András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Herta Müller: Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk – ha beszélünk, nevetségesek leszünk

 

A hallgatás nem a beszéd közben tartott szünet, hanem önmagában álló dolog. Otthonról, a faluból ismerek egy olyan életmódot, ahol a szavak használata nem vált megszokássá. Ha az ember soha nem mond semmit magáról, akkor keveset beszél. Minél többet volt képes valaki hallgatni, annál erősebb volt a jelenléte. Mint a házunkban mindenki, én is megtanultam, hogy másokon a rezzenéseket értelmezzem: az arc ráncain, a nyak erein, az orrcimpán, a száj sarkában, az állon vagy az ujjakon – és ne várjak szavakra. A hallgató emberek között élve mindenikünk szemei megtanulták, hogy a többiek milyen érzéseket hordoznak magukkal a házban. Inkább a szemünkkel és nem a fülünkkel hallgatóztunk. Így alakult ki egy jóleső nehézkedés, a dolgok hosszúra nyúló túlsúlyossága, amit a fejünkben vittünk magunkkal. Ilyen súlyt a szavak nem adhatnak, mert nem állnak meg. Rögtön a beszéd befejezése után, még alig mondtuk őket végig, máris elnémulnak. Kimondani pedig csak egyenként és egymás után hagyják magukat. Minden mondat csak akkor kerülhet sorra, ha az előtte levő már eltűnt. A hallgatásban pedig minden egyszerre jön elő, minden benne marad, megakad az, amit hosszú ideig nem lehet elmondani, vagy amit egyáltalán soha nem is mondanak el. A hallgatás állandó, önmagába zárt állapot. A beszéd pedig olyan szál, ami önmagát harapja át, és folyton újra össze kell csomózni.

anticoelho

Amikor a városba költöztem, csodálkoztam azon, hogy a városiaknak mennyit kell beszélni, hogy saját magukat érezzék, hogy egymás barátai és ellenségei lehessenek, hogy valamit adjanak vagy kapjanak. És leginkább azon, hogy mennyit panaszkodnak, amikor magukról beszélnek. A legtöbb beszélgetésükben nem volt más, mint az arrogancia és az önsajnálat állandó párosítása, önszerelmes nagy hűhó az egész testükben. Mindenfelé így járkáltak, ezzel az agyonstrapált énnel a szájukban. A színpadiasságuk sima és hajlékony volt, a városiaknak más ízületek voltak a bőrük alatt, mint a falusiaknak, a nyelvük pedig még egyszer az egész személy a szájukban. Engem, aki annyi ideig gyakoroltam a hallgatást, ráadásul súlyos falusi csontokat hoztam magammal, és eleinte egyáltalán nem beszéltem románul (később is csak nehezen), ez a kényszeredettség meggátolt a megszólalásban. A személyek megkettőződését, ami a fecsegés fetrengésében szüntelenül bekövetkezett, a szabad ég alatt is belakott környezettel magyaráztam. Utcák, terek, a folyópart, parkok – mindenütt kövezet vagy aszfalt, ami nemcsak bármelyik falusi útnál volt simább, hanem a házak belsejének, a tisztaszobának a padlózatánál is. Belakottabbak, gondoltam, mint a faluban a nyárikonyhák, amiknek csak agyagos padlójuk volt. Szükségem volt valami magyarázatra, a legegyszerűbbet választottam: Ha a lábak sima helyen állnak, a nyelv a fejben levő gondolatok nélkül is beszélhet, sőt lehet, hogy muszáj is így beszélnie. A földút és a szántóföld ezt nem engedi meg, mert göröngyös, és mohó éhséggel várja a bomlást, az oszlást. Az aszfalttal a beszédet helyezik szembe, a földrögökkel a csontok nehéz lassúságát; az ember védtelenségében nyújtja az időt – tudva, hogy a föld falánk, csendben, mozdulatlanul hagyja a nyelvét a szájában, és váratja a földet. De az aszfalton mindenki könnyebb lesz; ahol egyfolytában beszélnek, ott a halál nem az élet alatt, hanem az élet mögött van. Honvágyam volt, lelkiismeret-furdalásom, mintha egyszerűen csak leléptem volna, és a többieket otthagytam volna, kitéve a falusi föld mindent felőrlő éhségének, a halálnemek virágzó panoptikumával. Hozzá voltam szokva, hogy a halált a mindennapok kellős közepén lássam. Mivel rá gondoltam, keresett engem, még mielőtt az állam elért volna engem halálos fenyegetéseivel. Ahol véget ért a városban a letakart föld, ott keresett engem. A város nyúlványainál ült, amelyek talán a gyerekkorom indái is voltak: a zöldségárusok asztalain, ahol a hegyekből érkező öregasszonyok dió nagyságú, szürke szőrös keserűbarackot árultak. A gyümölcs hasonlított a bőrre az arcukon, vénbarack volt. Ott ült a halál a parkokban, amikor a nyárfasorok egészen fiatal, még vöröses rügyein megéreztem az öreg emberek szobáinak szagát. És a viaszvilágos halál az utcák hosszán is elnyúlt, a virágzó hársfák mentén, amikor hullott belőlük a sárga virágpor. Az aszfalton más illata volt a hársfáknak; számtalan hársfát láttam már a faluban, de csak itt, a városban jutott eszembe, mikor virágoztak, a „hullacukor” szó. A mellékutcákban, a házak előtti kertekben is felkeresett a halál, a nagy dáliákban, amelyek nem bírták megfékezni virágaik fapapucsába csavart színeiket. Amíg fenyegetés nélkül éltem, a városi növények általában a halál példázatai voltak. Ha közben a saját halálomra gondoltam, az akkor még mindig természetes halál volt, a hús leköszönése a vastag aszfalton. Aztán később, mikor a barátaim és én a titkosszolgálat halálos fenyegetései között éltünk, ez megváltozott.
Amikor a gyötrelmes kihallgatások után újra kiléptem az utcára, szét volt dúlva a fejem, a szemeim olyan merevek voltak, mint a gipsztömítés, a lábam olyan idegen, mintha valaki mástól kértem volna kölcsön – amikor ilyen állapotban tartottam hazafelé, ezek a növények megmutatták nekem, hogy mi van velem, és azt, hogy mit nem lehet szavakkal elmondani. Ehhez nem volt szükségük semmi másra, csak az illatra, a színekre és a formákra, amijük amúgy is megvolt, és a helyre, ahol amúgy is álltak. Szörnyűséggé nagyították fel a történteket, de ehhez a felnagyításhoz rögtön hozzáfűzték a zsugorítást is, ami ahhoz kellett, hogy magamat megtaláljam benne, és a legutóbb történtet az előtte valókhoz soroljam. A dália azt mutatta meg nekem, hogy a kihallgatást a vallatóm hivatali kötelességeként kell felfognom, hogy a kis asztalon a karcolások mindazoktól származnak, akiket előttem és utánam kihallgatnak, tehát azt, hogy a sok közül egy, és mégis egyszeri eset vagyok. Ami engem tönkretesz, az a vallató normális hétköznapjaihoz tartozik, ez nem más, mint rettenetes munkájának rutinja, ezt mutatta meg nekem a dália. De azt is, hogy a rutin, amit rajtam gyakorolnak, különössé válik, és hogy nekem ezt a különöset személyesen át kell gondolnom és magamat egyénileg meg kell védenem. Muszáj magamnak annyit érjek, hogy óvjam magam, akkor is, ha az én kihallgatásom előtt és után sok más emberrel is hasonló történik. Hogyan foglaljam szavakba, hogy a külső marcangolással szemben a dália nekem szinte stabil belső tartást adott? Hogy a dáliában kihallgatás ül, ha az ember kihallgatásról jön, vagy egy cella, ha valaki, akit szeretünk és nem akarunk elveszíteni, börtönben van. Hogy a dáliában egy gyerek ül, ha valaki terhes, de egyáltalán nem akarja megszülni a gyerekét, mert nem kívánhatja neki ezt a kibírhatatlan életet, az abortuszért pedig börtönbe kerül, ha elkapják.
Mennyit kellene beszélnem, ha a barátnőmnek, aki a kihallgatások részleteiről kérdez, mindent el akarnék mondani. Mindent elmondani azt jelenti: mindent, amit szavakkal el lehet mondani. És így minden alkalommal az összes tényt felsoroltam neki, de azokon túl semmit, soha egy szót sem szóltam a növényekről, amelyek feltárták előttem a saját állapotomat, amikor a kertek mellett hazafelé mentem. Soha nem mondtam semmit a vénbarackokról, a dáliákat és a hullacukrot nem említettem. A hallgatásnak egyensúlyban kellett maradnia a beszéddel. Ahol a barátnőm félreértette volna a hallgatást, ott beszélnem kellett, ahol a beszédem az őrültek közelébe sodort volna, hallgatnom kellett. Nem akartam ráijeszteni vagy nevetségessé válni a szemében. Nagyon szoros viszonyban voltunk, naponta találkoztunk. De különbözőek maradtunk, ez tette olyan szorossá a barátságunkat. Arra volt szükségünk a másikból, ami nekünk magunknak nem volt meg. Olyan közelség volt, amiről nem kellett beszélni. Ő nem ismerte az én iránytűmet, a növények vakmerőségével nem találkozott. Városi gyerek volt. Ahol az én érzékeim kudarcot vallottak, ott láttam az övéit magabiztos gördülékenységgel működni, ahol én tétováztam, ő nekivágott – ezért kedveltem. Kinevetett volna, ha a halálnemek völgyben virágzó panoptikumáról meséltem volna neki. Nem ismerte a tájban való egyedüllét nyomorúságos érzését, a mulandóság egyre csak kamatozó, leróhatatlan adósságát, amit nem lehet kibírni. Ő mindenhez megőrzött magának egy elviselhető mértéket, képes volt kívül tartani a pillantásokat, soha nem töprengett szavakon. Ehelyett a ruhákat és az ékszereket szerette; megvetette a rendszert, ami számára egyenlő volt minden érzékiség csődjének kinyilvánításával. És ez a rendszer nem nyújtotta ki utána a karját. Hegesztőmérnök volt, a szakmája konstruktívnak számított, és az állam iránti hűségről tanúskodott – amivel én foglalkoztam, az destruktív volt. Egy szót sem értett németül, és nem tudta, miket írok. Lehet, hogy a rendszer ezért barátságunkat politikamentes női dolognak tartotta. Pedig ő kiszámíthatatlan természete miatt nagy mértékben politikus volt: testi undorból elutasította az alávetettséget, és erkölcsileg jóval következetesebb volt, mint sok más ember a maga politikai elméleteivel és szubverzív fecsegésével. Rá voltam utalva erre a barátnőmre: ahol nálam csak csorbák és cserepek hevertek, olyat tudott odaállítani, amin egy repedés sem volt. Ép és sértetlen volt a viselkedése, de a testét már akkor is – anélkül, hogy egyikünk is tudott volna róla – elkezdte felenni a halál, rákos volt, és csak akkor derült ki, amikor már túl késő volt. Még három éve volt hátra, és én éppen akkor hagytam el az országot. És eljött hozzám látogatóba és megmutatta a heget az amputált jobb melle helyén és bevallotta, hogy a titkosszolgálat küldte – hogy megbízásból van nálam. Meg kellett mondja nekem, hogy rajta vagyok a halállistán, és hogy egyszerűen félreállítanak az útból, ha így folytatom, és Nyugaton továbbra is ilyen megvetéssel fogok beszélni Ceauşescuról. Már akkor elárult engem, amikor megérkezett Berlinbe, és miközben az árulását bevallotta, azt állította, hogy soha nem tudna olyat tenni, ami árthat nekem. Két nap múlva megkértem, hogy csomagolja össze a bőröndjét, és kivittem az állomásra. És azon a peronon nem vettem elő az integetésre és a sírásra való zsebkendőt. Arra a zsebkendőre, amire csomót kötnek, nehogy valamit elfelejtsenek, semmi szükség nem volt – ott volt a csomó, a gombóc a torkomban.
Két évvel ez után a korai elutazás után meghalt rákban. Szerettem valakit, és rá voltam kényszerülve, hogy elhagyjam, mert – anélkül, hogy tudná, mit tesz – az irántam való érzelmeit a titkosszolgálat rendelkezésére bocsátotta, az életem ellen. A királynak, aki előtte meghajolt, engem pedig meg akart ölni, kölcsönadta a barátságunkat, és azt hitte, hogy tőlem visszakaphatja abban az állapotában, amilyen akkor volt, amikor még bíztam benne. Hogy engem becsaphasson, saját magának kellett hazudnia, kéz a kézben járt a kettő, egyik a másikba lépett. Ennek a barátságnak az elveszítése mai napig olyan az életemben, mint egy erdőirtás, mint egy össze nem záruló hasadék. Ennek a nőnek kellett megtalálnom a „szívjószágot” és a „királyt” is. Mert mindkét fogalom kétélű, a szeretet és az árulás bozótjában kísértenek. Írás közben a mondatoktól, amelyek adódtak, és nem futotta belőlük mégsem semmire, meg kellett kérdeznem: „Miért és mikor és hogyan lép a szeretet a gyilkosság vadászterületére.”[1] Attól, hogy azért hagyunk el valakit, mert másként nem tehetünk, még nem maradunk bűntudat nélkül. A szép román népdalok közül az egyiket kellett segítségül hívnom, hogy a könyvben befejezhessem a barátnőmről szóló fejezetet:

Aki szeret, és mégis elhagy
azt verje meg az Isten
az Isten verje azt meg
bogár lépésével
szél zúgásával
föld porával

Ehhez semmit nem kellett hozzáfűzni. Az ének Romániában nagyon ismert, adta magát, ahogy másoknak talán az imák kínálkoznak. Ha az ember nem hisz az imádkozásban, elkezd némán énekelni. Ez a népdal olyan nekem, mint a dáliák a kertben. Ahogyan azoknak, ennek is sikerül egy veszteséget besorolni más sérülések láncolatába.
Csodálattal és félelemmel töltenek el az olyan növények, amelyeknek szőrös, kúszó, túl vékony indáik vannak, mélyen cikcakkozott, szúrós leveleik és olyan nagy gyümölcseik, mint a fejek. Hallgató fejek, amiknek rikító színű húsból befelé nő az arcuk: a tök és a dinnye. Olyan súlyokat vesznek fel, amelyeket, ha magukra támaszkodnának, nem bírnának tartani. Kiszélesednek, a földön kúsznak vagy felmásznak a kerítésekre, nem maguk hordozzák a gyümölcseiket. Törékenyek maradnak, a fejüket egy széles mező nyakába teszik, vagy függőlegesen felakasztják egy palánk léceire. Ezeken a növényeken falusi gyerekként mindig azt láttam, hogyan változik át egy templomi mondat növénnyé, ez a mondat: „Egymás terhét hordozzátok.” (Pál levele a Galatákhoz, 6:2). Ezeken a növényeken kívülről látszott, hogy milyen lenne, ha valakiről belsőleg levennének valamit. Ezektől a növényektől akartam ellesni, hogy hogyan lehetne ezt az embereknél véghezvinni. De nem lehetett. Apámnak egyedül kellett hordozni az iszákosságát, anyámról senki le nem vehette a sírást – ha vele sírtam, akkor sem ugyanolyan okokból, mint ő. Ő azért sírt, mert egy részeges ember volt a férje, aki rögtön késsel kezdett hadonászni, ha valamiért felelősségre vonta vagy csak beszélni akart vele. Én pedig azért sírtam, mert olyan anyát szerettem volna, aki néha értem is sír, egy gyerekért, aki nem tudja, hogy miért éppen ezekhez a szülőkhöz tartozik, ha egyszer ez az apa túl részeg, semhogy a gyerekének apja lehetne, és ez az anya úgy szenved az ivászatoktól, hogy a gyereke mellékessé válik számára. És nagyapámnak is egyedül kellett hordozni az örökös nyugtatömbjeit, nagyanyámnak meg az imakönyvet az elesett fia fényképével.
Azt hiszem, mindannyian, úgy, ahogy voltunk, összezárva a házban és az udvaron, elhallgattunk egymás füle mellett. A tárgyaink összetartoztak, a gondolataink egészen eloldódtak egymástól. Így szorult be három generáció egy házba. Ha az ember nem szokja meg, hogy másoknak valamit mondjon, akkor ahhoz sem kell hozzászoknia, hogy szavakban gondolkodjon. Nem kell beszélnie ahhoz, hogy jelen legyen. Olyan belső beállítódás volt ez, amilyennel a városban nem az embereknél, hanem a dáliáknál találkoztam. Ehhez a hozzáálláshoz szokva fel sem tűnik, ha az ember nem beszél. Nem is gondol a beszédre, bele van zárva saját magával a hallgatásba, és szemmel tartja a többieket.
A hozzánk közel álló emberek gyakran teszik fel a kérdést: „Most mire gondolsz?” – ezt én falusi gyerekként nem ismertem. És a rá adott gyakori választ sem: „Semmire.” Ezt a választ általában nem fogadják el, kifogásnak számít, figyelemelterelésnek. Azt feltételezik, hogy mindenki állandóan valami olyasmire gondol, amiről tudja, hogy micsoda. Ha valaki nem szavakban gondolkodik, akkor „semmire sem” gondol, mert az elgondoltat nem tudja szavakban megfogalmazni. Olyasmire gondol, aminek nincs szüksége a szavak körvonalaira. Ott van a fejében. A beszéd elszáll, a hallgatás csak súlyosan hever, érezni lehet a szagát. Olyan szaga volt, mint a házban annak a helynek, ahol magam mellett, a többiek között álltam. Az udvaron a hallgatásnak olyan illata volt, mint az akácvirágoknak vagy a frissen kaszált lucernának. A szobában olyan, mint a molyok elleni pornak vagy a szekrény tetején sorba állított birsalmáknak, a konyhában olyan, mint a nyers tésztának vagy a húsnak. Mindenki a fejében hordozta a lépcsőket, amiken a hallgatás fel és alá járkált. A „Most mire gondolsz?” kérdés olyan lett volna, mint egy rajtaütésszerű támadás. Magától értetődő volt, hogy mindenki tele van titkokkal. Mindenki elbeszélt a titkai fölött, ha a munkáról és a tárgyakról beszéltünk, amelyek azáltal, hogy léteztek, egymáshoz tartozásunkat bizonyították. Az én házbeliekhez való tartozásomat is. Nem rajtuk múlott, hanem rajtam, hogy túl sokáig néztem és arra kényszerítettem őket, hogy megijedjenek, és kételkedni kezdjenek bennem. Rövid életű anyag lettem, szemben az ő anyagukkal, aminek tartóssága magától értetődött – így vallottam kudarcot.
Azért említettem a dinnyét, mert benne a bibliai mondat, „Egymás terhét hordozzátok”, növénnyé változott át. A dinnye példáján meg lehet mutatni, hogy milyen rezzenéstelenül tud megmaradni egy egész életen át a hallgatás mint belső beállítódás valakinek a fejében, ha az ember nem látja jónak, hogy a gondolatokat a beszédben eméssze fel. Vasárnap reggelenként szívesen mentem templomba, ez alkalmat adott arra, hogy megszabaduljak a krumplihámozástól. Az egész házból senki nem járt templomba, ezért elengedtek, hogy egyúttal őket is helyettesítsem. A közvélemény szempontjából előnyös volt, és a házban talán azt is gondolták, hogy ha a gyerek megy imádkozni, akkor az Úristen megérti: a család többi részének nincs ideje. Nagyanyám, ő hitt Istenben, reggel és este imádkozott, minden nap, otthon, magában. Mióta a fia elesett a háborúban, évente csak egyszer ment templomba, a háborúban elesettek emléknapján. És ezen a napon mindig mellette ültem. A templomban nagyon vonzott Szűz Mária gipszszobra, mert látni lehetett a szívét. A lábujja hegyéig érő, világoskék ruhán kívülre volt festve, nagyon nagy volt az a szív, sötétvörös, néhány fekete foltocskával. Felemelt mutatóujjával hívta fel a figyelmet a szívére. Egy szív, ami olyan rosszul volt megfestve, hogy az már ismét jó volt, és a falusi festő szándéka ellenére olyasmibe billent át, ami nem kellett volna legyen. Néha csak úgy, napközben, ha beküldtek a faluba valamit vásárolni, kicsit bementem a templomba. Ha egyedül voltam ott, számomra nem is volt templom. Meglátogattam a Máriát, nem vetettem keresztet és nem hajtottam térdet. Hűvös volt, az oltár mögött úgy ciripeltek a tücskök, mint este az udvarban. Nyílegyenesen a Máriához mentem, jól megnéztem a szívét, közben cukorkát szopogattam, amit a visszajáró pénzből vettem magamnak, és neki is odatettem egyet a meztelen lábujjai mellé. Vagy egy cérnaszálat, ha cérnát vásároltam, vagy egy gyufát a skatulyából, egy varrótűt vagy hajba való dróttűt. Aztán kimentem újra az utcára. Egyszer egy rajzszeget tettem a lábujjai mellé, aztán félútról visszafordultam és eltettem, mert beleléphetett volna. Soha nem imádkoztam és soha nem vittem neki virágot.
Téltől kezdve, egész tavasszal és a nyáron át a szív mindig, amikor ránéztem, egy átvágott görögdinnye volt. A háborúban elesettek emléknapja csak őszre jött el, és nagyanyám velem jött a templomba. A fülébe súgtam: „Nézd csak, a Mária szíve egy fél görögdinnye.” Mások is ott voltak, ezért néhányszor megbillentette a térdét, csak azután érintette, mintha véletlenül tenné, az én térdemhez, és azt suttogta vissza: „Lehet, de erről nem kell beszélni.” Aztán még néhányszor billegetőzött, hogy mindenki azt higgye: ezt csak úgy magában csinálja, és nem jelként, hogy most nagyon jól figyeljek oda. És aztán hazafelé menet olyan röviden tért vissza rá, hogy a beszédben már ott volt a hallgatás. A feketével foltozott szívet és a kettévágott görögdinnyét az „ez” szóba foglalta össze, ennyit mondott: „Ezt a Máriával ne mondd el senkinek.” Ehhez tartottam magam, akkor is, amikor ő már halott volt, akkor is, mikor már a városban voltam. Amíg el nem kezdtem írni, erről semmi elmondanivaló nem volt.
Kívülről nézve az írás talán hasonlít a beszédre. Belülről viszont az egyedülléthez tartozik. A leírt mondatok inkább úgy viszonyulnak az átélt tényekhez, mint a hallgatás a beszédhez. Ha a megéltet mondatokba foglalom, kísérteties költözés kezdődik el. A tények belsőségeit szavakba csomagolom, megtanulnak járni, és a költözés közben még ismeretlen helyre mennek. Hogy a költözködés képénél maradjak: írás közben olyan, mintha az ágy az erdőbe, a szék egy almába költözne, az utca egy ujjba futna. De fordítva is működik: a táska nagyobb lesz a városnál, a szemfehér nagyobb a falnál, a karóra nagyobb, mint egy hold. A megélésben helyeink voltak, nyitott vagy zárt ég a fejünk fölött, és föld vagy aszfalt vagy a szoba padlója a lábunk alatt. Időpontok vettek körül, fényes nappal vagy éjszaka volt a szemünk előtt. És volt amivel szembenézni: személyek, vagy csak tárgyak. Mértékként ott volt a történés eleje, az, amíg eltartott, és a vége, bőrünkön éreztük az idő hosszúságát vagy rövidségét. És mindez együtt nem a szavak miatt, nem a szavak kedvéért történt. A megélt mint folyamat fütyül az írásra, nem kompatibilis a szavakkal. A valóban megtörtént soha nem hagyja magát egy az egyhez arányban szavakba foglalni. Hogy leírhassuk, a szavak után kell mértékre szabni, és egészen újra ki kell találni. Kicsinyíteni, nagyítani, leegyszerűsíteni, bonyolítani, megemlíteni, kihagyni – olyan taktika, ami saját útjait járja, és a megélt már csak ürügy számára. Írás közben a megéltet egy egészen más területre vonszoljuk át. Próbálgatjuk, hogy melyik szó mit bír meg, mire képes. Nincs többé nappal vagy éjszaka, falu vagy város, helyettük a főnév és az ige, a fő- és a mellékmondat, az ütem és a hangzás, a sor és a ritmus uralkodik. A valóban megtörtént a peremre szorul, onnan próbál kitartani a maga igaza mellett. A szavak miatt egyik sokkot a másik után osztogatjuk neki. Ha már magára sem ismer, megint a középpontban áll. Le kell omlasztani a megélt fontoskodását, hogy írni lehessen róla, minden valóságos utcából betérni egy kitaláltba, mert csak az tud rá ismét hasonlítani.
És közben nem lehet és nem is szabad óvatlanul engedni, hogy felgyűljön és túlcsorduljon mindaz, ami kedves számunkra, és szétbutítani egy rossz mondatban. Miközben írok, mindig az jár a fejemben, hogy azok, akik nekem sokat jelentenek, mellettem vannak és olvassák, amit írok, akkor is, ha már halottak, sőt: különösen, ha már halottak. Szavakkal akarok elérni és felérni hozzájuk. Ez az egyedüli mérték, amiről tudom, hogy a birtokomban van, amivel a mondatokat elég jóként vagy rosszként könyvelhetem el. Ez talán naiv, apró darabokban szétszórt erkölcsi elköteleződés az írásban. Ez volt és ez is marad a dolgok fölött állás ellentéte, és minden, bármilyen fajtájú ideológia ellentéte – s ezért a legjobb ellenszere is. Az ideológia mindig az egészet tartja szem előtt. Az ítélete szerint a mondatok megengedettek vagy tiltottak lehetnek. Ahhoz, hogy megmaradjanak a megengedett tartományában, az ideológiai kötöttségekben és függőségekben álló szerzők szövegeikben csupán újabb variációit tapogatják ki már meglevő, kész szövegeknek. Ezek viszont csak bizonyos határok közé feszítve variálhatók, amelyek között az egész nem kérdőjeleződik meg. Egy egészen privát okokból felvállalt, belső erkölcsi elköteleződés irritálja az ideológia szerelmeseit. Az ilyen felelősség nem érzi magát elkötelezettnek az egésszel szemben, sőt, azt is tudja, hogy minden szövege elüt az előre láthatótól, és kívül esik az ideológia által felkínált és előírt területen. A belső kötelességből írt mondatok saját magukat nem aszerint vizsgálják, hogy megengedettek vagy tiltottak-e, hanem hogy a valóságnak megfelelőek vagy tettetettek-e.
Az írás a megéltből létrehozhat mondatokat, de beszélgetést soha nem alakíthat ki. Amikor az események bekövetkeztek, a tények egyáltalán nem viselték volna el a szavakat, amikkel később feljegyezzük őket. Az írás számomra mindig pengeélen táncol a titok megtartása és kiszolgáltatása között. És még ezeken belül is változik a helyzet: a felfedésben a valóságos átfordul a kitaláltba, azon pedig újra áttetszik a valóságos, éppen azért, mert nincs megfogalmazva. Ez a meg nem fogalmazott rész teszi lehetővé a fejünkben az őrült futamokat, megnyitja a poétikus sokkot, amit meg kell hagyni szavak nélküli gondolkodásnak. Vagy azt is mondhatjuk rá: érzésnek.
Sok tárgy esetében soha nem jöttem pontosan rá, hogy mik is azok, mert mindig változtak, aszerint, hogy éppen mire használták őket. Anyám a kezembe adta a legnagyobb kést, és felküldött a padlásra, ott volt a kémény mellett a füstölő. Oda voltak felakasztva a sonkák. Le kellett vágjak egy szeletet, és le kellett vigyem a konyhába. Ahogy felfelé mentem a lépcsőn, azon gondolkoztam: hogyhogy nem fél, hogy valami mást csinálok a késsel? Például eleshetek, és elvághatom magam. Vagy ahogy a sonkát vágom, véletlenül a kezembe szaladhat a kés. De akarattal is megölhetem magamat. A kés mindig valami mássá változott volna, ha valami mást tettem volna vele a sonkavágás helyett. Húztam az időd, nagyon sokáig maradtam a padláson. Közönyösségnek, egyenesen hanyagolásnak éreztem, ha anyám, amikor ismét ott álltam a konyhában, a sonkát és a kést egészen magától értetődően vette ki a kezemből. Neki a sonkavágáson kívül eszébe sem jutott semmi, soha nem gondolt arra, hogy miért vagyok olyan sokáig a padláson a nagy késsel.           Azt mondják: „zsebkendő”, de micsoda zsebkendő. A zsebkendő, amibe sírunk, nem ugyanaz, mint amivel búcsúzáskor integetünk, és nem az, amivel bekötünk egy sebet, és nem az, amivel megtöröljük az orrunkat, ha meghűltünk, és nem az, amire csomót kötünk, hogy eszünkbe juttasson valamit, és nem az, amibe a pénzt kötjük, hogy ne veszítsük el, és nem az a zsebkendő, ami az út szélén hever, mert valaki elveszítette vagy eldobta. Egyetlen zsebkendő, és soha nem ugyanaz. Mennyi el nem mondott lehetőség van egy ilyen egyszerűen hangzó mondatban: „A nő elteszi a zsebkendőjét.”
Egy nyári estén a temetőben azt mondta nekem a szomszéd fiú: „A halottak lelkeinek a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél.” Késő este, amikor elült a hőség, nem sokkal azelőtt, hogy koromsötét lett, kiküldtek miket a temetőbe, mert a sírokon a virágokat csak hűvösben lehetett megöntözni. A temetőkápolna mögött volt a tó. A békák brekegtek, fel az égig. Ahogy a kannát a vízbe merítettük, hogy megtöltsük, öklömnyi békák zuttyantak a mocsári levelekről a mélybe, tompa hang volt, mint a temetéseken a göröngyök a koporsófedélen, mintha a saját temetésünkön lettünk volna, és a rögök utolsó búcsúját hallottuk volna a fejünk fölött, a koporsóban. Vittük a tele kannákat, és azokból a sírokból, ahol semmi keresnivalónk nem volt, fehér párát láttunk felemelkedni. A virágokat nem együtt öntöztük meg, mindenki a maga dolgát végezte, és hamar ment, a föld szomjas volt. Aztán leültünk egymás mellé a kápolna lépcsőjére, és rámutattunk a sírokra, amelyekből éppen felszállt egy lélek. Egy szót sem szóltunk, nehogy elriasszuk a lelkeket. Egyszer egy üres sírból is felszállt egy lélek. A halott, mint a nagyanyám fia, messze esett el a háborúban. A lelke egy sovány tyúk volt. A sírkőre az volt írva: Nyugodj békében az idegen földben.  Csak hazafelé menet kezdtünk el a lelkekről beszélni. Mindig megegyeztünk egy állatban. Voltak gyíklelkek, fogolymadár-lelkek, lúd-, nyúl- és darulelkek. A halottak lelkei mindenhová elszállnak, mondta a szomszéd fiú, nekik a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél.
És hogy jut odáig egy fűre terített szemfedő, hogy a fényképen zsebkendőhöz hasonlítson? És hogy jut odáig a halott fiú fényképe, hogy könyvjelző legyen az anya imakönyvében? Hogy lép át a halál egy barna-fehér fényképre, ami nem nagyobb egy gyufásdoboznál? Hogyan húzza össze magát olyan kicsire, hogy maga körül ujjnyi szélességben üresen hagyja a szegélyeket a fűnek. Nagyanyám fia, akit a háborúban akna tépett szét, a fűre terített zsebkendőn olyan, mint egy marék rothadásnak indult, szél összeseperte falevél. Hogyan is mer a halálos hír közlésére szánt, a fronton készített fotó szemfedőt és zsebkendőt, embert és leveleket összecserélni. A fia elveszítésének terhét senki nem tudta levenni nagyanyámról. Ahogyan engem a kajszibarackfák emlékeztettek a halott apámra, úgy emlékeztette őt a halott fiára egy harmonika. A harmonika volt az a tárgy, amit hátrahagyott, és amelynek helyettesítenie kellett őt. A harmonikatok a púpja ellenére koporsóra emlékeztetett. Úgy szétroncsolva, ahogyan végül is Mostar közelében egy tömegsírba került, a fiú kétszer is belefért volna ebbe a tokba. Nagyanyám mély tisztelettel vette körül ezt a harmonika-koporsót, a csempekályha és az ágy között állt a tisztaszobában. Ha valaki belépett az ajtón, rögtön rávetült a tekintete. Néha, amikor a házbeliek mind elég messze voltak, hátul a kertben, kinyitottam a tokot, és néztem a harmonikát. A fehér és fekete billentyűk a fényképen látható fehér szemfedőre és fekete fűre hasonlítottak. A harmonika tokja volt nagyanyám kultikus tárgya. Minden nap bement a szobába, amit nem mi magunk, hanem a harmonikatok lakott be. Némán nézte a tokot, ahogy az ember a templomban a szenteket nézi, és csendben könyörög segítségért. Ott volt neki a halott fia a ház kellős közepén, és megfeledkezett róla, hogy egy harmonika nem lehet ember, és egy harmonikának mindegy, hogy kié. Hogy jut egy anya odáig, hogy összecseréljen egy harmonikát a saját fiával. Milyen mondatok alkalmasak leírni, hogy hogyan változik át a pótolhatatlan veszteség egy tárggyá, ami bármilyen követhető ok nélkül adódik és ajánlkozik, hogy éppen beléje vetítsék az örökre eltűnt személy alakját. És hogy jut odáig a férje, akinek 1945-ig az egész falu körül földjei voltak, gabonával meg gyarmatáruval kereskedett, és miután a szocializmus kifosztotta, nem maradt egyebe, csak egy láda tele nyugtatömbökkel, amivel egész tehervonatok gabona- és kávérakományát lehetett volna számlázni, hogy jut odáig, hogy a tonnás súlyoknak kijelölt rubrikákba mindennapos, jelentéktelen vásárlásait jegyezze be. Az első oszlop fölött az áll: a szállított áru megnevezése – és ő beírja: „gyufa”. A második rubrika: Mennyiség (vagon / tonna) – és ő beírja: „1 csomag”. A harmadik rubrika: Érték (százezer / millió): és ő beírja: „2 lej 5 bani”. A föld, a mezőgazdasági gépek, a számlái a bankban, az aranyrudai, mindent elvett tőle a szocializmus. A háza is, az udvar a gazdasági épületekkel, az állam tulajdona lett. A feleségével, a lányával és a vejével együtt csak két szobában lakhatott. Az összes többit gabonaraktárnak használták. Búza és árpa és kukorica a padlótól a mennyezetig. A tele teherkocsik kora nyártól késő őszig a hátsó kapun mentek be, az elsőn üresen mentek ki. Miután a szocializmus bevégezte a „kizsákmányoló osztály” kifosztását, nagyapám, az egykor egészen Bécsig ismert gabonakereskedő olyan szegény volt, hogy a fodrászt kifizetni sem maradt pénze. Csak az előre megrendelt nyugtatömbjeit hagyták meg neki, amelyek még tíz évre elegendőek lettek volna; megtelt velük egy nagy láda.
Ebben a megaláztatásban kezdte el nagyapám az apróságait a rubrikákba beleírni. „Hogy be ne rozsdásodjon a fejem”, mondta. De valójában kapaszkodót keresett ebben a tevékenységben, ami a hanyatlását dokumentálta. A bukásával szembenézve méltóságot keresett. Soha nem panaszkodott, csak beírta a semmitmondó beszerzéseket a rubrikákba: 1 méter kanóc a petróleumlámpába, 3 méter gatyagumi, 1 tubus fogpaszta, 1 üveg mustár. Összeszámolta a nap kiadásait, aztán az egész hét, a hónap, az év mérlegét. A rubrikák nyomtatott volta, és az, amit nincstelenként kézírással bevezetett a táblázatokba, szavak nélkül talán ugyanazt mutatta meg neki, mint nekem a kertben a dáliák kihallgatás után. Vagy azt, amit a versek mutattak meg nekem, amiket magamban elmondtam, hogy minden nap legyen, ami megtartson. Hiszen ezek a versek nekem is azt erősítették meg, hogy az életem kiúttalan. Senki nem tudta azokat a szerencsétlen nyugtatömböket kiverni nagyapám fejéből. Csak akkor, mikor már a városban voltam, és hozzászoktam a versek néma mondásához, akkor fogtam fel, hogy a nyugtatömbök nagyapámnak nem az imái, hanem a versei. Esetleg a dáliái.          Falusi gyerekként közel voltam a növényekhez, és ezért a városi növényeknek is akaratot, szándékokat tulajdonítottam. Mint a faluban a kukorica, olyan ellenséges volt a városban a tuja és a fenyő. Ezek voltak az uralkodók növényei, a dáliák és a nyárfák pedig azoké, akiknek nem volt mibe kapaszkodniuk. A tuja és a fenyő a hatalmat szolgálták, örökzöld élősövényként az állami épületek és a magánvillák körül. Akár meg akarjuk látni, akár nem, a tuja magvainak burka és a fenyőtobozok urnák miniatúráihoz hasonlítanak. Ezek a növények kiléptek a természetükből, meg voltam győződve róla, hogy átálltak az állam oldalára. Az úrvirágok közé tartoztak a kardvirágok is, az állam ünnepi csokraiban magasra nyúltak a törékeny páfrány mellett, ami már régen elfonnyadt. A kardvirágok: mint a kivirágzott gumibotok, a vörös szegfüvek: mint a pártjelvények. És úrállatok is voltak: Az emberhús-evő sirályok a Duna-csatornánál, és az őrzőkutyák a rendőrségen, a börtönben és a határon. A hangyák láncai csak a szegények házfalait rágták kongóra. A bolhák és a tetvek csak az ő bőrüket kínozták. És a legyek is. A barátaimmal esténként játszottunk a legyekkel. A játék neve az volt: „A légy önkritikája.” Meggyújtottuk a lámpát a konyhában, és beültünk a sötét szobába, az asztal köré. Aztán egyikünk felállt, a világítást a konyhában kikapcsolta, a szobában pedig bekapcsolta. Abban a pillanatban, ahogy a szobában világos lett, kimondtuk egy titkosszolgálati alkalmazott nevét, amiben korábban megegyeztünk. A legyeket vonzza a fény, és így a mi emberünk is hamarosan berepült a szobába, zümmögő légy alakjában. Először mindig megállt az asztalom, mert a fény ott volt a legerősebb. Zavaróan hangos volt a nevetésünk, ahogy a légy körbezümmögte a szobát, kommentáltuk a repülését. És néha fordítva ment a játék, a legyet a mi neveink közül az egyiken szólítottuk, és annyiszor elismételtük ezt, amíg mindenikünk berepült már légyként a szobába. Addig játszottunk, amíg a légy bebizonyította nekünk, hogy még mindig teljes a létszámunk, mert még mindannyian megvagyunk. Akkor még megvoltunk mind, később már nem. Azután jött mindennek a sötét oldala. Lehet, hogy ezért játszottam később a légy helyett újságokból kivágott szavakkal:

a csend talán átmegy
egy alma házacskáján
mint a kutyás hölgyek
mint az újságon a nevek
mint a vadászgépek a nyáron
szélre és földre éhesen
a torok sötét oldala
egyszer egy legyet vitt
ami a konyhából jött

Az, amit olyan simán történelemnek szoktak nevezni, a családomban a nemzetszocializmustól kezdve egészen az ötvenes évek végéig mindenkinek a torok sötét oldala volt. A történelem minden családtagot szólított, és nekik tettesként vagy áldozatként jelentkezniük kellett a történelemnél. És miután a történelem elbocsátotta magától őket, mindegyikük megnyomorodott. Apám SS-katonaként töltött idejét az ivásban zsibbasztotta. Anyám küzdött azzal a félig halálra éheztetett, kopaszra nyírt emberrel, aki ő a deportálása idején volt, nagyanyám áhítatot tartott a harmonika tokjával, nagyapám nem hagyta el a nyugtatömbjeit. Mindegyikük fejében olyan dolgok csapódtak egymásba, amelyeknek soha nem szabadott volna találkozniuk. Hogy milyen gondot és mennyi kínlódást jelentettek a hozzátartozóimnak a sérüléseik, az csak akkor értettem meg igazán, amikor én magam is a kiúttalanságig jutottam. Csak akkor tudtam meg, hogy egy ilyen mély szakadástól az idegek soha nem szabadulhatnak, rajtuk marad a teher. És hogy ez a teher a későbbi napokban is jelen van, sőt, az őt megelőző időbe is visszafordul. Nemcsak az utána következő dolgokat változtatja meg, hanem a korábbiakat is, amelyeknek az életben semmi közük nem volna a repedéshez, ha nem létezne ez a repedés. Mindent ez a hasadás tart mágneses erőterében, a fejben és az életben semmit nem lehet tőle többé elválasztani. Ami a törés előtt volt, utólag úgy mutatkozik meg, mintha elrejtve, és ezért felismerhetetlenül már akkor a későbbi veszteség egyértelmű előrejelzése lett volna, prológus, amit könnyelműen figyelmen kívül hagytunk.
Tizenhét éves koromban voltam először az osztálytársaimmal a Fekete-tengernél. A víz zöld volt, fehér tajtékkal [Schaum]. Az én faluzöld tekintetem előtt ez volt a legnagyobb zöld mező [Wiese], amit valaha láttam, a legtöbb fehér kásavirággal [Wiesenschaumkraut]. Fennsík, mintha csak arra találták volna ki, hogy átszaladjak rajta. Ismertem az ég szegélyébe ütköző, nagy zöld legelőt, ami olyan lapos volt, hogy az emberek alakjai már nagyon messziről látszottak. Áttekinthetőség, amiben az ember elsősorban saját maga volt, és így vált védtelenül láthatóvá, a talpától az ujjai hegyéig olyan áttetszővé, hogy szinte elnyelte az ég. A fejemnél beszakadhatott, de a talpam alatt soha. Valószínűleg a füves legelőben bízva merészkedtem a mély vízbe, és nem is gondoltam arra, hogy nem tudok úszni. Egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj, az átszaladni való magas mezőből süllyesztő mélységű víz lett. Meg sem próbáltam úszni, csak arra gondoltam még, hogy most felfal a tenger. Elveszítettem az eszméletemet, a parton tértem újra magamhoz, ahol sok ember állt körül. Valaki látott fuldokolni, és még idejében kivonszolt a szárazra. Annyira össze voltam zavarodva, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ki mentett meg. Még csak meg sem köszöntem neki. Másnap, mikor végre rákérdeztem, mindenki vonogatta a vállát, és azt mondták: Egy idegen férfi volt, a mesterséges lélegeztetés után rögtön ott is hagyta az összesereglett tömeget.
A víz a következő tizenegy vakációs napra számomra tiltott terület volt. A kávézók aszfaltján űztem az időt, mintha a tenger nem is volna a világon, és magamat mégis mindenütt, ahol voltam, fuldokolni láttam. A víz nem szűnt meg telezúgni a fülemet. A fuldoklás közben érzett higgadtság és megadás nyomába szörnyű ijedelem lépett, nem bírtam levetkőzni ezt az érzést. Később meséltem a tengerről, de otthon nem mondtam semmit a fuldoklásról; a tenger húsra való éhségét megtartottam magamnak, ahogyan a mezők húsra való éhségét is elhallgattam. Ha hallgatok, elalszik bennem a félelem, ezt gondoltam. Ha beszélek, akkor újra felébred. És amikor írtam erről, más térbe helyeztem, ami történt, gleccsertavakat találtam ki, a hegyekbe emeltem őket, mert az magasabban van, és közelebb van hozzá az ég.
Tíz évvel azután, hogy majdnem belefulladtam a tengerbe, annyira meguntam már a titkosszolgálat kínzásait, hogy arra jutottam: legjobb volna ennek a kibírhatatlan életnek véget vetni, én beleölöm magamat a folyóba. Még mindig nem tudtam úszni, ez jól jött. De még mindig gyűlöltem a víz alattomosságát. És mégis: a folyóparton két követ tettem a kabátom zsebébe. Tavasz volt, a nap bágyadt, a nyárfák friss hajtásainak olyan édes-kesernyés illatuk volt, mint a pergelt cukornak. A gondolatra, hogy kitörhetek a szorítások és a gyötrelmek gyűrűjéből, enyhe eufória töltött el. Csendesen és okosan ki az életből, gondoltam, és amikor a kihallgató tiszt következő alkalommal tovább akar pusztítani, már nem kaphat el. És egyedül fog állni, szörnyűségesen egyedül, annak az átkozott padlónak a napfény-foltjain. Hogy közben elveszem magamtól az életet, amit szerettem volna, ha nem teszik így tönkre, az teljesen mindegy volt. Féltem, hogy meggyilkolnak, és ezen a félelmen kívül nem is voltam jelen a magam számára. Ma visszapillantva, ebben semmi logikus nem volt: azért volt bennem ez a félelem, mert élni akartam. De az idegeim annyira ki voltak készülve, és már semmi másra nem bírtam gondolni, csak a félelemcsinálókra, hogy diadalnak éreztem, ha elveszem magamat tőlük. Az, hogy bosszút állhatok rajtuk, olyan egyértelműen felülírt és igazolt mindent, miközben az öngyilkosságomat terveztem, hogy közben eszembe sem jutott, milyen visszavonhatatlan bosszút kell ezért magamon is állnom.
Valahogy a kabátzsebembe erőltettem két követ, olyan nagyok voltak, hogy a zsebet nem lehetett begombolni. Minden éppen a terv szerint alakult, de akkor meg miért tettem le újra a földre a köveket. Megjegyeztem a helyet a parton, ahonnan felvettem őket. Ismertem őket és ők ismertek engem, és tudtam, hogy ha meg kell lennie, találkozni fogunk. Tisztában voltam magammal, nagyon nyugodtan mentem vissza a városba. Gyakoroltam a halált, és most már ismertem a kézmozdulatokat, amelyekkel meg lehet szerezni. Hagyott elmenekülni, de nem volt elutasító. Haladékot kaptam, mert a víz még olyan hideg volt, mert a tavaszi nap még olyan álmosan nyalogatta. Erről később azt írtam: „Füttyentett nekem a halál. Lendületet kellett vennem. Majdnem egészen akartam, csak egy aprócska rész csúszott ki a kezem közül. Lehet, hogy a szívjószág volt az.”[2]
És sokkal később úgy állítottam össze kollázzsá az újságból kivágott szavakat, hogy a valóságos, folyóból kiemelt köveim átcsillogtak a kitaláltakon:

a nap középpontjában Heinrich kilépett a cégből
egy madár énekelt végig a szeleken ott a csatorna fölött
egy éganyajegy és ringatózott
a feszülő drót mint a varrás a nadrágon Heinrich
köveken járt és a szoknyájába és a nadrágjába
beletette a legnagyobbakat a legkisebbek közül
olyan jégveréscsillogóan nehezek voltak
mintha ő soha nem is lett volna és az egyetlen
oka a víz magas átszaladni való meg-
fulladni való mély a madárnak van egy fészke
a kőrisfa zárójeleinek szorításában és az arcában egy
éneklőgép és apácafekete ruhaneműk

Néhány nappal azután, hogy a folyóparton kövekkel gyakoroltam, a titkosszolgálat – mint annyi minden mást – azt a vágyamat is elkobozta tőlem, hogy fulladással vonjam ki magamat a szorításából. Egy előttem ismeretlen kihallgató tiszt eljött hozzám a gyárba, belülről bezárta az irodám ajtaját, a kulcsot letette az asztalra, leült, és vizet kért tőlem. Ásványvizet töltöttem a pohárba, ő közben nézett engem. Még soha nem tartott ilyen hosszú ideig, amíg egy pohár megtelt vízzel, mint akkor. Noha magam sem tudtam, hogy éppen mire gondolok, úgy tűnt, mintha látnám, hogy úgy folyik át rajtam a víz, mint valami írás. Már bezárta az ajtót, és várakozva mégis úgy tett, mintha csak akkor tudna igazán megérkezni, ha a pohár már megtelt. És aztán tele volt, és a vizet nem öntöttem a pohár mellé. A víz ott bizsergett a pohárban, és a levegő mintha megfagyott volna. Olyan csend volt kettőnk között, hogy hallani lehetett, ahogy a buborékok elpattannak. Aztán elkezdett ordítani, nagyon dühös lett, a pohár ásványvíz nem is érdekelte. Könyökével szétterpeszkedett az asztalon, olyan szélesre nyújtotta a vállát, hogy be kellett húznia a nyakát. Megszakadt a hangja, a nyakán úgy lüktetett az ér, mint egy kék drót. Álltam, mert a székemen ült, hátammal a szekrénynek támaszkodtam, és csak néha nyögtem ki egy-egy értelmetlen mondatot. A félelmem nyugalomnak tűnhetett. A tiszt bizonyára észrevette, hogy ezzel a módszerrel nem megy sokra, mert taktikát váltott. Nyelt egy üreset, a keze fejével megtörölte a homlokát, azt mondta, hogy hülyét csinálok belőle – noha nem is jutottam odáig, hogy egyáltalán valamit mondjak –, és a hangjába a higgadtság látszatát erőltette. Magasra emelte a nyakkendője csücskét, letette az asztalra a pohár mellé, ránézett, mintha a csíkokat számolná, és azt mondta, mintha ki akarna békíteni valamivel: „Jól van, na, azért még nem fogunk vízbe fojtani.” Aztán felemelte a poharat az asztalról, vele együtt a nyakkendője csücskét, az visszahullott a hasára, és egy hajtásra megitta a vizet. Amikor megtörölte a száját, a folyónál hagyott két kövemre gondoltam, és tudtam, hogy abból már nem lesz semmi: „Soha nem fogom vízbe ölni magam. A halálomat akarja, a folyóval fenyeget engem, azt akarja elérni, hogy helyette én végezzem el a piszkos munkát.” És ettől a naptól fogva távolt tartottam magam a folyótól, olyan távol, hogy már nem is tudtam, hol vannak a kövek, és a víz akkor sem volt ott, ha a villamos, amin ültem, átment a hídon. A nap átcsúszott a nyárba, a víz már biztosan nem volt hideg. A köveim közelében szamárkóró nőtt, olyan szürke, mint a patina.
A titkosszolgálat nem végezte el nekem ezt a piszkos munkát, és én sem neki. Az, hogy a férfi egy hajtásra megivott egy pohár vizet, és a fulladásról beszélt, annyira undorító volt, hogy miután elment, az összes vizet, ami még az üvegben maradt, kiöntöttem a lefolyóba, az üres poharat pedig eldobtam a szemetes vederbe, hogy soha többet ne kelljen inni belőle. És másnap reggel megint ott állt az asztalomon. Gondolom, a takarítónő azt hitte, hogy véletlenül került a szemét közé. Hogy biztosan megszabadulhassak tőle, a munkanap végén betettem a poharat a táskámba, és hazafelé menet egy poros mellékutcában lendülettel odacsaptam egy betonoszlophoz. Épp egy teherautó ment arra, nem hallottam, halkabb volt a széttörésben, mint előző nap a vízben a buborékok. És a fejemben egy mondat körözött, amit valamikor egyik barátomtól hallottam. A román nyelvről volt szó, és azt mondta: „Micsoda nyelv ez, hogy még a vízihullára sincsen benne szó.” A vizet felhajtó tiszt fenyegetése után ez a mondat vigasztalt: ha románul nem lehet azt mondani, hogy vízihulla, gondoltam, akkor az sem lehet, hogy a titkosszolgálat vízbe fojtson engem. Mégsem lehetek olyasvalamivé, amire a nyelvében nincs szó. Ez a szótlan hely lett az én egérutam. Azt reméltem, hogy nem kaphatnak el, mert ha komolyra fordulnak a dolgok, akkor egyszerűen eltűnök ezen a résen, ahol nincs szó. Ezt a kihallgatást elmeséltem a barátomnak, elmondtam, milyen volt a nyakkendő és a víz felhajtása. De azt, hogy elöntöttem a maradék vizet, és hogy széttörtem a poharat, nem említettem. És a szavak közti rést, amin át el akartam tűnni, arról egyáltalán nem szóltam neki.
Egy későbbi nyáron láttam egy nő hulláját a szegénytemetőben. Megfosztott attól az illúziótól, hogy nem fojthatnak vízbe engem, mert a vízihullára nincs szó a román nyelvben. Megrendített, és ezért nekiajándékoztam két cseresznyét.
Az egyik barátom lakását a távollétében megint átkutatták. És ezt az ellenőrzést megint betörésként szcenírozták. Ismertük a játékot, minden évben mindenikünknél megismétlődött néhányszor. A könyveket és a papírokat felforgatták, a képeket kitépték a keretből, leszakították a függöny szegélyét. A pénzhez, ékszerekhez hozzá sem nyúltak. Amikor befejezték a házkutatást, egyetlen aprócska tárgyat vittek csak el, ami nem számított: egy ébresztőórát, egy karórát, egy zsebrádiót. És mielőtt elmentek, elrontották a zárat vagy összekarcolták az ajtót, hogy betörés látszatát keltsék. A rendőrség már mindig ott volt, mire az ember hazaért. A házkutatást a hiányzó tárgy miatt rablásként vették fel a jegyzőkönyvbe. És valamikor érkezett egy idézés a törvényszékre. Egy fogolyra, aki rablás miatt ült, a titkosszolgálat erőszakkal rákényszerítette az ellopott tárgyat. A fegyencet elővezették, és be kellett vallania, hogy ő volt a betörő. A barátomtól akkor egy kis tranzisztoros rádiót vittek el, és később kiértesítették, hogy a tolvaj, Ion Seracu a börtönben meghalt. A barátom a törvényszéken a családja címe után érdeklődött – és azt mondták neki, hogy nincsenek hozzátartozói, az elhunytnak senkije sem volt. Utána akartunk járni ennek. Tudva, hogy azokat a halottakat, akiknek senkijük sincs, a szegénytemetőbe viszik, odamentünk. De a neve miatt is, amit az állítólagos tolvajnak adtak: Seracu. Sărac, ez románul annyit jelent, szegény. A temetőt nagyon magas betonfalak vették körül, és akként a helyként volt ismeretes, ahol az állam elkaparja az áldozatait. Dél körül értünk oda, nyár derekán jártunk, izzó hőség volt. A temetőben térdig ért a fű, gyomok burjánzottak, szúrósan rikító színeikkel kérkedtek. A görbe ösvényeken pedig sovány kóborkutyák hurcolták ide-oda a hullák testrészeit, ujjakat, füleket, lábujjakat. Megtaláltuk a sírt Ion Seracu nevével. Egy csokor virág volt rajta, nem útszéli gyomok, hanem rózsák. Még frissek voltak, és nagyon meleg nap volt, biztos, hogy nemrég tette oda őket valaki. Nem sokkal előttünk valaki meglátogatta a halottat. De ki?
A temető közepén betonházacska állt. A falra valaki vörös olajfestékkel odamázolta: „Vérszopók”. A házacskának volt egy szűk bejárata, ajtó nélkül. A falon belül volt egy mosdókagyló, a szoba közepén egy betonasztal. Az asztalon egy meztelen, halott nő feküdt. A lábai a bokájánál dróttal voltak megkötve, a csuklóján is ez a drót, a keze kötését felszakították, látni lehetett, ahogy a drót a pulzusánál a karjába vágott. A haja, az arca és az egész teste tele volt iszappal. A halott nő az volt, amire a román nyelvben nincs szó: vízihulla. Egy megkötözött vízihulla nem megfulladt, hanem megfullasztották. A temető felé menet – buta dolog volt, és csak azért tettem, mert elmentünk a piac mellett – vettem egy zacskó cseresznyét. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, belenyúltam a zacskóba, és a halottnak két cseresznyét tettem arra a helyre, ahol a szeme besüppedt az arcába. Elmentünk, a kijáratig egy szót sem szóltunk, alig bírtuk behajlítani a lábunkat. A füvek és a gyomok elviselhetetlenül szépek voltak, éreztem, hogy éhesek rám. Úgy tűnt, hogy megdermednek, és nem engednek ki minket a kapun át. Vajon ezek a gyomok virágajándékok voltak azoknak a halottaknak, akiknek senkijük sem volt, vagy virágzó rejtekhely az állam gyilkosságainak. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem, hanem a félelmek kényszerében csak egy buta szükséglet, hogy elrendezzük és besoroljuk, amit nem bírunk elviselni. A barátom és én a többiek szűk körében beszéltünk a síron talált rózsákról, a házacskáról a megkötözött nővel. A kutyákról és a cseresznyéről mindketten hallgattunk, anélkül, hogy ebben megegyeztünk volna. A gyomokról egyedül hallgattam, ahogy régebben hozzászoktam.
Amikor néhány évvel később már mind itt voltunk Németországban, és elhatároztuk, hogy beszélni fogunk Ceauşescu mértéktelen bűneiről, a többiek azt mondták nekünk, akik a temetőben jártunk, hogy a szegénytemetőről inkább hallgassunk: „Ezt senki nem hiszi el nektek, ezzel csak nevetségessé tennétek magatokat. Legfennebb annyit érnétek el, hogy mindannyiunkat bolondnak tartanának, és egyáltalán semmit sem hinnének már el.” Így soha nem említettem a szegénytemetőt, amikor példákat kellett mondanom a rendszer borzalmaira. Ártalmatlan példákat kerestem, és beláttam, hogy a figyelmeztetés helyes volt, ezen a helyen már az ilyen enyhe dolgok is túlzásnak számítottak. Már azokkal is felébresztettem magam ellen a gyanút, hogy az elmémmel valami nincs rendben. Úgy emlékszem vissza a diktatúra idejére, mint egy vékony cérnaszálon függő életre, amelyben egyre biztosabban tudtam, hogy mit nem lehet szavakkal elmondani.
Ezt a tudást, amivel nevetségessé teszi magát az ember, nem hagyhattam figyelmen kívül, kitartottam mellette. Megmakacsoltam magam, hogy elérjek a temetői gyomokig, a hátsó oldalukról és az időbeli távolságom felől ragadjam meg őket, a kitalálásban felismerhetetlenül szabjam át a szavakra. A Szívjószág című könyvemben mindig visszatérő, de mellékes belátásként, a szegénytemetőtől elszakadva állnak ezek a szavak: „A szánkban levő szavakkal annyi mindent taposunk szét, mint a lábunkkal a fűben. De a hallgatással is ugyanannyit.” Vagy: „A fű a fejünkben nő. Ha beszélünk, lekaszálják. De akkor is, ha hallgatunk. És a sarjú úgy nő, ahogy akar. És mégis szerencsénk van.”[3] Vagy: „Azt akartam, hogy a szeretet újra nőjön ki, mint a lekaszált fű. Nőjön másképp, mint a gyerekek fogai, a haj, a köröm. Nőjön, ahogy akar.”[4] És később ez áll a szövegben: „Ma hallgatózik a fű, ha a szeretetről beszélek. Olyan, mintha ez a szó saját magához nem volna őszinte.”[5]            Anyám kopasz feje, apám iszákossága, nagyanyám harmonika-koporsója, nagyapám nyugtatömbjei, a dália arcai, a barátnőm árulása, a temetői gyom kétélű szépsége – talán lehetne mindezeket más példákkal helyettesíteni, ha az életről beszélünk. De minden más példában is volnának olyan dolgok, amelyek ismerik a „torok sötét oldalát”, és azokra is találna a mondat: „Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, ha beszélünk, nevetségesek leszünk.”

[1] Müller, Herta: Herztier. Reinbek: Rohwolt, 1994. 162. (Herta Müller: Szívjószág. Ford. Nádori Lídia. Budapest: Cartaphilus, 2011.)[2] Müller, Herztier, 111.
[3] Müller, Herztier, 8.
[4] Müller, Herztier, 161.
[5] Müller, Herztier, 163.

András Orsolya fordítása

Medeea Iancu költeménye

  • 181. DARK SPRING WITH BLACK TULIPS[1]

 

ÉN VAGYOK „A GENERÁCIÓ”,
AZ A POSZT.
POSZT

POSZT
MORTEM.

A SZEBBIK
NEM GENERÁCIÓJA.

AZ ASSZONY HELYE
OTTHON VAN
GENERÁCIÓ.
AZ ÖSSZETAPOSLAK
GENERÁCIÓ.

 

A 12 GYERMEKES
HŐS ANYA CÍMMEL
KITÜNTETETT GENERÁCIÓ,

AZ A GENERÁCIÓ, HOGY
IMÁDKOZZ AZ ÚRISTENHEZ, HA
ISZIK &

MEGVER.
AZ A GENERÁCIÓ, AMIBEN FELNŐTTEK
A HŐSIES FÉRFIAK &

ELIZA,
MIHAELA GABRIELA,
ELENA,
MARIANA,
NICOLETA IONELA,
VIORICA,
OANA.
ALEXANDRA,
TEODORA,
DORINA

A KÖNNYEK KI VANNAK TILTVA A NYILVÁNOS
HELYEKRŐL.
A FÉRFI MEGSZABJA NEKED, MIKOR,
HOL,
MIÉRT SÍRHATSZ.

AZ ÉRZELMEKET
NEM TŰRIK MEG.
A KÖLTÉSZET CSAK AKKOR ELFOGADOTT, HA

TISZTELETBEN TART BIZONYOS

SZABÁLYOKAT:
NEM,
KOR,
HOVATARTOZÁSI
CSOPORT,
SZÉPSÉG,
SZEXUÁLIS KAPCSOLAT,
CSINOS
LÁBAK,
RÖVID SZOKNYA,
HÍZELGÉS
AZ ERŐSZAKTEVŐNEK,

INDULJUNK KI ABBÓL,
HOGY FEDDHETETLEN


     AZ ERŐSZAKTEVŐ,

TÁMOGASSUK

AZ ERŐSZAKTEVŐT,

FALAZZUNK

AZ ERŐSZAKTEVŐNEK,

BIZTASSUK

AZ ERŐSZAKTEVŐT

DICSÉRJÜK

AZ ERŐSZAKTEVŐT,

DICSÉRJÜK

AZ ERŐSZAKTEVŐT!

DICSÉRJÜK

AZ ERŐSZAKTEVŐT!
&

ELIZA,
MIHAELA GABRIELA,
ELENA,
MARIANA,
NICOLETA IONELA,
VIORICA,
OANA.
ALEXANDRA,
TEODORA,
DORINA

NÉVTELEN

NÉVTELEN
NÉVTELEN
NÉVTELEN
NÉVTELEN

MEGÖLTÉK,
MEGERŐSZAKOLTÁK, MEGÖLTÉK,

LESZÚRTÁK,
LEFEJEZTÉK,
MEGERŐSZAKOLTÁK, MAJD MEGÖLTÉK,
MEGÖLTÉK, MAJD
MEGERŐSZAKOLTÁK

FELGYÚJTOTTÁK

A GYEREKEI SZEME ELŐTT,
AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS
SZEME ELŐTT,

A TE SZEMED ELŐTT,
A TE SZEMED ELŐTT,
A TE SZEMED ELŐTT,
A TE

SZEMED ELŐTT,
DISZKRIMINÁLT ÉS
KIVÁLTSÁGOKAT ÉLVEZŐ FÉRFI.

A FÉRFI
A NEMZET. AZ ERŐSZAK A
A NEMZET.

AMIKOR MEGSZÜLTEK, MÁR

DISZKRIMINÁLTAK,

SZTEREOTIPIZÁLTAK MINKET. AZ

ANYÁNK HASÁBAN MÁR

MEGFOSZTOTTAK

A JOGAINKTÓL. AZ

 

ANYÁNK HASÁBAN MÁR
MEGISMERTÜK

AZ ERŐSZAKOT.

A TEST
POLITIKAI.

AZÉRT VAGY MÉG
ÉLETBEN, MERT A FÉRFI MEGENGEDTE
EZT.

GYAKRAN
HASZNÁLNAK.

GYAKRAN ÚGY ÍRNAK LE,
MINT VALAMI
DÍSZTÁRGYAT.

GYAKRAN VAGYOK EGY VICC
A NEMI ERŐSZAKRÓL. GYAKRAN VAGYOK
STATISZTIKAI ADAT, EGY

GÖRGETÉS, EGY LIKE EGY
OLDALON. GYAKRAN VAGYOK A TÁJÉKOZATLANSÁGOTOK ÉS
A KÖZÖNYÖTÖK.

ÉN VAGYOK A

POSZT GENERÁCIÓ.

AZ A POSZT

MORTEM.

[1] Vers a családon belüli erőszak áldozatainak.

András Orsolya fordítása

 

Medeea IANCU (született augusztus 23-án) feminista költő és színházi rendező. A következő kötetek szerzője: divina tragedie [isteni szomorújáték] (Brumar kiadó, 2011), Cîntarea care a biruit toate cîntările [Az ének, ami legyőzött minden éneket] (Paralela 45 kiadó, 2015), Delacroix este tabu: Suita romînească [Delacroix tabu: a román szvit] (Cartea Românească kiadó, 2017). Irodalmi tevékenységéért különféle országos díjakban részesült. Versei többek között az identitás, a diszkrimináció, a férfiak által a nők ellen elkövetett erőszak kérdéseivel foglalkoznak. 2019-ben fog megjelenni a frACTalia kiadónál Delacroix este tabu: Amendamentele lirice [Delacroix tabu: lírai záradékok] című könyve. Az itt közölt vers ebből az előkészületben levő kötetből származik.

 

Paul Celan: Jég

Ahol a jég elég, jut hideg kettőnek.
Kettőnek: azért hagytalak jönni.
Egy lehelet – mintha tűzből – vett körül téged,
jöttél a rózsa felől.

Megkérdeztem: Hogy hívtak ott?
Te megneveztél nekem egy nevet:
csillám – mintha hamuból – rakódott rá,
a rózsa felől jöttél.

Ahol a jég elég, jut hideg kettőnek:
adtam neked egy kettős nevet.
Felnyitottad a szemedet alatta –
ragyogás feküdt a léken.

Most becsukom, mondtam, az enyémet –:
vedd ezt a szót – az én szemem beszéli a tiédnek.
Vedd, és mondd utánam,
mondd utánam, mondd lassan,
mondd lassan, tétovázd ki,
és a szemed – tartsd még sokáig nyitva.

 

András Orsolya fordítása

 

 

Ligia Keșișian három verse

EGY HAJÓ ÖRÖKRE ELHAGYTA A KIKÖTŐT

 

Az ujjam hegyével megérintettem a boldogságot
féltem, nehogy megrepedjen
nehogy darabjaira törjön
nehogy a karjai, fülei szanaszét hulljanak a szobában.

Ellenállást tanúsított, enyhén domborított, védekezően,
nem tudta, hogy nem akarom végleg elmozdítani a helyéről
csak néhány pillanatig

óráig

napig

szerinted hibát követünk el, ha nem szökünk el együtt?

New Yorkban ebben az évszakban meleg van, és nyílt egy kávézó a hetedik utcában
ott az egészet elölről kezdhetnénk

Új-Delhiben pedig megrendezik a sárkányok fesztiválját
az égbe emelkednek,
hogy a megváltást keressék

De te is tudod
amit mi keresünk, az csak bizonytalan ideig létezik

 

GYÖKEREK

tudod, néha, mikor csendben ülök, és kortyolom a kávét
elkezd bizseregni a talpam
egyszer egy jósnő mondta, hogy valaha, egyik előző életemben
cirkuszban laktam
kicsavart tagokkal mutatványoztam a trapézon
azért is fájnak az ízületeim, mikor esik
féldrágakövekbe öltözve táncoltam a kötélen
Wim Wenders pont így álmodott meg
és szegekre meg szilánkokra léptem, valahányszor csak kedvem támadt nekivágni a világnak
és a bohócok, a kígyóbűvölők meg a tigrisszelídítők
mind megmosták és megcsókolták a lábamat
sőt, néha még egy-egy csokit is hoztak nekem.
De én tudom, hogy igazából mitől van ez,
Az átkozott gyökerek folyton kínlódnak, hogy áttörjenek a bőrömön,
Hogy a földbe mélyedjenek és megtartsanak egy helyben
én meg csak: nem és nem és nem.

 

A POGÁNY 

Rámírtál, hogy Alaszkában vagy
és lékeknél halászod ki az észak sellőit
a mellüket pikkelyek borítják, a szemöldökük vékony
mint a kubista rajzokon a madarak szárnya
lomhán hullott a hó, és űzőbe vettél egy-egy jávorszarvast,
hogy télen legyen mivel csillapítanod az éhséged
itt eltelt még egy nyár
megszelídítettem egy lovat, és szabadon engedtem a folyóparton

betértem a faludba
keserűcseresznye-lekvár illata volt
azokban a hetekben egyáltalán nem látszott a hold
házról házra kopogtatok, hogy megöleljenek az idegenek,
hogy egy csupor tejet kérjek tőlük.
ő kézen fog, és odavezet a tűzhöz.

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Paul Klee

 

Ligia Keșișian első kötete, a Mici cutremure [Kis földrengések] 2017-ben jelent meg a Charmides kiadónál. Saját szövegek írásán kívül angol és spanyol nyelvű irodalmat fordít (többek között Alejandro Jodorowsky, Raul Zurita, Mario Santiago Papasquiaro műveiből), valamint a Poesis International című folyóirat munkatársa. Irodalmi tevékenysége mellett Ligia Keșișian a következő zene- és filmfesztiválok kurátora: Balkanik Festival, Caravana Metropolis, KINOdiseea ICFF.

Ingeborg Bachmann: Adósság-idő

Jönnek még nehezebb napok.
A visszavont híváshoz igazított, záloggal halasztott idő
moccan a láthatáron.
Nemsoká fel kell kötnöd sarudat
és vissza kell űznöd a kutyákat a lápvidéki tanyára.
Mert a halak belei
kihűltek a szélben.
Szegényesen parázslik a csillagfürtök ordas fénye.
Tekinteted nyomoz a ködben:
a visszamondott szavak óráira osztott, haladékot nyert idő
moccan a láthatáron.
Odaát szeretőd a homokba süllyed,
ő emelkedik lobogó hajához,
ő vág a szavába,
ő parancsol neki hallgatást,
ő látja halandónak
és búcsúra hajlandónak
minden ölelés után.
Körül se nézz.
Csak kösd fel sarudat.
Űzd vissza a kutyákat.
Vesd a halakat a tengerbe.
Oltsd ki a csillagfürtöket!
Nehezebb napok jönnek.

András Orsolya fordítása

Ingeborg Bachmann

Boris Groys: A kötelező öndesign

A design[1] azon formája, amelyet ma ismerünk, huszadik századi jelenség – noha a dolgok külső megjelenésére fordított gond egyáltalán nem új keletű. Minden kultúrában odafigyeltek arra, hogy az öltözéket, a mindennapok használati tárgyait, a különféle életterek berendezését (akár szakrális terekről, a hatalom reprezentatív tereiről vagy a magánélet tereiről volt szó) „széppé” tegyék, „hatásos” formát adjanak neki. Az alkalmazott művészetek története valóban hosszú; a modern design azonban éppen ezeknek a művészeteknek a hagyománya elleni lázadásból született. Az áttérés a hagyományos alkalmazott művészetekről a modern designra a hagyománnyal való szakítást jelentette, radikális paradigmaváltásként ment végbe, és ez sokkal hangsúlyosabb volt itt, mint a hagyományos művészetek korszakából a modernség felé való átlépés esetében. A legtöbb tekintet azonban egyszerűen átsiklik ezen paradigmaváltás felett. A design funkciójának leírásaiból éppen elégszer köszön vissza a régi metafizikai oppozíció, a lényeg [Wesen] és a megjelenés [Erscheinung] szembenállása. A design ezek alapján csupán a dolgok külső megjelenéséért [Aussehen] felelős – és ezért úgy tűnik, rendeltetése nem más, mint a dolgok lényegének elrejtése, valamint az, hogy a szemlélőt a valóság igazi természetét illetően becsapja. Ezért a design-t folyton a mindenütt jelenlévő piac megnyilatkozásaként, a fel- és kicserélhető értékek, a csalás, az árufetisizmus és a spektákulum társadalmának epifániájaként értelmezik, amely a dolgok felszínét csábítóvá varázsolja, és emögött a dolgok maguk nemcsak láthatatlanná válnak, hanem általában egészen el is tűnnek.
A modern design, ahogyan a huszadik század elején kialakult, megszívlelte ezt a kritikát – ami már régóta megfogalmazódott, és a hagyományos alkalmazott művészetek ellen irányult –, és célul tűzte ki, hogy a dolgok felszínének megformálása helyett azok rejtett lényegét tárja fel. Az avantgárd design pontosan azt akarta eltörölni és leseperni, ami az alkalmazott művészetek évszázados gyakorlata révén a dolgok felszínén felgyülemlett, hogy szabaddá tegye azok igazi természetét, abban az állapotban, amikor még semmilyen formát nem adtak neki, semmilyen alakító erő nem hatott rá. A modern design tehát nem a felület létrehozásában, hanem a felszín eltávolításában látta a feladatát – vagyis önmagát negatív designként, antidesignként értelmezte. A modern design eredetileg redukcionista: nem hozzáad, hanem elvon. Most már nem az jelenti a kihívást, hogy a fogyasztó tekintetének felkínált tárgyakat átalakítsák, a szemlélőt pedig elcsábítsák. A design inkább a szemlélő tekintetét akarja formálni, képessé tenni arra, hogy maga fedezze fel a dolgokat. A hagyományos alkalmazott művészetektől a modern designig vezető paradigmaváltás központi mozzanata az alakítási, formaadó szándék kiterjesztése a dolgok világáról magára az emberre – akit úgy látnak, mint egy dolgot a többi dolog között. A modern design keletkezése a legmélyebb értelemben összefügg a réginek az Új Emberré való átalakításával. Ezt a projektet, ami a huszadik század elején jött létre, és amit ma gyakran – utópikusnak nyilvánítva – kiselejteznek, tulajdonképpen soha nem adták fel. Módosult, kereskedelmi jellegű formájában továbbra is kifejti hatását, miközben kezdeti utópikus potenciálja újra és újra aktualizálódik. A szemlélő szubjektum tekintete előtt megmutatkozó dolgok megformálása ugyan még mindig fontos a design megértése szempontjából, de annak végső formája mégis a szubjektumdesign. A design problematikáját csak akkor ragadhatjuk meg megfelelően, ha magát a szubjektumot állítjuk a következő kérdések elé: Hogyan akar megmutatkozni? Milyen formát akar adni saját magának? Hogyan akarja magát mások tekintete előtt prezentálni?
Ez a probléma teljes élességében először a huszadik században vetődött fel, és ekkor kezdtek vele a súlyához méltó módon foglalkozni – miután Nietzsche diagnosztizálta Isten halálát. Amikor ugyanis Isten még élt, az emberek számára testük, külső megjelenésük megformálásánál fontosabb volt a lelkük alakítása. A hit szempontjából az emberi test egész környezetével együtt nem jelentett mást, mint egy külső héjat, ami a lelket rejti magában, a lélek egyedüli szemlélőjének pedig Istent tekintették. Az ő számára akarták széppé tenni a lélek megjelenését, vagyis elérni, hogy egyszerű, áttetsző, jó és szilárd felépítésű, arányos legyen, ne csúfítsák el a bűnök, és ne világi szenvedélyek határozzák meg. A keresztény hagyományban – és ez ismét olyan jelenség, ami fölött igen gyakran átsiklanak a tekintetek – az etika mindig alárendelődött az esztétikának, mégpedig a lélekdesignnak. Az erkölcsi törvények, akárcsak a spirituális aszkézis (vagyis a lelkigyakorlatok, a lelki edzés) szabályai elsősorban azt a célt szolgálják itt, hogy a lelket Istennek tetszővé formálják, olyanná tegyék, ami az ő szeme előtt jónak mutatkozik, és amit hajlandó bebocsátani a paradicsomba. A lélek önformálása, amit Isten tekintete követ, számos teológiai értekezés visszatérő témája. A lélekdesign szabályait jól szemléltetik azok középkori ábrázolások is, amelyek a lelkeket az utolsó ítélet színe előtt mutatják be. A lélekdesign, amit Isten tekintete számára gyakoroltak, jelentős mértékben eltért a világi alkalmazott művészetektől: ahol ez utóbbiak az anyag gazdagságára, bonyolult díszítésre és külső csillogásra törekedtek, az előbbi a lényeges, az egyszerű, a természetes, a redukált, sőt az aszketikus felé fordította figyelmét. A design huszadik század elején bekövetkezett forradalmát úgy lehet legjobban jellemezni, mint a lélekdesign szabályainak átvitelét a világi design tartományába.
Isten halála annak a szemlélőnek az eltűnését jelentette, akinek a lélekdesign gyakorlata évszázadokon keresztül szólhatott és szólnia kellett. Ezzel elmozdult, eltolódott a lélekdesign tere. A lélek azoknak a viszonyoknak és kapcsolatoknak az összességévé vált, amelyekbe az emberi test a világban belép. Korábban a test a lélek börtöne volt, és most a lélek a test öltözetévé vált, a szociális, politikai, esztétikai világban megjelenő képévé. Azoknak a ruháknak a megjelenése, amelyekben az ember megmutatkozott, a használati tárgyak, amelyekkel körülvette magát, az általa belakott terek külső aspektusa egyszerre lelkének egyedüli lehetséges megnyilvánulásává váltak. Isten halálakor a design a lélek médiuma lett, annak rejtett belső megmutatkozásává vált. Ekkor a design olyan etikai dimenzióval tágult, amivel korábban nem rendelkezett. A designban az etika esztétikává, formává alakult át. Ahol vallás volt, ott design lett. A modern szubjektumra ez új kötelességet rótt – az öndesign kötelességét, hogy etikai szubjektumként hozza létre saját esztétikai megmutatkozását. A modern design kiformált etika. Csak a design ilyen új meghatározása alapján válik érthetővé az etikai indíttatású és etikai-politikai fogalmakban kibontakozó vita, ami a huszadik század folyamán újra és újra nekitámadt a designnak. A hagyományos alkalmazott művészetek vonatkozásában egy ilyen vita nem lenne adekvát. Adolf Loos Ornament und Verbrechen [Dísz és bűn] című híres esszéje ennek a fordulatnak egy korai példája.
Loos szövegének posztulátuma az esztétikai és az etikai egysége. A szerző minden díszt, minden ékességet a romlottság és a bűn jeleként ítél el. Itt Loos az ember külsejét – amennyiben tudatosan designolt külsőről van szó – belső etikai alapállása közvetlen kifejeződéseként értékeli. Így bizonyíthatónak véli, hogy csak bűnözők, pogányok, primitív és elkorcsosult emberek vetemednek arra, hogy bőrüket tetoválással díszítsék. Ezért tehát a dísz vagy az erkölcstelenség, az amoralitás (az erkölcs nélküliség), vagy pedig a bűnözés, a kihágás kifejezése: „A pápua kitetoválja a bőrét, a csónakját, az evezőjét, röviden mindent, ami számára elérhető, ami csak a keze ügyébe akad. De nem bűnöző. A modern ember, aki magát tetoválja, vagy bűnöző, vagy elfajzott.”[2] Ebben az idézetben különösen feltűnő, hogy Loos nem tesz különbséget a saját bőr tetoválása, illetve a csónak vagy az evező kidíszítése között. Ahogyan a modern ember a másik pillantása előtt becsületes, szerény, dísztelen, „designolatlan” tárgyként kell hogy mutatkozzon, úgy az összes dolognak, amelyekkel ez az ember érintkezik, szintén tisztességes, egyszerű, designmentes holmiknak kell lennie – csak akkor tanúsíthatják, hogy használójuk lelke tiszta, erényes és romlatlan. Loos szerint a modern designer funkciója nem az, hogy a dolgokat mindig másként csomagolja, díszítse vagy ékesítse, vagyis mindig újra létrehozzon egy járulékos külsőt ezeknek, hogy a belsejük, az igazi természetük továbbra is rejtett maradjon. A modern designer feladata sokkal inkább az, hogy az embereket valahogy eltérítse végre attól a szándékuktól, hogy a dolgokat designolják.  Loos így például esszéjében leírja, hogyan próbálta lebeszélni egyszer a susztert arról, hogy kidíszítse a cipőt, amit nála rendelt.[3] Loos ugyanis teljesen megelégedett volna azzal, hogy a suszter a legkiválóbb alapanyagokat használja, és azokat gondosan dolgozza fel. Az anyag minősége és a munka tisztességes, pontos volta az, ami döntő a kész cipő értékelése szempontjából – nem pedig a külső megjelenése. A cipő díszítésében az a bűnös, hogy nem engedi felismerni a suszter becsületességét, vagyis a cipő etikai dimenzióját: csak az erkölcsileg elégtelen dolgoknak van ugyanis szükségük rejtőzésre, eltakarásra, az etikai szempontból kifogástalan dolgok különösebb jelek nélkül mutatkoznak meg. Az igazi design Loos számára nem más, mint harc a design ellen – a bűnös szándék ellen, hogy a dolgok etikai lényegét esztétikai felszínük mögé rejtsék. Csakis a dísz eltörlése, vagyis a dolgok esztétikai járulékaként értelmezett design megszüntetése garantálhatja az etikai és az esztétikai egységét, amire Loos törekszik.
Loos harca az alkalmazott művészet ellen félreismerhetetlenül messianisztikus, apokaliptikus jegyeket mutat. Ezt írja: „És akkor azt mondtam: Ne sírjatok. Tudjátok meg, éppen az teszi naggyá a mi időnket, hogy nem képes új díszt létrehozni. Túlléptük már a díszeket, elértünk a díszítetlenséghez. Tudjátok meg, hogy közel van az idő, a beteljesedés vár ránk. A városok utcái hamarosan fehér falakként fognak ragyogni! Úgy, mint Sion hegyén a szent város, a mennyek fővárosa. És akkor beteljesedik.”[4]Az alkalmazott művészetek elleni harc az utolsó csata, mielőtt megérkezne a földre Isten országa. Loos le akarja hozni a földre a mennyet; olyanoknak akarja látni a dolgokat, amilyenek, díszek nélkül. És ezzel az isteni tekintethez akar közelíteni. De ez még nem elég: minden más embert is képessé akar tenni arra, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogyan azok Isten szeme előtt mutatkoznak. A modern design most, azonnal akarja az apokalipszist, ami a dolgokról lerántja a fátylat, letépi a díszt, és olyannak engedi látni őket, amilyenek a valóságban. A dolgok igazságának nyilvánvalóvá tétele olyan igény, amit feltétlenül figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni azokat a vitákat, amelyeket a designerek, művészek és a művészet teoretikusai a huszadik században folytattak. Az olyan művészek és designerek, mint Donald Judd, vagy az olyan építészek, mint Herzog és de Meuron, hogy csak nagyon kevés nevet említsek, művészi gyakorlatuk legitimálásakor nem esztétikai, hanem etikai megfontolásból érvelnek, és ezzel a dolgok igazságára mint olyanra hivatkoznak. A modern designer nem vár az apokalipszis eseményére, hogy az eltávolítsa a dolgok külső burkát és olyannak mutassa őket az embereknek, amilyenek. A designer itt és most akarja az apokaliptikus látást, ami minden embert Új Emberré tesz. A test elnyeri a lélek formáját. A lélek testté lesz. Minden dolog égivé válik. A menny földi lesz, anyagi. A modern abszolúttá válik.
Mint tudjuk, Loos esszéje nem elszigetelt jelenség. Ez a szöveg inkább a huszadik század egész művészi avantgárdjának hangulatát tükrözi, ami a művészet és élet szintézise után kutatott. Ezt a szintézist úgy lehet elérni, hogy a művészi eltűnik a művészetből, és ezzel párhuzamosan az életből is. A kettőnek a művészi nullpontján kell találkozni, hogy ott egységet alkossanak. Itt a művészi mint „emberi, nagyon is emberi” értelmeződik, ami elzárja a dolgok igazi alakját a tekintetek elől, és valami másra tereli el a figyelmet. Így a hagyományos festményt olyan képnek tartották, ami a szemlélő tekintetét eltereli a saját anyagi megformáltságáról (a vásznon látható színes festékek kombinációjáról). A hagyományos módon készített cipőt pedig annak látták, ami eltakarja annak lényegét, funkcióját és igazi formáját az ezeket kereső tekintet elől. Az Új Ember tekintetét szabaddá kellett tenni az ilyen elterelő erőktől, mégpedig az antidesign segítségével.
Loos érvei igencsak polgáriasak; ő bizonyos anyagok, a kézműves munka és az egyéni tisztesség értéket akarja láthatóvá tenni. Az abszolút design vágya az orosz konstruktivizmusban éri el csúcspontját, a kollektív lelkület „proletár” ideáljában, ami az indusztriálisan megszervezett munkában nyilvánul meg. Az erényes, igazán proletár dolgokig az orosz konstruktivisták útja szintén minden művészinek az eltávolításán át vezet. Az orosz konstruktivisták azt követelték, hogy a kommunista mindennapok tárgyai akként mutatkozzanak, amik valójában: funkcionális dolgokként, amelyeknek a formája egyedül arra szolgál, hogy ezeknek a dolgoknak az etikáját láthatóvá tegye. Az etika itt azonban kiegészül egy politikai dimenzióval is, hiszen a kollektív léleknek politikai értelemben kell megszerveződnie, hogy erkölcsi szempontból helyesen cselekedhessen. A kollektív lélek a politikai szerveződésben nyilatkozik meg, ami nemcsak embereket, hanem tárgyakat is magában foglal. A „proletár” design – amit akkoriban „proletár művészetnek” neveztek – funkciója ennek megfelelően nem más, mint ennek a totális politikai szerveződésnek a láthatóvá tétele. Az orosz konstruktivisták számára meghatározó tapasztalat volt az 1917-es októberi forradalom. Ők ezt a forradalmat radikális aktusként értelmezték, amely meg akarta tisztítani a társadalmat minden díszétől – a modern design legjobb példája ez: minden örökölt és felhalmozódott társadalmi konvenció, szokás, rítus és reprezentációs szabvány meg kell szűnjön, hogy a politikai szerveződésnek teret engedjen, és az előtérbe kerülhessen. Az orosz konstruktivisták így minden autonóm művészet eltörlését követelték. Ehelyett a művészetnek teljes mértékben a célszerű tárgyak megformálásának szolgálatába kellett szegődnie. Alapjában véve arra törekedtek, hogy a művészet maradéktalanul feloldódjon a designban.
Az orosz konstruktivistáké ugyanakkor totális projekt volt: az életet teljes egészében akarta megformálni. Az orosz konstruktivizmus egyébként csak ennek érdekében – és csak ezen az áron – volt hajlandó az autonóm művészetet célszerűre cserélni: ahogyan a hagyományos művész a műalkotás egészét alakította, úgy akarta a konstruktivista művész a társadalom egészét formálni. Bizonyos értelemben a művészeknek akkor nem is igen lett volna más választásuk, mint egy ilyen totális igényt bejelenteni. A kommunisták egyszerűen megszüntették a piacot, beleértve a művészet piacát is. A művész (vita)partnerként már nem választhatott magánszemélyeket, nem fordulhatott azok személyes érdeklődése és esztétikai preferenciái felé (vagy azok ellen), mert már nem velük kellett szembenéznie, hanem az állam egészével. A művész választása tehát szükségszerűen „mindent vagy semmit” jellegű volt. Ennek a helyzetnek a reflexiója világosan kiolvasható az orosz konstruktivizmus kiáltványaiból. Alexej Gan ezt írja Konstruktivizmus című programszövegében: „A valóságot nem lemásolni, nem ábrázolni és nem is értelmezni akarjuk, hanem igazán felépíteni, és az új, aktív, cselekvő osztály, azaz a proletariátus rendszerszerű feladatait akarjuk kifejezni. […] Éppen ma, amikor a proletár forradalom győzedelmeskedett, és romboló, ugyanakkor teremtő menete vasúti síneit egyre tovább építi a nagyszerű termelési tervekkel rendelkező, szervezett kultúra belsejében, mindenkinek – a szín és a vonal mestereinek, a térbeli formák megalkotóinak és a tömeges termelés vezetőinek – konstruktivistákká, tehát építőkké kell válniuk abban a közös építőmunkában, ami emberek millióit célozza és mozdítja meg.”[5] A konstruktivista design célját azonban nem abban látták, hogy a szocialista mindennapokra új formát kényszerítsen, hanem abban, hogy megőrizze a radikális, forradalmi redukció iránti hűséget, és megakadályozza, hogy az új dolgokat kidíszítsék. Nyikolaj Tarabukin ezért állítja akkor híressé vált, A festőállványtól a gépig című szövegében, hogy a konstruktivista művész nem játszhat alakító szerepet a valódi társadalmi termelés folyamatában – mert az ő szerepe sokkal inkább a propagandistáé, aki az ipari termelés szépségét védi és dicséri, és felnyitja a nyilvánosság szemét ennek a szépségnek a befogadására.[6]A művész Tarabukin leírása alapján olyan személy, aki a szocialista termelés egészét readymade-ként kezeli, vagyis egy szocialista Duchamp, aki a szocialista ipart a maga egészében jóként és szépként állítja ki.

unnamed

Akár polgári, akár proletár, a modern designer tehát egy másik, isteni látásra szólít fel – egy metanoiára, ami az embert képessé teszi a dolgok igazi formájának megpillantására. A metanoia megtapasztalása a platóni vagy keresztény hagyományban annyit jelentett, mint átlépni az evilági perspektívából egy túlnaniba, a halandó test szemléletmódjából a halhatatlan lélekébe. Isten halála után azonban nyilván nem hihetjük, hogy egyáltalán létezik olyasmi, mint a lélek, ami különbözik a testtől, és attól függetleníthető, elválasztható. Ez azonban még távolról sem jelenti, hogy a metanoia többé nem lehetséges. A modern design pontosan arra irányuló kísérlet, hogy egy ilyen metanoiát előidézzen – törekvés arra, hogy a saját testünket és a saját környezetünket mindattól megtisztítva pillanthassuk meg, ami esetleges, az ízléstől függ, és nagyon is földi. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy a modernségben a lélekdesignt a hulladesign váltja fel.

unnamed

A modern design hullaszerűségét egyébként már Loos is diagnosztizálta, még mielőtt a Dísz és bűnt megírta volna. Von einem armen reichen Manne [Egy szegény gazdag emberről] című szövegében egy gazdag bécsi ember elképzelt sorsát meséli el, aki úgy döntött, hogy egész házát művészi tárgyakkal és művészi módon rendezteti be. Ezzel azonban mindennapi életét teljesen alávetette a designer diktátori hatalmának (akit Loos „építész”-ként említ), mert amint befejeződött a ház átalakítása és átdesignolása, a tulajdonos semmit sem változtathatott rajta a designer engedélye nélkül. Mindennek, amit a ház lakója tett vagy vásárolt, nemcsak gyakorlati, hanem esztétikai szempontból is illeszkednie kellett a ház általános designjához. A totális design világában az ember maga is designolt dologgá vált, egyfajta muzeális műtárggyá, múmiává, a nyilvánosság számára kiállított hullává. Loos a következőképpen fejezi be a szegény gazdag ember életének leírását: „Ez az ember ki volt rekesztve a további életből és küzdelemből, számára nem létezett sem változás, sem vágyakozás. Azt érezte: most nincs más hátra, mint megtanulni a saját hullájaként fel-alá járkálni. Hogyne! Hiszen végre elkészült! Tökéletes és teljes!”[7] Hal Foster egyik esszéjében (Design and Crime [Design és bűn], a címet Loos ihlette) ezt a szöveghelyet implicit követelésként értelmezi, a szabad mozgástér igényeként a totális design börtönéből való szabadulás után.[8] Az azonban világos, hogy Loos írását nem érthetjük félre, nem tekinthetjük a design totális uralma elleni tiltakozásnak. Loos a díszítésként meghatározott design ellen szól, mégpedig egy másik, az „igazi” design nevében; ez az antidesign, ami megszabadítja a fogyasztót a hivatásos designer ízlésétől való függőségből. Ahogyan a cipőről szóló, már idézett példa is mutatja, az avantgárd antidesign rendszerében a fogyasztó maga vállalja a felelősséget a saját külső megjelenéséért és a saját mindennapjainak megformálásáért. A fogyasztó ezt akkor teheti meg, ha érvényesíti az ő saját modern ízlését, ami nem tűr meg semmilyen díszt, s így semmilyen járulékos, művészi vagy kézműves munkát a termelő részéről. De ha a fogyasztó magára veszi az etikai-esztétikai felelősséget azért a képért, amit a külvilágnak mutat, akkor még sokkal nagyobb mértékben lesz a totális design foglya, mint azelőtt bármikor. Hiszen a fogyasztó már nem háríthatja saját esztétikai döntéseit valaki másra. A modern fogyasztó a világ előtt saját személyiségének képét mutatja be – megtisztítva minden idegen befolyástól és díszítéstől. A saját kép megtisztítása azonban potenciálisan éppen olyan végtelen folyamat, mint a saját lélek megtisztítása Isten előtt. A design csak a Loos leírta fehér városban, a mennyei Sion hegyén lehet igazán totális. Ott nem is lehet változtatni semmin – oda nem lehet semmi színeset, semmi díszt becsempészni. A különbség csak az, hogy a jövő fehér városában mindenki a saját hullájának a szerzője, mindenki művész-designerré válik, aki a saját környezetéért etikai, politikai és esztétikai felelősséggel tartozik.

1

Most persze lehet azt mondani, hogy az avantgárd antidesign kezdeti pátosza már régen elpárolgott. Az avantgárd design ezzel egy bizonyos stílussá vált az összes lehetséges stílus között. Ezért állítják továbbra is, hogy az egész mai társadalom – a kereskedelmi célú design, a spektákulum társadalma – szimulákrumok játékaként mutatkozik meg, ami maga mögött csupán ürességet rejt. És ez a társadalom valóban ilyennek mutatja magát – de csakis akkor, ha tisztán szemlélődő pozícióból tekintünk rá, ha beülünk a páholyba, hogy a társadalmi spektákulumot megbámuljuk. De nem vesszük észre, hogy a design mára totálissá vált, és egyáltalán nem is enged meg egy ilyen kívülállói, szemlélődő pozíciót. A változás, amit Loos a maga idejében jelzett, visszafordíthatatlannak bizonyult: minden kortársunk továbbra is maga viseli a etikai-esztétikai-politikai felelősséget a saját öndesignjáért. Egy olyan társadalomban, ahol a design átvette a vallás funkcióját, az öndesign hitvallássá válik. Azzal, ahogy az ember saját magát és a környezetét designolja, bizonyos értékek, beállítódások, programok és ideológiák mellett szól. Ennek a hitvallásnak megfelelően ítélkezik majd róla a társadalom, és ez az ítélet nagyon negatív is lehet, sőt, akár az illető személy életét is fenyegető veszélybe sodorhatja.
Ezért a modern design nem annyira gazdasági, mint inkább esztétikai-politikai összefüggések része. A modern design az egész társadalmi teret egy nem jelenlevő isteni látogató számára tervezett kiállítótérré változtatta, amelyben az egyes emberek mind művészként, mind pedig maguk létrehozta műalkotásokként szerepelnek. A műalkotások esztétikai megformáltsága azonban egészen biztosan elárulja a modern szemlélőnek szerzőjük politikai meggyőződését – és főleg ennek alapján születik ítélet a tárgyakról. Például a fejkendő-vita is nagyon jól demonstrálja a design politikai hatalmát. Annak megértéséhez, hogy itt is elsősorban designról van szó, elég elképzelni a következőt: Mi lenne, ha a Prada vagy a Gucci designerei elkezdenének fejkendőket tervezni? Ebben az esetben nagyon nehéz esztétikai-politikai feladat lenne különbséget tenni az iszlám meggyőződés jeleként viselt fejkendő, illetve a fejkendő mint kereskedelmi márka között. A designt nem lehet kizárólag az áru és a gazdaság kontextusában elemezni, ugyanis beszélhetünk pl. az öngyilkosság designjáról is, mert tudjuk, hogy az öngyilkossági kísérleteket szigorú esztétikai szabályok szerint rendezik meg. Hasonlóan lehet beszélni a hatalom vagy az ellenállás designjáról, de az alternatív politikai mozgalmak designjáról is. Itt a designt olyan differenciák létrehozásaként gyakorolják, amelyek azonnal politikai értelmet nyernek. Gyakran lehet hallani a panaszt, hogy a mai politika bizony csak a külsőségekkel, a saját megjelenésével törődik, és az úgynevezett „tartalom” elveszíti jelentőségét. Ebben látják a mai politika alapvető problémáját, és a politikai designtól, az image-építéstől való elfordulást követelik, illetve a visszatérést a lényeghez. Az ilyen panaszok esetében azonban nem figyelnek arra, hogy a modern design rendszerében pontosan a politikusok vizuális elhelyezése a tömegmédia terében az, ami a legtöbbet, a legmeghatározóbbat mondja a politikájukról – vagy ami egyenesen maga a politikájuk. A tartalom ezzel szemben egyáltalán nem releváns, mert állandóan változik. És ezért a széles közönség kicsit sem téved, amikor egy politikust a külső megjelenése, azaz esztétikai-politikai hitvallása és alapállása szerint ítél meg, nem pedig a tetszőlegesen cserélgetett programok és tartalmak alapján, amelyeket néha képvisel.
Így a modern design kijátssza a híres kanti megkülönböztetést az érdek nélküli, esztétikai szemlélés és a dolgok érdekek irányította használata között. Az érdek nélküli szemlélést Kant után még hosszú ideig felsőbbrendűnek tekintették a gyakorlatias beállítódáshoz képest – az emberi szellem magasabb, ha nem éppen a legmagasabb szintű megnyilvánulását látták benne. De már a tizenkilencedik század végén megtörtént az értékek átértékelése: a vita contemplativa teljesen hitelét vesztette, és a vita activa emelkedett az ember valódi feladataként elismert életforma helyére. Így a designt ma azzal gyanúsítják, hogy gyengíti az ember vitalitását, energiáját, és arra csábítja őt, hogy csökkentse az aktivitását – vagyis passzív, akarat nélküli fogyasztóvá teszi, aki hagyja magát manipulálni a mindent elárasztó reklámok által, és így a kapitalizmus áldozata lesz. A spektákulum társadalmának tompító altatódalai ellen az orvosságot általában a „reálissal” való sokkoló találkozásban keresik, ami az embert kiszakítja szemlélődő passzivitásából, és cselekvésre készteti, mert csak ez ígéri az igazság mint eleven intenzitás megtapasztalását. A vita tárgya most már csak az a kérdés, hogy lehetséges-e még egy ilyen találkozás a valósággal, vagy ez már végérvényesen eltűnt designolt felszíne mögött.

unnamed

 De nem beszélhetünk többé az érdek nélküli szemlélésről, ha önmagunk megmutatásáról, az öndesignról, önmagunknak az esztétikai térben való elhelyezéséről van szó, hiszen az ilyen önszemlélet szubjektumának nyilvánvalóan létérdeke fűződik ahhoz a képhez, amit a külvilágnak mutat. Korábban az embereket az érdekelte, hogyan mutatkozik meg a lelkük Isten előtt – ma pedig az, hogy milyen a testük megjelenése a politikai környezetükben. Ez az érdek nagyon is a realitás felé mutat. A valóság azonban nem a designolt felület sokkoló felhasadása, hanem az öndesign munkájának és technikájának problémakörébe tartozik – olyan kérdés, aminek érvényessége alól a modern design rendszerében senki nem vonhatja ki magát. Beuys a maga idejében minden egyén számára azt a jogot követelte, hogy művészként tekinthessen saját magára. Amit akkor jogként értelmeztek, mára kötelességgé változott. Időközben mindannyian arra vagyunk kárhoztatva, hogy saját magunk designerei legyünk.

 https://www.youtube.com/watch?v=REjTwrCdcX8

Groys, Boris: Die Pflicht zum Selbstdesign. In: Uő: Die Kunst des Denkens. Hamburg: Philo Fine Arts, 2008. (= Fundus-Bücher, 169). 7-24.

András Orsolya fordítása

JEGYZETEK:

[1] A szöveg elején felhívnám a figyelmet a design szó tervezés és megjelölés [designation] értelmeire. Ford. megj.
[2] Adolf Loos, »Ornament und Verbrechen« (1908), in: Uő., Trotzdem. 1900-1930, Innsbruck 1931, 81.
[3] Uo., 91.
[4] Uo., 83.
[5] Alexej Gan, »Der Konstruktivismus«, in: Boris Groys és Aage Hansen-Löve (szerk.), Am Nullpunkt. Positionen der russischen Avantgarde, Frankfurt am Main 2005, 335.
[6] Nyikolaj Tarabukin, »Von der Staffelei zur Maschine«, in: Boris Groys és Aage Hansen-Löve (szerk.), i.m., 416.
[7] Adolf Loos, »Von einem armen reichen Manne«, In: Uő., Ins Leere gesprochen, Innsbruck 1932, 220.
[8] Hal Foster, »Design and Crime«, In: Uő., Design and Crime (and Other Diatribes), London, New York 2002, 17.