A múltból kiemelkedő egyes mozzanatok nem haladhatnának át olyan élénken és újszerűen a jelenemen, ha a maguk idejében, amikor megélt pillanatok voltak, megértettem és átláttam volna őket. Akkoriban talán mindig újra elöntött azoknak a dolgoknak az áradata, amiket meg kellett tennem – vagy éppen el kellett kerülnöm. Minden történésbe beférkőzött és benne is ragadt egyfajta köztes tér, az elhelyezhetetlen: a szüntelen rágódás és fejtörés, hogy ki előtt és mikor, hol és hogyan kell beszélni vagy hallgatni. A rezsim szakadatlan és éber figyelmét a végsőkig ingerelni a meg nem engedett határát feszegetve; a gyári gyűléseken és a vallatásokon hallgatással fejezni ki az undort; úgy viselkedni és olyan tartást ölteni fel, ami látható, viszont nem bizonyítható. És ha muszáj, hát beszélni – de semmit sem megválaszolni, hanem a kérdésbe kapaszkodni, visszahurkolni rá, amint magunk is újra és újra használjuk a belőle kiragadott szavakat. De éppen ezekkel a szavakkal cikkcakkban szaladni, eltűnni a füllentések fodraiban, ködösíteni. Talán kénytelen voltam a zavarosat, az eltorzítottat ösztönösen is távol tartani magamtól, és vigyázni, nehogy teljes súlyával ránehezedjen az agyamra, s egész terjedelmével megtöltse a fejemet, és minden ismert borzalomhoz ráadásként hozzá kellett fűznöm egy darab gyanútlanságot, ami az észlelést kíséri, és nem hagyja, hogy következményeit is felfogjam. Azt hiszem, minden fejben található egy erre alkalmas berendezés, egy védekező mechanizmus, ami úgy működik, mint egy sorompó, és bezárul, ha egy száguldó vonat közeledik. Mert mai napig szégyellem, hogy akkor milyen keveset értettem a dolgok horderejéből. Csodálkozom, mennyire kevéssé ismertem fel minden jelenben azt a csomagot, amit, búcsúzásakor és elmúltában, a jövendő számára kezembe adott. Az utólagosság gyötrelmének oka és siralmának tárgya nem a múlt és a jelen elválása. A felidéződő „akkori” idő és a mai idő, ami a mindenkori következő napon maga is felidézetté lesz, nem kronologikusan vonul át az emlékezeten, hanem a dolgok egyes felületeiként, fazettáiként. Mindig új részletek találkoznak össze, új kombinációkban tűnnek fel, és minden párosításban másnak mutatkoznak. A fejben a dolgok legalsóbb rétege tombol és fosztogat. Az utólagosság azzal összevetve, amit róla tudni vélnénk, pimaszul újszerű. A legalsóbb réteg a jelennel éppen azon alkudozik, amit a maga idejében megtenni szükségtelen volt, s amiről beszélni sem volt érdemes. A jelennel való keveredés kaján módon takarja ki a korábbi idő harmadik, ötödik vagy huszadik felületét, azt a feltűnés nélkül elrejtett szálat a szövetben vagy azt az öltést, ami akkor a szem mögött túl közel vagy előtte túl messze volt. Az emlékezésnek megvan a maga kalendáriuma: az, ami nagyon régen történt, közelebbi múlt lehet akár a tegnap eseményeinél is. Úgy is mondhatnám: múltbanvalómmal a jelenülőben találkozom, a megérintés és az elengedés oda-vissza mozgásában. Erre példát kell adnom.
Nem sokkal azután, hogy Németországba érkeztem, Marburgba utaztam, és a vonaton találkoztam a rimini felé tartó inge wenzellel. Marburgban az egyetem vendégházában laktam, a Lahn partján levő parkban. Ránéztem a vízre, ismételgettem és megnyújtottam a la-t, míg a lala folyónév olyan lett, mint egy ének, és úgy éreztem az ínyemen a hűvösségét, mint a vizet. A folyóban nem ültek mélyen a kavicsok, csak a park volt mélyen zöld, a ház pedig olyan fehér, hogy belekáprázott a szemem. Félelmetesen szép volt mindez annak számára, aki egy kisemmizett országból szökött ide, tönkrement idegekkel. Ezért akartam egyedüllétemben tovább űzni játékomat a lala-val, hogy közelebb érhessek ehhez a sértetlen helyhez – csak itt látszott meg igazán a saját zavartságom, megtörtségem. Bele akartam kényszeríteni magamat a bizalomba ez iránt a hely iránt, nyugodt tekintettel újra hozzászoktatni magamat a szépséghez, hogy ne gondoljak már megint automatikusan arra: elhagytam a diktatúrát, és mások, akiket szeretek, most is ott vannak, és tovább őrlődnek benne. Ez alkalommal talán sikerülhetett volna, amit már annyiszor próbáltam, ha nem jelent volna meg három fehér kacsa. Hagyták az üres vizet sárga csőrükbe szaladni, bólogattak a fejükkel, lendítettek tojássárga, úszóhártyás lábukon, átrágták a cseppeket, majd engedték, hogy a víz újra kifusson csőrükből. Nem ittak, hanem ették a vizet – a csőrük arany evőeszköz volt, az úszóhártyáik pedig arany vízcsapok, amik a hideg és a meleg vizet összevegyítették. Erre most nem gondolsz, határoztam el, amikor már régen a diktátor arany evőeszközeire és arany vízcsapjaira gondoltam. Még hatalmon volt, amikor a kacsákat láttam. És amikor még Romániában éltem, keringett még az a förtelmes szóbeszéd, hogy Ceauşescu arany evőeszközökkel eszik, és fürdőszobájában aranyból vannak a csapok.
Így kapcsolódnak össze a mostani és az akkori részletek. Váratlanul, minden ok nélkül, mi több, engedély nélkül és kivédhetetlenül jön létre a múltbanvaló a jelenülőben. A nyomor aranykirályáról szóló híreszteléseknek akkoriban még egy szavát sem hittem. Egészen addig, amíg el nem kellett hinnem, hiszen – jóval Marburgban töltött napjaim után – a megdöntött uralom királyának háztartásában összeállított leltárjegyzék megerősítette azokat. Miért is láttam a Lahn partján állva a kacsákban éppen a diktátort arany evőeszközökkel enni és arany csapokból vizet engedni? Azelőtt soha nem foglalkoztatott ez a pletyka. A szóbeszéd a gyárban mindig ebédszünetkor járt körbe, amikor a „proletárok” a tűzforró vagy a jéghideg csarnokban, a gépekből kifolyt olajfoltok között ülve kicsomagolták az újságpapírból a száraz kenyeret és az avas szalonnát, kedvetlenül rágtak, és körbeadták a pálinkás üveget. Őrültségnek tartottam, amit mondtak, úgy hangzott, mint a nincstelenek ostoba elképzelései a mesés gazdagságról. Marburgban mégis szinte rosszul lettem a fehér kacsák arany csámcsogásától és a vízben csapkodó lábaik láttán. A parvenu-diktátor iránti megvetésem régi volt, a fejem jól ismerte. De a fejem ismert még ezen kívül legalább három tucat munkást, akik a kivándorlásom óta is minden nap, így azon a napon is, amikor a kacsákat néztem, az olajfoltok között ülve avas szalonnát ettek. Az is gyakran előfordult már velem németországi vendéglőkben, hogy amikor letették elém a megrendelt ételt, elsírtam magam, mert az olajfoltok között tartott ebédszünetekre gondoltam. Éhes voltam, de nem volt semmi étvágyam, mert eszembe jutott, hogy annyi embert szeretek, akik nem is sejtik, mi mindent von meg tőlük és titkol el előlük a diktatúra.
A Lahn partján álltam, és úgy jött felém az a három kacsa, mint a múlt. Vízrágásuktól felfordult a gyomrom, és ahogy a lábuk megcsillant és emelkedett, megszédültem. Vajon megkárosítás-e, ha a sértetlen helyen, ezer kilométerre a nyomorúságtól, a gyűlölt diktátor képes az aranyát szó szerint a zsigereimbe döfni?
Az ilyen pillanatokban, amikor a jelenvaló és az elmúlt egymást keresztezik, kölcsönösen megfosztják egymást az értelmüktől, és egy egészen váratlan dimenzióban mindkettő eltorzul, az ember egészen őrült, ugyanakkor kristálytisztán épeszű és normális. Az ember furcsa módon áll önmaga mellett, megadja magát a rajtaütésszerű támadásnak, közben védekezik is, a legbutább dolgokat beszéli be magának, különféle kibeszélési stratégiákat és ürügyeket talál ki. De be vagy ki, itt ugyanaz. Egy összeaszott, hipochonder nyomorkirály nem lehet három kacsa cimborája, mondja magának az ember. Mindahhoz, amit ő elkövetett, nekik a semminél is kevesebb közük van. De talán éppen ez az: pontosan ez a semminél is kevesebb nyitja meg a cinkosság rését azzal a magától értetődőséggel szemben, amit a Lahn partján láttam. Elmehetnél gondtalanul csavarogni, a Lahn pedig folyhatna tovább, és pár nap múlva beszámolhatnál róla, hogy milyen szép volt a partján megpihenni. De a kacsák aranyáról, ami evésük és vízben csapkodásuk közben megcsillan, senkinek sem beszélhetsz, ahogy arról sem, hogy milyen végtelenül telítődtél ezzel a normális őrülettel. Soha egyetlen szót sem fogsz mondani Marburgról, sem a Lahn partján saját kezűleg felépített undorodról. Hallgatni fogsz, akkor is, amikor később egy boltban a barátnőd azt mondja, kezébe véve egy Lahn-parti ásványvizet tartalmazó üveget: Hiszen te is jártál arra, igaz? A válaszod elharapott jaa lesz, és eszedbe fogja juttatni a lala-t, és témát fogsz váltani, mintha mindegy lenne neked, hogy a Lahn szó folyóvíz, utca vagy éppen betegség neve. Óvakodsz attól, hogy valaki akár csak említse is előtted a Lahnt, hallgatsz, és hagyod, hogy mások azt higgyék: semmi érzéked a szép helyek iránt, nem is veszed észre a jelenvalót ebben az országban.
Mielőtt a Lahn parján látott kacsákról beszéltem volna, említettem még valamit. A Marburgba vezető úton ismerkedtem meg a rimini felé tartó inge wenzellel. Nem hiszem, hogy aludt, noha órákon át csukva tartotta a szemét, mert az volt a feladata, hogy aludjon. Ismerik Önök egyáltalán inge wenzelt? Harmincas évei elején jár, hullámos szőke haja van, az arca keskeny, karcsú nyakán aranyláncot visel, ami alvásirányban lóg Inge Wenzel fehér hálóingének bal pántja mellett. A szeme színét nem ismerem, hiszen a fülkében az volt a feladata, hogy aludjon. A párna és a takaró mattsárga. Amint beültem a fülkébe, és menetirányban elhelyezkedtem az ablak mellett, a fehér hálóing volt az első, amin megakadt a szemem. Egy hálóing háromujjnyi széles pánttal, amilyet nagyanyám varrt egy télen, nem sokkal azelőtt, hogy a városba kerültem volna a középiskolába. inge wenzel hálóinge ott volt nagy vinilintáskámban, amikor a falusi otthonból a világba utaztam. Most is fel tudom idézni a kiszabását, a megvarrását, és emlékszem azokra a trükkökre, amelyek végül is ezt a darabot eredményezték: túl kevés volt az anyag, és ha felül összevarrják, meg ujjnak is szabnak belőle, a hálóing illetlenül rövid lett volna. Hogy hosszabb maradjon, nagyanyám kitalálta a pántokat. Húsz centivel toldotta így meg a hálóinget. A meztelenül hagyott váll viszont ugyanolyan illetlen volt, mint a rövid hálóing. A pántoknak háromujjnyi szélesnek kell lenniük, mondta nagyanyám, hogy úgy tűnjön, ízléses négyszögletes nyakkivágás ez. Az anyag azonban csak egyujjnyi széles pántokhoz volt elég. Így még szebb is, mondta, az alváshoz talán kicsit kellemetlen, de a városban úgysem olyan hűvösek azok a betonházak, mint itt falun a mi szobáink, és ha illetlenül, sőt kimondottan közönségesen néz is ki, az városon csak rendjén való lehet. Hosszadalmas próbák után végül is odavarrta a túl keskeny pántokat, kijelentette, hogy meg van elégedve, elpakolta a gombostűket, az ollót és a cérnát, rátette a fedelet a varrógépre, kivasalta a hálóinget, és beletette a bőröndömbe a többi „városi ruhanemű” közé. De néhány nap múlva megint elővette. Elkezdett szegélyt horgolni a pántokra, ovális lyukacskákkal díszített mintát. Ettől a csipkeszegélytől a hálóing csak még „közönségesebb” lett. Nem is hiszem, hogy ne vette volna észre. Soha nem fogom megtudni, hogy az illetlenséget kibővíteni vagy mégis inkább bekeríteni akarta azzal, hogy a csipkét mind szélesebbre és áttörtebbre horgolta. Vagy csak áthorgolta magát egyik szemből, egyik sorból a következőbe, mert a hálóing már elkészült, a tél viszont még eltartott. Biztosan volt ebben a munkában, ebben csipkeszegélyben valami áramlat vagy szívóerő, mert a keze alatt a hímzett hálóing minden lyukacsos sorral egyre jobban hasonlított a jég finom mintázataira. Téli nyugalom a szántóföldön, ahol nem jár senki, és ahol törékeny szépségben megbékül egymással az olvadás és a fagyás. A legszélső peremen, ahol a föld megszakad, ott a legszebb a hó. A nap és a hold szétharapja, megtöri, mint az üveget, fogas mintája lesz, mint a kéz és a láb ujjainak. Az akkori nézőpontból tekintve rá, a hálóingem városi ing volt a téli falu csipkeszegélyével, és mai szempontból városias falusi ing Inge Wenzelen: téli álom a porfészekben, amit horgolt csipkével díszített dekoltázzsá csábít az anyag szűkössége, s a városi nőkről kialakult előítéletek. Bármit is varrt nagyanyám, arra mindig figyelt, hogy „komótos” legyen. Ami azt jelentette, hogy kétszer olyan bő, mint amilyenre szükség volna. Magától értetődik, hogy ez a rövidre sikerült hálóing is olyan bő volt, hogy az anyag biztosan több mint elég lett volna, ha nagyanyám a szabásnál a szélességét számítja hossznak.
Inge Wenzel tehát ebben a bánáti sváb hálóingben utazott a német városok pályaudvarain át. Én a városban soha nem viseltem azt a hálóinget, a szekrénynek egészen az aljába tettem. De már találkoztam vele egyszer, akkor is idegen bőrön volt, egy hálókocsiban, nyolcórás vonatozás a téli éjszakán át Temesvárról Bukarestbe. Az utazásból akkor halálfélelem lett. Amikor beléptem az állomás várótermébe, három férfi várt rám: egy rendőr, a másik kettő civilben. A rendőr elkobozta a vonatjegyemet és a személyi igazolványomat, lelépett, engem meg otthagyott a két civil ruhással álldogálva. Át akarták kutatni az utazótáskámat. Én rámutattam a többi utas bőröndjeiből, zsákjaiból és ládáiból tornyosuló hegyekre, és vonakodtam. Bukarestbe azért készültem, mert nyugat-berlini lektorommal akartam találkozni; telefonbeszélgetésünket lehallgatta a titkosszolgálat. Otthon nem volt telefonom, el kellett mennem a postára, kérelmezni a nyugat-berlini beszélgetést, kitölteni az űrlapokat, aztán három órát várakozni, míg ki nem jelöltek számomra egy fülkét. Ez alatt az idő alatt a titkosszolgálat a „telefonos kisasszonyoktól” értesülhetett bármelyik beszélgetésről, amit csak kérelmeztek. A külföldi beszélgetésekhez amúgy is volt egy külön pénztárablak a postán, és a fülkék is el voltak választva a belföldi telefonáláshoz valóktól. A külföld-fülkékben valószínűleg minden beszélgetést lehallgattak, még ha a legtöbb csak unokatestvérekről, harisnyákról és üdvözletekről is szólt. Az állomáson a két civil ruhás is a titkosszolgálatnak dolgozott, és pontosan informálták őket arról, miket szándékozok tenni Bukarestben. El akarták kobozni a kéziratot. Az azonban nem a táskámban volt, hanem már régóta Bukarestben. Egyik barátom előző nap zavartalanul levitte az éjszakai vonattal. A táskámban valami sokkal rosszabb volt: az Amnesty Internationalnak szóló levelek, letartóztatott emberek nevei. A táskámban ott lapult jó néhány év börtön, nemcsak magamnak, hanem olyan embereknek is, akik megbíztak bennem. A két civil ruhás közölte velem, hogy nem fogok elutazni, legfennebb az ördögbe mehetek. És hogy a cellában jobban fogok aludni, mint a hálókocsiban, mert ott nem billeg az ágy – hacsak nincs földrengés, tették hozzá nevetve. A többi utas szedelőzködött, berakodták a csomaghegyeket, lassan kimentek a peronra. A két civil sugdolózott, aztán az egyik kinyújtott ujjával a földre mutatott, erről a helyről egy lépést se mozduljak, mondta, egy centit se, mondta a másik, itt várjak – azzal elmentek. Az utasok már mind kint voltak a peronon, a csarnok körülöttem magas és széles és üres volt, bolhairtó- és klórszagú. Cipőim közé csúsztattam a táskámat, ott álltam, és láttam a magasban a szocialista falfestményeket a cséplőgépekkel, az infantilisan mosolygó parasztasszonyokkal, akiknek ezeken a festményeken mindig olyan a lábuk, mint a kövér, sárga uborka, ami késő ősszel ottmarad a kertben, mert ehetetlenül keserű. Mellette az ipart magasztaló festmény, proletárok a kohó hajnali vörös gőzében, kezükben hosszú piszkavas, arccsontjaik geometrikusan eltorzítva, az álluk mindig olyan visszataszítóan háromszöggé keményedik, mintha az emberek kutyapofát viselnének. A falhoz hajoltam az arcommal, és, hogy sakkban tartsam az idegességet, egy pillanatig lehunytam a szememet. Amikor újra kinyitottam, az orrom előtt ott csillogott egy csótány. Távolodott, a szegélylécen mászott végig, és a sarkán, ahol az megszakadt, lezuhant a földre. Nem volt elkészülve a szegélyléc végére. Kíváncsiság nélkül figyeltem, közömbös volt számomra, és én is a magam számára, a fejem kihalt zug volt, s amióta a csótányt néztem, nem gondoltam semmire. Aztán felemeltem a táskámat, a karomra vettem, és elhagytam a kijelölt helyet. Vonatjegy és személyi igazolvány nélkül indultam az ajtó felé, a lábam reagált, nem a fejem. Kint a peronon ott várt a két civil ruhás. Abban a pillanatban már tudtam, mi volt a terv. Mint mindig, szennyes, ravasz csel volt: próbára tettek, hogy mennyit merészelek a parancs után, hogy ne hagyjam el a csarnokot, ráadásul vonatjegy és igazolvány nélkül, amit fel kellett mutatni a kalauznak a hálókocsiban. Azzal számoltak, hogy ott fogok állni a teremben, mintha gyökeret vert volna a lábam, és hogy a vonat nélkülem fog elindulni. A vonat indulása után pedig ők majd visszajönnek, és azt mondják, saját hibámból késtem le a szerelvényt, hiszen igazán elutazhattam volna, ha akarok. Nekik ahhoz semmi közük, hogy ott ácsorgok a váróteremben, senki sem tartott vissza az indulástól, ők ott sem voltak. Van egy másik változat is: a vonat indulása után visszajöttek volna a csarnokba, nagyon „csodálkozva” azon, hogy nyilvánvalóan meggondoltam magam, és mégsem akarok elutazni. Azt állították volna, hogy kerek perec megmondták nekem: kint fognak várni a peronon, és hogy én nem fogtam fel, mert túl buta vagyok hozzá, hogy akár a legegyszerűbb dolgokat is megértsem. Mindkét változat nagyon szórakoztató játék lett volna számukra, káromkodásokkal megtűzdelt fenyegetőzések, közönséges kis támadások, gunyoros gonoszságok. Most viszont ott álltam előttük a peronon, és nyilván erre az esetre is volt kéznél egy harmadik változat: közre vettek, váltakozva lökdöstek a könyökükkel, és megtaposták a lábamat. Ide-oda tántorogtam közöttük, közben ők semmit sem szóltak, és én az ajkamba haraptam, és néma maradtam, mert nem akartam alkalmat adni nekik arra, hogy egyetlen szóból nagy jelenetet rendezzenek, és itt tartsanak. Ebben a lökdösődésben egyetlen szó sem hangzott el, mintha sem nekik, sem nekem nem lett volna semmilyen nyelvem. A földön finoman szétszórva a lisztszerű hó, sehol nem égett semmi fény, a peron koromsötét és üres volt, már mindenki beszállt. Úgy hallottam magamat elbotlani és elesni, mintha másvalaki lett volna, akivel ez történik. Mindig újra felálltam, és tovább botorkáltam a vonat mellett a két férfi között, mintha ők nem is léteztek volna, amíg végre el nem értem a hálókocsiig, a peron legvégéig. Ott az egyik balról, a másik jobbról állt meg a kocsi lépcsőjénél. Az egyik a kezembe nyomta a jegyet, a másik a személyi igazolványt. Vigyorogva „jó utat” kívántak, úgy hangzott, mintha „utolsó utat” mondanának; aztán beszálltam – és ők is. Tehát ez a beszállás is a harmadik változathoz tartozott. El voltam készülve a legrosszabbra: ezen az éjszakán, amikor mindenki alszik, a két férfi a kerekek alá fog vetni engem. A halotti bizonyítványon, mint ilyen esetekben mindig, az fog állni: „öngyilkosság”. Láttam, ahogyan a folyosó végén átsurrannak a következő kocsiba. Megbízásuk volt, csomagjuk nem volt. Ez a legnagyobb és valószínűleg az utolsó hibám, nem szabadott volna beszállnom, gondoltam, nem szabadott volna felkínálnom neki egy ilyen ragyogó lehetőséget: órákon át tartó éjszakai utazás az elhagyatott síkságon keresztül.
A fülkében az alsó ágy volt az enyém – még egy jel, hogy ezen az éjszakán eljönnek értem és elvisznek. A felső ágy egy ötven körüli nőé volt, olyan magas konttyal, hogy a frizurája egy szőrmével bevont teáskannára emlékeztetett. A nő a folyosón állt a nyitott fülkeajtó előtt, röviden végigmért, aztán hátat fordított a fülkének, és az ablaküvegen keresztül kibámult a vak sötétségbe. Vajon ez a teáskanna a két civil ruhás cinkosa? Azért került volna az én fülkémbe? Felmutattam a kalauznak a jegyemet és a személyi igazolványomat, és megpróbáltam kiolvasni a szemeiből, a szája szögletéből, hogy beavatták-e őt is a két titkosszolgálati ügynök tervébe. Nem szánt rám több időt, mint a teáskannára. Rögtön utána, nem törődve a nyitott ajtóval, levetkőztem, magamon hagyva a harisnyát a pizsamám alatt. Lefeküdtem és betakaróztam, a takaró alatt becsúsztattam a leveleket a harisnyámba, egy darabig fekve maradtam, aztán felkeltem és kisiettem a vécére. Széttéptem a borítékokat, beledobtam őket a vécékagylóba, lehúztam a vizet, begyűrtem a leveleket a fal és egy rozsdás cső közé. Mire visszaértem, a teáskanna még mindig az ablak előtt állt. Visszabújtam az ágyba, és sokszor megszámoltam a csíkokat útitársam pulóverének a hátán. Huszonegy volt, és annyi is maradt, mígnem bejött a fülkébe, és elkezdett levetkőzni. Arcommal a fal felé fordultam, és mikor megint odanéztem, éppen egy világoskék kombinéra vett rá egy fehér, horgolt pántos hálóinget. Aztán lecsúsztatta válláról a keskeny világoskék pántot, megrázta magát, míg s világoskék ruhadarab a földre esett, és rálépett, mintha pocsolyába lépne. Aztán felvette, és felmászott az ágyába. Amíg vetkőzött, szégyellte magát, de muszáj volt megfigyelnem őt, tudni akartam, hogy van-e neki is megbízása, mint a két férfinek. A világoskék kombiné, de mindenekelőtt ez a fehér, csipkés pántú hálóing cseppet sem illett egy cinkoshoz. Talán nem az a feladata, hogy segítsen nekik elvonszolni engem, hanem meghatározott időben, mielőtt a másik kettő jönne, álmomban el kell kábítania, és amikor végeztek, a civil ruhásokkal a következő állomásig fog utazni, vagy akár reggelig is, és aztán visszafelé, haza, a másnap éjjeli vonattal. Szabadnapot fog kapni, hogy kialhassa magát. Alig oltottuk le a villanyt, rögtön elaludt, máris horkolt. Vajon van-e egyáltalán ilyen hirtelen elalvás, vagy nem is aludt, csak azért horkolt, hogy engem becsapjon? A fehér hálóinggel is meg akart téveszteni? Nem engedhettem meg magamnak, hogy aludjak. Úgy tűnt, hogy az egész sötét, túlfűtött fülke bele van burkolva a teáskanna-frizurába, a levegő súlyos volt, olyan nagynak éreztem a szemeimet a fejemben, mint a fehér hólyagokat a brekegő békákon. A számra szorítottam a kezemet, és hangtalanul sírtam. Amikor az arcom alatt átnedvesedett a párna, olyan voltam magam előtt, mint egy önsajnálatban szenvelgő idióta, egy siralmas szemét, aki egészen önként sétált bele a csapdába. Száraz oldalára fordítottam a párnát, és elkezdtem verseket mondani magamban, énekelni: A hó fehér és fehér fehér fehér és fehéren fekszik a hó, a hó alatt akarok feküdni és feküdni és feküdni és nézni. Százszor is elénekeltem ezt magamnak, a vonat ringatózása illett hozzá. Csak amikor már megvirradt, és a teáskanna még mindig horkolt, akkor mertem elhinni, hogy a két civil ruhás most már nem jön el értem, elszalasztották a leplező sötétség lehetőségét. Kisurrantam a vécére, a levelek után.
Amikor Marburgba utaztam, a rimini felé tartó inge wenzel fehér hálóinge miatt jutott eszembe ez a halálfélelmes éjjeli utazás. inge wenzelt később is gyakran láttam különféle vonatokon, minden útszakaszt bejárt ebben a hálóingben, amit már három formában is ismertem: az első falusi búcsúing volt a hó cikkcakkos mintáinak szívóerejével. A második a teáskanna hálóinge volt. A harmadik pedig a szűcsmester ajándéka. Elbocsátottak a sodronygyárból, részleteket kellett fizetnem a hűtőszekrényért, a szőnyegért, a bútorokért, a lakásomért, és nem volt pénzem. Akkor házról házra jártam németórákat adni. Egy temesvári szőrmegyár mesterének két gyermekét is tanítottam. Nem személyes kapcsolatok révén kerültem ezekbe a házakba. Azok az emberek, akiknek volt fölösleges pénzük az én óráimra, a rendszerben közömbösre igazított vagy közepesen jó helyzetben voltak. Adtak nekem is enni, a gyerekeik közelébe engedtek – amíg meg nem tudták, hogy az állam ellensége vagyok. Néhány hét után mindig ugyanaz történt: a titkosszolgálat figyelmeztette őket, és mivel nagyon is elégedettek voltak a tanításom eredményeivel, valami kínos kifogással küldtek el. Szégyellték magukat, hogy ilyen függő helyzetben kell engedelmeskedniük, amilyenben voltak.
A szűcsmester gyakran utazott külföldre, és bőröndszámra hordta haza az olcsó kozmetikumokat, ruhákat, limlomot, amit jó el tudott adni. Egy napon nekem ajándékozta a harmadik, gyárból ellopott hódprémes sapkát, és mivel már tavasz volt, fehér selyembélésébe csúsztatott egy fehér csipkehálóinget is. A sapkát, már csak a bélés miatt is, azonnal egy barátnőmnek ajándékoztam. A hálóinget Magyarországról hozta, áttetsző nájlonanyaga csikorgott a kezemben. Egy szocialista tömbházban nem sokat lehetett vele kezdeni a téli fogvacogáson és a nyári izzadságfürdőn kívül, aludni nem lehetett benne. Leginkább egy térden alul érő, pánt nélküli celofánfüggönyre hasonlított. A magyarországi gyárban az anyag még felül összevarrva is elég volt a harangszabású, rövid ujjakhoz. Ahogyan a vagyontalan Kelet képzelte a kapitalizmus tobzódását – így nézett ki a szűcsmester műanyag hálóinge. Nagyanyám hószegélyes hálóingéhez hasonlítva az erotikája eléggé félresikerült, a közönségesség felé kancsalító utánzat volt. Olyan ordináré volt, mint a titkosszolgálati alkalmazott kisebbségi érzései, amikor a kihallgatásokon az elkurvult Nyugatot ócsárolta. Érveinek plágiuma, egy irigységből és megvetésből szőtt zászlócska volt ez a hálóing. A celofáning olyan kéjvágy ünnepe volt, ami a mindennapok elnyomorítása miatt errefelé nem születhetett meg. Ezt is jó mélyen a szekrény aljába tettem, majd nem sokkal kivándorlásom előtt a másik hálóinggel együtt elkótyavetyéltem egyik barátommal a bolhapiacon. Hogy vonzza a vevőket, a barátom meglobogtatta a hószegélyes inget. Mivel ismerte keletkezésének történetét, ezzel reklámozta: „Olyan szépen és nyugodtan lehet aludni benne, mint a téli táj.” Egy szeplős fiatal lány azonnal ráharapott, és megvette. Aztán a magyarországi utánzatot lobogtatta, magában elnevezte „szajhaingecskének”, és azt kiabálta: „Az éjjeli álom olyan finom lesz, mint a tenger habja!” Mikor éppen nem jártak arra vásárlók, dőltünk a nevetéstől. Végül is egy aranyfogú öregasszony vette meg a szajhaingecskét. Felfordult a világ, állapította meg a barátom, a komoly darabot a fiatal lány vette meg, ezt meg a vénasszony, aki valószínűleg nagyon elkésett szerelmet remél tőle, ami olyan rosszul fog neki sikerülni, mint a szocializmusnak az erotika. Lehet, hogy a lányának szánja, mondtam erre én.
Ez a történet is burjánzani kezdett, és keresztül-kasul szőtte a jelent, amikor megláttam Inge Wenzel hálóingét a fülkében, Marburg felé utazva. Ez volt a negyedik forma, de az első gyanútlan és mit sem sejtő forma. Mert ő ezen a német vonaton nem tudta, hogy a kiszolgáltatottság útitársként szegődhet mellénk az éjszakai vonatokon. Ahogyan azt sem, hogy az a barátom, aki a bolhapiacon a hálóingeket ajánlgatta, két évvel a vásár után és fél évvel Ceauşescu bukása előtt halott volt. Ő volt az az akasztott ember, aki utolsó levelében ezt írta: „Néha bele kell harapnom az ujjamba, hogy érezzem: még mindig vagyok.” A lakásában a vécékagyló fölött lógott. A boncolást megtagadták, hivatalosan öngyilkosság. Inge Wenzel, aki Rimini felé tartva, a fülkében elnyúlva elaludt a Deutsche Bahn megbízásából, nem tudta, hogy – szintén megbízásból – az embert álmában elvihetik és megölhetik. Ahogyan azt sem, hogy ez abban az országban, ahonnan érkeztem, a szcenírozott öngyilkosság igencsak elterjedt változata volt.
Úgy tűnik nekem, mintha a tárgyak határoznák meg, hogy valakinek éppen mikor, hogyan és hol jussanak eszébe a múlt helyzetei és alakjai. Ők, akik sérthetetlen és élettelenül tartós anyagból állnak – tehát egészen másféléből, mint mi magunk – a koponyánkban kijelölik saját visszatérésüket. A tárgyak lendületet vesznek, mint a postai küldemények, és véletlen feltűnésükkel belevillannak a valaha voltba. A múltat a jelenen keresztül üldözik, a végsőkig hergelve űzik, az őrületbe kergetik. Noha Inge Wenzelt először látom ezen a német vonaton, fehér hálóinge már előzetesen meg van terhelve, ránehezedik a súly, és elkerülhetetlenül a negyedik formává lesz a három eddig ismert hálóing után. A negyedik forma, miután évek óta egyszer sem gondoltam a három előző egyikére sem. A negyedik forma, akaratom ellenére (most sem akarok erre gondolni), a saját emlékezetem ellen. Inge Wenzel hálóinge nélkül soha többé nem jutott volna eszembe a többi sem, és a másik három hálóing nélkül soha nem merültem volna el éppen az Inge Wenzelébe. Egy hálóing a vasúti fülkében: ez határozza meg az állomásokat a fejemben. Mindig a tárgyak azok, akik egymás között kiépítik a saját cinkossági hálózataikat, a körülöttük levő emberek és a történések egyszerűen csak illeszkednek ezekhez. Ezzel együtt nálunkfelé azt hiszik az emberek, hogy a múlt felejtéséhez nem szükséges egyéb, mint hogy eleget foglalkozzunk a jelennel. A tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy minél pontosabban ráhagyatkozunk a jelenre, az elmúlt annál felismerhetőbben tér vissza.
A mostani tárgyak rajtaütésszerűen hurcolják elő valamikori történeteimet. Elrejtve ott lapul bennük az időt-átfogó, ami élesen felszikrázik apró részleteivel, mielőtt újra visszahúzza azokat a tárgyak mélyébe. Minél alaposabban szemlélem a jelent, annál tolakodóbban válik a múlt paradigmájává. Csak jelen nélkül lehetnék magamban múlt nélküli.
A múlt és a jelen szétválasztása, az időfelfogás – különösen az irodalomkritikában – Németországban térbeli kritériumoknak engedelmeskedik. Ezek valójában hovatartozási szempontok. Ha olyasmiről írok, ami tíz éve Romániában történt, akkor (még mindig) a múltról írok. Ha egy itteni szerző a világháború utáni időszakról, a gazdasági fellendülésről vagy a 68-as évről ír, akkor azt mindenki jelenként fogja olvasni. Az itteni múlt, időben bármilyen távoli is lenne, jelen marad, mert itt játszódott le, mert a hovatartozás által megköt és kötelez. Az olyan szerzők esetében, mint Aleksandar Tišma vagy Kertész Imre, az időbeli kritériummal a kritikaírás nem foglalkozik, mivel térbeli távolságuk, különállásuk világossá teszi, hogy nem idetartozóak. Én viszont idejöttem ebbe az országba, tárgyalni kell a hovatartozásomat. Melyik pillanattól kezdve múlt a megélt? És mikortól nevezhetjük az eljövendőt jövőnek? Holnaptól, jövő héttől, vagy csak a következő évtől. Esetleg csak tíz év múlva.
Valójában már első kötetemtől kezdve, amit a városban írtam a harminc kilométerre levő faluról, a múltról szól minden könyvem. A térbeli távolság kicsi volt ugyan, de a szintkülönbség nagy. A sváb falu témájával ott álltam a saját múltamban és a szüleim jelenében. Ők a jövőm miatt küldtek engem a városi iskolába. A jövőm sok pénzébe került az ő jelenüknek. Mivel olyan házból jöttem, ahol egyetlen könyv sem volt, az olvasás az ő nézeteik szerint több mint aggasztó, egyenesen „abnormális” volt, azt mondták, hogy minden nyomtatott szó szemenszedett hazugság. A könyvek írása pedig veszélyesebb volt még a ragályos betegségeknél is. Nagyon aggódom, mondta édesanyám, ettől idegbeteg lesz az ember. Tegyük hozzá, hogy ezt az én múltamról és az ő jelenük ellen való írást ők finanszírozták, ők fizették nekem a lakbért és az ennivalót a városban. Az én írásom tönkretette a jövőmről alkotott elképzeléseiket, romba döntötte a városban gyakorolt jó „hivatás” kilátásait. Nem ezért küldtünk a városba, mondta édesanyám. A pénz, amit az én jövőmért fizettek, ellenük fordult. Akárcsak a hálóingek esetében, a könyvírás kapcsán is kezdettől fogva összezavarodott előttem és bennem a múlt, a jelen és a jövő.
Csak Inge Wenzel idejéről akartam beszélni, Inge Wenzelről mint egy Rimini felé tartó alvó utasról. És Inge Wenzelről mint a ruhaüzletek női részlegében látható próbababáról akartam beszélni, és egy kicsit Jakob nevű bátyjáról is, aki az üzletek férfi részlegében áll. De a hálóing átvonul és beburkolja magát egy másik időbe, késlelteti a próbababáról szóló történetet. A múltban lezajlott folyamatok és a múlthoz tartozó személyek alapvetően nem változnak az emlékezetben, nem billennek át saját ellentétükbe. A tárgyak teszik állandóan ezt. Kiemelik az akkori történéseket a helyükből, és hol valami borzongató nevetségességbe, hol groteszk melankóliába csalogatják őket. Utólag ráhúznak a történésekre valami új bőrt, megengednek egy kis kacsintást az elbeszélés közben, anélkül, hogy ártalmatlannak mondanák azt.
Mielőtt rátérnék a női részlegben álló, Inge Wenzel nevű próbababára, illetve a férfi részlegben álló, Jakob nevű testvérére, még egyszer meg szeretném kérdezni: Ismerik Önök egyáltalán a rimini felé tartó inge wenzelt? A nyolcvanas években készült egy plakát a Deutsche Bahn hálókocsijai számára. A kép körülbelül húsz centi hosszú és harmincöt centi széles lehetett, kávébarna kerete sok vasúti fülke falára oda volt ragasztva. Nekem akkoriban az a reklám is tetszett, ami egy vonatot ábrázolt, amint kecsesen meghajlítva, akár egy világító kígyó, az éjszakán keresztül száguldott. De ez a kép nem vehette fel a versenyt a rimini felé tartó inge wenzellel.
Egészen megrögzötten ragaszkodtam a rimini felé tartó inge wenzelhez. Egy napon láttam a ruhaüzletben egy kirakatbabát, és azt gondoltam: íme, inge wenzel hazatért riminiből. A bábu ott állt egy lépésre a saroktól, éppen a mozgólépcső mögött. A vásárlók útjának első kanyarulatában volt, az őszi szezon ruháit viselte. És Inge Wenzel minden új szezonnal fogyott egy kicsit – minden évszak ruhái túl nagyok voltak neki, és a hátán gombostűkkel fogták össze őket. A boltban Inge Wenzel még most is a legjobb barátnőmre hasonlít, aki magas volt és vékony, mint egy pálca, és megőrült a ruhákért. Minden héten háromszor járt a varrónőnél. Amikor legújabb ruhájában korzózott, a varrónő már a következőn dolgozott. Ez a barátnőm, ez a városi lány ki volt éhezve az életre, fürgén járt, nagyon hatásosan tudta forgatni a szemét, nem igazán válogatta meg a szavait, ahogy másokén sem tűnődött, és a rendszert mint az érzékiség csődjét mélyen megvetette. Ő is halott, mint az a barátom, aki a hálóingeket eladta. Igen, az volt az érzésem, hogy Inge Wenzelt és a bátyját, Jakobot látom a boltban, mintha a fiatal halottakat a kirakatba állították volna, és megbízták volna őket a legújabb szezon divatjának mutogatásával. Nos, ők is élettelenek, tartósak, sérthetetlenek – tárgyak. Példamutatóan viszik az új szezonba a ruhákat: sehol egy pecsét, egy ránc, egy izzadtságfolt. Az érzelmeken kívüli tartományban érvényes a szerződésük, odafigyelnek, hogy a női ruhákat próba közben a hölgyek ne kenjék össze sminkkel, az urak pedig ne cipőstül bújjanak a nadrágba, hogy a gombok ne szakadjanak le, és hogy a ruhák próba után rendben visszakerüljenek a vállfákra, a helyükre. És elsősorban arra, hogy mindenki fizessen a kasszánál. Inge Wenzel és Jakob csalogatnak és őrködnek. Vajon megijednek tőlük a vásárlók? Én megijedek. Noha jól tudom, hogy a próbababa ott áll a mozgólépcső mögött, mégsem vagyok rá soha felkészülve. Inge Wenzel azt hihetné, velem valami nem stimmel.
Inge Wenzel és Jakob számára gyanús vagyok, mert ők figyelik a vevőket. Amikor az ember épp nem néz oda, élnek, de a ruhaüzlettel próbabábu-szerződést kötöttek, úgyhogy nem árulhatják el magukat. Még soha semmit sem loptam Inge Wenzeltől, Jakobtól sem, mégis átsző engem a tisztesség és a csalás. Romániában a rajtakapott tolvajokat zsákmányukkal együtt lefényképezték, a fotó mellé odaírták nevüket és életkorukat, majd táblákra tűzték ki ezeket a boltokban, mint a szégyen végzős diákjainak emlékeit. Húsz, harminc félelemtől megkövült arc, maga előtt tartva hol egy gyufásdobozt, hol egy szappant vagy néhány szál gyertyát. Engem akkoriban a saját kilátástalanságom vitt rá a lopásra. De talán hozzájárultak ezek az arcok is a szégyentáblákon, amelyek sokkal közelebb álltak hozzám a büszkeség-táblákon látható élmunkásoknál, a meghunyászkodó hízelgőknél, akik minden tervet készségesen kiszolgáltak – akkor is, ha gyilkosság volt az. Mintha a rendszer erényes szolgái nem kergettek volna eléggé a kétségbeesésbe, még pótlásképpen is, és mérhetetlenül kockázatosan, magamnak kellett rettegést vetnem a szívembe. Annyira kikészültek az idegeim, hogy lopnom kellett. Az államtól legalább ruhacsíptetőket vagy laskát kellett lopni, mert ő ellopta tőlem az életemet. Ezért ijedek meg a ruhaüzletben a próbababáktól, hogy meglátják rajtam: valamikor elég profi tolvaj voltam, és megtörténhet, hogy visszaesek. Kicsit sem csodálkoznék, ha a próbababák egy napon, amikor bekanyarodok a mozgólépcső után, napraforgó- vagy tökmagot rágcsálnának, amit ott hordanak az új ruhák zsebében, mint annak idején a hivatali alkalmazottak, a rendőrök, kapusok, éjjeli őrök, a csőszök vagy a pásztorok. Szavakat vágtam ki egy újságból, és néztem az „áruházi tolvajok” szavakat, láttam, hogy benne van: „vajok”, igen, az vagyok, és most már csak az „én”-t kell hozzátennem. Kivágtam egy táskát ábrázoló képet, és ráragasztottam: az áruházi tolvajok, az én vagyok.
A múlt számomra a jelen kiélezése annak belátása által, hogy az életen nem annyira a fejünkkel és a kezünkkel, mint inkább a lábunkkal és a tárgyakkal lehet változtatni. És hogy ez a jövőben sem lesz másképpen. Sokszor szeretném megtudni, hol született és hol nőtt fel Inge Wenzel. Aztán rímeket keresek a tárgyai nevére: a nyakában aranylánc, ehhez talál Oberpfalz, a hálóinghez Sindelfingen, az utazáshoz Duderstadt, és alszik, az álmához Aalen, ahány ruha, annyi szezon, ehhez talál Iserlohn.
Amikor felültem a vonatra, végigmentem a kocsin, benéztem a fülkékbe, és csak akkor ültem le, amikor megtaláltam a rimini felé tartó inge wenzelt. Úgyszólván rá voltam utalva. A fülkében az utasok véletlenszerűen kerülnek egymás mellé, csak mi nem voltunk véletlenül együtt, Inge és én. Az utasok kiszállnak és beszállnak, ha az ember elég messzire utazik. Inge Wenzel kíséretében megpróbáltam meghatározni különböző helyzeteket. Beszállt egy nő, sonkás croissant-t evett. A morzsák ráhulltak blúzára, és ő minden falat után leseperte őket. Csak a szája sarkában maradt egy, mint egy fehér toll, mintha a nő kiflinek álcázott sirályt evett volna. Később megint beszállt egy nő, a kezében szendviccsel. Neki is ráhulltak blúzára a morzsák. Otthagyta őket, csak akkor seperte le, amikor befejezte az evést. Melyik volt bizonytalanabb közülük, nem tudom. Ahogyan azt sem, hogy én magam folyton seperném-e blúzomról a morzsákat, vagy csak egyszer, a végén, ha idegenek előtt ennék. És volt-e vajon értelme annak, hogy valamit gondoljak kettejükről, vagy a morzsák lesepréséről? Vagy csak azt mutatta a megfigyelés, milyen idegen vagyok a magam számára, milyen bizonytalanul ülök ott másokkal szemben, milyen nagyon le akartam magamat foglalni és a semmiségekben a helyeset és a hibásat megkülönböztetni.
Bármi jutott is eszembe utastársaimról, egyetlen gondolat sem terelte el a figyelmemet arról, hogy a jövőben inge wenzelt otthon, a saját lakásomban láthatom majd, amikor csak akarom. Az Inge Wenzel nevű próbababától soha nem loptam egyetlen ruhadarabot sem. A Deutsche Bahntól viszont elloptam a rimini felé tartó inge wenzelt. Hónapokig settenkedtem mindenfelé, míg végre egyedül voltam egy fülkében. A kép erősen oda volt ragasztva, a lakáskulccsal kellett felfeszítenem. A Deutsche Bahn hamarosan úgyis kicserélte ezeket a plakátokat más képekre. Ellopták volna tőlem, ha én nem lopom el idejében. Most a hálószobám falára van akasztva.
András Orsolya fordítása
Müller, Herta: Einmal anfassen – zweimal loslassen. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch Verlag, 2010. 129-157.
