a csirke

1983 nyara indián nyár, éppen olyan, amilyenről Howellsnél és Faulknernél olvasott, csakhogy ő nem Amerikában van, és nem is Firenzében, ő sorban áll Kolozsváron, és Camões Luzidáit olvassa. A jegyre kiadott öt tojásból három romlott volt, a másik kettővel már nem is próbálkozott, mindet levitte egyenesen a szemétbe, egy újságba göngyölve, de még így is olyan szag volt az egész tömbházban, mintha valaki egy hatalmasat fingott volna a lépcsőn. A repceolaj keserű volt, a meleg és fanyar perecben pedig talált egy darab újságpapírt. Semmi emészthetőt nem evett már három napja, amikor Gilu bácsi átutazott Kolozsváron, mert kiküldetésben járt, és meghívta egy félig-meddig zugkocsmába a Március 6. utcába, ahol békacomb is szerepel az étlapon. Kirántva szolgálják fel, és ha nem tudod, hogy a friss hús honnan van, hogy az állatokat tavasszal, párzáskor fogdossák össze, akkor akár még ízlik is. Franciaországban az ilyesmi mindennapi menü. Kihúz a zsebéből egy köteg százast, már megint lebonyolított egy jó kis üzletet, a lista elejére írta át azokat, akik már öt éve várják, hogy bevezessék a lakásukba a gázt. De nem megy az olyan könnyen, rajta kívül még másokat is le kellett kenyerezni, egyesek eladták a kocsijukat is, helyezkedtek, mondja nagy büszkén, hát csak addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Nagyvonalúan neki is odanyújt négy bankjegyet, hát ez óriási, egy egész ösztöndíj, így vehet magának egy farmerszoknyát a külföldi diákoktól. Jólesik, mi? Meglátod, egy szép napon megesszük a csigát is, nem kell azért messze menni, még a tömbházak között is lehet találni, a franciák is azon élnek, aztán látod, micsoda kultúrájuk van, mert az vagy, amit megeszel, a franciákon tényleg látszik, hogy csupa ínyencséggel táplálkoznak, nagy nép az, a francia.
Ott is előjönnek a csigák, amerre ő lakik, főleg eső után, rágcsálják a frisszöld leveleket, nyomot hagynak a repedezett aszfalton, aztán elbújnak az élősövény alá, ami a tömbházak közötti sétányt szegélyezi. Eltervezték, hogy megfőznek párat, ő meg a német szakos Marlene egész nap gyűjtögették őket, még a hátuk is belefájdult, megtelt egy nagy necc. Jóllaknak végre, és ha beválik a menü, akkor másokat is meghívhatnak vendégségbe a következő adagra, mert jut bőven. Marciana is átjött, ő franciás, tudnia kellene csigarecepteket, de nem, fogalma sem volt, a franciát csak könyvekből tanulta, és ott semmiféle receptet nem olvasott. Megittak egy üveg kolostori bort, Marciana apja küldte, aki egy Iași melletti faluban pap, leforrázták a csigákat, de mikor belekóstoltak, szarba mártott fürdőszivacs-ízük volt, úgyhogy még ittak egy kis vodkát, és hosszasan gyalázták a franciákat, még Marciana maga is megesküdött, hogy az angol szak jobb, az igen, az a nép, Dickens meg Thackeray regényeiben bárki elolvashatja, hogy eszik ott a marhapecsenyét meg az ürücombot, hidegen, sörrel.
Holnap vizsgázik összehasonlítóból. Nappal nem tud otthon tanulni, a hőség elviselhetetlen a nyolc négyzetméteres, vécével és zuhanyzóval felszerelt garzonban, az apja szerezte neki egy katonaiskolai társa révén, aki most a kolozsvári lakáshivatalban dolgozik. Amikor nagy boldogan, lelkesen feljött az egyetemre, az anyja betett a cókmókja közé egy negyed kiló Wiener kávét meg két csomag Kentet, hogy jó szobát szerezzen magának a bentlakásban, hátha még az A-ban is kaphat, ahol a külföldi diákok szoktak lakni, de neki a helyek elosztásakor teljesen elment a kedve a sortól, ami a Diákház előtt kígyózott egészen a Crocóig. Inkább megitta a kávét, és elszívta a Kentet. Mondjuk felverhette volna a sátrát a rektori hivatal előtt, és elkezdhetett volna üvölteni, hogy joga van egy bentlakási helyhez, ahogy valami sepsiszentgyörgyi magyarokról járta a szóbeszéd, állítólag akkor az egyetemen megijedtek, és ők tényleg kaptak helyet – de ez a történet nem nagyon állta a helyét, mindenki másképp mesélte el, hogy nem is bentlakási szobát kaptak, hanem emeletes ágyat egyenesen Szamosújváron, meg hogy kicsapták és hazaküldték őket, vagy bevitték a milíciára, és aztán nyomuk veszett. Végül is tényleg sokkal jobban járt, amikor az a könnyező szemű férfi (valószínűleg krónikus kötőhártya-gyulladásban szenvedhetett) átadta az apjának a kulcsot, csak úgy, minden szerződés nélkül, azt mondta neki, hogy tartsa a száját, és legyen boldog, hogy a lányának van hol lakni négy évig, amíg az egyetemet végzi. És aztán neki adja majd vissza a kulcsot, nemhogy beköltözik oda valaki más, mert mindketten bajba keverednek.
Az apjának sok barátja van, és most, hogy egy év múlva végez, és nem lehet tudni, hova kerül majd, valami Isten háta mögött falucskába kinti budival, egyszer csak felhívja valaki egy nem mindennapi ajánlattal: a lánya visszajöhetne a szülővárosába, amit szeretettvezérünk rendelkezésére lezártak, mert túl sok magyar hazajött, de a második, titkos rendelet szerint a románok odaköltözhetnek, ha van családjuk, hiszen az a felső parancs, hogy gyarapítsák a román lakosságot, gyerekeket csináljanak, és berendezkedjenek azokban a gyönyörű villákban a sugárúton, amiket a zsidók meg a magyarok hagytak ott, és amiket a párt elkobzott az elvhű káderek számára, akik megérdemlik, hogy a tömbházakból átköltözzenek a repkénnyel befutott házakba, a magas szobákba, ahol a tágas udvar végében hatalmas fenyőfák nőnek, még Kossuth Lajos idejéből. A lányát pedig felvehetnék civil alkalmazottként a Securitatéhoz, hogy lefordítsa a szubverzív anyagokat, amiket azok az ökör magyarok küldözgetnek Amerikába meg a Szabad Európához. De hát a lánya nem tud magyarul, milyen kár! Gondoskodott ő a műveltségéről, angolórákra járatta, meg franciára, egy kis németre is, az iskolában is tanult – de magyart, azt nem, azt töri, csak annyit tud, amennyit a tömbház előtt játszva összeszedett, egy négy-öt éves gyerek szintjén beszéli, mint amikor Lacival felhorzsolták a térdüket az ő pótkerekes biciklijével felborulva, és kitalálta, hogy a kipisiljobbanfentről-versenyre a fürdőszobából szerezzen egy jó kis csövet, hogy távolabbra tudja irányítani a sugarat, de nem ment valami sokra, csak a bugyija lett pisis, és még jól el is verték, mert ollóval levágott egy darabot az irrigátorból, amivel az anyja éjszaka mosta magát, hogy nehogy világra hozzon egy húgocskát vagy öcsikét, mert az abortusz tilos, sőt, kemény börtönévek járnak érte, ha elkapnak.
Nem nagyon tud koncentrálni, fáj a lába, meg is dagadt, már négy órája áll sorban, a nap a fejére tűz, vagy harminc oldalt olvasott át, de alig emlékszik belőle valamire. Éjszaka könnyebb tanulni, csak annyi, hogy egy óra körül hallja, ahogy Éva hazaér, sercegni kezd a forró olaj, ami nem rothadt hal szagát árasztja, mint az övé, hanem rendes napraforgóolaj. Az egész negyedben érezni a sült krumpli illatát, az a legjobb étel a világon éjszaka egykor, miután egész nap cigiztél és kávét ittál, ami nem is kávé valójában, hanem valami titokzatos, olvadt műanyag ízű pótszer. Hevesen nyálazni kezd, és megfájdul a kőkemény pereccel meg penészes szalámival teli gyomra, aztán, mikor a tortúrának vége, a nyitott ablakon beszűrődik a finom cigaretta illata, amit Éva lefekvés előtt még elszív. És akkor ő is rágyújt egy szűrő nélküli Carpațira, a gyenge, kóródaraboktól csomós dohány kicsit eltereli a figyelmét, de legjobban mégis a vodka működik, ami úgy éget, mint a marószóda. Éva nem issza meg a vodkát, azt mondja, hogy feloldódik benne a gyomorszövet, és szétázik az agy, neki házi készítésű székely köményese van, nem erős, édes, háromszor annyit kell belőle inni, hogy valami hatása legyen, és utána a szádban marad az a kellemes aroma, a magyarországi cukorkákra emlékeztet, amiken az a színes máz van, belül pedig finom rágógumi, attól tovább tart az íz, egész nap megmarad.
Éva gyakornok a központi kórházban, és mindig van rendes cigarettája meg igazi kávéja – és néha át is hívja, vasárnaponként, vagy amikor úgy van kedve. Évának nem kell sorban állni a sok nyugdíjassal, van mit aprítania a tejbe, jó krumpli otthonról, Csíkból, számára felfoghatatlan, hogy hogy az ördögbe boldogulnak úgy a magyarok, honnan szereznek be annyi mindent, de a hűvösebb nyári éjszakákon, amikor próbálja valahogy felfogni a generatív grammatikát, vagy óangolból a Beowulfot meg Aelfric Bibliájának részleteit, tiszta szívből gyűlöli Évát, egész lényével, ki tudná tekerni a nyakát azért a krumpliért, a külföldről szerzett ruháiért meg a kényelmes cipőjéért, az is endékás, bőrszandál meg vastag talpú papucs olyan szegecsekkel, amit valami cipőboltban dolgozó páciens tett félre neki. Gyűlöli őt a kéz alatt szerzett könyveiért, a könyvesüzletes páciensétől, a finom cigarettáért, amiből, az igaz, neki is szokott adni, úgyhogy nem valami szép tőle, hogy gyűlöli. De azért mégis gyűlöli, mert magyar, és már alapból több mindene van, krumplija, székely köményese, rokonai szerte a városban, havonta egyszer a magyar operába megy, egyszer meg a magyar színházba – oda is szól bérlete –, s minden reggel befújja magát azzal az illatos spray-vel, az Impulse-szal, ami még háromnegyed nyolckor is érződik a lépcsőházban, amikor ő is elindul, hogy bemenjen az egyetemre a huszonkettessel, persze csak akkor, ha sikerül felszállnia a buszra, izzadtan és állott vodka bűzét árasztva, bepréselődve a férfiak tömegébe, akik elkéstek a munkából, és pont ugyanolyan szaguk van, mint neki. Úgyhogy legtöbbször inkább gyalog teszi meg a hat kilométert az egyetemig, és csak a második órára ér be.
A mellette álló nő kicsit meginog, a karjába kapaszkodik. Vajon mit képzel magáról, talán majd ő tartja a helyét, amíg leül az árnyékba, vagy mi, hiszen ő is a napon áll, neki is remeg már a lába, mint a vonaton, amikor hazafelé tart, és senki nem adja át neki a helyét, mert ő fiatal, és nincs joga kifáradni, nincs joga ahhoz, hogy fájjon a lába, vagy hogy panaszkodjon a hátába nyilalló fájdalomra, mert már púpos a könyvek meg a szennyes ruha cipelésétől. Két-háromhetente hazaviszi a ruháit kimosni, egy mosógép túl szép álom, de nem is bírna szappant reszelni meg lúggal mosni, mint a nagyanyja. Most is sajog a háta, mintha azon a vonaton lenne, ahol nem meri letenni a hátizsákját, pedig arra leülhetne, de undorodik a ragacsos, pisiszagú maszattól, ami szétkenődött a padlón, a folyosó hemzseg a mocskos és éhes emberektől, akiknek semmi perspektívájuk, ők nem olvasnak Henry Jamest meg Aldous Huxleyt. Azok sokat segítenek a túlélésben, egyszerűen csak átrepítenek a viktoriánus korba vagy Carson McCullers könyveinek amerikai kisvárosaiba, akárhová, csak ne ide, akár Camões Luzidáiba is, a tengerre, ahol sós a levegő, a friss halak meg egyenesen a serpenyőbe ugranak, nem kell négy órán keresztül sorban állni értük.

Félrelöki a nőt, aki szitkozódik a fogai között, csúnyán néz rá – de ő nem akarja, hogy hozzáérjen az a vén tehén, egy háziasszony, akinek semmi egyéb dolga nincs, reggel felkelhet idejében, hogy kimenjen tejért, vagy inkább menjen a francba falura, és kaparja a földet. Három-négy sorban kanyarog a várakozók tömege, egyelőre elég higgadtak, még nem nyitottak ki, csak azt látták, ahogy a hivatalos pecséttel lezárt teherkocsi behúzott a hátsó ajtóhoz, de senki sem tudja, mikor kezdik a kiszolgálást, és ígyis-úgyis verekedés lesz, de ő elszánt, kész ököllel ütni és rugdosódni, most szerez egy csirkét, és kész, majd este bekopog Évához, és áthívja vacsorázni, és akkor ő majd krumplit süt abban a jó olajában, és együtt elkészítik serpenyőben a csirkét, még a csontjait is elrágcsálják, mert ezek a csirkék nagyon kicsik, akkor biztos a csontjaikat is meg lehet enni, bennük ott a zamatos velő, igen, a csontot is ki lehet sütni és meg lehet enni, mint mikor az almát magostól, magházastól ropogtatod el, csak a szára marad, annak is kiszívod a levét, és szétrágcsálod, mint egy fogpiszkálót, és akkor – a gyomrában egy hatalmas kőtömb.
A tömeg felbolydul, hullámokban izegnek-mozognak az emberek, földrengés indul el az első soroktól a hátsók felé, valaki felemeli a hangját, osztjááááák!, kinyitottaaaaak!, ő becsukja  a könyvet, és az üzlet ajtaja felé törekszik, néhány férfi hőbörög, de ő nem hallja, kihasznál minden felszabaduló négyzetcentimétert, a legapróbb hibákat is, mások meglepődnek a lökdösődésén, most aztán tényleg tőkét kovácsol a fiatalságából, az éhségéből, teherbíró testéből, a keményfedeles könyvből, amivel utat tör, mert enni fog, ma enni fog. Oldalt már kezdenek kijönni, akik diadalt arattak, kis kék zacskóval a kezükben. Egy gyászt viselő nő zilált ruhában igyekszik visszaszerezni a kalapját, nem sok sikerrel, valahol elöl maradhatott, most már biztos csupa por, szét is taposhatták. Előrenyújtja a kezét, benne szorítja a gyűrött bankjegyeket meg a két érmét, a pontosan kiszámolt árat, valaki mellbe vágja, de a könyv védi, és sikerül megragadnia a zacskót a másik kezével. Ordítva tör magának utat, de a tömeg hangosabban ordít, lehajol, és tiszta erőből behúz egyet a lábak közé. Végre kiverekedi magát, liheg, a melléhez szorítja a csirkét, amiből valami rózsaszínes-barnás lé csorog a fehér vizsgázó blúzára. A sor felmorajlik, és kirepül néhány elszakadt oldal, több száz láb tiporja a Luzidák borítóját. Lehajol, legalább az előszó maradt volna meg, kilapult az aszfalthoz tapadva, de nem éri el, majd kifizeti, a könyvtárosnő dühös lesz, ennek a könyvnek nincs is újabb kiadása, ezek után nem fog tudni semmit kikölcsönözni, csak az olvasóterem hideg félhomályában kuksolhat. De nem számít, megvan a csirke.
Megérzi, hogy nézik, és megfordul. Körülötte a tömbházak meg az élelmiszer-áruház, a fémajtós üzlet, fölötte a Gostat felirat törött, poros neoncsövekből, már régóta nem világít. Az út túloldalán egy Lee farmeres fickó nagyon fancy napszemüvegben. Biztos a feketepiacon üzletel, vagy valami szekus, követ valakit. Elhúz onnan, de ahogy átmegy az úton, ott érzi őt a háta mögött, sietni kezd, már szinte utoléri, vajon fel akarja szedni, vagy mi a franc, beleköt azért a nyomorul csirkéért? Kilép, már szinte szalad, egyértelmű, hogy őt követi, what the fuck, mondja félhangosan, fuck! Az egyetemen tilos így beszélni, de amikor elmennek sörözni az angol szakos tanárokkal, akkor elengedik magukat ők is, a diákok is. Nem szabad, de néha nagy elővigyázatossággal kölcsönadják nekik Kundera regényeit vagy a Gulág szigetcsoportot, ott hallott először Szolzsenyicinről, mert a rádiót nem tudja hallgatni, már nem lehet olyan készülékeket kapni, amivel a BBC-t vagy legalább a Szabad Európát foghatná, az otthoni meg a szüleié, nem foszthatja meg őket a vasárnap reggeli misétől meg Virgil Ierunca és Monica Lovinescu műsoraitól.
A férfi utoléri, és megragadja a könyökét, ő kitépi magát, megáll. Ha kell, akkor verekedni fog vele, hiszen nem csinált semmit. Vagy csak elszalad, és kész. Ő kedvesen bocsánatot kér, ne ijedjen meg, otthon kereste, de alighanem korán elindult. Fényes dél van, az utca tele van járókelőkkel, majd kiabál. Biztos valami erőszakoló, mint az a Râmaru, aki altatóinjekciót ad be a diáklányoknak, meggyilkolja és megerőszakolja őket, aztán feldarabolja és megeszi a testüket. A halál utáni erőszak mintha szörnyűbb lenne, mint az életben elkövetett, a megevős rész nem nagyon hatja meg. Ajánlja magát Popa Traian ügynök. Honnan tudhatja, hogy tényleg ez a neve? Azt mondja, különleges megfigyelési küldetése van, és az ő párthűségére hagyatkozik. Érti ő, hogy mi a helyzet a párthűséggel, már múlt évben, télen érte ez a megtiszteltetés. Behívták a germán nyelvek könyvtárába, fel a tetőtérbe, és a párttitkárnő, Loșonți Elena lexikológiatanárnő azt mondta, Nemeș Cristina elvtársnő, mi úgy határoztunk, hogy ezennel belépsz a pártba, ő meg hallgatott, mire a másik: vagy talán van valami ellenvetésed?! Dehogy, milyen ellenvetése lenne, nem akar ő is úgy járni, mint Martinescu George, aki azt mondta, hogy nem érzi elég felkészültnek magát, és a nyáron minden egyes vizsgán megbuktatták, utána ki is csapták, pont negyedév előtt. Tehát tudja, mi az a párthűség – és nicsak, ez az alak még injekciót sem akar neki beadni, nem akarja megerőszakolni vagy megenni, csak kölcsön szeretné venni a garzonját két hétre, délutánra meg estére, hogy bizonyos gyanús tevékenységeket figyelhessen meg a tömbházukban, az ő folyosóján, meg egy emelettel fennebb. Nem tudja odaadni, szesszió van, jövőre jön az államvizsga, muszáj tanulni, lehetetlen. Ő csak nevet, fekete pólója zsebében kirajzolódik egy kis kartondoboz, talán Karelia, olyan finom, mézben főzött dohányból készült cigaretta, amit a görög diákoktól lehet venni a Csillagvizsgáló melletti bentlakásokban. Gyerünk, mondja, gyerünk már, mindent tudok, nincsenek papírjaid a lakásra, de neki semmi köze a milíciához, ő nem milicista, ő kémeket kap el, meg hazaárulókat, egyetemet végzett, és elég rendesen tud angolul, viccelődik vele – maybe you would like to see for yourself. Maybe I can help with something. Books. Könyvek, igen, a könyvek. Talán tényleg szerez neki könyveket? Például a Tropic of Cancert, az évfolyamtársai azt hitték, valami pornókönyv, belelapozott a reading roomban, az amerikai lektor kis könyvtárában, aztán a könyvnek nyoma veszett, kétségbeesett regény volt, és, igen, machista, machistább még Hemingwaynél is, de a kétségbeesés az ott van, és ez egy fontos felfedezés a férfiakat illetően. Megpróbálom, oké? Nem ígér semmit, ez nagyon komoly szubverzív anyag, tudja ő, kicsoda Henry Miller, ő sem hülye. Tehát akkor beleegyezik? Ő rábólint, majd később találkoznak, hogy odaadja a kulcsot. Arra semmi szükség, és megint kineveti a naivságát. A haja nagyon fekete, ápolt bajuszkát visel, posh az illata, a shopból veszi az aftershave-et. Öreg, biztos van vagy harmincöt éves, olyan olasz stílusú gigoló, csillogó szemmel és érzéki ajkakkal, nem az ő esete, az biztos, de tiszta és illatos, nem egy paraszt, úgyhogy miért is ne, végül is, miért is ne? A csirke teljesen átmelegedett a mellén, estig el is fog romlani, hát akkor mire várjon, most rögtön megsüti a samottrezsón, amin mindkét lap kiégett, de azért még működik, ott van a padlón a kicsi hűtő mellett, amit szintén az apja szerzett neki a kapcsolatai révén. A tankos őrnagyi egyenruhájával nagy befolyása van a Central üzlet eladóinál, fel is írták a listára, és egy hónap múlva már ott állt a kicsi Arctic hűtő, amit exportra gyártanak.

Elhatározza, hogy egyedül fogja megenni az egész csirkét, minden porcikáját; már a sült hús illatának gondolatába is beleszédül. A férfi finoman megcsókolja az arcát, elkíséri a tömbház bejáratáig. Benézek majd estefelé, mikor kicsit lehűl az idő. Whatever, most siet, beszalad a lépcsőházba, lihegve megy fel a harmadik emeletre, a garzon ajtajáról lepattogzott a festék, nehezen is nyílik, leveti a bőréhez tapadt blúzt, ledobja a földre, kibújik az olcsó, színes virágmintás pamutszoknyából, milyen jó, hogy az anyag fekete alapján nem látszik a baromfiból kicsorgó lé, a melltartója és a bugyija is foltos lett, otthagyja őket a padlón, meztelenül marad, a fogával tépi fel a vastag nejlonzacskót, és belép a fürdőbe, hogy lemossa a fonnyadt húst. A kezének, vékony és színehagyott körmeinek, amik hámlanak és mindenbe beleakadnak, pont olyan sápadt a színük, mint a csirkének, a vizet elvették, a csap tompán hörög, majd este hat-hét körül adják meg, a dolgozó népnek nem kell napközben a víz, ilyenkor munkában van mindenki, úgyhogy nagy takarékosan letép néhány darabot a vécépapírból, amit a szülei hoztak neki, és furcsa szaga van, mint gyerekkorában a falusi budinak Măriuța néni udvarában. A rezsó felmelegedett, óvatosan szétválasztja a szálkás combokat és szárnyakat, belenyomja a tetemet a serpenyőbe, amiben a tegnapelőtti rántotta után még maradt zsiradék, a körmével lekaparja a papírrostokat, amik ráragadtak a nedves bőrre. Kinyitja az ablakot, kegyetlenül meleg lett, a levegő izzik, úgy égeti, mint nyáron a tengerparton, Costineștien, az ablakpárkánynak támaszkodik, megint szédülni kezd. Nem fél, hogy kintről meglátja valaki: előtte csak egy hatalmas, fojtgató illatú hársfa, tele van vidám legyekkel meg méhekkel, berepülnek, elhelyezkednek az Amerikai Egyesült Államok óriási térképén, ami szétterül a falon a keskeny asztalka fölött – egykori iskolai pad, egy unokatestvére padlásáról cipelték idáig. Most ki sem látszik a könyvek, a kézzel írott jegyzetek, gépelt papírok alól. Azokon trónol az endékás Erika írógép, a vagyona, az útlevele belső világához. A térképet pedig az évfolyam egyetlen külföldi hallgatójától, Khalidtól vette, véletlenül fedezte fel, egy szekrényajtóra volt ragasztva, amikor odakeveredett bulizni a fiú központi albérletébe, és éppen a lakásban nézelődött, semmi jobb dolga nem akadt abban a pillanatban, nem volt kivel beszélgetni.
Khalid egy dúsgazdag kuvaiti, a shopból összeszedett hízelgő ajándékokkal megy át a vizsgáin, milyen szerencséje van vele a tanároknak, elszívhatnak egy-két jobb cigarettát, isszák a whiskyt, a tanárnők meg Shalimartól illatoznak. Akár neki is ajándékozhatta volna a térképet, mert úgysem használta a világon semmire, mégis kért érte százötven lejt. Mindegy, az ilyen holmik ára nem számított neki, kérhetett volna ötszázat is, kiállt volna az út szélére is azért a színes térképért, amit vastagabb papírra nyomtattak, más, mint az itteni. Annyi, hogy made in China, jött rá később, amikor legapróbb részleteit is áttanulmányozta, de igyekszik megfeledkezni erről az apróságról, és elképzelni, hogy a papír az Appalache- vagy a Sziklás-hegység magasan fekvő erdeiből származik, hogy az a két négyzetméter, ami igénytelenül kimeszelt falát borítja, valamikor a törzse, a kérge, az ága volt egy kék, hűvös tó partján álló vörösfenyőnek. Khalid leküzdhetetlen lelkiismeret-furdalásában, ő legalábbis ezt szerette volna hinni, ráadásként neki adott egy tíz-tizenöt oldalas füzetkét, aminek a lapjai az amerikai dollárt utánozzák. Egy ezüstszínnű kapoccsal a térkép sarkához erősítette, mint egy dream catchert, a zöldesszürke, vízjeles papírra nem lehet írni, de ha a lapokat nézi, elképzelheti, hogy egy másik világban az emberek tényleg ilyen bankjegyekkel fizetnek, amikor hamburgert vásárolnak, meg sült krumplit, szénsavas üdítőt vékony bádogból készült dobozokban, ami vörös, mint az évfolyamukon közszájon forgó viccben, vagyis nem moszkvai vörös, hanem igazi vörös, Coca-Cola-vörös.
A serpenyő füstöl, fröcsköl mindenfelé, a falra, a matracra, amit közvetlenül a padlóra tett, és leterített egy szőnyeghez hasonló csimbókos csergével. Az illata alapján elkészült, kiborítja egy tányérra, és belevájja a fogait. Félig elégett, félig nyers, de mit számít, az ő korában ugye bármit meg lehet enni és meg lehet inni, homoktól ropogó kenyeret, egérfarkas szalámit, gyógyszeszt, krétaporral kevert cukrot. Hátra fekve elnyúlik a poros fehér csergén, érzi, hogy szúrja a gyapjú, de most lusta, mint egy óriáskígyó, ami lenyelt egy egész paradicsommadarat, tollastól. Nem is veszi észre, úgy elalszik, jóllakottan, az üres serpenyő fölött legyek rajzanak, letelepednek a mellére, a lábára, a lába közé, a szemére, a szájára.

*

Estefelé ébred meg, a szája keserű, a gyomra sajog. Valaki ököllel üti az ajtót, aztán rugdosni is kezdi, és kintről üvölt, kinyitni, a milícia! Kótyagosan felkel, magára kapja a foltos blúzt meg a gyűrött szoknyát. Milyen marha ez a Popa Traian, nem valami jó tréfa, ő meg azt hitte, hogy úriember, egyetemet végzett, meg minden. Jövök!, mordul oda, elfordítja a zárat, what the fuck, szalad ki automatikusan a száján, de hát ez nem is Popa Traian, egy kövér pasi, sörhassal és bajusszal, aki félrelöki, mögötte meg izzadtan, teljes katonai díszben, tányérsapkával a hóna alatt egy igazi milicista, ismeri is, a körzeti tiszt, aki a tömbház előtt szokott állni, és elkéri a lakók személyijét a Kolozsvárra szóló ideiglenes bejelentéssel, úgy háromhavonta egyszer szokta megbüntetni, de mindegy, ez is megoldás, úgyse lenne pénzük a szüleinek, hogy valami csillagászati áron albérletet vegyenek ki neki egy salétromos lakásban, ahol a bepenészedett vénasszonyok laknak a Györgyfalviban meg a Monostoron.
Mindketten berontanak, a küszöbről meg kiguvadt szemmel rámered a gondnoknő, hangtalanul mozog a szája, suttog valamit, mintha azt hallaná, szegényke, szegényke… a keze gépiesen felemelkedik, hogy keresztet vessen, de még idejében észbe kap. A férfi olcsó dokknadrágot visel, bele van tűrve egy zöldes, rövidujjú ing, ami a nyakánál kifeslett, de van rajta vállrojt, és ráugat:
– Te nem hallasz? Miért nem nyitod ki, elvtársnőcske? – Hájas arcán szétterül egy kéjsóvár vigyor a verejtékcseppek közt.
– Aludtam.
– Aludtál? Ilyenkor? Fáradt vagy. Hm. Ugyanbiza miben fáradtál úgy el?
– Hát, tudja, a szesszió. Éjjel tanulok, amikor hűvösebb van.
– Ez meg mi? – És a melltartóra meg a bugyira mutat, még mindig a földön hevernek, rajtuk a kimúlt csirke vöröses levének foltjai. – A tied?
– Igen, a csirkétől van.
– A csirkétől, hogyne. Miféle csirkétől?
A férfi diadalmasan körbenéz, és felfedezi Észak-Amerika hatalmas térképét, a keze automatikusan a fake füzetke után nyúl, ő meg észreveszi, hogy az elégedetten összeszűkölő szempárban ébredezni kezd a félelem, a milicista is elképed, az ijedtség – vagy talán a gyűlölet? – lassacskán átragad egyikről a másikra, megrettenve egymásra néznek, de legalább abbahagyták az üvöltözést, egy hosszú percnyi csend… Az ördög vigye el azt a csirkét, mondja magában, aggodalmasan beleszagol a levegőbe, még érződik a sült hús illata, vajon mitől szeppentek meg ennyire, és akkor rajta is kezd erőt venni az ő félelmük, vajon mit vétett, megsütött egy tiltott csirkét, lehet, hogy exportra szánták, ő meg megette, micsoda pofátlanság, felfalta az egészet, nem osztotta be az élelmiszert, felhabzsolta egy háromgyerekes család teljes húsadagját, ráadásul egyedül, borzasztó bűntudata van a meg nem engedett fényűzés után.
– Csak egy kicsi csirke volt, egészen, egészen kicsike. Még csak nem is volt meg mindene, nem volt. Egy aprócska csirke. – Dadog, nem tudja, mihez kezdjen, lehajol a padlón heverő piszkos fehérnemű után.
– Az ott marad! – Vakkantanak rá még rémültebben. – A papírokat!
Persze, azonnal előveszi a táskáját, de ahhoz az kellene, hogy mindketten kilépjenek egy pillanatra, mert az ajtó éppen takarja a falat, ahol a fogas van. Aha, szeretnéd, mit? Hogy elrejthesd a bizonyítékokat? A milicista ledobja a táskáját a matracra, a csimbókos csergére kihullanak a kínai Double Horse cigaretták, amiket olyan fegyelmezetten kiporciózott magának, az anyja vette neki ajándékba, két szál el is tört, ahogy kiesett a dobozból, könnyezni kezd bosszúságában. A Luzidák borítója, meg néhány telijegyzetelt lap, egy utcán talált műanyag kutyus, ami szerencsét hoz neki, kiszáradt narancshéj, két írószer, egy kőkemény mákos kifli fele, tovább kotorászik a tarka bőrdarabokból készült zsákban, összesteppelt selejtes anyagokból van, születésnapjára kapta egy képzőművész barátjától, aki a bőrgyárban dolgozik, és néha kicsempészi onnan a fel nem használt maradékokat, aztán éjszakánként táskákat, szoknyákat, hátizsákokat varr belőlük, és kéz alatt árulja őket. Előhúzza a személyijét a viharvert pénztárcából, az ösztöndíj maradéka szétszóródik a matracon, ő átnyújtja az átlátszó műanyaggal beborított szürke könyvecskét.
– Itt van, tessék!
– A bérleti szerződést, azt kértem! – röffen rá a férfi, amint átveszi a személyit, a szeme még mindig a térképen meg a sarkában lógó hamis dollárokon.
– Hát, az nincs. Összeszedi az eltört cigarettákat, és gondosan visszateszi őket a dobozba. Apám intézte el nekem ezt a garzont, és neki úgy mondták, hogy nem szükséges, maradhatok, amíg akarok – a gondnoknő már nem bír uralkodni magán, széles mozdulattal vet keresztet a két férfi háta mögött, az ő tekintetük Nebraskából átvándorol Coloradóra és Minnesotára, majd megállapodik Észak-Karolinán, ahol két légy zavartalanul szexel, a férfi bosszúszomjasan odavág, és egész Virginiát elönti a vér meg valami undorító fehérség, talán meg nem termékenyített légypeték. Szétkeni a tenyerével egész Pennsylvanián, fel New Yorkig.
– Nocsak, írógépünk is van, amint látom – suttogja zaklatottan, és beletörli az ujjait a generatív grammatika jegyzeteibe. – Aztán engedélyünk van-e hozzá, Cristina ténsasszony?
– Hát nincs – feleli Cristina –, fogalmam sem volt, hogy az is kell, apám úgy mondta, ő mindent elrendez – ők meg nem mondanak semmit, a hallgatás csak sűrűsödik – mikor is tért át az elvtársnőcskéről a ténsasszonyra?
– És ez? Ez? Ez meg mi?
– Á, hát az a térkép. Én, tudja, angol szakos egyetemi hallgató vagyok, és szükségem van rá a tanuláshoz – mondja derűsen. – A dollárok, azok persze nem igaziak – teszi hozzá vidáman –, de ha magának megtetszett, vigye csak el nyugodtan, nekem már nem kell.
Valaki erőteljesen félrelöki a gondnoknőt, aki felháborodva kotkodácsolni kezd. Mintha skatulyából húzták volna ki, koptatott farmerében Popa Traian a bal kezével felemel egy szépen becsomagolt dobozkát, a jobbal pedig helyet csinál magának a törvény két képviselője között:
– Mi a gond? Mégis milyen jogcímen rontanak így be a kisasszony lakásába? Legyenek szívesek most rögtön elhagyni a szobát, és végezzék a munkájukat! Vagy maguknak talán nincs semmi jobb dolguk?
Azok ketten megdermednek, az erejéből teljesen kifogyott milicista gépiesen, lehajtott fejjel kimenetel, de a másik pasas, akinek már kezdett vörösödni a feje, hörögve nekirugaszkodik:
– Az igazolványát, elvtárs!
– Milyen igazolványt, te hülye? – A tenyere megindul a pasas arca felé, röviden, szárazon. –  Kifelé!
Az is elhúz lehajtott fejjel, most mindhárman a hosszú, szűk folyosón állnak, még elszűrődik a fülébe néhány „Egészséget!” meg „De hát nem is tudtuk”, ő is kilép a nyomukban, még elkapja, ahogy a márkás, fehér Puma cipő a mocskos dokknadrág ülepét érinti. Végignézi, ahogy mindhárman átmennek a lengőajtón, mint valami szürrealista keringőben, ő ott ragad az álmélkodó gondnoknővel, aki csak hányja magára a kereszteket, és suttogva elárulja neki, hogy reggel megtalálták a kukában egy csecsemő holttestét egy olyan egylejes zacskóba csavarva, és most mindenfelé razziáznak, főleg a fiatal nőket keresik, az egyedülállókat, az úgynevezett értelmiségieket – és mérhetetlen megvetés ül ki arra a széles, Szamos menti parasztasszony-arcára.
– Megölöd a gyerekedet, na hallj oda, és a tetejében még a keresztény végtisztességet sem adod meg neki, hanem csak úgy kiveted a szemétre – és megint csak kereszt kereszt hátán –,  csak egy lelketlen teremtés tenne ilyet, valami diáklány, én nem azt mondom, hogy maga volt az, de érti, azért mégiscsak elég gyanús, hát nem?, ilyenkor alszik, a bugyija meg vérfoltos. És ráadásul még kisfiú is volt, hallj oda, egy vasgyúró fiúcska, dundi és fehér-fehér, megfojtotta az a delinkvens nőszemély a zacskóval, hát ha engem kérdez, lelőném, megnyúznám, de legelőször is felkötném a lábától fogva a legelső fára, mert az ilyenek nem érdemlik meg, hogy éljenek, őt is bedugnám egy zacskóba, úgy kell neki. És kidobnám a szemétre, hogy ott rothadjon meg. Naaaagy szerencséje volt ám a gavallérjával – teszi még hozzá, és újra felsóhajt, ez alkalommal nem is rejtegeti az irigységét, aztán elsiet a bejárati ajtó felé, műanyag papucsában csoszogva. – Kurvák ezek mind. Nagy szerencse – mondja ismét, jó hangosan, hogy hallja a férfi is, aki undorodó arccal kiengedi a lengőajtón.

*

– Mennyire hülye vagy – vigyorog Popa Traian –, és hihetetlen, hogy megmentett a hülyeséged! Ilyeneket hordasz itt össze az apádról, hát most azok az idióták azt hiszik, hogy valami főmáhernek vagy a lánya a pártból. Te nem is ezen a világon élsz, te lány! – Leül a helyiségben található egyetlen székre, ő meg ki szeretne menni a fürdőbe, de nem tud, mert a férfi kinyújtotta a lábát az asztal meg a matrac közötti helyre, ahol át kellene lépnie, felemeli a dobozkát, amit az imént letett a tönkretett jegyzetekre.
– Neked hoztam! – hosszasan, szemtelenül megbámulja.
Már régóta nem lehet csokoládét kapni, az ország egyetlen üzletében sem, csak a párt meg a Securitate titkos étkezőiben, ahogy azt a finom nesszkávét is, az egyik legértékesebb csereárut, vagy a szebeni szalámit meg a kis Amo szappanokat, a gondosan, grammra kimért zöld narancsot meg banánt. Amikor életében először kóstolta, szörnyűnek találta az ízét, összehúzta a száját, olyan savanyú volt, csak később jött rá, hogy azért, mert éretlen volt. A férfi gúnyos tekintete követi őt, tudja, mire számíthat, szex egy doboz csokoládéért, nem rossz vásár, a filós diáklányoknak olyan a hírnevük, hogy egy csomag jobb cigarettáért is lefekszenek bárkivel, főleg aztán az angolosok, Popa Traian lehajol a piszkos fehérneműjéért, és csak úgy, otthonosan eldobja az aprócska fürdőszoba ajtaja felé. A csövek roppannak egyet, megjött a víz, persze nem a meleg víz, az csak szombat-vasárnap van, de hát úgyis itt a nyár, a hideg zuhany jobb, mint semmi, akkor is, ha fáj tőle a hasa meg a dereka, és a szappan nem habzik, a sampon meg összeenyvezi rövid haját – kész luxus a hosszú haj, mert egyszerűen nincs hogy ápolni, ő maga vágja a haját, borotvával, kéthavonta, tüskésre, hanyagul. A férfi magára húzza, a kicsi székre, férjnél vagyok, mondja halkan, de mindjárt meg is bánja, ő csak nevet, hát ez a lány tényleg tiszta hülye, mindent, de mindent tud róla, lehet, hogy még az esküvőről is vannak képei, az is lehet, hogy egyenesen ismeri Radut, talán söröztek is együtt, leültek egy asztalhoz, mint férfi a férfival, talán még azt is tudja, hogyan kérte meg a kezét, jó egy éve, kihallgatta vagy észrevétlenül fel is vette a beszélgetésüket a piski állomáson, amikor hazafelé tartottak a kirándulásról, éppen, mielőtt a tanév kezdődött volna, hátizsákkal, mert elég hangosan beszéltek, nem volt ki elől elrejtőzni, és akkor Radu azt mondja, mi lenne, ha, ő meg azt feleli, hogy nem hisz a házasságban, ő erre, és akkor mi van, én sem, de jó tréfa lenne, gyere, házasodjunk össze, és akkor kapunk családi bentlakást, meglesz a mi kis szobánk, nem a te egérlyukad, ami a tetejében még illegális is, adnak majd egy kétszemélyes szobát, nagyot, húsz négyzetméterest, saját fürdővel, kicsi konyhával – maradunk egy évet, aztán én végzek, te még maradsz utána kettőt, szépen lefizetjük a bentlakási gondnokot, és megoldjuk, megéri. Mit szólsz? De nem kaptak helyet, a gondnokot mások már lefizették, náluk korábban és busásabban, úgyhogy a vécével és zuhanyzóval felszerelt nyolc négyzetméteres garzonba kellett költözniük, de tényleg nem sok időre, mert egy évvel később Radut kihelyezték a Zsil völgyébe, Câmpu lui Neagba, ahogy egyébként tervezte is, a feketeszén-bányához, mert ott dolgozott Brăduț is, a Retyezát tövében. A gyorsvonattal egy nap és egy éjszaka az út, négyszer kell a vonatot váltani, várhatsz a szutykos, rosszul világított állomásokon, sose lehet tudni, mennyit késik a vonat, néha a mozdony is befuccsol, vagy elveszik az áramot, és akkor órákon át dekkolhatsz ott. Télen nagyon megfázott, amikor a vonat tíz órára ott ragadt a hegyek között, nem volt fűtés, még a vécére sem lehetett kimenni, mert nem volt víz, egy tömbbe fagyott a tartályban, úgyhogy azóta inkább nyáron akart menni, és végül nyáron sem. Hát jöjjön ő, férfi, jobban bírja.
– Tudom, Kitty, tudom – ezt meg honnan tudja, Radun kívül senki nem szólítja így, ez a név csak az övék, a szó belefojtja a lélegzetet, Popa Traian magához szorítja, és azt suttogja, kittykittykitty, gyengéden simogatja, ő meg hagyja, csináljon, amit akar, a félelem megbénítja, nem tudja kitekerni a nyakát, sokkal erősebb nála, és amúgy is, ki tudja, mikrofonok lehetnek a padló alatt, vagy a férfi cipőjében, vagy az órájában, még a csokoládés dobozban is. Legalább nem izzadságszagú, pedig nagyon meleg van kint, ő viszont erősen izzad, de a férfit mintha egyáltalán nem zavarná, csak kittykittykittyzik, de Cristina szeme a dobozra szegeződik, amit sejteni lehet a leheletfinom papír alatt, a jelen kitágul, mindjárt agyonnyomja, minden részlet kiélesedik, mintha nagyító alá tették és kiszínezték volna, még a levegő is megtelik értelemmel és súllyal, az idő kinyúlik, kiszélesedik, mint egy darab lágy gyurma, ami hozzátapad az agyához, és megakadályozza, hogy felrobbanjon. Az áttetsző papír alatt kirajzolódnak a rózsaszín különféle árnyalataiban nagy gonddal megfestett virágocskák a karton fényes felületén, benne pedig száz darab kínai csokoládé, mindenik külön-külön becsomagolva, gondosan bevonva egy vékonyka, aranyszínű sztaniolfóliával, mint megannyi aranyrudacska, ott állnak egymás mellett, fegyelmezetten, nem lázadoznak, engedelmesen várják, hogy megegyék őket.

Ő nem hagyja, hogy megülje a félelem, inkább belemerítkezik, és felfedez ott valami furcsát, ami vonzza, ami meghatja és felébreszti, minden idegszálával figyel, a férfi magához szorítja, szinte mintha ölelné, és becsukott szemmel mondja, kittykittykitty, de neki nincs miért becsuknia a szemét, úgysem a férfit látja, hanem a kis csokoládéfigurák népét, amint szófogadóan masíroznak a dobozban. Ő is ott van közöttük, egy kis kínai nő a nagy városban, az utcán csődület, sáfrány és jázmintea illatát hozza a szél, meg a riksahordók lebarnult, rézsárga bőréét, a fejükön csúcsos kalap, aztán ott a csípős gyömbér és a tengerből éppen kifogott friss halak. Kinyújtja a kezét, ujjbegyével érzi a vékony rizspapírt, szalad a könnyű riksák között, ő is könnyű, madár a tenger felett, a sós levegő átmossa tüdejét, a kartondoboz kemény és fényes a karmai között, széttárja a szárnyát a magasra szökő hullámok felett, a férfi azt mondja, kittykitty, ő pedig felemelkedik és ráereszkedik, egy hatalmas hullám taraján lovagol, egyedül a zöldeskék messzeségben, a tenger vad ritmusa a szárnyaiban lüktet, megnyalja sós ajkait, meleg cseppek peregnek végig meztelen testén, a mellére, a combjára, a lába közé, a talpára hullanak, belemerül a tengerbe, a mélyben ficánkol, a víz alatti sziklák között úszik, élő kagylókat keres, amelyek beszélnek hozzá, ő is kagyló, nem is, hatalmas hal, a tenger asszonya – és felbukik a felszínre, mély levegőt vesz.

Majd megtartja a csomagolást, miután megette a csokoládét. A tökéletes, figyelmesen összeragasztott doboz kemény élei között apró kagylókat, régi pénzérméket fog tartani, az apjától a 18. születésnapjára kapott aranyláncot, néhány fényképet, esetleg jegyzetlapokat is a fontosabb idézetekkel. Feláll, és felgyűrődött szoknyában a fürdő felé lép.
– Hova mész, lemosod magad utánam, Kitty?
Úgy tesz, mintha nem hallaná, már megint betolakodik valaki az ő valóságba, holnap úgyis összeszedi a holmiját, és átköltözik Jenihez, máskor is együtt tanultak a szesszióban, biztos maradhat nála még vagy tíz napig, és aztán hazamegy, elnyúlhat a kihúzható kanapén, a saját szobájában, a szüleinél, ahol majd megvárja, amíg Radu is kiveszi a szabadságot, ott hever majd, és fel sem néz a szorgalmasan összegyűjtögetett könyvek lapjaiból, román és külföldi irodalom, amit az állami könyvesboltokban lehet kapni. Már mindeniket szinte kívülről tudja, háromszor-négyszer is kiolvasta őket, a kiadások 1975 körül leállnak, de vannak verseskötetek is, a két világháború között megjelent próza, lovagregények, vegyesen állnak a polcon a propagandairodalommal, aztán Caragiale összes művei, két vékony lapú kötet, mint a nagyanyja Bibliája. Nem követ semmiféle útmutatót az olvasásban, korán megtanulta a betűket, és falta a könyveket, ami csak a kezébe került, az Ezeregyéjszaka meséitől a Winnetouig, Boccacciótól La Rochefoucauld maximáiig, Saint-Exupéryt és a volt franciatanárnőjétől kapott kicsi mesekönyveket, magánórákra járt Madame Jaqueline-hoz, aki házassága révén került száműzetésbe az ő városkájukba. Café au lait illatú konyhájában ismerkedett meg először Franciaországgal, ami attól kezdve ilyen szagú lesz számára, mint az a konyha, ahol Madame Jaqueline azt mondja, savanyú képet vágva, ouais, bien, très bien le vocabulaire, mais la grammaire, zéro! És mégis mire jó az a bonyolult szintaxis, mikor így is tud olvasni, ez minden, ami érdekli – hogy érezze az eleven szavakat, megsejtse a valóságot, minek azt méricskélni, javítani, szabályok közé erőltetni, rendszerezni?

Egyelőre azonban nem akar mást, csak felejteni. Olyan ügyesen el fogja felejteni, hogy még csak bűntudatot sem fog érezni, amikor Raduval találkozik, de hát miért is érezne, amikor mi sem történt, még egy üres nap az emlékezetében, minden erőfeszítés nélkül félre tudja tenni. És amikor mindennek vége lesz, amikor meghal szeretettvezérünk, az élete fehér, tiszta lap lesz, végre felfedheti az összes szavát, amik most a nyelvészeti jegyzetei, a romantikus költészetről meg az összehasonlító irodalomtudományról szóló papírjai között elrejtett lapokon bújnak meg. Egyelőre csak vár, van türelme. Miután befejezi az egyetemet, amikor már nem kell bejárnia ahhoz a wannabe egyetemista folyóirathoz, akkor végre lesz ideje írni. Sokat, mindent el fog mondani, de addig jól meg kell őrizni a titkot, néha gondolatban is ír, mert az ő agyába nem szereltek mikrofonokat, az az egyetlen hely, ahova nem hatolhatnak be, tudhat Popa Traian egyet s mást, de ezt nem tudja.

Hideg vízzel kimossa a fehérneműjét, mindenhol lemossa magát, jól meg kell súrolni, a nedves bugyit szivacsnak használja, a bőre kivörösödik, nem érzi tisztának magát, pedig már jó negyedórája áll a zuhany alatt, vajon hol van az a Postinor, még az hiányozna, hogy terhes is legyen, ott lesz valahol a keskeny cipőszekrénybe dugva a ruhák között, nincs hely a lakásban egy rendes szekrénynek, de hát szüksége sincs rá, mégis mit tehetne bele? Vagy az asztal alatt, a narancssárga, fémvázas hegyi hátizsák oldalzsebében – majd beveszi, amikor elmegy ez, aztán meg becsomagolja a kockás zöld ruháját, ami két 100% pamut asztalterítőből van összevarrva. Meg a rövidnadrágját és az írógépet, a két szótárat, a könyvtári könyveket – és elmegy, többet soha be nem teszi a lábát abba a garzonba, Jeninél fog lakni, ő úgyis annyira szereti a nagylelkű királynőt játszani, magas szobában lakik, két ágya van, meg egy meggyvörös kanapé, minden nagyon kényelmes, a ház szinte teljesen üres, az állomás mellett van, csak egy magyar vénasszony járkál benne fel-alá, mint valami kísértet, félig szenilis szegény. Jeninek is kell valaki, aki elviseli az aradi gazdag lány-féle allűrjeit, a határmenti városban kedvére összevásárolhatja a szerbektől a farmereket meg a csokoládét, a krémsajtot, kilószámra az igazi kávét, aranyárban; de most ő is kitesz magáért, elviszi neki a kínai csokoládét, trófeaként és áldozatként. Persze miután leellenőrizte, csak nehogy elfelejtse, hogy kivegye belőle a mikrofont – mert különben Jenitől az Isten őrizzen, hogy milyen vicceket mond, és a végén még elkobozzák a szalontai szalámiját meg a szilvapálinkáját. És aztán ősszel majd beköltözik a Mikó-kertbe a bentlakásba, egy évet csak kibír, húszan vannak egy szobában, de az neki mindegy, csak a bogaraktól irtózik, a nagy, fekete, magukban mászkáló svábbogaraktól, amik álmodban rád másznak, a tojásaikat meg mindenfelé lerakják, a ruhák közé, a könyvekbe, de hát a lányok már megszokták. Nála is vannak apró, vöröses oroszbogarak, amik rajokban elárasztják a lakást, de könnyen eltapossa őket, nem is néz oda, és minden este elbarikádozza magát, betömi a fürdőajtó alatt tátongó rést, mert onnan jönnek, az iszap- és ürülékszagú közös kanálisból. Nem nagy dolog, oroszok vagy svábok, mindegy az, majd valahogy kibírja, amíg minden lejár, és elmehet, majd kihelyezik valahova, jó helyre, jók a jegyei, és még többet fog tanulni, ha kell, egész nap. Ha muszáj, hát legyen, a folyóirathoz is bejár majd, már tagja a szerkesztőbizottságnak, ezután majd nem utasítja el a szuperlatívuszokban megfogalmazandó recenziókat meg a lelkesedő cikkeket, bármit megír ő, ha kell, csak kapja meg a Kommunista Diákszövetségi bónuszt, az olyan diákoknak jár, akik tevékenyek a Kommunista Diákszövetségben – aztán pedig már jó lesz, mindent elfelejt, jó lesz, jó lesz, jó lesz. El fogja felejteni. Megnyugtató ez a gondolat, erőt ad, idővel mindent kitöröl az emlékezetéből, tiszta vizet önt a pohárba, de most azt kell tennie, amit meg kell tennie, ismétli magában, beburkolózva a rövid, kigyélrült törülközőbe. Kimegy a fürdőből, megláthatja meztelenül is, tényleg nem érdekli, de már nincs ott. Az asztalon nyitva a csokoládés doboz. Néhány darab gyűrött sztaniol a földön. Már besötétedett, a legyek kirepültek valahová. Óvatosan leveszi a falról a foltos térképet, vigyázva felcsavarja. I am alive, mondja hangosan, életben vagyok, fiatal vagyok, huszonkét éves vagyok, ma ettem.

 

András Orsolya fordítása
/A szöveget illusztráló képek a fordító felvételei/

 

Alina NELEGA elsősorban színművek szerzőjeként ismert. Darabjait nemcsak Romániában játsszák, hanem idegen nyelvekre is lefordították, külföldön is kiadták és színre viszik. Munkái számos díjban részesültek. Saját szövegei mellett más színdarabokat is rendez, országos és nemzetközi kulturális programok, fesztiválok résztvevője (Zürcher Theater Spektakel, Avignoni Színházfesztivál, New York-i Fringe Fesztivál, Lark Play Development Centre, hotINK Fesztivál, New York Theatre Workshop, stb.). Az Iowai Egyetem honorary fellowja, a londoni Royal Court Theatre alkotóprogramjának ösztöndíjasa. 2001-ben és 2013-ban a Romániai Színházszövetség (UNITER) díjában részesült, a Heidelberger Theaterstückenmarkton az Európai Szerző címmel tüntették ki. Jelenleg a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem professzora, a színműírói mesteri tanulmányok vezetője, és a Fabulamundi. Playwriting Europe nevű program koordinátora, amelyben az egyetem Romániát képviseli. Országos és nemzetközi színműíró műhelyek és alkotói programok mentora.

2001-ben megjelent első regényét (ultim@vrăjitoare [az utolsó boszork@ny]) a Romániai Hivatásos Szerzők Szövetségének (ASPRO) díjára jelölték.  2019-ben kiadott, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat [mintha mi sem történt volna] című második regényét a női szerzőknek odaítélt Sofia Nădejde díjra, valamint az Observator Cultural című folyóirat prózadíjára is jelölték.