András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Máté Irén: Es Mal Pas (részletek)

Alcudiában vasárnap van a piac. Ha egy kis nyüzsgésre vágysz, vagy meg szeretnéd kóstolni a helyi finomságokat, ott a helyed. Én is ott jártam, kicsit szétnéztem, de egy epekrízis miatt egy falatot sem ehettem. Majd kedden bepótolom, amikor a szomszédos településen, Poliencában újra összegyűl a sokadalom. Aztán kimentem a tengerpartra, abba az öbölbe, ahol a kék árnyalatainak káprázata a végtelenségbe nyúlik. A víz hideg volt, a készülődés hosszadalmas, az úszás pedig rövid.
Már meséltem, hogy az évek során különböző okokból senki sem tudott eljönni velem ide azok közül, akiket igazán szeretek. Ez eleinte fájt, de később adódott rá alkalom, hogy örömömet megosszam a kiadói kollégákkal vagy a barátaimmal. Elhoztam magammal, akit tudtam. Most is azt szerettem volna, ha elkísér valaki. De meghívásomra adott őszinte válasza ráébresztett a valóságra… Tudod, én inkább ibizás vagyok, nem mallorcás. Paraszt.
Soha nem szabad alábecsülni, milyen hatással vannak a parasztok a hölgyekre.
Így hát ezen a héten, amíg itt vagyok, képzeletbeli utazásokat fogok tenni, egy-egy napot töltök a szeretteimmel. Megalapozott illúziók ezek, régóta megálmodott utazások, kijárt volna nekünk egy közös nyaralás. Így szorosabbra fűzhetem a köteléket közöttünk. Ezek az ábrándozások táplálják a szeretetet, a bizalmat bennünk. Amikor az álom szertefoszlik és eltűnik, nem tudni, hová, nemcsak a magány szenvedése marad meg, az érzelmek nem hunynak ki egyből, hanem az emlék tovább él bennem.

Reggel, mikor lementem, anya már ott volt, útra készen felöltözve, mosolyogva, és azt kérdezte, mikor indulunk, és mit kell még magunkkal vinnünk. Nem volt értelme lelohasztani a lelkesedését, úgyhogy siettem. Bedobtam néhány fürdőholmit az autó hátsó ülésére, fogtam a kávét, hogy majd út közben megiszom, és a napunk elkezdődött.
Anya boldog és izgatott volt. Egy távolabbi strand felé indultunk, a Playa Muróhoz, ahol a víz mellig ér, és csak akkor kezd mélyülni, ha már elég messzire belemész. A Földközi-tenger színei aznap valószerűtlenül szépek, tiszták, derűsek voltak. Az út negyed órát tart, és anya végig elragadtatva nézte az olajfákat, amiket azelőtt soha nem látott, az utat szegélyező buja növényzetet (itt szabadon burjánzik, amit otthon a lakásokba és kis cserepekbe kényszerítünk), hol a tengert csodálta, hol a hegyet a keskeny szerpentin mentén. Csak a biciklistákon ütközött meg, akik egyenként vagy csoportosan edzésre indultak. Nem bírta felfogni, minek kínlódnak, hogy annyit pedálozzanak – éppen ő, aki minden sportban jártas volt.
A minket körülvevő szépség ámulatot és számtalan kérdést szült. Mikor találkoztam a vendéglátóinkkal, milyen emberek, hová vezet ez a letérő jobbra? Megbeszéltük, mit fogunk enni, és milyen városokba látogatunk el. Mindent rajongássá és hálává alakított át. Csodálattá irántam, amit nem feltétlenül mondott ki, és a kalandunk iránt. Kiterítettük a homokra a törülközőinket, nem kért napkrémet, sem napszemüveget. Levette a melltartóját, mintha egyedül és fiatalon ült volna egy nudista strandon, kért egy kávét, és rágyújtott.
A kérdések sora folytatódott, mikor és hogyan jutottam ide először, mennyibe kerül egy ilyen nyaralás, honnan érkezik a többi turista, mit fogunk még megnézni, aztán mindenféle megjegyzéseket tett a mellettünk napozókra.
Megkért, hogy készítsek róla néhány fényképet, sok humorral utánozva a szomszédos törülközőkön ülők pózait. Aztán hosszasan fürdőztünk. Mesélt a gyerekkoráról, amikor a Küküllőben fürdött, a szőnyegmosásról, a kenderáztatásról. Annyit nevettünk, hogy belefáradtunk.
Időközben megéheztünk. Ebédre egy kis telepre akartam elvinni, nem is városka ez, a San Pere telep, ahol van egy Casablanca nevű vendéglő a meredek part tetején; lépcsőzetes terasza három szintű, fehér lepedők tartanak árnyékot, a háta mögött hatalmas hegy emelkedik, előtte, a magaslat lábánál, az öböl terül el. A tekintetünk pedig, amíg ettünk és beszélgettünk, átfogta mindazt, amit a legszebb helynek tartok, ahol ebédelni lehet. Mindenképpen azt szerettem volna, hogy az itt elfogyasztott ebédnél velem legyen valaki a családomból.
Megrendeltem, amiről gondoltam, hogy ízlene neki, ő meg azt mondta, hogy úgy érzi magát, mint a fedélzeten, pedig soha nem utazott még hajón. Szellő fújt, a lepedők fodrozódtak, kevés vendég ült ott, az étel remek volt. A szépség sok volt, pazarolta magát. Semmi túlzás, minden kellemes, egyszerű, éppen elég. Azt mondtam, hogy ez olyan hely, ahol félelem és stressz nélkül lehet élni, kevés pénzből. Megkérdezte, miért nem költözöm ide.
A desszert után a magaslatról lesétáltunk a tengerhez, lépcsők vezettek oda a vendéglő egyik oldalától, és leültünk a sárga és rózsaszín virágok közé a köves partra. Elmeséltem neki, hogy itt láttam egyszer egy sellőt. A part szélén ült, arccal a tenger felé, a lába a vízben, meztelen háttal, és a látóhatárt fürkészte. Leültem nem messze tőle, és vártam, hogy mi fog történni. Egy idő után felém fordult, hosszan, nyugodtan nézett, majd lassan felvette az uszonyokat, amik ott hevertek mellette, kecsesen beleereszkedett a vízbe, és kiúszott a nyílt tengerre. Lehetett vagy kilencven éves. Követtem a tekintetemmel, amíg ponttá zsugorodott. Nem tudom, kit várt, miért ült a parton olyan sokáig, nem tudom, hogy visszatért-e valaha. Anyát megérintette a történet, és mondott valamit a nők véghetetlen türelméről. Az arcán ott volt minden átélt bizonytalansága és néhány gyorsan letörült könny.
Nehezen indultunk tovább, de beterveztünk egy roadtripet a sziget nyugati partja mentén. Templomokat és kolostorokat akartunk látni, turistaútvonalakat, amelyek a szikláktól a tengerig vezetnek, városokat, mint Soller, Luck vagy Manacor – ahová mindenképpen el szeretett volna jutni, mert ott született Nadal. Sokat nézte a teniszmeccseket, jól ismerte a fontosabb versenyeket meg a ranglistákat.
Anya nem akart hozzám költözni Bukarestbe, inkább az otthoni egyszerűbb életet választotta, de néha ez-az felcsigázta az érdeklődését, és rövid látogatásai alkalmával kiegészítette vele a világát. Így volt ez a sporttal is, gyorsan megértette a teniszt, a focit, még az ápolónője is megtanulta a bajnokságokon részt vevő csapatokat. Legtöbbször a snookert nézi, amit maga fedezett fel. Kedvenc játékosa Ding Junhui.
A fantasztikus naplemente után, amit a Formentor-fokról láttunk, tapast ettünk az alcudiai kikötőben, viccelődtünk a pincérrel, egy egész szatyrot megtöltöttünk szuvenírekkel, hogy mindenkinek jusson az otthon maradottak közül, és úgy határoztunk, elindulunk visszafelé.
Az autóban már nem volt kedve beszélgetni, nagyon kimerült volt, azt mondta, hogy egyenesen a hálószobába megy, hogy kicsit elnyúljon.
Azóta is így fekszik, már négy hónapja, nagy, tiszta szeme a plafont nézi, nem tud felkelni az ágyból, még segítséggel sem. Az idős sellő türelmével vár, nem panaszkodik, nem méltatlankodik. Azt hiszem, valahogy ott maradt a szigeten.
Néha felhív, és megkérdezi, hogy vagyok, és ha éppen otthon vagyok is, megkér, hogy helyette is utazgassak.

Kedd este van, az ég lilás rózsaszínű, több árnyalatban, aztán kék és szürke. Két perc múlva lemegy a nap. Apa már elaludt. Ez volt az a nap, amikor együtt kellett volna barangolnunk, hogy megmutathassam neki a paradicsomomat.
Reggel nehezen lehet kimozdítani. Jobban szeret beszélgetni, és a szokásos semmiségekről magyarázni. Úgyhogy nem akartam várakozással tölteni az időt.  Kávé után egyenesen a Vincent-öbölbe indultam, ahol reggelente szeretek úszni. Kicsit fújt a szél, és fürdeni tilos volt a nagy hullámok miatt. Egy darabig ott maradtam, és csodáltam a tenger hánykolódását, aztán leereszkedtem a kikötőbe, ami még nem volt zsúfolt, csak néhány kisgyerekes család helyezkedett el a kék nyugágyakon. Kicsit napoztam.
X-0-t játszottam az éggel. Vesztettem. Egymást keresztező vonalak, az égen hagyott csíkok egymásutánja tűnt fel, valahányszor az ujjammal egy kört rajzoltam. A szeretet védőköre volt, ahol, ha belépsz, mindig biztonságban vagy. Így hittem. Apa sokszor a körön kívül felejtett engem. Ma bele akartam foglalni a körömbe, meg akartam könnyíteni számára az utat és a lélegzetvételt. Ez volt a mi napunk, amikor kirúghattunk a hámból.

Már elmenőben volt, mint mindig, kabátban állt az ajtóban néhány percig, és csak nem lépett ki. Mindketten a konyhában voltunk. Hirtelen felálltam a székről, és bementem a gyerekszobába. B néhány hónapos volt, már egy ideje aludt. Egy pillanattal később zokogva jöttem ki, az ölemben a kicsivel, aki nem lélegzett. Apa nyugodtan átvette, lefektette az ágyra, rám parancsolt, hogy gyorsan vessem le a ruhácskáit, aztán a tenyerével ritmikusan nyomkodni kezdte a mellkasát. Néhány mozdulat után B elkezdett szuszogni, aztán felsírt, és bepisilt.
Valami olyasmit mondott, hogy a többi az én dolgom, majd elboldogulok valahogy, és elindult a városba nyugodt lelkiismerettel, hogy most már beülhet egy pohárra. 

Semmi színek alatt nem tudtam rávenni, hogy kimozduljon, hogy együtt utazzunk, nem voltunk sehol. Folyton az indulásra gondoltam, fontolgattam, merre tartsunk, mit nézzünk meg, meddig maradjunk, hol ebédeljünk. De végül is csak a sarki kocsmáig jutottunk, ahol jókedvűen, mindig fél szájjal mosolyogva mindenkinek elmagyarázta, mi is a helyzet Erdéllyel, a mezőgazdasági támogatásokkal, a pappal meg a lányával. Politizálnia nem volt kivel. Gúnyolódott a teniszmeccsen, ami a képernyőn zajlott. A teniszt annyira unta, hogy általában még a helyiségből is távozott miatta. Számára a sziget pletykákra és vitákra korlátozódott, nem is gondoltam volna, milyen társaságban. Én egy aperol spritzet ittam, hallgattam, tanulmányoztam, eszembe jutatott sok mindent a mi beszélgetéseinkből, a tanácsaiból. Mintha egy bukott angyal pályafutását figyeltem volna. Értelmes és jóságos, de nem tudott többé felemelkedni.
Sokak számára nyitott meg lehetőségeket, szinte művészi érzéke volt ehhez. A szép napok koreográfusa volt, bárkivel is lett volna. Szerette az embereket és a történeteket.

*

A szívem egyre lassabban dobogott.
A nap megszokott módon kezdődött. Derűs idő, július eleje, apám születésnapja, aki már néhány éve eltávozott közülünk. A reggeli szelíd napfény tökéletes volt arra, hogy a nyugágyon eldőlve süttessem a bukaresti nyárban lebarnult bőrömet. Egy darabig lustálkodtam, vizet ittam, sétáltam a fűben, ugrottam néhányat a trambulinon, kicsit tornáztam. Vártam, hogy leszálljon a tóra a kócsag, akivel szeretek együtt kávézni, de nem jött. Elég hóbortos, egy ideje ritkán méltat a társaságára. Összességében minden a maga helyén volt. Még én is, meg apám emléke is.
Semmi sürgős tennivaló. Nem üldöztek rámenős hívások vagy követelőző e-mailek. Aznap csak egy találkozó várt rám egy francia szerzővel délben, és egy könyvbemutató a Román Nemzeti Bankban, estefelé, a monetáris elméleteket érintő nyilvános vitával.
A naphoz és magamhoz illően öltöztem fel. Tengerészkék csipkeruhácska, magas sarkú, nude árnyalatú szandál. A hajam és a visszafogott smink későbbre maradt. Bevettem a vitaminjaimat, kíváncsiságból hozzátettem egy kapszulát csípőspaprika-kivonattal, amit igazából édesanyámnak írtak fel, és kiléptem az ajtón. A hátsó ülésre felmászott a kutya, mert csütörtök volt, az a nap, amikor elkísért a kiadóba. Jólesnek azok az órák, amikor Bukarest kiürül, és az utcák szabadok, van hely, levegő, idő.
Dogo felugrott a kanapéra, én leültem az asztalomhoz. Betettem a The best in vocal jazzt, belelapoztam a friss újságokba, és már nyílt is az ajtó. Megérkezett a francia.
Két perc udvarias csevegés után rövid, éles, erős fájdalom nyilallt a gyomorszájamba. Csodálkoztam, mély levegőt vettem, nyilván próbáltam összeszedni magam, hiszen kellemes találkozást szerettem volna. Ittam egy korty vizet, mosolyogtam, de a fájdalom második hulláma nagyon heves volt, és azonnal elfogott. Egy pillanatra kiléptem az irodából. A hirtelen, semmiből feltűnt rosszullét egyre fokozódott. Néhány perc múlva a fájdalom teljesen erőt vett rajtam. Ott hagytam az írót a szerkesztőségben, visszamentem a saját irodámba, az asztalra hajtottam a fejem, és elkezdtem izzadni. Az égető fájdalom az egész gyomromban szétterjedt, mintha csak izzó vasat tartottak volna a hasamon.
Hazatelefonáltam, de sem a fiam, sem A nem vette fel. A fájdalom iszonyú volt, és percről percre csak élesebb lett. A kiadói kollégáktól kellett tehát segítséget kérnem. Odahívtam a titkárnőt, aki fiatal volt, nemrég került hozzánk. Megkérdeztem, hogy tudja-e kezelni a helyzetet, tud-e elsősegélyt nyújtani. Már a szememet sem bírtam nyitva tartani. Nem tudom, milyen arcot vághatott, de a hangja határozott volt, ott maradt mellettem. Elnyúltam a kanapén, a kutya ott volt a lábamnál, és próbáltam elmondani, mit érzek. Lassan szédülés fogott el, minden erőm elszállt, alig jött ki hang a torkomon. Ez volt a pillanat, amikor belátta, hogy sürgősen mentőt kell hívnia.
A szívem egyre lassabban dobogott.

Most, ha havazna a városban, ahol születtem, ha tél lenne, akkor odamennék az ajtód elé, és megnyomnám a csengőt. Késő este van, az utca fényei megvilágítják a hópelyheket, amiket ezerfelé kerget a szél, odakint sehol egy lélek, mindent beborít a hó, az utat, az autókat, az ablakpárkányt, az arcomat. Ajtót nyitsz, és azt mondod, nem vártál. Nem azért jöttem, hogy bemenjek hozzád, hanem csak, hogy elmondjam: egyedül vagyok, teljesen egyedül, és már megszoktam a gondolatot, nem is tűrök meg senkit magam mellett. Anélkül, hogy elsírtam volna magam, vagy megvártam volna a választ, lassan hátrálni kezdtem, aztán sarkon fordultam, és elrohantam. Valamikor régen a kis kristályok egy történetet havaztak a várra. Március végének a történetét. Aztán mindketten a saját utunkra indultunk, egyszerűen, túlságosan messzire.
A szerelem néha átugrik egy generációt.

 A szívem egyre lassabban dobogott.
A 112-nél nem volt szabad mentőautó, a magánkórházak mentőszolgálatainál pedig nem vették fel a telefont. Már nem nagyon tudtam, mi történik körülöttem, nedves borogatás volt az arcomon, a fájdalom majd elvette az eszemet, jajgattam. Kicsit megnyugodtam, amikor B hangját meghallottam. Megfogta a kezemet, kivitte a kutyát az irodából, és azt mondta, hogy útban van felénk egy mentőautó, és hogy minden rendben lesz. Borzasztóan égett és fájt a gyomrom, és szinte elvesztettem az eszméletemet. Úgy éreztem, a pokolban égek.
Több, mint egy órába telt, míg megnézett egy orvos. Szívritmus-zavarom volt, a pulzusom 50 alatt, a vérnyomásom alig 16 fölött, a vércukrom jóval átlépte a 160-at, és össze voltam roskadva a fájdalomtól. Készített egy EKG-t, perfúziót és fájdalomcsillapítót adott, pótolta a folyadékveszteségt, és ki tudja, még mit csinált. Az alacsony pulzus és a kínzó fájdalom további húsz perc után sem változott. Gyorsan összeszedtek engem és az orvosi eszközöket, hogy kórházba szállítsanak.
A hordágyon feküdtem, perfúzióval, jól rögzített testtel, a telefonnal a mellkasomon. Nagyon vágytam egy jó szóra, egy üzenetre, érzelmi támaszra. Egy ideje már küzdök, hogy megszabaduljak ettől a szükséglettől, és sehogy sem sikerül.
Felhívott az ápolónő, aki édesanyámat gondozza, és ijedt hangon tájékoztatott, hogy anya rosszul van, a vérnyomása csak 20/10, és mellkasi fájdalmai vannak. Azt mondta, hogy aznap beadta neki a kapszaicin-tablettát, amit küldtem.

Miután nagyanyám megvette számomra a szürke kockás anyagot, édesanyám elmagyarázta, hogy a szövet és a szürke szín túl komoly nekem, nem illik hozzám, úgyhogy fogta, és ő ment vele a varrónőhöz. Nagyanyám úgy tervezte, hogy minden hónapban vesz nekem valami találóan kiválasztott anyagot, hogy több alkalmi ruhácskám legyen. Ezután nem vett egyet sem.
Én is megőriztem a komolyságom, legtöbbször rövidnadrágot viselve.

 Akkor jöttem rá, hogy mindketten először vettük be aznap a kapszulát. Különös egybeesés. Az ő adagja napi három tabletta lett volna. Ha mindet lenyeli, talán meghaladta volna erejét a fájdalom meg a többi mellékhatás.
Elmondtam az orvosnak, mit gyanítok. Beértünk a kórházba, ahol azonnal ultrahangos vizsgálatot végeztek. Nem volt belső vérzésem, sem folyadék a hashártya alatt, ami aggodalomra adott volna okot. Aztán aprólékos vérvizsgálat következett. Semmi rendellenes. A fájdalom lassan alábbhagyott. Visszautasítottam, hogy kórházba fektessenek. Örültem, hogy anya megmenekült a pokol lángjaitól. Saját felelősségemre távoztam. Fásultan, kimerülten, de boldogan mentem vissza a kiadóba, újracsináltam a sminkemet, és délután hatkor, amikor az elnök megnyitotta a vitát, ott voltam a Nemzeti Bankban, mosolyogva, még ha nem is úgy, mint máskor. A nap sokkja lassan elhalványult, a megmentő véletlen kidomborodott.
Az élet sok mindent elrejt a szemünk elől. De amikor megérzések nyomán vagy áldozatok árán megsejtesz valamit ezekből a bizarr egybeesésekből és összefüggésekből, új életet nyersz.
Mint egy gyertya a szél fúvásában, úgy éljük át a betegséget és a lehetetlen szerelmeket.

Máté Irén Segesváron született, pályafutását kézilabdázóként kezdte, majd Bukarestbe költözött, és az Akadémia Matematikai Intézetében dolgozott. 1998-ban megalapította a Curtea Veche Kiadót, amely a romániai könyvpiac legfontosabb kiadói közé tartozik. 2014-ben létrehozta a Curtea Veche Alapítványt, amelynek célja, hogy a gyerekekkel megszerettesse az olvasást. Az Es Mal Pas az első kötete, amelyben visszaemlékezéseiről, családja hat generációjáról ír.

András Orsolya fordítása

Az eredeti szöveg forrása:

Máté Irén: Es Mal Pas. Bukarest: Curtea Veche Kiadó, 2018.

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

Ligia Keșișian: Breakfast in another bed

minden nap a reggelinél

szétszerelek egy-egy nélkülözhetetlen tárgyat

és elrejtem egy csak általam ismert helyre

a szorongás akkora mint egy tömött lúd mája

 

 

 

 
  

minden

 

szétzúzódhat egy tigris gyomrában

és egy másik valóságban újra felbukkanhat

(nem is tudtam hogy kereslek)

és hogy mennyit változtam ez alatt a 7 év alatt

senki nem tudná megmondani

fald fel rejtsd el a szilánkokat légy férfi

(amikor a kezét a lábam közé tette

olyan volt mintha meg akarná tudni hogy mi vagyok

kislány vagy kisfiú)

 

ebben a házban

 

 

 

 

 

 

 

 

  aludtam

2.660 éjszakát megöltem 37 pókot

és egyedül cseréltem ki minden égőt

a fejem formája ott marad rögzítve

a párna memóriájában

 

mi a memory stickeken maradunk  
 (a szemed láttára öregedtem) 
meg DVD-ken amiket már egy laptop sem tud leolvasni

hogy is működnek az emberek vál(aszt)ásai

  
 (még láthatsz a vékonyodó bőrön át) 
mindent megtalálunk amire csak szükségünk van

 

  
a babaházban műanyag gyümölcsök

viasszal odaragasztva a színes asztalkákhoz

felelőtlen figyelmetlen kislány vagy

 

  
 durva zene

 

minden fenséges és használhatatlan

így megy ez, most már tudod

hajnali 3 óra van

 

 
  és már senki sem akarja hogy lássák

 

András Orsolya fordítása

Iuliana Lungu: no title

mikor éjjel bebújok az ágyba
és nem kapok levegőt,
tudom, hogy te vagy az,
anya, minden mozdulattal befurakodsz

a rácsok közé.
a fehér fény bizonyos távolságot
tart a ti kezeitek és az én testem között,
van bizonyos távolságtartás a hangodban,
ahogy folyton mellém
esik, bizonyos távolság
a melleid és a szám között,
amely soha nem érintette őket,
bizonyos távolság
az én bőröm és a tied között.

szétszakított generációkban
mindannyian két harcot vívtunk.
a születését és a női létét.

talán nem te voltál a leg-
depresszívebb anya a világon.
talán apa sem volt
a legalkoholistább férfi.
talán engem sem
bántalmaztak eléggé,
és jobb lett volna, ha
növény vagyok, engedelmesen
lepréselve egy herbáriumban,
ha én lettem volna a ti éltanulótok.

talán nem kellett volna
olyan szavakat használnom, mint
hiszterektómia, méh, petefészkek,
vagy azt mondanom, hogy a nőben
már minden petesejtje ott van a születésekor,
sem ariadnénak lennem,
aki örökre szerelmes a hősbe,
sem jana orlovának.

talán nem kellett volna szeretnem
egy királynevű férfit
sem másokat, szentnevűeket.
talán ott kellett volna maradnom
fent a ház tetején,
hogy én legyek a ti őrült nőtök, aki
pusztulásáig repül

a vágytól.
talán le kellett volna vágnom a hajam,
erényövet kellett volna kötnöm,
és szerzetesi fogadalmat tennem,
és a szent szülőkről írnom.

most megfagyott a lábam,
és arra gondolok, hogy csak a talpam
érintettétek meg.

ma süt a nap,
egy piros kupakos
steril edénykébe pisiltem,
betartottam minden előírást,
nem basztam reggel,

mondtam neked.
a jég elolvadt,
a kerítéseket lebontották a dîmbovița partján,
az öreg sirály-

fiókák pedig elkezdtek egyedül repülni.

 

IULIANA LUNGU pszichoanalitikus terapeuta, először 2016-ban, a qPoem irodalmi kör tagjaként publikált verseket. Szövegei ezután a Familia, a Vatra, a Prăvălia Culturală, a Semne Bune és más folyóiratok hasábjain jelentek meg. Versei Daniela Hendea fordításában olvashatók angolul, a szlovák fordításokat Olga Glustikova és Martina Grman készítette a Brat Bratislavsky Literarny Klub számára. Dana Cora olaszra fordított egy válogatást a verseiből, ezeket az Inverso – Giornale di poesia közölte, Elena Borrás spanyolra fordította verseit. 2017-ben, Medeea Iancu költőnő irányításával, a Cartea Românească kiadó szervezte szerzői ösztöndíjprogram keretében összeállította első, feminista ihletésű verseskötetét. „Iuliana Lungu az identitásról ír, a nőiségről és a nemek elfogadásáról / megkérdőjelezéséről; a versei a megtisztulás rítusai, amelyekben megszabadulunk az előítéletektől, a sablonoktól, különleges rítusok, amelyek az énre és az igazságra tekintenek. Szövegei azokról a mintákról szólnak, amelyeket a társadalom kényszerít ránk, a szégyenről, a bűntudatról, a cenzúráról, de főként a női lét bűnéről és szégyenéről.” (Medeea Iancu)

2018-ban jelent meg első kötete a frACTalia kiadónál, Kommos. Procesiune pentru histerectomie [Kommos. A hiszterektómia menete] címmel, amivel elnyerte a női szerzőknek kiosztott Sofia Nădejde díjat első verseskötet kategóriában, valamint a Mihai Eminescu díj 2019-es Opus Primum kategóriájára jelölték.

Az itt közölt szöveg a Cutra feminista folyóiratban jelent meg.

http://cutra.ro/femeia-de-pe-munte-si-no-title/?fbclid=IwAR0x6I5Mfk_M7wlLm_rVly6K3WwQqbaKk_bH5JMekbAi3d5Kv8ZAKAB5Xn4

 

 

Ligia Keșișian: Az idegen

elképzelem
ahogyan a zimankós napokon
meghúzod magad egy juhban
járkál veled a városban
fel és alá
áttetsző hasán át nézed a világot
a vére forróbb mint a nőidé
jámboran jön-megy az utcákon
elrejt táplál habos kávéval
rágyújtasz a hasában a füst mind
felszáll a város fölé
éjszaka azért kimászol néha
de csak épp hogy kinyújtóztasd a tagjaidat
egy lábon ugrálsz
egy utazási iroda előtt
a kirakatban képek a szaharáról vagy szigetekről
aztán visszatérsz a juh hasába
nem is vágysz máshová
cigi kávé és egy kis melegség

András Orsolya fordítása

LIGIA KEȘIȘIAN (sz. 1988, Piatra Neamț) első verseskötete, a Mici cutremure [Kis földrengések] 2017-ben jelent meg a Charmides kiadónál, jelenleg következő könyvén dolgozik. Verseit több nyelvre is lefordították: franciára (Paysages Ecrits Revue), magyarra (ÚjNautilus), illetve görögre (Anthology of Young Romanian Poets, Vakxikon kiadó). Emellett a Cartea Bistriței című 2018-as antológiában is publikált, szövegeit közölték a Dilema veche és a Crevice című folyóiratok, illetve a Radio Guerilla. A Poesis International című folyóirat állandó munkatársa, verseket és prózát fordít angolból és spanyolból (Alejandra Pizarnik, Alejandro Jodorowsky, Raúl Zurita, Mario Santiago Papasquiaro és mások műveit). Szabad idejében zenei és filmfesztiválok kurátora: a Balkanik Festival, a Kinodiseea című gyermek- és ifjúsági filmfesztivál, illetve a Caravana Metropolis szabadtéri filmfesztivál szervezésében vesz részt. Ezenkívül népzenei bulikat rendez, és világzene-DJ-ként dolgozik.

 

Ligia Keșișian:  Miss Houdini

 

ez után az esős évszak után kell hogy jöjjenek
jobb napok is az öregek nem járnak ki
az esőben fegyelmezetten várnak
a lépcsőházban kezükben az előkészített szatyrokkal
minden alkalmat mikor kimennek gondosan elterveznek
azt mondják fiatal vagyok de nem tudják hogy fáj
a hátam és a lábam és az agyam tele van előregyártott katasztrófákkal.

voltam én is kislány aki leesett
minden éjjel az ágyról
minden reggel ott várt
a küszöbön a farkaskutya
a nők egy öregasszony testét mosták az előszobában
egy idegen megsimogatta rövid tüskés hajamat
és azt mondta jönnek még jobb napok is

szépen mosolygok és nem árulom el magam
hagyom hogy a vizek menjenek az útjukon nem
tehetek semmit hogy csillapítsam a szédülést a rémületet
de annyira ügyes vagyok a leplezésükben
amikor felém mutattak az ujjukkal és megvádoltak hogy hazudok
nem hagytam hogy észrevegyék
amikor kértem hogy jöjjenek és azt felelték nem lehet
nem hagytam hogy észrevegyék.
amikor megígérték hogy visszajönnek
eltűntem még előttük.

hiszékeny kislány a szíve habzik
egy veszett kutya harapásától ne higgyetek neki
minden reggel előszedek egy új
szívet a külföldi játékokkal teli fiókból
aztán a nap végén továbbadom
és létfontosságú szervek nélkül indulok az álomba.

ha végigsétálnál ennek az agynak az utcáin
szemtől szembe találkoznál sárkányokkal meg törpékkel
és annyira kicsi a tűz ami már elég hogy feleméssze őket
tudom hogy eljön a perc amikor a kitalált teremtmények egyike
le fog nyelni egy szempillantás alatt mintha soha nem is léteztem
/ volna
és akkor talán tényleg jönnek majd jobb napok is

András Orsolya fordítása

 

LIGIA KEȘIȘIAN (sz. 1988, Piatra Neamț) első verseskötete, a Mici cutremure [Kis földrengések] 2017-ben jelent meg a Charmides kiadónál, jelenleg következő könyvén dolgozik. Verseit több nyelvre is lefordították: franciára (Paysages Ecrits Revue), magyarra (ÚjNautilus), illetve görögre (Anthology of Young Romanian Poets, Vakxikon kiadó). Emellett a Cartea Bistriței című 2018-as antológiában is publikált, szövegeit közölték a Dilema veche és a Crevice című folyóiratok, illetve a Radio Guerilla. A Poesis International című folyóirat állandó munkatársa, verseket és prózát fordít angolból és spanyolból (Alejandra Pizarnik, Alejandro Jodorowsky, Raúl Zurita, Mario Santiago Papasquiaro és mások műveit). Szabad idejében zenei és filmfesztiválok kurátora: a Balkanik Festival, a Kinodiseea című gyermek- és ifjúsági filmfesztivál, illetve a Caravana Metropolis szabadtéri filmfesztivál szervezésében vesz részt. Ezenkívül népzenei bulikat rendez, és világzene-DJ-ként dolgozik.

Herta Müller: Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk – ha beszélünk, nevetségesek leszünk

 

A hallgatás nem a beszéd közben tartott szünet, hanem önmagában álló dolog. Otthonról, a faluból ismerek egy olyan életmódot, ahol a szavak használata nem vált megszokássá. Ha az ember soha nem mond semmit magáról, akkor keveset beszél. Minél többet volt képes valaki hallgatni, annál erősebb volt a jelenléte. Mint a házunkban mindenki, én is megtanultam, hogy másokon a rezzenéseket értelmezzem: az arc ráncain, a nyak erein, az orrcimpán, a száj sarkában, az állon vagy az ujjakon – és ne várjak szavakra. A hallgató emberek között élve mindenikünk szemei megtanulták, hogy a többiek milyen érzéseket hordoznak magukkal a házban. Inkább a szemünkkel és nem a fülünkkel hallgatóztunk. Így alakult ki egy jóleső nehézkedés, a dolgok hosszúra nyúló túlsúlyossága, amit a fejünkben vittünk magunkkal. Ilyen súlyt a szavak nem adhatnak, mert nem állnak meg. Rögtön a beszéd befejezése után, még alig mondtuk őket végig, máris elnémulnak. Kimondani pedig csak egyenként és egymás után hagyják magukat. Minden mondat csak akkor kerülhet sorra, ha az előtte levő már eltűnt. A hallgatásban pedig minden egyszerre jön elő, minden benne marad, megakad az, amit hosszú ideig nem lehet elmondani, vagy amit egyáltalán soha nem is mondanak el. A hallgatás állandó, önmagába zárt állapot. A beszéd pedig olyan szál, ami önmagát harapja át, és folyton újra össze kell csomózni.

anticoelho

Amikor a városba költöztem, csodálkoztam azon, hogy a városiaknak mennyit kell beszélni, hogy saját magukat érezzék, hogy egymás barátai és ellenségei lehessenek, hogy valamit adjanak vagy kapjanak. És leginkább azon, hogy mennyit panaszkodnak, amikor magukról beszélnek. A legtöbb beszélgetésükben nem volt más, mint az arrogancia és az önsajnálat állandó párosítása, önszerelmes nagy hűhó az egész testükben. Mindenfelé így járkáltak, ezzel az agyonstrapált énnel a szájukban. A színpadiasságuk sima és hajlékony volt, a városiaknak más ízületek voltak a bőrük alatt, mint a falusiaknak, a nyelvük pedig még egyszer az egész személy a szájukban. Engem, aki annyi ideig gyakoroltam a hallgatást, ráadásul súlyos falusi csontokat hoztam magammal, és eleinte egyáltalán nem beszéltem románul (később is csak nehezen), ez a kényszeredettség meggátolt a megszólalásban. A személyek megkettőződését, ami a fecsegés fetrengésében szüntelenül bekövetkezett, a szabad ég alatt is belakott környezettel magyaráztam. Utcák, terek, a folyópart, parkok – mindenütt kövezet vagy aszfalt, ami nemcsak bármelyik falusi útnál volt simább, hanem a házak belsejének, a tisztaszobának a padlózatánál is. Belakottabbak, gondoltam, mint a faluban a nyárikonyhák, amiknek csak agyagos padlójuk volt. Szükségem volt valami magyarázatra, a legegyszerűbbet választottam: Ha a lábak sima helyen állnak, a nyelv a fejben levő gondolatok nélkül is beszélhet, sőt lehet, hogy muszáj is így beszélnie. A földút és a szántóföld ezt nem engedi meg, mert göröngyös, és mohó éhséggel várja a bomlást, az oszlást. Az aszfalttal a beszédet helyezik szembe, a földrögökkel a csontok nehéz lassúságát; az ember védtelenségében nyújtja az időt – tudva, hogy a föld falánk, csendben, mozdulatlanul hagyja a nyelvét a szájában, és váratja a földet. De az aszfalton mindenki könnyebb lesz; ahol egyfolytában beszélnek, ott a halál nem az élet alatt, hanem az élet mögött van. Honvágyam volt, lelkiismeret-furdalásom, mintha egyszerűen csak leléptem volna, és a többieket otthagytam volna, kitéve a falusi föld mindent felőrlő éhségének, a halálnemek virágzó panoptikumával. Hozzá voltam szokva, hogy a halált a mindennapok kellős közepén lássam. Mivel rá gondoltam, keresett engem, még mielőtt az állam elért volna engem halálos fenyegetéseivel. Ahol véget ért a városban a letakart föld, ott keresett engem. A város nyúlványainál ült, amelyek talán a gyerekkorom indái is voltak: a zöldségárusok asztalain, ahol a hegyekből érkező öregasszonyok dió nagyságú, szürke szőrös keserűbarackot árultak. A gyümölcs hasonlított a bőrre az arcukon, vénbarack volt. Ott ült a halál a parkokban, amikor a nyárfasorok egészen fiatal, még vöröses rügyein megéreztem az öreg emberek szobáinak szagát. És a viaszvilágos halál az utcák hosszán is elnyúlt, a virágzó hársfák mentén, amikor hullott belőlük a sárga virágpor. Az aszfalton más illata volt a hársfáknak; számtalan hársfát láttam már a faluban, de csak itt, a városban jutott eszembe, mikor virágoztak, a „hullacukor” szó. A mellékutcákban, a házak előtti kertekben is felkeresett a halál, a nagy dáliákban, amelyek nem bírták megfékezni virágaik fapapucsába csavart színeiket. Amíg fenyegetés nélkül éltem, a városi növények általában a halál példázatai voltak. Ha közben a saját halálomra gondoltam, az akkor még mindig természetes halál volt, a hús leköszönése a vastag aszfalton. Aztán később, mikor a barátaim és én a titkosszolgálat halálos fenyegetései között éltünk, ez megváltozott.
Amikor a gyötrelmes kihallgatások után újra kiléptem az utcára, szét volt dúlva a fejem, a szemeim olyan merevek voltak, mint a gipsztömítés, a lábam olyan idegen, mintha valaki mástól kértem volna kölcsön – amikor ilyen állapotban tartottam hazafelé, ezek a növények megmutatták nekem, hogy mi van velem, és azt, hogy mit nem lehet szavakkal elmondani. Ehhez nem volt szükségük semmi másra, csak az illatra, a színekre és a formákra, amijük amúgy is megvolt, és a helyre, ahol amúgy is álltak. Szörnyűséggé nagyították fel a történteket, de ehhez a felnagyításhoz rögtön hozzáfűzték a zsugorítást is, ami ahhoz kellett, hogy magamat megtaláljam benne, és a legutóbb történtet az előtte valókhoz soroljam. A dália azt mutatta meg nekem, hogy a kihallgatást a vallatóm hivatali kötelességeként kell felfognom, hogy a kis asztalon a karcolások mindazoktól származnak, akiket előttem és utánam kihallgatnak, tehát azt, hogy a sok közül egy, és mégis egyszeri eset vagyok. Ami engem tönkretesz, az a vallató normális hétköznapjaihoz tartozik, ez nem más, mint rettenetes munkájának rutinja, ezt mutatta meg nekem a dália. De azt is, hogy a rutin, amit rajtam gyakorolnak, különössé válik, és hogy nekem ezt a különöset személyesen át kell gondolnom és magamat egyénileg meg kell védenem. Muszáj magamnak annyit érjek, hogy óvjam magam, akkor is, ha az én kihallgatásom előtt és után sok más emberrel is hasonló történik. Hogyan foglaljam szavakba, hogy a külső marcangolással szemben a dália nekem szinte stabil belső tartást adott? Hogy a dáliában kihallgatás ül, ha az ember kihallgatásról jön, vagy egy cella, ha valaki, akit szeretünk és nem akarunk elveszíteni, börtönben van. Hogy a dáliában egy gyerek ül, ha valaki terhes, de egyáltalán nem akarja megszülni a gyerekét, mert nem kívánhatja neki ezt a kibírhatatlan életet, az abortuszért pedig börtönbe kerül, ha elkapják.
Mennyit kellene beszélnem, ha a barátnőmnek, aki a kihallgatások részleteiről kérdez, mindent el akarnék mondani. Mindent elmondani azt jelenti: mindent, amit szavakkal el lehet mondani. És így minden alkalommal az összes tényt felsoroltam neki, de azokon túl semmit, soha egy szót sem szóltam a növényekről, amelyek feltárták előttem a saját állapotomat, amikor a kertek mellett hazafelé mentem. Soha nem mondtam semmit a vénbarackokról, a dáliákat és a hullacukrot nem említettem. A hallgatásnak egyensúlyban kellett maradnia a beszéddel. Ahol a barátnőm félreértette volna a hallgatást, ott beszélnem kellett, ahol a beszédem az őrültek közelébe sodort volna, hallgatnom kellett. Nem akartam ráijeszteni vagy nevetségessé válni a szemében. Nagyon szoros viszonyban voltunk, naponta találkoztunk. De különbözőek maradtunk, ez tette olyan szorossá a barátságunkat. Arra volt szükségünk a másikból, ami nekünk magunknak nem volt meg. Olyan közelség volt, amiről nem kellett beszélni. Ő nem ismerte az én iránytűmet, a növények vakmerőségével nem találkozott. Városi gyerek volt. Ahol az én érzékeim kudarcot vallottak, ott láttam az övéit magabiztos gördülékenységgel működni, ahol én tétováztam, ő nekivágott – ezért kedveltem. Kinevetett volna, ha a halálnemek völgyben virágzó panoptikumáról meséltem volna neki. Nem ismerte a tájban való egyedüllét nyomorúságos érzését, a mulandóság egyre csak kamatozó, leróhatatlan adósságát, amit nem lehet kibírni. Ő mindenhez megőrzött magának egy elviselhető mértéket, képes volt kívül tartani a pillantásokat, soha nem töprengett szavakon. Ehelyett a ruhákat és az ékszereket szerette; megvetette a rendszert, ami számára egyenlő volt minden érzékiség csődjének kinyilvánításával. És ez a rendszer nem nyújtotta ki utána a karját. Hegesztőmérnök volt, a szakmája konstruktívnak számított, és az állam iránti hűségről tanúskodott – amivel én foglalkoztam, az destruktív volt. Egy szót sem értett németül, és nem tudta, miket írok. Lehet, hogy a rendszer ezért barátságunkat politikamentes női dolognak tartotta. Pedig ő kiszámíthatatlan természete miatt nagy mértékben politikus volt: testi undorból elutasította az alávetettséget, és erkölcsileg jóval következetesebb volt, mint sok más ember a maga politikai elméleteivel és szubverzív fecsegésével. Rá voltam utalva erre a barátnőmre: ahol nálam csak csorbák és cserepek hevertek, olyat tudott odaállítani, amin egy repedés sem volt. Ép és sértetlen volt a viselkedése, de a testét már akkor is – anélkül, hogy egyikünk is tudott volna róla – elkezdte felenni a halál, rákos volt, és csak akkor derült ki, amikor már túl késő volt. Még három éve volt hátra, és én éppen akkor hagytam el az országot. És eljött hozzám látogatóba és megmutatta a heget az amputált jobb melle helyén és bevallotta, hogy a titkosszolgálat küldte – hogy megbízásból van nálam. Meg kellett mondja nekem, hogy rajta vagyok a halállistán, és hogy egyszerűen félreállítanak az útból, ha így folytatom, és Nyugaton továbbra is ilyen megvetéssel fogok beszélni Ceauşescuról. Már akkor elárult engem, amikor megérkezett Berlinbe, és miközben az árulását bevallotta, azt állította, hogy soha nem tudna olyat tenni, ami árthat nekem. Két nap múlva megkértem, hogy csomagolja össze a bőröndjét, és kivittem az állomásra. És azon a peronon nem vettem elő az integetésre és a sírásra való zsebkendőt. Arra a zsebkendőre, amire csomót kötnek, nehogy valamit elfelejtsenek, semmi szükség nem volt – ott volt a csomó, a gombóc a torkomban.
Két évvel ez után a korai elutazás után meghalt rákban. Szerettem valakit, és rá voltam kényszerülve, hogy elhagyjam, mert – anélkül, hogy tudná, mit tesz – az irántam való érzelmeit a titkosszolgálat rendelkezésére bocsátotta, az életem ellen. A királynak, aki előtte meghajolt, engem pedig meg akart ölni, kölcsönadta a barátságunkat, és azt hitte, hogy tőlem visszakaphatja abban az állapotában, amilyen akkor volt, amikor még bíztam benne. Hogy engem becsaphasson, saját magának kellett hazudnia, kéz a kézben járt a kettő, egyik a másikba lépett. Ennek a barátságnak az elveszítése mai napig olyan az életemben, mint egy erdőirtás, mint egy össze nem záruló hasadék. Ennek a nőnek kellett megtalálnom a „szívjószágot” és a „királyt” is. Mert mindkét fogalom kétélű, a szeretet és az árulás bozótjában kísértenek. Írás közben a mondatoktól, amelyek adódtak, és nem futotta belőlük mégsem semmire, meg kellett kérdeznem: „Miért és mikor és hogyan lép a szeretet a gyilkosság vadászterületére.”[1] Attól, hogy azért hagyunk el valakit, mert másként nem tehetünk, még nem maradunk bűntudat nélkül. A szép román népdalok közül az egyiket kellett segítségül hívnom, hogy a könyvben befejezhessem a barátnőmről szóló fejezetet:

Aki szeret, és mégis elhagy
azt verje meg az Isten
az Isten verje azt meg
bogár lépésével
szél zúgásával
föld porával

Ehhez semmit nem kellett hozzáfűzni. Az ének Romániában nagyon ismert, adta magát, ahogy másoknak talán az imák kínálkoznak. Ha az ember nem hisz az imádkozásban, elkezd némán énekelni. Ez a népdal olyan nekem, mint a dáliák a kertben. Ahogyan azoknak, ennek is sikerül egy veszteséget besorolni más sérülések láncolatába.
Csodálattal és félelemmel töltenek el az olyan növények, amelyeknek szőrös, kúszó, túl vékony indáik vannak, mélyen cikcakkozott, szúrós leveleik és olyan nagy gyümölcseik, mint a fejek. Hallgató fejek, amiknek rikító színű húsból befelé nő az arcuk: a tök és a dinnye. Olyan súlyokat vesznek fel, amelyeket, ha magukra támaszkodnának, nem bírnának tartani. Kiszélesednek, a földön kúsznak vagy felmásznak a kerítésekre, nem maguk hordozzák a gyümölcseiket. Törékenyek maradnak, a fejüket egy széles mező nyakába teszik, vagy függőlegesen felakasztják egy palánk léceire. Ezeken a növényeken falusi gyerekként mindig azt láttam, hogyan változik át egy templomi mondat növénnyé, ez a mondat: „Egymás terhét hordozzátok.” (Pál levele a Galatákhoz, 6:2). Ezeken a növényeken kívülről látszott, hogy milyen lenne, ha valakiről belsőleg levennének valamit. Ezektől a növényektől akartam ellesni, hogy hogyan lehetne ezt az embereknél véghezvinni. De nem lehetett. Apámnak egyedül kellett hordozni az iszákosságát, anyámról senki le nem vehette a sírást – ha vele sírtam, akkor sem ugyanolyan okokból, mint ő. Ő azért sírt, mert egy részeges ember volt a férje, aki rögtön késsel kezdett hadonászni, ha valamiért felelősségre vonta vagy csak beszélni akart vele. Én pedig azért sírtam, mert olyan anyát szerettem volna, aki néha értem is sír, egy gyerekért, aki nem tudja, hogy miért éppen ezekhez a szülőkhöz tartozik, ha egyszer ez az apa túl részeg, semhogy a gyerekének apja lehetne, és ez az anya úgy szenved az ivászatoktól, hogy a gyereke mellékessé válik számára. És nagyapámnak is egyedül kellett hordozni az örökös nyugtatömbjeit, nagyanyámnak meg az imakönyvet az elesett fia fényképével.
Azt hiszem, mindannyian, úgy, ahogy voltunk, összezárva a házban és az udvaron, elhallgattunk egymás füle mellett. A tárgyaink összetartoztak, a gondolataink egészen eloldódtak egymástól. Így szorult be három generáció egy házba. Ha az ember nem szokja meg, hogy másoknak valamit mondjon, akkor ahhoz sem kell hozzászoknia, hogy szavakban gondolkodjon. Nem kell beszélnie ahhoz, hogy jelen legyen. Olyan belső beállítódás volt ez, amilyennel a városban nem az embereknél, hanem a dáliáknál találkoztam. Ehhez a hozzáálláshoz szokva fel sem tűnik, ha az ember nem beszél. Nem is gondol a beszédre, bele van zárva saját magával a hallgatásba, és szemmel tartja a többieket.
A hozzánk közel álló emberek gyakran teszik fel a kérdést: „Most mire gondolsz?” – ezt én falusi gyerekként nem ismertem. És a rá adott gyakori választ sem: „Semmire.” Ezt a választ általában nem fogadják el, kifogásnak számít, figyelemelterelésnek. Azt feltételezik, hogy mindenki állandóan valami olyasmire gondol, amiről tudja, hogy micsoda. Ha valaki nem szavakban gondolkodik, akkor „semmire sem” gondol, mert az elgondoltat nem tudja szavakban megfogalmazni. Olyasmire gondol, aminek nincs szüksége a szavak körvonalaira. Ott van a fejében. A beszéd elszáll, a hallgatás csak súlyosan hever, érezni lehet a szagát. Olyan szaga volt, mint a házban annak a helynek, ahol magam mellett, a többiek között álltam. Az udvaron a hallgatásnak olyan illata volt, mint az akácvirágoknak vagy a frissen kaszált lucernának. A szobában olyan, mint a molyok elleni pornak vagy a szekrény tetején sorba állított birsalmáknak, a konyhában olyan, mint a nyers tésztának vagy a húsnak. Mindenki a fejében hordozta a lépcsőket, amiken a hallgatás fel és alá járkált. A „Most mire gondolsz?” kérdés olyan lett volna, mint egy rajtaütésszerű támadás. Magától értetődő volt, hogy mindenki tele van titkokkal. Mindenki elbeszélt a titkai fölött, ha a munkáról és a tárgyakról beszéltünk, amelyek azáltal, hogy léteztek, egymáshoz tartozásunkat bizonyították. Az én házbeliekhez való tartozásomat is. Nem rajtuk múlott, hanem rajtam, hogy túl sokáig néztem és arra kényszerítettem őket, hogy megijedjenek, és kételkedni kezdjenek bennem. Rövid életű anyag lettem, szemben az ő anyagukkal, aminek tartóssága magától értetődött – így vallottam kudarcot.
Azért említettem a dinnyét, mert benne a bibliai mondat, „Egymás terhét hordozzátok”, növénnyé változott át. A dinnye példáján meg lehet mutatni, hogy milyen rezzenéstelenül tud megmaradni egy egész életen át a hallgatás mint belső beállítódás valakinek a fejében, ha az ember nem látja jónak, hogy a gondolatokat a beszédben eméssze fel. Vasárnap reggelenként szívesen mentem templomba, ez alkalmat adott arra, hogy megszabaduljak a krumplihámozástól. Az egész házból senki nem járt templomba, ezért elengedtek, hogy egyúttal őket is helyettesítsem. A közvélemény szempontjából előnyös volt, és a házban talán azt is gondolták, hogy ha a gyerek megy imádkozni, akkor az Úristen megérti: a család többi részének nincs ideje. Nagyanyám, ő hitt Istenben, reggel és este imádkozott, minden nap, otthon, magában. Mióta a fia elesett a háborúban, évente csak egyszer ment templomba, a háborúban elesettek emléknapján. És ezen a napon mindig mellette ültem. A templomban nagyon vonzott Szűz Mária gipszszobra, mert látni lehetett a szívét. A lábujja hegyéig érő, világoskék ruhán kívülre volt festve, nagyon nagy volt az a szív, sötétvörös, néhány fekete foltocskával. Felemelt mutatóujjával hívta fel a figyelmet a szívére. Egy szív, ami olyan rosszul volt megfestve, hogy az már ismét jó volt, és a falusi festő szándéka ellenére olyasmibe billent át, ami nem kellett volna legyen. Néha csak úgy, napközben, ha beküldtek a faluba valamit vásárolni, kicsit bementem a templomba. Ha egyedül voltam ott, számomra nem is volt templom. Meglátogattam a Máriát, nem vetettem keresztet és nem hajtottam térdet. Hűvös volt, az oltár mögött úgy ciripeltek a tücskök, mint este az udvarban. Nyílegyenesen a Máriához mentem, jól megnéztem a szívét, közben cukorkát szopogattam, amit a visszajáró pénzből vettem magamnak, és neki is odatettem egyet a meztelen lábujjai mellé. Vagy egy cérnaszálat, ha cérnát vásároltam, vagy egy gyufát a skatulyából, egy varrótűt vagy hajba való dróttűt. Aztán kimentem újra az utcára. Egyszer egy rajzszeget tettem a lábujjai mellé, aztán félútról visszafordultam és eltettem, mert beleléphetett volna. Soha nem imádkoztam és soha nem vittem neki virágot.
Téltől kezdve, egész tavasszal és a nyáron át a szív mindig, amikor ránéztem, egy átvágott görögdinnye volt. A háborúban elesettek emléknapja csak őszre jött el, és nagyanyám velem jött a templomba. A fülébe súgtam: „Nézd csak, a Mária szíve egy fél görögdinnye.” Mások is ott voltak, ezért néhányszor megbillentette a térdét, csak azután érintette, mintha véletlenül tenné, az én térdemhez, és azt suttogta vissza: „Lehet, de erről nem kell beszélni.” Aztán még néhányszor billegetőzött, hogy mindenki azt higgye: ezt csak úgy magában csinálja, és nem jelként, hogy most nagyon jól figyeljek oda. És aztán hazafelé menet olyan röviden tért vissza rá, hogy a beszédben már ott volt a hallgatás. A feketével foltozott szívet és a kettévágott görögdinnyét az „ez” szóba foglalta össze, ennyit mondott: „Ezt a Máriával ne mondd el senkinek.” Ehhez tartottam magam, akkor is, amikor ő már halott volt, akkor is, mikor már a városban voltam. Amíg el nem kezdtem írni, erről semmi elmondanivaló nem volt.
Kívülről nézve az írás talán hasonlít a beszédre. Belülről viszont az egyedülléthez tartozik. A leírt mondatok inkább úgy viszonyulnak az átélt tényekhez, mint a hallgatás a beszédhez. Ha a megéltet mondatokba foglalom, kísérteties költözés kezdődik el. A tények belsőségeit szavakba csomagolom, megtanulnak járni, és a költözés közben még ismeretlen helyre mennek. Hogy a költözködés képénél maradjak: írás közben olyan, mintha az ágy az erdőbe, a szék egy almába költözne, az utca egy ujjba futna. De fordítva is működik: a táska nagyobb lesz a városnál, a szemfehér nagyobb a falnál, a karóra nagyobb, mint egy hold. A megélésben helyeink voltak, nyitott vagy zárt ég a fejünk fölött, és föld vagy aszfalt vagy a szoba padlója a lábunk alatt. Időpontok vettek körül, fényes nappal vagy éjszaka volt a szemünk előtt. És volt amivel szembenézni: személyek, vagy csak tárgyak. Mértékként ott volt a történés eleje, az, amíg eltartott, és a vége, bőrünkön éreztük az idő hosszúságát vagy rövidségét. És mindez együtt nem a szavak miatt, nem a szavak kedvéért történt. A megélt mint folyamat fütyül az írásra, nem kompatibilis a szavakkal. A valóban megtörtént soha nem hagyja magát egy az egyhez arányban szavakba foglalni. Hogy leírhassuk, a szavak után kell mértékre szabni, és egészen újra ki kell találni. Kicsinyíteni, nagyítani, leegyszerűsíteni, bonyolítani, megemlíteni, kihagyni – olyan taktika, ami saját útjait járja, és a megélt már csak ürügy számára. Írás közben a megéltet egy egészen más területre vonszoljuk át. Próbálgatjuk, hogy melyik szó mit bír meg, mire képes. Nincs többé nappal vagy éjszaka, falu vagy város, helyettük a főnév és az ige, a fő- és a mellékmondat, az ütem és a hangzás, a sor és a ritmus uralkodik. A valóban megtörtént a peremre szorul, onnan próbál kitartani a maga igaza mellett. A szavak miatt egyik sokkot a másik után osztogatjuk neki. Ha már magára sem ismer, megint a középpontban áll. Le kell omlasztani a megélt fontoskodását, hogy írni lehessen róla, minden valóságos utcából betérni egy kitaláltba, mert csak az tud rá ismét hasonlítani.
És közben nem lehet és nem is szabad óvatlanul engedni, hogy felgyűljön és túlcsorduljon mindaz, ami kedves számunkra, és szétbutítani egy rossz mondatban. Miközben írok, mindig az jár a fejemben, hogy azok, akik nekem sokat jelentenek, mellettem vannak és olvassák, amit írok, akkor is, ha már halottak, sőt: különösen, ha már halottak. Szavakkal akarok elérni és felérni hozzájuk. Ez az egyedüli mérték, amiről tudom, hogy a birtokomban van, amivel a mondatokat elég jóként vagy rosszként könyvelhetem el. Ez talán naiv, apró darabokban szétszórt erkölcsi elköteleződés az írásban. Ez volt és ez is marad a dolgok fölött állás ellentéte, és minden, bármilyen fajtájú ideológia ellentéte – s ezért a legjobb ellenszere is. Az ideológia mindig az egészet tartja szem előtt. Az ítélete szerint a mondatok megengedettek vagy tiltottak lehetnek. Ahhoz, hogy megmaradjanak a megengedett tartományában, az ideológiai kötöttségekben és függőségekben álló szerzők szövegeikben csupán újabb variációit tapogatják ki már meglevő, kész szövegeknek. Ezek viszont csak bizonyos határok közé feszítve variálhatók, amelyek között az egész nem kérdőjeleződik meg. Egy egészen privát okokból felvállalt, belső erkölcsi elköteleződés irritálja az ideológia szerelmeseit. Az ilyen felelősség nem érzi magát elkötelezettnek az egésszel szemben, sőt, azt is tudja, hogy minden szövege elüt az előre láthatótól, és kívül esik az ideológia által felkínált és előírt területen. A belső kötelességből írt mondatok saját magukat nem aszerint vizsgálják, hogy megengedettek vagy tiltottak-e, hanem hogy a valóságnak megfelelőek vagy tettetettek-e.
Az írás a megéltből létrehozhat mondatokat, de beszélgetést soha nem alakíthat ki. Amikor az események bekövetkeztek, a tények egyáltalán nem viselték volna el a szavakat, amikkel később feljegyezzük őket. Az írás számomra mindig pengeélen táncol a titok megtartása és kiszolgáltatása között. És még ezeken belül is változik a helyzet: a felfedésben a valóságos átfordul a kitaláltba, azon pedig újra áttetszik a valóságos, éppen azért, mert nincs megfogalmazva. Ez a meg nem fogalmazott rész teszi lehetővé a fejünkben az őrült futamokat, megnyitja a poétikus sokkot, amit meg kell hagyni szavak nélküli gondolkodásnak. Vagy azt is mondhatjuk rá: érzésnek.
Sok tárgy esetében soha nem jöttem pontosan rá, hogy mik is azok, mert mindig változtak, aszerint, hogy éppen mire használták őket. Anyám a kezembe adta a legnagyobb kést, és felküldött a padlásra, ott volt a kémény mellett a füstölő. Oda voltak felakasztva a sonkák. Le kellett vágjak egy szeletet, és le kellett vigyem a konyhába. Ahogy felfelé mentem a lépcsőn, azon gondolkoztam: hogyhogy nem fél, hogy valami mást csinálok a késsel? Például eleshetek, és elvághatom magam. Vagy ahogy a sonkát vágom, véletlenül a kezembe szaladhat a kés. De akarattal is megölhetem magamat. A kés mindig valami mássá változott volna, ha valami mást tettem volna vele a sonkavágás helyett. Húztam az időd, nagyon sokáig maradtam a padláson. Közönyösségnek, egyenesen hanyagolásnak éreztem, ha anyám, amikor ismét ott álltam a konyhában, a sonkát és a kést egészen magától értetődően vette ki a kezemből. Neki a sonkavágáson kívül eszébe sem jutott semmi, soha nem gondolt arra, hogy miért vagyok olyan sokáig a padláson a nagy késsel.           Azt mondják: „zsebkendő”, de micsoda zsebkendő. A zsebkendő, amibe sírunk, nem ugyanaz, mint amivel búcsúzáskor integetünk, és nem az, amivel bekötünk egy sebet, és nem az, amivel megtöröljük az orrunkat, ha meghűltünk, és nem az, amire csomót kötünk, hogy eszünkbe juttasson valamit, és nem az, amibe a pénzt kötjük, hogy ne veszítsük el, és nem az a zsebkendő, ami az út szélén hever, mert valaki elveszítette vagy eldobta. Egyetlen zsebkendő, és soha nem ugyanaz. Mennyi el nem mondott lehetőség van egy ilyen egyszerűen hangzó mondatban: „A nő elteszi a zsebkendőjét.”
Egy nyári estén a temetőben azt mondta nekem a szomszéd fiú: „A halottak lelkeinek a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél.” Késő este, amikor elült a hőség, nem sokkal azelőtt, hogy koromsötét lett, kiküldtek miket a temetőbe, mert a sírokon a virágokat csak hűvösben lehetett megöntözni. A temetőkápolna mögött volt a tó. A békák brekegtek, fel az égig. Ahogy a kannát a vízbe merítettük, hogy megtöltsük, öklömnyi békák zuttyantak a mocsári levelekről a mélybe, tompa hang volt, mint a temetéseken a göröngyök a koporsófedélen, mintha a saját temetésünkön lettünk volna, és a rögök utolsó búcsúját hallottuk volna a fejünk fölött, a koporsóban. Vittük a tele kannákat, és azokból a sírokból, ahol semmi keresnivalónk nem volt, fehér párát láttunk felemelkedni. A virágokat nem együtt öntöztük meg, mindenki a maga dolgát végezte, és hamar ment, a föld szomjas volt. Aztán leültünk egymás mellé a kápolna lépcsőjére, és rámutattunk a sírokra, amelyekből éppen felszállt egy lélek. Egy szót sem szóltunk, nehogy elriasszuk a lelkeket. Egyszer egy üres sírból is felszállt egy lélek. A halott, mint a nagyanyám fia, messze esett el a háborúban. A lelke egy sovány tyúk volt. A sírkőre az volt írva: Nyugodj békében az idegen földben.  Csak hazafelé menet kezdtünk el a lelkekről beszélni. Mindig megegyeztünk egy állatban. Voltak gyíklelkek, fogolymadár-lelkek, lúd-, nyúl- és darulelkek. A halottak lelkei mindenhová elszállnak, mondta a szomszéd fiú, nekik a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél.
És hogy jut odáig egy fűre terített szemfedő, hogy a fényképen zsebkendőhöz hasonlítson? És hogy jut odáig a halott fiú fényképe, hogy könyvjelző legyen az anya imakönyvében? Hogy lép át a halál egy barna-fehér fényképre, ami nem nagyobb egy gyufásdoboznál? Hogyan húzza össze magát olyan kicsire, hogy maga körül ujjnyi szélességben üresen hagyja a szegélyeket a fűnek. Nagyanyám fia, akit a háborúban akna tépett szét, a fűre terített zsebkendőn olyan, mint egy marék rothadásnak indult, szél összeseperte falevél. Hogyan is mer a halálos hír közlésére szánt, a fronton készített fotó szemfedőt és zsebkendőt, embert és leveleket összecserélni. A fia elveszítésének terhét senki nem tudta levenni nagyanyámról. Ahogyan engem a kajszibarackfák emlékeztettek a halott apámra, úgy emlékeztette őt a halott fiára egy harmonika. A harmonika volt az a tárgy, amit hátrahagyott, és amelynek helyettesítenie kellett őt. A harmonikatok a púpja ellenére koporsóra emlékeztetett. Úgy szétroncsolva, ahogyan végül is Mostar közelében egy tömegsírba került, a fiú kétszer is belefért volna ebbe a tokba. Nagyanyám mély tisztelettel vette körül ezt a harmonika-koporsót, a csempekályha és az ágy között állt a tisztaszobában. Ha valaki belépett az ajtón, rögtön rávetült a tekintete. Néha, amikor a házbeliek mind elég messze voltak, hátul a kertben, kinyitottam a tokot, és néztem a harmonikát. A fehér és fekete billentyűk a fényképen látható fehér szemfedőre és fekete fűre hasonlítottak. A harmonika tokja volt nagyanyám kultikus tárgya. Minden nap bement a szobába, amit nem mi magunk, hanem a harmonikatok lakott be. Némán nézte a tokot, ahogy az ember a templomban a szenteket nézi, és csendben könyörög segítségért. Ott volt neki a halott fia a ház kellős közepén, és megfeledkezett róla, hogy egy harmonika nem lehet ember, és egy harmonikának mindegy, hogy kié. Hogy jut egy anya odáig, hogy összecseréljen egy harmonikát a saját fiával. Milyen mondatok alkalmasak leírni, hogy hogyan változik át a pótolhatatlan veszteség egy tárggyá, ami bármilyen követhető ok nélkül adódik és ajánlkozik, hogy éppen beléje vetítsék az örökre eltűnt személy alakját. És hogy jut odáig a férje, akinek 1945-ig az egész falu körül földjei voltak, gabonával meg gyarmatáruval kereskedett, és miután a szocializmus kifosztotta, nem maradt egyebe, csak egy láda tele nyugtatömbökkel, amivel egész tehervonatok gabona- és kávérakományát lehetett volna számlázni, hogy jut odáig, hogy a tonnás súlyoknak kijelölt rubrikákba mindennapos, jelentéktelen vásárlásait jegyezze be. Az első oszlop fölött az áll: a szállított áru megnevezése – és ő beírja: „gyufa”. A második rubrika: Mennyiség (vagon / tonna) – és ő beírja: „1 csomag”. A harmadik rubrika: Érték (százezer / millió): és ő beírja: „2 lej 5 bani”. A föld, a mezőgazdasági gépek, a számlái a bankban, az aranyrudai, mindent elvett tőle a szocializmus. A háza is, az udvar a gazdasági épületekkel, az állam tulajdona lett. A feleségével, a lányával és a vejével együtt csak két szobában lakhatott. Az összes többit gabonaraktárnak használták. Búza és árpa és kukorica a padlótól a mennyezetig. A tele teherkocsik kora nyártól késő őszig a hátsó kapun mentek be, az elsőn üresen mentek ki. Miután a szocializmus bevégezte a „kizsákmányoló osztály” kifosztását, nagyapám, az egykor egészen Bécsig ismert gabonakereskedő olyan szegény volt, hogy a fodrászt kifizetni sem maradt pénze. Csak az előre megrendelt nyugtatömbjeit hagyták meg neki, amelyek még tíz évre elegendőek lettek volna; megtelt velük egy nagy láda.
Ebben a megaláztatásban kezdte el nagyapám az apróságait a rubrikákba beleírni. „Hogy be ne rozsdásodjon a fejem”, mondta. De valójában kapaszkodót keresett ebben a tevékenységben, ami a hanyatlását dokumentálta. A bukásával szembenézve méltóságot keresett. Soha nem panaszkodott, csak beírta a semmitmondó beszerzéseket a rubrikákba: 1 méter kanóc a petróleumlámpába, 3 méter gatyagumi, 1 tubus fogpaszta, 1 üveg mustár. Összeszámolta a nap kiadásait, aztán az egész hét, a hónap, az év mérlegét. A rubrikák nyomtatott volta, és az, amit nincstelenként kézírással bevezetett a táblázatokba, szavak nélkül talán ugyanazt mutatta meg neki, mint nekem a kertben a dáliák kihallgatás után. Vagy azt, amit a versek mutattak meg nekem, amiket magamban elmondtam, hogy minden nap legyen, ami megtartson. Hiszen ezek a versek nekem is azt erősítették meg, hogy az életem kiúttalan. Senki nem tudta azokat a szerencsétlen nyugtatömböket kiverni nagyapám fejéből. Csak akkor, mikor már a városban voltam, és hozzászoktam a versek néma mondásához, akkor fogtam fel, hogy a nyugtatömbök nagyapámnak nem az imái, hanem a versei. Esetleg a dáliái.          Falusi gyerekként közel voltam a növényekhez, és ezért a városi növényeknek is akaratot, szándékokat tulajdonítottam. Mint a faluban a kukorica, olyan ellenséges volt a városban a tuja és a fenyő. Ezek voltak az uralkodók növényei, a dáliák és a nyárfák pedig azoké, akiknek nem volt mibe kapaszkodniuk. A tuja és a fenyő a hatalmat szolgálták, örökzöld élősövényként az állami épületek és a magánvillák körül. Akár meg akarjuk látni, akár nem, a tuja magvainak burka és a fenyőtobozok urnák miniatúráihoz hasonlítanak. Ezek a növények kiléptek a természetükből, meg voltam győződve róla, hogy átálltak az állam oldalára. Az úrvirágok közé tartoztak a kardvirágok is, az állam ünnepi csokraiban magasra nyúltak a törékeny páfrány mellett, ami már régen elfonnyadt. A kardvirágok: mint a kivirágzott gumibotok, a vörös szegfüvek: mint a pártjelvények. És úrállatok is voltak: Az emberhús-evő sirályok a Duna-csatornánál, és az őrzőkutyák a rendőrségen, a börtönben és a határon. A hangyák láncai csak a szegények házfalait rágták kongóra. A bolhák és a tetvek csak az ő bőrüket kínozták. És a legyek is. A barátaimmal esténként játszottunk a legyekkel. A játék neve az volt: „A légy önkritikája.” Meggyújtottuk a lámpát a konyhában, és beültünk a sötét szobába, az asztal köré. Aztán egyikünk felállt, a világítást a konyhában kikapcsolta, a szobában pedig bekapcsolta. Abban a pillanatban, ahogy a szobában világos lett, kimondtuk egy titkosszolgálati alkalmazott nevét, amiben korábban megegyeztünk. A legyeket vonzza a fény, és így a mi emberünk is hamarosan berepült a szobába, zümmögő légy alakjában. Először mindig megállt az asztalom, mert a fény ott volt a legerősebb. Zavaróan hangos volt a nevetésünk, ahogy a légy körbezümmögte a szobát, kommentáltuk a repülését. És néha fordítva ment a játék, a legyet a mi neveink közül az egyiken szólítottuk, és annyiszor elismételtük ezt, amíg mindenikünk berepült már légyként a szobába. Addig játszottunk, amíg a légy bebizonyította nekünk, hogy még mindig teljes a létszámunk, mert még mindannyian megvagyunk. Akkor még megvoltunk mind, később már nem. Azután jött mindennek a sötét oldala. Lehet, hogy ezért játszottam később a légy helyett újságokból kivágott szavakkal:

a csend talán átmegy
egy alma házacskáján
mint a kutyás hölgyek
mint az újságon a nevek
mint a vadászgépek a nyáron
szélre és földre éhesen
a torok sötét oldala
egyszer egy legyet vitt
ami a konyhából jött

Az, amit olyan simán történelemnek szoktak nevezni, a családomban a nemzetszocializmustól kezdve egészen az ötvenes évek végéig mindenkinek a torok sötét oldala volt. A történelem minden családtagot szólított, és nekik tettesként vagy áldozatként jelentkezniük kellett a történelemnél. És miután a történelem elbocsátotta magától őket, mindegyikük megnyomorodott. Apám SS-katonaként töltött idejét az ivásban zsibbasztotta. Anyám küzdött azzal a félig halálra éheztetett, kopaszra nyírt emberrel, aki ő a deportálása idején volt, nagyanyám áhítatot tartott a harmonika tokjával, nagyapám nem hagyta el a nyugtatömbjeit. Mindegyikük fejében olyan dolgok csapódtak egymásba, amelyeknek soha nem szabadott volna találkozniuk. Hogy milyen gondot és mennyi kínlódást jelentettek a hozzátartozóimnak a sérüléseik, az csak akkor értettem meg igazán, amikor én magam is a kiúttalanságig jutottam. Csak akkor tudtam meg, hogy egy ilyen mély szakadástól az idegek soha nem szabadulhatnak, rajtuk marad a teher. És hogy ez a teher a későbbi napokban is jelen van, sőt, az őt megelőző időbe is visszafordul. Nemcsak az utána következő dolgokat változtatja meg, hanem a korábbiakat is, amelyeknek az életben semmi közük nem volna a repedéshez, ha nem létezne ez a repedés. Mindent ez a hasadás tart mágneses erőterében, a fejben és az életben semmit nem lehet tőle többé elválasztani. Ami a törés előtt volt, utólag úgy mutatkozik meg, mintha elrejtve, és ezért felismerhetetlenül már akkor a későbbi veszteség egyértelmű előrejelzése lett volna, prológus, amit könnyelműen figyelmen kívül hagytunk.
Tizenhét éves koromban voltam először az osztálytársaimmal a Fekete-tengernél. A víz zöld volt, fehér tajtékkal [Schaum]. Az én faluzöld tekintetem előtt ez volt a legnagyobb zöld mező [Wiese], amit valaha láttam, a legtöbb fehér kásavirággal [Wiesenschaumkraut]. Fennsík, mintha csak arra találták volna ki, hogy átszaladjak rajta. Ismertem az ég szegélyébe ütköző, nagy zöld legelőt, ami olyan lapos volt, hogy az emberek alakjai már nagyon messziről látszottak. Áttekinthetőség, amiben az ember elsősorban saját maga volt, és így vált védtelenül láthatóvá, a talpától az ujjai hegyéig olyan áttetszővé, hogy szinte elnyelte az ég. A fejemnél beszakadhatott, de a talpam alatt soha. Valószínűleg a füves legelőben bízva merészkedtem a mély vízbe, és nem is gondoltam arra, hogy nem tudok úszni. Egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj, az átszaladni való magas mezőből süllyesztő mélységű víz lett. Meg sem próbáltam úszni, csak arra gondoltam még, hogy most felfal a tenger. Elveszítettem az eszméletemet, a parton tértem újra magamhoz, ahol sok ember állt körül. Valaki látott fuldokolni, és még idejében kivonszolt a szárazra. Annyira össze voltam zavarodva, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ki mentett meg. Még csak meg sem köszöntem neki. Másnap, mikor végre rákérdeztem, mindenki vonogatta a vállát, és azt mondták: Egy idegen férfi volt, a mesterséges lélegeztetés után rögtön ott is hagyta az összesereglett tömeget.
A víz a következő tizenegy vakációs napra számomra tiltott terület volt. A kávézók aszfaltján űztem az időt, mintha a tenger nem is volna a világon, és magamat mégis mindenütt, ahol voltam, fuldokolni láttam. A víz nem szűnt meg telezúgni a fülemet. A fuldoklás közben érzett higgadtság és megadás nyomába szörnyű ijedelem lépett, nem bírtam levetkőzni ezt az érzést. Később meséltem a tengerről, de otthon nem mondtam semmit a fuldoklásról; a tenger húsra való éhségét megtartottam magamnak, ahogyan a mezők húsra való éhségét is elhallgattam. Ha hallgatok, elalszik bennem a félelem, ezt gondoltam. Ha beszélek, akkor újra felébred. És amikor írtam erről, más térbe helyeztem, ami történt, gleccsertavakat találtam ki, a hegyekbe emeltem őket, mert az magasabban van, és közelebb van hozzá az ég.
Tíz évvel azután, hogy majdnem belefulladtam a tengerbe, annyira meguntam már a titkosszolgálat kínzásait, hogy arra jutottam: legjobb volna ennek a kibírhatatlan életnek véget vetni, én beleölöm magamat a folyóba. Még mindig nem tudtam úszni, ez jól jött. De még mindig gyűlöltem a víz alattomosságát. És mégis: a folyóparton két követ tettem a kabátom zsebébe. Tavasz volt, a nap bágyadt, a nyárfák friss hajtásainak olyan édes-kesernyés illatuk volt, mint a pergelt cukornak. A gondolatra, hogy kitörhetek a szorítások és a gyötrelmek gyűrűjéből, enyhe eufória töltött el. Csendesen és okosan ki az életből, gondoltam, és amikor a kihallgató tiszt következő alkalommal tovább akar pusztítani, már nem kaphat el. És egyedül fog állni, szörnyűségesen egyedül, annak az átkozott padlónak a napfény-foltjain. Hogy közben elveszem magamtól az életet, amit szerettem volna, ha nem teszik így tönkre, az teljesen mindegy volt. Féltem, hogy meggyilkolnak, és ezen a félelmen kívül nem is voltam jelen a magam számára. Ma visszapillantva, ebben semmi logikus nem volt: azért volt bennem ez a félelem, mert élni akartam. De az idegeim annyira ki voltak készülve, és már semmi másra nem bírtam gondolni, csak a félelemcsinálókra, hogy diadalnak éreztem, ha elveszem magamat tőlük. Az, hogy bosszút állhatok rajtuk, olyan egyértelműen felülírt és igazolt mindent, miközben az öngyilkosságomat terveztem, hogy közben eszembe sem jutott, milyen visszavonhatatlan bosszút kell ezért magamon is állnom.
Valahogy a kabátzsebembe erőltettem két követ, olyan nagyok voltak, hogy a zsebet nem lehetett begombolni. Minden éppen a terv szerint alakult, de akkor meg miért tettem le újra a földre a köveket. Megjegyeztem a helyet a parton, ahonnan felvettem őket. Ismertem őket és ők ismertek engem, és tudtam, hogy ha meg kell lennie, találkozni fogunk. Tisztában voltam magammal, nagyon nyugodtan mentem vissza a városba. Gyakoroltam a halált, és most már ismertem a kézmozdulatokat, amelyekkel meg lehet szerezni. Hagyott elmenekülni, de nem volt elutasító. Haladékot kaptam, mert a víz még olyan hideg volt, mert a tavaszi nap még olyan álmosan nyalogatta. Erről később azt írtam: „Füttyentett nekem a halál. Lendületet kellett vennem. Majdnem egészen akartam, csak egy aprócska rész csúszott ki a kezem közül. Lehet, hogy a szívjószág volt az.”[2]
És sokkal később úgy állítottam össze kollázzsá az újságból kivágott szavakat, hogy a valóságos, folyóból kiemelt köveim átcsillogtak a kitaláltakon:

a nap középpontjában Heinrich kilépett a cégből
egy madár énekelt végig a szeleken ott a csatorna fölött
egy éganyajegy és ringatózott
a feszülő drót mint a varrás a nadrágon Heinrich
köveken járt és a szoknyájába és a nadrágjába
beletette a legnagyobbakat a legkisebbek közül
olyan jégveréscsillogóan nehezek voltak
mintha ő soha nem is lett volna és az egyetlen
oka a víz magas átszaladni való meg-
fulladni való mély a madárnak van egy fészke
a kőrisfa zárójeleinek szorításában és az arcában egy
éneklőgép és apácafekete ruhaneműk

Néhány nappal azután, hogy a folyóparton kövekkel gyakoroltam, a titkosszolgálat – mint annyi minden mást – azt a vágyamat is elkobozta tőlem, hogy fulladással vonjam ki magamat a szorításából. Egy előttem ismeretlen kihallgató tiszt eljött hozzám a gyárba, belülről bezárta az irodám ajtaját, a kulcsot letette az asztalra, leült, és vizet kért tőlem. Ásványvizet töltöttem a pohárba, ő közben nézett engem. Még soha nem tartott ilyen hosszú ideig, amíg egy pohár megtelt vízzel, mint akkor. Noha magam sem tudtam, hogy éppen mire gondolok, úgy tűnt, mintha látnám, hogy úgy folyik át rajtam a víz, mint valami írás. Már bezárta az ajtót, és várakozva mégis úgy tett, mintha csak akkor tudna igazán megérkezni, ha a pohár már megtelt. És aztán tele volt, és a vizet nem öntöttem a pohár mellé. A víz ott bizsergett a pohárban, és a levegő mintha megfagyott volna. Olyan csend volt kettőnk között, hogy hallani lehetett, ahogy a buborékok elpattannak. Aztán elkezdett ordítani, nagyon dühös lett, a pohár ásványvíz nem is érdekelte. Könyökével szétterpeszkedett az asztalon, olyan szélesre nyújtotta a vállát, hogy be kellett húznia a nyakát. Megszakadt a hangja, a nyakán úgy lüktetett az ér, mint egy kék drót. Álltam, mert a székemen ült, hátammal a szekrénynek támaszkodtam, és csak néha nyögtem ki egy-egy értelmetlen mondatot. A félelmem nyugalomnak tűnhetett. A tiszt bizonyára észrevette, hogy ezzel a módszerrel nem megy sokra, mert taktikát váltott. Nyelt egy üreset, a keze fejével megtörölte a homlokát, azt mondta, hogy hülyét csinálok belőle – noha nem is jutottam odáig, hogy egyáltalán valamit mondjak –, és a hangjába a higgadtság látszatát erőltette. Magasra emelte a nyakkendője csücskét, letette az asztalra a pohár mellé, ránézett, mintha a csíkokat számolná, és azt mondta, mintha ki akarna békíteni valamivel: „Jól van, na, azért még nem fogunk vízbe fojtani.” Aztán felemelte a poharat az asztalról, vele együtt a nyakkendője csücskét, az visszahullott a hasára, és egy hajtásra megitta a vizet. Amikor megtörölte a száját, a folyónál hagyott két kövemre gondoltam, és tudtam, hogy abból már nem lesz semmi: „Soha nem fogom vízbe ölni magam. A halálomat akarja, a folyóval fenyeget engem, azt akarja elérni, hogy helyette én végezzem el a piszkos munkát.” És ettől a naptól fogva távolt tartottam magam a folyótól, olyan távol, hogy már nem is tudtam, hol vannak a kövek, és a víz akkor sem volt ott, ha a villamos, amin ültem, átment a hídon. A nap átcsúszott a nyárba, a víz már biztosan nem volt hideg. A köveim közelében szamárkóró nőtt, olyan szürke, mint a patina.
A titkosszolgálat nem végezte el nekem ezt a piszkos munkát, és én sem neki. Az, hogy a férfi egy hajtásra megivott egy pohár vizet, és a fulladásról beszélt, annyira undorító volt, hogy miután elment, az összes vizet, ami még az üvegben maradt, kiöntöttem a lefolyóba, az üres poharat pedig eldobtam a szemetes vederbe, hogy soha többet ne kelljen inni belőle. És másnap reggel megint ott állt az asztalomon. Gondolom, a takarítónő azt hitte, hogy véletlenül került a szemét közé. Hogy biztosan megszabadulhassak tőle, a munkanap végén betettem a poharat a táskámba, és hazafelé menet egy poros mellékutcában lendülettel odacsaptam egy betonoszlophoz. Épp egy teherautó ment arra, nem hallottam, halkabb volt a széttörésben, mint előző nap a vízben a buborékok. És a fejemben egy mondat körözött, amit valamikor egyik barátomtól hallottam. A román nyelvről volt szó, és azt mondta: „Micsoda nyelv ez, hogy még a vízihullára sincsen benne szó.” A vizet felhajtó tiszt fenyegetése után ez a mondat vigasztalt: ha románul nem lehet azt mondani, hogy vízihulla, gondoltam, akkor az sem lehet, hogy a titkosszolgálat vízbe fojtson engem. Mégsem lehetek olyasvalamivé, amire a nyelvében nincs szó. Ez a szótlan hely lett az én egérutam. Azt reméltem, hogy nem kaphatnak el, mert ha komolyra fordulnak a dolgok, akkor egyszerűen eltűnök ezen a résen, ahol nincs szó. Ezt a kihallgatást elmeséltem a barátomnak, elmondtam, milyen volt a nyakkendő és a víz felhajtása. De azt, hogy elöntöttem a maradék vizet, és hogy széttörtem a poharat, nem említettem. És a szavak közti rést, amin át el akartam tűnni, arról egyáltalán nem szóltam neki.
Egy későbbi nyáron láttam egy nő hulláját a szegénytemetőben. Megfosztott attól az illúziótól, hogy nem fojthatnak vízbe engem, mert a vízihullára nincs szó a román nyelvben. Megrendített, és ezért nekiajándékoztam két cseresznyét.
Az egyik barátom lakását a távollétében megint átkutatták. És ezt az ellenőrzést megint betörésként szcenírozták. Ismertük a játékot, minden évben mindenikünknél megismétlődött néhányszor. A könyveket és a papírokat felforgatták, a képeket kitépték a keretből, leszakították a függöny szegélyét. A pénzhez, ékszerekhez hozzá sem nyúltak. Amikor befejezték a házkutatást, egyetlen aprócska tárgyat vittek csak el, ami nem számított: egy ébresztőórát, egy karórát, egy zsebrádiót. És mielőtt elmentek, elrontották a zárat vagy összekarcolták az ajtót, hogy betörés látszatát keltsék. A rendőrség már mindig ott volt, mire az ember hazaért. A házkutatást a hiányzó tárgy miatt rablásként vették fel a jegyzőkönyvbe. És valamikor érkezett egy idézés a törvényszékre. Egy fogolyra, aki rablás miatt ült, a titkosszolgálat erőszakkal rákényszerítette az ellopott tárgyat. A fegyencet elővezették, és be kellett vallania, hogy ő volt a betörő. A barátomtól akkor egy kis tranzisztoros rádiót vittek el, és később kiértesítették, hogy a tolvaj, Ion Seracu a börtönben meghalt. A barátom a törvényszéken a családja címe után érdeklődött – és azt mondták neki, hogy nincsenek hozzátartozói, az elhunytnak senkije sem volt. Utána akartunk járni ennek. Tudva, hogy azokat a halottakat, akiknek senkijük sincs, a szegénytemetőbe viszik, odamentünk. De a neve miatt is, amit az állítólagos tolvajnak adtak: Seracu. Sărac, ez románul annyit jelent, szegény. A temetőt nagyon magas betonfalak vették körül, és akként a helyként volt ismeretes, ahol az állam elkaparja az áldozatait. Dél körül értünk oda, nyár derekán jártunk, izzó hőség volt. A temetőben térdig ért a fű, gyomok burjánzottak, szúrósan rikító színeikkel kérkedtek. A görbe ösvényeken pedig sovány kóborkutyák hurcolták ide-oda a hullák testrészeit, ujjakat, füleket, lábujjakat. Megtaláltuk a sírt Ion Seracu nevével. Egy csokor virág volt rajta, nem útszéli gyomok, hanem rózsák. Még frissek voltak, és nagyon meleg nap volt, biztos, hogy nemrég tette oda őket valaki. Nem sokkal előttünk valaki meglátogatta a halottat. De ki?
A temető közepén betonházacska állt. A falra valaki vörös olajfestékkel odamázolta: „Vérszopók”. A házacskának volt egy szűk bejárata, ajtó nélkül. A falon belül volt egy mosdókagyló, a szoba közepén egy betonasztal. Az asztalon egy meztelen, halott nő feküdt. A lábai a bokájánál dróttal voltak megkötve, a csuklóján is ez a drót, a keze kötését felszakították, látni lehetett, ahogy a drót a pulzusánál a karjába vágott. A haja, az arca és az egész teste tele volt iszappal. A halott nő az volt, amire a román nyelvben nincs szó: vízihulla. Egy megkötözött vízihulla nem megfulladt, hanem megfullasztották. A temető felé menet – buta dolog volt, és csak azért tettem, mert elmentünk a piac mellett – vettem egy zacskó cseresznyét. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, belenyúltam a zacskóba, és a halottnak két cseresznyét tettem arra a helyre, ahol a szeme besüppedt az arcába. Elmentünk, a kijáratig egy szót sem szóltunk, alig bírtuk behajlítani a lábunkat. A füvek és a gyomok elviselhetetlenül szépek voltak, éreztem, hogy éhesek rám. Úgy tűnt, hogy megdermednek, és nem engednek ki minket a kapun át. Vajon ezek a gyomok virágajándékok voltak azoknak a halottaknak, akiknek senkijük sem volt, vagy virágzó rejtekhely az állam gyilkosságainak. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem, hanem a félelmek kényszerében csak egy buta szükséglet, hogy elrendezzük és besoroljuk, amit nem bírunk elviselni. A barátom és én a többiek szűk körében beszéltünk a síron talált rózsákról, a házacskáról a megkötözött nővel. A kutyákról és a cseresznyéről mindketten hallgattunk, anélkül, hogy ebben megegyeztünk volna. A gyomokról egyedül hallgattam, ahogy régebben hozzászoktam.
Amikor néhány évvel később már mind itt voltunk Németországban, és elhatároztuk, hogy beszélni fogunk Ceauşescu mértéktelen bűneiről, a többiek azt mondták nekünk, akik a temetőben jártunk, hogy a szegénytemetőről inkább hallgassunk: „Ezt senki nem hiszi el nektek, ezzel csak nevetségessé tennétek magatokat. Legfennebb annyit érnétek el, hogy mindannyiunkat bolondnak tartanának, és egyáltalán semmit sem hinnének már el.” Így soha nem említettem a szegénytemetőt, amikor példákat kellett mondanom a rendszer borzalmaira. Ártalmatlan példákat kerestem, és beláttam, hogy a figyelmeztetés helyes volt, ezen a helyen már az ilyen enyhe dolgok is túlzásnak számítottak. Már azokkal is felébresztettem magam ellen a gyanút, hogy az elmémmel valami nincs rendben. Úgy emlékszem vissza a diktatúra idejére, mint egy vékony cérnaszálon függő életre, amelyben egyre biztosabban tudtam, hogy mit nem lehet szavakkal elmondani.
Ezt a tudást, amivel nevetségessé teszi magát az ember, nem hagyhattam figyelmen kívül, kitartottam mellette. Megmakacsoltam magam, hogy elérjek a temetői gyomokig, a hátsó oldalukról és az időbeli távolságom felől ragadjam meg őket, a kitalálásban felismerhetetlenül szabjam át a szavakra. A Szívjószág című könyvemben mindig visszatérő, de mellékes belátásként, a szegénytemetőtől elszakadva állnak ezek a szavak: „A szánkban levő szavakkal annyi mindent taposunk szét, mint a lábunkkal a fűben. De a hallgatással is ugyanannyit.” Vagy: „A fű a fejünkben nő. Ha beszélünk, lekaszálják. De akkor is, ha hallgatunk. És a sarjú úgy nő, ahogy akar. És mégis szerencsénk van.”[3] Vagy: „Azt akartam, hogy a szeretet újra nőjön ki, mint a lekaszált fű. Nőjön másképp, mint a gyerekek fogai, a haj, a köröm. Nőjön, ahogy akar.”[4] És később ez áll a szövegben: „Ma hallgatózik a fű, ha a szeretetről beszélek. Olyan, mintha ez a szó saját magához nem volna őszinte.”[5]            Anyám kopasz feje, apám iszákossága, nagyanyám harmonika-koporsója, nagyapám nyugtatömbjei, a dália arcai, a barátnőm árulása, a temetői gyom kétélű szépsége – talán lehetne mindezeket más példákkal helyettesíteni, ha az életről beszélünk. De minden más példában is volnának olyan dolgok, amelyek ismerik a „torok sötét oldalát”, és azokra is találna a mondat: „Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, ha beszélünk, nevetségesek leszünk.”

[1] Müller, Herta: Herztier. Reinbek: Rohwolt, 1994. 162. (Herta Müller: Szívjószág. Ford. Nádori Lídia. Budapest: Cartaphilus, 2011.)[2] Müller, Herztier, 111.
[3] Müller, Herztier, 8.
[4] Müller, Herztier, 161.
[5] Müller, Herztier, 163.

András Orsolya fordítása