Hol jégfürdette lucfenyők vacognak,
s a tisztásokon meg-megáll a köd.
Eső helyett a hó esik maholnap,
a nyár pedig már régen elszökött,
csillaghideg éjszakának élén, az itt felejtett, korhadt rönk mögött,
éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig,

a régi őrök. Bundájukban hold, nap,
örvük alatt felriad a zöld
vadászat, emléke őzbaknak.
Rókát, nyulat e két vagány megölt.
Hazavitték a vörös gerincest, hátuk mögé az alkonyat szökött,
s most éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig.

Izzó lángkés büszke fát gyaláz. Száll az illat,
ágakon még a holló se költ,
tanyák alatt nem bujkál a friss vad,
a karcsú, vén sötét mindent betölt.
Fénytelenségeknek otthonában az ereszről egypár jégcsap letört,
s ők éber ésszel a tanyákat őrzik,
hallgataggá dermedt föld fölött
bizonytalan tavasztól késő őszig.

Február szeges korbácsa zörgött
az elgyötört, kopasz cserjésen át.
Nincs olyan, ki meglátná a börtönt,
hogyha a hegy jelenti otthonát.
Kásás hóban elsüllyedt a vándor, nem kísérte útját holdfonál,
vergődését meghallották az őrök, kik éber ésszel a tanyákat őrzik,
s a kóbor embert keresték talán
bizonytalan tavasztól késő őszig.

(Illusztráció: Marina Skromova: Winter forest, Moldova, 2021)