogy a múlt felejtéséhez nem szükséges egyéb, mint hogy eleget foglalkozzunk a jelennel. A tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy minél pontosabban ráhagyatkozunk a jelenre, az elmúlt annál felismerhetőbben tér vissza.

 

A mostani tárgyak rajtaütésszerűen hurcolják elő valamikori történeteimet. Elrejtve ott lapul bennük az időt-átfogó, ami élesen felszikrázik apró részleteivel, mielőtt újra visszahúzza azokat a tárgyak mélyébe. Minél alaposabban szemlélem a jelent, annál tolakodóbban válik a múlt paradigmájává. Csak jelen nélkül lehetnék magamban múlt nélküli.

A múlt és a jelen szétválasztása, az időfelfogás – különösen az irodalomkritikában – Németországban térbeli kritériumoknak engedelmeskedik. Ezek valójában hovatartozási szempontok. Ha olyasmiről írok, ami tíz éve Romániában történt, akkor (még mindig) a múltról írok. Ha egy itteni szerző a világháború utáni időszakról, a gazdasági fellendülésről vagy a 68-as évről ír, akkor azt mindenki jelenként fogja olvasni. Az itteni múlt, időben bármilyen távoli is lenne, jelen marad, mert itt játszódott le, mert a hovatartozás által megköt és kötelez. Az olyan szerzők esetében, mint Aleksandar Tišma vagy Kertész Imre, az időbeli kritériummal a kritikaírás nem foglalkozik, mivel térbeli távolságuk, különállásuk világossá teszi, hogy nem idetartozóak. Én viszont idejöttem ebbe az országba, tárgyalni kell a hovatartozásomat. Melyik pillanattól kezdve múlt a megélt? És mikortól nevezhetjük az eljövendőt jövőnek? Holnaptól, jövő héttől, vagy csak a következő évtől. Esetleg csak tíz év múlva.

 

Valójában már első kötetemtől kezdve, amit a városban írtam a harminc kilométerre levő faluról, a múltról szól minden könyvem. A térbeli távolság kicsi volt ugyan, de a szintkülönbség nagy. A sváb falu témájával ott álltam a saját múltamban és a szüleim jelenében. Ők a jövőm miatt küldtek engem a városi iskolába. A jövőm sok pénzébe került az ő jelenüknek. Mivel olyan házból jöttem, ahol egyetlen könyv sem volt, az olvasás az ő nézeteik szerint több mint aggasztó, egyenesen „abnormális” volt, azt mondták, hogy minden nyomtatott szó szemenszedett hazugság. A könyvek írása pedig veszélyesebb volt még a ragályos betegségeknél is. Nagyon aggódom, mondta édesanyám, ettől idegbeteg lesz az ember. Tegyük hozzá, hogy ezt az én múltamról és az ő jelenük ellen való írást ők finanszírozták, ők fizették nekem a lakbért és az ennivalót a városban. Az én írásom tönkretette a jövőmről alkotott elképzeléseiket, romba döntötte a városban gyakorolt jó „hivatás” kilátásait. Nem ezért küldtünk a városba, mondta édesanyám. A pénz, amit az én jövőmért fizettek, ellenük fordult. Akárcsak a hálóingek esetében, a könyvírás kapcsán is kezdettől fogva összezavarodott előttem és bennem a múlt, a jelen és a jövő.

 

Csak Inge Wenzel idejéről akartam beszélni, Inge Wenzelről mint egy Rimini felé tartó alvó utasról. És Inge Wenzelről mint a ruhaüzletek női részlegében látható próbababáról akartam beszélni, és egy kicsit Jakob nevű bátyjáról is, aki az üzletek férfi részlegében áll. De a hálóing átvonul és beburkolja magát egy másik időbe, késlelteti a próbababáról szóló történetet. A múltban lezajlott folyamatok és a múlthoz tartozó személyek alapvetően nem változnak az emlékezetben, nem billennek át saját ellentétükbe. A tárgyak teszik állandóan ezt. Kiemelik az akkori történéseket a helyükből, és hol valami borzongató nevetségességbe, hol groteszk melankóliába csalogatják őket. Utólag ráhúznak a történésekre valami új bőrt, megengednek egy kis kacsintást az elbeszélés közben, anélkül, hogy ártalmatlannak mondanák azt.

 

Alexander Rodchenko: Linearism (1920)
Alexander Rodchenko: Linearism (1920)

Mielőtt rátérnék a női részlegben álló, Inge Wenzel nevű próbababára, illetve a férfi részlegben álló, Jakob nevű testvérére, még egyszer meg szeretném kérdezni: Ismerik Önök egyáltalán a rimini felé tartó inge wenzelt? A nyolcvanas években készült egy plakát a Deutsche Bahn hálókocsijai számára. A kép körülbelül húsz centi hosszú és harmincöt centi széles lehetett, kávébarna kerete sok vasúti fülke falára oda volt ragasztva. Nekem akkoriban az a reklám is tetszett, ami egy vonatot ábrázolt, amint kecsesen meghajlítva, akár egy világító kígyó, az éjszakán keresztül száguldott. De ez a kép nem vehette fel a versenyt a rimini felé tartó inge wenzellel.

 

Egészen megrögzötten ragaszkodtam a rimini felé tartó inge wenzelhez. Egy napon láttam a ruhaüzletben egy kirakatbabát, és azt gondoltam: íme, inge wenzel hazatért riminiből. A bábu ott állt egy lépésre a saroktól, éppen a mozgólépcső mögött. A vásárlók útjának első kanyarulatában volt, az őszi szezon ruháit viselte. És Inge Wenzel minden új szezonnal fogyott egy kicsit – minden évszak ruhái túl nagyok voltak neki, és a hátán gombostűkkel fogták össze őket. A boltban Inge Wenzel még most is a legjobb barátnőmre hasonlít, aki magas volt és vékony, mint egy pálca, és megőrült a ruhákért. Minden héten háromszor járt a varrónőnél. Amikor legújabb ruhájában korzózott, a varrónő már a következőn dolgozott. Ez a barátnőm, ez a városi lány ki volt éhezve az életre, fürgén járt, nagyon hatásosan tudta forgatni a szemét, nem igazán válogatta meg a szavait, ahogy másokén sem tűnődött, és a rendszert mint az érzékiség csődjét mélyen megvetette. Ő is halott, mint az a barátom, aki a hálóingeket eladta. Igen, az volt az érzésem, hogy Inge Wenzelt és a bátyját, Jakobot látom a boltban, mintha a fiatal halottakat a kirakatba állították volna, és megbízták volna őket a legújabb szezon divatjának mutogatásával. Nos, ők is élettelenek, tartósak, sérthetetlenek – tárgyak. Példamutatóan viszik az új szezonba a ruhákat: sehol egy pecsét, egy ránc, egy izzadtságfolt. Az érzelmeken kívüli tartományban érvényes a szerződésük, odafigyelnek, hogy a női ruhákat próba közben a hölgyek ne kenjék össze sminkkel, az urak pedig ne cipőstül bújjanak a nadrágba, hogy a gombok ne szakadjanak le, és hogy a ruhák próba után rendben visszakerüljenek a vállfákra, a helyükre. És elsősorban arra, hogy mindenki fizessen a kasszánál. Inge Wenzel és Jakob csalogatnak és őrködnek. Vajon megijednek tőlük a vásárlók? Én megijedek. Noha jól tudom, hogy a próbababa ott áll a mozgólépcső mögött, mégsem vagyok rá soha felkészülve. Inge Wenzel azt hihetné, velem valami nem stimmel.

 

Inge Wenzel és Jakob számára gyanús vagyok, mert ők figyelik a vevőket. Amikor az ember épp nem néz oda, élnek, de a ruhaüzlettel próbabábu-szerződést kötöttek, úgyhogy nem árulhatják el magukat. Még soha semmit sem loptam Inge Wenzeltől, Jakobtól sem, mégis átsző engem a tisztesség és a csalás. Romániában a rajtakapott tolvajokat zsákmányukkal együtt lefényképezték, a fotó mellé odaírták nevüket és életkorukat, majd táblákra tűzték ki ezeket a boltokban, mint a szégyen végzős diákjainak emlékeit. Húsz, harminc félelemtől megkövült arc, maga előtt tartva hol egy gyufásdobozt, hol egy szappant vagy néhány szál gyertyát. Engem akkoriban a saját kilátástalanságom vitt rá a lopásra. De talán hozzájárultak ezek az arcok is a szégyentáblákon, amelyek sokkal közelebb álltak hozzám a büszkeség-táblákon látható élmunkásoknál, a meghunyászkodó hízelgőknél, akik minden tervet készségesen kiszolgáltak – akkor is, ha gyilkosság volt az. Mintha a rendszer erényes szolgái nem kergettek volna eléggé a kétségbeesésbe, még pótlásképpen is, és mérhetetlenül kockázatosan, magamnak kellett rettegést vetnem a szívembe. Annyira kikészültek az idegeim, hogy lopnom kellett. Az államtól legalább ruhacsíptetőket vagy laskát kellett lopni, mert ő ellopta tőlem az életemet. Ezért ijedek meg a ruhaüzletben a próbababáktól, hogy meglátják rajtam: valamikor elég profi tolvaj voltam, és megtörténhet, hogy visszaesek. Kicsit sem csodálkoznék, ha a próbababák egy napon, amikor bekanyarodok a mozgólépcső után, napraforgó- vagy tökmagot rágcsálnának, amit ott hordanak az új ruhák zsebében, mint annak idején a hivatali alkalmazottak, a rendőrök, kapusok, éjjeli őrök, a csőszök vagy a pásztorok. Szavakat vágtam ki egy újságból, és néztem az „áruházi tolvajok” szavakat, láttam, hogy benne van: „vajok”, igen, az vagyok, és most már csak az „én”-t kell hozzátennem. Kivágtam egy táskát ábrázoló képet, és ráragasztottam: az áruházi tolvajok, az én vagyok.

 

A múlt számomra a jelen kiélezése annak belátása által, hogy az életen nem annyira a fejünkkel és a kezünkkel, mint inkább a lábunkkal és a tárgyakkal lehet változtatni. És hogy ez a jövőben sem lesz másképpen. Sokszor szeretném megtudni, hol született és hol nőtt fel Inge Wenzel. Aztán rímeket keresek a tárgyai nevére: a nyakában aranylánc, ehhez talál Oberpfalz, a hálóinghez Sindelfingen, az utazáshoz Duderstadt, és alszik, az álmához Aalen, ahány ruha, annyi szezon, ehhez talál Iserlohn.

 

Amikor felültem a vonatra, végigmentem a kocsin, benéztem a fülkékbe, és csak akkor ültem le, amikor megtaláltam a rimini felé tartó inge wenzelt. Úgyszólván rá voltam utalva. A fülkében az utasok véletlenszerűen kerülnek egymás mellé, csak mi nem voltunk véletlenül együtt, Inge és én. Az utasok kiszállnak és beszállnak, ha az ember elég messzire utazik. Inge Wenzel kíséretében megpróbáltam meghatározni különböző helyzeteket. Beszállt egy nő, sonkás croissant-t evett. A morzsák ráhulltak blúzára, és ő minden falat után leseperte őket. Csak a szája sarkában maradt egy, mint egy fehér toll, mintha a nő kiflinek álcázott sirályt evett volna. Később megint beszállt egy nő, a kezében szendviccsel. Neki is ráhulltak blúzára a morzsák. Otthagyta őket, csak akkor seperte le, amikor befejezte az evést. Melyik volt bizonytalanabb közülük, nem tudom. Ahogyan azt sem, hogy én magam folyton seperném-e blúzomról a morzsákat, vagy csak egyszer, a végén, ha idegenek előtt ennék. És volt-e vajon értelme annak, hogy valamit gondoljak kettejükről, vagy a morzsák lesepréséről? Vagy csak azt mutatta a megfigyelés, milyen idegen vagyok a magam számára, milyen bizonytalanul ülök ott másokkal szemben, milyen nagyon le akartam magamat foglalni és a semmiségekben a helyeset és a hibásat megkülönböztetni.

 

Bármi jutott is eszembe utastársaimról, egyetlen gondolat sem terelte el a figyelmemet arról, hogy a jövőben inge wenzelt otthon, a saját lakásomban láthatom majd, amikor csak akarom. Az Inge Wenzel nevű próbababától soha nem loptam egyetlen ruhadarabot sem. A Deutsche Bahntól viszont elloptam a rimini felé tartó inge wenzelt. Hónapokig settenkedtem mindenfelé, míg végre egyedül voltam egy fülkében. A kép erősen oda volt ragasztva, a lakáskulccsal kellett felfeszítenem. A Deutsche Bahn hamarosan úgyis kicserélte ezeket a plakátokat más képekre. Ellopták volna tőlem, ha én nem lopom el idejében. Most a hálószobám falára van akasztva.

 

András Orsolya fordítása 

 

Hertha

 

Müller, Herta: Einmal anfassen – zweimal loslassen. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch Verlag, 2010. 129-157. 

Iuliana Lungu: ének magamról

 

szeretem azt a szót, hogy
kislány, amint
ismétli önmagát:
(a kislány, aki rád néz
a fejét a tenyerére
támasztva, az 

én vagyok) hálás az apának,
mert megverte.
(a tenyerében ott vagyok én,
a bántalmazott kislány. ott vagy
te, nőgyűlölő nő),
aki azt mondja nekem:

nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy kiveszik a méhedet,
nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy levágják egyik melledet
vagy a fél tüdődet,
nem vészhelyzet a csontvelő-
átültetés,
ha pisilhetsz egy
csövön keresztül is, hátul jön ki,
egyenesen bele a szoknyanadrág alá
rejtett szondába.

neked elegánsnak kell lenni,
neked szelíden kell írni,
mint egy igazi költőnőnek,
azzá kell válnod, ami én
nem voltam. alélt,
csámpás mimózaként melankolikus-depresszív
hangnemben kell írnod arról,
hogyan várják
a férfit, mikor fáradtan hazatér.

neked ki kell lépni az anarchiából
neked meg kell változni
neked meg kell szűnnöd létezni

Ó, medeea,

neked kell, hogy legyen stílusod.
nem szeretem a
kívánni szót. nem szeretem
a szeméremajkak szót. nem szeretem
a románság szót. mi az a
románság. a versedet úgy kell olvasnom,
hogy ott a toll

az ő kezében.
vagyok én, a kislány,
aki először ott látott
péniszt, a tölcsérré
csavart füzetlapon
a tömbház előtt. így tanultam meg,
hogyan kell
félelemmel írni a vonalas papírra.
a kezében
vagyok én, a kislány,
akinek az osztálytársa
azt mondta: fáj a hasad,
mert csak a kurváknak
folyik a vér a picsájából.
a kezében
vagyok én, az anya,
aki azt mondja: nem hiszem,
az én fiam nem
beszél ilyen csúnyán.
nem foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

én a saját családommal törődöm.
apámmal, akit rettentően
szerettem, mert megvert,
anyámmal, akit
utáltam, mert

szép volt. az a nő, aki kiáltvány-
verseket ír, férjénél van,
csendes. én nem.
nem tudok kiáltvány-
verseket írni a szerelemről,

de azt megtudtam, hogy
lehet szeretkezni telefonon.
hiába baszol úgy, mint a farkasok
meg a medvék, minden fal tövében
meg a konyhaasztalon,
ha nem izgatod fel 

a nőt. elhagy,
ha nem csábítod el
a kislányt, ha fogalmad sincs, hogy
érintsd meg erőszakkal.
(ha fogalmad sincs, hogy
dobj ki egy kéziratot

a testéről a kukába).
megkívánni nem lehet,
csak az anyagi
dolgokat. és mi van akkor, ha
whitman sora.
nem szeretem. és mi van akkor, ha „ének 

magamról”,
nem szeretem.

András Orsolya fordítása

 

IULIANA LUNGU pszichoanalitikus terapeuta, először 2016-ban, a qPoem irodalmi kör tagjaként publikált verseket. Szövegei ezután a Familia, a Vatra, a Prăvălia Culturală, a Semne Bune és más folyóiratok hasábjain jelentek meg. Versei Daniela Hendea fordításában olvashatók angolul, a szlovák fordításokat Olga Glustikova és Martina Grman készítette a Brat Bratislavsky Literarny Klub számára. Dana Cora olaszra fordított egy válogatást a verseiből, ezeket az Inverso – Giornale di poesia közölte, Elena Borrás spanyolra fordította verseit. 2017-ben, Medeea Iancu költőnő irányításával, a Cartea Românească kiadó szervezte szerzői ösztöndíjprogram keretében összeállította első, feminista ihletésű verseskötetét. „Iuliana Lungu az identitásról ír, a nőiségről és a nemek elfogadásáról / megkérdőjelezéséről; a versei a megtisztulás rítusai, amelyekben megszabadulunk az előítéletektől, a sablonoktól, különleges rítusok, amelyek az énre és az igazságra tekintenek. Szövegei azokról a mintákról szólnak, amelyeket a társadalom kényszerít ránk, a szégyenről, a bűntudatról, a cenzúráról, de főként a női lét bűnéről és szégyenéről.” (Medeea Iancu)

2018-ban jelent meg első kötete a frACTalia kiadónál, Kommos. Procesiune pentru histerectomie [Kommos. A hiszterektómia menete] címmel, amivel elnyerte a női szerzőknek kiosztott Sofia Nădejde díjat első verseskötet kategóriában, valamint a Mihai Eminescu díj 2019-es Opus Primum kategóriájára jelölték.

Az itt közölt szöveg a Cutra feminista folyóiratban jelent meg.