András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Alina Nelega: mintha mi sem történt volna (részlet) – Láng Orsolya fotóival

na és most?

Mihez kezdjen itt, ezen a helyen, ahol egyetlen utca sem egyenes, az állomáson még peron sincs, tehervagonok közé száll le, és fél kilométert gyalogol a kijáratig a rozsdás, alacsony vaskerítések között, a cövekek csúcsa hegyes, még át sem tud ugrani rajtuk, annyi holmija van. Cipeli a necceket, a hátizsákot, a régi, spárgával átkötött bőröndöt. Benne az ágynemű, néhány könyv, az egyre nehezebb írógép malomkőként húzza a karját. A város egyetlen szállodája felé vonszolja magát, még szerencse, hogy az állomás nincs messze a központtól. A kocsonyás esti levegőre rátelepszik a köd, aztán szitálni kezd az eső, Cristina nedves ajkába harap, amikor megcsúszik a repedezett aszfalton penészként szétkenődött sárga zuzmón. Hamar leereszkedik a sötétség, ő meg a házak között bolyong, a kapuk előtt hatalmas fenyők, a kéményekből füst száll, égő fa, friss kenyér és tej illatát hozza. Fél óra is beletelik, mire rájön, hogy rossz irányba indult el, de itt csak előre vagy hátra lehet menni, úgyhogy nagy nehezen, mint egy vemhes tehén, visszafordul a központ felé, ahol a város egyetlen szállodája található. Az utcán furcsa torokhangokat hall, nem azt a lágy, elegáns magyar nyelvet, amit otthon megszokott, és amiből meg is tanult valamicskét – szerette is a nehezen utánozható, de dallamosan összeálló hangjait, a ritmusát –, de itt még azt is nehezen fogja fel, amit románul mondanak neki, minden magánhangzó el van torzítva, a szavak értelmetlenül tapadnak egymáshoz, másodpercekbe telik, amíg rájön, hogy a vüneiorna azt jelenti, vine iarna[i], ezt köszönés helyett mondják, mert a nyár ide soha nem ér el, minden évszakban jön a tél – kivéve télen, mikor senki nem szól egy szót sem, mert nem bírod kinyitni a szád, a nyelved hozzáragad a szájpadlásodhoz, a fogad törékenyre fagy, az orrod elzsibbad, az ajkad meg ég, a levegőt is nehéz beszívni, mintha folyékony nitrogén lenne, még azt sem mondhatod rá, hogy hideg, nem lehet tudni, milyen, erre a föld hátán semmilyen nyelven nem találtak ki szót.

Láng Orsolya fotója

Mínusz 42 fokos hidegben be kellene zárni az iskolákat, de a hőmérsékletet nem jelentik be hivatalosan, a televíziós időjárás-jelentésben mindig hét-nyolc fokkal többet mondanak a valós adatoknál, hogy ne érje el a kritikus határt. Láztól csillogó szemmel tanítja a románt, idegen nyelv ez a folyton tüsszögő fiúknak, akik már megszokták, nála sokkal jobban bírják a hideget, a betegséget. A nevük sem normális, lehetne mondjuk Attila, Laci vagy Csaba, de csupa olyasmi, amit soha nem hallott még: Edömér, Bolyk, Pongrác, Hunor, Csanád, Bulcsú, Lestár. A lányok meg: Cippóra, Erse, Firéne, nem Jutka vagy Éva vagy legalább Emőke. Igyekszik helyesen kimondani minden nevet, nem akarja kifacsarni a szavakat, ők meg csak nevetnek rajta: szegényke – aztán nem nevetnek, kezdődik az óra, buzgón tanítja nekik Az örménykakukkot[ii], a fiúkból dugliș[iii] lesz, a lányokból meg leliță[iv], rájuk szól, nu mai găbuiți sendvișurile din cotloane[v], majd nagyszünetben elővehetitek az uzsonnát, ce tot horhăiți, bojbăiți și mocoșiți[vi], egy pisszt se halljak. Poznă, suman, belea, aldămaș, spurci iarmarocul[vii] – alkossatok mondatokat! Ők pedig szófogadóan mondatokat alkotnak: „Ma reggel megittam az áldomást, és margarinos kenyeret ettem hozzá.”, és „Édesanyám a születésnapomra új szűrt vett nekem.”, Cristina pedig tovább halad a tananyaggal, Mateevici következik, de előtte a kiejtést gyakorolja az osztállyal: pâine, câine, comoară, adâncuri[viii], az î és az ă és az î és az ă – a gyerekek pedig kórusban utána: „Limba noastră-i o comoară, în adâncuri înfundată, / Un șirag de piatră rară, pe moșie revărsată.”[ix] Vagyis Limbo nosztréj o komore ün adünkurj ünfudáté, un siróg de piotre ráré pé mosio revörszáté. Megadóan skandálják, ismételgetve a számukra szokatlan hangokat, felőlük aztán igazán kínaiul is lehetne; amikor azt mondják, püjne, nem a kenyeret látják maguk előtt, hanem a romántanárnőjük fásult, elcsigázott arcát, aki piros tollával kiüti a katedrán a vers ritmusát. És most mind, kórusban: püjne, müjne, küjne. Kívülről meg kell tanulni az Erdélyt meg egy részletet Bălcescu A románok vitéz Mihály vajda alattjából, a gyerekek engedelmesen mondják: „A Kárpátok büszke bérceinek lábánál fekszik minden ország közül a legdicsőbb és legáldottabb” – pont. Mert azt a részt, hogy „aminek földjét az Úr maga vetette be gazdagon”, kivágták, még szerencse, hogy nem kell még egyszer hallania, hogy föld, pemünt, de az még benne van, hogy „a természet építőmesterének legnagyszerűbb remekművei” meg „a zúgó fenyvesekkel borított magaslatok” és az „örök hó gyémántjától ragyogó diadém”, mivel a szerző minden szavával kifejezi hazafias lelkesedését és csodálatát a román föld, vagyis Erdély iránt. Még az is lehet, hogy egy szép napon egyik tanítványa besétál majd egy üzletbe, és kér egy pár „minden színben pompázó” zoknit, vagy egy palack vizet a „sebes zuhatagokban robajló kristálytiszta patakokból”. Ugyan mindent szorgalmasan bemagolnak kívülről, jó jegyeket kapnak, de továbbra sem értenek egy mukkot sem, ha hozzájuk szól. Évszázadok óta itt élnek, a világnak ezzel az erdővel benőtt zugában, a saját régies nyelvjárásukat beszélik – mégis minek jöttél ide, kérdezi Ágota, a túlképzett magyartanárnő, doktorátusa van a kolozsvári meg a budapesti egyetemről, te lány, én már évek óta kínlódok, és még magyarul sem tudnak rendesen, te meg románul akarod megtanítani őket.

Láng Orsolya fotója

Nem kell kétségbeesni azért, itt is vannak románok, lasszóval fogdosták össze és hozták ide őket, vagyis az állam helyezte ki központilag, ahogy őt is, a szapora, édes beszédű moldvaiakkal együtt, akik nagy mélabúsan csupa î, ci, șî váratlan csipkéivel tűzdelik tele a neologizmusokat, amin neki folyton mosolyognia kell, néha még fel is kacag, aztán akarva-akaratlanul maga is úgy kezd beszélni, mint ők, megkóstolja a málés lepényüket meg a sonkájukat, ami valójában nem más, mint a legközönségesebb szalonna, vidáman mulatnak a hegyeken túlról hozott borocska mellett, otthonról van, tiszta az, a világért sem kevernének bele cukrot, valamelyikük apja küldte, aki leszüreteli a kert oldalából a vadon növő szőlőcskét, hogy ne vesszen kárba, kipréseli a hordóba a csalóka illatú Izabella gerezdjeit, a zöld, fanyar, még habzó folyadék meg sem erjedt, de legalább természetes, úgyhogy iszik belőle ő is, nem is keveset, koccint a szelíd, talpraesett Vasilicával, a történelemtanárnővel, vele egyidős, mint Bombeu, a matektanár. Együtt ülnek le rögtönzéseket és évharmadi dolgozatokat javítani, előveszik a családi fényképeket, rajtuk a távolban hagyott vagy az ország másik csücskébe kihelyezett rokonok arca, várják a szabadnapokat, hogy találkozhassanak, a vakációban majd hazakirándulhatnak a száműzetésből. Hiányzik az én Moldvám, siránkozik Vasi. Săvineștiből jött, ahol az a híres vegyikombinát van, éppen Piatra Neamț mellett, most pedig albérletben lakik Ralucával, a földrajztanárnővel együtt, ő nem falusi, és lenézi Vasilicát, mert vastag, kötött szoknyákat hord, és három pár férfizoknit azokban az idétlen bakancsaiban. Raluca bákói, az nagy város, megyeszékhely, benti budival született, puha szövetnadrágokat hord, a szekrénye meg roskadozik a pulóverektől, amiket persze a világért sem adna kölcsön senkinek: finom kasmírból készültek, van türkizzöld, és a barack, a málna, a pisztácia árnyalataiban pompázó darabok – meg az a fekete, nagyon elegáns, abban szinte intelligensnek néz ki, mondja rosszmájúan Vasi.

Láng Orsolya fotója

Na és most?

Fekete hegylánc az épület fölött. Torzonborz fenyők a reggeli hidegben, az egész város olyan, mint egy új temető, tele frissen elföldelt halottakkal. Szóba elegyedhetne velük, de attól tart, úgy válaszolnának: püjne, müjne, küjne. Az egyetlen szálloda a főtéren áll, a cégéren a Fenyő felirat, első héten ott éjszakázik egy nedves falú szobában, később egy kolléganője megszánja, és bemutatja Marinak, egy negyven körüli, magas, barna hajú, csinos és megbízható székely asszonynak, akinél kivehet egy szobát. Van egy kamasz fia is, a pattanásos Jancsi, akinek gyanús helyekre csúszkál a tekintete. Tanulgasson egy kicsit românește[x], mosolyog Mari, levonok a lakbérből, ha tart neki néhány különórát, és megteríti az asztalt, kinyitja a kamrát, a polcokon ott sorakoznak a szépen elrendezett savanyúságos üvegek, gogos, zöld paradicsom, rikító zöld uborka, az eláll? cum să nu[xi], anyám receptje, bele kell tenni, tudja, amikor a szőlőt nevelik, akkor mindig zöldek marad – micsoda, a kékkövet? Hiszen az méreg! Nem, nem, Doamne ferește[xii], mit gondol, puțin[xiii] nem méreg, magyarázza a románt törve Marika, ez a titka, egy csepp csak beletenni, de ne csinálja egyedül, exact[xiv] kell tudni a receptet, elteszi én, ha magának is kell. Anyám, hát mikor fogok én savanyúságot eltenni, mikor még lakásom sincs – és belevájja a fogát egy ropogós, csípős uborkába. Marika lakásának legkisebb szobájába zsúfolja be a holmiját, nem nagyon van hely a ruháinak, a fürdőben sem fér el a szappanja és a fogkeféje a polcon, a törülközőt reggelente kiteríti a fűtőtestre, úgy tesz, mintha nem hallaná, amikor a házigazda bemegy utána takarítani, feltörli a csempét, igen sok víz fogyaszt maga, pancsol, mint a férjem, az is román volt, zsörtölődik Mari először románul, hogy ő is értse, aztán meg magyarul, mind egyformák ezek, piszkot hagynak a zuhanyozóban, háromszor húzzák le a vécét, pocsékolnak, és még rendesen, tisztán szarni sem tudnak. És ne zakatoljon annyit azzal az írógéppel, éjszaka az egész tömbházban hallani a pötyögését, reggel neki munkába kell menni, a fiának meg iskolába, így nem lehet pihenni, és amúgy is, mit ír, talán valami kiáltványt – dehooogy, csak feladatlapokat, hazudja ijedten, de szépen visszacsomagolja az írógépet a bőrönd fenekére, elteszi, majd használhatja megint, ha végre kap egy garzont vagy valamit. Minden reggel bekopog Moșneag elvtárshoz, a párttitkár helyetteséhez, mindenféle űrlapokat kell kitöltenie, kérvényeket ír, nyilatkozatokat fogalmaz, hogy majd, amikor befejezik azokat az új tömbházakat a főtéren, ahol a Kultúrház is áll, neki is jusson egy lakás. Még dolgoznak rajtuk, hiszen ő is láthatja, gyakran el is sétál arrafelé. A betonkeverők nagyjából dísznek vannak, a munkások tüzet raktak a befagyott alapárkok szélén, a darukezelők kesztyűs markukat fújják, egy nap három-négy órát tudnak csak dolgozni, amikor kicsit előbújik a nap, de azt is inkább csak a látszat kedvéért. Egyfolytában az ásványvizes üvegekből isznak, amikről lekaparták a címkét, de persze nem vizet, egy fiatalabb munkás int neki, hellyel kínálja a tűz mellett, koccan a foga az üveg nyakán, jól meghúzza, nem édes székely köményes, hanem erős fenyőpálinka, kivörösödik az arca, köhög, a munkások megütögetik a hátát, ő meg körbead egy csomag szűrős Snagovot, most már tanárnő, nem szív szűrő nélküli cigarettát, de ez is tele van kóródarabkákkal, alig lehet meggyújtani, akadozva pöfékel a poros levegőben. A fiatalabb férfi Symphoniát szív, az övénél százszor jobb magyar cigarettát, neki is ad, de már olyan keserű a szája, hogy mindjárt elhányja magát, feláll, indulni készül, azt mondja, viszontlátásra, ők nevetnek, jólesik nekik, hogy legalább egy szót magyarul is szól ez a román nő, rendesnek látszik, még akkor is, ha azért jött, hogy a gyerekeiket megtanítsa – de mire is? Mert az ő nyelvét, mondja egy öregebb, éles tekintetű férfi két korty között, úgyis megtanulják: a fiúk a katonaságban, a lányok meg férjhez mennek, nekik úgysem kell, hacsak nem egy románnal állnak össze, akkor meg akár akarják, akár nem, kiszopják a faszából. Nyerítve felnevetnek, az öreg még utánakiált, hogy ő is kereshet magának egy székely legényt, ha szeretne valami újat tanulni, de ő már messze jár, nem is megy arrafelé egy darabig, hogy megnézze, hogyan emeli fel a dolgozó nép az új lakónegyedet.

Láng Orsolya fotója

Na és most?

A farkasok némán ereszkednek le az erdős hegyoldalon – csak az ágak reccsennek egyet-egyet a hó súlya alatt –, majd megfeszült testtel elrugaszkodnak, és meg sem állnak a város széléig, ahol órákon át óbégatnak a ködbe burkolózó holdra, a gyászosan pislákoló fény felé, őt kirázza a hideg, úgy érzi magát, mint a hold, távol saját magától, ő is halott, micsoda szamárság, hogy is érezhetnéd magad halottnak, hiszen a halottak nem éreznek – de most, hogy minden esemény lezajlott, és abból, ami megtörténhet, semmi sem vele fog már megtörténni, hanem egy Cristina nevű nővel, aki éjszakánként azt hallgatja, hogyan vonyítanak a farkasok, és az erkélyen dohányzik a nedves sötétben, egy háromlábú hokedlin ülve, régi ládák, zsákok és üres üvegek között. Elnyomja a cigarettát egy csorba virágcserépbe, ami félig tele van földdel és tűlevelekkel. A szomszédos tömbházakban csak néhány ablak mögül dereng valami gyenge világosság, mindenki sorban állt gyertyáért, de neki fáj a szeme a fel-fellobbanó kanóctól, úgyhogy nincs más választása, csak dohányzik, és vár a farkasokkal együtt. Éjfél és hajnali öt között elveszik az áramot, a hússal teletömött két hűtőszekrény zümmögése félbeszakad. Minden télen két disznót vágunk le falun, Szentmártonban, mondja Marika nagy büszkén, egész évben abból a húsból esznek, ami éjjel kiolvad, másnap meg újra megfagy, neki is kitesznek olykor a tányérjába egy mócsingosabb darabot, amihez hozzá sem nyúl, pedig jól meg van fűszerezve babérlevéllel és sok csípőspaprikával. Minden éjjel csepeg a víz azokból a fagyasztott disznókból, csipp-csepp-szünet, csipp-csepp-szünet, kánonban az előszoba műanyag ingaórájával, tikk-tikk-takk-félszünet, tikk-tikk-takk-félszünet. Pontosan ötig, amikor a konyha cementfalai között kiöblösödő zakkanással újra beindul és zúgni kezd a két hűtőszekrény, hét óra körül valaki folyatni kezdi a zuhanyt, beletelik vagy tizenöt percbe, mire felér a meleg víz, aztán visszaalszik, és csak tízkor ébred fel a nagy csendben, mintha otthon lenne, a saját ágyában, vasárnap, és mindenki elment volna, ő meg végre egyedül maradhatna, az idő apró morzsákat hagy körülötte, tikk-takk-félszünet.

Láng Orsolya fotója

Mindig megfeledkezik a kis rózsaszínes tócsáról, ami a két hűtőszekrény alatt összegyűl az ajtóban, megcsúszik, összevizezi a zokniját, aztán kimossa belőle a dögszagot, és ráteríti a törülközőre, estig megszárad a még langyos fűtőtesten. Legalább a fűtést nem állítják le soha, félnek, nehogy megfagyjanak csövek, mert akkor minden vezeték szétrepedne, és a völgykatlant hamarosan elárasztaná a víz, a legmagasabb tömbházakat is beborítaná, a hegyek között hatalmas jégtorlasszá dermedne, ők meg türelmesen várnák az áttetsző harangba zárva az olvadást. A gáz bágyadtan pislákol, de a kávé jó, magyarországi Omnia kávé, elég drágán vette Marikától, van valaki a munkahelyén, aki rendszeresen ellátja, gondosan be kell osztania, és oda kell figyelnie, hogy melyik dobozba nyúl, a világért sem vehet a házigazdáéból, a cukorból ellenben bátran kiszolgálhatja magát, tesz is két púpozott kanállal. Egyszer majd, mikor lejár végre ez a várakozás, egész álló nap csak kávét fog inni, a tűzhelyen reggeltől estig fő majd a kávé, sőt, még éjjel is csak az fog főni, a házat betölti a friss, gyümölcsös, kesernyés illat, meg az amerikai cigaretták aromája, mert nem gyújt rá másra, csak Kentre meg Marlboróra, azok gyorsan égnek, alig lehet egyet-kettőt szívni belőlük, máris elfogynak, ezt a békés, édes ízt fogja érezni, meg a révületet, amikor éjszakánként kedvére pötyög majd az írógépén, egy hímzett ernyőjű lámpácska meleg fényénél, és senki nem fog belekötni, hogy túl nagy zajt csap, vagy a milícia hallgatózik az ajtóban. A történetek pedig csak úgy hullámzanak, özönlenek majd belőle, elrugaszkodnak, mint a farkasok – de addig minden cseppre vigyázva kitölti a kávét a köhögés elleni szirupos üvegecskébe, amit külön erre a célra tartott meg, és elindul, behúzza maga után az ajtót, tizenegytől van órája, a délutánig maradó osztályokban dolgozik, nem szabad késni. Miután megszólal a csengő, az aligazgató, Laci bácsi, összeszedi a tanáriban maradt osztálynaplókat, és beviszi őket az irodájába, húz egy jó vastag vonalat a jelenléti íven, és úgy számít, mintha meg sem tartotta volna az órát, aki elkésett, aztán jönnek a megrovások, és aki még gyakornok, azt bepanaszolják a tanfelügyelőségen, és kibeszélik a tantestület értekezletein, ahol neki is megvan a maga helye a hosszú asztal mellett a tanáriban, Vali, a franciatanár mellett: a lába rövid, vastag bikanyaka van, meg göndör fekete fürtjei, barnás műanyag mappájában pedig szubverzív tananyagot hordoz, a Pif folyóirat számait például, meg az Eiffel-tornyot ábrázoló fotókat, régi képeslapokat, amiken a Louvre látható, vagy Napóleon síremléke a Saint-Louis des Invalides-ban, ezeket titokban szokta mutogatni a diákoknak, mert franciaórán most már tilos Franciaországról beszélni, még az ötödikes tankönyvből is kivágták a ma petite maisont ábrázoló képeket és a croissant-t meg a confiture de fraises-t az illusztrációkról, eltűnt Doudou, mon chat is, mivel a francia gyerekek tömbházakban laknak, ahol nem szabad sem chient, sem chatot tartani, du pain avec du thét reggeliznek, mon père traktorista, ma mère pedig szövőnő, notre voiture est Dacia, la meilleure voiture du monde, és szó sem lehet Le petit prince-ről, parce que lejárt már a hercegek ideje.

Láng Orsolya fotója

– Hova szól a jegyed ma estére? – suttogja Vali a fülébe. – Ugye jössz az előadásra?

– Nem, vagyis hát nem tudom, lehet. De nem vettem jegyet, és nem hinném, hogy még maradt volna – dadogja fojtott hangon.

– Nekünk van egy pluszban, Dannak el kellett utazni Bukarestbe.

Jobb is, hogy azt mondta először, nem megy, persze, Dannak tudtak szerezni jegyet, rá pedig bezzeg nem gondoltak, csak most, amikor valakitől mégis be kell vasalniuk az árát. Egy kolléga rájuk pisszeg, sssst! Az igazgatónő elkezdte elemezni a tanerők első évharmadi teljesítményét, a tanári elnémul, még a két fizikus kolléga is abbahagyta a sutyorgást, rögtönzéseket javítanak az asztal alatt, az orruk hegyére csúszott szemüveggel.

– Utána majd felmegyünk Ágotához, party lesz, minden színészt meghívott – erősködik Vali, amint a többiek zúgolódni kezdenek, mert az igazgatónő bejelenti, hogy a téli vakációban tilos szabadnapokat kivenni, karácsonykor pedig nagygyűlést tartanak, nehogy valaki hiányozni merjen.

*

Radu mélyet sóhajt, a feje lecsúszik Cristina válláról a mellére, ő elővesz egy zsebkendőt, és letörli a nyálát, ami a szája sarkából csorog kifelé, csak nehogy elkezdjen horkolni, valamit mormog álmában, a hátuk mögött a Vasile Ioanide Textilfeldolgozó Szakiskola három diáklánya felvihog. Tizenegyedikesek, néha szokott náluk helyettesíteni, nehéz eset az az osztály, semmi kedvük az angolhoz, más tantárgyakból írják a házijukat a pad alatt, röpködnek a füzetek, a papírrepülők. Csak akkor tud valahogy egy rendes órát megtartani az ellenséges pillantások kereszttüzében, ha kiküld egy-két tanulót. A mögöttük ülők közül jól emlékszik az egyikre, Annabellának hívják, az a lány semmit sem hagy szó nélkül, most sem, mert a kis pimasz mindenre figyel, csak arra nem, ami a színpadon történik: na nézz oda, ez a szerencsétlen, milyen nyomorult egy fickót szedett fel, a másik kettő próbálja elfojtani a röhögését, ő hátrafordul, Annabella pofátlanul a szemébe bámul, rossz parfüm szaga lengi körül, a sminkje durva, kihívó. Radu hamar elaludt, amint elsötétült a nézőtér, elbágyasztotta a hatalmas csempekályhák ontotta meleg, húsz órát vonatozott, hogy meglepje őt, éppen az előadás előtt érkezett, rohant az állomásról, Cristina pedig nagyon megörült, akkor mégsem kell színházba mennie, hiszen csak egyetlen jegye van, de Irina minden követ megmozgatott, és csak ő tudja, honnan, szerzett még egyet, úgyhogy nem volt kifogás, el kellett menni. Ő rövid ruhában és magassarkúban, olcsó borotvakapával szőrtelenített lábbal – jól felsértette a bőrét több helyen is, a hideg minden lépésnél belemar a vékony, láthatatlan vágásokba. Az előcsarnokban összefut Banidval, a tornatanárral, aki tüzes tekintettel méri végig, és azt mondja, te, hát azt hittem, csúnya a lábad, azért hordasz mindig nadrágot, de az iskolába is így kellene jönnöd, szoknyában, ő meg nem tudja, mit gondoljon, most fel akarja szedni, vagy mi? Radu öltözéke sídzseki és szutykos farmer, rossz katonaszaga van, izzadság és állott alkohol árad belőle, erős, egyenletes szuszogása rátelepszik a színészek hangjára Cristina fülében. Kicsit megmozdítja a fejét, Radu zavaros tekintettel felnéz, a könyökére támaszkodik, kicsit kinyújtózik, aztán rögtön előrebukik a feje, és visszaalszik. Egy székkel odébb Vasilica sajnálkozva nézi, szegényke! Kiöltözött mára, a vörös kötött ruha fölött fehér selyemmel kihímzett népies blúzt visel, nagyon finom a mintája, kicsit tovább, vagy két sorral előttük Irina és Vali, mintha skatulyából húzták volna ki őket, elegánsak, a színpadra szegezik a szemüket, Moșneag elvtársat is látta a feleségével együtt, a páholyban ülnek a milícia parancsnokával, persze az civilben van, az egész város krémje összegyűlt, még a magyar kollégák is eljöttek.

Láng Orsolya fotója

A szeme előtt lassan kibonatkozik egy család drámája, nem bírnak elszakadni a múltjuktól, hát mégis mi ebben a színpadra való, neki nincs múltja, nincs jövője, egyetlen emlék sem töri át a jelen sorompóját, a színészek összevissza koslatnak a korabeli ruháikban, szavak jönnek ki a szájukon, minden hamis, hamis, legszívesebben felordítana, hogy mit akarnak ezzel a meggyeskerttel, ő nem tud megkülönböztetni egy almafát egy meggy- vagy szilvafától, rá sem bír nézni azokra a savanyú gyümölcsökre, amiktől megfájdul a gyomra, a süteményekből is kipiszkálja őket, utálja a meggypálinkát, mit sírnak úgy vissza a szereplők, részéről a világ összes meggyfája eltűnhetne most rögtön, neki aztán cseppet sem hiányoznának, Lopahinnak van igaza, az egész egy mérhetetlen disznóság, és nincs menekvés, számára sincs menekvés, ott kell ücsörögnie a székhez láncolva a lesötétített teremben, rá van kényszerítve, hogy nézze a színpadot, becsukja a szemét, de a fülét nem foghatja be, az eltúlzott dikció az agyát karmolja, Nana hangja kínos, teljesen értelmetlen mondatokat skandál, körülötte állandó fészkelődés, mert egyesek már ráuntak az egészre, és futva rápillantanak az órájukra, felsóhajtanak, sugdolóznak, mit keres ő itt, a nyugtalanság a tehetetlenséggel egyszerre keríti hatalmába, kinyitja a szemét, és Nanát látja, de nem is ő, csak egy nő, aki hasonlít rá, Dunyasa, ahogy a színpad elejére lép, és kibámul a közönségbe – a gyomrába váratlanul belenyilalló fájdalomtól lihegni kezd, ezt már régóta nem érezte, azt hitte, minden lecsillapodott, ömlenek a könnyei a bosszúságtól és az idegességtől, dühös lesz, mégis mi az Istennek jött ide, nincs bátorsága felállni és kimenni – de még bátrabb lenne egyenesen kifütyülni a darabot. Ranyevszkaja azt kérdezi, miért nem maradt egy csepp olaj sem a kamrában, hozzáteszi, hogy Varja csalánlevesen tartja őket, így vigyáz az egészségükre – Csehov tényleg így írta, csalánleves? Hogy lop, és az ő rovásukra spórol, úgy akar meggazdagodni, ez lenne a szövegben? És még tovább mennek a szerzővel való összejátszásban, Jasa azt mondja, hogy Párizsban bezzeg nincsen csalán, indulhat is, akinek ott esetleg jobban tetszik, a közönség erre ébredezni kezd, egyesek felnevetnek és tapsolnak, minden szóban, a kettős, hármas jelentésű replikákban ott a nézőtér és a színpad titkos összeesküvése, fel akarnak fogni valamit a jelenükből annak a másik jelennek a története alapján, az illúzióból, mintha a szereplők tehetetlensége a saját mostani életük lenne, a színpadot átszelő hatalmas, idétlen, fehérre pingált vasút az előadás metaforája, súgja a fülébe Vasi. A metaforán pedig fel-alá járkálnak a szereplők, mint valami tébolyodottak, legszívesebben felmenne a színpadra, és felgyújtaná az egész díszletet, csak fa és karton, nincs itt semmiféle vasút, ordítaná mindenkinek. De ő nem őrült – mert őrült kell lenni ahhoz, hogy ellenkezz, hogy kimenj az utcára, és felgyújtsd magad, inkább beszéljünk csak metaforákban, és képzeljük el, hogy önmagunkról mondunk valamit. Ők tettetnek valamit, mi meg úgy teszünk, mintha elhinnénk, nem hiszik, amit mondanak, tudjuk, hogy nem hiszik, ők is tudják, hogy mi sem hisszük, de úgy tesznek, mintha azt hinnék, hogy elhisszük. És a végén nem jön semmilyen mozdony, a színészek szétszedik a vasutat, mindenki magával visz egy darabot belőle, mintha a vonatoknak már nem is lenne min errefelé jönni, ahol a madár se jár, minden remény szertefoszlott, ez a senkiföldje. Hiába vártuk az amerikaiakat. Vajon rólunk van szó, vagy valaki másról? Firsz leroskad a színpadra, azt mondja, én itt maradok, nem megyek sehova, itt maradok.

Láng Orsolya fotója

A teremre ráereszkedik a csend, néhány pillanat múlva felharsan a taps, a hurrázás, a színészek kilépnek a reflektorfénybe, két pionírnyakkendős gyerek átad nekik egy virágkosarat, Ranyevszkaja a földig hajol, a kezét a szívéhez emeli, hálásan néz a közönségre, már eszeveszetten dobolnak a lábukkal is, a mester ügyes mozdulattal félrependeríti, és eléje furakodik, valaki fütyül, de elfojtja a rengeteg bravó meg éljen, aztán elhal a taps, a színészek kivonulnak, csak két-három lelkesebb néző folytatja a tapsot, mire a mester újra belép, a hátán egy hatalmas papírmasé sínpárral, diadalmasan felemeli a válla fölé, úgyhogy a közönségnek nincs más választása, noha már felálltak, indulni készültek, most muszáj itt maradni még egy körre, amíg csak bele nem fáradnak, és abbahagyják a tapsot, a színészek még kint vannak a színpadon, de sietve távoznak, mert ez nagyon kínos, a nézők már hátat fordítottak nekik, egymás között beszélgetnek, kész, vége.

Láng Orsolya fotója

Ágotánál úgy tesznek, mintha pizzát ennének, de valójában valami lisztes rántotta, amire sok hagymát, szalámit és szalonnát tettek, és az egész úszik a ketchupban, amit paradicsomléből és Édes Anna paprikából csináltak. Na, hogy tetszett? Hihetetlen, micsoda erő, micsoda jelenlét, ragyogó, megrendítő, óriási, felejthetetlen. Radu felhajtott két pálinkát, aztán behúzódott a házigazdák hálószobájába, levetette magát az ágyra, és úgy alszik, mint a bunda, Cristina válogatás nélkül nevet minden poénon, sikamlós bókokat mond a színésznőknek a város elitjének rosszalló pillantásai közepette, táncol minden férfivel, sorra veszi őket, érzékien mozog, miközben Nana jeges tekintettel figyeli. Már félig-meddig berúgott, flörtölget, engedi, hogy minden színészecske összefogdossa, intellektuális eszmecserébe kezd a mesterrel, a konyhában az ölébe ül, Valival társalog, aki füvezik, mind beleszívnak abba a fonnyadt cigarettába, egyikük visszafogott politikai vicceket mond. Egy bágyadt bluesnál Péter karjában találja magát, ő Ágota férje. A megyei kórház főorvosaként akadálytalanul hozzáférhet az emberi nyomorúsághoz, és ez feljogosítja arra, hogy bármi felett ítélkezzen, bármit kimondjon. Cinikusan és gyengéden magához szorítja, hol van a férjed, kedves, elfáradt, lefeküdt, na szegény, szorítja még jobban, aztán azt mondja, ha egy férfi nem jó, hát le kell cserélni, scumpa mea[xv].

*

A pofon váratlanul érkezik a szemhéjára, ahol vékony a bőre, mint a combja belső oldalán, csillagokat lát, Nana belökdösi a szűk fürdőszobába, a vécéhez, a kagylóhoz nyomja, a törülközőfogas kampója beleszúr a combjába, a második pofon a szájára csattan, a szegycsontjára érkező ököl pedig beléfojtja a fájdalomkiáltást. Nana szenvedélyesen ütlegeli, többször is gyomorszájon vágja, a fejét hozzácsapja a fehér csempéhez, amin tarka, mezei virág mintájú díszítés fut körbe, vajon honnan szerezhették, biztos van ismerősük a kolozsvári vagy gyulafehérvári porcelángyárban. Elindul az orra vére, beletörli Nana vállába, a kézzel varrt, apró gyöngyökkel kihímzett türkiz blúzába. Zsákvászon szoknyájának színei diszkréten egymásba mosódnak, mintha egy akvarellkép lenne, most felcsúszott a derekáig, hát mégis színésznő, nem az üzletből veszi a holmiját, minden ruhája egyedi darab, micsoda csipkés, fehér alsószkonya van alatta, meg zöld, azsúros színpadi harisnya, belemarkol hosszú hajába, ránt egyet a lazán összefogott fürtökön, jó erősen belehúz a könyökével az állába, Nana térdre esik a nedves csempén. Elkezd bőgni, kitörted a fogamat, te hülye tehén, porcelán korona volt, egy havi fizetésedbe kerülne. Átöleli, szorosan a fal mellé nyomva felemeli, majdnem megfojtja, Nana dühösen vergődik, tehén, tehén, az vagy, te paraszt, sír, és túl sokat beszél. Megcsókolja, összevérezi, leveszi a blúzát, túl szép ahhoz, hogy összepiszkolja. Nana ledobja a szoknyáját, gyorsan, könnyek között levetkőzteti, nehogy elszakítsd a harisnyámat – te és azok az idióta harisnyáid, te megszállott –, a bőre puha és illatos, az ujjai elevenek és biztosak, a metszőfoga helyén most egy fekete, sánta kis agyarral ugat, mint egy megvadult kutya: te hülye, az vagy, hülye, őrült, elmebeteg.

*

– Ștefan hogy van? – Nana letüdőzi a füstöt. Egymásnak adják az amerikai cigarettát, mint a régi időkben. – Mióta nem cigiztem a budiban – támaszkodik most a fűtőtestnek –, tényleg milyen jó. – De mondom, Ștefan. Hol hagytad?

Láng Orsolya fotója

Ștefan a szüleinél van, nem is lett volna hová vinnie – te csak tedd a dolgod, végezd el az egyetemet, szépen készülj a vizsgáidra, mi majd elintézzük a többit. A teste önállóan dolgozott, semmihez sem kérte a beleegyezését, létrehozta azt az óriási hasat, ami átvette felette a hatalmat, másvalaki rendelkezett a testével, amiről addig minden kétséget kizáróan azt hitte, hogy a sajátja, többször is elájul vajúdás közben, összeszarja magát a szülőasztalon, még az üvöltés is egy másik torokból szakad fel, az a tüdő nem az övé, már semmi sem az övé, úgy bánnak vele, mint egy agy nélküli húsdarabbal, egy kínlódva kölykező állattal, ez a gyerek egy megaláztatás, egy ontológiai sértés, megfosztotta a méltósága utolsó nyomaitól is. Nem érez egy csepp örömet sem, csak egy kis csodálkozást és mélységes szorongást, amikor először meglátja, vörös, ráncos, éhségében szűköl, hirtelen elönti a sajnálat hulláma, amin nagyon meglepődik, és a sajnálattal egyszerre ébred fel benne az undor, kővé dermed, nem, nem ezt akarja érezni, hanem boldogságot és reményt, azt a híres anyai szeretetet, a megénekelt és idealizált anyai ösztönt, aminek a kedvéért a tinta és a könny tonnaszámra folyt évszázadokon keresztül, nem erre számított. Erőszakkal odatették a mellére, és akkor maga is kétségbeesetten sírva fakadt, mindketten üvöltöttek, fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen, még abban sem lehetett biztos, hogy az övé, mert bepólyálva pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi ebihal a tizenhét ágyas kórteremben, mind nyivákoltak, aztán mikor eljött az evés ideje, elégedetten csámcsogtak, szívták a táplálékot az anyák testéből, akik az otthonról hozott levessel meg madártejjel tömték magukat, szüntelenül zabáltak, az utolsó morzsáig elpusztították azokat a gyanús kinézetű élelmiszereket a csomagjaikból, a gyereknek kell, mondják rágás közben, teli szájuk sarkán kétoldalt lefolyik a lé, kell a tej, egyél te is valamit, különben nem lesz tejed, de ő nem tud enni, mindent kihány, kapott valami borzalmas rózsaszín tablettákat a gyomrára, de attól csak rosszabb az egész, úgyhogy már be sem szedi őket, éjjel a plafont bámulja a többi anya horkolása közepette, el sem tudta képzelni, hogy a nők ilyen fertelmes hangokat képesek kiadni, mint valami kocák, az apja is horkolt, Radut pedig már megszokta, de ezek több szólamban röfögtek, lustán átfordultak egyik oldalukról a másikra, várva a hányingerkeltő evést és etetést, a mellük hatalmas, majd szétpukkan, olyan az egész, mint valami verseny, hogy kinek van több, a békafiókák meg böfögnek és felöklendezik a sárgásfehér löttyöt, az ápolónők megfejik azokat, akinek túl sok a tejük, hogy a gyengécskébb újszülötteket is legyen mivel táplálni, anyatej az is, nem lehet tudni, ki kit szoptat, így teszik a kisfiút is valakinek a mellére, akinek öt gyereke van otthon, a kórteremből mindenkinek van már legalább kettő, békésen várják az istálló boldogságában, hogy szopjanak a testükből, a szomszéd ágyban fekvő asszony megkóstolja a tejét, és kijelenti, hogy jó, zsíros, tápláló. Ő még tisztába sem tudja tenni a gyereket, felfordul a gyomra, elrohan a pelenkázóasztal mellől, az apja boldogan jön-megy, nem tudja, mihez kapjon, az első unoka, ő választotta ki a nevét is a nagy hadvezér után, Cristinának semmi ellenvetése nem volt, Radut meg sem kérdezték, de éppen az anyai nagyapja neve, úgyhogy nem lett nézeteltérés. A férfiak meghatottan simogatják, a csecsemő bölcsen vigyorog, mint egy csorba ínyű apóka, nézd csak, megismer, mondja Tănase könnyek között, az újdonsült apa pedig, mintha a szent ereklyéhez nyúlna, olyan imádattal bontja ki a pelenkából az aszott, feketés kis testet, rajta hatalmas herék csüngenek és kicsi, kajla pénisz, a zöldes nyomok édeskés, avas szaggal itatják át a pamutot, nagymama kimosta, kifőzte és forró vasalóval kivasalta a pelenkát, az egész házban ilyen szag van, igen, kisbabaszag, hát nem csodálatos, mondja az anyja, miközben precíz mozdulatokkal, magabiztosan becsomagolja azzal a szép, nagy, fehér, mindentudó kezével, a bal gyűrűsujján ott csillog a jegygyűrűje meg a karikagyűrűje, legszívesebben megcsókolná a kezét, nézd, milyen aranyos, ne aggódj, kicsim, mi tudjuk, min mész most keresztül, ez a szülés utáni depresszió, az otthoni vizitre érkező védőnő felír neki valami tablettákat, amiket szófogadóan be is szed, de nem hatnak, továbbra sincs teje, viszont jobban érzi magát, visszaszerezte a testét, ha akar, árkot is ugorhat, gyorsan vissza kell mennie az egyetemre, csak szabaduljon végre innen, ne tartsák vissza, mondja a lakónegyedük rendelőjében az orvos, fiatal, maga is gyerek még, lehet, hogy jót tesz neki, ha elmegy, végül is ez az utolsó egyetemi éve, tanulnia kell, le kell tennie a vizsgáit, mindjárt itt a kihelyezés, neki is megvan a saját élete. Azután igyekszik minél ritkábban jönni, Radu többször látja a gyereket, mint ő, néha kivesz egy-egy kitalált betegszabadságot, sok orvos ismerőse van ott a bányavárosban, akik segítenek, ha a fiával szeretne lenni, néha akár egy hétre is kiírják, Ștefan meg növekszik, egyre emberibb formát ölt, az arcáról lehull a szőr, ennivalóan édes, az anyja odaviszi a telefonhoz, hogy hallja a gügyögését, a szótöredékeket, a nevetést, aztán az üvöltést, amikor elveszik a fülecskéjétől a kagylót, mama-mama, de nem őt szólítja így, hanem a nagyanyját, ő Kiki, nem tudja kimondani, hogy Kitty, ahogy Radu tanítgatja, minden telefonhívás után erőt vesz rajta a bűntudat, nem tud aludni éjjel, rengeteget cigarettázik, küzd a gyomrában érzett nyilallással. Amúgy jól van, a létezése racionálisan be van osztva, azt teszi, amit meg kell tennie. Csak gyereket nem fog többé szülni, az egyszer biztos.

Láng Orsolya fotója

– Anyáméknál van, csak nem fogom magammal hurcolni ide. – Semmi kedve sem volt a gyerekről beszélni, már egy hónapja nem látta. – Haza akartam menni a hétvégén, de nem jött össze, mert feltűntél te az egyszerű halandók körében. Tudod, a bátyád miattad jött ide – hazudja, hátha így Nanában is felébred valami bűntudat, mert túlságosan is úgy megy neki minden, mint a karikacsapás.

– Mi? Radu itt van? Akkor hogyhogy nem jött el a bulira?

– Aha, itt van… a hátsó szobában alszik, mint egy ütött, az előadásotokat is átaludta, három napra szokott jönni, amiből négyet átalszik, kimossa a ruháit, aztán visszamegy dolgozni.

– Vigyázz, beleültél – hogyhogy mibe? A porcelán koronámba, add csak ide, talán sikerül helyretenni, hátha kitart egy napig, amíg visszaérek. – Lomhán mozog, a földön kutat az apró korona után, Cristina felkönyököl, és odagurítja neki a csempén, Nana megállítja, a tenyerére véve méregeti, aztán – naaa, el van repedve, most már mindegy. Esetleg megragasztom rágógumival.

– Bezzeg neked van rágógumid. – Jólesne most egy olyan mentolos lapocska, hogy enyhítse a szájában a dohány és az alkohol után maradt megsavanyodott, fémes ízt.

– Neked adom az egész csomagot, ha kimegyünk – belebújuk Cristina ruhájába –, látod, még most is jók ránk egymás ruhái, tessék, vedd fel te is a blúzom, a szoknyám, hadd nézzelek benne. Nem rossz, nekem is ilyen jól állnak? Hordd, ha tetszenek, cseréljük el.

Láng Orsolya fotója

A tükör alatti polcon talált kefével kifésüli a haját, hosszasan nézi magát, a fekete kis agyarat vizsgálja, elhúzza a száját, ciccent egyet. Aztán, háttal neki:

– És mit tervezel vele, majd elhozod ide?

– Kit? Neeeem, egyelőre jó helyen van, ahol van.

– Még soha nem láttam, kire hasonlít? – fogja össze a haját Nana – Milyen, amikor kisgyereked van, mennyi idős is most? Egy éves és pár hónapos, nem?

– Két éves.

– Tud beszélni, mondja, hogy anyu, apu? Biztos nagyon aranyos, hoztam neki egy játékot, a szállodában van, majd add oda neki, mondd, hogy a tékozló nagynéni küldte. Kínai, egy éneklő mackó, ami ugrálni is tud, remélem, tetszeni fog neki.

– Hogyne tetszene. Nincsenek fényképeim róla, ha ezt szeretnéd – és Nana megfordul, hosszasan nézi. – Inkább meséld el te, hogy vagy, hol laksz Bukarestben, van lakásod? Hogy a fenébe boldogultál annyi éven át?

– Van. – Nana a vécébe dobja a csikket, anélkül, hogy ránézne. – Megoldottam valahogy, gyere, menjünk ki.

– Persze, majd pont így megyek ki a fürdőből, a végén még kapok egy szerepet. – Valójában elbűvölőnek találja ezt az új ruhát, ami finom illatot áraszt, orgona és még valami, pacsuli, biztos borzasztó drága parfüm, belefúrja az orrát a bő szoknyába, erősen, élvezettel beszívja az illatát.

– Te tiszta lökött vagy? – A fekete kötött ruhában, ami rövidke, de szépen rásimul, és az azsúros harisnyához is talál, Nana úgy néz ki, mint valami luxuskurva, lehet, hogy az is, kurva, azért megy olyan jól a sora. Tudni akarja a történetet, az egész történetet.

– Innen ki nem megyünk addig, amíg mindent el nem mondasz.

– Nem mondok semmit – mégis mit mondhatnék?

És tényleg, mit mondhatna?

Megcsókolja mozgékony zongoristaujjait – ez egy hatalmas hülyeség, először is már láttam zseniális zongoristákat olyan ujjakkal, mint a májashurka, másodszor zongorázni körülbelül ugyanannyira romantikus, mint felásni a kertet, megfájdul a kezed, az ujjaid begörbülnek, idővel ízületi gyulladást kaphatsz, vagy Raynaud-kórt. Harmadszor pedig Nana alig tud elzongorázni egy-két gyerekdarabot, pedig mennyi magánórára járt, zongora és német és balett. Mert a nagyanyja ragaszkodik a műveltséghez. De a zongorából semmi sem ragad rá. Nem, neki betörőkeze van, az ujjai látnak, nem hallanak, ezt a kicsi Biedermeier komód felső fiókjában kajtatva tudta meg, ahol az apja a bankjegyektől dagadó borítékokat tárolja, meg sem számolja, csak beteszi oda. Csak azt a fiókot szokta bezárni. Radunak szabad lógnia a zongoraórákról, szabad utálnia a német nyelvtant, és szabad kekszet csennie a kamrából, őt békén hagyják, mert félnek, nehogy megint elszökjön otthonról Palmolivuhoz vagy Isten tudja, hova, és orvoshoz kelljen vinni, aki majd az egész családot leteremti. Mert a múltkor is megmondta nekik, hogy figyeljenek oda, ne stresszeljék. Úgyhogy Radut már nem akarták kiművelni, de amikor Nana a műveltségért cserébe a Luxor üzletben látott nagy babát kérte a ruhácskákkal együtt, és egy sminkkészletet, hogy kifesthesse magát, amikor iskolába megy, először kinevették, aztán kicsit megverték, na tessék, hogy legyen miért sírnod, üvöltened és a földön fetrengened, töri el az apja a fenekén a vesszőt, a seprűből húzta ki, amivel a ház előtti udvart szokták takarítani. Ő többet egy szót sem ejt a babáról, mert egyedül is elboldogul a pénzzel, amivel a dagadt borítékokból kiszolgálja magát, mindenikből egyet vesz, aztán szépen visszazárja a fiókot, az építész elvtárs meg észre sem vesz semmit.

Láng Orsolya fotója

A babát a kert végében temetik el, mert félnek, hogy megtalálják. Radu segít neki, a körmükkel ásnak, meg a szemeteskukában talált régi, törött kanalakkal. Pár nap múlva takaros kis gödör sikeredik, amit ruhácskákkal bélelnek ki, a padlásról hozták le őket, az ócska ládából, felváltva mennek fel – főleg ő, mert Radu inkább őrt áll –, és szépen kiszednek onnan mindent, amire csak szükségük van a fekvőhelyhez: steppelt takarócskákat és horgolt kis sapkákat, a szakadt nadrágot, amit annyit keresett, de a nagyanyja azt hazudta, hogy felvágta felmosórongynak. Minden összeszednek, hogy Limonada jól érezze magát. A nevét szintén Radu választotta ki, Palmolivu egyik húga után, aki megtetszett neki, mert annak is olyan nagy kék szeme van, az igaz, hogy Limonada arca kicsit barnább volt, de a foga ugyanolyan fehér, és a feneke meg a lába is ugyanolyan volt, mint a kis Limonadának, akit együtt levetkőztetnek és alaposan megvizsgálnak, minden porcikáját szemügyre veszik, leszerelik a kis dobozkát a hátáról, ami azt ordítja, oá-oá-ma-ma, semmi kedvük olyasvalakivel játszani, aki egyvégtében az anyját hívja, semmiféle anya nem volt a közelben, anyát nincs értelme hívni, mert úgy sincs otthon valami gyakran, a kötelességét teljesíti, mondja a nagyanyja, olykor több napra is elmegy, és akkor az apja egyedül iszik az ebédlő intarziás vitrinjéből elővett zöld üvegből az öregasszony szúrós tekintete alatt, mert ő mindent lát, de senkinek nem mondaná persze, csak magában mormol el néhány kivehetetlen szót, a dünnyögése átszűrődik az orra alatt és az állán kitüremkedő fehér, tüskés szőrszálak között.

Ma-ma legtöbbször este érkezik, a gyerekek már lefeküdtek, mert fél kilenckor az ágyban a helyük, de nem alszik egyikük sem, hegyezik a fülüket. Az apró betűs rendszámú fekete autó lehúz a kapu előtt, és akkor Radu azonnal elalszik, ő meg kilopakodik a hálószobába, elbújik az ágy alá, hallja, hogy egyenesen a zuhanyozóba megy, az apja pedig megkezdi az üvöltözést és egy újabb zöld üveget, és mikor az kiürül, beront a hálószobába, és szenvedélyesen káromkodva elkezdi összecsomagolni a bőröndjét. Ma-ma rágyújt az ebédlőben, és várja, hogy befejezze a pakolást, ő meg lefekhessen, mert másnap várja a további terepmunka, hát nem ő a legsikeresebb újságírónő a családban, a városban, egész Erdélyben? Minden mocskos fasznak az ölében, akikkel válogatás nélkül összefekszel, ott vagy sikeres, ne is próbáld tagadni, te szívtelen kurva, itt hagysz egyedül ezekkel a gyerekekkel, talán nem is az enyémek, mert mindkettő szörnyeteg, mint te, mégis ki visel rájuk gondot, az anyád?! Te soha nem vagy itthon, csak hazudozol, és nyavalyogsz, hogy nyugalomra van szükséged, az kell neked, mi, a csend? Tessék, csend! Igen, ez volt az utolsó kristálypohár, ami az után a legendás szebeni nagyanyád után maradt, ez volt, igen! Leszarom a kibaszott családod Rosenthaljait minden kristálykészlettel együtt! Még kell a csend? Hozzám ne gyere csendet keresni, hozzám ne merj érni, miután leszoptad az egész párt faszát, te rühes koca!

Négykézláb mászik ki a csipkeszegélyes ágyterítő alól, belekapaszkodik a lábszárába: ne menj eeeel, apuuuu, ne menj eeeeel, apukaaaaa. Megpróbálja lerázni, de Nana átkarolja a lábát, a nadrágja szövetét markolja, rámászik, mint egy kis majom, bőg, taknyol, amíg csak el nem indul az orra vére, és akkor az építész elvtárs leül, könnyekben tör ki, ölbe veszi a kislányát, így sírnak együtt, amíg az öregasszony bedugja a fejét az ajtón, görbén ránéz, ne félj, nem megy el apuka, de ő folytatja az előadást, már majdnem hányik a zokogástól, nagymama viszont tudja, hogy magában Nana nagyon is jól szórakozik. Ölelgetik, próbálják csitítani, ő kapálózik, toporzékol, de mindez csak a hatás kedvéért van, hátha Radu is megébred, hogy lássa, most nem ő van a figyelem középpontjában, most miatta van a nagy sürgés-forgás, neki kell letörölni a vért az orrocskájáról, apuka hoz neki egy pohár vizet, amit szándékosan felborít, éppen a bőröndben sorakozó ingekre, az építész elvtársnak nincs bátorsága dühbe gurulni, majd később valami másért megveri. Hívjuk ki a mentőket, javasolja a vénasszony, és akkor kicsit alábbhagy a színpadi produkcióval, hálásan liheg, amikor belép ma-ma, nagy kócosan, cigarettázva. Még mindig itt vagy, gyerünk, szedd a sátorfádat, dohogja a magassarkú cipőjében himbálózva, nem lehet tudni, hogy a férjére vagy Nanára. Egyike azoknak a nőknek, akiknek a gerincoszlopát arra találták ki, hogy magassarkúban járjon, még otthon is magassarkú papucsban jár, újrahasznosított régi szandálokban, amiknek letapossa a sarkát, kopognak a padlón, a szomszéd szobából is hallani, érezni a levegőben, belélegzed, ahogy az ajtóban áll, a rózsaszín, kávéfoltos háziköntös félrecsúszik meztelen combjáról, aztán az ágyba roskad, megmagyarázhatatlan módon elkerülve az építész elvtárs még nyitott bőröndjének éleit.

Láng Orsolya fotója

Ez az a bőrönd, amivel az egyetemi felvételire indul, aztán gyorsan, undorodva eladja, amikor kifogy az otthonról kapott pénzből. Eladja az aranyláncot a medállal együtt, a karkötőt és a szintén arany Doxa órát, a platinagyűrűt a kis gyémánttal, amit nagykorúsításra kapott, és amit csak különleges alkalmakkor volt szabad viselnie, felhívták a figyelmét, hogy ezek családi ékszerek, de ha amúgy is szégyent hoz a családra, akkor mindegy, szemrebbenés nélkül elteszi a kétezer lejt, amit az Armeneascăn kap érte egy feketepiacostól, aki rögtön azt is felajánlja, hogy szolgáltatásokat nyújtson komoly pénzért, a színinövendékek nagyon keresettek, mindenki tudja, hogy a színpadra csak pihenten lehet lépni, ezért az oda vezető utat ki kell feküdni, na mit pirulsz itt nekem, mint valami szűzleány, csak nem a tehetséged miatt vettek fel, és ráadásul egyből, amikor több, mint száz jelentkező van egy helyre, szerintem még a kapust is leszoptad. Nem, a kapust, azt nem.

Mit mondhatna?

Hogy poste restante-on Radu minden hónapban küld neki háromszáz lejt, vagyis majdnem egy egész ösztöndíjat, de a fél fogára sem elég. És még ezt sem szívesen fogadja el, nem akar az adósa lenni sem neki, sem Cristinának, akit elvett tőle, ugyanúgy, ahogy Limonadát is elvette, akit titokban meglátogatott a gödörben, hogy a saját kénye-kedve szerint alakítsa, és amikor Nana rájött, már túl késő volt, fel van vágva a lába köze, és Radu gyurmából mellet és vulvát csinált neki, oda van ragasztva és gondosan ki van színezve a zöld filctollal, mert a pirosat kulcsra zárt fiókban tartja az építész elvtárs, aztán szintén filccel, de a feketével, vastag, undorító szőrszálakat is rajzolt rá. Ezek után már egy ruhácska sem áll jól rajta, ronda lett, az arca és a gumiteste be van mázolva grafitporral, olyan, mint egy kis hamuszínű elefánt, amit Nana megrugdos, összetapos, a fejét pedig a kerítéshez veri, mert Limonada hülye, nem ellenkezett, hagyta, hogy még azt a szőke haját is kékre fessék. Radu ráöntött egy üveg Pelikan tintát, amit az apja dolgozószobájából csent el, és még azért is Nana kapott ki.

Láng Orsolya fotója

Kurva vagy te is, mint anyád, sóhajt az apja a telefonba, aztán lecsapja, Nana pedig századszorra vágja oda a kagylót a helyére. A Matei Voievod utcai egyetemépület széles kapujához felszerelt, esőtől berozsdált telefonkészülékből huszonöt banis érmék záporoznak, összeszedi őket a földről, belenyúl értük az aszfalt repedéseibe és a szennyvizes árokba, a másik telefonfülkéből két toprongyos fickó irigykedve bámulja. Most egész héten jut perecre és teára. Ez önmagában nem baj, sőt: a mester nem mondja rá, hogy kövér, látni a bordáit a tornadresszben, a combján kék foltok vannak a tantermi padtól, könnyű, mint egy hópehely, mondják a fiúk, nem úgy, mint Simona, aki már akkor is hánytatta magát az órák előtt, a vécébe öklendezte a kantini ebédeket. A baj az, hogy nem maradhat többet Simonánál, a szomszédok csúnyán nézik, és a Moşiloron a közös udvarban velük lakó vénasszony beköpte a körzeti tisztnél, el kell mennie, igaz, ami igaz, Simonának is kezdett tele lenni a hócipője, már megbánta, hogy befogadta, azt hitte, csak egy-két napra marad, legfennebb egy hétig, nem három hónapig. Nincs más választása, éjszakára is bent marad az egyetemen, elgémberednek a tagjai a földön alvástól, a viharvert hegyi hátizsákba gyömöszölt ruhákra hajtja a fejét. Mosakodni éppenséggel tud az öltözőben, próbák után, ellopja a vécépapírt és a kilyukasztott, spárgával a fűtőtesthez kötött szappant, bolyong az utcákon, mint valami holdkóros, a központban járkál a nagykövetségek között, egyik éjjel már nem bírja a hideget, ügyes ujjaival szépen kinyit egy holland rendszámú Lancia Beta Executive-ot a London utcában. Beindítja a motrot is, reggelig alszik a hátsó ülésen, a fényre ébred fel, ijedten menekül, de előbb gondosan visszazárja az ajtót, és beállítja a riasztót, ami halkan csipog, a sarokig kíséri a hangja.

És mit mondhatna még?

Hogy, miután egy hétig éjszakázott a Lancia Beta Executive-ban, és már kezdi otthonosan érezni magát, egyik éjjel, olyan kettő körül, valaki durván ütni kezdi az ablakot, a papírokat, legyen szíves! Egy milicista, a nyomában meg laza eleganciával ott lépked Șerban, egy hosszúkás szendvicsbe harapva, amiből két gőzölgő virsli lóg ki – micsoda, még lehet virslit kapni Bukarestben? Lefolyik a mustár az állára, Nana csak nyel egyet, a fiú szégyenkezve csámcsog, és letörli az arcát. Az iratokat, mondja türelmetlenül a milicista, és kinyújtja a kezét. A zsebében kotorászik a diákigazolványa után, oda akarja adni – de ki kell találnia valamiféle magyarázatot… milyen magyarázatot?! Șerban kapkodva kettétöri a puha zsemlét – micsoda, még lehet zsemlét kapni Bukarestben? – a markába nyomja, a diákigazolványt meg ügyesen a kabátja ujjába rejti, aztán nyugodt hangon azt mondja, törzsőrmester elvtárs kérem, ez a kisasszony az én barátnőm, itt lakom szemben, elmulasztottam odaadni neki a házkulcsot, kihalászik egy kulcscsomót a  fekete bársonygalléros szövetkabátja zsebéből, a rendőr arca előtt zörgeti őket, mintha el akarná hipnotizálni, ne haragudj, édes, elfelejtettem, hogy ma érkezel, menjünk be, már éppen eleged lehet a várakozásból, kiemeli a hátizsákját a hátsó ülésről. A szüleinél volt látogatóban, tudja, mondja a milicistának, aki visszahúzta a kezét, de még mindig gyanakodva ráncolja a homlokát, ez az idegen rendszámú autó kinek a tulajdona? Á, hogy az autó? Hát azt kölcsön kaptam. Egy barátomtól – na ne mondja! Most azonnal adják ide az irataikat – mind a ketten! Remeg a térde, de Şerban nem zavartatja magát, nos igen, az iratok, hol is vannak, lássuk csak, hova tehettem, igen, meg is van, és előveszi a pénztárcáját, parancsoljon, és a kezébe nyom egy zöldes bankót, az meg rábámul a pénzre, és befogja a száját. Rendben is volnánk, nem igaz? A milicista már zsebrevágta a pénzt, Șerban bezárja az autót, és átöleli a vállát, demonstratívan megcsókolja az arcát, neki pedig két lehetősége van: vagy azt mondja, hogy ezt a fickót még életében nem látta, és a milícián töltheti az éjszakát – afelől nyugodt lehet, hogy erről a mester és a dékánnő is értesül majd, aztán meg szépen kicsapják – vagy pedig bemegy vele abba a sötét házba, súlyos léptekkel és a szájába tömve a fél zsemlét, amitől majdnem megfullad, átlép a régi kapun, aminek be van fagyva a sarka, és baljós csikorgással nyílik a távirányító csipogására. Vagy esetleg elszaladhat, de nem nagyon bír már a lábán állni. A milicista gyanakodva áll a járdán, a pillantása követi őket, amíg be nem érnek, látja, amint a tágas előszobában felgyúl a lámpa, megcsillan a fekete márványból készült padló, a fiú leveszi a kabátját, alatta elegáns szmokingot visel fekete csokornyakkendővel, aztán belépnek a nappaliba, Șerban meggyújt egy állólámpát, és int neki a fejével, gyere már, vagy azt akarod, hogy észrevegye, hogy fogalmad sincs, hová érkeztél? Gyere, édes, hiszen nem akarlak bántani, ülj csak le a fotelbe, hozok neked egy teát – vagy inkább egy forró levest? Van zacskós levesem. Bénult akarattal bólint, köszönöm, a fiú meg eltűnik az alagsorba vezető kis csigalépcsőn, és hátrakiált – nehogy elmenj, hallod? Várj meg, azonnal jövök! Szót fogadsz, ugye, és megvársz?

András Orsolya fordítása

Alina NELEGA elsősorban színművek szerzőjeként ismert. Darabjait nemcsak Romániában játsszák, hanem idegen nyelvekre is lefordították, külföldön is kiadták és színre viszik. Munkái számos díjban részesültek. Saját szövegei mellett más színdarabokat is rendez, országos és nemzetközi kulturális programok, fesztiválok résztvevője (Zürcher Theater Spektakel, Avignoni Színházfesztivál, New York-i Fringe Fesztivál, Lark Play Development Centre, hotINK Fesztivál, New York Theatre Workshop, stb.). Az Iowai Egyetem honorary fellowja, a londoni Royal Court Theatre alkotóprogramjának ösztöndíjasa. 2001-ben és 2013-ban a Romániai Színházszövetség (UNITER) díjában részesült, a Heidelberger Theaterstückenmarkton az Európai Szerző címmel tüntették ki. Jelenleg a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem professzora, a színműírói mesteri tanulmányok vezetője, és a Fabulamundi. Playwriting Europe nevű program koordinátora, amelyben az egyetem Romániát képviseli. Országos és nemzetközi színműíró műhelyek és alkotói programok mentora.

2001-ben megjelent első regényét (ultim@vrăjitoare [az utolsó boszork@ny]) a Romániai Hivatásos Szerzők Szövetségének (ASPRO) díjára jelölték.  2019-ben kiadott, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat [mintha mi sem történt volna] című második regényét a női szerzőknek odaítélt Sofia Nădejde díjra, valamint az Observator Cultural című folyóirat prózadíjára is jelölték.

Jegyzetek

[i] Jön a tél.

[ii] Fejezet Ion Creangă Amintiri din copilărie [Gyermekkorom emlékei] című regényéből, magyarul Kiss Jenő fordításában olvasható. Noha a szöveg anyanyelvi beszélők számára is nehezen hozzáférhető a rengeteg archaizmus és tájszó miatt, a mai napig a román nyelv és irodalom órák anyagát képezi az általános iskolában, a Romániában élő kisebbségek számára is.

[iii] Lusta legény (tájszó).

[iv] Nénémasszony (tájszó).

[v] Ne csurgyáljatok ehelyt a szendvicsekből (tájnyelvi). A szöveg Creangă nyelvezetének régies, tájnyelvi fordulataira játszik rá.

[vi] Mit bakotáltok s hezseteltek annyit, ne fiszlikoljatok ide-oda (régies).

[vii] Tréfa, szűr, bosszúság, áldomás, megcsúfolod a hetivásárt (tájnyelvi, régies).

[viii] Kenyér, kutya, kincs, mélység.

[ix] „A mi nyelvünk drága kincs, tenger mélyén igazgyöngy, ragyog, mint a pirkadat.” Alexei Mateevici A mi nyelvünk című költeménye Moldova Köztársaság himnusza.

[x] Románul.

[xi] Hogyne.

[xii] Isten őrizz!

[xiii] Egy kevés.

[xiv] Pontosan.

[xv] Drága kincsem.

Alina Nelega: mintha mi sem történt volna (részlet a regényből)

a csirke

1983 nyara indián nyár, éppen olyan, amilyenről Howellsnél és Faulknernél olvasott, csakhogy ő nem Amerikában van, és nem is Firenzében, ő sorban áll Kolozsváron, és Camões Luzidáit olvassa. A jegyre kiadott öt tojásból három romlott volt, a másik kettővel már nem is próbálkozott, mindet levitte egyenesen a szemétbe, egy újságba göngyölve, de még így is olyan szag volt az egész tömbházban, mintha valaki egy hatalmasat fingott volna a lépcsőn. A repceolaj keserű volt, a meleg és fanyar perecben pedig talált egy darab újságpapírt. Semmi emészthetőt nem evett már három napja, amikor Gilu bácsi átutazott Kolozsváron, mert kiküldetésben járt, és meghívta egy félig-meddig zugkocsmába a Március 6. utcába, ahol békacomb is szerepel az étlapon. Kirántva szolgálják fel, és ha nem tudod, hogy a friss hús honnan van, hogy az állatokat tavasszal, párzáskor fogdossák össze, akkor akár még ízlik is. Franciaországban az ilyesmi mindennapi menü. Kihúz a zsebéből egy köteg százast, már megint lebonyolított egy jó kis üzletet, a lista elejére írta át azokat, akik már öt éve várják, hogy bevezessék a lakásukba a gázt. De nem megy az olyan könnyen, rajta kívül még másokat is le kellett kenyerezni, egyesek eladták a kocsijukat is, helyezkedtek, mondja nagy büszkén, hát csak addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Nagyvonalúan neki is odanyújt négy bankjegyet, hát ez óriási, egy egész ösztöndíj, így vehet magának egy farmerszoknyát a külföldi diákoktól. Jólesik, mi? Meglátod, egy szép napon megesszük a csigát is, nem kell azért messze menni, még a tömbházak között is lehet találni, a franciák is azon élnek, aztán látod, micsoda kultúrájuk van, mert az vagy, amit megeszel, a franciákon tényleg látszik, hogy csupa ínyencséggel táplálkoznak, nagy nép az, a francia.
Ott is előjönnek a csigák, amerre ő lakik, főleg eső után, rágcsálják a frisszöld leveleket, nyomot hagynak a repedezett aszfalton, aztán elbújnak az élősövény alá, ami a tömbházak közötti sétányt szegélyezi. Eltervezték, hogy megfőznek párat, ő meg a német szakos Marlene egész nap gyűjtögették őket, még a hátuk is belefájdult, megtelt egy nagy necc. Jóllaknak végre, és ha beválik a menü, akkor másokat is meghívhatnak vendégségbe a következő adagra, mert jut bőven. Marciana is átjött, ő franciás, tudnia kellene csigarecepteket, de nem, fogalma sem volt, a franciát csak könyvekből tanulta, és ott semmiféle receptet nem olvasott. Megittak egy üveg kolostori bort, Marciana apja küldte, aki egy Iași melletti faluban pap, leforrázták a csigákat, de mikor belekóstoltak, szarba mártott fürdőszivacs-ízük volt, úgyhogy még ittak egy kis vodkát, és hosszasan gyalázták a franciákat, még Marciana maga is megesküdött, hogy az angol szak jobb, az igen, az a nép, Dickens meg Thackeray regényeiben bárki elolvashatja, hogy eszik ott a marhapecsenyét meg az ürücombot, hidegen, sörrel.
Holnap vizsgázik összehasonlítóból. Nappal nem tud otthon tanulni, a hőség elviselhetetlen a nyolc négyzetméteres, vécével és zuhanyzóval felszerelt garzonban, az apja szerezte neki egy katonaiskolai társa révén, aki most a kolozsvári lakáshivatalban dolgozik. Amikor nagy boldogan, lelkesen feljött az egyetemre, az anyja betett a cókmókja közé egy negyed kiló Wiener kávét meg két csomag Kentet, hogy jó szobát szerezzen magának a bentlakásban, hátha még az A-ban is kaphat, ahol a külföldi diákok szoktak lakni, de neki a helyek elosztásakor teljesen elment a kedve a sortól, ami a Diákház előtt kígyózott egészen a Crocóig. Inkább megitta a kávét, és elszívta a Kentet. Mondjuk felverhette volna a sátrát a rektori hivatal előtt, és elkezdhetett volna üvölteni, hogy joga van egy bentlakási helyhez, ahogy valami sepsiszentgyörgyi magyarokról járta a szóbeszéd, állítólag akkor az egyetemen megijedtek, és ők tényleg kaptak helyet – de ez a történet nem nagyon állta a helyét, mindenki másképp mesélte el, hogy nem is bentlakási szobát kaptak, hanem emeletes ágyat egyenesen Szamosújváron, meg hogy kicsapták és hazaküldték őket, vagy bevitték a milíciára, és aztán nyomuk veszett. Végül is tényleg sokkal jobban járt, amikor az a könnyező szemű férfi (valószínűleg krónikus kötőhártya-gyulladásban szenvedhetett) átadta az apjának a kulcsot, csak úgy, minden szerződés nélkül, azt mondta neki, hogy tartsa a száját, és legyen boldog, hogy a lányának van hol lakni négy évig, amíg az egyetemet végzi. És aztán neki adja majd vissza a kulcsot, nemhogy beköltözik oda valaki más, mert mindketten bajba keverednek.
Az apjának sok barátja van, és most, hogy egy év múlva végez, és nem lehet tudni, hova kerül majd, valami Isten háta mögött falucskába kinti budival, egyszer csak felhívja valaki egy nem mindennapi ajánlattal: a lánya visszajöhetne a szülővárosába, amit szeretettvezérünk rendelkezésére lezártak, mert túl sok magyar hazajött, de a második, titkos rendelet szerint a románok odaköltözhetnek, ha van családjuk, hiszen az a felső parancs, hogy gyarapítsák a román lakosságot, gyerekeket csináljanak, és berendezkedjenek azokban a gyönyörű villákban a sugárúton, amiket a zsidók meg a magyarok hagytak ott, és amiket a párt elkobzott az elvhű káderek számára, akik megérdemlik, hogy a tömbházakból átköltözzenek a repkénnyel befutott házakba, a magas szobákba, ahol a tágas udvar végében hatalmas fenyőfák nőnek, még Kossuth Lajos idejéből. A lányát pedig felvehetnék civil alkalmazottként a Securitatéhoz, hogy lefordítsa a szubverzív anyagokat, amiket azok az ökör magyarok küldözgetnek Amerikába meg a Szabad Európához. De hát a lánya nem tud magyarul, milyen kár! Gondoskodott ő a műveltségéről, angolórákra járatta, meg franciára, egy kis németre is, az iskolában is tanult – de magyart, azt nem, azt töri, csak annyit tud, amennyit a tömbház előtt játszva összeszedett, egy négy-öt éves gyerek szintjén beszéli, mint amikor Lacival felhorzsolták a térdüket az ő pótkerekes biciklijével felborulva, és kitalálta, hogy a kipisiljobbanfentről-versenyre a fürdőszobából szerezzen egy jó kis csövet, hogy távolabbra tudja irányítani a sugarat, de nem ment valami sokra, csak a bugyija lett pisis, és még jól el is verték, mert ollóval levágott egy darabot az irrigátorból, amivel az anyja éjszaka mosta magát, hogy nehogy világra hozzon egy húgocskát vagy öcsikét, mert az abortusz tilos, sőt, kemény börtönévek járnak érte, ha elkapnak.
Nem nagyon tud koncentrálni, fáj a lába, meg is dagadt, már négy órája áll sorban, a nap a fejére tűz, vagy harminc oldalt olvasott át, de alig emlékszik belőle valamire. Éjszaka könnyebb tanulni, csak annyi, hogy egy óra körül hallja, ahogy Éva hazaér, sercegni kezd a forró olaj, ami nem rothadt hal szagát árasztja, mint az övé, hanem rendes napraforgóolaj. Az egész negyedben érezni a sült krumpli illatát, az a legjobb étel a világon éjszaka egykor, miután egész nap cigiztél és kávét ittál, ami nem is kávé valójában, hanem valami titokzatos, olvadt műanyag ízű pótszer. Hevesen nyálazni kezd, és megfájdul a kőkemény pereccel meg penészes szalámival teli gyomra, aztán, mikor a tortúrának vége, a nyitott ablakon beszűrődik a finom cigaretta illata, amit Éva lefekvés előtt még elszív. És akkor ő is rágyújt egy szűrő nélküli Carpațira, a gyenge, kóródaraboktól csomós dohány kicsit eltereli a figyelmét, de legjobban mégis a vodka működik, ami úgy éget, mint a marószóda. Éva nem issza meg a vodkát, azt mondja, hogy feloldódik benne a gyomorszövet, és szétázik az agy, neki házi készítésű székely köményese van, nem erős, édes, háromszor annyit kell belőle inni, hogy valami hatása legyen, és utána a szádban marad az a kellemes aroma, a magyarországi cukorkákra emlékeztet, amiken az a színes máz van, belül pedig finom rágógumi, attól tovább tart az íz, egész nap megmarad.
Éva gyakornok a központi kórházban, és mindig van rendes cigarettája meg igazi kávéja – és néha át is hívja, vasárnaponként, vagy amikor úgy van kedve. Évának nem kell sorban állni a sok nyugdíjassal, van mit aprítania a tejbe, jó krumpli otthonról, Csíkból, számára felfoghatatlan, hogy hogy az ördögbe boldogulnak úgy a magyarok, honnan szereznek be annyi mindent, de a hűvösebb nyári éjszakákon, amikor próbálja valahogy felfogni a generatív grammatikát, vagy óangolból a Beowulfot meg Aelfric Bibliájának részleteit, tiszta szívből gyűlöli Évát, egész lényével, ki tudná tekerni a nyakát azért a krumpliért, a külföldről szerzett ruháiért meg a kényelmes cipőjéért, az is endékás, bőrszandál meg vastag talpú papucs olyan szegecsekkel, amit valami cipőboltban dolgozó páciens tett félre neki. Gyűlöli őt a kéz alatt szerzett könyveiért, a könyvesüzletes páciensétől, a finom cigarettáért, amiből, az igaz, neki is szokott adni, úgyhogy nem valami szép tőle, hogy gyűlöli. De azért mégis gyűlöli, mert magyar, és már alapból több mindene van, krumplija, székely köményese, rokonai szerte a városban, havonta egyszer a magyar operába megy, egyszer meg a magyar színházba – oda is szól bérlete –, s minden reggel befújja magát azzal az illatos spray-vel, az Impulse-szal, ami még háromnegyed nyolckor is érződik a lépcsőházban, amikor ő is elindul, hogy bemenjen az egyetemre a huszonkettessel, persze csak akkor, ha sikerül felszállnia a buszra, izzadtan és állott vodka bűzét árasztva, bepréselődve a férfiak tömegébe, akik elkéstek a munkából, és pont ugyanolyan szaguk van, mint neki. Úgyhogy legtöbbször inkább gyalog teszi meg a hat kilométert az egyetemig, és csak a második órára ér be.
A mellette álló nő kicsit meginog, a karjába kapaszkodik. Vajon mit képzel magáról, talán majd ő tartja a helyét, amíg leül az árnyékba, vagy mi, hiszen ő is a napon áll, neki is remeg már a lába, mint a vonaton, amikor hazafelé tart, és senki nem adja át neki a helyét, mert ő fiatal, és nincs joga kifáradni, nincs joga ahhoz, hogy fájjon a lába, vagy hogy panaszkodjon a hátába nyilalló fájdalomra, mert már púpos a könyvek meg a szennyes ruha cipelésétől. Két-háromhetente hazaviszi a ruháit kimosni, egy mosógép túl szép álom, de nem is bírna szappant reszelni meg lúggal mosni, mint a nagyanyja. Most is sajog a háta, mintha azon a vonaton lenne, ahol nem meri letenni a hátizsákját, pedig arra leülhetne, de undorodik a ragacsos, pisiszagú maszattól, ami szétkenődött a padlón, a folyosó hemzseg a mocskos és éhes emberektől, akiknek semmi perspektívájuk, ők nem olvasnak Henry Jamest meg Aldous Huxleyt. Azok sokat segítenek a túlélésben, egyszerűen csak átrepítenek a viktoriánus korba vagy Carson McCullers könyveinek amerikai kisvárosaiba, akárhová, csak ne ide, akár Camões Luzidáiba is, a tengerre, ahol sós a levegő, a friss halak meg egyenesen a serpenyőbe ugranak, nem kell négy órán keresztül sorban állni értük.

Félrelöki a nőt, aki szitkozódik a fogai között, csúnyán néz rá – de ő nem akarja, hogy hozzáérjen az a vén tehén, egy háziasszony, akinek semmi egyéb dolga nincs, reggel felkelhet idejében, hogy kimenjen tejért, vagy inkább menjen a francba falura, és kaparja a földet. Három-négy sorban kanyarog a várakozók tömege, egyelőre elég higgadtak, még nem nyitottak ki, csak azt látták, ahogy a hivatalos pecséttel lezárt teherkocsi behúzott a hátsó ajtóhoz, de senki sem tudja, mikor kezdik a kiszolgálást, és ígyis-úgyis verekedés lesz, de ő elszánt, kész ököllel ütni és rugdosódni, most szerez egy csirkét, és kész, majd este bekopog Évához, és áthívja vacsorázni, és akkor ő majd krumplit süt abban a jó olajában, és együtt elkészítik serpenyőben a csirkét, még a csontjait is elrágcsálják, mert ezek a csirkék nagyon kicsik, akkor biztos a csontjaikat is meg lehet enni, bennük ott a zamatos velő, igen, a csontot is ki lehet sütni és meg lehet enni, mint mikor az almát magostól, magházastól ropogtatod el, csak a szára marad, annak is kiszívod a levét, és szétrágcsálod, mint egy fogpiszkálót, és akkor – a gyomrában egy hatalmas kőtömb.
A tömeg felbolydul, hullámokban izegnek-mozognak az emberek, földrengés indul el az első soroktól a hátsók felé, valaki felemeli a hangját, osztjááááák!, kinyitottaaaaak!, ő becsukja  a könyvet, és az üzlet ajtaja felé törekszik, néhány férfi hőbörög, de ő nem hallja, kihasznál minden felszabaduló négyzetcentimétert, a legapróbb hibákat is, mások meglepődnek a lökdösődésén, most aztán tényleg tőkét kovácsol a fiatalságából, az éhségéből, teherbíró testéből, a keményfedeles könyvből, amivel utat tör, mert enni fog, ma enni fog. Oldalt már kezdenek kijönni, akik diadalt arattak, kis kék zacskóval a kezükben. Egy gyászt viselő nő zilált ruhában igyekszik visszaszerezni a kalapját, nem sok sikerrel, valahol elöl maradhatott, most már biztos csupa por, szét is taposhatták. Előrenyújtja a kezét, benne szorítja a gyűrött bankjegyeket meg a két érmét, a pontosan kiszámolt árat, valaki mellbe vágja, de a könyv védi, és sikerül megragadnia a zacskót a másik kezével. Ordítva tör magának utat, de a tömeg hangosabban ordít, lehajol, és tiszta erőből behúz egyet a lábak közé. Végre kiverekedi magát, liheg, a melléhez szorítja a csirkét, amiből valami rózsaszínes-barnás lé csorog a fehér vizsgázó blúzára. A sor felmorajlik, és kirepül néhány elszakadt oldal, több száz láb tiporja a Luzidák borítóját. Lehajol, legalább az előszó maradt volna meg, kilapult az aszfalthoz tapadva, de nem éri el, majd kifizeti, a könyvtárosnő dühös lesz, ennek a könyvnek nincs is újabb kiadása, ezek után nem fog tudni semmit kikölcsönözni, csak az olvasóterem hideg félhomályában kuksolhat. De nem számít, megvan a csirke.
Megérzi, hogy nézik, és megfordul. Körülötte a tömbházak meg az élelmiszer-áruház, a fémajtós üzlet, fölötte a Gostat felirat törött, poros neoncsövekből, már régóta nem világít. Az út túloldalán egy Lee farmeres fickó nagyon fancy napszemüvegben. Biztos a feketepiacon üzletel, vagy valami szekus, követ valakit. Elhúz onnan, de ahogy átmegy az úton, ott érzi őt a háta mögött, sietni kezd, már szinte utoléri, vajon fel akarja szedni, vagy mi a franc, beleköt azért a nyomorul csirkéért? Kilép, már szinte szalad, egyértelmű, hogy őt követi, what the fuck, mondja félhangosan, fuck! Az egyetemen tilos így beszélni, de amikor elmennek sörözni az angol szakos tanárokkal, akkor elengedik magukat ők is, a diákok is. Nem szabad, de néha nagy elővigyázatossággal kölcsönadják nekik Kundera regényeit vagy a Gulág szigetcsoportot, ott hallott először Szolzsenyicinről, mert a rádiót nem tudja hallgatni, már nem lehet olyan készülékeket kapni, amivel a BBC-t vagy legalább a Szabad Európát foghatná, az otthoni meg a szüleié, nem foszthatja meg őket a vasárnap reggeli misétől meg Virgil Ierunca és Monica Lovinescu műsoraitól.
A férfi utoléri, és megragadja a könyökét, ő kitépi magát, megáll. Ha kell, akkor verekedni fog vele, hiszen nem csinált semmit. Vagy csak elszalad, és kész. Ő kedvesen bocsánatot kér, ne ijedjen meg, otthon kereste, de alighanem korán elindult. Fényes dél van, az utca tele van járókelőkkel, majd kiabál. Biztos valami erőszakoló, mint az a Râmaru, aki altatóinjekciót ad be a diáklányoknak, meggyilkolja és megerőszakolja őket, aztán feldarabolja és megeszi a testüket. A halál utáni erőszak mintha szörnyűbb lenne, mint az életben elkövetett, a megevős rész nem nagyon hatja meg. Ajánlja magát Popa Traian ügynök. Honnan tudhatja, hogy tényleg ez a neve? Azt mondja, különleges megfigyelési küldetése van, és az ő párthűségére hagyatkozik. Érti ő, hogy mi a helyzet a párthűséggel, már múlt évben, télen érte ez a megtiszteltetés. Behívták a germán nyelvek könyvtárába, fel a tetőtérbe, és a párttitkárnő, Loșonți Elena lexikológiatanárnő azt mondta, Nemeș Cristina elvtársnő, mi úgy határoztunk, hogy ezennel belépsz a pártba, ő meg hallgatott, mire a másik: vagy talán van valami ellenvetésed?! Dehogy, milyen ellenvetése lenne, nem akar ő is úgy járni, mint Martinescu George, aki azt mondta, hogy nem érzi elég felkészültnek magát, és a nyáron minden egyes vizsgán megbuktatták, utána ki is csapták, pont negyedév előtt. Tehát tudja, mi az a párthűség – és nicsak, ez az alak még injekciót sem akar neki beadni, nem akarja megerőszakolni vagy megenni, csak kölcsön szeretné venni a garzonját két hétre, délutánra meg estére, hogy bizonyos gyanús tevékenységeket figyelhessen meg a tömbházukban, az ő folyosóján, meg egy emelettel fennebb. Nem tudja odaadni, szesszió van, jövőre jön az államvizsga, muszáj tanulni, lehetetlen. Ő csak nevet, fekete pólója zsebében kirajzolódik egy kis kartondoboz, talán Karelia, olyan finom, mézben főzött dohányból készült cigaretta, amit a görög diákoktól lehet venni a Csillagvizsgáló melletti bentlakásokban. Gyerünk, mondja, gyerünk már, mindent tudok, nincsenek papírjaid a lakásra, de neki semmi köze a milíciához, ő nem milicista, ő kémeket kap el, meg hazaárulókat, egyetemet végzett, és elég rendesen tud angolul, viccelődik vele – maybe you would like to see for yourself. Maybe I can help with something. Books. Könyvek, igen, a könyvek. Talán tényleg szerez neki könyveket? Például a Tropic of Cancert, az évfolyamtársai azt hitték, valami pornókönyv, belelapozott a reading roomban, az amerikai lektor kis könyvtárában, aztán a könyvnek nyoma veszett, kétségbeesett regény volt, és, igen, machista, machistább még Hemingwaynél is, de a kétségbeesés az ott van, és ez egy fontos felfedezés a férfiakat illetően. Megpróbálom, oké? Nem ígér semmit, ez nagyon komoly szubverzív anyag, tudja ő, kicsoda Henry Miller, ő sem hülye. Tehát akkor beleegyezik? Ő rábólint, majd később találkoznak, hogy odaadja a kulcsot. Arra semmi szükség, és megint kineveti a naivságát. A haja nagyon fekete, ápolt bajuszkát visel, posh az illata, a shopból veszi az aftershave-et. Öreg, biztos van vagy harmincöt éves, olyan olasz stílusú gigoló, csillogó szemmel és érzéki ajkakkal, nem az ő esete, az biztos, de tiszta és illatos, nem egy paraszt, úgyhogy miért is ne, végül is, miért is ne? A csirke teljesen átmelegedett a mellén, estig el is fog romlani, hát akkor mire várjon, most rögtön megsüti a samottrezsón, amin mindkét lap kiégett, de azért még működik, ott van a padlón a kicsi hűtő mellett, amit szintén az apja szerzett neki a kapcsolatai révén. A tankos őrnagyi egyenruhájával nagy befolyása van a Central üzlet eladóinál, fel is írták a listára, és egy hónap múlva már ott állt a kicsi Arctic hűtő, amit exportra gyártanak.

Elhatározza, hogy egyedül fogja megenni az egész csirkét, minden porcikáját; már a sült hús illatának gondolatába is beleszédül. A férfi finoman megcsókolja az arcát, elkíséri a tömbház bejáratáig. Benézek majd estefelé, mikor kicsit lehűl az idő. Whatever, most siet, beszalad a lépcsőházba, lihegve megy fel a harmadik emeletre, a garzon ajtajáról lepattogzott a festék, nehezen is nyílik, leveti a bőréhez tapadt blúzt, ledobja a földre, kibújik az olcsó, színes virágmintás pamutszoknyából, milyen jó, hogy az anyag fekete alapján nem látszik a baromfiból kicsorgó lé, a melltartója és a bugyija is foltos lett, otthagyja őket a padlón, meztelenül marad, a fogával tépi fel a vastag nejlonzacskót, és belép a fürdőbe, hogy lemossa a fonnyadt húst. A kezének, vékony és színehagyott körmeinek, amik hámlanak és mindenbe beleakadnak, pont olyan sápadt a színük, mint a csirkének, a vizet elvették, a csap tompán hörög, majd este hat-hét körül adják meg, a dolgozó népnek nem kell napközben a víz, ilyenkor munkában van mindenki, úgyhogy nagy takarékosan letép néhány darabot a vécépapírból, amit a szülei hoztak neki, és furcsa szaga van, mint gyerekkorában a falusi budinak Măriuța néni udvarában. A rezsó felmelegedett, óvatosan szétválasztja a szálkás combokat és szárnyakat, belenyomja a tetemet a serpenyőbe, amiben a tegnapelőtti rántotta után még maradt zsiradék, a körmével lekaparja a papírrostokat, amik ráragadtak a nedves bőrre. Kinyitja az ablakot, kegyetlenül meleg lett, a levegő izzik, úgy égeti, mint nyáron a tengerparton, Costineștien, az ablakpárkánynak támaszkodik, megint szédülni kezd. Nem fél, hogy kintről meglátja valaki: előtte csak egy hatalmas, fojtgató illatú hársfa, tele van vidám legyekkel meg méhekkel, berepülnek, elhelyezkednek az Amerikai Egyesült Államok óriási térképén, ami szétterül a falon a keskeny asztalka fölött – egykori iskolai pad, egy unokatestvére padlásáról cipelték idáig. Most ki sem látszik a könyvek, a kézzel írott jegyzetek, gépelt papírok alól. Azokon trónol az endékás Erika írógép, a vagyona, az útlevele belső világához. A térképet pedig az évfolyam egyetlen külföldi hallgatójától, Khalidtól vette, véletlenül fedezte fel, egy szekrényajtóra volt ragasztva, amikor odakeveredett bulizni a fiú központi albérletébe, és éppen a lakásban nézelődött, semmi jobb dolga nem akadt abban a pillanatban, nem volt kivel beszélgetni.
Khalid egy dúsgazdag kuvaiti, a shopból összeszedett hízelgő ajándékokkal megy át a vizsgáin, milyen szerencséje van vele a tanároknak, elszívhatnak egy-két jobb cigarettát, isszák a whiskyt, a tanárnők meg Shalimartól illatoznak. Akár neki is ajándékozhatta volna a térképet, mert úgysem használta a világon semmire, mégis kért érte százötven lejt. Mindegy, az ilyen holmik ára nem számított neki, kérhetett volna ötszázat is, kiállt volna az út szélére is azért a színes térképért, amit vastagabb papírra nyomtattak, más, mint az itteni. Annyi, hogy made in China, jött rá később, amikor legapróbb részleteit is áttanulmányozta, de igyekszik megfeledkezni erről az apróságról, és elképzelni, hogy a papír az Appalache- vagy a Sziklás-hegység magasan fekvő erdeiből származik, hogy az a két négyzetméter, ami igénytelenül kimeszelt falát borítja, valamikor a törzse, a kérge, az ága volt egy kék, hűvös tó partján álló vörösfenyőnek. Khalid leküzdhetetlen lelkiismeret-furdalásában, ő legalábbis ezt szerette volna hinni, ráadásként neki adott egy tíz-tizenöt oldalas füzetkét, aminek a lapjai az amerikai dollárt utánozzák. Egy ezüstszínnű kapoccsal a térkép sarkához erősítette, mint egy dream catchert, a zöldesszürke, vízjeles papírra nem lehet írni, de ha a lapokat nézi, elképzelheti, hogy egy másik világban az emberek tényleg ilyen bankjegyekkel fizetnek, amikor hamburgert vásárolnak, meg sült krumplit, szénsavas üdítőt vékony bádogból készült dobozokban, ami vörös, mint az évfolyamukon közszájon forgó viccben, vagyis nem moszkvai vörös, hanem igazi vörös, Coca-Cola-vörös.
A serpenyő füstöl, fröcsköl mindenfelé, a falra, a matracra, amit közvetlenül a padlóra tett, és leterített egy szőnyeghez hasonló csimbókos csergével. Az illata alapján elkészült, kiborítja egy tányérra, és belevájja a fogait. Félig elégett, félig nyers, de mit számít, az ő korában ugye bármit meg lehet enni és meg lehet inni, homoktól ropogó kenyeret, egérfarkas szalámit, gyógyszeszt, krétaporral kevert cukrot. Hátra fekve elnyúlik a poros fehér csergén, érzi, hogy szúrja a gyapjú, de most lusta, mint egy óriáskígyó, ami lenyelt egy egész paradicsommadarat, tollastól. Nem is veszi észre, úgy elalszik, jóllakottan, az üres serpenyő fölött legyek rajzanak, letelepednek a mellére, a lábára, a lába közé, a szemére, a szájára.

*

Estefelé ébred meg, a szája keserű, a gyomra sajog. Valaki ököllel üti az ajtót, aztán rugdosni is kezdi, és kintről üvölt, kinyitni, a milícia! Kótyagosan felkel, magára kapja a foltos blúzt meg a gyűrött szoknyát. Milyen marha ez a Popa Traian, nem valami jó tréfa, ő meg azt hitte, hogy úriember, egyetemet végzett, meg minden. Jövök!, mordul oda, elfordítja a zárat, what the fuck, szalad ki automatikusan a száján, de hát ez nem is Popa Traian, egy kövér pasi, sörhassal és bajusszal, aki félrelöki, mögötte meg izzadtan, teljes katonai díszben, tányérsapkával a hóna alatt egy igazi milicista, ismeri is, a körzeti tiszt, aki a tömbház előtt szokott állni, és elkéri a lakók személyijét a Kolozsvárra szóló ideiglenes bejelentéssel, úgy háromhavonta egyszer szokta megbüntetni, de mindegy, ez is megoldás, úgyse lenne pénzük a szüleinek, hogy valami csillagászati áron albérletet vegyenek ki neki egy salétromos lakásban, ahol a bepenészedett vénasszonyok laknak a Györgyfalviban meg a Monostoron.
Mindketten berontanak, a küszöbről meg kiguvadt szemmel rámered a gondnoknő, hangtalanul mozog a szája, suttog valamit, mintha azt hallaná, szegényke, szegényke… a keze gépiesen felemelkedik, hogy keresztet vessen, de még idejében észbe kap. A férfi olcsó dokknadrágot visel, bele van tűrve egy zöldes, rövidujjú ing, ami a nyakánál kifeslett, de van rajta vállrojt, és ráugat:
– Te nem hallasz? Miért nem nyitod ki, elvtársnőcske? – Hájas arcán szétterül egy kéjsóvár vigyor a verejtékcseppek közt.
– Aludtam.
– Aludtál? Ilyenkor? Fáradt vagy. Hm. Ugyanbiza miben fáradtál úgy el?
– Hát, tudja, a szesszió. Éjjel tanulok, amikor hűvösebb van.
– Ez meg mi? – És a melltartóra meg a bugyira mutat, még mindig a földön hevernek, rajtuk a kimúlt csirke vöröses levének foltjai. – A tied?
– Igen, a csirkétől van.
– A csirkétől, hogyne. Miféle csirkétől?
A férfi diadalmasan körbenéz, és felfedezi Észak-Amerika hatalmas térképét, a keze automatikusan a fake füzetke után nyúl, ő meg észreveszi, hogy az elégedetten összeszűkölő szempárban ébredezni kezd a félelem, a milicista is elképed, az ijedtség – vagy talán a gyűlölet? – lassacskán átragad egyikről a másikra, megrettenve egymásra néznek, de legalább abbahagyták az üvöltözést, egy hosszú percnyi csend… Az ördög vigye el azt a csirkét, mondja magában, aggodalmasan beleszagol a levegőbe, még érződik a sült hús illata, vajon mitől szeppentek meg ennyire, és akkor rajta is kezd erőt venni az ő félelmük, vajon mit vétett, megsütött egy tiltott csirkét, lehet, hogy exportra szánták, ő meg megette, micsoda pofátlanság, felfalta az egészet, nem osztotta be az élelmiszert, felhabzsolta egy háromgyerekes család teljes húsadagját, ráadásul egyedül, borzasztó bűntudata van a meg nem engedett fényűzés után.
– Csak egy kicsi csirke volt, egészen, egészen kicsike. Még csak nem is volt meg mindene, nem volt. Egy aprócska csirke. – Dadog, nem tudja, mihez kezdjen, lehajol a padlón heverő piszkos fehérnemű után.
– Az ott marad! – Vakkantanak rá még rémültebben. – A papírokat!
Persze, azonnal előveszi a táskáját, de ahhoz az kellene, hogy mindketten kilépjenek egy pillanatra, mert az ajtó éppen takarja a falat, ahol a fogas van. Aha, szeretnéd, mit? Hogy elrejthesd a bizonyítékokat? A milicista ledobja a táskáját a matracra, a csimbókos csergére kihullanak a kínai Double Horse cigaretták, amiket olyan fegyelmezetten kiporciózott magának, az anyja vette neki ajándékba, két szál el is tört, ahogy kiesett a dobozból, könnyezni kezd bosszúságában. A Luzidák borítója, meg néhány telijegyzetelt lap, egy utcán talált műanyag kutyus, ami szerencsét hoz neki, kiszáradt narancshéj, két írószer, egy kőkemény mákos kifli fele, tovább kotorászik a tarka bőrdarabokból készült zsákban, összesteppelt selejtes anyagokból van, születésnapjára kapta egy képzőművész barátjától, aki a bőrgyárban dolgozik, és néha kicsempészi onnan a fel nem használt maradékokat, aztán éjszakánként táskákat, szoknyákat, hátizsákokat varr belőlük, és kéz alatt árulja őket. Előhúzza a személyijét a viharvert pénztárcából, az ösztöndíj maradéka szétszóródik a matracon, ő átnyújtja az átlátszó műanyaggal beborított szürke könyvecskét.
– Itt van, tessék!
– A bérleti szerződést, azt kértem! – röffen rá a férfi, amint átveszi a személyit, a szeme még mindig a térképen meg a sarkában lógó hamis dollárokon.
– Hát, az nincs. Összeszedi az eltört cigarettákat, és gondosan visszateszi őket a dobozba. Apám intézte el nekem ezt a garzont, és neki úgy mondták, hogy nem szükséges, maradhatok, amíg akarok – a gondnoknő már nem bír uralkodni magán, széles mozdulattal vet keresztet a két férfi háta mögött, az ő tekintetük Nebraskából átvándorol Coloradóra és Minnesotára, majd megállapodik Észak-Karolinán, ahol két légy zavartalanul szexel, a férfi bosszúszomjasan odavág, és egész Virginiát elönti a vér meg valami undorító fehérség, talán meg nem termékenyített légypeték. Szétkeni a tenyerével egész Pennsylvanián, fel New Yorkig.
– Nocsak, írógépünk is van, amint látom – suttogja zaklatottan, és beletörli az ujjait a generatív grammatika jegyzeteibe. – Aztán engedélyünk van-e hozzá, Cristina ténsasszony?
– Hát nincs – feleli Cristina –, fogalmam sem volt, hogy az is kell, apám úgy mondta, ő mindent elrendez – ők meg nem mondanak semmit, a hallgatás csak sűrűsödik – mikor is tért át az elvtársnőcskéről a ténsasszonyra?
– És ez? Ez? Ez meg mi?
– Á, hát az a térkép. Én, tudja, angol szakos egyetemi hallgató vagyok, és szükségem van rá a tanuláshoz – mondja derűsen. – A dollárok, azok persze nem igaziak – teszi hozzá vidáman –, de ha magának megtetszett, vigye csak el nyugodtan, nekem már nem kell.
Valaki erőteljesen félrelöki a gondnoknőt, aki felháborodva kotkodácsolni kezd. Mintha skatulyából húzták volna ki, koptatott farmerében Popa Traian a bal kezével felemel egy szépen becsomagolt dobozkát, a jobbal pedig helyet csinál magának a törvény két képviselője között:
– Mi a gond? Mégis milyen jogcímen rontanak így be a kisasszony lakásába? Legyenek szívesek most rögtön elhagyni a szobát, és végezzék a munkájukat! Vagy maguknak talán nincs semmi jobb dolguk?
Azok ketten megdermednek, az erejéből teljesen kifogyott milicista gépiesen, lehajtott fejjel kimenetel, de a másik pasas, akinek már kezdett vörösödni a feje, hörögve nekirugaszkodik:
– Az igazolványát, elvtárs!
– Milyen igazolványt, te hülye? – A tenyere megindul a pasas arca felé, röviden, szárazon. –  Kifelé!
Az is elhúz lehajtott fejjel, most mindhárman a hosszú, szűk folyosón állnak, még elszűrődik a fülébe néhány „Egészséget!” meg „De hát nem is tudtuk”, ő is kilép a nyomukban, még elkapja, ahogy a márkás, fehér Puma cipő a mocskos dokknadrág ülepét érinti. Végignézi, ahogy mindhárman átmennek a lengőajtón, mint valami szürrealista keringőben, ő ott ragad az álmélkodó gondnoknővel, aki csak hányja magára a kereszteket, és suttogva elárulja neki, hogy reggel megtalálták a kukában egy csecsemő holttestét egy olyan egylejes zacskóba csavarva, és most mindenfelé razziáznak, főleg a fiatal nőket keresik, az egyedülállókat, az úgynevezett értelmiségieket – és mérhetetlen megvetés ül ki arra a széles, Szamos menti parasztasszony-arcára.
– Megölöd a gyerekedet, na hallj oda, és a tetejében még a keresztény végtisztességet sem adod meg neki, hanem csak úgy kiveted a szemétre – és megint csak kereszt kereszt hátán –,  csak egy lelketlen teremtés tenne ilyet, valami diáklány, én nem azt mondom, hogy maga volt az, de érti, azért mégiscsak elég gyanús, hát nem?, ilyenkor alszik, a bugyija meg vérfoltos. És ráadásul még kisfiú is volt, hallj oda, egy vasgyúró fiúcska, dundi és fehér-fehér, megfojtotta az a delinkvens nőszemély a zacskóval, hát ha engem kérdez, lelőném, megnyúznám, de legelőször is felkötném a lábától fogva a legelső fára, mert az ilyenek nem érdemlik meg, hogy éljenek, őt is bedugnám egy zacskóba, úgy kell neki. És kidobnám a szemétre, hogy ott rothadjon meg. Naaaagy szerencséje volt ám a gavallérjával – teszi még hozzá, és újra felsóhajt, ez alkalommal nem is rejtegeti az irigységét, aztán elsiet a bejárati ajtó felé, műanyag papucsában csoszogva. – Kurvák ezek mind. Nagy szerencse – mondja ismét, jó hangosan, hogy hallja a férfi is, aki undorodó arccal kiengedi a lengőajtón.

*

– Mennyire hülye vagy – vigyorog Popa Traian –, és hihetetlen, hogy megmentett a hülyeséged! Ilyeneket hordasz itt össze az apádról, hát most azok az idióták azt hiszik, hogy valami főmáhernek vagy a lánya a pártból. Te nem is ezen a világon élsz, te lány! – Leül a helyiségben található egyetlen székre, ő meg ki szeretne menni a fürdőbe, de nem tud, mert a férfi kinyújtotta a lábát az asztal meg a matrac közötti helyre, ahol át kellene lépnie, felemeli a dobozkát, amit az imént letett a tönkretett jegyzetekre.
– Neked hoztam! – hosszasan, szemtelenül megbámulja.
Már régóta nem lehet csokoládét kapni, az ország egyetlen üzletében sem, csak a párt meg a Securitate titkos étkezőiben, ahogy azt a finom nesszkávét is, az egyik legértékesebb csereárut, vagy a szebeni szalámit meg a kis Amo szappanokat, a gondosan, grammra kimért zöld narancsot meg banánt. Amikor életében először kóstolta, szörnyűnek találta az ízét, összehúzta a száját, olyan savanyú volt, csak később jött rá, hogy azért, mert éretlen volt. A férfi gúnyos tekintete követi őt, tudja, mire számíthat, szex egy doboz csokoládéért, nem rossz vásár, a filós diáklányoknak olyan a hírnevük, hogy egy csomag jobb cigarettáért is lefekszenek bárkivel, főleg aztán az angolosok, Popa Traian lehajol a piszkos fehérneműjéért, és csak úgy, otthonosan eldobja az aprócska fürdőszoba ajtaja felé. A csövek roppannak egyet, megjött a víz, persze nem a meleg víz, az csak szombat-vasárnap van, de hát úgyis itt a nyár, a hideg zuhany jobb, mint semmi, akkor is, ha fáj tőle a hasa meg a dereka, és a szappan nem habzik, a sampon meg összeenyvezi rövid haját – kész luxus a hosszú haj, mert egyszerűen nincs hogy ápolni, ő maga vágja a haját, borotvával, kéthavonta, tüskésre, hanyagul. A férfi magára húzza, a kicsi székre, férjnél vagyok, mondja halkan, de mindjárt meg is bánja, ő csak nevet, hát ez a lány tényleg tiszta hülye, mindent, de mindent tud róla, lehet, hogy még az esküvőről is vannak képei, az is lehet, hogy egyenesen ismeri Radut, talán söröztek is együtt, leültek egy asztalhoz, mint férfi a férfival, talán még azt is tudja, hogyan kérte meg a kezét, jó egy éve, kihallgatta vagy észrevétlenül fel is vette a beszélgetésüket a piski állomáson, amikor hazafelé tartottak a kirándulásról, éppen, mielőtt a tanév kezdődött volna, hátizsákkal, mert elég hangosan beszéltek, nem volt ki elől elrejtőzni, és akkor Radu azt mondja, mi lenne, ha, ő meg azt feleli, hogy nem hisz a házasságban, ő erre, és akkor mi van, én sem, de jó tréfa lenne, gyere, házasodjunk össze, és akkor kapunk családi bentlakást, meglesz a mi kis szobánk, nem a te egérlyukad, ami a tetejében még illegális is, adnak majd egy kétszemélyes szobát, nagyot, húsz négyzetméterest, saját fürdővel, kicsi konyhával – maradunk egy évet, aztán én végzek, te még maradsz utána kettőt, szépen lefizetjük a bentlakási gondnokot, és megoldjuk, megéri. Mit szólsz? De nem kaptak helyet, a gondnokot mások már lefizették, náluk korábban és busásabban, úgyhogy a vécével és zuhanyzóval felszerelt nyolc négyzetméteres garzonba kellett költözniük, de tényleg nem sok időre, mert egy évvel később Radut kihelyezték a Zsil völgyébe, Câmpu lui Neagba, ahogy egyébként tervezte is, a feketeszén-bányához, mert ott dolgozott Brăduț is, a Retyezát tövében. A gyorsvonattal egy nap és egy éjszaka az út, négyszer kell a vonatot váltani, várhatsz a szutykos, rosszul világított állomásokon, sose lehet tudni, mennyit késik a vonat, néha a mozdony is befuccsol, vagy elveszik az áramot, és akkor órákon át dekkolhatsz ott. Télen nagyon megfázott, amikor a vonat tíz órára ott ragadt a hegyek között, nem volt fűtés, még a vécére sem lehetett kimenni, mert nem volt víz, egy tömbbe fagyott a tartályban, úgyhogy azóta inkább nyáron akart menni, és végül nyáron sem. Hát jöjjön ő, férfi, jobban bírja.
– Tudom, Kitty, tudom – ezt meg honnan tudja, Radun kívül senki nem szólítja így, ez a név csak az övék, a szó belefojtja a lélegzetet, Popa Traian magához szorítja, és azt suttogja, kittykittykitty, gyengéden simogatja, ő meg hagyja, csináljon, amit akar, a félelem megbénítja, nem tudja kitekerni a nyakát, sokkal erősebb nála, és amúgy is, ki tudja, mikrofonok lehetnek a padló alatt, vagy a férfi cipőjében, vagy az órájában, még a csokoládés dobozban is. Legalább nem izzadságszagú, pedig nagyon meleg van kint, ő viszont erősen izzad, de a férfit mintha egyáltalán nem zavarná, csak kittykittykittyzik, de Cristina szeme a dobozra szegeződik, amit sejteni lehet a leheletfinom papír alatt, a jelen kitágul, mindjárt agyonnyomja, minden részlet kiélesedik, mintha nagyító alá tették és kiszínezték volna, még a levegő is megtelik értelemmel és súllyal, az idő kinyúlik, kiszélesedik, mint egy darab lágy gyurma, ami hozzátapad az agyához, és megakadályozza, hogy felrobbanjon. Az áttetsző papír alatt kirajzolódnak a rózsaszín különféle árnyalataiban nagy gonddal megfestett virágocskák a karton fényes felületén, benne pedig száz darab kínai csokoládé, mindenik külön-külön becsomagolva, gondosan bevonva egy vékonyka, aranyszínű sztaniolfóliával, mint megannyi aranyrudacska, ott állnak egymás mellett, fegyelmezetten, nem lázadoznak, engedelmesen várják, hogy megegyék őket.

Ő nem hagyja, hogy megülje a félelem, inkább belemerítkezik, és felfedez ott valami furcsát, ami vonzza, ami meghatja és felébreszti, minden idegszálával figyel, a férfi magához szorítja, szinte mintha ölelné, és becsukott szemmel mondja, kittykittykitty, de neki nincs miért becsuknia a szemét, úgysem a férfit látja, hanem a kis csokoládéfigurák népét, amint szófogadóan masíroznak a dobozban. Ő is ott van közöttük, egy kis kínai nő a nagy városban, az utcán csődület, sáfrány és jázmintea illatát hozza a szél, meg a riksahordók lebarnult, rézsárga bőréét, a fejükön csúcsos kalap, aztán ott a csípős gyömbér és a tengerből éppen kifogott friss halak. Kinyújtja a kezét, ujjbegyével érzi a vékony rizspapírt, szalad a könnyű riksák között, ő is könnyű, madár a tenger felett, a sós levegő átmossa tüdejét, a kartondoboz kemény és fényes a karmai között, széttárja a szárnyát a magasra szökő hullámok felett, a férfi azt mondja, kittykitty, ő pedig felemelkedik és ráereszkedik, egy hatalmas hullám taraján lovagol, egyedül a zöldeskék messzeségben, a tenger vad ritmusa a szárnyaiban lüktet, megnyalja sós ajkait, meleg cseppek peregnek végig meztelen testén, a mellére, a combjára, a lába közé, a talpára hullanak, belemerül a tengerbe, a mélyben ficánkol, a víz alatti sziklák között úszik, élő kagylókat keres, amelyek beszélnek hozzá, ő is kagyló, nem is, hatalmas hal, a tenger asszonya – és felbukik a felszínre, mély levegőt vesz.

Majd megtartja a csomagolást, miután megette a csokoládét. A tökéletes, figyelmesen összeragasztott doboz kemény élei között apró kagylókat, régi pénzérméket fog tartani, az apjától a 18. születésnapjára kapott aranyláncot, néhány fényképet, esetleg jegyzetlapokat is a fontosabb idézetekkel. Feláll, és felgyűrődött szoknyában a fürdő felé lép.
– Hova mész, lemosod magad utánam, Kitty?
Úgy tesz, mintha nem hallaná, már megint betolakodik valaki az ő valóságba, holnap úgyis összeszedi a holmiját, és átköltözik Jenihez, máskor is együtt tanultak a szesszióban, biztos maradhat nála még vagy tíz napig, és aztán hazamegy, elnyúlhat a kihúzható kanapén, a saját szobájában, a szüleinél, ahol majd megvárja, amíg Radu is kiveszi a szabadságot, ott hever majd, és fel sem néz a szorgalmasan összegyűjtögetett könyvek lapjaiból, román és külföldi irodalom, amit az állami könyvesboltokban lehet kapni. Már mindeniket szinte kívülről tudja, háromszor-négyszer is kiolvasta őket, a kiadások 1975 körül leállnak, de vannak verseskötetek is, a két világháború között megjelent próza, lovagregények, vegyesen állnak a polcon a propagandairodalommal, aztán Caragiale összes művei, két vékony lapú kötet, mint a nagyanyja Bibliája. Nem követ semmiféle útmutatót az olvasásban, korán megtanulta a betűket, és falta a könyveket, ami csak a kezébe került, az Ezeregyéjszaka meséitől a Winnetouig, Boccacciótól La Rochefoucauld maximáiig, Saint-Exupéryt és a volt franciatanárnőjétől kapott kicsi mesekönyveket, magánórákra járt Madame Jaqueline-hoz, aki házassága révén került száműzetésbe az ő városkájukba. Café au lait illatú konyhájában ismerkedett meg először Franciaországgal, ami attól kezdve ilyen szagú lesz számára, mint az a konyha, ahol Madame Jaqueline azt mondja, savanyú képet vágva, ouais, bien, très bien le vocabulaire, mais la grammaire, zéro! És mégis mire jó az a bonyolult szintaxis, mikor így is tud olvasni, ez minden, ami érdekli – hogy érezze az eleven szavakat, megsejtse a valóságot, minek azt méricskélni, javítani, szabályok közé erőltetni, rendszerezni?

Egyelőre azonban nem akar mást, csak felejteni. Olyan ügyesen el fogja felejteni, hogy még csak bűntudatot sem fog érezni, amikor Raduval találkozik, de hát miért is érezne, amikor mi sem történt, még egy üres nap az emlékezetében, minden erőfeszítés nélkül félre tudja tenni. És amikor mindennek vége lesz, amikor meghal szeretettvezérünk, az élete fehér, tiszta lap lesz, végre felfedheti az összes szavát, amik most a nyelvészeti jegyzetei, a romantikus költészetről meg az összehasonlító irodalomtudományról szóló papírjai között elrejtett lapokon bújnak meg. Egyelőre csak vár, van türelme. Miután befejezi az egyetemet, amikor már nem kell bejárnia ahhoz a wannabe egyetemista folyóirathoz, akkor végre lesz ideje írni. Sokat, mindent el fog mondani, de addig jól meg kell őrizni a titkot, néha gondolatban is ír, mert az ő agyába nem szereltek mikrofonokat, az az egyetlen hely, ahova nem hatolhatnak be, tudhat Popa Traian egyet s mást, de ezt nem tudja.

Hideg vízzel kimossa a fehérneműjét, mindenhol lemossa magát, jól meg kell súrolni, a nedves bugyit szivacsnak használja, a bőre kivörösödik, nem érzi tisztának magát, pedig már jó negyedórája áll a zuhany alatt, vajon hol van az a Postinor, még az hiányozna, hogy terhes is legyen, ott lesz valahol a keskeny cipőszekrénybe dugva a ruhák között, nincs hely a lakásban egy rendes szekrénynek, de hát szüksége sincs rá, mégis mit tehetne bele? Vagy az asztal alatt, a narancssárga, fémvázas hegyi hátizsák oldalzsebében – majd beveszi, amikor elmegy ez, aztán meg becsomagolja a kockás zöld ruháját, ami két 100% pamut asztalterítőből van összevarrva. Meg a rövidnadrágját és az írógépet, a két szótárat, a könyvtári könyveket – és elmegy, többet soha be nem teszi a lábát abba a garzonba, Jeninél fog lakni, ő úgyis annyira szereti a nagylelkű királynőt játszani, magas szobában lakik, két ágya van, meg egy meggyvörös kanapé, minden nagyon kényelmes, a ház szinte teljesen üres, az állomás mellett van, csak egy magyar vénasszony járkál benne fel-alá, mint valami kísértet, félig szenilis szegény. Jeninek is kell valaki, aki elviseli az aradi gazdag lány-féle allűrjeit, a határmenti városban kedvére összevásárolhatja a szerbektől a farmereket meg a csokoládét, a krémsajtot, kilószámra az igazi kávét, aranyárban; de most ő is kitesz magáért, elviszi neki a kínai csokoládét, trófeaként és áldozatként. Persze miután leellenőrizte, csak nehogy elfelejtse, hogy kivegye belőle a mikrofont – mert különben Jenitől az Isten őrizzen, hogy milyen vicceket mond, és a végén még elkobozzák a szalontai szalámiját meg a szilvapálinkáját. És aztán ősszel majd beköltözik a Mikó-kertbe a bentlakásba, egy évet csak kibír, húszan vannak egy szobában, de az neki mindegy, csak a bogaraktól irtózik, a nagy, fekete, magukban mászkáló svábbogaraktól, amik álmodban rád másznak, a tojásaikat meg mindenfelé lerakják, a ruhák közé, a könyvekbe, de hát a lányok már megszokták. Nála is vannak apró, vöröses oroszbogarak, amik rajokban elárasztják a lakást, de könnyen eltapossa őket, nem is néz oda, és minden este elbarikádozza magát, betömi a fürdőajtó alatt tátongó rést, mert onnan jönnek, az iszap- és ürülékszagú közös kanálisból. Nem nagy dolog, oroszok vagy svábok, mindegy az, majd valahogy kibírja, amíg minden lejár, és elmehet, majd kihelyezik valahova, jó helyre, jók a jegyei, és még többet fog tanulni, ha kell, egész nap. Ha muszáj, hát legyen, a folyóirathoz is bejár majd, már tagja a szerkesztőbizottságnak, ezután majd nem utasítja el a szuperlatívuszokban megfogalmazandó recenziókat meg a lelkesedő cikkeket, bármit megír ő, ha kell, csak kapja meg a Kommunista Diákszövetségi bónuszt, az olyan diákoknak jár, akik tevékenyek a Kommunista Diákszövetségben – aztán pedig már jó lesz, mindent elfelejt, jó lesz, jó lesz, jó lesz. El fogja felejteni. Megnyugtató ez a gondolat, erőt ad, idővel mindent kitöröl az emlékezetéből, tiszta vizet önt a pohárba, de most azt kell tennie, amit meg kell tennie, ismétli magában, beburkolózva a rövid, kigyélrült törülközőbe. Kimegy a fürdőből, megláthatja meztelenül is, tényleg nem érdekli, de már nincs ott. Az asztalon nyitva a csokoládés doboz. Néhány darab gyűrött sztaniol a földön. Már besötétedett, a legyek kirepültek valahová. Óvatosan leveszi a falról a foltos térképet, vigyázva felcsavarja. I am alive, mondja hangosan, életben vagyok, fiatal vagyok, huszonkét éves vagyok, ma ettem.

 

András Orsolya fordítása
/A szöveget illusztráló képek a fordító felvételei/

 

Alina NELEGA elsősorban színművek szerzőjeként ismert. Darabjait nemcsak Romániában játsszák, hanem idegen nyelvekre is lefordították, külföldön is kiadták és színre viszik. Munkái számos díjban részesültek. Saját szövegei mellett más színdarabokat is rendez, országos és nemzetközi kulturális programok, fesztiválok résztvevője (Zürcher Theater Spektakel, Avignoni Színházfesztivál, New York-i Fringe Fesztivál, Lark Play Development Centre, hotINK Fesztivál, New York Theatre Workshop, stb.). Az Iowai Egyetem honorary fellowja, a londoni Royal Court Theatre alkotóprogramjának ösztöndíjasa. 2001-ben és 2013-ban a Romániai Színházszövetség (UNITER) díjában részesült, a Heidelberger Theaterstückenmarkton az Európai Szerző címmel tüntették ki. Jelenleg a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem professzora, a színműírói mesteri tanulmányok vezetője, és a Fabulamundi. Playwriting Europe nevű program koordinátora, amelyben az egyetem Romániát képviseli. Országos és nemzetközi színműíró műhelyek és alkotói programok mentora.

2001-ben megjelent első regényét (ultim@vrăjitoare [az utolsó boszork@ny]) a Romániai Hivatásos Szerzők Szövetségének (ASPRO) díjára jelölték.  2019-ben kiadott, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat [mintha mi sem történt volna] című második regényét a női szerzőknek odaítélt Sofia Nădejde díjra, valamint az Observator Cultural című folyóirat prózadíjára is jelölték.

 

Paul Celan: Selyem

A folyókba, a jövőtől északra
vetem ki a hálót, amit te
tétovázva megraksz
kövek írta
árnyékokkal.

Utak a tenyered
árnyék-parlagjában.

A négy-ujj-barázdából
vájom ki magamnak
a megkövesedett áldást.

Jégverésben,
elüszkösödött kukorica-
csövekben, otthon,
késő-kemény
novemberi csillagoknak engedelmesen –

szívszálakba csomózva
férgek szóbeszéde:
egy húr, amiről
nyílírásod rebben,

Íjász.

Énekelhető maradék – körvonala
annak, ami hangtalanul
áttört a sarlóíráson,
a félreeső hóhelyen.

Üstökös-
kotyvalékok szemöldöke alatt
kavarog
a pillantáspép, amin
az elsötétült kicsi
szívtrabant sodródik
a kinti vadászatban
leterített szikrákkal.

–  Szájtól megfosztott ajak, jelentsd,
hogy valami történik, még mindig,
nem messze tőled.

Semmi homokművészet, nincs több homokkönyv, nincsenek mesterek.

Nincs semmi eljátszva. Hány
néma van még?
Tizenhét.

A te kérdésed, a te válaszod.
A te éneked – mit tud?

Mélyenahóban,
Élyenaóan,

É-e-a-ó-a.

Vakulj meg még ma:
az örökkévalóság is itt áll tele szemekkel –
abba
fullad, ami a képeket átsegítette
az úton, amit jártak,
abba
hamvad, ami téged is a nyelvből
kitépett egy mozdulattal,
amit hagytál megtörténni, mint
két szó táncát csupa
őszből, selyemből, semmiből.

Harmat hajókötelei. És én veled feküdtem, te, a szemétőrleményben,
egy kásás holdból
szakadt ránk a válasz, mint a megkövezés,

szétmállottunk egymástól
és ismét egybemorzsolódtunk:

az Úr megtörte a kenyeret,
a kenyér megtörte az Urat.

 

András Orsolya fordítása

 

Paul Celan költeményei

A távolság dicsérete

A te szemed forrásábólí
erednek a fonalak a Téveteg-tenger halászhálóihoz.
A te szemed forrásában
tartja be ígéreteit a tenger.

Itt vetem le magamról én,
az emberek közt elidőzött szív,
a ruhát és egy eskü csillámait:

feketébb a feketében, meztelenebb vagyok.
Hitehagyottan vagyok először hűséges.
Te vagyok én, amikor én vagyok.

A te szemed forrásában
meghajlok és a kifosztó hajnalról álmodok.

A háló hálót fogott:
összeölelkezve válunk el.

A te szemed forrásában
az akasztott megfojtja a kötelet.

*

A kékségből, ami még keresi a szemét, én iszom elsőnek.
A te lábnyomodból iszom, és látom:
te fordulsz ujjaim között, gyöngy, és te növekszel!
Úgy növekszel, mint mindenki, akit elfeledtek.
Te fordulsz: a bánat fekete jégesője
kendőbe hull, fehér, fehér a gyolcs az intett búcsútól.

* 

Egyedül vagyok, beállítom a hamuvirágot
az érett feketeséggel teli üvegbe. Nővérem szája,
te mondod ki a szót, ami tovább él az ablak alatt,
és álmom indái hangtalanul kígyóznak felém.

Itt állok az elnyílt idő selymes szirmai között,
gyantáját félreteszem egy késő madárnak:
életvörös tollain hókristályt hordoz,
csőrében jégszilánk, úgy jön át a nyáron.

* 

Éjjel, amikor a szerelem ingája
mindig és soha között lendül,
szavaid a szív holdjaihoz találnak,
és viharosan kék
szemed a földnek nyújtja az eget.

Távoli, álommal feketített
ligetből száll felénk a szétszórt sóhaj,
és az eltékozolt járja körül, nagy, mint a jövő árnyékmintázata.

Ami süllyed és emelkedik,
a legmélyebbre temetetté:
vak, mint a pillantás, amit váltunk,
és szájon csókolja az időt.

* 

Aludj csak, és az én szemem nyitva fog maradni.
Az eső megtöltötte a korsót, mi kiürítettük.
Az éjszaka egy szívet, a szív egy fűszálat vont örvényébe –
de így is késő már aratni, sarlós asszonyom.

Olyan havasan fehér, éjjeli szél, a hajad!
Fehér, ami megmarad, és fehér, amit elveszítettem!
Ő számolja az órákat, én számolom az éveket.
Ittunk az esőből. Esőt ittunk.

*

Szemek:
csillámlanak az esőtől, ami ömlött,
amikor Isten megparancsolta, hogy igyak.

Szemek:
arany, amit az éjszaka számolt le kezembe,
amikor csalánt szedtem,
és a szavak árnyékát irtottam.

Szemek:
az este, ami fölöttem parázslott, amikor feltéptem a kaput,
és a halántékom jegében áttelelt
örökkévalóság-falucskák között szétrepesztettem zárait.

* 

Az örökkévalóság

Az éjszaka-fa kérge és a sok rozsdából született kés
suttogja füledbe a neveket, az időt és a szíveket.
Egy szó, ami aludt, mikor meghallottuk,
elrejtőzik a lombok alá:
megtelik beszéddel az ősz,
és kicsordulnak a szavak a kézből, ami összegyűjti azt,
és a száj, ami megcsókolja, színes lesz és törékeny, mint a feledés pipacsa.

* 

Táj

Ti magas nyárfák – emberek ezen a földön!
Ti, boldogság fekete tavai – halálra tükrözitek őket!

Láttalak, nővérem, állni ebben a ragyogásban.

András Orsolya fordításai

Illusztráció: Xosé Cobas Gómez

 

ilustracion29

Herta Müller: A király meghajol és gyilkol

Gyakran megkérdeznek, hogy írásaimban miért jelenik meg olyan gyakran a király, és olyan ritkán a diktátor. A király szó olyan lágyan hangzik. És azt is gyakran megkérdezik, hogy miért fordul elő olyan sokszor a fodrász. A fodrász méri a hajat, és a haj méri az életet.            A róka volt a vadász című regényben egy gyerek azt kérdezte a fodrásztól: „Mikor hal meg az a bácsi, aki kidobta a kismacskát? A fodrász betömött a szájába egy marék cukorkát, amikor valakinek már annyi haja le van vágva, hogy megtölt egy zsákot, mondta, degeszre. Ha a zsák már olyan nehéz, mint maga az ember, akkor meghal. Mindenkinek a haját külön zsákba gyűjtöm, míg csak egészen meg nem telik, mondta a fodrász. A hajat nem mérlegen, hanem a szememmel mérem.”[1]
A fodrász, a haj és a király már jóval hamarabb összekapcsolódtak, mint hogy megtudtam volna, ki a diktátor, és írni kezdtem volna.

Amíg a király hasa dagadt, eleven kutya volt és borjú
halálával ráragadt a korona, félig epe, félig dinnye
a haj alatt minden nyári zápor otthagyja lopakodó angyalát
a kukoricakórók között mindenki testőr, aki valaha a királynál járt

 A félreeső faluba, ahol felnőttem, nem vezetett aszfaltozott út, csak zötyögős földút. A király mégis odatalált, különben nem találkozhattam volna vele. Semmi köze nem volt a mesebeli királyokhoz, nekem nem voltak meséskönyveim. Megélt, tehát valódi dolgokból állt össze. Nagyapám sakkfigurái közül származott, a sakk pedig a hajához kapcsolódott. Az első világháborúban nagyapám katona volt, hadifogságba esett, és ott sakkfigurákat faragott magának.
A foglyoknak csomókban hullott a hajuk, a század fodrásza pedig szétzúzott falevelek nedvével kezelte a bajt. A fodrász szenvedélye a sakk volt, játszott, amikor és ahol csak lehetett. Otthonról elhozta magával a sakkot a háborúba. A front zűrzavarában azonban elvesztett hét figurát. A játékhoz helyettesíteni kellett őket kenyérhéjjal, madártollakkal, ágacskákkal vagy kavicsokkal. Amikor nagyapám haja néhány hetes kezelés után sűrűbben és sötétebben nőtt vissza, mint amilyen valaha is volt, azon kezdett töprengeni, hogyan hálálhatná meg ezt a fodrásznak. És akkor a fogolytáborban észrevett két fát: az egyiknek viaszfehér, a másiknak sötétvörös volt a  belseje. Kifaragta belőlük a hiányzó sakkfigurákat, és a fodrásznak ajándékozta őket. Így kezdődött, mondta nekem. Faragás közben túl közel kerültek hozzá a figurák, mondta, mulasztásnak érezte, hogy nem tudja, mi a szerepük a sakktáblán. Megtanult sakkozni. Ez nemcsak a várakozás hosszú napjainak sivárságát rövidítette meg, hanem kapaszkodót is jelentett, az ember lefoglalta a fejét és a kezét – ha nem is az igazi életben, de legalább annak egy változatában. Kiélte magát a gyökerestül kitépett időből, amiben volt, vissza az egykori otthon emlékei közé, és előre a hazatérés reményébe. És mindez anélkül történt, hogy az embernek saját magát akár csak meg kellett volna említenie, hiszen belebújt a sakkfigurák bőrébe. A játék ideje magával vitte, mondta, nem kellett olyan üresen elviselni az időt, ahogy volt. A hadifogság után nagyapám visszatért a faluba, és a század fodrászához hasonlóan neki is szenvedélyévé vált a sakkozás.
A hét figura kifaragásának gyakorlata és a lassú idő, mondta, arra kényszerítette, hogy továbbra is munkát adjon a kezeinek. Fa volt még bőven, faragott hát magának egy egész sakkot. Először a parasztokat, mesélte, mert a háború előtt paraszt volt, és mert haza akart menni, hogy újra megművelje a földjeit.
Amikor nekem ezt mesélte, már régen volt rendes, üzletben vett sakkja. Azzal, amit kézzel faragott, és amiből hiányzott négy figura, játszhattam én. Minden figura közül a két király tetszett nekem a legjobban, a viaszfehér és a sötétvörös. A fa idő teltével régi és piszkos lett, szürkésfehér és sötétbarna, mint a napon kiszáradt és az esőben megázott föld. Minden figura repedezett és girbegurba volt, egyik sem hasonlított a másikhoz. A faragáskor még nyers fa úgy száradt meg minden alakban, ahogy akart. De a legferdébbek, amelyeknek elöl hasuk és hátul púpjuk lett, az igazán esendőek mégis a királyok voltak. Tántorogtak, mert a fejükön a korona félrecsúszott, túl nagy volt.
Nagyapám évtizedeken keresztül minden hétvégén sakkozott. Csak, mikor sakkozó barátai mind meghaltak, akkor kezdett vasárnaponként kártyázni, hogy legyen társasága. De utána megint szerencséje volt. Mint mindig, néhány hetente meglátogatta a nővérét, aki a szomszéd faluba ment férjhez. Az egyik ilyen látogatáskor találkozott egy „komoly” sakkpartnerrel, hogy ő mondta. Attól kezdve minden szerdán átment a vonattal a szomszéd faluba sakkozni. Gyakran én is vele mehettem. Ahogy a mi falunkban csak németek voltak, a szomszéd faluban csak magyarok. Nagyapám sógora, az asztalos, és a komoly sakkpartner is magyar volt. Nagyapám a sakkozásban ezért egyszerre két szenvedélyét is kiélhette, mert a második szenvedélye az volt, hogy magyarul beszéljen. Azért szabadott vele utazzak, hogy amíg ő sakkozik, én magyarul tanuljak.
Nagyapám sógora, az asztalos, köpenyt viselt, az egész fűrészporból volt, csak a hóna alatt látszott a barna szövet. A svájcisapkája fűrészporból volt, a halántéka és a füle fűrészporból, a vastag bajsza is fűrészporból. Bútorokat készített, és padlódeszkát, ajtót, ablakkeretet, gyerekkocsit, amit kicsi faredőnnyel be is lehetett csukni, kisebb tárgyakat, vállfát, fakanalat – és koporsót is készített.  A berlini fal leomlása után a német sajtóban rendszeresen jelentek meg példák az NDK nyelvhasználatot szabályozó hivatalos intézkedéseiből. Szószörnyetegeket lehetett találni az újságban, és ha ezeket hangosan és helyesen kiejtve megismételtük, akaratlanul is furcsák, nevetségesek lettek, idétlen felépítésűek, otromba tartalmúak. „Év végi szárnyas figurának” nevezték a karácsonyfát díszítő angyalokat, „integetőelemeknek” a zászlócskákat, amelyeket a tribünökön lengettek, „italtámaszpontoknak” az italkereskedéseket. Két ilyen NDK-s szó mégis ismerős volt számomra, az asztalos sógornál tett látogatásokra emlékeztettek. Az egyik a koporsó volt, amit NDK-iul „földbútornak” neveztek. A másik a Stasi egyik részlege volt, ami a párttisztviselők ünnepeit és gyásznapjait tartotta számon, az „Öröm és Üröm Osztály”. „Év végi szárnyas figura”, hogy az angyal szót elkerüljék. „Integetőelemek”, hogy a zászlócska szót elkerüljék, mert egy ilyen kicsinyítő képző bántotta volna a zászlót. Az „italtámaszpont” katonai erősítést ad az üzletnek, a hatalmasok talán itt csillapították szabadságszomjukat. Ezekben a fogalmakban egy esetlen, a jó hangzásra süket ideológia alkotta meg szókarikatúráit. Az én fülemnek mégsem voltak furcsák a „földbútor” és az „Öröm és Üröm Osztály” kifejezések. Ezekből a szóképződményekből a halálfélelem hallatszik ki.

Mert a halált az állam rendszerében betöltött magas tisztség sem állíthatta félre az útból, a halál átszakította a névleges funkciók és a köznép közötti sorompót. A halandóság tudata, amelynek az ember egyénként, az „átlaggal” egyenlőségben ki van téve, nyilvánvalóan nem hagyta hidegen az uralkodó klikk kollektív örökkévalóságát. Ez volt hatalmának egyetlen gyenge pontja, itt lapítania kellett, mert ez nem tett különbséget szocialista hősök és az állam ellenségei között, hanem mindenkit egészen személyesen kapott el, és ott már nem segíthetett semmilyen Marx vagy Lenin, sem Honecker vagy Mielke. A „koporsót” helyettesítő „földbútorban”, ebben a marxista szóleleményben Isten egyszerre kívül és belül van, megtagadják, ugyanakkor gondolnak is rá. Ugyan nincs szó feltámadásról, de a halálra mégis rávetítenek egyfajta vigaszt, a továbbélés lehetőségét. Mindenkinek kiutalják a földbútorait, és azután a föld alatti szobájában éldegél. Így tekintve magától értetődő, hogy a bebalzsamozott Leninnek villa jár a Vörös téren, míg az átlagos embereknek meg kell elégedniük egy garzonlakással a temetőben.      A fűrészpor-köpenyes magyar asztalos a gyakorlatba ültette a „földbútor” szót, anélkül, hogy tudott volna NDK-iul. Munkája természeténél fogva az ő házában a koporsó is bútornak számított, amely, ha valakit belefektettek, a földbe került. Minden holmi, amit készített, összevissza keveredett, aszerint, hogy éppen hol akadt hely a műhelyben: egy kész gyerekkocsi egy kész koporsó mellett, felett, alatt, vagy éppen benne. Ott a műhelyben a fa a születés és a halál közötti minden állomást megmutatott nekem. Az élet ideje ott állt, keze tele fakanalakkal, lapítókal, vállfákkal. A szekrények, éjjeliszekrények, ágyak, székek és asztalok között a koporsók olyan megszokottan néztek ki, valóban a földbe való bútoroknak. Semmi nem bújkált, nem titkolózott, a tárgyak a kimondott szavaknál világosabban álltak ott. Nem volt szükségük beszédre az életről és a halálról, a tárgyak maguk voltak az, amire az élethez és a halálhoz szükség van.

Számomra az asztalos ezermester volt. Az én szememben ő állította elő a világot. Megértettem, hogy nem változó egekből és gyomos kukoricatáblából áll, hanem mindig ugyanolyan fából. Mindig szembe tudta állítani a fát az elrepülő évszakokkal, a föld csupasz és a fűvel benőtt évszakaival is. Itt a halál napjainak panoptikuma simára csiszolt, szögletes anyagként állt. Piszkosfehértől mézsárgán át sötétbarnáig itt volt a földszínek egyértelműsége, olyan színek, amelyek nem szöktek meg, nem változtak, csak éppen egy árnyalattal magukba sötétedtek, ahelyett, hogy tájként elszálljanak, eltékozolják magukat. Néma természetük, nyugodt meghatározottságuk volt. Nem kellett félnem tőlük, ha megérintettem őket, olyan mozdulatlanok maradtak, hogy a nyugalmuk szétterjedt bennem. Míg az évszakok odakint, az egész vidéken keresztül űzték egymást, tolakodtak, és végül az egyik felfalta a másikat, ezek a koporsók a műhelyben nem közeledtek fenyegetően a húshoz. Ráérősen vártak, a halottak számára csupán az utolsó ágyat jelentették, amiben el lehetett őket vinni. Az asztalosnak egy varrógépe is volt, a koporsókhoz halotti párnát is készített. „Fehér damaszt”, mondta, „gyaluárnyékkal töltve, egy királynak sincs különb.” A hosszú, gyaluból kihulló szalagokat nem forgácsnak, hanem „gyaluárnyéknak” nevezte.  Nekem tetszik ez a szó. Már akkor is tetszett, hogy nem száraz levelek, szalma vagy fűrészpor töltötte meg a halottak párnáját – hanem csak az árnyék, ami az élő lombkoronából még benne volt a fában, aztán ismét kihullott belőle, amikor szétvágták. Alexandru Vona írja Befalazott ablakok című regényében: „Ha meg akarjuk tudni az igazságot, akkor meg kell találni a szavakat, amelyek azok közé keveredtek, amikhez nincs semmi közünk.”[2] Számomra a „gyaluárnyék” ilyen szó.
A gyaluárnyékok zizegtek, keserű illatuk volt. Amíg nagyapám a verandán sakkozott, én a műhelyben a rövidebb gyaluárnyékokból parókákat készítettem magamnak. A hosszabb karikákból övet, szoknyafodrot, sálat. Egy nagyobb dobozban aranybetűk voltak, szúrós, éles lakkszaguk volt. Ezekből rakta össze az asztalos a halottak nevét, aztán ráragasztotta a koporsófedélre. Én gyűrűket, nyakláncokat, fülbevalókat készítettem belőlük. Ma már megrettennék a gyaluárnyékoktól és a betűktől. De akkor annyi halottat láttam, akiket élőkként jól ismertem, a hangjukat, a járásukat. Éveken át tudtam, mibe öltöznek, mit esznek, hogyan ássák fel a földet, hogy táncolnak. Egy napon aztán a koporsóban feküdtek, ugyanazok voltak, csak mozdulatlanul, és mohón vártak az utolsó látogatásra. Még csak egyetlenegyszer fontosak akartak lenni, a faragással díszített kocsiban, mint egy mozgó tornácon, zenekísérettel végigringatózni a falun. Isten visszakövetelte tőlük az anyagukat, a táj felfalta őket az éppen múló évszakkal együtt. Alig gondoltam rájuk, amikor teleaggattam magamat az aranybetűkkel. Csodáltam az asztalos bácsit, mert ő gondoskodott arról, hogy a halottaknak mennyezetes ágyuk legyen aranynévvel, és damasztpárnájuk tele gyaluárnyékkal, és hogy elvigyék őket. Néhány koporsó függőlegesen a falnak támasztva állt, szorosan egymás mellett, mint egy kerítés. Néhány pedig vízszintesen feküdt, tele gyaluárnyékkal, a padlón. Amikor éppen ott voltam, az asztalos soha, egyetlenegyszer sem ragasztott neveket az aranybetűkből, nem varrt párnát, nem töltötte meg gyaluárnyékkal, nem adott el koporsót. Délben az asztalos felesége kihozta az ebédet a műhelybe, és hogy a lábos tovább tartsa a meleget, beletette egy koporsó gyaluárnyékai közé.
A műhelyben ott voltak a királyhoz méltó gyaluárnyékok és damasztpárnák, a sakktábla felett pedig nagyapám ráncolta a homlokát, állkapcsa járt, mint a malom. Néha ő, néha a partnere állt sakk-mattban a királlyal. A késői vonattal megtett rövid hazaúton az égnek szédítően éles esti színe volt, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani.  A hold úgy függött rajta, mint egy patkó vagy mint egy sárgabarack, a tetőkön szélkakasok suhantak a menetiránnyal szemben, mint megannyi sakkfigura. Volt, amelyik éppen a királyhoz hasonlított. Másnap a fűben csipegető tyúkok is koronát viseltek, nem taréjat. Minden héten szerdánként és szombatonként le kellet vágjak egy tyúkot. Úgy végeztem el, mint minden más munkát, hozzáértéssel és érzéketlenül, mint a krumplihámozást vagy a portörlést, mint az olyan munkát, amit az ember egész életére megtanult. Női munka volt. Hogy valaki ne tudjon a tyúknak fájdalmat okozni, ne bírja látni a vért, ilyesmi nem volt. Esetleg a férfiaknál, ha borotválkoztak. És nagyon ritkán nőknél, akik – így mondták – haszontalanok voltak. Lehet, hogy később én sem lettem volna jó semmire, de akkor még nem voltam haszontalan.
Csak az álmaim álltak zavarosan összekevert dolgokból: felvágom a tyúkot, és a hasa egy skatulya tele sakkfigurákkal, pirosak és kékek fekete-fehér helyett. Nagyon szárazak és kemények, hallani lehetett a zörgésüket, amikor a tyúk a füvön járt. Kiveszem a figurákat a hasából, és színek szerint két sorba rendezem őket. Csak egy király van, tántorog, lehajol. Zöld, és amikor lehajol, vörös. A kezembe veszem, és érzem, ahogy dobog a szíve. Fél, és ezért beleharapok. Belül sárga és puha, édes húsa van, mint egy őszibaracknak, megeszem.
A dolgoknak egyenként megvolt a maguk királya, de az egyes királyok, ahol megjelentek, a többi felé hunyorítottak. A királyok nem hagyták el a tárgyaikat, de ismerték egymást, a fejemben találkoztak, és ott összetartoztak. Egyetlen, magát szétosztó király volt, aki mindig új anyagot keresett, amelyben élhetett: a fakirály a sakkban, a bádogkirály a szélkakasban, a húskirály a tyúkban. Csak rá kellett nézni. Az anyag, amiből a tárgyak állnak, a pillantástól hirtelen kiéleződik, és ettől megindul az őrült kergetőzés a fejünkben. A dolgok megszokott felszíne felhasadt, az anyaguk személyessé vált. A hasonló dolgok között hierarchia alakult ki, és ez méginkább érvényes volt a viszonyra közöttük és közöttem. Elébe kellett álljak az összehasonlításnak, amit én magam kezdtem el, és mindig csak a rövidebbet húzhattam. A fa, a bádog vagy a tollruha mellett az emberi bőr a legmulandóbb anyag. Elkerülhetetlenül ki voltam szolgáltatva a király hol jó, hol gonosz hatalmának.

a tollházban lakik egy kakas
a falevélházban a járda
egy nyúl lakik a prémházban
a vízházban egy pocsolya
a sarokházban az őrjárat
letaszít valakit az erkélyről
a bodzafa fölé
persze megint öngyilkosság volt
a papírházban lakik a nyilatkozat
a kontyban a gépírókisasszony

Ennek a kollázsnak a szövege későbbi visszatükröződése a falu szedettvedett királyának, de a rendőrség sarokházában elkövetett gyilkosság, amelyet a nyilatkozat papírján öngyilkossággá hamisítanak, már régen a városi király műve. Ő az államkirály. Élet és halál választóvonalán kufárkodik: aki számára terhessé vált, azt kilöki az ablakon, betaszítja az autó vagy a vonat alá, ledobja a hídról a folyóba, felakasztja, megmérgezi – és a megölését öngyilkosságként rendezi meg. A menekülőket a határon idomított vérebekkel tépeti szét, és otthagyja őket, hogy a parasztok később, a termés betakarításakor megtalálják félig szétbomlott testüket. Akik a Dunán át menekülnek, azokat hajóval üldözteti, a hajócsavarral morzsoltatja szét. Van mit egyenek a halak, a sirályok. Mindenki tudja, de soha nem bizonyíthatja azt, ami nap mint nap megtörténik. Ahol egy ember eltűnt, csak csend maradt utána, hozzátartozók és barátok, akiknek túl nagyra nyílt a szemük. A városi király nem engedi, hogy észrevegyék gyengeségét, ha megtántorodik, azt gondolják, hogy csak lehajol, pedig meghajol és gyilkol.

a királyom nem ok nélkül mondja
hogy ő mindenkit szeret
hegyespofájú királykutyáján
ott a csillogó fűegyenruha
és hullámbádog nyakörv
éjjel csak a drótlámpás világít
fényében egy az ugrás és a lehelet
mintha valakit átszeretett volna
kora reggel a kutyahasba

A falusi király „egy kicsit lehajolt”, tántorgott, ahogy a táj is lassan botorkált az időben. Az emberek ebben a tájban laktak, ami lassan felemésztette magát, mígnem valakit felfalt magával együtt, mígnem az ember belehalt saját magába. Csak a városi király adta meg a mondat második felét: „a király meghajol és gyilkol”. A városi király eszköze a félelem. Nem a fejben felépített falusi félelem, hanem megtervezett, hidegen beadagolt félelem, ami szétszakítja az idegeket. Miután a falu rojtjai közül a városba érkeztem, az aszfalt olyan szőnyeggé változott, amelyen a gyásznapok panoptikuma helyett az államilag eltervezett halál lopakodott a bokám körül: az elnyomás. Az első években mindenhol megláthattam. Olyan embereket érintett, akiket nem ismertem személyesen. Csak úgy általában rettegtem tőle, túl közel voltam hozzá, hogy ne lássam, de túl messze ahhoz, hogy felfogjam, mire készül. Mindig elment mellettem, soha nem lépett át rajtam ebben az első időszakban. Heves részvét azok iránt, akiket éppen eltalált, ez az akaratlan együttérzés, ami egy időre elfogott, és aztán elmúlt. Csak ott állni begörbített ujjakkal, a körmöt bevájni a tenyérbe, hogy az már fáj, az ajkak összeszorítása, miközben bámuljuk, hogy valakit, akit nem is ismerünk, mindenki szeme láttára letartóztatnak, megvernek, összerugdosnak. Aztán továbbmenni kiszáradt szájpadlással, felforrósodott torokkal, olyan merev léptekkel, mintha a gyomrunkat és a lábunkat telepumpálták volna áporodott levegővel. Émelygős bűntudatot érezni, hogy semmit nem tudunk megakadályozni, ami másokat érint, és a törékeny megkönnyebbülést is, hogy a büntetés nem nekünk jutott ki. Mindenkit, aki látta, szintén eltalálhatott, hiszen a levegővételen kívül minden tilos volt, akárhová nézett az ember, mindenki számtalan okot adott a büntetésre.
Csak a következő években lettek olyan barátaim, akiket beárnyékolt ez, akiket rendszeresen kihallgatásra vittek, a lakásaikat átkutatták, a kézirataikat elkobozták, kicsapták őket az egyetemről, letartóztatták őket. Amit addig fojtogató légkörként érzékeltem, konkrét félelemmé változott. A barátaimat kínozták, pontosan tudtam, hogy hol és hogyan. Napokon át beszéltünk róla, tréfa és rettegés között, rámenősen és feldúlva kerestünk kiutat, ami pedig nem volt sehol, mert elképzelhetetlen volt, hogy visszalépjünk, hogy megtagadjuk azt, amit tettünk. Az elnyomás belépett az életembe. És még néhány év múlva egészen a bőrömig ért – azt kérték, a gyárban kémkedjek a munkatársaim után, és ellenkeztem. És minden, amit a barátaimtól a kihallgatásokról, házkutatásokról, halálos fenyegetésekről hallottam, megismétlődött velem. Akkor már gyakorlatom volt a tépelődésben azon, hogy hogyan állít csapdát a következő kikérdezés, a következő munkanap, a következő utcasarok.
Tudtam, hogy a félelemtől kiélesedő pillantás, a fejben meginduló őrült rohanás minden szó elől elsiklik, a beszédben úgy, mint az írásban – és két barátom halálához mégis hozzá kellett fűzzek valamilyen írott szöveget. Mint annak idején a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben a bogáncsnak találó nevet, úgy kerestem később a szavakat közös félelmünkre. Meg akartam mutatni, hogy milyen a barátság, ha nem magától értetődő, hogy ma este, holnap reggel vagy jövő héten még életben leszünk:            „Mivel féltünk, Edgar, Kurt, Georg és én naponta együtt voltunk. Együtt ültünk az asztalnál, de a félelem ugyanolyan különálló maradt mindenikünk fejében, ahogyan magunkkal hoztuk, mikor találkoztunk. Sokat nevettünk, hogy elrejtsük ezt egymás elől. De a félelem előbújik. Ha az ember ura az arckifejezésének, átcsúszik a hangjába. Ha sikerül az arcot és a hangot elhalt, rólunk levált részként kordában tartani, akkor az ujjunkról is lecsúszik. A bőrön kívülre telepszik. Szabadon jön-megy, megállapodik a tárgyakon a közelben. Láttuk, hogy kinek a félelme milyen helyen van, mert már régóta ismertük egymást. Sokszor kibírhatatlanok voltunk egymásnak, mert egymásra voltunk utalva.”[3]
A kihallgatáson a tiszt megvetéssel kérdezte: „Mit képzelsz, ki vagy te.” Nem is volt igazi kérdés, annál is inkább kihasználtam az alkalmat, hogy válaszoljak: „Ugyanolyan ember vagyok, mint maga.” Ez szükséges volt, és nekem is fontos, mert a visekledése olyan zsarnoki volt, mintha erről megfeledkezett volna. A kihallgatások örvénylő szakaszaiban szarnak, mocsoknak, parazitának, szukának nevezett. Ha mérsékeltebb volt, szajhának vagy ellenségnek. Az ártalmatlanabb kihallgatásokkor szolgálati idejének kitöltése voltam, egy rongy, amit összegyűrhetett, hogy szorgalmát és hozzáértését bizonygassa. Sokszor rajtam gyakorolta a kínzást, mert a munkanapjából még órák álltak előtte, és hogy ne üljön egyedül az irodájában, ott tartott engem, ironikusan vagy cinikusan visszakérődzött mindent, amit már ezerszer végigmondott dühösen is. Maradnom kellett, hogy az órája ne csak üresen ketyegjen, hogy ne forduljon saját maga ellen. Minden dühroham után rajtam gyakorolta az embervadászatot – hogy ne essen ki a gyakorlatból –, számára pihentető, hanyag módon. Minden kedélyállapotában rutinja volt. A gyerekkori kérdés: „Mit ér az életem?” elavult. Ez a kérdés csak belülről fakadhat. Ha kívülről teszik fel, az ember dacos lesz. Már csak makacsságból is elkezdi szeretni az életét. Minden nap külön értéket nyer, az ember megtanul szívesen élni. Magunkban elmondjuk, hogy elevenek vagyunk. Csak most akarunk igazán élni. És ez éppen elég, ez erősebb életcél, mint hinnénk, mert már kiállt egy próbát: érvényes, mint a lélegzetvétel maga. Ez a minden külső körülmény ellenére belül kicsírázó mohó életvágy is egy király. Egy dacos király, én nagyon jól ismerem. Ezért szó szerint soha nem említettem, a nevét titokban óvtam. A számára találtam ki a „szívjószágot”, hogy megszólíthassam, anélkül, hogy ki kellene mondanom a nevét. Csak évekkel később, amikor az akkori idő már elég távol volt tőlem, akkor léptem át a szívjószág szótól a király szóhoz:

és a király egy kicsit lehajol
és az éjszaka gyalog érkezik
és a gyár tetejéről a folyóba
két cipő világít
fordítva és olyan korán neonsápadtan
az egyik betapossa a szánkat
a másik lágyra rugdossa a bordáinkat
és reggelre kialszik a neoncipő
a vadalma tréfás a juhar elpirul
a csillagok kipattognak az égre, mint a kukorica
és a király meghajol és gyilkol

A falusi nyelvből ismert rím már kezdetben is a királyhoz vezetett: „allein – wenig – König” [egyedül – kevés – király], ezt már a völgyben, a tehenek között is rímbe foglaltam: „alleenig – wenig – Kenig”. A rím és nagyapám sakk-királya. A nyelvjárásból ismertem rímelő falvédő-szövegeket, imákat, az időjárást megjósoló mondókákat. Gyerekként komolyan vettem, kamaszlányként a városban csak megmosolyogtam ezeket. A középiskolában aztán éveken keresztül a Goethe- és Schiller-balladákat nyűtték. Üresen ledaráltuk őket, anélkül, hogy egy gondolat is megfordult volna a fejünkben, az utolsó szótagot hangsúlyozva. Olyan volt, mint a szőnyegporoló ütései. „Ki nyargal a szélben, az éjen át? / Egy apa az, ő viszi kisfiát.”[4] vagy „Lenóra virradat felé / Nehéz álombul ébredt: / »Holt vagy-e, Vilmos, hűtlen-é?« / Meddig remegjek érted?”[5] És még borzalmasabbak voltak a rímbe szedett pártversek: „Harcba hívja azonban a vörös lobogó, / Munkája, kezének ereje eredményt hozó. / Jelszavai: ellenállás és szolidaritás, / A küzdelemben fegyvere a sarló és a kalapács.”[6] A rím ezekben megbicsaklik, nem lehet betartani a szőnyegporoló ritmusát. Ha az ember egymás után felmondta a hat-hét szakaszt, úgy hangzott, mintha hepehupás út döcögne a fejét át. Szenvedtem a rímundortól. Csak később olvastam Theodor Kramer és Inge Müller szikár rímeit. Óvatos, sebezhető ütemeket éreztem bennük, mintha az ilyenfajta rímekben a koponya dobozában kopogna a lélegzetem. Megszállottja lettem ezeknek a verseknek, rengeteget tudtam kívülről, anélkül, hogy valaha is szándékosan megtanultam volna őket. Az én életemet kísérte a pillantásuk, hozzám szóltak, ezért maguktól megmaradtak a fejemben. Annyira szerettem őket, hogy meg sem mertem nézni, hogyan készültek. Mai napig hiszem, hogy ennek a két szerzőnek a különlegessége hozzáférhetetlen marad, ha alaposan megfigyeljük verseiket.
Aztán elkezdtem szavakat kivágni az újságokból. Ezen az úton eleinte elkerültem a rímeket. Az egész azzal a szándékkal kezdődött, hogy utazásaimról küldhessek valamit a barátaimnak, hogy saját üzenetet tehessek a borítékba, ne képeslapokat a fényképészek lokálpatrióta lencséjével ábrázolt helyekről. A vonaton újságolvasás közben egy képrészletet és szavakat ragasztottam egy fehér papírra, vagy egy-két mondatot: „a csökönyös VAGYIS szó”, „Ha egy hely valóban létezik, eltörli a vágyakozást”. Megdöbbentett, hogy mi mindent ki lehet hozni összefüggéstelen, újságból kivágott szavakból, és csak ez a csodálkozás hozta magával a rímeket. Otthon már régóta vágtam ki szavakat. Úgy tűnt, válogatás nélkül gyűlnek az asztalon. Jobban megnéztem őket, és bámulatosan sok rímelt közülük. Theodor Kramer és Inge Müller rímeiben bízva fogadtam el ezeket, amelyekért semmit nem tettem, amelyek csak véletlenül találkoztak az asztalon. A szavak azért ismerkedtek meg egymással, mert osztozniuk kellett a helyen, ahol voltak. Nem kergethettem el őket onnan, és így éreztem rá a rímek ízére.
Eleinte egyetlen kollázsban sem tudtam benne hagyni a király szót. Pedig megrögzötten kerestem, minden királyt kivágtam az újságcikkekből, ahol megjelentek. Egyszer összeszámoltam őket, huszonnégy királyom sorakozott az asztalon egymás mellett, mielőtt az elsőt beengedtem volna egy szövegbe. Amikor aztán beléphetett oda, elkezdődött a rímelés. Kiderült, hogy a királyt a rímekkel lehet legyőzni. Így lehet szembenézni vele, lerántani róla a leplet. A rím visszakényszeríti őt a szívdobogások ütemei közé, amelyeket ő maga okozott. A rím egyenes utakat vágott a király teremtette zavarodottságba. A rím felkavar, de fegyelmez is belülről. Az egész sor színt válthat, cinkosa lesz más soroknak. A rímeket lehet visszafelé fésülni, a mondatok közepén, vagyis a térben elrejteni, és nézni, ahogyan azt, amit elárulnak, újra elnyelik. A mondat végén pedig súlyossá lehet őket tenni, a térben megmutatni, de olvasáskor mégsem hangsúlyozni, vagyis a hangban elrejteni.
A király gyerekkoromtól kezdve ott volt a fejemben. A tárgyakban rejtőzött. Ha soha egyetlen szót sem írtam volna, akkor is ott lett volna, hogy uralkodjon a napok újonnan érkező bonyodalmain egy jól ismert, noha gonosz Leitmotiv alakjában. Ahol a király megjelent, ott már semmilyen kíméletre nem lehetett számítani. És mégis ő teremtett rendet az életben, szavak nékül hatalma alá hajtotta a zűrzavart, ha az elillant az elmondható elől. A király mindig is megélt és megelevenedett szó volt, a beszéddel nem lehetett legyőzni. Sok időt töltöttem a királlyal, és ezt az időt néha alig észrevehetően, néha teljesen átjárta a félelem.


A szívjószág az megélt királlyal szemben írott szó. A papíron alakult ki, írás közben, a király pótlására, mert szót kellett keresnem a halálfélelemben rejlő mohó életvágyra, olyan szót, ami akkor még nem volt meg, amikor félelemben éltem. Kétélű szót akartam, olyan kétélű kellett legyen, mint maga a király. Benne kellett legyen a bátortalanság és az önkény is. És a test részévé kellett váljon, különleges zsigerré, egy belső szervvé, ami befogadja egész külső környezetének rakományát. A kiszámíthatatlant akartam megnevezni, ami minden egyes emberben ott van, egyformán bennem és a hatalmasokban. Valami, ami önmagát nem ismeri, hagyja, hogy más és más alakban kitömjék. Aszerint, mivé alakít minket a véletlenek és a vágyak zajlása, szelíd vagy vad lesz.
Első Németországban töltött Szilveszter estémen éjfél után a király hirtelen ott termett az összejövetelen. A vendégek elkezdtek ólmot önteni. Néztem, ahogyan az olvasztott ólom a teáskanálból a hideg vízbe szisszen, majd megdermed, előre nem is sejtett alakot öltve. Teljesen világosan tudtam, a királlyal ugyanígy van ez, és a szívjószággal is ugyanígy kell legyen. Megkértek, hogy én is öntsem ki az újévre saját ólomkísértetemet, és nem mertem. Nevetve szálltam ki a játékból, hogy senki se sejthesse az okát: tönkrement idegekkel nem szabad ólmot önteni. A többi ólomöntőt a derűs képzelőerő hajtotta. Én túl sokat gondolkoztam. Féltem, hogy az ólomkísértet a szívjószágomat leláncolhatja, engem pedig egész évben nyomaszhat és megbéníthat, ha el akarom kapni a szívjószágot, ezért nem akartam ólmot önteni. De azért sem, ami talán ugyanennek a gondolatnak a meghosszabbítása, mert azt gondoltam: a többiek egy tárgyból, ami a kanalamról lemászik, most mind azt akarják látni, hogy mennyire tönkre vagyok menve belül, és hogy mennyire kínlódok, hogy a szívjószág szóval megfogalmazzam ezt az állapotot.
Fritz Lang nyomasztó Nő az ablak mögött című filmjében ezt hallottam: „Az ember olyan helyzetekbe kerül, amelyekkel egy pillanattal azelőtt nem is számolt.” Én számoltam, mégpedig azzal, hogy egy ólomöntő játék olyasmit mutathat nekem, amivel nem akarok számolni.
A király először a faluból a városba, aztán Romániából Németországba követett a számomra soha meg nem érthető dolgok visszfényeként. Megszemélyesítette ezeket a dolgokat. Ha a fejemben az őrült kergetőzésre már egyetlen szó sem talál, mai napig ezt mondom: „Igen, most jön a király.”
Amikor az egyik barátomat felakasztva találták a lakásában, már itt voltam Németországban. Ott, ahol a barátaimat kellett hagyjam, a király ismét meghajolt és gyilkolt. Roland Kirschet ölte meg, egy 28 éves építészmérnököt, aki keveset és halkan beszélt, nem sok feltűnést keltett, verseket írt, fotózott, nem szakította meg a barátságunkat, mint annyian, amikor Romániában az állam ellensége voltam, sem a kivándorlásom után. Képeslapokat írt nekem Berlinbe, tudva, hogy ezzel mit kockáztat. Azt kívántam, bárcsak hagyná parlagon heverni a barátságunkat, hogy ne tegye ki magát a veszélynek, féltettem.
Félelmemben annál jobban örültem a leveleinek – mert az életjelei voltak. Az utolsó képeslapja pár héttel a halála előtt érkezett, egy fekete-fehér fénykép volt, rajta egy utca, amin annyiszor végigmentünk. Az elutazásom óta nagyon megváltozott, villamossíneket fektettek le rá. Az új sínek között már derékig érő vadmurok burjánzott. Törékeny, fehér ernyőkben bomlottak ki virágaik. Megmutatták nekem, hogy a barátom veszélyben van, és hogy én kiléptem ebből a veszélyből, széttépett közelségünk volt a virágokban, kapcsolatunk elkobzott spontaneitása, mert soha nem nevezhettünk nevén semmit levélíráskor, ha olvastuk, átkutattuk a szavak rejtett kamrácskáit, vajon mivel mit is akar mondani a másik. Elválásunk képe a vadmurkok között. Az gondoltam, talán minden növény, ami az emberek kilátástalanságával találkozik, vadmurokká változik. A fénykép hátoldalán egyetlen mondat állt apró betűkkel, amelyek már nem is tervezték kitölteni az íráshoz rendelkezésre álló felületet: „Néha az ujjamba kell harapnom, hogy érezzem: még vagyok.”
Nem sokkal azután már nem volt. A mondat súlyosabb, mint amennyit minden szavának szabad lenne mondania. És oda vezet, ahol a szavak saját magukat sem tudják elviselni, azok sem, amelyekre az idézethez feltétlenül szükség van. Nem a mondatról van szó, hanem erről az emberről. És egyetlen mondatban sem szabadna annyira benne legyen egy ember, amennyire ő ebben benne van, mert belekényszerítették. Amilyen a mondat, olyan halálának dátuma is: május elseje, a legnagyobb szocialista ünnep, „a munka ünnepe”. A munka ünnepnapján egy emberkínzásra és monumentális épületekre mohón éhező diktátor lerázott a nyakáról egy építészmérnököt. A király összeszorította a torkomat, amikor megkaptam a hírt. Milyen az, ha valaki késő este otthon ül, valaki bekopog, és felakasztja. A szomszédok ma azt mondják, éjszaka több kiabáló hangot is hallottak a lakásból. Senki nem ment segíteni. A boncolást megtagadták, a király nem engedte, hogy a kártyáiba lássanak. A hivatalos jegyzőkönyvbe és a halotti bizonyítványra ezt írták: öngyilkosság. A kérdés marad: Vajon már az elején is fel akarták akasztani. Védekezett, és aztán mégis a hurokba kellett tennie a fejét. Vagy azon az éjszakán a kihallgatás, a kínzás közben meghalt a kezük között, és nem tudták, mit kezdjenek a halottal, ezért felakasztották. Tehát szándékosan tették, vagy ijedtükben, mikor a tervük kicsúszott a kezükből, lekezelően vagy egyenesen szórakozásból. Kik voltak a gyilkosai, főrangú titkosszolgálati tisztek, vagy bérgyilkosok, vagy éppen egy megzsarolt bűnöző.
A haláleset megdöbbentett, és talán a megtagadott boncolás miatt felidézte egy fordított eset visszhangját gyerekkoromból, a falusi eperfakirályét. Ő vitathatatlanul felakasztotta magát, a boncolást kikényszerítették. Rákos betegként az utolsó stádiumban csak penicillin-injekciókat kapott, mert az orvosnak nem volt morfiuma. Nem bírta továbbb a fájdalom tombolását, találkozót beszélt hát meg a halállal. A hátsó udvarán ott állt egy eperfa, alatta egy létra. A tyúkjait minden évben megtanította, hogy a fán aludjanak. Minden este felmásztak a létra fokain a fa koronájáig, sorban felültek az ágakra. Mikor megvirradt, a létrán lemásztak az udvarra. A halott lánya azt mondta, hogy amíg betanította őket, a tyúkok nagyon megszokták. Nem zavartatták magukat, amikor a fájukra felakasztotta magát. Nem volt szárnyverdesés, rikácsolás, az udvar éjszakáját egy hang sem verte fel. Három óra felé, mondta a lánya, meg akarta nézni, hogy van. És az ágyában ott feküdt a pizsamája nélküle, a szekrény nyitva, a vállfa, amin a jobbik öltönye volt, üresen. Az volt az első gondolata, hogy az apja kiment az udvarra, hogy fájdalmát lehűtse. De minek ahhoz a vasárnapi öltöny. Kimerészkedett, a holdfény az egész udvart kiemelte a sötétségből. A tyúkok, mint mindig, az eperfán ültek, a fehérek, különösen a fehérek, mondta, úgy fénylettek, mint a porcelánedények az almárium üvege mögött. És ő alattuk lógott az ágon. Az akasztott ember nekünk szomszédunk volt. Számtalanszor, amikor a következő években a fára néztem, elindult a fejemben az őrült kergetőzés, magamban ezt ismételgettem: ugyanazt a létrát használták, a tyúkok és ő.
A penicillines orvos nem tett magának szemrehányást. Megengedte magának, hogy kételkedjen az öngyilkosságban, ragaszkodott a boncoláshoz. Megfosztotta a felöltözött, felkészült halottat a jó öltöny méltóságától, megjátszotta a nagy szakértőt, és felboncolta őt egy forró nyári napon, az eperfának támasztott létra mellett egy disznóvágáskor használt asztalon. Ezért a koporsóra rögtön rá kellett szegezni a fedelet, amikor a szétroncsolt holttestet felravatalozták a háza legszebb szobájában. Mégis elképzeltem, hogy a nyaka körül ott látom a feketés csíkot, indigókék, mint az eper a fán.
Mint a tyúknak a taraja, neki a nyaka körüli folt lett a koronája. A halott nem kísérte tovább a húsát, egy más, csendes anyagba költözött, átszökött a gyümölcs húsába. Sötét csíkkal a nyaka körül és a legjobb ruhájában átváltoztatta magát a legnagyobb eperré, ami valaha is termett a fákon. Eperkirályként szállt a föld alá.
Alexandru Vona Befalazott ablakok című regényében váratlanul ismét előjött az eperkirály a sorok közül. Itt egy nő alakjában jelenik meg, akinél az akasztás nyomát előrevetíti egy ékszer a nyakán. Más, mégis ott rejtőzik benne gyerekkorom eperkirálya. „Amikor kiitta a poharat, amit apám adott neki, észrevettem vastag nyakán a fekete bársonyszalagot, amin egy medál lógott. Egy hónappal később megtudtuk, hogy apám nem tévedett. Megkérdeztem, hogyan végzett magával. A kérdésem valójában csak formaság volt, mert a szemem előtt volt a fekete nyakék, és tudtam, hogy felakasztotta magát. […] Talán a feszesen rögzített nyakpánt (elég lett volna, hogy beleakassza az ujját, máris megfojtotta volna) volt az oka, hogy olyan egyenesen tartotta magát.”[7]
A barátom meggyilkolása után minden hurkot másképp láttam. Mai napig kerülöm őket, a buszon sem fogom meg a kapaszkodókat. Ha kabát lóg a fogason, egy pillanatig lábak vannak alatta, aztán eltűnnek, mintha az agyamban csettintene egy kéz. Egy állomáson vettem egy képeslapot, ami a különféle nyakkendőcsomókat ábrázolja. A csomófajták egyértelműen hurkok, amelyek az ingnyak alatt a torokra szorulnak. Könnyelműség volt a vásárláskor azt gondolnom, hogy dacolhatok a csomók parádéjával. El akartam venni a félelem erejét, szándékosan addig bámulni rá, amíg már nem hat. A képeslapot persze senkinek sem tudtam elküldeni. Otthon becsúsztattam egy fiókba, mindenféle más papír alá. Évek óta ott van. Nem használhatom semmire, és soha nem szabadulok meg tőle.
Ahogyan a hatalmi elit az öldöklést öngyilkosságként rendezte meg, úgy az ellenkezőjét is megtette: képviselőinek öngyilkosságát balesetnek állította be. A magas és közepes tisztséget betöltők klikkei az egész országban Ceaușescut, a nagy vadászt akarták utánozni. Így a vadászat a hivatalnokok sportja lett, egyfajta pártgyűlés az erdőben. Még a legeldugottabb vidéki porfészek hatalmasai is eljártak vadászni. Amikor Temesváron egy párttitkárnak elege lett az életéből, az erdőben a szarvas helyett az egyedüllét lehetőségét leste, és amikor eljött a megfelelő pillanat, a saját szájába űzte a golyót, az újság „papírházában” az állt, hogy egy tragikus vadászbaleset elragadta az életét. A barátaim és én azonban ismertünk egy diáklányt, akinek az apja részt vett a vadászaton. Mivel halálos fenyegetések között éltünk, és el kellett fogadnunk, hogy napjaink az állam időmértéke szerint meg vannak számlálva, az ilyen hírekből sok keserű humort merítettünk. Építészmérnök barátom, akit négy-öt évvel később felakasztottak, és halála a hivatalos iratokban ma is öngyilkosként szerepel, ezt mondta a „vadászbalesetről”: „A vadász arrafelé céloz, ahol a szarvas fut, ennek a vadásznak éppen a fogínyén ugrott át a préda.” Viccelődtünk a „fogínyszarvasról”.
A tréfáknak folytatás kellett, az egyikből adódott a másik: „Jobb ma egy veréb, mint a számban egy szarvas”, vagy „Jobb a bolha elefánt nélkül, mint a poloska a szekrény alatt, de jobb a poloska a szekrény alatt, mint a fedél a koporsón.” Mindenki hozzátett valamit a rögtönzött meséhez, a szétszórt képekből álló mozaikhoz, egymás és önmagunk felülmúlását, spontán versgyakorlatokat magunk között, annyira ironikusan, amennyire lehetett, hogy megszelídítsük a félelmet, ami ott volt mindannyiunkban. Úgy indult el, hogy mindenki tovább kellett űzze az abszurd felé, amit valaki éppen elmondott. Ennek a dinamikának az eredménye jólnevelten kezdődött, ahogyan egy német mesének kell: „Egyszer volt”, és így folytatódott: „Egyszer volt, ahogy soha nem volt”. Románul minden mese így kezdődik. És már ez a klasszikus román mesekezdet, ami a rendszer szánalmasan összefércelt hazugságaira utalt, elég okot adott a jóízű nevetésre. Aztán tovább gurult az egész, már lendületből: „Egyszer úgy volt, ahogy volt. És ez akkor volt, amikor úgy volt, ahogy soha nem volt. Volt egyszer, hogy mindegy volt, hogy is volt. És egyszer volt, hogy nem is tudom, hányszor volt, ahogy soha nem volt. De egyszer a vadászaton úgy volt, amikor utoljára volt egy vadász a többi vadásszal, akik nem tudom, hányan voltak. Amikor egy vadász sem volt, amíg a szem ellát, bár nem tudom, meddig lát, rajta kívül, aki nem tudom, hányadik vadász volt a nemtudomhány vadász közül…” Minden egyre viszonylagosabbá vált, ezt a végletekig kiéleztük, a mondatok labirintusokká változtak. Valamikor az egymásba illesztett történetekben a vadász fogínye meztelenül, sebezhetően és rózsaszínen rohant az erdő kemény földjén, mígnem rátalált egy szarvasra, megnőtt, szőrt és agancsot növesztett, megtévesztésig hasonlított egy igazi szarvasra, és a saját gazdája lelőtte. Aztán ez következett: „A fogíny és a szarvas úgy hasonlított egymásra, mint egyik erdő a másikra, mint egyik fa, ág, levél a másikra, mint egy zászló vagy borsószem a másikra, éppen, mint egyik elvtárs a másikra.” Teljesen átláttuk a mondatok labirintusait, területi felségjogot élveztünk bennük, annyi ösvényt és kerülőutat vágtunk beléjük, míg csak bele nem szédültünk.
Ezeket a mondatokat most találtam ki, mert az akkoriakat már régen elfelejtettem. De ehhez hasonlóak lehettek. A halálfélelem és az életéhség feszültsége provokálta a királyt. A poétikai gyakorlatok alatt életfüggők lettünk. Drasztikus viccek mint a rendszer bomlasztása. Önmagunk bátorítása, mert azok, akiken nevettünk, minden nap véget vethettek az életünknek. Az együtt felépített mulatságos történetek vidáman nyert, de inkább elcsent derűt jelentettek. A poloskák, amelyekről gúnyosan beszéltünk, ott voltak a szobában, lehallgatták az egészet. És valamikor, amikor már régen elfelejtettük a mesét, azt, amit hozzátettünk, és a többiek mondatait is, a ki tudja hányadik kihallgatáson, vallatóink visszavették az ellopott időt. Szóról szóra elszámoltak vele, ráadásul az egész – többnyire silány – román fordításával is. Itt humorról már szó sem lehetett, mindenikünket külön-külön szembesítettek „államellenes kijelentéseink” titkosszolgálati elemzésével. Ez fél napig is eltartott, amíg azt sem tudtam, a sajátom-e még a fejem. Amikor végre kiengedtek, újra összeültünk, hogy megtanácskozzuk, hogy lenne a legjobb viselkedni, hogyan tagadjuk, amit mi magunk mondtunk, anélkül, hogy másokat vádolnánk. Ami legbelül rosszul esett: történeteink a rossz román fordításban politikailag nem váltak ugyan veszélytelenné, de irodalmi szempontból csonkák lettek. A poétikusságukat mintha elfújták volna. Kihallgatáskor, mikor órákon keresztül kérődztek rajta, és lassan minden újra eszembe jutott, kedvem lett volna ezt a veszteséget helyrehozni. Az ösztönös javítási kényszert természetesen magamba kellett fojtsam, ha kimondom, az beismerő vallomással lett volna egyenértékű.
A tiszt minden kihallgatáson, amikor úgy gondolta, hogy végre sakk-mattot adott nekem, diadalmasan ezt a mondatot ismételte: „Látod, a dolgok összefüggenek.” A tudtán kívül igaza volt, mert nem is sejthette, milyen és mennyi dolog kapcsolódik össze az én fejemben, ellene szövetkezve. Már csak az is, hogy ő nagy, fényesre lakkozott íróasztalnál ült, én pedig egy kicsi, rosszul gyalult, piszkos fából összetákolt asztalnál. „Látod?”, igen, láttam egy asztallapot, tele karcolásokkal, más emberek kihallgatásainak nyomaival, akikről nem lehetett tudni semmit, azt sem, élnek-e még. A tiszt, mivel órákon keresztül kellett nézzem, minden kihallgatáson királlyá változott. A fején a kopasz foltnak szüksége lett volna a fodrászra nagyapám századából. A lábszárának is, ami a nadrágja éle és a zoknija széle között egy szőrszál nélkül, visszataszítóan, fehéren csillogott. Igen, a dolgok az ő fejében az én rovásomra kapcsolódtak össze. De az én fejemben teljesen más összefüggések épültek: ahogy a sakkfigurák között olyan király állt, aki meghajolt, a tisztben ott volt a gyilkoló király. Az egyik első kihallgatás volt, és nyár és délután, és felbukkantak a gyaluárnyékok. Az ablaküveg hullámozva megcsillant a napfényben. A padlóra fehéren kunkorodó fénycsíkok hullottak, felkúsztak a tiszt nadrágjának szárán, ha keresztüllépett rajtuk. Azt kívántam, bárcsak megbotlana bennük, vagy bárcsak becsúsznának a cipőjébe, hogy a talpán keresztül megöljék.
Néhány héttel később a király már nemcsak az ő hiányzó hajába jött el, hanem az enyémbe is, ami még ott volt a fejemen. Az asztalaink között megint ott voltak a napkacskaringók a padlón, ragyogón tekergőzve, hosszabbra nyúlva, mint általában, valósággal ide-oda kúsztak, mert kint erősen fújt a szél. A tiszt fel-alá járkált, ideges volt, a gyaluárnyékok olyan nyugtalanok, hogy folyton magukhoz vonzották a pillantását. Valóságos, de rezzenéstelen jelenlétem és a csak visszfényként megmutatkozó, őrülten ide-oda ugráló gyaluárnyékok között elveszítette az önuralmát. Járkálás közben ordítva odajött az asztalomhoz. Pofonokra számítottam. Felemelte a kezét, de aztán csak egy hajszálat vett le a vállamról, két hegyes ujjával a földre akarta ejteni. Nem tudom, miért mondtam hirtelen ezt: „Kérem, tegye vissza azt a hajszálat, az az enyém.” A karját mintha az elnyúló, felnagyított másodpercek bénították volna, különösen lassan ért újra a vállamhoz, megrázta a fejét, a fénykacskaringókon keresztül odament az ablakhoz, felnézett a fára, és harsogva felnevetett. Csak akkor, amikor ezt hallottam, néztem a szemem sarkából a vállamra. A hajszálat tényleg visszatette, mégpedig pontosan úgy, ahogy azelőtt ott volt. És most semmilyen királyi nevetés nem segíthetett rajta, erre a hajszálas jelenetre nem volt felkészülve. Túlságosan kibillent a nyeregből, megszégyenült. Én pedig olyan buta elégtételt éreztem, mintha attól a pillanattól kezdve minden nap a markomban tarthatnám. Romboló idomítása csak rutineljárásként működött, be kellett tartsa a menetrendet. A rögtönzés számára is kockázatos volt. Persze nem igazi rizikó, csak én képzeltem el, de az én ostoba számadásomban volt értelme.
A haj és a fodrász mindig a királyhoz kapcsolódott. A barátaim és én hajszálakat hagytunk szerte a lakásban, mielőtt elmentünk otthonról. Az ajtók, szekrények kilincseire, a fiókban a kéziratokra, a polcon a könyvekre tettük őket – ravasz, mivel feltűnésmentes jelek voltak, megmutatták, hogy távollétünkben elmozdították-e a bútorokat, hogy járt-e  ott a titkosszolgálat. „Egy hajszálon múlott”, „hajszálon függ”, „hajszálfinom”, „hajszálpontos” – számunkra ezek nem csak szófordulatok voltak, hanem szokások.
A Szívjószág című regényben ez áll: „A szívjószágaink úgy menekültek, mint az egerek. Levedlették a bundájukat, otthagyták maguk mögött, aztán eltűntek a semmiben. Ha egymás szájából kapkodva a szót, sokat beszéltünk, tovább maradtak ott a levegőben. Ha írtok, ne felejtsétek el a dátumot, és mindig tegyetek egy hajszálat a levélbe, mondta Edgar. Ha nincs benne, onnan lehet tudni, hogy a levelet felbontották. Hajszálak, egyenként, gondoltam, szerte az országban, vonatokon. Edgaré sötét, az enyém világos, Kurté és Georgé vörös.”[8]
Miután a titkosszolgálat egész csapata végzett házkutatást Rolf Bossert barátom lakásában, aztán minden kéziratával és levelével együtt távozott, Bossert fogott egy ollót, némán bement a fürdőszobába a tükör elé, és egész csomókat vágott le a hajából és a szakállából. Ez nem sokkal Németországba utazása előtt történt. Ez a vad olló a hajában, hét héttel később derült ki, az első alkalom volt, hogy önmaga ellen fordult. Mert akkor már hat hete Németországban volt, és kivetette magát az átmeneti szálláshelye ablakán.
Sokkal inkább, mint a nőknél, a hajviselet a férfiaknál gyakran vált politikai mutatóvá. Jelezte, hogy az állam milyen mértékben szól bele a személy életébe, mekkora az elnyomás.
Mert minden férfit, akit egy időre vagy örökre elvett, lefoglalt magának az állam, kopaszra nyírtak. A katonákat, a fegyenceket, az árvaházi gyerekeket. És minden diákot, akik valamit elkövettek. Az iskolákban minden nap ellenőrizték a hajhosszúságot – hátul le kellett nyírni a hajat a tarkó közepéig, a fülcimpa egyujjnyi széles sávban szabadon kellett legyen. És ez nemcsak a kisiskolások között volt szabály, hanem a gimnáziumban is. Az egyetemen is közölték a diákokkal, hogy ilyen hajhosszal semmi keresnivalójuk ott. A férfiaknak ott volt a borbély, a nőknek a fodrász. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy férfiak és nők ugyanabba az üzletbe járjanak. A király ragaszkodott a rendszerességhez, amelyet itt a nemek szétválasztásával valósított meg.
Ha a gyerekkori fényképeimet nézem, akkor is meghajol a király. Minden képen meg lehet állapítani a frizurámról, hogy édesanyámnak milyen kedve volt aznap reggel, miközben fésült. Fényképészek csak ritkán jöttek a faluba, már nem emlékszem, hogy volt, hogy egy ház előtt a falu közepén, egy virágágyás mellett az udvaron, vagy a templomhoz vezető behavazott úton lefényképeztek. A fényképek nem sokat árulnak el rólam, annál többet édesanyámról. A fotókon keresztül háromféle emlék idéződik fel. Az első: a fejem közepén a választék ferdén szalad át, de a két varkocs azonos magasságban van a füleim fölött összefonva – ez azt jelenti, hogy édesapán előző este csak egy kicsit volt részeg. Az ilyen napokon édesanyám sztoikus közönnyel fésült, gondolataiba merülve, az ujjai gyakorlottan mozogtak. A házasság valamennyire jól működött, az élet elviselhető volt. A második visszapillantás: a választék és a hajfonatok teljesen elcsúsztak, a fejem olyan a képen, mintha összenyomták volna, az arcom széthúzódik. Ez azt jelenti, hogy édesapám előző este hullarészeg volt – édesanyám sírt, miközben fésült, teher voltam a nyakán, egy kolonc, ami, ahogy sokszor elmondta, elrettentette a válástól. És a harmadik emlék: a választék és a hajfonatok is egyenesek, a fejem, az arcom bal és jobb oldala szimmetrikusan áll. Azt jelenti, hogy édesapám előző este józanon jött haza, édesanyám fellelkesedett, sikerült egy kicsit megszeretnie engem is, jól volt. De a harmadik fajta képek ritkák. A fényképészek csak ünnepnapokon jöttek a faluba. Hétköznapokon édesapám már munkaidőben is ivott. De ünnepnapokon ez volt az egyedüli elfoglaltsága. Nem szerette a társasjátékot, amivel más férfiak elűzték a dologtalan időt, sem a sakkot, sem a kártyát, sem a kuglit, nem táncolt szívesen. Csak ült ott és ivott, míg a nyelve elnehezedett, a lábai összecsuklottak. Ilyen értelemben ezek a visszatekintő fényképek az ő állapotának dokumentumai is. Neki is csak háromféle volt, és ezek másnap a fésű fogain keresztül belopakodtak a hajfonatomba.
De talán azért került édesanyám kedélyállapota ilyen láthatóan a hajamba, mert néhány évvel azelőtt, hogy engem fésülgetett, deportálták a Szovjetunióba kényszermunkára. Öt évet töltött a lágerben a gyilkos királynál, és ez alatt az idő alatt folyamatosan éhezett. Tizenkilenc évesen hurcolták el, mint minden parasztlány, hosszú hajfonattal érkezett a munkatáborba. Az okok, amiért kopaszra nyírták, váltakoztak, mondta. Két ok volt, és az egyik mindig igaz volt rá. Vagy a tetvek miatt, vagy azért, mert a földről ellopott néhány krumplit vagy takarmányrépát, hogy ne haljon éhen. Néha már kopasz volt a tetvek miatt, és ráadásul lopáson is rajtakapták. Akkor a felügyelők megsajnálták, mert a kopaszra nyírt fejet nem lehet újra lenyírni, ahogy az összevert hátat sem lehet újra megverni. A kopasz sokáig kopasz marad, mondta nekem, a haj nem olyan buta, mint a bőr. Van egy fénykép: édesanyám kopaszra nyírt lányként, úgy lesoványodva, hogy a bőre a csontjaira tapad, egy macskát tart az ölében. Az is le van fogyva, és ugyanolyan tűhegyes a pillantása, tágra nyitott, éhesen mély a szeme, mint neki. És mindig, amikor ezt a képet nézem, arra gondolok: akármennyire is szereti valaki az állatokat, hogyan oszthatta meg egy csontsoványra fogyott ember az ételét egy macskával? Vajon ennek is a hajhoz van köze, mert az állatnak van, és neki nincs? A macska bundája borzos, a szőre ferdén nő és hosszú, mintha a húsa rovására nőtt volna, a saját természete ellen forduló anyagként.
És itt, Németországban? Miért nyírják kopaszra a neonácik a fejüket, amikor erre semmi szükség nincs? Perverz a viszonyuk saját magukhoz, nem érzékelik önmaguk megalázását. Eszközzé teszik a saját koponyájukat, lecsupaszítva viselik, mintha kőhordalék lenne, lemállott szikladarab az eltűnt vagy elapadt folyók medrében. Hideg katonásdit játszanak, önmaguk megvetését hetvenkedéssé alakítják. Nyers, eldurvult világnézetükben megnemesítik a kopaszra nyírás perverzióját, önként veszik fel ezt a stigmát, mint a csoport ismertetőjegyét. A szikladarab-fejekből kivágták az egyéniséget, a kopasz koponyák csontvarratai alatt nyomorúságos agy van, amit a hatalmaskodó ember irányít. Ösztönökre csonkítva, a testük a támadás eszköze.
Az egyik első kollázsban, ahol rátaláltam a rímre és a királyra, ez áll:

az egyik kezemben
ott állt a király
az esőben ült
így történt
odamentem
hogy magam elkerüljem
és a másik kezemben
ott állt a király
elvesztett mindent
így történt
odamentem
megnyírtak, kopasz a fejem

Még két fontos dolog kapcsolódik a királyhoz: nagyapám haja soha többet nem hullott ki. Sűrűn és fehéren vitte magával a koporsóba.
Minden igyekezete ellenére sem tudott megtanítani sakkozni. Kételkedni kezdett az értelmi képességeimben, én pedig ráhagytam. Soha nem mondtam meg neki, hogy mennyire féltem és szerettem a királyt. Azt hiszem, erre mondják: nem állt oda az eszem.

András Orsolya fordÍtása

(A fotókat a fordító, András Orsolya készítette a szerző szülőfalujában.)

 

[1] Müller, Herta: Der Fuchs war damals schon der Jäger. Reinbek: 1992. 19.

[2] Vona, Alexandru: Die vermauerten Fenster. Ford. Georg Aescht. Reinbek: 1997.

[3] Müller, Herta: Herztier. Reinbek: 1994. 83.

[4] Johann Wolfgang von Goethe: A villikirály. (Vas István fordítása)

[5] Gottfried August Bürger: Lenóra. (Reviczky Gyula fordítása)

[6] Kató Tamás: Munkásdal.

[7] Vona, Alexandru: i.m., 248.

[8] Müller, Herta: i.m. 1994. 90.

Herta Müller: Minden nyelv más szemekkel lát

A falu nyelvében – ahogyan azt gyerekként megfigyeltem –, a körülöttem levő emberek beszédében a szavak közvetlenül rajta voltak azokon a dolgokon, amelyeket megneveztek. A dolgokat pontosan úgy hívták, amilyenek voltak, és pontosan olyanok voltak, ahogyan hívták őket, egyszer és mindenkorra lezárt egyetértésben. A legtöbb falusi számára nem léteztek olyan rések, amelyeken keresztül a szó és a tárgy között átnézve a semmibe lehetett volna bámulni, mintha a saját bőréből az ürességbe siklott volna az ember. A mindennapos tennivalók az ösztönösen, szótlanul begyakorolt munka mozdulatai voltak, az értelem nem követte az útjukat, és nem is voltak saját, szerteágazó útjai. A fej azért volt a helyén, hogy a szemet és a fület tartsa, mert azokra szükség volt munka közben. Ez a fordulat: „A feje azért van a válla között, hogy az eső ne essen a nyakába” a mindennapokra is alkalmazható. Vagy talán mégsem? Miért tanácsolta nagyanyám anyámnak, amikor tél volt, és kint semmi tennivaló, apám pedig napokon keresztül szünet nélkül csak ivott: „Ha úgy érzed, már nem bírod, akkor csinálj rendet a szekrényben”? A fej lecsendesítése a ruhák ide-oda rendezgetésével. Anya a saját blúzait és a férje ingeit, a saját harisnyáit és az ő zoknijait, a szoknyáit és az ő nadrágjait újra és újra összehajtogatta vagy a helyükre akasztotta a szekrényben. Kettejük ruháinak, tisztán és egymás mellé rendezve, kellett megakadályozniuk, hogy ő kiigya magát ebből a házasságból.
A szavak csak akkor kísérték a munkát, ha többen együtt dolgoztak valamin, és egymás mozdulataira voltak utalva. De akkor sem mindig. A nehéz munka, mint a zsákhordás, a kert felásása, a kapálás, kaszálás nem volt egyéb a hallgatás iskolájánál. A test túlságosan is igénybe volt véve, semmint hogy a beszédre pazarolhatta volna erejét. Húsz, harminc ember is tudott együtt órákon át hallgatni. Amikor ezt figyeltem, néha azt gondoltam, hogy éppen azt nézem, ahogyan az emberek a beszédet elfelejtik. Biztos, hogy mire befejezik ezt a kemény munkát, már egy szóra sem fognak emlékezni.
Amit teszünk, nem kell szóban is megismételnünk. A szavak fékezik a mozdulatokat, a testnek tulajdonképpen csak az útjában állnak – ezt ismertem. De az, hogy eltérés van a kívül, a kezek, és a belül, az értelem között: hogy most valami olyasmit gondolsz, amihez nincs semmi közöd, vagy amit mások nem feltételeznének rólad – ez valami más volt. Ez csak akkor jött, amikor a félelem. Nem voltam félősebb másoknál, és ugyanúgy, mint nekik, valószínűleg csupa alaptalan forrása volt a félelmeimnek: kitalált, a fejben épült okok. De ez a kitalált félelem nem pusztán képzelt, hanem nagyon is igazi lesz, amikor meg kell küzdeni vele, mert ugyanolyan valóságos, mint a külső okokból származó félelem. Éppen, mivel a fejben épül, fejetlen félelemnek is nevezhetnénk. Fejetlen, mivel nem ismeri a saját okát, és így orvossága sincs. Emil M. Cioran mondta, hogy az alaptalan félelem pillanatai járnak legközelebb a létezéshez. A hirtelen értelemkeresés, az ideges láz, a borzongás a kérdésre: Mit ér az életem? Ez a kérdés erősebb volt a megszokottnál, legyűrte azt, ott hunyorgott az egészen „normális” pillanatokban.             Nem kellett éhségtől szenvednem, sem mezítláb járnom, este a tiszta, ropogósra vasalt ágynemű között fekve vártam az elalvást. Mielőtt eloltották volna a lámpát, még elénekelték nekem a „Bevor ich mich zu Ruh begeb, zu dir, oh Gott, mein Herz ich heb” [Mielőtt nyugovóra térek, Istenem, szívem hozzád emelem] kezdetű imát. De azután az ágy mellett álló csempekályha átváltozott a falu szélén magasodó, vadszőlővel benőtt víztoronnyá. Helga M. Novak szép versét („A vadszőlő a víztornyon egészen kifakul, mikor elnyílik, mint a katonák alsó ajka”) akkor még nem ismertem. Az ima, aminek meg kellett volna nyugtatnia, és egyenesen az álomba vonnia, fordítva hatott, egészen felkavart, összezavarta a fejemet. És ezért később, sőt a mai napig sem értettem meg soha, hogyan enyhítheti a hit az emberek félelmét, vagy hogy másokat hogyan helyezhet egyensúlyba, hogyan lehet alkalmas arra, hogy a koponyájukban lenyugtassa a gondolatokat. Mert minden ima paradigmává vált, még akkor is, ha annyira gyakran mormolták el, hogy egészen belekopott. A saját állapotom értelmezését követelte tőlem. A lábak helye a földön van, valamivel fennebb a has, a bordák, majd a fej következik. Legfelül van a haj. És hogyan emelhetném a szívemet a hajamon át a szoba vastag mennyezete fölé, az Úrhoz. Minek énekeli nagyanyám ezeket a szavakat, amikor maga sem tudja megtenni, amit kérnek.
A vadszőlőt a nyelvjárásban tintaszőlőnek [Tintentrauben] nevezik, mert fekete leve a kézen olyan foltokat hagy, amelyek napokra a bőrbe eszik magukat. Az ágyam mellett ott állt a víztorony, olyan fekete tintaszőlővel, amilyennek a mély álomnak kell lennie. Tudtam, hogy elaludni azt jelenti: hagyni, hogy belefulladjak a tintába. Azt is tudtam, hogy aki nem tud elaludni, annak rossz a lelkiismerete, súlyos terhet hordoz a koponyájában. Tehát ez volt bennem, csak azt nem tudtam, hogy miért. A falusi éjszaka kint is tele volt tintával. A torony markában tartotta az egész vidéket, elhúzta helyéről a földet és az eget, és a faluban, a tintában mindenkinek csak egy aprócska szilárd helye maradt, az, ahol éppen akkor volt. Minden irányból kuruttyoltak a békák, tombolva zenéltek a tücskök, mutatták az utat a föld alá. És a falut, hogy senki ne szabadulhasson belőle, bezárták egy láda visszhangba.
Mint minden gyereket, engem is elvittek a halottakhoz. A házak legszebb szobájában ravatalozták fel őket. Elmentünk, hogy utoljára meglátogassuk őket, mielőtt a temetőbe kerülnének. A koporsó mindig nyitva volt, a halott lába, felpolcolt cipőtalppal, az ajtó felé mutatott. Bementünk, az ajtótól, a halott lábától kezdve egyszer megkerültük a koporsót, és megnéztük a halottat. A békák és a tücskök a halottakhoz tartoztak, mintha az udvartartásukat alkották volna. Éjszakánként valami áttetszőt beszéltek az élők fülébe, hogy összezavarják a fejüket. Visszatartottam a lélegzetemet, ameddig csak bírtam, hogy megértsem, amit mondanak. De aztán pánikba esve kapkodtam levegő után. Akartam, hogy megértsem őket, de azt nem, hogy elveszítsem a fejemet, és soha többet ne térhessek vissza a világukból. Aki az áttetszőt egyszer megérti, gondoltam, azt a lábainál fogva magukkal ragadják, és eltűnik a földről.

49f5d08a-31d1-4571-beec-aa3d4e4c9f7e

Az érzés, hogy ebben a faluládában ki vagyok szolgáltatva a vidék éhségének, ami bármikor felfalhat, ugyanígy hatalmasodott el rajtam a kábítóan forró napokon a folyó völgyében, ahol a teheneket kellett őriznem. Nem volt órám, az időmet a város felé tartó vasútvonal mérte. Minden nap négy vonat ment át a völgyön, és én csak a negyedik után indulhattam haza. Akkor volt este nyolc óra. Ugyanakkor kezdett az ég vadul a fűbe marni, és magához húzni a völgyet. Igyekeztem minél messzebbre kerülni onnan, mielőtt egészen felfalná. Ezeken a véghetetlen napokon, a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben számtalanszor megkérdeztem magamtól, hogy mit ér az életem. Piros foltokat csíptem a bőrömbe, hogy megtudjam, milyen anyagból vannak ezek a lábak, ezek a karok, és hogy mikor fogja az Isten ezt az anyagot visszakövetelni tőlem. Leveleket és virágokat ettem, hogy azok a nyelvem rokonaivá váljanak. Azt akartam, hogy hasonlítsunk egymásra, mert ők tudták, hogy hogyan kell élni, és én nem. A nevükön szólítottam őket. A Milchdistel [’tejbogáncs’] nevű valóban ez a tövises növény volt, aminek tej jött ki a szárából. De a név nem illett hozzá, nem is fogadta el, és nem is hallgatott rá. Kitalált nevekkel próbálkoztam: Stachelrippe [’tövisborda’], Nadelhals [’tűnyak’], amelyekben sem a tej, sem a bogáncs nem jelent meg. Abban a csalásban, ahogyan minden hamis név ott állt az igazi növény előtt, nyílt fel a rés az ürességbe. A szégyen, hogy hangosan beszélek, és magamban, nem a növénnyel.
A négy elhaladó vonat ablakait kinyitották, ott álltak rövid ujjú ingben az utasok, én integettem. Olyan közel mentem a sínekhez, amennyire csak lehetett, hogy legalább valamicskét lássak az arcokból. A tiszta városiak voltak a vonaton, néhány hölgyet is láttam, ott csillogtak rajtuk az ékszerek és a vörösre festett körmök. Amint elhaladt a vonat, rajtam újra ott lógott a cafatos ruha, a fejem megtelt köddel a hirtelen félbeszakadt menetszél után, és mint egy repülő körhinta kényszerleszállása után, úgy ültek a szemeim a fejemben, és fájtak. Túlságosan is kimeresztettem őket, a huzat kihűtötte és szinte kitépte őket a homlokomból, utána nem fértek vissza a helyükre, túl nagyok voltak a szemgödrökhöz. Émelyegtem, a lélegzetem gyenge volt, a bőröm a karomon és a lábamon piszkos, összehorzsolt, a körmeim zöldek és barnák. Minden vonat után úgy éreztem, cserbenhagytak, undorodtam magamtól, és még alaposabban megnéztem magam. És akkor a völgyég egy nagy kék mocsok lett, a mező egy nagy zöld mocsok, én pedig egy kis mocsok a kettő között, ami nem számított. A „magányos” [einsam] szó nem létezik a nyelvjárásban, csak az „egyedül” [allein]. Így mondják: alleenig, úgy hangzik, mint a wenig [kevés] – és az is voltam.
Így volt a kukoricaföld közepén is, ahol a kukoricának ősz haja nőtt, mint az öregeknek, copfba lehetett fonni, és sárga, töredezett fogaik – a kukoricaszemek. A saját testem is zörgött, olyan kevés volt, mint az üres szél a porban. A torkom belülről száraz a szomjúságtól, odafent pedig egy idegen nap, mint egy tálca az előkelő embereknél, ha a vendégnek egy pohár vizet hoznak. A hosszú kukoricaföldek a mai napig elszomorítanak, ha vonattal vagy autóval megyek el mellettük, becsukom a szemem, mert mindig elszorít a félelem, hogy a kukoricaföldek függőlegesen az egész földet körbeérik.            Utáltam a hajthatatlan földeket, amelyek vad növényeket és állatokat faltak fel, hogy a termesztett növényeket és a háziállatokat etessék. Minden szántóföld a halálnemek határtalanul elnyúló panoptikuma volt, egy-egy virágzó halotti tor. Minden táj a halált gyakorolta. A virágok az emberek nyakát, orrát, szemét, száját, nyelvét, ujjait, köldökét, mellét utánozták, nem nyugodtak, viaszsárgában, mészfehérben, vérpirosban vagy véraláfutás-kékben vették kölcsön a testrészeket, zölddel párosítva elpazarolták, szétszórták, ami nem is volt az övék. A halottaknak aztán ezek a színek úgy szűrődtek át a bőrükön, ahogy csak akartak. Az élők olyan buták voltak, hogy még kérték is ezeket a színeket, kapkodtak utánuk, a halottakon pedig ott virágoztak, mert a húsuk felmondta a szolgálatot. A halottlátogatásokból ismertem a megkékült körmöket, a sárga porcot a zöldes fülkagylóban, ahova a növények már belevájták a fogaikat, türelmetlenül elkezdték a bomlás munkáját, mégpedig a házak legszebb szobájában, nem vártak a sírig.
A falu utcáin, a házak, a kutak és a fák között ezt gondoltam: ezek itt a világ rojtjai, és a szőnyegen kellene élni, az pedig aszfaltból van, és csak a városban lehet. Nem akartam hagyni, hogy ez a virágzó panoptikum, ami az összes színt eltékozolja, engem is elragadjon. Nem akartam a testemet átadni ennek a mindent felfaló, virágokkal álcázott pusztító nyári hőségnek. Amit akartam: el a rojtoktól, fel a szőnyegre, ahol a talpam alatt az aszfalt olyan szorosan lezárja a földet, hogy belőle a halál nem lopakodhat oda a bokám köré. Pirosra festett körmökkel, városi hölgyként a vonaton utazni, ezt akartam, és gyíkfejekhez hasonló szép cipőben az aszfalton járni, a lépések száraz kopogását hallgatni, mert emlékeztem, milyen ez, amikor kétszer a városban voltunk az orvosnál. Nem bírtam kiegyezni az élettel, amit a növények örökös pusztító éhsége vett körbe, sem a levelek zöld visszfényével a bőrön, pedig csak parasztokat ismertem. Mindig azt láttam, hogy a föld csak azért ad ennem, mert később engem is meg akar enni. Rejtély maradt számomra, hogy az ember hogyan bízhatja rá az életét egy olyan környezetre, amely minden pillanatban szembesíti azzal, hogy bármikor a halál panoptikumába kerülhet.
Kudarc volt, hogy az, amit csináltam, nem volt meggyőző a számomra, és azt, amin gondolkoztam, senki nem gondolta volna rólam soha. Kényszert éreztem, hogy felhasítsam a pillanatot, és aztán akkora szakadék tátongott benne, hogy semmi emberileg lehetségessel nem volt kitölthető. Addig hergeltem a mulandóságot, amíg teljesen meztelenül állt előttem, és nem voltam képes megtalálni az elviselhető mértéket, nem tudtam magamat a megszokotthoz igazítani.
Szégyent vall, aki a bőréből az ürességbe siklik. Közel akartam kerülni a környezetemhez, és egészen felhorzsolódtam rajta, hagytam, hogy úgy szedjen darabokra, hogy többé ne tudjam összerakni magamat. Incesztusszerűen, gondolom ma. Vágytam a „normális érintkezésre”, és elzártam tőle magamat, mert semmit nem hagytam magában nyugodni. Sürgetően szükségem lett volna a belső elcsendesedésre, de nem fogtam fel, hogy hogyan juthatnék el odáig. Azt hiszem, kívülről nem látszott semmi ebből. Az pedig eszembe sem jutott volna, hogy beszéljek róla. El kellett rejteni ezt az őrült bolyongást, ami a fejemben zajlott. A nyelvjárásban amúgy sem voltak erre szavak, a következő két melléknéven kívül: „lusta”, a dolog testi részét illetően, és „merengő” a pszichikai vonatkozásában.
Nekem sem voltak szavaim rá. Máig nincsenek. Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak. És az sem igaz, hogy az ember mindig szavakban gondolkodik. Most is van olyasmi, amit nem tudok szavakban elgondolni, mert nem találtam szavakat: sem a falusi, sem a városi németben, sem a románban, sem a kelet- vagy nyugatnémetben. És egyetlen könyvben sem. A belső tartalmak és a nyelv nem fedik egymást, hanem oda húzódnak – és az embert oda viszik –, ahol a szavaknak nincs maradásuk. Gyakran éppen a döntő mozzanat az, amiről semmit nem lehet mondani, és a késztetés, hogy róla beszéljünk, akkor jár jó úton, ha kikerüli ezt. Az abba vetett hitet, hogy a beszéd megoldhatja a gondokat, én csak Nyugatról ismerem. A beszéd nem teszi rendbe az életet sem a kukoricaföldön, sem az aszfalton. Azt a meggyőződést is, hogy nem lehet kibírni, aminek nincs értelme, csak Nyugatról ismerem.
De mit tud a beszéd? Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Láttam a saját szavaimat a mélybe zuhanni. És biztos voltam benne, hogy velük együtt azok a szavak is széthullanának, amelyek nem az enyémek, ha az enyémek lennének. A nem meglevők azokká váltak volna, amelyek az enyémek voltak, és szétestek. Soha nem tudtam, mennyi szóra lenne szükség, hogy egészen eltakarják a homlokom mögött az őrült, tévelygő rohanást. Olyan bolyongás ez, ami rögtön eltávolodik a szavaktól, amelyeket éppen a számára találtam. Milyen szavak ezek, és milyen gyorsan kellene készen állniuk, és váltaniuk egymást más szavakkal, hogy utolérjék a gondolatokat. És mit jelent utolérni? Hiszen a gondolkodás saját magával egészen másképpen beszél, mint ahogyan a szavak vele beszélnek.
És mégis ott van a kimondás, az elmondás vágya. Ha nem lett volna állandóan bennem ez a vágy, akkor nem jutottam volna odáig, hogy a bogáncsnak neveket keressek, és próbálgassam, hogy melyikkel szólíthatom az igazi nevén. E nélkül a vágy nélkül nem kerültem volna idegen félelembe a környezetemtől, ami a félresikerült közeledés eredménye volt.
Számomra mindig fontosak voltak a tárgyak, a megjelenésük hozzátartozott az emberek képéhez, akik birtokolták őket, ugyanannyira, mint maguk a személyek. Mindig elválaszthatatlanul hozzákapcsolódtak ahhoz, ami és amilyen egy ember volt. A tárgyak az emberek legkülső, a bőrüktől elváló részei. És ha tovább élnek, mint tulajdonosaik, az egész távollevő személy átvándorol ezekbe a megmaradt tárgyakba. Amikor apám meghalt, a kórház átadta nekem a műfogsorát és a szemüvegét. Otthon, a konyhaszekrény egyik fiókjában, az evőeszközök között ott voltak a legkisebb csavarhúzói. Amíg élt, anyám szinte naponta mondta neki, a szerszámoknak nincs ott semmi keresnivalója, legyen szíves és tegye a helyére. Amikor meghalt, még évekig ott maradt minden a fiókban. Akkor már nem zavarta anyámat, hogy ott látja a csavarhúzókat. Ha a tulajdonosuk már nem ül az asztalhoz, akkor legalább a munkaeszközei legyenek az evőeszközök között. Félelem költözött anyám kezébe, nagyvonalú kivételek ásták alá a rendszeretetét. Most, gondoltam, apámnak szabad volna kés és villa helyett csavarhúzóval enni, ha visszatérne az asztal mellé.
De az udvaron álló makacs barackfák sem restelltek kivirágozni. Az érzelmeket furcsa módon gyakran kifelé vetítjük, néhány olyan tárgyra, amelyek minden ok nélkül alkalmasak arra, hogy megvilágítsák az emlékeket. Ilyenkor kerülő úton járunk. Így az apa hiányát nem a műfogsor vagy a szemüveg jeleníti meg, hanem a csavarhúzók és a barackfák. A szememmel olyan valószerűtlenül hatoltam bele a fákba, hogy a még csupasz, rövid ágak a megtévesztésig hasonlóvá lettek a csavarhúzókhoz, ha sokáig figyeltem őket. És akkor már felnőtt voltam, de a dolgok mégis ugyanolyan alattomos módon kapcsolódtak össze, mint azelőtt.        Berlin nem a barackfáiról híres vidék, ahhoz túl hideg van. Ott nem hiányoztak nekem ezek a fák. És aztán, anélkül, hogy kerestem volna, találtam egyet. Egészen közel áll egy S-Bahn-vonal síneihez, nem lehet hozzáférni, az a fa senkié, legfennebb a városé. A töltés egyik mélyedésében áll, a koronája olyan magas, hogy felérne a sínek fölött átvezető híd korlátjáig, de olyan messze van tőle, hogy vakmerő vállalkozás lenne kihajolni a gyümölcseiért. Hetente néhányszor elmegyek mellette. Az a barackfa számomra egy darab szökött falu, sokkal régebbi, mint az én Németországban töltött időm. Mintha a falu megunt volna egyes fákat, és azok észrevétlenül megléptek volna a kertekből. Mintha a szökött fák is olyanok lennének, mint az elmenekült emberek: még éppen időben hagyják el a veszélyes helyet, találnak egy szinte megfelelő földdarabot, de benne csak azt, hogy nem jó ott maradni, és nem bírnak máshová menni. Ha az üzletbe megyek, az utam elvezet a barackfa mellett. Világos, hogy az utcának két oldala van, és elkerülhetném. A barackfa miatt lehetetlen, hogy csak úgy egyszerűen kimenjek az üzletbe. Attól függően, hogy melyik járdát választom, el kell döntenem, hogy meglátogatom-e a fát, vagy inkább elkerülöm. Azt mondom magamban: Lássuk, hogy van ma a fa. Vagy: Ma inkább hagyjon békén. Nem az apám az, aki ezekre a látogatásokra kényszerít, nem a falu, és nem az országom – semmi honvágyat nem érzek. A fa nem teher és nem megkönnyebbülés. Úgy áll ott, mint az idő utóíze. Ami a közelében ott zizeg a fejemben, félig cukor, félig homok. A „barack” [Aprikosen] szó hízelgő, úgy hangzik, mint a „becéz” [liebkosen]. A sok barackfa-látogatás után készítettem egy kollázst is a következő szöveggel:

A parkoló macskái vonszolják öt-hat mancsukat és zörögnek
a lépcsőn mint az akáciák termése
amikor a férges barackot ettük és a falu macskái
ott ültek körös-körül a székeken megnyúlt orral
mint üvegcsészék forogtak a szemeik
és ha aludtak lélegeztek a szőrszálaik
a barack romlik hidegrázás elágazik édes
hogy a parkoló macskáinak még most is köszönök

Természetesem nem várom a szövegtől, hogy a barackfákat illetően bármit is végérvényesen tisztázzon. Azt, ami foglalkoztat, nem tudja sem megcáfolni, sem megerősíteni. Más szerzők szövegei esetleg tisztázhatnak valamit a számomra, a sajátjaim nem. És ha nekem a cukor félig homok, nem segít egyetlen mondatom sem rajtam, legfennebb Alexandru Vonaé, tömören kimondott poétikus sokkjával: „Az emlékezés rejtélyére gondoltam, ahol a folyamatok nagyon gyorsan zajlanak le. Egy emlék nagyon átfogó is lehet, akár egy egész nap vagy több idő is lehet benne sűrített formában – és mégis csak másodperceket vesz igénybe a felidézése. […] A kérdés valójában egyszerű: Hová tűnik az idő, ha csak ilyen kevésre van szükségünk, hogy újra átéljük, ami belőle megmarad?”[1]
A pillanatok, amikor a tárgyaktól megmagyarázhatatlan okokból hirtelen félelem töltött el, újra és újra visszatérnek. A tárgyak megismétlik önmagukat, és rám találnak. Alexandru Vona írja: „Létezik a dolgoknak egy gyötrő jelenléte, aminek nem ismerem az értelmét.”[2] Értelem nélkül van a kalapokban valami ólálkodó természet, a tulajdonosuk tudta nélkül titkokat csempésznek a haj és a bélés közé. A legtöbbet magam sem ismerem, de mindig érzem, hogy ott vannak, amikor valaki a kalapjával babrál. Így a „kalapot emelni” [den Hut ziehen, den Hut lüften] vagy a „le a kalappal” kifejezéseknek kevés köze van a tiszteletadáshoz, sokkal több a szembeszálláshoz [die Stirn bieten], mert a szem és a homlok meztelen, ha leveszik a kalapot. És ha leveszik, a kalap belseje látszik: a fehér selyembélés. A kalap bármilyen fehér béléses fejfedő lehet. Egyszer két titkosszolgálati ember egyszerre vette le bundasapkáját, amikor a gyárba jöttek, hogy gyötörjenek. Amint levették a sapkát, a hajuk a fejük tetején borzosan meredt felfelé. Az agyuk felborzolta a hajukat, hogy elhagyhassa a fejüket – láttam, megakadt a bélés selymében. A két férfi arrogánsan, gyalázatosan viselkedett – csak a fehér bélésselyem tekintetében voltak szánalmasan tehetetlenek. A fehér csillogás számára érinthetetlennek éreztem magamat. Ki tudtam siklani a kezeik közül, világos, szemtelen gondolataim támadtak, és ők nem vették észre, hogy mi védelmez. Rövid versek jutottak eszembe, magamban szavaltam el őket, mintha a bélésselyemből olvasnám ki. És a nyakuk vén volt, az arcuk elhasznált – tiltott módon egyértelművé vált, amíg ezek az urak az én halálomról beszéltek, hogy ők nem menekülhetnek a magukétól. Ahol az én verseim álltak a fehér selyemben, ott volt felravatalozva a fejük.
Szeretem a kalapos embereket, mert amikor leemelik a kalapjukat, bepillantást engednek az agyukba. És a mai napig lesütöm a szememet, amikor ez történik. Ne nézz oda, a végén még túl sokat fogsz látni. Soha nem tudnék magamnak fehér béléses fejfedőt venni, lüktet a halántékom, mert rögtön arra kell gondolnom, hogy a kalapbélés elől a fej semmit nem tud elrejteni, minden kalap előtt eltűnnek a titkai.
Mindezt elmondhatom, megemlíthetem a barackfát, a kalapok fehér selymét – de azt elmagyarázni, amit bennem előidéztek, szavakkal nem tudom. A szavak a beszédre vannak szabva, talán pontos és találó is ez a szabás. Csak a beszédre valók, vagy mondjuk még az írásra is alkalmasak. De a barackfák csavarhúzó-ágait és az agy-kalapot ők sem értik. Nem képviselhetik azt, ami a homlok mögött történik.
Könyveket olvasni, netán írni – ez semmit nem orvosol. Ha meg kell magyaráznom, miért látok egy könyvet szigorúan szerkesztettnek, egy másikat sekélyesnek, akkor csak azoknak a szöveghelyeknek a gyakoriságára hivatkozhatok, amelyek a fejben őrült bolyongást idéznek elő, a helyekre, amelyek a gondolataimat oda húzzák, ahol nem maradhatnak meg a szavak. Minél sűrűbben vannak ilyen helyek a szövegben, annál feszesebb, minél ritkábban, annál sekélyesebb. Egy szöveg minőségének a mércéje számomra mindig ez az egyetlenegy volt: elindul-e a fejben ez a néma bolyongás, vagy nem. Minden jó mondat oda torkollik a fejben, ahol az, amit kivált, másképpen beszél magával, nem szavakban. És ha azt mondom, hogy a könyvek megváltoztattak, akkor ez emiatt történt. És – noha sokszor állítják – ebben a tekintetben nincs különbség líra és próza között. A prózának ugyanazt a sűrűséget kell tartania, akkor is, ha másként valósítja azt meg, mivel hosszabb lélegzetvételű. Bruno Ganz, aki sokszor szaval verseket, ezt mondja egy interjúban: „Igen, a lírában lehetséges, hogy egyetlen sor felnyisson egy hatalmas teret, mégpedig azon keresztül, ami a szavaknak értelmet ad. Ez aztán különös módon összekapcsolódik a következő sorral, az új terek állandóan felnyílnak. Tehát nem úgy, mint a lineáris szerkezetű prózában, a fejtegetés, érvelés módján. Ott a késleltetéssel, vagy a szöveget keresztül-kasul átjáró mozgásokkal találkozhatunk. Számomra a líra egy tágas térben áll, levegővel beburkolva. Mindig többet jelent, mindig többet mozdít annál, mint amit közvetlenül a szavak mondanak.”[3]
Bruno Ganz találóan fogalmazta meg, hogy mi történik, amikor valakit magával ragad egy szöveg. És ez minden írásra igaz, a prózára is, kristálytisztán látszik, hogyan működik. Hanna Krallnál például: „A bécsi Gestapótól Auschwitzbe vitték. Ott karanténban volt; három hónappal később – tovább nem maradhatott, mert Mauthausenben várta a férje – odament Doktor Mengeléhez a feljáróra, azt mondta neki, hogy ápolónő, és arra kérte, hogy a transzportot kísérhesse. […] Doktor Mengele ott a feljárón, de előkelően és udvariasan, rövid vizsgát tartott. „Hogyan különbözteti meg az artériás vérzést a vénás vérzéstől?”, kérdezte. Ezt tudta, hiszen a gettóban a tífuszkórházban betegápolást tanult. „Percenként milyen gyakran lélegzik az ember?”, kérdezett Doktor Mengele tovább. Ezt nem tudta, és megijedt. „Percenként hányszor ver a szív?” kérdezte, mint egy megértő tanár, aki nem szereti megbuktatni a vizsgázókat. „Attól függ”, felelte ő, „hogy fél-e az ember, és hogy milyen magas.” Doktor Mengele felnevetett, és akkor ő észrevette, hogy a két metszőfoga között rés van, Diasztéma, jutott eszébe a megnevezés a betegápolói tanfolyamról. Egy ilyen rést a fogak között diasztémának neveznek.”[4] Hanna Krall dokumentál, a szóbeli stílusban meghagyott mondatokból álló írás az izgalom nélküli pontosság felé tart, élesen hallható csendbe fut. A mondatok egyszerre beszélnek és figyelnek, és olvasáskor a tények szinte elviselhetetlen közelségében tartanak. Hanna Krall minden kommentárt megtagad tőlünk, a tömörítés és a tények elrendezése folytán kérlelhetetlen közvetlenség jön létre, ami elkezd visszhangzani a fejünkben. A szerző dokumentált valóságai látszólag önmagukat beszélik el. De ez Hanna Krall nagyszerűsége, hogy elhagyja a kommentárokat, és mégis ott áll minden mondat mögött, láthatatlanul belemosódva. Fikció nélküli, nyomatékos irodalmiasítás ez, csupán a szavak, a sorrend, a snittek öntudatának segítségével. Hanna Krall könyveiben a megtörténtet visszahelyezi a megélt rejtekhelyére.
Egy másik példa Alexandru Vona, aki a fikcióval dolgozik. De ez a fikció dokumentumszerű. Vona mondatai ragyognak, mert olyan csupaszok. Az otthon levés érzését így írja le: „… ha este a sötétben belépek a szobába, felismerem a széket, mert tudom, hogy abban a pillanatban ott kell állnia, de (tudom, hogy) egy másik, sötétségbe burkolózó szobában nem ismerném fel – mert idegen helyen egyáltalán nem látnék semmit.”[5] Vagy: „Az egész város olyan volt, mint a koncertteremben a mellettem ülő árnyékának rezzenéstelen körvonalai.”[6] Vagy: „Mindig jobban figyelek a saját arckifejezésemre, mint a beszélgetőtársaméra, és magamról mégis alig tudok többet mondani, mint azt, ami a másik szemében visszatükröződik.”[7] Vona mondatainak lapidárissága őrült bolyongást idéz elő, a megállapítás elidegenedik saját magától, paradigmává szélesedik, és nem tudom, hogyan és miért. Amit a mondat a fejben megmozdít, azt az ember nem is gondolná, ha magát kívülről nézi.

355b9658-e843-41d1-8801-41d38116205f

De egy szöveg metaforikus is lehet, láthatóan képekbe szőtt, mint António Lobo Antunesnél, és ebből kiindulva is torkollhat az önmagát elveszítő bolyongásba: „Fekete kedv, felhőszínű dühös melankólia gyűlt a tenger fölé, párnák párnákra tornyosultak, gomolygásuk redői tafotából voltak.”[8], írja És visszatérnek a karavellák című regényében.
Az itt idézett három szerző egymástól egészen különböző módon ír, és a fejemben mégis ugyanazt érik el, a mondataik lebilincselnek és elképesztenek, úgyhogy zavarodott és kábult leszek, mintha saját magam mellett állnék, és a mondatokkal a saját életemen kell dolgoznom. A prózában jól sikerült mondatokat gyakran azzal dicsérik, hogy líraiak. Talán azért, mert alkalmas arra, hogy önmagában megálljon. De ez csak a líra jó mondataira érvényes, a sekélyesekre nem. Itt vagy ott, csak két jó mondat hasonlíthat egymásra. Ez a mondat: „Ha a madarak meghalnak, a hasukkal felfelé sodródnak a szélben”, Antunes prózájában magától értetődő. És csak azért hangzik azonnal úgy, mint a jó líra, mert ez jó próza.            A cselekvésre vonatkozó szavakban – nem pedig azokban, amelyek a gondolkodásra vonatkoznak – már éppen elég csapda volt. De aztán elszöktem a világ rojtjairól, átléptem az aszfaltra, ahol a szőnyeg volt. Tizenöt éves voltam, amikor a városba költöztem, egészen más dolgokkal találkoztam, és megtanultam románul. Az elején nehéz volt, nagyon kellett figyelnem, ez megterhelt. Most már megvolt a kopogós gyíkcipőm, de mintha én magam hiányoztam volna. Úgy éreztem, mintha csak a lábujjhegyeim maradtak volna belőlem, hogy legyen valami a tűsarkú cipőben, amikor a városban jártam. A lehető legkevesebbet beszéltem. És aztán, fél év múlva, egyszerre szinte minden újra ott volt a helyén, mintha semmit sem kellene tennem, mintha a járdaszegélyek, a hivatali pénztárablakok, a villamosok és az üzletekben minden holmi az én számomra tanulta volna meg ezt a nyelvet.
Amikor a környezetünk csak azt a nyelvet beszéli, amit mi nem tudunk, akkor az egész környező vidékkel együtt fülelünk a nyelvre. És ha elég sokáig maradunk ott, akkor a vidékben levő idő megtanulja számunkra a nyelvet. Így volt ez velem, és az értelmem egyáltalán nem fogta fel, hogyan történt. Azt hiszem, alábecsüljük a szavakra való odahallgatásunkat. A figyelmes hallgatás azonban a beszéd előkészülete. Egy napon a szám magától kezdett el megszólalni. A román nyelv akkorra olyanná vált, mint a sajátom. A szavaknak elnyílt a szemük csodálkozásukban, amikor – akaratlanul is – a saját német szavaimhoz kellett hasonlítanom őket. Néha bosszantó, torznak tűnő zavarosságuk érzéki volt, pimasz, és meghökkentően gyönyörű.
A falusi nyelvjárásban így mondtuk: a szél JÁR [der Wind GEHT]. Az iskolában viszont, ahol a standard németet kellett használni, azt mondták: a szél FÚJ [der Wind WEHT]. És hétéves koromban ez számomra úgy hangzott, mintha fájdalmat okozna saját magának [sich wehtun]. És románul így mondták: a szél ÜT [der Wind SCHLÄGT], vântul bate. A mozgás zaját azonnal lehetett hallani, amikor azt mondtuk: üt, és akkor a szél nem magának fájt, hanem másokat bántott. Amilyen különböző volt a szél fúvása, ugyanolyan eltérő volt az is, ahogyan ez abbamaradt. Németül így mondják: a szél ELÜLT [der Wind hat sich GELEGT], ez sima és vízszintes. Románul azt mondják: a szél MEGÁLLT [der Wind ist STEHENGEBLIEBEN], vântul a stat. Ez meredek és függőleges. A szél példája csak egy a számtalan és állandóan működő elmozdulás közül, amelyek a nyelvek között egy és ugyanazon tény esetében megtörténnek. Szinte minden mondat egy más pillantás, más szemszög. A román nyelv a világot annyira másképpen látta, amennyire másak voltak a szavai. És minden másképpen volt belefűzve a nyelvtan hálózatába.
A liliom, crin, románul hímnemű. Világos, hogy a nőnemű liliom [DIE Lilie] más szemmel néz ránk, mint a hímnemű liliom [DER Lilie]. Németül egy liliomhölggyel, románul egy liliomúrral van dolgunk. Ha mindkét látásmódot ismerjük, ezek összekapcsolódnak a fejünkben. A nőnem és a hímnem nézőpontja felhasad, és a liliomban egymásba ring egy nő és egy férfi. A tárgy belsejében egy parányi spektákulum megy végbe, mert már nem ismeri egészen önmagát. Mi lesz a liliomból két, egyidőben működő nyelvben? Egy női orr egy férfiarcon, fehér kesztyű vagy gallér. Jövés-menés-illata van, vagy időben-megmaradás-illata. A két nyelv lezárt, mozdulatlan liliomából egy rejtélyes, soha véget nem érő történés lett a két liliom-látásmód összekapcsolódása révén. Egy ilyen kétrétegű liliom mindig ott nyugtalankodik a fejünkben, és magáról meg a világról ezért mindig valami váratlan dolgot mond. Többet látunk benne, mint az egynyelvű liliomban.
Az egyik nyelvből a másikba vezető úton átváltozások történnek. Az anyanyelv látásmódja szembekerül az idegen nyelv más látásával. Az anyanyelv birtokába szinte saját közreműködésünk nélkül jutunk. Ez a hozományunk, ami észrevétlenül jön létre. Ami felbecsüli értékét: a később hozzá csatlakozó, másképpen megszerzett idegen nyelv. Az addig egyértelműnek hitt szavak közül hirtelen ránk villan azok esetlegessége. Az anyanyelv ettől a pillanattól kezdve nem a tárgyak egyetlen rögzített helye, az anyanyelv szava nem a dolgok egyetlen mértéke. Biztosan igaz, hogy az anyanyelv elmozdíthatatlan abban, amit számunkra jelent. Nagyjából továbbra is hinni fogunk ennek a mértéknek, akkor is, ha azt viszonylagossá teszi egy később megtanult nyelv más látásmódja. Tudjuk, hogy ez a legbiztosabb és legszükségesebb mérték, amink van, akkor is, ha véletlenszerű, ugyanakkor ösztönszerű. Az erőfeszítés ára nélkül áll a szánk rendelkezésére, anélkül, hogy tudatosan vagy szándékosan megtanultuk volna. Az anyanyelv a pillanatnyi szükségben, feltétlenül ott van, mint a saját bőrünk.
És ugyanolyan sérülékeny is, ha mások becsmérlik, megvetik vagy egyenesen megtiltják a használatát. Aki – ahogyan én is – Romániában a nyelvjárást beszélő faluból, az iskolában hiányosan elsajátított standardnémet-tudással bekerült az ország nyelvének környezetébe, a román városba, annak bizony nehéz dolga volt. A városban töltött első két évem alatt általában egyszerűbb volt, hogy egy ismeretlen helyen megtaláljam a helyes utat, mint az ország nyelvében a helyes szót. Úgy voltam a románnal, mint a zsebpénzemmel. Alig kezdett csábítani egy tárgy valamelyik üzletben, a pénzem máris túl kevés volt ahhoz, hogy kifizessem. Amit el akartam mondani, azért meg kellett fizetnem a megfelelő szavakkal, és sokat nem ismertem, az a kevés pedig, amit ismertem, nem jutott idejében eszembe. De ma tudom, hogy ez a fokozatosság, ez a késlekedés, ami a saját gondolkodásom szintje alá kényszerített, időt adott nekem arra, hogy megcsodáljam a dolgok átváltozását, ami a román nyelv megismerése közben következett be. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez megtörtént. Mennyire más pillantás vetül a fecskére [Schwalbe] a román nyelvben, ahol ezt a madarat így hívják: rândunica, azaz SORBANÜLŐCSKE [REIHENSITZCHEN]. Mennyivel több van ebben, mint a német szóban. A madár neve elmondja nekem, hogy a fecskék fekete sorokban ülnek a villanydróton, az egyik egészen közel a másikhoz. Én ezt, amikor a román szót még nem ismertem, minden nyáron láttam. Elámultam rajta, hogy a fecskét ilyen szépen is meg lehet nevezni.
Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a román nyelv szavai érzékletesebbeknek, a saját tapasztalatomhoz találóbbnak bizonyultak az anyanyelvem szavainál. Nem akartam többé nélkülözni az átváltozások trapézmutatványait. Sem beszédben, sem írásban. A könyveimben eddig egyetlen mondatot sem írtam románul. De világos, hogy a román nyelv velem együtt ír, mert belenőtt a látásmódomba, a tekintetembe.
Az anyanyelvnek nem árt, ha a véletlenszerűségei megmutatkoznak más nyelvek nézőpontjának tükrében. Éppen ellenkezőleg: ha az anyanyelvünket egy másik nyelv segítségével, azaz egy más látásmóddal szemmel tartjuk, az egy újra és újra megerősített bizalomhoz, hitelességhez vezet, erőfeszítés nélküli szeretethez. Az anyanyelvemet soha nem azért szerettem, mert jobb lett volna másnál, hanem azért, mert a legjobban ismertem, és a legmélyebb bizalom kapcsolt hozzá.

60c2ef87-376f-4306-b939-df10bfa086d1

Az anyanyelvbe vetett ösztönös bizalmat sajnos meg is semmisítheti valami. A nácik zsidóüldözései után Paul Celannak együtt kellett élnie azzal, hogy a német, az anyanyelve, egyben az anyja gyilkosainak nyelve is. Celan ebben a jeges hasadékban állva sem szabadulhatott a saját nyelvétől, hiszen már a legelső szóban, amit kimondott, amikor beszélni tanult, ez a nyelv már benne volt. Ez a nyelv befészkelte magát a fejébe, hozzánőtt, és ott is kellett maradnia. Noha a koncentrációs táborok kéményeinek füstjét hozta magával, Celannak továbbra is hagynia kellett, hogy ez a nyelv legyen számára a legintimebb kifejezés nyelve, annak ellenére, hogy választhatott volna a jiddis, a román és az orosz közül, mert ezeket is korán megtanulta abban a környezetben, ahol felnőtt, később pedig a franciát használta nap mint nap. Egészen másként volt ez Georges-Arthur Goldschmidtnél. A zsidóüldözés után elzárkózott a német nyelvtől, és évtizedekig csak franciául írt. De a németet nem felejtette el. És későbbi, németül írt könyvei olyan virtuózak, hogy a legtöbb Németországban írt könyv hozzájuk képest száraz és sekélyes. Azt is mondhatnánk, Goldschmidtet hosszú időre megfosztották az anyanyelvétől.
Számos német szerző abban a hitben ringatja magát, hogy az anyanyelv – ha éppen ezen múlna – bármi mást helyettesíteni és pótolni tudna. Noha az ő esetükben még soha nem múlt ezen, ezt mondják: A NYELV HAZA. Az írók, akiktől a hazájukat nem vitatja el senki, akiknek az otthonukat nem fenyegeti veszély, hanem az minden további nélkül a rendelkezésükre áll, bosszantanak ezzel a kijelentésükkel. Aki németként az mondja, A NYELV HAZA, annak kötelessége, hogy valahogyan viszonyuljon azokhoz, akik ezt a mondatot meghatározták. És emigránsok voltak, akik meghatározták, akik Hitler gyilkosságaitól csak elmenekülve szabadulhattak meg. Rájuk vonatkoztatva A NYELV HAZA hirtelen üres önigazolássá zsugorodik. Csupán annyit jelent: „Még létezem.” A NYELV HAZA az emigránsok számára a kilátástalan idegenségben a saját szájukba adott ragaszkodás volt saját magukhoz. Azoknak, akiket a hazájuk kedvük szerint enged jönni és menni, nem kellene koptatniuk ezt a mondatot. Biztos talaj van a lábuk alatt. Ha az ő szájukból hangzik el, a mondat kioltja a menekülők minden veszteségét. Azt sugallja, hogy az emigránsok eltekinthetnek egész egzisztenciájuk összeomlásától, a magánytól, örökre megtört önértelmezésüktől, mert az anyanyelv – amit a koponyájukba zárva hordozható hazaként magukkal visznek – mindenért kárpótolja őket. De az anyanyelvet magunkkal vinni nem lehetőség, hanem egyszerűen nincs más választásunk. Csak akkor nem lenne nálunk, ha meghalnánk – de ennek a hazához semmi köze.
Nem szeretem a „haza” szót, Romániában ezt magával a hazával együtt két csoport is kisajátította. Az egyik a falvak polkabajnokaiból és erkölcsszakértőiből állt, a másik a diktatúra hivatalnokaiból és tányérnyalóiból. A falusi haza: németkedés, az állami haza: gondolkodás nélküli engedelmesség és az elnyomástól való vak félelem. Mindkét haza-fogalom provinciális, xenofób és arrogáns. Mindenütt árulást szimatoltak. Mindkettő ellenségeket keresett, az ítéletük gyűlölettel teli, pontatlan és megváltoztathatatlan volt. Mindkettő rest volt egy hibás ítéletet később újragondolni. Mindkettő a rokoni felelősségre és annak ököljogára hagyatkozott.
A falusiak az első könyvem megjelenése után szembeköptek, ha a város utcáin találkoztunk – mert a faluba már vissza se mertem menni. Otthon pedig a borbély közölte nagyapámmal, egy akkor már majdnem kilencven éves bácsival, aki már évtizedek óta minden héten a kuncsaftja volt, hogy többet soha nem fogja megborotválni. A parasztok nem akartak többet anyámmal egy traktorba vagy szekérre ülni, megbüntették és egyedül hagyták a végtelen kukoricaföldeken, amiért ilyen elvetemült lánya volt. Más okokból ugyan, de ugyanabba a magányba taszították, amilyet gyerekként én is átéltem. És eljött hozzám a városba, sírt, de próbált szemrehányások nélkül beszélni, és mégis vád volt minden szava, amikor ezt mondta: „Hagyd már békén a falut, nem tudsz valami másról írni? Nekem ott kell élnem, neked nem.” A városban az államhivatalnokok elráncigáltak kihallgatásra, és megbízták a falusi rendőrt, hogy anyámat egy egész napra zárja az irodájába. Soha nem engedtem, hogy a családom beleszóljon abba, amit írtam vagy nyilvánosság előtt elmondtam. Nem is beszéltem nekik arról, hogy mivel foglalkozom, és ők nem kérdeztek erről. Tudtam, hogy kockázatos, amit teszek, és kívül akartam tudni őket ebből a veszélyből. A falu és az állam rokoni megtorlásokra épülő rendszere azonban felelősségre vonta őket abban, amihez semmi közük nem volt. Bűntudatom volt ezért, de semmit nem változtathattam, nem vonhattam vissza egy szavamat sem velük vagy az állammal szemben. Haza volt-e ez a hely, csak mert mindkét haza-párt nyelvét ismertem? Éppen azért, mert ismertem ezeket a nyelveket, odáig jutottunk, hogy nem akartuk és nem is tudtuk ugyanazokat a nyelveket beszélni. Mondataink tartalma már az első szónál összeegyeztethetetlen volt.
Jorge Semprun egyik mondatához tartom magam. Federico Sánchez búcsúzik című könyvében áll, és összegzi a KZ-fogoly, illetve a Franco-diktatúra elől emigrált, idegenben élő Semprun tapasztalatát: „Nem a nyelv a haza, hanem az, amit beszélnek.”[9] Ez a mondat tud arról a minimális belső egyetértésről az elmondottak tartalmával, ami ahhoz szükséges, hogy úgy érezzük: hozzátartozunk a nyelvhez, és ahhoz, aki használja. Hogyan is lehetne számára haza Franco Spanyolországában a spanyol nyelv? Az anyanyelvén elmondott szavak az életére törtek. Semprun belátása, A HAZA AZ, AMIT BESZÉLNEK, gondolkodik, ahelyett, hogy az egzisztencia legnyomorúságosabb pillanatában a hazával kacérkodna. És hány iránit vetnek ma is egyetlen perzsa mondatért börtönbe. Hány kínai, kubai, észak-koreai, iraki nem lehet az anyanyelvében egy pillanatig sem otthon. Vagy talán Zaharovnak lehetett hazája az orosz nyelvben, házi őrizetben?
Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Hiszen minden diktatúra, akár jobb-, akár baloldali, ateista vagy istenekre hagyatkozó, a szolgálatába állítja a nyelvet. Az első könyvemben, ami a bánáti sváb faluban töltött gyerekkorról szólt, a román kiadó annyi minden mellett még a BŐRÖND szót is cenzúrázta. Izgató szónak számított, mert a német kisebbség kivándorlásáról hallgatni kellett. Ez a kisajátítás eltakarja a szavak szemét, és megpróbálja eltörölni a nyelv szavakon belüli értelmét és érthetőségét. A rendeleteket követő nyelv ellenséges lesz, mint a méltóságtól való megfosztás maga. Itt a hazáról, otthonról szó sem lehet.
Románul a szájpadlás a SZÁJ EGE [MUNDHIMMEL], cerul gurii. Ez románul nem hangzik patetikusan. Románul mindig új, váratlan fordulatokban és hosszú átkokban lehet káromkodni. A német nyelv ebben a tekintetben egészen puritán. Sokszor gondoltam, hogy ott, ahol a szájpadlás a száj ege, ott sok a hely, a szitkok a keserűség kiszámíthatatlan, poétikusan rosszindulatú tirádái lesznek. Egy jól sikerült román káromkodás már félig kész forradalom a szájpadlásunk alatt, mondtam akkor román barátaimnak. Ezért nem lázadnak fel az emberek a diktatúra ellen, egy szitkozódással letudják a dühüket.
Amikor már folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, még mindig elképedéssel füleltem ennek a nyelvnek a vakmerő képeire, fordulataira. A szavak látszólag jelentéktelenek voltak, és mégis a legtalálóbb politikai üzeneteket hordozták. Egy-egy szóban egész történet volt, ami önmagát mesélte, anélkül, hogy el kellett volna mondani azt. Az ország, ahogyan azt a szegénység mindenütt magával hozza, tele volt csótányokkal. A csótányokat OROSZOKnak nevezték, a lámpaernyő nélküli csupasz villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak, a napraforgómagokat OROSZ RÁGÓGUMInak. Az egyszerű emberek nap mint nap a Nagy Testvér ellen fordultak furfangos, megvető szójátékaikkal. Az értelem összefüggései rejtve maradtak, ami a kifejezéseket annál gúnyosabbá tette. Amikor az üzletekben már csak füstölt csülköt lehetett kapni, amin hús sem volt, csak csont és köröm, ezeket TORNACIPŐnek nevezték el. Az ilyen jellegű politikai állásfoglalást nem lehetett megakadályozni.
A szegénység hozzátartozott a mindennapi élethez. Ha az ember a nyomorral viccelődött, azzal saját magát is kigúnyolta. De a gúnyban ott voltak a vágyak is, és karizmatikussá tették azt. Persze kivételekkel. Egy könnyűipari gimnáziumban, ahol egy ideig tanítottam, az egyik tanár alkatrésznek nevezte a diákokat, amikor felszólította őket: Popescu alkatrész, a táblához. A gépgyárban egy törpe volt a futár, aki az iratokat szállította, mert a gyár három épülete a város különböző részeiben volt. Amikor kopogott, nem lehetett őt látni, mert a nem ért fel az ajtó üvegéig. A gyárban úgy nevezték: NINCS ITT ÚR. Vagy a cigányokat, akik a vályogviskók nyomorát maguk mögött hagyva a gyárban fűtőig vagy szerszámlakatosig vitték, megvetéssel SELYEMCIGÁNYOKnak nevezték.
Ha a talpraesett, szinte minden helyzetben alkalmazható humort a diktatúra minden pillanatában megcsodáljuk, ez azt is jelenti, hogy elnézzük és kiszépítjük ballépéseit. Ahol a humor a kilátástalanságból ered, szellemességét a kétségbeesésből meríti, elmosódnak a határok a szórakozás és a méltóságtól való megfosztás között. A humornak csattanókra van szüksége, és ezek csak akkor szikrázhatnak fel, ha kegyetlenek. Verbális sziporkákról van szó. Voltak emberek, akiknek minden helyzetre volt egy viccük, talpraesettek voltak, variációk és kombinációk urai, egyenesen viccekre edzették magukat, a viccek bajnokai voltak. De ha ezek a viccek kivétel nélkül minden helyzetben ott voltak, sok közülük a legocsmányabb rasszizmusba siklott át. Az emberek megvetését magatartásformává tették. Néha megfigyeltem a gyári kollégáknál, akik akár órákon keresztül is képesek voltak viccelődni, hogy ezt a fajta emlékezetet nemcsak a verbális poénok szintjén gyakorolták, hanem minden és mindenki lenézésében is, ami vagy aki körülöttük volt. Az arrogancia, ami szükségszerűen jelen van minden poénban, reflexió nélküli megszokássá alakult. Egyfajta szakmai ártalom volt ez a viccelődők számára, ők eltorzultak, célt tévesztettek anélkül, hogy észrevették volna. Így kísérte a bűnös államhatalom ellen irányuló, szubverzív vicceket a rasszizmus. A gyár minden gyakorlott viccmondója esetében külön statisztikát lehetett volna készíteni, hogy hány szubverzív poénra jut egy rasszista vicc.            Ugyanígy van ez a szólásokkal, közmondásokkal vagy a rímes mondókákkal, amelyek dallama rögtön az emlékezetünkbe vésődik, és az egész kifejezés olyan simára csiszolt és zárt, hogy nem találunk benne hibát, hanem egyszerűen csak elkezdjük ismételni. A szabad piacgazdaságban például a reklám alkalmazza mondataiban és képeiben a csattanók hatékonyságát. Amikor Németországba érkeztem, megrémített egy költöztető cég reklámja, ezzel a mondattal: „Velünk lábra kelnek a bútorok.” A lábra kelt bútorokat csak a titkosszolgálat tudatosan elhelyezett jelzéseiként ismerem. Hazaértem, és láttam, hogy amíg nem voltam otthon, a szobából a szék átsétált a konyhába. A kép a falról a szobán átrepülve ráesett az ágyra.
Mostanában láttam Berlinben valamelyik buszmegállóban egy plakátot, egy női nyakat ábrázol, rajta két friss lövésnyom van. Az alsóból egy vércsepp folyik lefelé. Ez egy internetszolgáltató reklámja. Egy másik plakáton egy tűsarkú cipő egy férfikezet tapos. Nem tehetek róla, hogy komolyan veszem a képeket, és a szükségtelen, ezért a legaljasabb bántalmazást látom bennük, az alaptalan támadást. Nyegle játszadozást a kínzással és a gyilkossággal. Mi köze egy cipő csinosságának ahhoz, hogy egy emberi kézen áll? Az én szememben ezzel a cég csak lealacsonyítja a termékét. A gyönyörű cipőt, amit a plakáton láttam, soha nem tudnám megvásárolni, mert mindig eszembe jutna vele együtt a széttaposott kéz története. Ezt többé nem lehet elválasztani a cipőtől. Még nagyobb is, mint a cipő, fojtogatja az emlékezetemet. A cipő színe és a varrásának technikája eltűnik, de a kéz, amit taposott, világosan megmarad a fejemben. Többé soha nem kell megnéznem a plakátot, és mégis pontosan fel tudom idézni, hogy milyen helyzetben volt ott a férfi keze, amikor ráléptek.
Az emlékezet választása nem lep meg, mert olyan, amilyennek lennie kell: a brutalitáshoz kapcsolódva minden szépség elveszíti saját értelmét, kifordul magából és ellentétébe csap át, obszcénné válik. Így van ez a szép emberekkel, akik másokat bántanak, szép tájakkal, ahol emberi nyomor lakozik, és így van az aszfalton járó gyíkcipőkkel is, még akkor is, ha a kopogásuk után megfordulok az utcán. A cipőreklám azoknak az embereknek az emlékével zaklat, akiket személyesen ismertem, és akiket a diktatúrában kínoztak, akiket láttam összeomlani. Ez a kecses cipő a plakáton az én szememben mindenre képes. Soha nem lehetne az enyém, még ajándékként sem fogadnám el. Nem lennék benne biztos, hogy a cipő nem tér vissza a kéztaposás rossz szokásához anélkül, hogy észrevenném.
Az ilyen reklámot csak az tudja kitalálni, aki egy pillanatig sem gondol bele, hogy az erőszak fáj, és eltorzítja az embereket. Egy cipőt ilyen történettel megterhelni – ez nem az esztétika kifinomultsága, hanem brutalitással való felőrlése. Az ilyen reklámplakátok nagysága és csendje a szemeknek szánt mindennapi program. A plakátok megrágalmazzák az ábrázolt terméket, noha a szándékuk az, hogy kimagaslónak mutassák. A plakátok nagysága és csendje befészkeli magát a fejünkbe. Amíg a buszra várunk, a gyerekkocsit toljuk, a tele zacskókat cipeljük hazafelé a piacról, naponta süllyed egy-egy kicsit az a nagyon fontos küszöb, ami meghatározza, hogy mitől kezdve fájdalmas valami mások számára. Olyan csendben, mint a plakátok, a brutalitás felismerése becsúszik a civil mérték alá, amelyet pedig fenn kellene tartani. Amíg a plakátok makacsul vissza- és visszatérnek a szemem elé, szívesen megkérdezném a reklám és a cipő készítőjét: Még meddig akartok elmenni? Hol van nálatok a gyíkcipő határa?
Minden nap elhatározom, hogy figyelmen kívül hagyom a plakátokat, és mégis oda kell néznem. Cinikus módon tehát nagyon is jól működik nálam a reklám. Csak éppen a hatása fordított. Az olyan vásárlókkal, mint én, aki a legboldogabb lenne, ha az övé lehetne a gyíkcipő, ha éppen nem kompromittálná ez a reklám, nem számol senki. Attól tartok, a plakátkészítők nem tudatlanok, hanem reálisan gondolkodnak: a legtöbb vásárló a plakát láttán nem gondol semmi rosszra, nem lesz hűtlen a márkához, hanem lelkesen elmegy az üzletbe. Arról a néhányról, akik megrémülnek, mert komolyan veszik a képeket, könnyű szívvel le lehet mondani.
Sokszor láttam apámat, mielőtt kilépett volna a házból, ahogyan ráköp a cipőjére, és egy ronggyal eldörzsöli a köpést. A leköpött cipő csillogott. A nyál volt az orvosság a szúnyogcsípésekre, a tövisek szúrásaira, az égési sebekre, a felhorzsolt térdre és könyökre. Nyállal lehetett eltüntetni a piszkot, ha az utcán járva a sár felcsapott a harisnyára vagy a kabát szegélyére, és az összemaszatolt bőrről is. Gyerekként azt gondoltam, a köpés mindenre jó. Nyáron hideg a bőrön, télen meleg. Aztán később olvastam az SS és a Wehrmacht fegyelemre idomító szabályairól. Ehhez hozzátartozott a csillogó csizma is. És amikor apám a cipőjére köpött, azt gondoltam: ezt a náciknál tanulta. Pontosan az át sem gondolt apróságokból látszik, hogy ott van benne az SS-katona. Akkor már tudtam a barátaimtól, akiket az egyetem előtt behívtak katonai szolgálatra, hogy a lezüllött román hadseregben is megvolt a cipőpucolás mániája. A katonáknak nem volt mivel a lövést gyakorolni, mert a puskagolyó túl drága volt, de a szájukban volt nyál. Minél kevesebbet lehetett célba lőni, annál többet gyakorolhatták a cipőpucolást. Cipőkrém az egész országban sehol nem volt. Egyik barátomnak, aki brácsán játszott, három napig kellett a tisztek cipőjét pucolni, amíg a torka a sok köpéstől egészen kiszáradt, és a keze úgy tele lett vízhólyagokkal, hogy néhány hétig nem tudott a hangszerén gyakorolni.
Nemrég olvastam valami egészen mást a katonákról és a köpésről. Nádas Péter írja a magyar hadsereg és a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába való bevonulásáról, amikor 1968-ban leverték a prágai tavaszt, hogy „a magyar katonai járművek szélvédőjét addig köpdösték a Prága felé vezető úton, hogy az ablaktörők már nem működtek, és mögöttük a magyar katonák reszkettek és sírtak…”[10] A köpés mint a civilek fegyvere a hadsereg ellen.
Ha egy gyerek nagyon hasonlított a szüleire, a faluban úgy mondták: az anyja vagy az apja kiköpött mása [das Kind ist dem Vater (der Mutter) wie aus dem Gesicht gespuckt.]. A vidéknek, ahonnan származom, különös és ártatlan viszonya lehet a köpéshez, különben ezt az önmagában sértő fordulatot nem tekintenék tárgyilagosnak, sőt egyenesen barátságosnak. De ugyanott mondják ezt is emberekről: „Rossz, mint a köpés.” [Er ist schlecht wie Spucke.] És ez a rövid mondat a legdurvább szitok volt, amit valakire lehetett mondani. A köpésnek és a beszédnek köze van egymáshoz. Ahogyan Nádas példája mutatja, a köpködés ott kezdődik, ahol a szó már nem elég, hogy kifejezze a megvetést. Valakit leköpni: ez minden szitkozódáson túltesz. A köpés kemény, testi összetűzés.
A románban, mint a legtöbb újlatin nyelvben, szinte minden szó hangzása hajlékony, és az egyik szó könnyen rímel a másikra. Ezért alig volt olyan helyzet, aminek ne lett volna meg a maga rímes mondókája, szólásmondása, találó fordulata. Sima kifejezések kísérték a mindennapok zuhanásait és repedéseit. Mint a vicceknél is, kétszeres figyelemmel kellett hallgatni őket, hogy eldönthessük: valamikor majd megismételjük-e őket, vagy soha nem fogjuk a szánkra venni. Azt, hogy „Egy cigány távolról embernek látszik” ugyanolyan gyakran mondták, mint hogy „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel hosszabb”, amikor tavaszodott, és délután egyre tovább tartott a világosság, vagy ősszel: „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel rövidebb.” A szólások és közmondások képzelőereje minden nyelvben a szavak pofonütései és bársonyos simogatásai között mozog.
Egy dél-németországi ismerősöm mesélt egy történetet a gyerekkorából, amit a háború utáni Németországban élt át. Szilveszterkor mindig látott olyan petárdákat, amiket kisgyerekek is használhattak. Egy hosszú gyújtózsinórból és a pukkanó hangot adó részből állt, és ZSIDÓDURRnak hívták. Amikor ezt a szót hallotta, úgy értette, DZSÚDÓDURR, és azt gondolta, hogy a hangos robbanás a dzsúdóhoz, a sporthoz kapcsolódik. Egészen tizenhét éves koráig ezt hitte, és ez idő alatt mindig, otthon vagy az üzletben, amikor ezt vásárolta, DZSÚDÓDURRt kért. Soha nem javították ki sem a szülei, sem az árusok. Az ismerősöm azt mondta, hogy később, mikor megtudta a petárda igazi nevét, minden egyes szilveszter esti robbanásért szégyellte magát. Az apja ekkor már halott volt, de az anya még élt, és mégsem volt képes a mai napig sem megkérdezni tőle, hogy hogyan tudta a szilveszteri petárdákat Auschwitz után is ZSIDÓDURRnak nevezni. Miért nem tudja most megkérdezni az anyját, erre voltam kíváncsi. Erre megvonta a vállát.
A nyelv soha és sehol nem volt politikamentes terület, mert nem választható el attól, amit valaki mással teszünk. Mindig az egyszeri esetekben él, és mindig újra fülelni kell rá, hogy mit akar mondani. A cselekvéssel való elválaszthatatlan viszonyában válik legitimmé vagy elfogadhatatlanná, széppé vagy csúnyává, azt is mondhatjuk: jóvá vagy rosszá. Minden nyelv, vagyis minden beszédmód más szemekkel lát.

András Orsolya fordítása

Herta Müller: In jeder Sprache sitzen andere Augen. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München: Carl Hanser Verlag, 2003. 7-39.

 

[1] Alexandru Vona: Die vermauerten Fenster. (Bukarest, 1993), német ford. Georg Aescht. Reinbeck 1997. 47.
[2] Vona, 43.
[3] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. november 18.
[4] Hanna Krall: Legoland. Német ford. Wanja W. Ronge, Frankfurt am Main 1990. 43.
[5] Vona, i.m., 11.
[6] Uo., 55.
[7] Uo., 1.
[8] António Lobo Antunes: Die Vögel kommen zurück (Lisszabon, 1981), német ford. Ray-Güde Mertin, München 1989. 68.
[9] Jorge Semprun: Federico Sánchez verabschiedet sich. Német ford. Wolfram Bayer, Frankfurt am Main 1994, 13.
[10] Nádas Péter: Parasitäre Systeme. In: Neue Zürcher Zeitung, 4/5., 2000. november.