A légáramlat frissen mosott ruha illatát hozta a szobába, egy pillanatra megtáncoltatva a négy gyertya halványan pislákoló lángját. Az egyenruhás fiatalember óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és ügyet sem vetve a régi franciaágy köré sereglett varjúszerű siratóasszonyokra, a ravatalhoz ment. A kiterített test fölé hajolt, és egy lágy csókot nyomott homlokára. Nadrágzsebéből bicskát húzott elő, és sebészre valló precíz kézmozdulattal kivájta a megboldogult jobb szemét. A padlóra dobta, és egy erőteljes lábdobbantással széttaposta. A szem halk reccsenés közepette kettényílt. A fiatalember lehajolt, és egy parányi csipet emelt ki belőle. Markába szorítva felegyenesedett, és a holttestre pillantott. Hosszasan nézte az arcát, amelyet fehérre meszelt a halál dere, s talán még tovább nézi, ha a holttest nem emelkedik föl, hozzá közelítve…

Hatalmasat rúgva, levegő után kapkodva ült fel ágyában. Jobb szeméhez kapott, amelyen még érezte a gumibot iménti nyomását. A félhomályban a fölé hajló őr sziluettjét vette ki a málladozó mennyezet alatt.

– Kapd össze magad!

A fiatalember felült a nyikorgó vaságyon, és végigsimított borostás arcán. Úgy érezte, a nedves falak nehéz, áporodott szaga beleivódott pórusaiba. Felállt, megigazította ingét és nadrágját, közben a rácsozott ablakhoz lépett, hogy teleszívja tüdejét friss levegővel. Valamelyest mintha sikerült volna szabályoznia légzését. A környéket a telihold tompa fénye világította be.

– Nyújtsd ki a kezed!

Elfordult az ablaktól.

– Előtte, ha lehetne – mutatott a helyiség szemközti sarkában elhelyezett vécéülőkére.

– Iparkodjál!

Akadozva vizelt, majd mielőtt még engedelmeskedett volna az iménti felszólításnak, a rozsdásodó fémmosdó felett kezet mosott. A bilincs diszkréten kattant csuklóin, a nehéz vasajtó kinyílt előtte, és az őr kíséretében elindult a hosszú folyosón.

*

A középkorú százados az asztalán felhalmozódott jegyzőkönyveket, szakértői jelentéseket és egyéb iratokat lapozgatta, időről időre végighúzva hüvelyk- és mutatóujját keskenyre nyírt, vöröses bajuszán. Kiálló pofacsontja, keskeny, hegyes orra, ritka szemöldöke, gondosan oldalra fésült vörösesbarna haja és egész megjelenése ellenszenves benyomást keltett, különösen mosolygás közben.

– Folytassuk! – nézett föl a vele szemben ülő fiatalemberre, akinek üveges tekintete közönyről árulkodott. – Vagy kezdjük inkább a legelején: mit tett Novák bajtársad folyó hónap tizenhetedike éjjelén a hármas hálószobában?

– Már elmondtam.

– Mondd el újra!

– Százszor elismételtem mindent, amit tudok.

– Akkor semmibe sem kerül még egyszer elismételned.

A lebilincselt kezű fiatalember bakancsa orráról felpillantva, az asztalra könyöklő tisztre emelte tekintetét. Halkan beszélt.

– Lövöldözött.

– Kire?

– Mindenkire.

– Akkor téged, hogy nem lőtt le?

– Nem tudom. Lehet, mert feküdtem.

– Legutóbb azt mondtad, hogy aludtál.

– Fekve aludtam.

– Ezért nem lőtt le?

– Ezért. Talán…

– És ha nem alszol, fekszel, akkor szerinted lelő?

– Valószínűleg igen.

– Miből gondolod?

– Mert mindenki mást lelőtt.

– És akkor téged miért nem?

– Most mondtam.

– Mondd újra!

– Mert aludtam. Fekve.

– A többiek is aludtak, szintén fekve, őket mégis lelőtte.

– Felültek.

– Hogy mondod?!

– A lövöldözésre felemelték a fejüket.

– És?

– És lelőtte őket.

– Te nem emelted fel a fejed?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem tudom. Nyilván nagyon megijedtem… Talán azért.

A százados egy szál cigarettát vett ki a csomagolásból, megnyálazta, majd gyufát sercintve rágyújtott.

– Mit gondolsz, miért tette?

– Fogalmam sincs, lehet…

– Lehet?

– Megsokallta az egzecíroztatást.

– Szerinted mi egzecíroztatunk benneteket?

– Nem mindenkit.

– Azt akarod mondani, hogy kivételezünk az emberekkel?

– Ezt nem mondtam.

– Dehogynem! Épp most mondtad. Téged is zaklatunk?

A vallatott kifejezéstelenül nézett maga elé.

– Nos?

– Néha… talán… nem veszélyes.

– Nem?

– Nem.

– Akkor nincs is semmi baj.

– Nincs.

– Tehát semmiféle bántalmazás miatt nem lövöldözhetett.

– Ez nem biztos!

– Dehogynem, most mondtad.

– Nem ezt mondtam.

– Szerinted én hazudok?

– Nem, csak…

– Csak?

– Lehet, hogy elege lett abból, hogy folyton basztatják, meg minden alja munkát neki osztanak ki…

– És emiatt megölt tizennégy embert?!

*

Fehér köpenyes alakok vették körül az ágyát. A mennyezet irányából a szemébe világító vakító fénytől egyiküknek sem látta az arcát, szeme sarkából annyit tudott kivenni csupán, mintha egyikükön műtéti szájmaszk helyett gázálarc lenne. Lehunyta szemét és feküdt mozdulatlanul, arra várva, hogy a körötte összesereglettek kitalálják, mi a teendő vele. Annyit hallott, hogy róla tárgyalnak, de bármennyire is összpontosított, nem tudta kiérteni az elhangzottakat, csupán hangfoszlányok jutottak el a tudatáig: „Isten hiánya az őrületbe kergette”, „mindenhatónak hiszi magát”, „beteg a lelke”, „meg kell műteni”. Úgy érezte, hosszú percek, majdhogynem órák óta tart már a megbeszélés, amikor az egyikük lerántotta róla a lepedőt, amellyel addig be volt takarva. Kissé felemelte a fejét, hogy rálásson testére, de azonnal vissza is ejtette a párnára. Ott, ahol felsőtestének kellett volna lennie, egy hatalmas lyuk tátongott. „Javíthatatlan”, hallotta, „nincs mit tenni”, és egy homlokára szegezett pisztolycső tűnt fel előtte…

A puskadörrenés zaja acéllövedékként hasított a tudatába. Párnába fúrt arccal feküdt mozdulatlanul, szeme sarkából figyelve a szobában zajló eseményeket. Szíve hevesen zakatolt, egész testében reszketett. Annyit látott csak, hogy egy terepszínű egyenruhás katona a hálószoba közepén körbe-körbe forogva, mint a ringlispíl, kegyetlenül tüzel. A látómezejébe eső ágyakon fekvők vérben ázva feküdtek, egyesek még mindig alvó testhelyzetben, mások fekhelyük közepén összegörnyedten, néhányan fejjel lefelé lógtak ágyukról.

„Miatyánk…”, mormolta magában, de rémületében ennél az egy szónál tovább sose jutott. Képtelen volt megítélni, mennyi idő telt el. Egyszer csak csend lett. Az iménti fegyverropogáshoz hasonlóan hátborzongató, síri csend. Bátortalanul a katona felé nézett. Látta, hogy az illető kivette a puskából a tárat, zsebéből egy golyót kerített, behelyezte az automata fegyverbe, leguggolt – ekkor ismerte csak fel –, a fegyvert állkapcsa alá szorította, és meghúzta a ravaszt.

A dörejt követően a robusztus test élettelenül csuklott össze a padlón. A folyosóról hangok hallatszottak be. Segélykiáltások, futóléptek zaja. Odakint egy sziréna is felzúgott.

Mozdulatlanul feküdt – a mennyezetre ragadt agydarabkát bámulta.

*

A százados, füstölgő cigarettával a szájában, az iratok közt matatott, a fiatalember elpilledve ült vele szemben, feje időről időre lehanyatlott, látszott, hogy a fáradtságtól alig képes a széken maradni. A tiszt felpillantott, elnyomta a csikket a hamutartóban, jellegzetes módon megigazítva bajuszát, felállt, felkapta az asztalon levő gumibotot, az előre dőlt fiatalemberhez lépett, és az oldalbordái közé csapott vele. A belenyilalló fájdalomtól a vallatott felszisszent és hátradőlt a széken.

– Amíg mindent el nem mondasz, nincs alvás!

– Már… már mindent elmondtam… Három napja szinte nem aludtam.

– Na és?! Különleges feladatokra kiképzett katona vagy. Ha kell, három hétig nem alszol!

A fiókból vékony kötelet húzott elő.

– Mit… mit tesz velem?

– A szék támlájához kötözlek, hogy ne dülöngélj itt nekem.

Miután végzett a kötözéssel, visszaült a helyére.

– Az osztagod tagjai érdekes tanúvallomásokat tettek. Sokak szerint sátánista volt a barátod. Teli volt tetoválva mindkét válla különleges szimbólumokkal, civil pólóin mindenféle szörnyetegek vannak, és ha csak tehette, walkmanjét hallgatta – mindig valami különösen agresszív zenét. Egyesek szerint felétek ez a jelenség… a sátánimádat… igen elterjedt. Igaz?

– Nem… Kétlem… Én legalábbis nem tapasztaltam soha.

– És arról tudtál, hogy mit tervez a barátod?

– Nem.

– Vagy netán közösen terveltétek ki az egészet?

– Tessék?! Ugyan, ez már…

– Ne hüledezzél, többen is tanúsították, hogy sülve-főve együtt voltatok, és mindig idegen nyelven beszéltetek egymás közt.

– Az az idegen nyelv az anyanyelvünk!

– Attól még a többiek számára idegen. Miről beszélgettetek?

– Miről?! Semmi különös, mindennapi apróságokról.

– Például?

– Például… zenéről.

– Erről a sátánista zenéről?

– Nem sátánista, az…

– Beszéltetek politikáról?

– Politikáról?! Nem, mi…

– Politikailag motivált a tettetek?

– Tettünk?! Én…

– Mit te?! Hadd hallom! Te nem?! Mit nem? Pedig lehet, hogy igen! Ugye?! Mi a véleményed a politikai helyzetről?

– Semmi… Nem foglalkoztat különösebben.

– Mindenkit foglalkoztat. Megkérdem másként: hogyan látod a jelent?

– A jelent?

– Igen, a jelent.

– Itt… nincs is jelen. Csak múlt. A jelen, mint olyan, nem létezik. A jelen… A jelen valójában a múlt gyűjtőideje…

– Úgy gondolod?

– Történt valami száz éve, történt valami ezer éve… meg mit tudom én, mikor… és ezek az események… a köztük lévő összefüggések… az úgynevezett jelenben találkoznak egymással. Ma erről szól minden. A múlt beköltözött a mindennapjainkba…

– Mi bajod a múlttal?

– Semmi… Amíg a múltban marad.

– Van valami titkolnivalód a múltadból, vagy esetleg a családod múltjából?

– Nincs.

– Biztos?

– Biztos.

A tiszt, le nem véve tekintetét a székhez kötözött fiatalemberről, újabb cigarettaszálat húzott elő a dobozból, és rágyújtott.

– Többen is láttak vele adott este vacsora után. Miről beszélgettetek?

– A szokásos mindennapi, semmi különös…

– Ne minősíts, hanem a tényeket mondjad! Miről beszélgettetek?

– Az időjárásról, ha jól emlékszem… de ezt már elmondtam.

– Az időjárásról? Szóval szerinted az, aki eldönti, hogy kinyír egy tucatnyi embert, előtte az időjárásról beszél, mint egy hibbant angol?! Azt gondolod, beveszem ezt?!

– Ez az igazság.

– Itt az az igazság, amit én elhiszek! Világos?!

A fiatalember nem szólt semmit.

– Világos?!

A kihallgatott, egyre nehezebben lélegezve, bólintott.

– Folytasd!

– Mit… folytassak? – kérdezte elcsukló hangon.

– Mi történt utána? Beszélgettetek, majd…

– Majd elmentem hugyozni, megmostam a pöcsömet és lefeküdtem a koszos ágyamba az egérszaros takaróm alá! Ez érdekli?! Ez?! Mi közöm nekem az egészhez?! Mi?! Mi a kibaszott bűnöm?! Hogy nem döglöttem meg?! Hagyjanak már békén!

– Sohasem fogunk békén hagyni! – ugrott fel a tiszt. – Ezt jól vésd az eszedbe! – ütögette meg a ficánkoló fiatalember homlokát. – Értetted: soha! Addig sem, amíg nem mondasz el mindent, amit tudsz, és utána sem, amikor hazamész mamikádhoz, meg később se! Akkor is majd mi járunk a fejedben, amikor az asszonyodat keféled! Ha úgy akarjuk, leendő nejedet is beszervezzük. Vagy egyik ügynökünket férjhez adjuk hozzád, hogy mindig szemmel tudjunk tartani…

*

Az őr kíséretében imbolygott a homályos folyosón. Lelógó fejjel, ösztönszerűen szedte a lábait egymás után: bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb. Az ablaküvegen keresztül kivehetőek voltak a nap első sugarai. Hajnalodott.

A zárkába érve az egyenruhás férfi levette kezéről a bilincset, a fiatalember pedig az ágyhoz vánszorgott, és szinte csak lerogyott a durva lópokrócra. Hasáig felhúzta lábát, s magzatpózba kuporodva megpróbált elszakadni a világtól.

A végén nem marad más, csak a félelem. A zsigereinkből táplálkozó elemi rettegés, hogy emberfeletti erőfeszítéseink ellenére is minden hiábavalónak bizonyul majd, szertefoszlik, mint az egymásba folyó fekete-fehér álomképek. Megállunk egy hatalmas tükör előtt, és ahogy szembenézünk az ismeretlen áldozat arcán föltárulkozó kudarcokkal, emlékezetünkben új életre kelnek az úton szőtt álmokból származó szorongások.

Az őr megjegyzését, hogy hamarosan újra jön érte, és a kulcs kattanását a zárban már nem hallotta. Mozdulatlanul feküdt, időnként zaklatott horkantásokkal törve meg egyenletes lélegzését.

Mindig ilyennek képzelte az érzést. Megfordul körülötte a világ, és nem hat többé a fájdalom. A fölvonó hangtalanul kúszik fölfelé, egyre magasabbra.

A korhadt fatuskóra telepedett, lehúzta csizmáját és talpával egy kört rajzolt a porba. Gyertyát gyújtott, tenyeréből szélellenzőt formázott a pislákoló gyertyaláng köré, és a kacskaringózó ösvényen a folyó felé indult.

A nádas sírt a szélben. A csillagokkal teleszórt égbolton madarak vonultak át. A móló deszkái recsegtek léptei alatt. Csónakba ült, eloldozta a kötelet, és a lélekvesztő lassan siklani kezdett a vízen. Esőcseppek permetezték arcát.

Úgy érezte, mintha úszna…

A novella a 2016. évi Gion Nándor pályázat 1. helyezettje. www.gionnandoremlekhaz.org