András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Mascha Kaléko: Tanács a lányoknak

Ne mondj se bűt, se bát,
se azt, hogy széna-e vagy szalma.
Ha elég szendén bambulsz,
bárki segít rajtad.

A háztartást hagyd másra,
lesz, aki köt és horgol.
Aki foltozni nem tanult,
az zoknit sem stoppol.

Szívleld ezt meg, szépség, és maradj
örökre királykisasszony…
Aki ebből nem tanul, az írhat,
hogy másnak tanácsokat adjon.

András Orsolya fordítása

Kaleko

Mascha Kaléko: Rat für Mädchen. In: Uő: In meinen Träumen läutet es Sturm. Gedichte und Epigramme aus dem Nachlass. Szerk. Gisela Zoch-Westphal. 32. kiadás, München: Deutscher Taschenbuch Verlag, 2013. 94.

 

A szerzőtől még: http://ujnautilus.info/mascha-kaleko-leltar

Paul Celan: Ha követ emelsz

Ha követ emelsz, akármilyen követ,
lecsupaszítod azokat,
akiknek szüksége volna a kövek védelmére:
meztelenül
újítják meg szövedéküket.

Ha fát döntesz ki, akármelyik fát,
tovább ácsolod
az ágy vázát, amire
a lelkek már annyiszor összegyűltek,
mintha ez az örökkévalóság
nem volna ingatag.

Ha szót mondasz ki, akármilyen szót,
a romlásnak
mondasz köszönetet.

András Orsolya fordítása

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

Alina Nelega: mintha mi sem történt volna (részlet) – Láng Orsolya fotóival

na és most?

Mihez kezdjen itt, ezen a helyen, ahol egyetlen utca sem egyenes, az állomáson még peron sincs, tehervagonok közé száll le, és fél kilométert gyalogol a kijáratig a rozsdás, alacsony vaskerítések között, a cövekek csúcsa hegyes, még át sem tud ugrani rajtuk, annyi holmija van. Cipeli a necceket, a hátizsákot, a régi, spárgával átkötött bőröndöt. Benne az ágynemű, néhány könyv, az egyre nehezebb írógép malomkőként húzza a karját. A város egyetlen szállodája felé vonszolja magát, még szerencse, hogy az állomás nincs messze a központtól. A kocsonyás esti levegőre rátelepszik a köd, aztán szitálni kezd az eső, Cristina nedves ajkába harap, amikor megcsúszik a repedezett aszfalton penészként szétkenődött sárga zuzmón. Hamar leereszkedik a sötétség, ő meg a házak között bolyong, a kapuk előtt hatalmas fenyők, a kéményekből füst száll, égő fa, friss kenyér és tej illatát hozza. Fél óra is beletelik, mire rájön, hogy rossz irányba indult el, de itt csak előre vagy hátra lehet menni, úgyhogy nagy nehezen, mint egy vemhes tehén, visszafordul a központ felé, ahol a város egyetlen szállodája található. Az utcán furcsa torokhangokat hall, nem azt a lágy, elegáns magyar nyelvet, amit otthon megszokott, és amiből meg is tanult valamicskét – szerette is a nehezen utánozható, de dallamosan összeálló hangjait, a ritmusát –, de itt még azt is nehezen fogja fel, amit románul mondanak neki, minden magánhangzó el van torzítva, a szavak értelmetlenül tapadnak egymáshoz, másodpercekbe telik, amíg rájön, hogy a vüneiorna azt jelenti, vine iarna[i], ezt köszönés helyett mondják, mert a nyár ide soha nem ér el, minden évszakban jön a tél – kivéve télen, mikor senki nem szól egy szót sem, mert nem bírod kinyitni a szád, a nyelved hozzáragad a szájpadlásodhoz, a fogad törékenyre fagy, az orrod elzsibbad, az ajkad meg ég, a levegőt is nehéz beszívni, mintha folyékony nitrogén lenne, még azt sem mondhatod rá, hogy hideg, nem lehet tudni, milyen, erre a föld hátán semmilyen nyelven nem találtak ki szót.

Láng Orsolya fotója

Mínusz 42 fokos hidegben be kellene zárni az iskolákat, de a hőmérsékletet nem jelentik be hivatalosan, a televíziós időjárás-jelentésben mindig hét-nyolc fokkal többet mondanak a valós adatoknál, hogy ne érje el a kritikus határt. Láztól csillogó szemmel tanítja a románt, idegen nyelv ez a folyton tüsszögő fiúknak, akik már megszokták, nála sokkal jobban bírják a hideget, a betegséget. A nevük sem normális, lehetne mondjuk Attila, Laci vagy Csaba, de csupa olyasmi, amit soha nem hallott még: Edömér, Bolyk, Pongrác, Hunor, Csanád, Bulcsú, Lestár. A lányok meg: Cippóra, Erse, Firéne, nem Jutka vagy Éva vagy legalább Emőke. Igyekszik helyesen kimondani minden nevet, nem akarja kifacsarni a szavakat, ők meg csak nevetnek rajta: szegényke – aztán nem nevetnek, kezdődik az óra, buzgón tanítja nekik Az örménykakukkot[ii], a fiúkból dugliș[iii] lesz, a lányokból meg leliță[iv], rájuk szól, nu mai găbuiți sendvișurile din cotloane[v], majd nagyszünetben elővehetitek az uzsonnát, ce tot horhăiți, bojbăiți și mocoșiți[vi], egy pisszt se halljak. Poznă, suman, belea, aldămaș, spurci iarmarocul[vii] – alkossatok mondatokat! Ők pedig szófogadóan mondatokat alkotnak: „Ma reggel megittam az áldomást, és margarinos kenyeret ettem hozzá.”, és „Édesanyám a születésnapomra új szűrt vett nekem.”, Cristina pedig tovább halad a tananyaggal, Mateevici következik, de előtte a kiejtést gyakorolja az osztállyal: pâine, câine, comoară, adâncuri[viii], az î és az ă és az î és az ă – a gyerekek pedig kórusban utána: „Limba noastră-i o comoară, în adâncuri înfundată, / Un șirag de piatră rară, pe moșie revărsată.”[ix] Vagyis Limbo nosztréj o komore ün adünkurj ünfudáté, un siróg de piotre ráré pé mosio revörszáté. Megadóan skandálják, ismételgetve a számukra szokatlan hangokat, felőlük aztán igazán kínaiul is lehetne; amikor azt mondják, püjne, nem a kenyeret látják maguk előtt, hanem a romántanárnőjük fásult, elcsigázott arcát, aki piros tollával kiüti a katedrán a vers ritmusát. És most mind, kórusban: püjne, müjne, küjne. Kívülről meg kell tanulni az Erdélyt meg egy részletet Bălcescu A románok vitéz Mihály vajda alattjából, a gyerekek engedelmesen mondják: „A Kárpátok büszke bérceinek lábánál fekszik minden ország közül a legdicsőbb és legáldottabb” – pont. Mert azt a részt, hogy „aminek földjét az Úr maga vetette be gazdagon”, kivágták, még szerencse, hogy nem kell még egyszer hallania, hogy föld, pemünt, de az még benne van, hogy „a természet építőmesterének legnagyszerűbb remekművei” meg „a zúgó fenyvesekkel borított magaslatok” és az „örök hó gyémántjától ragyogó diadém”, mivel a szerző minden szavával kifejezi hazafias lelkesedését és csodálatát a román föld, vagyis Erdély iránt. Még az is lehet, hogy egy szép napon egyik tanítványa besétál majd egy üzletbe, és kér egy pár „minden színben pompázó” zoknit, vagy egy palack vizet a „sebes zuhatagokban robajló kristálytiszta patakokból”. Ugyan mindent szorgalmasan bemagolnak kívülről, jó jegyeket kapnak, de továbbra sem értenek egy mukkot sem, ha hozzájuk szól. Évszázadok óta itt élnek, a világnak ezzel az erdővel benőtt zugában, a saját régies nyelvjárásukat beszélik – mégis minek jöttél ide, kérdezi Ágota, a túlképzett magyartanárnő, doktorátusa van a kolozsvári meg a budapesti egyetemről, te lány, én már évek óta kínlódok, és még magyarul sem tudnak rendesen, te meg románul akarod megtanítani őket.

Láng Orsolya fotója

Nem kell kétségbeesni azért, itt is vannak románok, lasszóval fogdosták össze és hozták ide őket, vagyis az állam helyezte ki központilag, ahogy őt is, a szapora, édes beszédű moldvaiakkal együtt, akik nagy mélabúsan csupa î, ci, șî váratlan csipkéivel tűzdelik tele a neologizmusokat, amin neki folyton mosolyognia kell, néha még fel is kacag, aztán akarva-akaratlanul maga is úgy kezd beszélni, mint ők, megkóstolja a málés lepényüket meg a sonkájukat, ami valójában nem más, mint a legközönségesebb szalonna, vidáman mulatnak a hegyeken túlról hozott borocska mellett, otthonról van, tiszta az, a világért sem kevernének bele cukrot, valamelyikük apja küldte, aki leszüreteli a kert oldalából a vadon növő szőlőcskét, hogy ne vesszen kárba, kipréseli a hordóba a csalóka illatú Izabella gerezdjeit, a zöld, fanyar, még habzó folyadék meg sem erjedt, de legalább természetes, úgyhogy iszik belőle ő is, nem is keveset, koccint a szelíd, talpraesett Vasilicával, a történelemtanárnővel, vele egyidős, mint Bombeu, a matektanár. Együtt ülnek le rögtönzéseket és évharmadi dolgozatokat javítani, előveszik a családi fényképeket, rajtuk a távolban hagyott vagy az ország másik csücskébe kihelyezett rokonok arca, várják a szabadnapokat, hogy találkozhassanak, a vakációban majd hazakirándulhatnak a száműzetésből. Hiányzik az én Moldvám, siránkozik Vasi. Săvineștiből jött, ahol az a híres vegyikombinát van, éppen Piatra Neamț mellett, most pedig albérletben lakik Ralucával, a földrajztanárnővel együtt, ő nem falusi, és lenézi Vasilicát, mert vastag, kötött szoknyákat hord, és három pár férfizoknit azokban az idétlen bakancsaiban. Raluca bákói, az nagy város, megyeszékhely, benti budival született, puha szövetnadrágokat hord, a szekrénye meg roskadozik a pulóverektől, amiket persze a világért sem adna kölcsön senkinek: finom kasmírból készültek, van türkizzöld, és a barack, a málna, a pisztácia árnyalataiban pompázó darabok – meg az a fekete, nagyon elegáns, abban szinte intelligensnek néz ki, mondja rosszmájúan Vasi.

Láng Orsolya fotója

Na és most?

Fekete hegylánc az épület fölött. Torzonborz fenyők a reggeli hidegben, az egész város olyan, mint egy új temető, tele frissen elföldelt halottakkal. Szóba elegyedhetne velük, de attól tart, úgy válaszolnának: püjne, müjne, küjne. Az egyetlen szálloda a főtéren áll, a cégéren a Fenyő felirat, első héten ott éjszakázik egy nedves falú szobában, később egy kolléganője megszánja, és bemutatja Marinak, egy negyven körüli, magas, barna hajú, csinos és megbízható székely asszonynak, akinél kivehet egy szobát. Van egy kamasz fia is, a pattanásos Jancsi, akinek gyanús helyekre csúszkál a tekintete. Tanulgasson egy kicsit românește[x], mosolyog Mari, levonok a lakbérből, ha tart neki néhány különórát, és megteríti az asztalt, kinyitja a kamrát, a polcokon ott sorakoznak a szépen elrendezett savanyúságos üvegek, gogos, zöld paradicsom, rikító zöld uborka, az eláll? cum să nu[xi], anyám receptje, bele kell tenni, tudja, amikor a szőlőt nevelik, akkor mindig zöldek marad – micsoda, a kékkövet? Hiszen az méreg! Nem, nem, Doamne ferește[xii], mit gondol, puțin[xiii] nem méreg, magyarázza a románt törve Marika, ez a titka, egy csepp csak beletenni, de ne csinálja egyedül, exact[xiv] kell tudni a receptet, elteszi én, ha magának is kell. Anyám, hát mikor fogok én savanyúságot eltenni, mikor még lakásom sincs – és belevájja a fogát egy ropogós, csípős uborkába. Marika lakásának legkisebb szobájába zsúfolja be a holmiját, nem nagyon van hely a ruháinak, a fürdőben sem fér el a szappanja és a fogkeféje a polcon, a törülközőt reggelente kiteríti a fűtőtestre, úgy tesz, mintha nem hallaná, amikor a házigazda bemegy utána takarítani, feltörli a csempét, igen sok víz fogyaszt maga, pancsol, mint a férjem, az is román volt, zsörtölődik Mari először románul, hogy ő is értse, aztán meg magyarul, mind egyformák ezek, piszkot hagynak a zuhanyozóban, háromszor húzzák le a vécét, pocsékolnak, és még rendesen, tisztán szarni sem tudnak. És ne zakatoljon annyit azzal az írógéppel, éjszaka az egész tömbházban hallani a pötyögését, reggel neki munkába kell menni, a fiának meg iskolába, így nem lehet pihenni, és amúgy is, mit ír, talán valami kiáltványt – dehooogy, csak feladatlapokat, hazudja ijedten, de szépen visszacsomagolja az írógépet a bőrönd fenekére, elteszi, majd használhatja megint, ha végre kap egy garzont vagy valamit. Minden reggel bekopog Moșneag elvtárshoz, a párttitkár helyetteséhez, mindenféle űrlapokat kell kitöltenie, kérvényeket ír, nyilatkozatokat fogalmaz, hogy majd, amikor befejezik azokat az új tömbházakat a főtéren, ahol a Kultúrház is áll, neki is jusson egy lakás. Még dolgoznak rajtuk, hiszen ő is láthatja, gyakran el is sétál arrafelé. A betonkeverők nagyjából dísznek vannak, a munkások tüzet raktak a befagyott alapárkok szélén, a darukezelők kesztyűs markukat fújják, egy nap három-négy órát tudnak csak dolgozni, amikor kicsit előbújik a nap, de azt is inkább csak a látszat kedvéért. Egyfolytában az ásványvizes üvegekből isznak, amikről lekaparták a címkét, de persze nem vizet, egy fiatalabb munkás int neki, hellyel kínálja a tűz mellett, koccan a foga az üveg nyakán, jól meghúzza, nem édes székely köményes, hanem erős fenyőpálinka, kivörösödik az arca, köhög, a munkások megütögetik a hátát, ő meg körbead egy csomag szűrős Snagovot, most már tanárnő, nem szív szűrő nélküli cigarettát, de ez is tele van kóródarabkákkal, alig lehet meggyújtani, akadozva pöfékel a poros levegőben. A fiatalabb férfi Symphoniát szív, az övénél százszor jobb magyar cigarettát, neki is ad, de már olyan keserű a szája, hogy mindjárt elhányja magát, feláll, indulni készül, azt mondja, viszontlátásra, ők nevetnek, jólesik nekik, hogy legalább egy szót magyarul is szól ez a román nő, rendesnek látszik, még akkor is, ha azért jött, hogy a gyerekeiket megtanítsa – de mire is? Mert az ő nyelvét, mondja egy öregebb, éles tekintetű férfi két korty között, úgyis megtanulják: a fiúk a katonaságban, a lányok meg férjhez mennek, nekik úgysem kell, hacsak nem egy románnal állnak össze, akkor meg akár akarják, akár nem, kiszopják a faszából. Nyerítve felnevetnek, az öreg még utánakiált, hogy ő is kereshet magának egy székely legényt, ha szeretne valami újat tanulni, de ő már messze jár, nem is megy arrafelé egy darabig, hogy megnézze, hogyan emeli fel a dolgozó nép az új lakónegyedet.

Láng Orsolya fotója

Na és most?

A farkasok némán ereszkednek le az erdős hegyoldalon – csak az ágak reccsennek egyet-egyet a hó súlya alatt –, majd megfeszült testtel elrugaszkodnak, és meg sem állnak a város széléig, ahol órákon át óbégatnak a ködbe burkolózó holdra, a gyászosan pislákoló fény felé, őt kirázza a hideg, úgy érzi magát, mint a hold, távol saját magától, ő is halott, micsoda szamárság, hogy is érezhetnéd magad halottnak, hiszen a halottak nem éreznek – de most, hogy minden esemény lezajlott, és abból, ami megtörténhet, semmi sem vele fog már megtörténni, hanem egy Cristina nevű nővel, aki éjszakánként azt hallgatja, hogyan vonyítanak a farkasok, és az erkélyen dohányzik a nedves sötétben, egy háromlábú hokedlin ülve, régi ládák, zsákok és üres üvegek között. Elnyomja a cigarettát egy csorba virágcserépbe, ami félig tele van földdel és tűlevelekkel. A szomszédos tömbházakban csak néhány ablak mögül dereng valami gyenge világosság, mindenki sorban állt gyertyáért, de neki fáj a szeme a fel-fellobbanó kanóctól, úgyhogy nincs más választása, csak dohányzik, és vár a farkasokkal együtt. Éjfél és hajnali öt között elveszik az áramot, a hússal teletömött két hűtőszekrény zümmögése félbeszakad. Minden télen két disznót vágunk le falun, Szentmártonban, mondja Marika nagy büszkén, egész évben abból a húsból esznek, ami éjjel kiolvad, másnap meg újra megfagy, neki is kitesznek olykor a tányérjába egy mócsingosabb darabot, amihez hozzá sem nyúl, pedig jól meg van fűszerezve babérlevéllel és sok csípőspaprikával. Minden éjjel csepeg a víz azokból a fagyasztott disznókból, csipp-csepp-szünet, csipp-csepp-szünet, kánonban az előszoba műanyag ingaórájával, tikk-tikk-takk-félszünet, tikk-tikk-takk-félszünet. Pontosan ötig, amikor a konyha cementfalai között kiöblösödő zakkanással újra beindul és zúgni kezd a két hűtőszekrény, hét óra körül valaki folyatni kezdi a zuhanyt, beletelik vagy tizenöt percbe, mire felér a meleg víz, aztán visszaalszik, és csak tízkor ébred fel a nagy csendben, mintha otthon lenne, a saját ágyában, vasárnap, és mindenki elment volna, ő meg végre egyedül maradhatna, az idő apró morzsákat hagy körülötte, tikk-takk-félszünet.

Láng Orsolya fotója

Mindig megfeledkezik a kis rózsaszínes tócsáról, ami a két hűtőszekrény alatt összegyűl az ajtóban, megcsúszik, összevizezi a zokniját, aztán kimossa belőle a dögszagot, és ráteríti a törülközőre, estig megszárad a még langyos fűtőtesten. Legalább a fűtést nem állítják le soha, félnek, nehogy megfagyjanak csövek, mert akkor minden vezeték szétrepedne, és a völgykatlant hamarosan elárasztaná a víz, a legmagasabb tömbházakat is beborítaná, a hegyek között hatalmas jégtorlasszá dermedne, ők meg türelmesen várnák az áttetsző harangba zárva az olvadást. A gáz bágyadtan pislákol, de a kávé jó, magyarországi Omnia kávé, elég drágán vette Marikától, van valaki a munkahelyén, aki rendszeresen ellátja, gondosan be kell osztania, és oda kell figyelnie, hogy melyik dobozba nyúl, a világért sem vehet a házigazdáéból, a cukorból ellenben bátran kiszolgálhatja magát, tesz is két púpozott kanállal. Egyszer majd, mikor lejár végre ez a várakozás, egész álló nap csak kávét fog inni, a tűzhelyen reggeltől estig fő majd a kávé, sőt, még éjjel is csak az fog főni, a házat betölti a friss, gyümölcsös, kesernyés illat, meg az amerikai cigaretták aromája, mert nem gyújt rá másra, csak Kentre meg Marlboróra, azok gyorsan égnek, alig lehet egyet-kettőt szívni belőlük, máris elfogynak, ezt a békés, édes ízt fogja érezni, meg a révületet, amikor éjszakánként kedvére pötyög majd az írógépén, egy hímzett ernyőjű lámpácska meleg fényénél, és senki nem fog belekötni, hogy túl nagy zajt csap, vagy a milícia hallgatózik az ajtóban. A történetek pedig csak úgy hullámzanak, özönlenek majd belőle, elrugaszkodnak, mint a farkasok – de addig minden cseppre vigyázva kitölti a kávét a köhögés elleni szirupos üvegecskébe, amit külön erre a célra tartott meg, és elindul, behúzza maga után az ajtót, tizenegytől van órája, a délutánig maradó osztályokban dolgozik, nem szabad késni. Miután megszólal a csengő, az aligazgató, Laci bácsi, összeszedi a tanáriban maradt osztálynaplókat, és beviszi őket az irodájába, húz egy jó vastag vonalat a jelenléti íven, és úgy számít, mintha meg sem tartotta volna az órát, aki elkésett, aztán jönnek a megrovások, és aki még gyakornok, azt bepanaszolják a tanfelügyelőségen, és kibeszélik a tantestület értekezletein, ahol neki is megvan a maga helye a hosszú asztal mellett a tanáriban, Vali, a franciatanár mellett: a lába rövid, vastag bikanyaka van, meg göndör fekete fürtjei, barnás műanyag mappájában pedig szubverzív tananyagot hordoz, a Pif folyóirat számait például, meg az Eiffel-tornyot ábrázoló fotókat, régi képeslapokat, amiken a Louvre látható, vagy Napóleon síremléke a Saint-Louis des Invalides-ban, ezeket titokban szokta mutogatni a diákoknak, mert franciaórán most már tilos Franciaországról beszélni, még az ötödikes tankönyvből is kivágták a ma petite maisont ábrázoló képeket és a croissant-t meg a confiture de fraises-t az illusztrációkról, eltűnt Doudou, mon chat is, mivel a francia gyerekek tömbházakban laknak, ahol nem szabad sem chient, sem chatot tartani, du pain avec du thét reggeliznek, mon père traktorista, ma mère pedig szövőnő, notre voiture est Dacia, la meilleure voiture du monde, és szó sem lehet Le petit prince-ről, parce que lejárt már a hercegek ideje.

Láng Orsolya fotója

– Hova szól a jegyed ma estére? – suttogja Vali a fülébe. – Ugye jössz az előadásra?

– Nem, vagyis hát nem tudom, lehet. De nem vettem jegyet, és nem hinném, hogy még maradt volna – dadogja fojtott hangon.

– Nekünk van egy pluszban, Dannak el kellett utazni Bukarestbe.

Jobb is, hogy azt mondta először, nem megy, persze, Dannak tudtak szerezni jegyet, rá pedig bezzeg nem gondoltak, csak most, amikor valakitől mégis be kell vasalniuk az árát. Egy kolléga rájuk pisszeg, sssst! Az igazgatónő elkezdte elemezni a tanerők első évharmadi teljesítményét, a tanári elnémul, még a két fizikus kolléga is abbahagyta a sutyorgást, rögtönzéseket javítanak az asztal alatt, az orruk hegyére csúszott szemüveggel.

– Utána majd felmegyünk Ágotához, party lesz, minden színészt meghívott – erősködik Vali, amint a többiek zúgolódni kezdenek, mert az igazgatónő bejelenti, hogy a téli vakációban tilos szabadnapokat kivenni, karácsonykor pedig nagygyűlést tartanak, nehogy valaki hiányozni merjen.

*

Radu mélyet sóhajt, a feje lecsúszik Cristina válláról a mellére, ő elővesz egy zsebkendőt, és letörli a nyálát, ami a szája sarkából csorog kifelé, csak nehogy elkezdjen horkolni, valamit mormog álmában, a hátuk mögött a Vasile Ioanide Textilfeldolgozó Szakiskola három diáklánya felvihog. Tizenegyedikesek, néha szokott náluk helyettesíteni, nehéz eset az az osztály, semmi kedvük az angolhoz, más tantárgyakból írják a házijukat a pad alatt, röpködnek a füzetek, a papírrepülők. Csak akkor tud valahogy egy rendes órát megtartani az ellenséges pillantások kereszttüzében, ha kiküld egy-két tanulót. A mögöttük ülők közül jól emlékszik az egyikre, Annabellának hívják, az a lány semmit sem hagy szó nélkül, most sem, mert a kis pimasz mindenre figyel, csak arra nem, ami a színpadon történik: na nézz oda, ez a szerencsétlen, milyen nyomorult egy fickót szedett fel, a másik kettő próbálja elfojtani a röhögését, ő hátrafordul, Annabella pofátlanul a szemébe bámul, rossz parfüm szaga lengi körül, a sminkje durva, kihívó. Radu hamar elaludt, amint elsötétült a nézőtér, elbágyasztotta a hatalmas csempekályhák ontotta meleg, húsz órát vonatozott, hogy meglepje őt, éppen az előadás előtt érkezett, rohant az állomásról, Cristina pedig nagyon megörült, akkor mégsem kell színházba mennie, hiszen csak egyetlen jegye van, de Irina minden követ megmozgatott, és csak ő tudja, honnan, szerzett még egyet, úgyhogy nem volt kifogás, el kellett menni. Ő rövid ruhában és magassarkúban, olcsó borotvakapával szőrtelenített lábbal – jól felsértette a bőrét több helyen is, a hideg minden lépésnél belemar a vékony, láthatatlan vágásokba. Az előcsarnokban összefut Banidval, a tornatanárral, aki tüzes tekintettel méri végig, és azt mondja, te, hát azt hittem, csúnya a lábad, azért hordasz mindig nadrágot, de az iskolába is így kellene jönnöd, szoknyában, ő meg nem tudja, mit gondoljon, most fel akarja szedni, vagy mi? Radu öltözéke sídzseki és szutykos farmer, rossz katonaszaga van, izzadság és állott alkohol árad belőle, erős, egyenletes szuszogása rátelepszik a színészek hangjára Cristina fülében. Kicsit megmozdítja a fejét, Radu zavaros tekintettel felnéz, a könyökére támaszkodik, kicsit kinyújtózik, aztán rögtön előrebukik a feje, és visszaalszik. Egy székkel odébb Vasilica sajnálkozva nézi, szegényke! Kiöltözött mára, a vörös kötött ruha fölött fehér selyemmel kihímzett népies blúzt visel, nagyon finom a mintája, kicsit tovább, vagy két sorral előttük Irina és Vali, mintha skatulyából húzták volna ki őket, elegánsak, a színpadra szegezik a szemüket, Moșneag elvtársat is látta a feleségével együtt, a páholyban ülnek a milícia parancsnokával, persze az civilben van, az egész város krémje összegyűlt, még a magyar kollégák is eljöttek.

Láng Orsolya fotója

A szeme előtt lassan kibonatkozik egy család drámája, nem bírnak elszakadni a múltjuktól, hát mégis mi ebben a színpadra való, neki nincs múltja, nincs jövője, egyetlen emlék sem töri át a jelen sorompóját, a színészek összevissza koslatnak a korabeli ruháikban, szavak jönnek ki a szájukon, minden hamis, hamis, legszívesebben felordítana, hogy mit akarnak ezzel a meggyeskerttel, ő nem tud megkülönböztetni egy almafát egy meggy- vagy szilvafától, rá sem bír nézni azokra a savanyú gyümölcsökre, amiktől megfájdul a gyomra, a süteményekből is kipiszkálja őket, utálja a meggypálinkát, mit sírnak úgy vissza a szereplők, részéről a világ összes meggyfája eltűnhetne most rögtön, neki aztán cseppet sem hiányoznának, Lopahinnak van igaza, az egész egy mérhetetlen disznóság, és nincs menekvés, számára sincs menekvés, ott kell ücsörögnie a székhez láncolva a lesötétített teremben, rá van kényszerítve, hogy nézze a színpadot, becsukja a szemét, de a fülét nem foghatja be, az eltúlzott dikció az agyát karmolja, Nana hangja kínos, teljesen értelmetlen mondatokat skandál, körülötte állandó fészkelődés, mert egyesek már ráuntak az egészre, és futva rápillantanak az órájukra, felsóhajtanak, sugdolóznak, mit keres ő itt, a nyugtalanság a tehetetlenséggel egyszerre keríti hatalmába, kinyitja a szemét, és Nanát látja, de nem is ő, csak egy nő, aki hasonlít rá, Dunyasa, ahogy a színpad elejére lép, és kibámul a közönségbe – a gyomrába váratlanul belenyilalló fájdalomtól lihegni kezd, ezt már régóta nem érezte, azt hitte, minden lecsillapodott, ömlenek a könnyei a bosszúságtól és az idegességtől, dühös lesz, mégis mi az Istennek jött ide, nincs bátorsága felállni és kimenni – de még bátrabb lenne egyenesen kifütyülni a darabot. Ranyevszkaja azt kérdezi, miért nem maradt egy csepp olaj sem a kamrában, hozzáteszi, hogy Varja csalánlevesen tartja őket, így vigyáz az egészségükre – Csehov tényleg így írta, csalánleves? Hogy lop, és az ő rovásukra spórol, úgy akar meggazdagodni, ez lenne a szövegben? És még tovább mennek a szerzővel való összejátszásban, Jasa azt mondja, hogy Párizsban bezzeg nincsen csalán, indulhat is, akinek ott esetleg jobban tetszik, a közönség erre ébredezni kezd, egyesek felnevetnek és tapsolnak, minden szóban, a kettős, hármas jelentésű replikákban ott a nézőtér és a színpad titkos összeesküvése, fel akarnak fogni valamit a jelenükből annak a másik jelennek a története alapján, az illúzióból, mintha a szereplők tehetetlensége a saját mostani életük lenne, a színpadot átszelő hatalmas, idétlen, fehérre pingált vasút az előadás metaforája, súgja a fülébe Vasi. A metaforán pedig fel-alá járkálnak a szereplők, mint valami tébolyodottak, legszívesebben felmenne a színpadra, és felgyújtaná az egész díszletet, csak fa és karton, nincs itt semmiféle vasút, ordítaná mindenkinek. De ő nem őrült – mert őrült kell lenni ahhoz, hogy ellenkezz, hogy kimenj az utcára, és felgyújtsd magad, inkább beszéljünk csak metaforákban, és képzeljük el, hogy önmagunkról mondunk valamit. Ők tettetnek valamit, mi meg úgy teszünk, mintha elhinnénk, nem hiszik, amit mondanak, tudjuk, hogy nem hiszik, ők is tudják, hogy mi sem hisszük, de úgy tesznek, mintha azt hinnék, hogy elhisszük. És a végén nem jön semmilyen mozdony, a színészek szétszedik a vasutat, mindenki magával visz egy darabot belőle, mintha a vonatoknak már nem is lenne min errefelé jönni, ahol a madár se jár, minden remény szertefoszlott, ez a senkiföldje. Hiába vártuk az amerikaiakat. Vajon rólunk van szó, vagy valaki másról? Firsz leroskad a színpadra, azt mondja, én itt maradok, nem megyek sehova, itt maradok.

Láng Orsolya fotója

A teremre ráereszkedik a csend, néhány pillanat múlva felharsan a taps, a hurrázás, a színészek kilépnek a reflektorfénybe, két pionírnyakkendős gyerek átad nekik egy virágkosarat, Ranyevszkaja a földig hajol, a kezét a szívéhez emeli, hálásan néz a közönségre, már eszeveszetten dobolnak a lábukkal is, a mester ügyes mozdulattal félrependeríti, és eléje furakodik, valaki fütyül, de elfojtja a rengeteg bravó meg éljen, aztán elhal a taps, a színészek kivonulnak, csak két-három lelkesebb néző folytatja a tapsot, mire a mester újra belép, a hátán egy hatalmas papírmasé sínpárral, diadalmasan felemeli a válla fölé, úgyhogy a közönségnek nincs más választása, noha már felálltak, indulni készültek, most muszáj itt maradni még egy körre, amíg csak bele nem fáradnak, és abbahagyják a tapsot, a színészek még kint vannak a színpadon, de sietve távoznak, mert ez nagyon kínos, a nézők már hátat fordítottak nekik, egymás között beszélgetnek, kész, vége.

Láng Orsolya fotója

Ágotánál úgy tesznek, mintha pizzát ennének, de valójában valami lisztes rántotta, amire sok hagymát, szalámit és szalonnát tettek, és az egész úszik a ketchupban, amit paradicsomléből és Édes Anna paprikából csináltak. Na, hogy tetszett? Hihetetlen, micsoda erő, micsoda jelenlét, ragyogó, megrendítő, óriási, felejthetetlen. Radu felhajtott két pálinkát, aztán behúzódott a házigazdák hálószobájába, levetette magát az ágyra, és úgy alszik, mint a bunda, Cristina válogatás nélkül nevet minden poénon, sikamlós bókokat mond a színésznőknek a város elitjének rosszalló pillantásai közepette, táncol minden férfivel, sorra veszi őket, érzékien mozog, miközben Nana jeges tekintettel figyeli. Már félig-meddig berúgott, flörtölget, engedi, hogy minden színészecske összefogdossa, intellektuális eszmecserébe kezd a mesterrel, a konyhában az ölébe ül, Valival társalog, aki füvezik, mind beleszívnak abba a fonnyadt cigarettába, egyikük visszafogott politikai vicceket mond. Egy bágyadt bluesnál Péter karjában találja magát, ő Ágota férje. A megyei kórház főorvosaként akadálytalanul hozzáférhet az emberi nyomorúsághoz, és ez feljogosítja arra, hogy bármi felett ítélkezzen, bármit kimondjon. Cinikusan és gyengéden magához szorítja, hol van a férjed, kedves, elfáradt, lefeküdt, na szegény, szorítja még jobban, aztán azt mondja, ha egy férfi nem jó, hát le kell cserélni, scumpa mea[xv].

*

A pofon váratlanul érkezik a szemhéjára, ahol vékony a bőre, mint a combja belső oldalán, csillagokat lát, Nana belökdösi a szűk fürdőszobába, a vécéhez, a kagylóhoz nyomja, a törülközőfogas kampója beleszúr a combjába, a második pofon a szájára csattan, a szegycsontjára érkező ököl pedig beléfojtja a fájdalomkiáltást. Nana szenvedélyesen ütlegeli, többször is gyomorszájon vágja, a fejét hozzácsapja a fehér csempéhez, amin tarka, mezei virág mintájú díszítés fut körbe, vajon honnan szerezhették, biztos van ismerősük a kolozsvári vagy gyulafehérvári porcelángyárban. Elindul az orra vére, beletörli Nana vállába, a kézzel varrt, apró gyöngyökkel kihímzett türkiz blúzába. Zsákvászon szoknyájának színei diszkréten egymásba mosódnak, mintha egy akvarellkép lenne, most felcsúszott a derekáig, hát mégis színésznő, nem az üzletből veszi a holmiját, minden ruhája egyedi darab, micsoda csipkés, fehér alsószkonya van alatta, meg zöld, azsúros színpadi harisnya, belemarkol hosszú hajába, ránt egyet a lazán összefogott fürtökön, jó erősen belehúz a könyökével az állába, Nana térdre esik a nedves csempén. Elkezd bőgni, kitörted a fogamat, te hülye tehén, porcelán korona volt, egy havi fizetésedbe kerülne. Átöleli, szorosan a fal mellé nyomva felemeli, majdnem megfojtja, Nana dühösen vergődik, tehén, tehén, az vagy, te paraszt, sír, és túl sokat beszél. Megcsókolja, összevérezi, leveszi a blúzát, túl szép ahhoz, hogy összepiszkolja. Nana ledobja a szoknyáját, gyorsan, könnyek között levetkőzteti, nehogy elszakítsd a harisnyámat – te és azok az idióta harisnyáid, te megszállott –, a bőre puha és illatos, az ujjai elevenek és biztosak, a metszőfoga helyén most egy fekete, sánta kis agyarral ugat, mint egy megvadult kutya: te hülye, az vagy, hülye, őrült, elmebeteg.

*

– Ștefan hogy van? – Nana letüdőzi a füstöt. Egymásnak adják az amerikai cigarettát, mint a régi időkben. – Mióta nem cigiztem a budiban – támaszkodik most a fűtőtestnek –, tényleg milyen jó. – De mondom, Ștefan. Hol hagytad?

Láng Orsolya fotója

Ștefan a szüleinél van, nem is lett volna hová vinnie – te csak tedd a dolgod, végezd el az egyetemet, szépen készülj a vizsgáidra, mi majd elintézzük a többit. A teste önállóan dolgozott, semmihez sem kérte a beleegyezését, létrehozta azt az óriási hasat, ami átvette felette a hatalmat, másvalaki rendelkezett a testével, amiről addig minden kétséget kizáróan azt hitte, hogy a sajátja, többször is elájul vajúdás közben, összeszarja magát a szülőasztalon, még az üvöltés is egy másik torokból szakad fel, az a tüdő nem az övé, már semmi sem az övé, úgy bánnak vele, mint egy agy nélküli húsdarabbal, egy kínlódva kölykező állattal, ez a gyerek egy megaláztatás, egy ontológiai sértés, megfosztotta a méltósága utolsó nyomaitól is. Nem érez egy csepp örömet sem, csak egy kis csodálkozást és mélységes szorongást, amikor először meglátja, vörös, ráncos, éhségében szűköl, hirtelen elönti a sajnálat hulláma, amin nagyon meglepődik, és a sajnálattal egyszerre ébred fel benne az undor, kővé dermed, nem, nem ezt akarja érezni, hanem boldogságot és reményt, azt a híres anyai szeretetet, a megénekelt és idealizált anyai ösztönt, aminek a kedvéért a tinta és a könny tonnaszámra folyt évszázadokon keresztül, nem erre számított. Erőszakkal odatették a mellére, és akkor maga is kétségbeesetten sírva fakadt, mindketten üvöltöttek, fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen, még abban sem lehetett biztos, hogy az övé, mert bepólyálva pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi ebihal a tizenhét ágyas kórteremben, mind nyivákoltak, aztán mikor eljött az evés ideje, elégedetten csámcsogtak, szívták a táplálékot az anyák testéből, akik az otthonról hozott levessel meg madártejjel tömték magukat, szüntelenül zabáltak, az utolsó morzsáig elpusztították azokat a gyanús kinézetű élelmiszereket a csomagjaikból, a gyereknek kell, mondják rágás közben, teli szájuk sarkán kétoldalt lefolyik a lé, kell a tej, egyél te is valamit, különben nem lesz tejed, de ő nem tud enni, mindent kihány, kapott valami borzalmas rózsaszín tablettákat a gyomrára, de attól csak rosszabb az egész, úgyhogy már be sem szedi őket, éjjel a plafont bámulja a többi anya horkolása közepette, el sem tudta képzelni, hogy a nők ilyen fertelmes hangokat képesek kiadni, mint valami kocák, az apja is horkolt, Radut pedig már megszokta, de ezek több szólamban röfögtek, lustán átfordultak egyik oldalukról a másikra, várva a hányingerkeltő evést és etetést, a mellük hatalmas, majd szétpukkan, olyan az egész, mint valami verseny, hogy kinek van több, a békafiókák meg böfögnek és felöklendezik a sárgásfehér löttyöt, az ápolónők megfejik azokat, akinek túl sok a tejük, hogy a gyengécskébb újszülötteket is legyen mivel táplálni, anyatej az is, nem lehet tudni, ki kit szoptat, így teszik a kisfiút is valakinek a mellére, akinek öt gyereke van otthon, a kórteremből mindenkinek van már legalább kettő, békésen várják az istálló boldogságában, hogy szopjanak a testükből, a szomszéd ágyban fekvő asszony megkóstolja a tejét, és kijelenti, hogy jó, zsíros, tápláló. Ő még tisztába sem tudja tenni a gyereket, felfordul a gyomra, elrohan a pelenkázóasztal mellől, az apja boldogan jön-megy, nem tudja, mihez kapjon, az első unoka, ő választotta ki a nevét is a nagy hadvezér után, Cristinának semmi ellenvetése nem volt, Radut meg sem kérdezték, de éppen az anyai nagyapja neve, úgyhogy nem lett nézeteltérés. A férfiak meghatottan simogatják, a csecsemő bölcsen vigyorog, mint egy csorba ínyű apóka, nézd csak, megismer, mondja Tănase könnyek között, az újdonsült apa pedig, mintha a szent ereklyéhez nyúlna, olyan imádattal bontja ki a pelenkából az aszott, feketés kis testet, rajta hatalmas herék csüngenek és kicsi, kajla pénisz, a zöldes nyomok édeskés, avas szaggal itatják át a pamutot, nagymama kimosta, kifőzte és forró vasalóval kivasalta a pelenkát, az egész házban ilyen szag van, igen, kisbabaszag, hát nem csodálatos, mondja az anyja, miközben precíz mozdulatokkal, magabiztosan becsomagolja azzal a szép, nagy, fehér, mindentudó kezével, a bal gyűrűsujján ott csillog a jegygyűrűje meg a karikagyűrűje, legszívesebben megcsókolná a kezét, nézd, milyen aranyos, ne aggódj, kicsim, mi tudjuk, min mész most keresztül, ez a szülés utáni depresszió, az otthoni vizitre érkező védőnő felír neki valami tablettákat, amiket szófogadóan be is szed, de nem hatnak, továbbra sincs teje, viszont jobban érzi magát, visszaszerezte a testét, ha akar, árkot is ugorhat, gyorsan vissza kell mennie az egyetemre, csak szabaduljon végre innen, ne tartsák vissza, mondja a lakónegyedük rendelőjében az orvos, fiatal, maga is gyerek még, lehet, hogy jót tesz neki, ha elmegy, végül is ez az utolsó egyetemi éve, tanulnia kell, le kell tennie a vizsgáit, mindjárt itt a kihelyezés, neki is megvan a saját élete. Azután igyekszik minél ritkábban jönni, Radu többször látja a gyereket, mint ő, néha kivesz egy-egy kitalált betegszabadságot, sok orvos ismerőse van ott a bányavárosban, akik segítenek, ha a fiával szeretne lenni, néha akár egy hétre is kiírják, Ștefan meg növekszik, egyre emberibb formát ölt, az arcáról lehull a szőr, ennivalóan édes, az anyja odaviszi a telefonhoz, hogy hallja a gügyögését, a szótöredékeket, a nevetést, aztán az üvöltést, amikor elveszik a fülecskéjétől a kagylót, mama-mama, de nem őt szólítja így, hanem a nagyanyját, ő Kiki, nem tudja kimondani, hogy Kitty, ahogy Radu tanítgatja, minden telefonhívás után erőt vesz rajta a bűntudat, nem tud aludni éjjel, rengeteget cigarettázik, küzd a gyomrában érzett nyilallással. Amúgy jól van, a létezése racionálisan be van osztva, azt teszi, amit meg kell tennie. Csak gyereket nem fog többé szülni, az egyszer biztos.

Láng Orsolya fotója

– Anyáméknál van, csak nem fogom magammal hurcolni ide. – Semmi kedve sem volt a gyerekről beszélni, már egy hónapja nem látta. – Haza akartam menni a hétvégén, de nem jött össze, mert feltűntél te az egyszerű halandók körében. Tudod, a bátyád miattad jött ide – hazudja, hátha így Nanában is felébred valami bűntudat, mert túlságosan is úgy megy neki minden, mint a karikacsapás.

– Mi? Radu itt van? Akkor hogyhogy nem jött el a bulira?

– Aha, itt van… a hátsó szobában alszik, mint egy ütött, az előadásotokat is átaludta, három napra szokott jönni, amiből négyet átalszik, kimossa a ruháit, aztán visszamegy dolgozni.

– Vigyázz, beleültél – hogyhogy mibe? A porcelán koronámba, add csak ide, talán sikerül helyretenni, hátha kitart egy napig, amíg visszaérek. – Lomhán mozog, a földön kutat az apró korona után, Cristina felkönyököl, és odagurítja neki a csempén, Nana megállítja, a tenyerére véve méregeti, aztán – naaa, el van repedve, most már mindegy. Esetleg megragasztom rágógumival.

– Bezzeg neked van rágógumid. – Jólesne most egy olyan mentolos lapocska, hogy enyhítse a szájában a dohány és az alkohol után maradt megsavanyodott, fémes ízt.

– Neked adom az egész csomagot, ha kimegyünk – belebújuk Cristina ruhájába –, látod, még most is jók ránk egymás ruhái, tessék, vedd fel te is a blúzom, a szoknyám, hadd nézzelek benne. Nem rossz, nekem is ilyen jól állnak? Hordd, ha tetszenek, cseréljük el.

Láng Orsolya fotója

A tükör alatti polcon talált kefével kifésüli a haját, hosszasan nézi magát, a fekete kis agyarat vizsgálja, elhúzza a száját, ciccent egyet. Aztán, háttal neki:

– És mit tervezel vele, majd elhozod ide?

– Kit? Neeeem, egyelőre jó helyen van, ahol van.

– Még soha nem láttam, kire hasonlít? – fogja össze a haját Nana – Milyen, amikor kisgyereked van, mennyi idős is most? Egy éves és pár hónapos, nem?

– Két éves.

– Tud beszélni, mondja, hogy anyu, apu? Biztos nagyon aranyos, hoztam neki egy játékot, a szállodában van, majd add oda neki, mondd, hogy a tékozló nagynéni küldte. Kínai, egy éneklő mackó, ami ugrálni is tud, remélem, tetszeni fog neki.

– Hogyne tetszene. Nincsenek fényképeim róla, ha ezt szeretnéd – és Nana megfordul, hosszasan nézi. – Inkább meséld el te, hogy vagy, hol laksz Bukarestben, van lakásod? Hogy a fenébe boldogultál annyi éven át?

– Van. – Nana a vécébe dobja a csikket, anélkül, hogy ránézne. – Megoldottam valahogy, gyere, menjünk ki.

– Persze, majd pont így megyek ki a fürdőből, a végén még kapok egy szerepet. – Valójában elbűvölőnek találja ezt az új ruhát, ami finom illatot áraszt, orgona és még valami, pacsuli, biztos borzasztó drága parfüm, belefúrja az orrát a bő szoknyába, erősen, élvezettel beszívja az illatát.

– Te tiszta lökött vagy? – A fekete kötött ruhában, ami rövidke, de szépen rásimul, és az azsúros harisnyához is talál, Nana úgy néz ki, mint valami luxuskurva, lehet, hogy az is, kurva, azért megy olyan jól a sora. Tudni akarja a történetet, az egész történetet.

– Innen ki nem megyünk addig, amíg mindent el nem mondasz.

– Nem mondok semmit – mégis mit mondhatnék?

És tényleg, mit mondhatna?

Megcsókolja mozgékony zongoristaujjait – ez egy hatalmas hülyeség, először is már láttam zseniális zongoristákat olyan ujjakkal, mint a májashurka, másodszor zongorázni körülbelül ugyanannyira romantikus, mint felásni a kertet, megfájdul a kezed, az ujjaid begörbülnek, idővel ízületi gyulladást kaphatsz, vagy Raynaud-kórt. Harmadszor pedig Nana alig tud elzongorázni egy-két gyerekdarabot, pedig mennyi magánórára járt, zongora és német és balett. Mert a nagyanyja ragaszkodik a műveltséghez. De a zongorából semmi sem ragad rá. Nem, neki betörőkeze van, az ujjai látnak, nem hallanak, ezt a kicsi Biedermeier komód felső fiókjában kajtatva tudta meg, ahol az apja a bankjegyektől dagadó borítékokat tárolja, meg sem számolja, csak beteszi oda. Csak azt a fiókot szokta bezárni. Radunak szabad lógnia a zongoraórákról, szabad utálnia a német nyelvtant, és szabad kekszet csennie a kamrából, őt békén hagyják, mert félnek, nehogy megint elszökjön otthonról Palmolivuhoz vagy Isten tudja, hova, és orvoshoz kelljen vinni, aki majd az egész családot leteremti. Mert a múltkor is megmondta nekik, hogy figyeljenek oda, ne stresszeljék. Úgyhogy Radut már nem akarták kiművelni, de amikor Nana a műveltségért cserébe a Luxor üzletben látott nagy babát kérte a ruhácskákkal együtt, és egy sminkkészletet, hogy kifesthesse magát, amikor iskolába megy, először kinevették, aztán kicsit megverték, na tessék, hogy legyen miért sírnod, üvöltened és a földön fetrengened, töri el az apja a fenekén a vesszőt, a seprűből húzta ki, amivel a ház előtti udvart szokták takarítani. Ő többet egy szót sem ejt a babáról, mert egyedül is elboldogul a pénzzel, amivel a dagadt borítékokból kiszolgálja magát, mindenikből egyet vesz, aztán szépen visszazárja a fiókot, az építész elvtárs meg észre sem vesz semmit.

Láng Orsolya fotója

A babát a kert végében temetik el, mert félnek, hogy megtalálják. Radu segít neki, a körmükkel ásnak, meg a szemeteskukában talált régi, törött kanalakkal. Pár nap múlva takaros kis gödör sikeredik, amit ruhácskákkal bélelnek ki, a padlásról hozták le őket, az ócska ládából, felváltva mennek fel – főleg ő, mert Radu inkább őrt áll –, és szépen kiszednek onnan mindent, amire csak szükségük van a fekvőhelyhez: steppelt takarócskákat és horgolt kis sapkákat, a szakadt nadrágot, amit annyit keresett, de a nagyanyja azt hazudta, hogy felvágta felmosórongynak. Minden összeszednek, hogy Limonada jól érezze magát. A nevét szintén Radu választotta ki, Palmolivu egyik húga után, aki megtetszett neki, mert annak is olyan nagy kék szeme van, az igaz, hogy Limonada arca kicsit barnább volt, de a foga ugyanolyan fehér, és a feneke meg a lába is ugyanolyan volt, mint a kis Limonadának, akit együtt levetkőztetnek és alaposan megvizsgálnak, minden porcikáját szemügyre veszik, leszerelik a kis dobozkát a hátáról, ami azt ordítja, oá-oá-ma-ma, semmi kedvük olyasvalakivel játszani, aki egyvégtében az anyját hívja, semmiféle anya nem volt a közelben, anyát nincs értelme hívni, mert úgy sincs otthon valami gyakran, a kötelességét teljesíti, mondja a nagyanyja, olykor több napra is elmegy, és akkor az apja egyedül iszik az ebédlő intarziás vitrinjéből elővett zöld üvegből az öregasszony szúrós tekintete alatt, mert ő mindent lát, de senkinek nem mondaná persze, csak magában mormol el néhány kivehetetlen szót, a dünnyögése átszűrődik az orra alatt és az állán kitüremkedő fehér, tüskés szőrszálak között.

Ma-ma legtöbbször este érkezik, a gyerekek már lefeküdtek, mert fél kilenckor az ágyban a helyük, de nem alszik egyikük sem, hegyezik a fülüket. Az apró betűs rendszámú fekete autó lehúz a kapu előtt, és akkor Radu azonnal elalszik, ő meg kilopakodik a hálószobába, elbújik az ágy alá, hallja, hogy egyenesen a zuhanyozóba megy, az apja pedig megkezdi az üvöltözést és egy újabb zöld üveget, és mikor az kiürül, beront a hálószobába, és szenvedélyesen káromkodva elkezdi összecsomagolni a bőröndjét. Ma-ma rágyújt az ebédlőben, és várja, hogy befejezze a pakolást, ő meg lefekhessen, mert másnap várja a további terepmunka, hát nem ő a legsikeresebb újságírónő a családban, a városban, egész Erdélyben? Minden mocskos fasznak az ölében, akikkel válogatás nélkül összefekszel, ott vagy sikeres, ne is próbáld tagadni, te szívtelen kurva, itt hagysz egyedül ezekkel a gyerekekkel, talán nem is az enyémek, mert mindkettő szörnyeteg, mint te, mégis ki visel rájuk gondot, az anyád?! Te soha nem vagy itthon, csak hazudozol, és nyavalyogsz, hogy nyugalomra van szükséged, az kell neked, mi, a csend? Tessék, csend! Igen, ez volt az utolsó kristálypohár, ami az után a legendás szebeni nagyanyád után maradt, ez volt, igen! Leszarom a kibaszott családod Rosenthaljait minden kristálykészlettel együtt! Még kell a csend? Hozzám ne gyere csendet keresni, hozzám ne merj érni, miután leszoptad az egész párt faszát, te rühes koca!

Négykézláb mászik ki a csipkeszegélyes ágyterítő alól, belekapaszkodik a lábszárába: ne menj eeeel, apuuuu, ne menj eeeeel, apukaaaaa. Megpróbálja lerázni, de Nana átkarolja a lábát, a nadrágja szövetét markolja, rámászik, mint egy kis majom, bőg, taknyol, amíg csak el nem indul az orra vére, és akkor az építész elvtárs leül, könnyekben tör ki, ölbe veszi a kislányát, így sírnak együtt, amíg az öregasszony bedugja a fejét az ajtón, görbén ránéz, ne félj, nem megy el apuka, de ő folytatja az előadást, már majdnem hányik a zokogástól, nagymama viszont tudja, hogy magában Nana nagyon is jól szórakozik. Ölelgetik, próbálják csitítani, ő kapálózik, toporzékol, de mindez csak a hatás kedvéért van, hátha Radu is megébred, hogy lássa, most nem ő van a figyelem középpontjában, most miatta van a nagy sürgés-forgás, neki kell letörölni a vért az orrocskájáról, apuka hoz neki egy pohár vizet, amit szándékosan felborít, éppen a bőröndben sorakozó ingekre, az építész elvtársnak nincs bátorsága dühbe gurulni, majd később valami másért megveri. Hívjuk ki a mentőket, javasolja a vénasszony, és akkor kicsit alábbhagy a színpadi produkcióval, hálásan liheg, amikor belép ma-ma, nagy kócosan, cigarettázva. Még mindig itt vagy, gyerünk, szedd a sátorfádat, dohogja a magassarkú cipőjében himbálózva, nem lehet tudni, hogy a férjére vagy Nanára. Egyike azoknak a nőknek, akiknek a gerincoszlopát arra találták ki, hogy magassarkúban járjon, még otthon is magassarkú papucsban jár, újrahasznosított régi szandálokban, amiknek letapossa a sarkát, kopognak a padlón, a szomszéd szobából is hallani, érezni a levegőben, belélegzed, ahogy az ajtóban áll, a rózsaszín, kávéfoltos háziköntös félrecsúszik meztelen combjáról, aztán az ágyba roskad, megmagyarázhatatlan módon elkerülve az építész elvtárs még nyitott bőröndjének éleit.

Láng Orsolya fotója

Ez az a bőrönd, amivel az egyetemi felvételire indul, aztán gyorsan, undorodva eladja, amikor kifogy az otthonról kapott pénzből. Eladja az aranyláncot a medállal együtt, a karkötőt és a szintén arany Doxa órát, a platinagyűrűt a kis gyémánttal, amit nagykorúsításra kapott, és amit csak különleges alkalmakkor volt szabad viselnie, felhívták a figyelmét, hogy ezek családi ékszerek, de ha amúgy is szégyent hoz a családra, akkor mindegy, szemrebbenés nélkül elteszi a kétezer lejt, amit az Armeneascăn kap érte egy feketepiacostól, aki rögtön azt is felajánlja, hogy szolgáltatásokat nyújtson komoly pénzért, a színinövendékek nagyon keresettek, mindenki tudja, hogy a színpadra csak pihenten lehet lépni, ezért az oda vezető utat ki kell feküdni, na mit pirulsz itt nekem, mint valami szűzleány, csak nem a tehetséged miatt vettek fel, és ráadásul egyből, amikor több, mint száz jelentkező van egy helyre, szerintem még a kapust is leszoptad. Nem, a kapust, azt nem.

Mit mondhatna?

Hogy poste restante-on Radu minden hónapban küld neki háromszáz lejt, vagyis majdnem egy egész ösztöndíjat, de a fél fogára sem elég. És még ezt sem szívesen fogadja el, nem akar az adósa lenni sem neki, sem Cristinának, akit elvett tőle, ugyanúgy, ahogy Limonadát is elvette, akit titokban meglátogatott a gödörben, hogy a saját kénye-kedve szerint alakítsa, és amikor Nana rájött, már túl késő volt, fel van vágva a lába köze, és Radu gyurmából mellet és vulvát csinált neki, oda van ragasztva és gondosan ki van színezve a zöld filctollal, mert a pirosat kulcsra zárt fiókban tartja az építész elvtárs, aztán szintén filccel, de a feketével, vastag, undorító szőrszálakat is rajzolt rá. Ezek után már egy ruhácska sem áll jól rajta, ronda lett, az arca és a gumiteste be van mázolva grafitporral, olyan, mint egy kis hamuszínű elefánt, amit Nana megrugdos, összetapos, a fejét pedig a kerítéshez veri, mert Limonada hülye, nem ellenkezett, hagyta, hogy még azt a szőke haját is kékre fessék. Radu ráöntött egy üveg Pelikan tintát, amit az apja dolgozószobájából csent el, és még azért is Nana kapott ki.

Láng Orsolya fotója

Kurva vagy te is, mint anyád, sóhajt az apja a telefonba, aztán lecsapja, Nana pedig századszorra vágja oda a kagylót a helyére. A Matei Voievod utcai egyetemépület széles kapujához felszerelt, esőtől berozsdált telefonkészülékből huszonöt banis érmék záporoznak, összeszedi őket a földről, belenyúl értük az aszfalt repedéseibe és a szennyvizes árokba, a másik telefonfülkéből két toprongyos fickó irigykedve bámulja. Most egész héten jut perecre és teára. Ez önmagában nem baj, sőt: a mester nem mondja rá, hogy kövér, látni a bordáit a tornadresszben, a combján kék foltok vannak a tantermi padtól, könnyű, mint egy hópehely, mondják a fiúk, nem úgy, mint Simona, aki már akkor is hánytatta magát az órák előtt, a vécébe öklendezte a kantini ebédeket. A baj az, hogy nem maradhat többet Simonánál, a szomszédok csúnyán nézik, és a Moşiloron a közös udvarban velük lakó vénasszony beköpte a körzeti tisztnél, el kell mennie, igaz, ami igaz, Simonának is kezdett tele lenni a hócipője, már megbánta, hogy befogadta, azt hitte, csak egy-két napra marad, legfennebb egy hétig, nem három hónapig. Nincs más választása, éjszakára is bent marad az egyetemen, elgémberednek a tagjai a földön alvástól, a viharvert hegyi hátizsákba gyömöszölt ruhákra hajtja a fejét. Mosakodni éppenséggel tud az öltözőben, próbák után, ellopja a vécépapírt és a kilyukasztott, spárgával a fűtőtesthez kötött szappant, bolyong az utcákon, mint valami holdkóros, a központban járkál a nagykövetségek között, egyik éjjel már nem bírja a hideget, ügyes ujjaival szépen kinyit egy holland rendszámú Lancia Beta Executive-ot a London utcában. Beindítja a motrot is, reggelig alszik a hátsó ülésen, a fényre ébred fel, ijedten menekül, de előbb gondosan visszazárja az ajtót, és beállítja a riasztót, ami halkan csipog, a sarokig kíséri a hangja.

És mit mondhatna még?

Hogy, miután egy hétig éjszakázott a Lancia Beta Executive-ban, és már kezdi otthonosan érezni magát, egyik éjjel, olyan kettő körül, valaki durván ütni kezdi az ablakot, a papírokat, legyen szíves! Egy milicista, a nyomában meg laza eleganciával ott lépked Șerban, egy hosszúkás szendvicsbe harapva, amiből két gőzölgő virsli lóg ki – micsoda, még lehet virslit kapni Bukarestben? Lefolyik a mustár az állára, Nana csak nyel egyet, a fiú szégyenkezve csámcsog, és letörli az arcát. Az iratokat, mondja türelmetlenül a milicista, és kinyújtja a kezét. A zsebében kotorászik a diákigazolványa után, oda akarja adni – de ki kell találnia valamiféle magyarázatot… milyen magyarázatot?! Șerban kapkodva kettétöri a puha zsemlét – micsoda, még lehet zsemlét kapni Bukarestben? – a markába nyomja, a diákigazolványt meg ügyesen a kabátja ujjába rejti, aztán nyugodt hangon azt mondja, törzsőrmester elvtárs kérem, ez a kisasszony az én barátnőm, itt lakom szemben, elmulasztottam odaadni neki a házkulcsot, kihalászik egy kulcscsomót a  fekete bársonygalléros szövetkabátja zsebéből, a rendőr arca előtt zörgeti őket, mintha el akarná hipnotizálni, ne haragudj, édes, elfelejtettem, hogy ma érkezel, menjünk be, már éppen eleged lehet a várakozásból, kiemeli a hátizsákját a hátsó ülésről. A szüleinél volt látogatóban, tudja, mondja a milicistának, aki visszahúzta a kezét, de még mindig gyanakodva ráncolja a homlokát, ez az idegen rendszámú autó kinek a tulajdona? Á, hogy az autó? Hát azt kölcsön kaptam. Egy barátomtól – na ne mondja! Most azonnal adják ide az irataikat – mind a ketten! Remeg a térde, de Şerban nem zavartatja magát, nos igen, az iratok, hol is vannak, lássuk csak, hova tehettem, igen, meg is van, és előveszi a pénztárcáját, parancsoljon, és a kezébe nyom egy zöldes bankót, az meg rábámul a pénzre, és befogja a száját. Rendben is volnánk, nem igaz? A milicista már zsebrevágta a pénzt, Șerban bezárja az autót, és átöleli a vállát, demonstratívan megcsókolja az arcát, neki pedig két lehetősége van: vagy azt mondja, hogy ezt a fickót még életében nem látta, és a milícián töltheti az éjszakát – afelől nyugodt lehet, hogy erről a mester és a dékánnő is értesül majd, aztán meg szépen kicsapják – vagy pedig bemegy vele abba a sötét házba, súlyos léptekkel és a szájába tömve a fél zsemlét, amitől majdnem megfullad, átlép a régi kapun, aminek be van fagyva a sarka, és baljós csikorgással nyílik a távirányító csipogására. Vagy esetleg elszaladhat, de nem nagyon bír már a lábán állni. A milicista gyanakodva áll a járdán, a pillantása követi őket, amíg be nem érnek, látja, amint a tágas előszobában felgyúl a lámpa, megcsillan a fekete márványból készült padló, a fiú leveszi a kabátját, alatta elegáns szmokingot visel fekete csokornyakkendővel, aztán belépnek a nappaliba, Șerban meggyújt egy állólámpát, és int neki a fejével, gyere már, vagy azt akarod, hogy észrevegye, hogy fogalmad sincs, hová érkeztél? Gyere, édes, hiszen nem akarlak bántani, ülj csak le a fotelbe, hozok neked egy teát – vagy inkább egy forró levest? Van zacskós levesem. Bénult akarattal bólint, köszönöm, a fiú meg eltűnik az alagsorba vezető kis csigalépcsőn, és hátrakiált – nehogy elmenj, hallod? Várj meg, azonnal jövök! Szót fogadsz, ugye, és megvársz?

András Orsolya fordítása

Alina NELEGA elsősorban színművek szerzőjeként ismert. Darabjait nemcsak Romániában játsszák, hanem idegen nyelvekre is lefordították, külföldön is kiadták és színre viszik. Munkái számos díjban részesültek. Saját szövegei mellett más színdarabokat is rendez, országos és nemzetközi kulturális programok, fesztiválok résztvevője (Zürcher Theater Spektakel, Avignoni Színházfesztivál, New York-i Fringe Fesztivál, Lark Play Development Centre, hotINK Fesztivál, New York Theatre Workshop, stb.). Az Iowai Egyetem honorary fellowja, a londoni Royal Court Theatre alkotóprogramjának ösztöndíjasa. 2001-ben és 2013-ban a Romániai Színházszövetség (UNITER) díjában részesült, a Heidelberger Theaterstückenmarkton az Európai Szerző címmel tüntették ki. Jelenleg a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem professzora, a színműírói mesteri tanulmányok vezetője, és a Fabulamundi. Playwriting Europe nevű program koordinátora, amelyben az egyetem Romániát képviseli. Országos és nemzetközi színműíró műhelyek és alkotói programok mentora.

2001-ben megjelent első regényét (ultim@vrăjitoare [az utolsó boszork@ny]) a Romániai Hivatásos Szerzők Szövetségének (ASPRO) díjára jelölték.  2019-ben kiadott, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat [mintha mi sem történt volna] című második regényét a női szerzőknek odaítélt Sofia Nădejde díjra, valamint az Observator Cultural című folyóirat prózadíjára is jelölték.

Jegyzetek

[i] Jön a tél.

[ii] Fejezet Ion Creangă Amintiri din copilărie [Gyermekkorom emlékei] című regényéből, magyarul Kiss Jenő fordításában olvasható. Noha a szöveg anyanyelvi beszélők számára is nehezen hozzáférhető a rengeteg archaizmus és tájszó miatt, a mai napig a román nyelv és irodalom órák anyagát képezi az általános iskolában, a Romániában élő kisebbségek számára is.

[iii] Lusta legény (tájszó).

[iv] Nénémasszony (tájszó).

[v] Ne csurgyáljatok ehelyt a szendvicsekből (tájnyelvi). A szöveg Creangă nyelvezetének régies, tájnyelvi fordulataira játszik rá.

[vi] Mit bakotáltok s hezseteltek annyit, ne fiszlikoljatok ide-oda (régies).

[vii] Tréfa, szűr, bosszúság, áldomás, megcsúfolod a hetivásárt (tájnyelvi, régies).

[viii] Kenyér, kutya, kincs, mélység.

[ix] „A mi nyelvünk drága kincs, tenger mélyén igazgyöngy, ragyog, mint a pirkadat.” Alexei Mateevici A mi nyelvünk című költeménye Moldova Köztársaság himnusza.

[x] Románul.

[xi] Hogyne.

[xii] Isten őrizz!

[xiii] Egy kevés.

[xiv] Pontosan.

[xv] Drága kincsem.

Alina Nelega: mintha mi sem történt volna (részlet a regényből)

a csirke

1983 nyara indián nyár, éppen olyan, amilyenről Howellsnél és Faulknernél olvasott, csakhogy ő nem Amerikában van, és nem is Firenzében, ő sorban áll Kolozsváron, és Camões Luzidáit olvassa. A jegyre kiadott öt tojásból három romlott volt, a másik kettővel már nem is próbálkozott, mindet levitte egyenesen a szemétbe, egy újságba göngyölve, de még így is olyan szag volt az egész tömbházban, mintha valaki egy hatalmasat fingott volna a lépcsőn. A repceolaj keserű volt, a meleg és fanyar perecben pedig talált egy darab újságpapírt. Semmi emészthetőt nem evett már három napja, amikor Gilu bácsi átutazott Kolozsváron, mert kiküldetésben járt, és meghívta egy félig-meddig zugkocsmába a Március 6. utcába, ahol békacomb is szerepel az étlapon. Kirántva szolgálják fel, és ha nem tudod, hogy a friss hús honnan van, hogy az állatokat tavasszal, párzáskor fogdossák össze, akkor akár még ízlik is. Franciaországban az ilyesmi mindennapi menü. Kihúz a zsebéből egy köteg százast, már megint lebonyolított egy jó kis üzletet, a lista elejére írta át azokat, akik már öt éve várják, hogy bevezessék a lakásukba a gázt. De nem megy az olyan könnyen, rajta kívül még másokat is le kellett kenyerezni, egyesek eladták a kocsijukat is, helyezkedtek, mondja nagy büszkén, hát csak addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Nagyvonalúan neki is odanyújt négy bankjegyet, hát ez óriási, egy egész ösztöndíj, így vehet magának egy farmerszoknyát a külföldi diákoktól. Jólesik, mi? Meglátod, egy szép napon megesszük a csigát is, nem kell azért messze menni, még a tömbházak között is lehet találni, a franciák is azon élnek, aztán látod, micsoda kultúrájuk van, mert az vagy, amit megeszel, a franciákon tényleg látszik, hogy csupa ínyencséggel táplálkoznak, nagy nép az, a francia.
Ott is előjönnek a csigák, amerre ő lakik, főleg eső után, rágcsálják a frisszöld leveleket, nyomot hagynak a repedezett aszfalton, aztán elbújnak az élősövény alá, ami a tömbházak közötti sétányt szegélyezi. Eltervezték, hogy megfőznek párat, ő meg a német szakos Marlene egész nap gyűjtögették őket, még a hátuk is belefájdult, megtelt egy nagy necc. Jóllaknak végre, és ha beválik a menü, akkor másokat is meghívhatnak vendégségbe a következő adagra, mert jut bőven. Marciana is átjött, ő franciás, tudnia kellene csigarecepteket, de nem, fogalma sem volt, a franciát csak könyvekből tanulta, és ott semmiféle receptet nem olvasott. Megittak egy üveg kolostori bort, Marciana apja küldte, aki egy Iași melletti faluban pap, leforrázták a csigákat, de mikor belekóstoltak, szarba mártott fürdőszivacs-ízük volt, úgyhogy még ittak egy kis vodkát, és hosszasan gyalázták a franciákat, még Marciana maga is megesküdött, hogy az angol szak jobb, az igen, az a nép, Dickens meg Thackeray regényeiben bárki elolvashatja, hogy eszik ott a marhapecsenyét meg az ürücombot, hidegen, sörrel.
Holnap vizsgázik összehasonlítóból. Nappal nem tud otthon tanulni, a hőség elviselhetetlen a nyolc négyzetméteres, vécével és zuhanyzóval felszerelt garzonban, az apja szerezte neki egy katonaiskolai társa révén, aki most a kolozsvári lakáshivatalban dolgozik. Amikor nagy boldogan, lelkesen feljött az egyetemre, az anyja betett a cókmókja közé egy negyed kiló Wiener kávét meg két csomag Kentet, hogy jó szobát szerezzen magának a bentlakásban, hátha még az A-ban is kaphat, ahol a külföldi diákok szoktak lakni, de neki a helyek elosztásakor teljesen elment a kedve a sortól, ami a Diákház előtt kígyózott egészen a Crocóig. Inkább megitta a kávét, és elszívta a Kentet. Mondjuk felverhette volna a sátrát a rektori hivatal előtt, és elkezdhetett volna üvölteni, hogy joga van egy bentlakási helyhez, ahogy valami sepsiszentgyörgyi magyarokról járta a szóbeszéd, állítólag akkor az egyetemen megijedtek, és ők tényleg kaptak helyet – de ez a történet nem nagyon állta a helyét, mindenki másképp mesélte el, hogy nem is bentlakási szobát kaptak, hanem emeletes ágyat egyenesen Szamosújváron, meg hogy kicsapták és hazaküldték őket, vagy bevitték a milíciára, és aztán nyomuk veszett. Végül is tényleg sokkal jobban járt, amikor az a könnyező szemű férfi (valószínűleg krónikus kötőhártya-gyulladásban szenvedhetett) átadta az apjának a kulcsot, csak úgy, minden szerződés nélkül, azt mondta neki, hogy tartsa a száját, és legyen boldog, hogy a lányának van hol lakni négy évig, amíg az egyetemet végzi. És aztán neki adja majd vissza a kulcsot, nemhogy beköltözik oda valaki más, mert mindketten bajba keverednek.
Az apjának sok barátja van, és most, hogy egy év múlva végez, és nem lehet tudni, hova kerül majd, valami Isten háta mögött falucskába kinti budival, egyszer csak felhívja valaki egy nem mindennapi ajánlattal: a lánya visszajöhetne a szülővárosába, amit szeretettvezérünk rendelkezésére lezártak, mert túl sok magyar hazajött, de a második, titkos rendelet szerint a románok odaköltözhetnek, ha van családjuk, hiszen az a felső parancs, hogy gyarapítsák a román lakosságot, gyerekeket csináljanak, és berendezkedjenek azokban a gyönyörű villákban a sugárúton, amiket a zsidók meg a magyarok hagytak ott, és amiket a párt elkobzott az elvhű káderek számára, akik megérdemlik, hogy a tömbházakból átköltözzenek a repkénnyel befutott házakba, a magas szobákba, ahol a tágas udvar végében hatalmas fenyőfák nőnek, még Kossuth Lajos idejéből. A lányát pedig felvehetnék civil alkalmazottként a Securitatéhoz, hogy lefordítsa a szubverzív anyagokat, amiket azok az ökör magyarok küldözgetnek Amerikába meg a Szabad Európához. De hát a lánya nem tud magyarul, milyen kár! Gondoskodott ő a műveltségéről, angolórákra járatta, meg franciára, egy kis németre is, az iskolában is tanult – de magyart, azt nem, azt töri, csak annyit tud, amennyit a tömbház előtt játszva összeszedett, egy négy-öt éves gyerek szintjén beszéli, mint amikor Lacival felhorzsolták a térdüket az ő pótkerekes biciklijével felborulva, és kitalálta, hogy a kipisiljobbanfentről-versenyre a fürdőszobából szerezzen egy jó kis csövet, hogy távolabbra tudja irányítani a sugarat, de nem ment valami sokra, csak a bugyija lett pisis, és még jól el is verték, mert ollóval levágott egy darabot az irrigátorból, amivel az anyja éjszaka mosta magát, hogy nehogy világra hozzon egy húgocskát vagy öcsikét, mert az abortusz tilos, sőt, kemény börtönévek járnak érte, ha elkapnak.
Nem nagyon tud koncentrálni, fáj a lába, meg is dagadt, már négy órája áll sorban, a nap a fejére tűz, vagy harminc oldalt olvasott át, de alig emlékszik belőle valamire. Éjszaka könnyebb tanulni, csak annyi, hogy egy óra körül hallja, ahogy Éva hazaér, sercegni kezd a forró olaj, ami nem rothadt hal szagát árasztja, mint az övé, hanem rendes napraforgóolaj. Az egész negyedben érezni a sült krumpli illatát, az a legjobb étel a világon éjszaka egykor, miután egész nap cigiztél és kávét ittál, ami nem is kávé valójában, hanem valami titokzatos, olvadt műanyag ízű pótszer. Hevesen nyálazni kezd, és megfájdul a kőkemény pereccel meg penészes szalámival teli gyomra, aztán, mikor a tortúrának vége, a nyitott ablakon beszűrődik a finom cigaretta illata, amit Éva lefekvés előtt még elszív. És akkor ő is rágyújt egy szűrő nélküli Carpațira, a gyenge, kóródaraboktól csomós dohány kicsit eltereli a figyelmét, de legjobban mégis a vodka működik, ami úgy éget, mint a marószóda. Éva nem issza meg a vodkát, azt mondja, hogy feloldódik benne a gyomorszövet, és szétázik az agy, neki házi készítésű székely köményese van, nem erős, édes, háromszor annyit kell belőle inni, hogy valami hatása legyen, és utána a szádban marad az a kellemes aroma, a magyarországi cukorkákra emlékeztet, amiken az a színes máz van, belül pedig finom rágógumi, attól tovább tart az íz, egész nap megmarad.
Éva gyakornok a központi kórházban, és mindig van rendes cigarettája meg igazi kávéja – és néha át is hívja, vasárnaponként, vagy amikor úgy van kedve. Évának nem kell sorban állni a sok nyugdíjassal, van mit aprítania a tejbe, jó krumpli otthonról, Csíkból, számára felfoghatatlan, hogy hogy az ördögbe boldogulnak úgy a magyarok, honnan szereznek be annyi mindent, de a hűvösebb nyári éjszakákon, amikor próbálja valahogy felfogni a generatív grammatikát, vagy óangolból a Beowulfot meg Aelfric Bibliájának részleteit, tiszta szívből gyűlöli Évát, egész lényével, ki tudná tekerni a nyakát azért a krumpliért, a külföldről szerzett ruháiért meg a kényelmes cipőjéért, az is endékás, bőrszandál meg vastag talpú papucs olyan szegecsekkel, amit valami cipőboltban dolgozó páciens tett félre neki. Gyűlöli őt a kéz alatt szerzett könyveiért, a könyvesüzletes páciensétől, a finom cigarettáért, amiből, az igaz, neki is szokott adni, úgyhogy nem valami szép tőle, hogy gyűlöli. De azért mégis gyűlöli, mert magyar, és már alapból több mindene van, krumplija, székely köményese, rokonai szerte a városban, havonta egyszer a magyar operába megy, egyszer meg a magyar színházba – oda is szól bérlete –, s minden reggel befújja magát azzal az illatos spray-vel, az Impulse-szal, ami még háromnegyed nyolckor is érződik a lépcsőházban, amikor ő is elindul, hogy bemenjen az egyetemre a huszonkettessel, persze csak akkor, ha sikerül felszállnia a buszra, izzadtan és állott vodka bűzét árasztva, bepréselődve a férfiak tömegébe, akik elkéstek a munkából, és pont ugyanolyan szaguk van, mint neki. Úgyhogy legtöbbször inkább gyalog teszi meg a hat kilométert az egyetemig, és csak a második órára ér be.
A mellette álló nő kicsit meginog, a karjába kapaszkodik. Vajon mit képzel magáról, talán majd ő tartja a helyét, amíg leül az árnyékba, vagy mi, hiszen ő is a napon áll, neki is remeg már a lába, mint a vonaton, amikor hazafelé tart, és senki nem adja át neki a helyét, mert ő fiatal, és nincs joga kifáradni, nincs joga ahhoz, hogy fájjon a lába, vagy hogy panaszkodjon a hátába nyilalló fájdalomra, mert már púpos a könyvek meg a szennyes ruha cipelésétől. Két-háromhetente hazaviszi a ruháit kimosni, egy mosógép túl szép álom, de nem is bírna szappant reszelni meg lúggal mosni, mint a nagyanyja. Most is sajog a háta, mintha azon a vonaton lenne, ahol nem meri letenni a hátizsákját, pedig arra leülhetne, de undorodik a ragacsos, pisiszagú maszattól, ami szétkenődött a padlón, a folyosó hemzseg a mocskos és éhes emberektől, akiknek semmi perspektívájuk, ők nem olvasnak Henry Jamest meg Aldous Huxleyt. Azok sokat segítenek a túlélésben, egyszerűen csak átrepítenek a viktoriánus korba vagy Carson McCullers könyveinek amerikai kisvárosaiba, akárhová, csak ne ide, akár Camões Luzidáiba is, a tengerre, ahol sós a levegő, a friss halak meg egyenesen a serpenyőbe ugranak, nem kell négy órán keresztül sorban állni értük.

Félrelöki a nőt, aki szitkozódik a fogai között, csúnyán néz rá – de ő nem akarja, hogy hozzáérjen az a vén tehén, egy háziasszony, akinek semmi egyéb dolga nincs, reggel felkelhet idejében, hogy kimenjen tejért, vagy inkább menjen a francba falura, és kaparja a földet. Három-négy sorban kanyarog a várakozók tömege, egyelőre elég higgadtak, még nem nyitottak ki, csak azt látták, ahogy a hivatalos pecséttel lezárt teherkocsi behúzott a hátsó ajtóhoz, de senki sem tudja, mikor kezdik a kiszolgálást, és ígyis-úgyis verekedés lesz, de ő elszánt, kész ököllel ütni és rugdosódni, most szerez egy csirkét, és kész, majd este bekopog Évához, és áthívja vacsorázni, és akkor ő majd krumplit süt abban a jó olajában, és együtt elkészítik serpenyőben a csirkét, még a csontjait is elrágcsálják, mert ezek a csirkék nagyon kicsik, akkor biztos a csontjaikat is meg lehet enni, bennük ott a zamatos velő, igen, a csontot is ki lehet sütni és meg lehet enni, mint mikor az almát magostól, magházastól ropogtatod el, csak a szára marad, annak is kiszívod a levét, és szétrágcsálod, mint egy fogpiszkálót, és akkor – a gyomrában egy hatalmas kőtömb.
A tömeg felbolydul, hullámokban izegnek-mozognak az emberek, földrengés indul el az első soroktól a hátsók felé, valaki felemeli a hangját, osztjááááák!, kinyitottaaaaak!, ő becsukja  a könyvet, és az üzlet ajtaja felé törekszik, néhány férfi hőbörög, de ő nem hallja, kihasznál minden felszabaduló négyzetcentimétert, a legapróbb hibákat is, mások meglepődnek a lökdösődésén, most aztán tényleg tőkét kovácsol a fiatalságából, az éhségéből, teherbíró testéből, a keményfedeles könyvből, amivel utat tör, mert enni fog, ma enni fog. Oldalt már kezdenek kijönni, akik diadalt arattak, kis kék zacskóval a kezükben. Egy gyászt viselő nő zilált ruhában igyekszik visszaszerezni a kalapját, nem sok sikerrel, valahol elöl maradhatott, most már biztos csupa por, szét is taposhatták. Előrenyújtja a kezét, benne szorítja a gyűrött bankjegyeket meg a két érmét, a pontosan kiszámolt árat, valaki mellbe vágja, de a könyv védi, és sikerül megragadnia a zacskót a másik kezével. Ordítva tör magának utat, de a tömeg hangosabban ordít, lehajol, és tiszta erőből behúz egyet a lábak közé. Végre kiverekedi magát, liheg, a melléhez szorítja a csirkét, amiből valami rózsaszínes-barnás lé csorog a fehér vizsgázó blúzára. A sor felmorajlik, és kirepül néhány elszakadt oldal, több száz láb tiporja a Luzidák borítóját. Lehajol, legalább az előszó maradt volna meg, kilapult az aszfalthoz tapadva, de nem éri el, majd kifizeti, a könyvtárosnő dühös lesz, ennek a könyvnek nincs is újabb kiadása, ezek után nem fog tudni semmit kikölcsönözni, csak az olvasóterem hideg félhomályában kuksolhat. De nem számít, megvan a csirke.
Megérzi, hogy nézik, és megfordul. Körülötte a tömbházak meg az élelmiszer-áruház, a fémajtós üzlet, fölötte a Gostat felirat törött, poros neoncsövekből, már régóta nem világít. Az út túloldalán egy Lee farmeres fickó nagyon fancy napszemüvegben. Biztos a feketepiacon üzletel, vagy valami szekus, követ valakit. Elhúz onnan, de ahogy átmegy az úton, ott érzi őt a háta mögött, sietni kezd, már szinte utoléri, vajon fel akarja szedni, vagy mi a franc, beleköt azért a nyomorul csirkéért? Kilép, már szinte szalad, egyértelmű, hogy őt követi, what the fuck, mondja félhangosan, fuck! Az egyetemen tilos így beszélni, de amikor elmennek sörözni az angol szakos tanárokkal, akkor elengedik magukat ők is, a diákok is. Nem szabad, de néha nagy elővigyázatossággal kölcsönadják nekik Kundera regényeit vagy a Gulág szigetcsoportot, ott hallott először Szolzsenyicinről, mert a rádiót nem tudja hallgatni, már nem lehet olyan készülékeket kapni, amivel a BBC-t vagy legalább a Szabad Európát foghatná, az otthoni meg a szüleié, nem foszthatja meg őket a vasárnap reggeli misétől meg Virgil Ierunca és Monica Lovinescu műsoraitól.
A férfi utoléri, és megragadja a könyökét, ő kitépi magát, megáll. Ha kell, akkor verekedni fog vele, hiszen nem csinált semmit. Vagy csak elszalad, és kész. Ő kedvesen bocsánatot kér, ne ijedjen meg, otthon kereste, de alighanem korán elindult. Fényes dél van, az utca tele van járókelőkkel, majd kiabál. Biztos valami erőszakoló, mint az a Râmaru, aki altatóinjekciót ad be a diáklányoknak, meggyilkolja és megerőszakolja őket, aztán feldarabolja és megeszi a testüket. A halál utáni erőszak mintha szörnyűbb lenne, mint az életben elkövetett, a megevős rész nem nagyon hatja meg. Ajánlja magát Popa Traian ügynök. Honnan tudhatja, hogy tényleg ez a neve? Azt mondja, különleges megfigyelési küldetése van, és az ő párthűségére hagyatkozik. Érti ő, hogy mi a helyzet a párthűséggel, már múlt évben, télen érte ez a megtiszteltetés. Behívták a germán nyelvek könyvtárába, fel a tetőtérbe, és a párttitkárnő, Loșonți Elena lexikológiatanárnő azt mondta, Nemeș Cristina elvtársnő, mi úgy határoztunk, hogy ezennel belépsz a pártba, ő meg hallgatott, mire a másik: vagy talán van valami ellenvetésed?! Dehogy, milyen ellenvetése lenne, nem akar ő is úgy járni, mint Martinescu George, aki azt mondta, hogy nem érzi elég felkészültnek magát, és a nyáron minden egyes vizsgán megbuktatták, utána ki is csapták, pont negyedév előtt. Tehát tudja, mi az a párthűség – és nicsak, ez az alak még injekciót sem akar neki beadni, nem akarja megerőszakolni vagy megenni, csak kölcsön szeretné venni a garzonját két hétre, délutánra meg estére, hogy bizonyos gyanús tevékenységeket figyelhessen meg a tömbházukban, az ő folyosóján, meg egy emelettel fennebb. Nem tudja odaadni, szesszió van, jövőre jön az államvizsga, muszáj tanulni, lehetetlen. Ő csak nevet, fekete pólója zsebében kirajzolódik egy kis kartondoboz, talán Karelia, olyan finom, mézben főzött dohányból készült cigaretta, amit a görög diákoktól lehet venni a Csillagvizsgáló melletti bentlakásokban. Gyerünk, mondja, gyerünk már, mindent tudok, nincsenek papírjaid a lakásra, de neki semmi köze a milíciához, ő nem milicista, ő kémeket kap el, meg hazaárulókat, egyetemet végzett, és elég rendesen tud angolul, viccelődik vele – maybe you would like to see for yourself. Maybe I can help with something. Books. Könyvek, igen, a könyvek. Talán tényleg szerez neki könyveket? Például a Tropic of Cancert, az évfolyamtársai azt hitték, valami pornókönyv, belelapozott a reading roomban, az amerikai lektor kis könyvtárában, aztán a könyvnek nyoma veszett, kétségbeesett regény volt, és, igen, machista, machistább még Hemingwaynél is, de a kétségbeesés az ott van, és ez egy fontos felfedezés a férfiakat illetően. Megpróbálom, oké? Nem ígér semmit, ez nagyon komoly szubverzív anyag, tudja ő, kicsoda Henry Miller, ő sem hülye. Tehát akkor beleegyezik? Ő rábólint, majd később találkoznak, hogy odaadja a kulcsot. Arra semmi szükség, és megint kineveti a naivságát. A haja nagyon fekete, ápolt bajuszkát visel, posh az illata, a shopból veszi az aftershave-et. Öreg, biztos van vagy harmincöt éves, olyan olasz stílusú gigoló, csillogó szemmel és érzéki ajkakkal, nem az ő esete, az biztos, de tiszta és illatos, nem egy paraszt, úgyhogy miért is ne, végül is, miért is ne? A csirke teljesen átmelegedett a mellén, estig el is fog romlani, hát akkor mire várjon, most rögtön megsüti a samottrezsón, amin mindkét lap kiégett, de azért még működik, ott van a padlón a kicsi hűtő mellett, amit szintén az apja szerzett neki a kapcsolatai révén. A tankos őrnagyi egyenruhájával nagy befolyása van a Central üzlet eladóinál, fel is írták a listára, és egy hónap múlva már ott állt a kicsi Arctic hűtő, amit exportra gyártanak.

Elhatározza, hogy egyedül fogja megenni az egész csirkét, minden porcikáját; már a sült hús illatának gondolatába is beleszédül. A férfi finoman megcsókolja az arcát, elkíséri a tömbház bejáratáig. Benézek majd estefelé, mikor kicsit lehűl az idő. Whatever, most siet, beszalad a lépcsőházba, lihegve megy fel a harmadik emeletre, a garzon ajtajáról lepattogzott a festék, nehezen is nyílik, leveti a bőréhez tapadt blúzt, ledobja a földre, kibújik az olcsó, színes virágmintás pamutszoknyából, milyen jó, hogy az anyag fekete alapján nem látszik a baromfiból kicsorgó lé, a melltartója és a bugyija is foltos lett, otthagyja őket a padlón, meztelenül marad, a fogával tépi fel a vastag nejlonzacskót, és belép a fürdőbe, hogy lemossa a fonnyadt húst. A kezének, vékony és színehagyott körmeinek, amik hámlanak és mindenbe beleakadnak, pont olyan sápadt a színük, mint a csirkének, a vizet elvették, a csap tompán hörög, majd este hat-hét körül adják meg, a dolgozó népnek nem kell napközben a víz, ilyenkor munkában van mindenki, úgyhogy nagy takarékosan letép néhány darabot a vécépapírból, amit a szülei hoztak neki, és furcsa szaga van, mint gyerekkorában a falusi budinak Măriuța néni udvarában. A rezsó felmelegedett, óvatosan szétválasztja a szálkás combokat és szárnyakat, belenyomja a tetemet a serpenyőbe, amiben a tegnapelőtti rántotta után még maradt zsiradék, a körmével lekaparja a papírrostokat, amik ráragadtak a nedves bőrre. Kinyitja az ablakot, kegyetlenül meleg lett, a levegő izzik, úgy égeti, mint nyáron a tengerparton, Costineștien, az ablakpárkánynak támaszkodik, megint szédülni kezd. Nem fél, hogy kintről meglátja valaki: előtte csak egy hatalmas, fojtgató illatú hársfa, tele van vidám legyekkel meg méhekkel, berepülnek, elhelyezkednek az Amerikai Egyesült Államok óriási térképén, ami szétterül a falon a keskeny asztalka fölött – egykori iskolai pad, egy unokatestvére padlásáról cipelték idáig. Most ki sem látszik a könyvek, a kézzel írott jegyzetek, gépelt papírok alól. Azokon trónol az endékás Erika írógép, a vagyona, az útlevele belső világához. A térképet pedig az évfolyam egyetlen külföldi hallgatójától, Khalidtól vette, véletlenül fedezte fel, egy szekrényajtóra volt ragasztva, amikor odakeveredett bulizni a fiú központi albérletébe, és éppen a lakásban nézelődött, semmi jobb dolga nem akadt abban a pillanatban, nem volt kivel beszélgetni.
Khalid egy dúsgazdag kuvaiti, a shopból összeszedett hízelgő ajándékokkal megy át a vizsgáin, milyen szerencséje van vele a tanároknak, elszívhatnak egy-két jobb cigarettát, isszák a whiskyt, a tanárnők meg Shalimartól illatoznak. Akár neki is ajándékozhatta volna a térképet, mert úgysem használta a világon semmire, mégis kért érte százötven lejt. Mindegy, az ilyen holmik ára nem számított neki, kérhetett volna ötszázat is, kiállt volna az út szélére is azért a színes térképért, amit vastagabb papírra nyomtattak, más, mint az itteni. Annyi, hogy made in China, jött rá később, amikor legapróbb részleteit is áttanulmányozta, de igyekszik megfeledkezni erről az apróságról, és elképzelni, hogy a papír az Appalache- vagy a Sziklás-hegység magasan fekvő erdeiből származik, hogy az a két négyzetméter, ami igénytelenül kimeszelt falát borítja, valamikor a törzse, a kérge, az ága volt egy kék, hűvös tó partján álló vörösfenyőnek. Khalid leküzdhetetlen lelkiismeret-furdalásában, ő legalábbis ezt szerette volna hinni, ráadásként neki adott egy tíz-tizenöt oldalas füzetkét, aminek a lapjai az amerikai dollárt utánozzák. Egy ezüstszínnű kapoccsal a térkép sarkához erősítette, mint egy dream catchert, a zöldesszürke, vízjeles papírra nem lehet írni, de ha a lapokat nézi, elképzelheti, hogy egy másik világban az emberek tényleg ilyen bankjegyekkel fizetnek, amikor hamburgert vásárolnak, meg sült krumplit, szénsavas üdítőt vékony bádogból készült dobozokban, ami vörös, mint az évfolyamukon közszájon forgó viccben, vagyis nem moszkvai vörös, hanem igazi vörös, Coca-Cola-vörös.
A serpenyő füstöl, fröcsköl mindenfelé, a falra, a matracra, amit közvetlenül a padlóra tett, és leterített egy szőnyeghez hasonló csimbókos csergével. Az illata alapján elkészült, kiborítja egy tányérra, és belevájja a fogait. Félig elégett, félig nyers, de mit számít, az ő korában ugye bármit meg lehet enni és meg lehet inni, homoktól ropogó kenyeret, egérfarkas szalámit, gyógyszeszt, krétaporral kevert cukrot. Hátra fekve elnyúlik a poros fehér csergén, érzi, hogy szúrja a gyapjú, de most lusta, mint egy óriáskígyó, ami lenyelt egy egész paradicsommadarat, tollastól. Nem is veszi észre, úgy elalszik, jóllakottan, az üres serpenyő fölött legyek rajzanak, letelepednek a mellére, a lábára, a lába közé, a szemére, a szájára.

*

Estefelé ébred meg, a szája keserű, a gyomra sajog. Valaki ököllel üti az ajtót, aztán rugdosni is kezdi, és kintről üvölt, kinyitni, a milícia! Kótyagosan felkel, magára kapja a foltos blúzt meg a gyűrött szoknyát. Milyen marha ez a Popa Traian, nem valami jó tréfa, ő meg azt hitte, hogy úriember, egyetemet végzett, meg minden. Jövök!, mordul oda, elfordítja a zárat, what the fuck, szalad ki automatikusan a száján, de hát ez nem is Popa Traian, egy kövér pasi, sörhassal és bajusszal, aki félrelöki, mögötte meg izzadtan, teljes katonai díszben, tányérsapkával a hóna alatt egy igazi milicista, ismeri is, a körzeti tiszt, aki a tömbház előtt szokott állni, és elkéri a lakók személyijét a Kolozsvárra szóló ideiglenes bejelentéssel, úgy háromhavonta egyszer szokta megbüntetni, de mindegy, ez is megoldás, úgyse lenne pénzük a szüleinek, hogy valami csillagászati áron albérletet vegyenek ki neki egy salétromos lakásban, ahol a bepenészedett vénasszonyok laknak a Györgyfalviban meg a Monostoron.
Mindketten berontanak, a küszöbről meg kiguvadt szemmel rámered a gondnoknő, hangtalanul mozog a szája, suttog valamit, mintha azt hallaná, szegényke, szegényke… a keze gépiesen felemelkedik, hogy keresztet vessen, de még idejében észbe kap. A férfi olcsó dokknadrágot visel, bele van tűrve egy zöldes, rövidujjú ing, ami a nyakánál kifeslett, de van rajta vállrojt, és ráugat:
– Te nem hallasz? Miért nem nyitod ki, elvtársnőcske? – Hájas arcán szétterül egy kéjsóvár vigyor a verejtékcseppek közt.
– Aludtam.
– Aludtál? Ilyenkor? Fáradt vagy. Hm. Ugyanbiza miben fáradtál úgy el?
– Hát, tudja, a szesszió. Éjjel tanulok, amikor hűvösebb van.
– Ez meg mi? – És a melltartóra meg a bugyira mutat, még mindig a földön hevernek, rajtuk a kimúlt csirke vöröses levének foltjai. – A tied?
– Igen, a csirkétől van.
– A csirkétől, hogyne. Miféle csirkétől?
A férfi diadalmasan körbenéz, és felfedezi Észak-Amerika hatalmas térképét, a keze automatikusan a fake füzetke után nyúl, ő meg észreveszi, hogy az elégedetten összeszűkölő szempárban ébredezni kezd a félelem, a milicista is elképed, az ijedtség – vagy talán a gyűlölet? – lassacskán átragad egyikről a másikra, megrettenve egymásra néznek, de legalább abbahagyták az üvöltözést, egy hosszú percnyi csend… Az ördög vigye el azt a csirkét, mondja magában, aggodalmasan beleszagol a levegőbe, még érződik a sült hús illata, vajon mitől szeppentek meg ennyire, és akkor rajta is kezd erőt venni az ő félelmük, vajon mit vétett, megsütött egy tiltott csirkét, lehet, hogy exportra szánták, ő meg megette, micsoda pofátlanság, felfalta az egészet, nem osztotta be az élelmiszert, felhabzsolta egy háromgyerekes család teljes húsadagját, ráadásul egyedül, borzasztó bűntudata van a meg nem engedett fényűzés után.
– Csak egy kicsi csirke volt, egészen, egészen kicsike. Még csak nem is volt meg mindene, nem volt. Egy aprócska csirke. – Dadog, nem tudja, mihez kezdjen, lehajol a padlón heverő piszkos fehérnemű után.
– Az ott marad! – Vakkantanak rá még rémültebben. – A papírokat!
Persze, azonnal előveszi a táskáját, de ahhoz az kellene, hogy mindketten kilépjenek egy pillanatra, mert az ajtó éppen takarja a falat, ahol a fogas van. Aha, szeretnéd, mit? Hogy elrejthesd a bizonyítékokat? A milicista ledobja a táskáját a matracra, a csimbókos csergére kihullanak a kínai Double Horse cigaretták, amiket olyan fegyelmezetten kiporciózott magának, az anyja vette neki ajándékba, két szál el is tört, ahogy kiesett a dobozból, könnyezni kezd bosszúságában. A Luzidák borítója, meg néhány telijegyzetelt lap, egy utcán talált műanyag kutyus, ami szerencsét hoz neki, kiszáradt narancshéj, két írószer, egy kőkemény mákos kifli fele, tovább kotorászik a tarka bőrdarabokból készült zsákban, összesteppelt selejtes anyagokból van, születésnapjára kapta egy képzőművész barátjától, aki a bőrgyárban dolgozik, és néha kicsempészi onnan a fel nem használt maradékokat, aztán éjszakánként táskákat, szoknyákat, hátizsákokat varr belőlük, és kéz alatt árulja őket. Előhúzza a személyijét a viharvert pénztárcából, az ösztöndíj maradéka szétszóródik a matracon, ő átnyújtja az átlátszó műanyaggal beborított szürke könyvecskét.
– Itt van, tessék!
– A bérleti szerződést, azt kértem! – röffen rá a férfi, amint átveszi a személyit, a szeme még mindig a térképen meg a sarkában lógó hamis dollárokon.
– Hát, az nincs. Összeszedi az eltört cigarettákat, és gondosan visszateszi őket a dobozba. Apám intézte el nekem ezt a garzont, és neki úgy mondták, hogy nem szükséges, maradhatok, amíg akarok – a gondnoknő már nem bír uralkodni magán, széles mozdulattal vet keresztet a két férfi háta mögött, az ő tekintetük Nebraskából átvándorol Coloradóra és Minnesotára, majd megállapodik Észak-Karolinán, ahol két légy zavartalanul szexel, a férfi bosszúszomjasan odavág, és egész Virginiát elönti a vér meg valami undorító fehérség, talán meg nem termékenyített légypeték. Szétkeni a tenyerével egész Pennsylvanián, fel New Yorkig.
– Nocsak, írógépünk is van, amint látom – suttogja zaklatottan, és beletörli az ujjait a generatív grammatika jegyzeteibe. – Aztán engedélyünk van-e hozzá, Cristina ténsasszony?
– Hát nincs – feleli Cristina –, fogalmam sem volt, hogy az is kell, apám úgy mondta, ő mindent elrendez – ők meg nem mondanak semmit, a hallgatás csak sűrűsödik – mikor is tért át az elvtársnőcskéről a ténsasszonyra?
– És ez? Ez? Ez meg mi?
– Á, hát az a térkép. Én, tudja, angol szakos egyetemi hallgató vagyok, és szükségem van rá a tanuláshoz – mondja derűsen. – A dollárok, azok persze nem igaziak – teszi hozzá vidáman –, de ha magának megtetszett, vigye csak el nyugodtan, nekem már nem kell.
Valaki erőteljesen félrelöki a gondnoknőt, aki felháborodva kotkodácsolni kezd. Mintha skatulyából húzták volna ki, koptatott farmerében Popa Traian a bal kezével felemel egy szépen becsomagolt dobozkát, a jobbal pedig helyet csinál magának a törvény két képviselője között:
– Mi a gond? Mégis milyen jogcímen rontanak így be a kisasszony lakásába? Legyenek szívesek most rögtön elhagyni a szobát, és végezzék a munkájukat! Vagy maguknak talán nincs semmi jobb dolguk?
Azok ketten megdermednek, az erejéből teljesen kifogyott milicista gépiesen, lehajtott fejjel kimenetel, de a másik pasas, akinek már kezdett vörösödni a feje, hörögve nekirugaszkodik:
– Az igazolványát, elvtárs!
– Milyen igazolványt, te hülye? – A tenyere megindul a pasas arca felé, röviden, szárazon. –  Kifelé!
Az is elhúz lehajtott fejjel, most mindhárman a hosszú, szűk folyosón állnak, még elszűrődik a fülébe néhány „Egészséget!” meg „De hát nem is tudtuk”, ő is kilép a nyomukban, még elkapja, ahogy a márkás, fehér Puma cipő a mocskos dokknadrág ülepét érinti. Végignézi, ahogy mindhárman átmennek a lengőajtón, mint valami szürrealista keringőben, ő ott ragad az álmélkodó gondnoknővel, aki csak hányja magára a kereszteket, és suttogva elárulja neki, hogy reggel megtalálták a kukában egy csecsemő holttestét egy olyan egylejes zacskóba csavarva, és most mindenfelé razziáznak, főleg a fiatal nőket keresik, az egyedülállókat, az úgynevezett értelmiségieket – és mérhetetlen megvetés ül ki arra a széles, Szamos menti parasztasszony-arcára.
– Megölöd a gyerekedet, na hallj oda, és a tetejében még a keresztény végtisztességet sem adod meg neki, hanem csak úgy kiveted a szemétre – és megint csak kereszt kereszt hátán –,  csak egy lelketlen teremtés tenne ilyet, valami diáklány, én nem azt mondom, hogy maga volt az, de érti, azért mégiscsak elég gyanús, hát nem?, ilyenkor alszik, a bugyija meg vérfoltos. És ráadásul még kisfiú is volt, hallj oda, egy vasgyúró fiúcska, dundi és fehér-fehér, megfojtotta az a delinkvens nőszemély a zacskóval, hát ha engem kérdez, lelőném, megnyúznám, de legelőször is felkötném a lábától fogva a legelső fára, mert az ilyenek nem érdemlik meg, hogy éljenek, őt is bedugnám egy zacskóba, úgy kell neki. És kidobnám a szemétre, hogy ott rothadjon meg. Naaaagy szerencséje volt ám a gavallérjával – teszi még hozzá, és újra felsóhajt, ez alkalommal nem is rejtegeti az irigységét, aztán elsiet a bejárati ajtó felé, műanyag papucsában csoszogva. – Kurvák ezek mind. Nagy szerencse – mondja ismét, jó hangosan, hogy hallja a férfi is, aki undorodó arccal kiengedi a lengőajtón.

*

– Mennyire hülye vagy – vigyorog Popa Traian –, és hihetetlen, hogy megmentett a hülyeséged! Ilyeneket hordasz itt össze az apádról, hát most azok az idióták azt hiszik, hogy valami főmáhernek vagy a lánya a pártból. Te nem is ezen a világon élsz, te lány! – Leül a helyiségben található egyetlen székre, ő meg ki szeretne menni a fürdőbe, de nem tud, mert a férfi kinyújtotta a lábát az asztal meg a matrac közötti helyre, ahol át kellene lépnie, felemeli a dobozkát, amit az imént letett a tönkretett jegyzetekre.
– Neked hoztam! – hosszasan, szemtelenül megbámulja.
Már régóta nem lehet csokoládét kapni, az ország egyetlen üzletében sem, csak a párt meg a Securitate titkos étkezőiben, ahogy azt a finom nesszkávét is, az egyik legértékesebb csereárut, vagy a szebeni szalámit meg a kis Amo szappanokat, a gondosan, grammra kimért zöld narancsot meg banánt. Amikor életében először kóstolta, szörnyűnek találta az ízét, összehúzta a száját, olyan savanyú volt, csak később jött rá, hogy azért, mert éretlen volt. A férfi gúnyos tekintete követi őt, tudja, mire számíthat, szex egy doboz csokoládéért, nem rossz vásár, a filós diáklányoknak olyan a hírnevük, hogy egy csomag jobb cigarettáért is lefekszenek bárkivel, főleg aztán az angolosok, Popa Traian lehajol a piszkos fehérneműjéért, és csak úgy, otthonosan eldobja az aprócska fürdőszoba ajtaja felé. A csövek roppannak egyet, megjött a víz, persze nem a meleg víz, az csak szombat-vasárnap van, de hát úgyis itt a nyár, a hideg zuhany jobb, mint semmi, akkor is, ha fáj tőle a hasa meg a dereka, és a szappan nem habzik, a sampon meg összeenyvezi rövid haját – kész luxus a hosszú haj, mert egyszerűen nincs hogy ápolni, ő maga vágja a haját, borotvával, kéthavonta, tüskésre, hanyagul. A férfi magára húzza, a kicsi székre, férjnél vagyok, mondja halkan, de mindjárt meg is bánja, ő csak nevet, hát ez a lány tényleg tiszta hülye, mindent, de mindent tud róla, lehet, hogy még az esküvőről is vannak képei, az is lehet, hogy egyenesen ismeri Radut, talán söröztek is együtt, leültek egy asztalhoz, mint férfi a férfival, talán még azt is tudja, hogyan kérte meg a kezét, jó egy éve, kihallgatta vagy észrevétlenül fel is vette a beszélgetésüket a piski állomáson, amikor hazafelé tartottak a kirándulásról, éppen, mielőtt a tanév kezdődött volna, hátizsákkal, mert elég hangosan beszéltek, nem volt ki elől elrejtőzni, és akkor Radu azt mondja, mi lenne, ha, ő meg azt feleli, hogy nem hisz a házasságban, ő erre, és akkor mi van, én sem, de jó tréfa lenne, gyere, házasodjunk össze, és akkor kapunk családi bentlakást, meglesz a mi kis szobánk, nem a te egérlyukad, ami a tetejében még illegális is, adnak majd egy kétszemélyes szobát, nagyot, húsz négyzetméterest, saját fürdővel, kicsi konyhával – maradunk egy évet, aztán én végzek, te még maradsz utána kettőt, szépen lefizetjük a bentlakási gondnokot, és megoldjuk, megéri. Mit szólsz? De nem kaptak helyet, a gondnokot mások már lefizették, náluk korábban és busásabban, úgyhogy a vécével és zuhanyzóval felszerelt nyolc négyzetméteres garzonba kellett költözniük, de tényleg nem sok időre, mert egy évvel később Radut kihelyezték a Zsil völgyébe, Câmpu lui Neagba, ahogy egyébként tervezte is, a feketeszén-bányához, mert ott dolgozott Brăduț is, a Retyezát tövében. A gyorsvonattal egy nap és egy éjszaka az út, négyszer kell a vonatot váltani, várhatsz a szutykos, rosszul világított állomásokon, sose lehet tudni, mennyit késik a vonat, néha a mozdony is befuccsol, vagy elveszik az áramot, és akkor órákon át dekkolhatsz ott. Télen nagyon megfázott, amikor a vonat tíz órára ott ragadt a hegyek között, nem volt fűtés, még a vécére sem lehetett kimenni, mert nem volt víz, egy tömbbe fagyott a tartályban, úgyhogy azóta inkább nyáron akart menni, és végül nyáron sem. Hát jöjjön ő, férfi, jobban bírja.
– Tudom, Kitty, tudom – ezt meg honnan tudja, Radun kívül senki nem szólítja így, ez a név csak az övék, a szó belefojtja a lélegzetet, Popa Traian magához szorítja, és azt suttogja, kittykittykitty, gyengéden simogatja, ő meg hagyja, csináljon, amit akar, a félelem megbénítja, nem tudja kitekerni a nyakát, sokkal erősebb nála, és amúgy is, ki tudja, mikrofonok lehetnek a padló alatt, vagy a férfi cipőjében, vagy az órájában, még a csokoládés dobozban is. Legalább nem izzadságszagú, pedig nagyon meleg van kint, ő viszont erősen izzad, de a férfit mintha egyáltalán nem zavarná, csak kittykittykittyzik, de Cristina szeme a dobozra szegeződik, amit sejteni lehet a leheletfinom papír alatt, a jelen kitágul, mindjárt agyonnyomja, minden részlet kiélesedik, mintha nagyító alá tették és kiszínezték volna, még a levegő is megtelik értelemmel és súllyal, az idő kinyúlik, kiszélesedik, mint egy darab lágy gyurma, ami hozzátapad az agyához, és megakadályozza, hogy felrobbanjon. Az áttetsző papír alatt kirajzolódnak a rózsaszín különféle árnyalataiban nagy gonddal megfestett virágocskák a karton fényes felületén, benne pedig száz darab kínai csokoládé, mindenik külön-külön becsomagolva, gondosan bevonva egy vékonyka, aranyszínű sztaniolfóliával, mint megannyi aranyrudacska, ott állnak egymás mellett, fegyelmezetten, nem lázadoznak, engedelmesen várják, hogy megegyék őket.

Ő nem hagyja, hogy megülje a félelem, inkább belemerítkezik, és felfedez ott valami furcsát, ami vonzza, ami meghatja és felébreszti, minden idegszálával figyel, a férfi magához szorítja, szinte mintha ölelné, és becsukott szemmel mondja, kittykittykitty, de neki nincs miért becsuknia a szemét, úgysem a férfit látja, hanem a kis csokoládéfigurák népét, amint szófogadóan masíroznak a dobozban. Ő is ott van közöttük, egy kis kínai nő a nagy városban, az utcán csődület, sáfrány és jázmintea illatát hozza a szél, meg a riksahordók lebarnult, rézsárga bőréét, a fejükön csúcsos kalap, aztán ott a csípős gyömbér és a tengerből éppen kifogott friss halak. Kinyújtja a kezét, ujjbegyével érzi a vékony rizspapírt, szalad a könnyű riksák között, ő is könnyű, madár a tenger felett, a sós levegő átmossa tüdejét, a kartondoboz kemény és fényes a karmai között, széttárja a szárnyát a magasra szökő hullámok felett, a férfi azt mondja, kittykitty, ő pedig felemelkedik és ráereszkedik, egy hatalmas hullám taraján lovagol, egyedül a zöldeskék messzeségben, a tenger vad ritmusa a szárnyaiban lüktet, megnyalja sós ajkait, meleg cseppek peregnek végig meztelen testén, a mellére, a combjára, a lába közé, a talpára hullanak, belemerül a tengerbe, a mélyben ficánkol, a víz alatti sziklák között úszik, élő kagylókat keres, amelyek beszélnek hozzá, ő is kagyló, nem is, hatalmas hal, a tenger asszonya – és felbukik a felszínre, mély levegőt vesz.

Majd megtartja a csomagolást, miután megette a csokoládét. A tökéletes, figyelmesen összeragasztott doboz kemény élei között apró kagylókat, régi pénzérméket fog tartani, az apjától a 18. születésnapjára kapott aranyláncot, néhány fényképet, esetleg jegyzetlapokat is a fontosabb idézetekkel. Feláll, és felgyűrődött szoknyában a fürdő felé lép.
– Hova mész, lemosod magad utánam, Kitty?
Úgy tesz, mintha nem hallaná, már megint betolakodik valaki az ő valóságba, holnap úgyis összeszedi a holmiját, és átköltözik Jenihez, máskor is együtt tanultak a szesszióban, biztos maradhat nála még vagy tíz napig, és aztán hazamegy, elnyúlhat a kihúzható kanapén, a saját szobájában, a szüleinél, ahol majd megvárja, amíg Radu is kiveszi a szabadságot, ott hever majd, és fel sem néz a szorgalmasan összegyűjtögetett könyvek lapjaiból, román és külföldi irodalom, amit az állami könyvesboltokban lehet kapni. Már mindeniket szinte kívülről tudja, háromszor-négyszer is kiolvasta őket, a kiadások 1975 körül leállnak, de vannak verseskötetek is, a két világháború között megjelent próza, lovagregények, vegyesen állnak a polcon a propagandairodalommal, aztán Caragiale összes művei, két vékony lapú kötet, mint a nagyanyja Bibliája. Nem követ semmiféle útmutatót az olvasásban, korán megtanulta a betűket, és falta a könyveket, ami csak a kezébe került, az Ezeregyéjszaka meséitől a Winnetouig, Boccacciótól La Rochefoucauld maximáiig, Saint-Exupéryt és a volt franciatanárnőjétől kapott kicsi mesekönyveket, magánórákra járt Madame Jaqueline-hoz, aki házassága révén került száműzetésbe az ő városkájukba. Café au lait illatú konyhájában ismerkedett meg először Franciaországgal, ami attól kezdve ilyen szagú lesz számára, mint az a konyha, ahol Madame Jaqueline azt mondja, savanyú képet vágva, ouais, bien, très bien le vocabulaire, mais la grammaire, zéro! És mégis mire jó az a bonyolult szintaxis, mikor így is tud olvasni, ez minden, ami érdekli – hogy érezze az eleven szavakat, megsejtse a valóságot, minek azt méricskélni, javítani, szabályok közé erőltetni, rendszerezni?

Egyelőre azonban nem akar mást, csak felejteni. Olyan ügyesen el fogja felejteni, hogy még csak bűntudatot sem fog érezni, amikor Raduval találkozik, de hát miért is érezne, amikor mi sem történt, még egy üres nap az emlékezetében, minden erőfeszítés nélkül félre tudja tenni. És amikor mindennek vége lesz, amikor meghal szeretettvezérünk, az élete fehér, tiszta lap lesz, végre felfedheti az összes szavát, amik most a nyelvészeti jegyzetei, a romantikus költészetről meg az összehasonlító irodalomtudományról szóló papírjai között elrejtett lapokon bújnak meg. Egyelőre csak vár, van türelme. Miután befejezi az egyetemet, amikor már nem kell bejárnia ahhoz a wannabe egyetemista folyóirathoz, akkor végre lesz ideje írni. Sokat, mindent el fog mondani, de addig jól meg kell őrizni a titkot, néha gondolatban is ír, mert az ő agyába nem szereltek mikrofonokat, az az egyetlen hely, ahova nem hatolhatnak be, tudhat Popa Traian egyet s mást, de ezt nem tudja.

Hideg vízzel kimossa a fehérneműjét, mindenhol lemossa magát, jól meg kell súrolni, a nedves bugyit szivacsnak használja, a bőre kivörösödik, nem érzi tisztának magát, pedig már jó negyedórája áll a zuhany alatt, vajon hol van az a Postinor, még az hiányozna, hogy terhes is legyen, ott lesz valahol a keskeny cipőszekrénybe dugva a ruhák között, nincs hely a lakásban egy rendes szekrénynek, de hát szüksége sincs rá, mégis mit tehetne bele? Vagy az asztal alatt, a narancssárga, fémvázas hegyi hátizsák oldalzsebében – majd beveszi, amikor elmegy ez, aztán meg becsomagolja a kockás zöld ruháját, ami két 100% pamut asztalterítőből van összevarrva. Meg a rövidnadrágját és az írógépet, a két szótárat, a könyvtári könyveket – és elmegy, többet soha be nem teszi a lábát abba a garzonba, Jeninél fog lakni, ő úgyis annyira szereti a nagylelkű királynőt játszani, magas szobában lakik, két ágya van, meg egy meggyvörös kanapé, minden nagyon kényelmes, a ház szinte teljesen üres, az állomás mellett van, csak egy magyar vénasszony járkál benne fel-alá, mint valami kísértet, félig szenilis szegény. Jeninek is kell valaki, aki elviseli az aradi gazdag lány-féle allűrjeit, a határmenti városban kedvére összevásárolhatja a szerbektől a farmereket meg a csokoládét, a krémsajtot, kilószámra az igazi kávét, aranyárban; de most ő is kitesz magáért, elviszi neki a kínai csokoládét, trófeaként és áldozatként. Persze miután leellenőrizte, csak nehogy elfelejtse, hogy kivegye belőle a mikrofont – mert különben Jenitől az Isten őrizzen, hogy milyen vicceket mond, és a végén még elkobozzák a szalontai szalámiját meg a szilvapálinkáját. És aztán ősszel majd beköltözik a Mikó-kertbe a bentlakásba, egy évet csak kibír, húszan vannak egy szobában, de az neki mindegy, csak a bogaraktól irtózik, a nagy, fekete, magukban mászkáló svábbogaraktól, amik álmodban rád másznak, a tojásaikat meg mindenfelé lerakják, a ruhák közé, a könyvekbe, de hát a lányok már megszokták. Nála is vannak apró, vöröses oroszbogarak, amik rajokban elárasztják a lakást, de könnyen eltapossa őket, nem is néz oda, és minden este elbarikádozza magát, betömi a fürdőajtó alatt tátongó rést, mert onnan jönnek, az iszap- és ürülékszagú közös kanálisból. Nem nagy dolog, oroszok vagy svábok, mindegy az, majd valahogy kibírja, amíg minden lejár, és elmehet, majd kihelyezik valahova, jó helyre, jók a jegyei, és még többet fog tanulni, ha kell, egész nap. Ha muszáj, hát legyen, a folyóirathoz is bejár majd, már tagja a szerkesztőbizottságnak, ezután majd nem utasítja el a szuperlatívuszokban megfogalmazandó recenziókat meg a lelkesedő cikkeket, bármit megír ő, ha kell, csak kapja meg a Kommunista Diákszövetségi bónuszt, az olyan diákoknak jár, akik tevékenyek a Kommunista Diákszövetségben – aztán pedig már jó lesz, mindent elfelejt, jó lesz, jó lesz, jó lesz. El fogja felejteni. Megnyugtató ez a gondolat, erőt ad, idővel mindent kitöröl az emlékezetéből, tiszta vizet önt a pohárba, de most azt kell tennie, amit meg kell tennie, ismétli magában, beburkolózva a rövid, kigyélrült törülközőbe. Kimegy a fürdőből, megláthatja meztelenül is, tényleg nem érdekli, de már nincs ott. Az asztalon nyitva a csokoládés doboz. Néhány darab gyűrött sztaniol a földön. Már besötétedett, a legyek kirepültek valahová. Óvatosan leveszi a falról a foltos térképet, vigyázva felcsavarja. I am alive, mondja hangosan, életben vagyok, fiatal vagyok, huszonkét éves vagyok, ma ettem.

 

András Orsolya fordítása
/A szöveget illusztráló képek a fordító felvételei/

 

Alina NELEGA elsősorban színművek szerzőjeként ismert. Darabjait nemcsak Romániában játsszák, hanem idegen nyelvekre is lefordították, külföldön is kiadták és színre viszik. Munkái számos díjban részesültek. Saját szövegei mellett más színdarabokat is rendez, országos és nemzetközi kulturális programok, fesztiválok résztvevője (Zürcher Theater Spektakel, Avignoni Színházfesztivál, New York-i Fringe Fesztivál, Lark Play Development Centre, hotINK Fesztivál, New York Theatre Workshop, stb.). Az Iowai Egyetem honorary fellowja, a londoni Royal Court Theatre alkotóprogramjának ösztöndíjasa. 2001-ben és 2013-ban a Romániai Színházszövetség (UNITER) díjában részesült, a Heidelberger Theaterstückenmarkton az Európai Szerző címmel tüntették ki. Jelenleg a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem professzora, a színműírói mesteri tanulmányok vezetője, és a Fabulamundi. Playwriting Europe nevű program koordinátora, amelyben az egyetem Romániát képviseli. Országos és nemzetközi színműíró műhelyek és alkotói programok mentora.

2001-ben megjelent első regényét (ultim@vrăjitoare [az utolsó boszork@ny]) a Romániai Hivatásos Szerzők Szövetségének (ASPRO) díjára jelölték.  2019-ben kiadott, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat [mintha mi sem történt volna] című második regényét a női szerzőknek odaítélt Sofia Nădejde díjra, valamint az Observator Cultural című folyóirat prózadíjára is jelölték.

 

Paul Celan: Selyem

A folyókba, a jövőtől északra
vetem ki a hálót, amit te
tétovázva megraksz
kövek írta
árnyékokkal.

Utak a tenyered
árnyék-parlagjában.

A négy-ujj-barázdából
vájom ki magamnak
a megkövesedett áldást.

Jégverésben,
elüszkösödött kukorica-
csövekben, otthon,
késő-kemény
novemberi csillagoknak engedelmesen –

szívszálakba csomózva
férgek szóbeszéde:
egy húr, amiről
nyílírásod rebben,

Íjász.

Énekelhető maradék – körvonala
annak, ami hangtalanul
áttört a sarlóíráson,
a félreeső hóhelyen.

Üstökös-
kotyvalékok szemöldöke alatt
kavarog
a pillantáspép, amin
az elsötétült kicsi
szívtrabant sodródik
a kinti vadászatban
leterített szikrákkal.

–  Szájtól megfosztott ajak, jelentsd,
hogy valami történik, még mindig,
nem messze tőled.

Semmi homokművészet, nincs több homokkönyv, nincsenek mesterek.

Nincs semmi eljátszva. Hány
néma van még?
Tizenhét.

A te kérdésed, a te válaszod.
A te éneked – mit tud?

Mélyenahóban,
Élyenaóan,

É-e-a-ó-a.

Vakulj meg még ma:
az örökkévalóság is itt áll tele szemekkel –
abba
fullad, ami a képeket átsegítette
az úton, amit jártak,
abba
hamvad, ami téged is a nyelvből
kitépett egy mozdulattal,
amit hagytál megtörténni, mint
két szó táncát csupa
őszből, selyemből, semmiből.

Harmat hajókötelei. És én veled feküdtem, te, a szemétőrleményben,
egy kásás holdból
szakadt ránk a válasz, mint a megkövezés,

szétmállottunk egymástól
és ismét egybemorzsolódtunk:

az Úr megtörte a kenyeret,
a kenyér megtörte az Urat.

 

András Orsolya fordítása

 

Paul Celan költeményei

A távolság dicsérete

A te szemed forrásábólí
erednek a fonalak a Téveteg-tenger halászhálóihoz.
A te szemed forrásában
tartja be ígéreteit a tenger.

Itt vetem le magamról én,
az emberek közt elidőzött szív,
a ruhát és egy eskü csillámait:

feketébb a feketében, meztelenebb vagyok.
Hitehagyottan vagyok először hűséges.
Te vagyok én, amikor én vagyok.

A te szemed forrásában
meghajlok és a kifosztó hajnalról álmodok.

A háló hálót fogott:
összeölelkezve válunk el.

A te szemed forrásában
az akasztott megfojtja a kötelet.

*

A kékségből, ami még keresi a szemét, én iszom elsőnek.
A te lábnyomodból iszom, és látom:
te fordulsz ujjaim között, gyöngy, és te növekszel!
Úgy növekszel, mint mindenki, akit elfeledtek.
Te fordulsz: a bánat fekete jégesője
kendőbe hull, fehér, fehér a gyolcs az intett búcsútól.

* 

Egyedül vagyok, beállítom a hamuvirágot
az érett feketeséggel teli üvegbe. Nővérem szája,
te mondod ki a szót, ami tovább él az ablak alatt,
és álmom indái hangtalanul kígyóznak felém.

Itt állok az elnyílt idő selymes szirmai között,
gyantáját félreteszem egy késő madárnak:
életvörös tollain hókristályt hordoz,
csőrében jégszilánk, úgy jön át a nyáron.

* 

Éjjel, amikor a szerelem ingája
mindig és soha között lendül,
szavaid a szív holdjaihoz találnak,
és viharosan kék
szemed a földnek nyújtja az eget.

Távoli, álommal feketített
ligetből száll felénk a szétszórt sóhaj,
és az eltékozolt járja körül, nagy, mint a jövő árnyékmintázata.

Ami süllyed és emelkedik,
a legmélyebbre temetetté:
vak, mint a pillantás, amit váltunk,
és szájon csókolja az időt.

* 

Aludj csak, és az én szemem nyitva fog maradni.
Az eső megtöltötte a korsót, mi kiürítettük.
Az éjszaka egy szívet, a szív egy fűszálat vont örvényébe –
de így is késő már aratni, sarlós asszonyom.

Olyan havasan fehér, éjjeli szél, a hajad!
Fehér, ami megmarad, és fehér, amit elveszítettem!
Ő számolja az órákat, én számolom az éveket.
Ittunk az esőből. Esőt ittunk.

*

Szemek:
csillámlanak az esőtől, ami ömlött,
amikor Isten megparancsolta, hogy igyak.

Szemek:
arany, amit az éjszaka számolt le kezembe,
amikor csalánt szedtem,
és a szavak árnyékát irtottam.

Szemek:
az este, ami fölöttem parázslott, amikor feltéptem a kaput,
és a halántékom jegében áttelelt
örökkévalóság-falucskák között szétrepesztettem zárait.

* 

Az örökkévalóság

Az éjszaka-fa kérge és a sok rozsdából született kés
suttogja füledbe a neveket, az időt és a szíveket.
Egy szó, ami aludt, mikor meghallottuk,
elrejtőzik a lombok alá:
megtelik beszéddel az ősz,
és kicsordulnak a szavak a kézből, ami összegyűjti azt,
és a száj, ami megcsókolja, színes lesz és törékeny, mint a feledés pipacsa.

* 

Táj

Ti magas nyárfák – emberek ezen a földön!
Ti, boldogság fekete tavai – halálra tükrözitek őket!

Láttalak, nővérem, állni ebben a ragyogásban.

András Orsolya fordításai

Illusztráció: Xosé Cobas Gómez

 

ilustracion29