A lovas szobor árnyékában kóbor kutyák lebzseltek. Lecsorgó nyáluk ragacsos buborékokat rajzolt a betonra. A közeli telefonfülke mellett ácsorgó férfi gondolataiba mélyedve figyelte farkcsóválásukat. Egy pillantást vetett karórájára, foszlott farmernadrágjának zsebéből cigarettát kotort elő, és rágyújtott. Néhány miniszoknyás lány haladt el előtte. Tűsarkúik kopogása akaratlanul is rájuk irányította a benépesedő utca járókelőinek figyelmét. Szemlátomást élvezték a délutáni napsütést és a langyos szellő cirógatását. Vihorászásuk pillanatokra az egész környéket betöltötte, elnyomva a sarkon álló utcai zenész harmonikájának hangfoszlányait és a kávéházakból kihallatszó eszmecseréket időszerű sporthírekről és politikai eseményekről. A férfi kifújta a füstöt, mellizmai megremegtek a szürke póló alatt, és a szemközti épület irányába emelte tekintetét. A korzóra néző ablakok körül eklektikus stílusú gipszcifraságok, a homlokzatról pedig mitológiai domborművek néztek le rá. A falakat körülölelő keskeny sávnyi pázsitszőnyeg fölött erkély díszelgett. Dús futónövényekkel átjárt kovácsoltvas-karzatán galambok burukkoltak. Alattuk, kartonpapírokra telepedve, egy rongyokba bugyolált koldus kéregetett. A férfi néhány percre rajta felejtette üveges tekintetét, és valószínűleg még tovább nézi, ha a sarok mögül föl nem tűnik várva várt ismerőse. Eldobta a cigarettacsikket, és a fehérpálcás fiatalember elé sietett.

– Szervusz! Kapaszkodj belém, majd segítek.

– Szia!

A fiatalember karon fogta a férfit, és irányítására bízta magát. Világos szövetnadrág és flaneling volt rajta. Sötét szemüveget viselt.

– Gond nélkül ideértél?

– Igen. Édesanyám elkísért a villamosra, itt leszálltam, egy kedves hangú hölgy pedig átvezetett az úttesten. Aztán már könnyen ideértem…

– Ha szólsz, a villamosmegállóban is megvárhattalak volna. Nem tudtam, melyik irányból érkezel…

– Nincs semmi baj. Nem totojgathat állandóan valaki, néha nem árt, ha egyedül kell boldogulnom, bár ebben a nagy kavalkádban egyáltalán nem könnyű. Ahogy hallom, óriási itt a nyüzsgés.

– Úgy van. A szép idő sokakat az utcára csalt. Van valami elképzelésed, hogy merre menjünk?

– Arra gondoltam, elsétálhatnánk a várba, az egymásba ölelkező folyók látványa mindig különleges melegséggel töltött el.

– Ahogy gondolod…

– Onnan meg elmehetnénk az állatkertbe. Gyerekként imádtam oda járni, és már nem emlékszem, mikor voltam ott legutóbb. Nyilván még a balesetem előtt. Másfél évtizede…

– Felőlem… Eddig úgyis bemelegítettem.

A szobor tövében hűsölő ebek felé bólintott.

– Nem értem, mit akarsz mondani.

– Semmi, van itt egy csapat kóbor dög, érkezésedig azokat figyeltem.

*

A mesterséges kistó fölé hajló fának ágain csimpánzok játszadoztak. Visítozva kergették egymást a feléjük dobott eledelért, egyesek farkukat körültekerve az ágon, a víz fölött lógva próbálták kiemelni a békalencsék és tavirózsák közt úszó harapnivalót.

– Ahogy hallom, a majmok jól szórakoznak.

– Igen… A látogatók mindenfélét behajigálnak nekik, amit ők megpróbálnak megkaparintani, vagy pedig elcsórni a másiktól.

A sötét szemüveges fiatalember elmosolyodott, botját a pad karimájába akasztotta és a mellette ülő férfi felé fordult.

– Mondd, neked nem furcsa kissé, hogy már hónapok óta minden szerda délutánt együtt töltjük, ennek ellenére szinte semmit sem tudunk egymásról?

– Nem gondolkodtam erről, nekem…

– Nem tudom, mivel foglalkozol, hány éves vagy, miért jelentkeztél ebbe a szociális programba, hogy érzed magad velem… Sohasem kérdezted meg például tőlem, hogyan vakultam meg. Nem érdekel?

– De igen, csak… Hogy is mondjam… fogalmam sincs, vajon hogyan reagálnál egy ilyen kérdésre. A kiképzésen külön felhívták rá a figyelmünket, hogy kerüljük az érzékeny témákat, nehogy régi sebeket tépjünk föl, traumát okozzunk…

– Az egyetemistatüntetések alatt történt. Minden áldott estét az utcákon töltöttünk. Kiabáltunk, doboltunk, fújtuk a fütyülőket, parolákat skandáltunk… Őszintén hittünk abban, hogy megváltozhat minden, és hogy ehhez csak az akkori politikai garnitúrát kell eltávolítani…

Kényszeredetten elmosolyodott.

– Mindenesetre, tagadhatatlan, hogy elmozdítottuk a dolgokat, még ha nem is egészen a megfelelő irányban. Az egészben az a legérdekesebb, hogy mi, akik kiharcoltuk a változásokat, ezzel tulajdonképpen azokat segítettük tisztségbe jutni, akik az idő alatt, míg mi tiltakoztunk, a tankönyveket bújták. De elkalandoztam…

– Nem baj…

– Téli este volt. Mint előtte oly sokszor, most is a bölcsészkar elöl indultunk, de az utcasarkokon felállított rendőrkordonok élő pajzsként elzárták az utakat, és megakadályozták a tömeg kígyózását a belvárosban. Kezdetben nem úgy tűnt, hogy összetűzésre kerül sor, lázadó rock-dalokat énekeltünk, a lányok különféle csecsebecsékkel díszítették fel a rohamrendőröket, utólag senki sem tudta megmondani, melyik irányból csapódott be az első macskakő a hekusok közé. Nem is lényeges. Pillanatok alatt elszabadultak az indulatok: vízágyúkat és füstbombákat vetettek be ellenünk, amire mi kőhajigálással válaszoltunk, sőt, megrohamoztuk őket. Ekkor történt. A tömegben felbuktam, és éppen emelkedtem föl, amikor lecsapott rám a gumibot. Többször is. Vissza lerogytam a földre, és csak arra emlékszem, ahogyan üvöltözöm: Nem látok! Nem látok!…

– És… láttad még? A rendőrt…

– Nem tudom. Képzeletemben később sokszor visszajátszottam az eseményeket, de sohasem tudtam felidézni magam előtt az illetőt, pedig valószínűleg ő volt az utolsó ember, akit életemben láttam.

– Utána… mi történt? Vagyis… hogyan törődtél bele az állapotodba?

– Nem hiszem, hogy ebbe bármikor is bele lehet törődni, legfeljebb el tudom fogadni, és ezt meg is tettem. Ezenfelül aligha tehetek többet… Szerencsémre, akkor már negyedéves pszichológia-tanhallgató voltam, és addigi tanulmányaim segítettek feldolgozni szerencsétlenségemet, tudományomat elsőként magamon gyakorolhattam. Egy év szünet után folytattam egyetemi tanulmányaimat, Brail-írásmóddal íródott könyvekből tanultam, és nem sokra rá le is diplomáztam. Most már évek óta egy középiskolában adok elő, ahol az ismeretek átadása mellett a legnagyobb kihívás számomra megakadályozni, hogy a gyerekek visszaéljenek testi fogyatékosságommal.

Elmosolyodott, és a rikoltozó majmok felé fordult.

– Te mivel foglalkozol, amikor nem engem istápolsz?

– Kidobó vagyok egy éjjeli bárban.

– Ez igen! Biztos nagyon erős fiú vagy.

Végigtapogatva a mellette ülő férfi kezét, megszorongatta a karizmát.

– Milyen megfontolásból jelentkeztél a programba?

A férfi megvonogatta a vállát.

– Nos?

– Hát… Nem is tudom… Van elegendő szabad időm, gondoltam, jó lenne valami hasznosra fordítani…

– Ezek szerint nem vagy nős?

– Évekig együtt éltem valakivel, de hat hónapja külföldre költözött. Azóta egyedül vagyok.

– Hány éves vagy, ha nem vagyok túl tolakodó…

– Harminchét.

– Nahát… Eggyel kevesebb nálam. És milyen a kidobói élet? Mindig ezzel foglalkoztál?

– Nem. Mást is csináltam, végül itt kötöttem ki.

– Világos… Mondd, milyeneknek látod te a mai fiatalokat? Tanárként nap mint nap középiskolások vesznek körül, de az én tapasztalataim nyilván nem lehetnek teljesen mérvadóak.

– A fene tudja… Nekem olyan céltalanoknak tűnnek. De lehet, hogy csak én látom őket ilyennek. Ki tudja, engem milyennek ítéltek meg annak idején az idősebbek. Azok, akiket a klubban látok, mindenesetre ilyen benyomást keltenek… Bevesznek valami szintetikus szart, ráisznak valamit, és eszeveszetten ugrálnak órákon át, aminek a végén a sarokban kefélnek vagy hánynak, olykor mindkettőt egyszerre, esetleg összeverik egymást. Jobb esetben… A rosszabbikban fegyvert rántanak egymásra, vagy törnek-zúznak mindent, ami útjukba kerül.

– Tehát munka van bőven…

– Igen… Az egészben az a legborzasztóbb, vagy legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ez az erőszakos viselkedés teljesen indokolatlan, mintha… azért lenne, mert nincs más…

– Az önmagából fakadó gyönyörért van.

– Igen! Beteges és felfoghatatlan. Fellépni sem igazán lehet ellene…

– Minden este dolgozol?

– Nem. Általában szerdánként szabadnapos vagyok.

– Tényleg?! Ha van hozzá kedved, egyszer akár vacsorázhatnánk együtt. Az egyik szociális társalgás után… Majd megbeszéljük.

– Ahogy gondolod – mondta a férfi, felkelt, felemelte a víz szélére úszott almát, és beljebb dobta a gyümölcs után ugró csimpánzok nagy örömére.

*

Alkonyodott már, amikor leszállt a városi buszról. Egy futó pillantást vetve a szemközti óriásplakáton biotermékeket népszerűsítő szőkeségre, a rohanó autók közt átsietett az út túlsó oldalára. Menet közben egy taxis tiltakozóan rátülkölt, válasz gyanánt felmutatta a középső ujját az illetőnek. Annak ellenére, hogy még meglehetősen világos volt, több helyütt már kigyúltak a fények, a járda menti villanyoszlopokra felszerelt neonreklámok villódzó fényárában lepkék és szúnyogok röpködtek.

Összefirkált szemeteskukák mellett haladt el, orrfacsaró bűzüket még a közeli tömbház bejáratában is érezte. Az omlatag épület liftjében üres dobozok, használt papír zsebkendők és cigarettacsikkek hevertek szanaszét, és vizeletszag terjengett. A tizenkettedik emeleten undorodva hagyta el a felvonót. A folyosón a falak mögül kiszüremlő civakodás hangjai köszöntötték. Ügyet sem vetve rájuk, bement lakásába, megsimogatta a lábához simuló macskát, és a poros kanapéra vetette magát a nappaliban.

A lemenő nap halvány fényt vetett a szobába. Éppen annyit, hogy a kikapcsolt televízió képernyőjében kivehette arcának tükörképét. A készülék fölött a szekrényen két berámázott fénykép állt, mindkettő őt ábrázolta. Az első néhány évvel azelőtt készülhetett: egy nő és ő vannak rajta kettesben, hátukat egy hatalmas fatörzshöz támasztva állnak egymás mellett, fogják egymás kezét, fejük összeér, és felszabadultan mosolyognak. A másik fotó jóval korábbi pillanatot örökített meg, magához hasonlóan izmos férfiak társaságában látható. Az öt dalia egymást átkarolva, szigorú arckifejezéssel néz maga elé. Valahányan rohamrendőri egyenruhában feszítenek, és nagyon eltökélteknek tűnnek.

Hosszasan nézte a két fényképet. Teljesen beesteledett már, amikor kiment a konyhába. Készített magának egy szalámis szendvicset, a végét odadobta a macskának, a különféle lőfegyvereket ábrázoló mágnesekkel díszített hűtőszekrényből kiemelt egy üveg sört, kinyitotta, majd visszatelepedett a kanapéra. Felkapcsolta a tévét, és rövid keresgélés után egy rég látott akciófilmnél állapodott meg. A készülékből áradó lövöldözés és gépkocsi zúgás zaja összekeveredett a sugárútról behallatszó dübörgéssel és szirénahangokkal.

A préshenger dübörgő hangja az egész műhelyt betöltötte. A géppel szembe levő széken ülő férfi megrettenve figyelte a pillanatok alatt összelapított bádoglemezt. Önkéntelenül is összeszorította hátrakötözött ökleit, és amennyire a kötél engedte, összedörzsölte székhez rögzített lábait. A kék köpenyes fiatalember kikapcsolta a szerkezetet és maga elé emelte a pléhdarabot. Levette a falról az egyik kalapácsot, és gyengéden ráütött vele a lemezre. A vékony fém visszhangzó moraja kísértetiesen zúgott a hangos gépzaj elnémulása után.

– Imádom ezt a hangot… Mint amikor a szél keresztülfúj egy hosszú csövön. Te mit szólsz hozzá?

– Nem… Nem tudom. Uram, kérem, én…

– Mester!

– Igen… Igen, mester… Ez valami tévedés lehet. Miért… és mi szándékkal hurcolt ide?

A kék köpenyes mereven végigmérte foglyát, és egykedvűen újra megsuhintotta a horganylemezt.

– Mondhatnám, azért, hogy hangversenyt adjak neked, de ez nem felelne meg teljesen az igazságnak.

Az esztergapadra helyezte a kalapácsot és a rezgő pléhdarabot, és a satuhoz lépett. Egy fejszefejet erősített belé, és a reszelővel finoman élesíteni kezdte.

– Ha kiszabadításomért magas váltságdíjban reménykedik, akkor ki kell ábrándítanom, mert téves személyt rabolt el… Az én anyagi lehetőségeim nem akkorák, hogy…

– Ejtettem én egyetlen szót is ilyesmiről?!

– Nem, de…

– Hirtelen azt sem tudom, hogy élénknek vagy inkább sekélyesnek nevezném a képzelőerődet, de ha segít, megnyugtathatlak, hogy eszem ágában sincs egy megindító túszdráma negatív hőse lenni.

Abbahagyta a reszelést, és ujjaival óvatosan leellenőrizte a fejsze élét. Elégedetten bólogatva kivette a satuból a szerszámot, és a lekötözött férfihez lépett vele.

– Mit akar ezzel?!

– Megmutatom, mennyire éles. Akár még borotválkozni is lehetne vele.

Lassan végighúzta a fejsze élét a fogoly arcán.

– Kérem, ne, én… Segítség!!! Kérem, segítsen valaki!

A kék köpenyes dühösen pofon vágta, a fejszét a satuasztalra dobta és a szekrényből egy fúrógépet vett elő. Bedugta a csatlakozóba és a lekötözött férfi elé állt. Az illető szipogva figyelte, eleredt orrából egy vércsepp pottyant fehér ingére.

– Szeretném, hogy tudd: pincében vagyunk, mélyen a föld alatt, egy isten háta mögötti faluban, a világ végén. A szomszédok meghaltak, gyermekeik a városba költöztek. Nincs esély, hogy bárki is meghalljon, de ha mégis idegesíteni szeretnél óbégatásoddal, módomban áll változtatni azon.

Bekapcsolta a fúrógépet, és a férfi arca felé közelítette a vékony fúróhegyet.

– A technika csodája! Ötezer fordulat percenként! Néhány pillanat alatt áthatol a legkeményebb csonton is! Elhiszed?

– Igen… Elhiszem.

A kék köpenyes kikapcsolta a szerszámot és az asztalra tette. Lefújta a finom fémreszeléket az asztalról, és felült rá, szemtől szembe foglyával.

– Ki… Kicsoda maga?! És mit… mit akar tőlem?

– Maradjunk annyiban, hogy először is szeretnék egy kicsit közelebbről megismerkedni veled. Mit szólsz hozzá?

A lekötözött férfi nem szólt semmit. Szeme sarkából egy pillantást vetett fogva tartója borostás arcára, majd lesütötte tekintetét. A mennyezetről hosszú dróton lelógó villanyégő fénye a szemébe világított. A kék köpenyes felsóhajtott.

– Itt kezdődött minden. Ebben a műhelyben. Az öregem készített a számomra egy pihekönnyű kalapácsot. Amíg az utcabeli gyerekek a labdát kergették, vagy ügyetlenül összetákolt botjaikkal partizánosdit játszottak, addig én egész álló napon át a használt szögeket egyenesítgettem kedvenc játékszeremmel. Tízéves sem múltam, amikor apám rám bízta egy vaskapu-rámának a hegesztését. Emlékszem, rettentően büszke voltam magamra, amikor a megrendelő eljött a kapuért és megdicsérte az öregemet az elvégzett munkáért…

Zsebéből egy gyűrött cigarettásdobozt húzott elő, gyufát sercintett és rágyújtott.

– Kérsz egy szippantást?

A lekötözött férfi a feléje nyújtott cigarettára pillantott, és megrázta a fejét.

– Magától értetődő volt, hogy gépészeten folytatom tanulmányaimat. A hadsereg után apám azt szerette volna, ha hazajövök, és átveszem a műhelyt, de én inkább a várost és az egyetemet választottam. Óriási reményekkel indultam neki az életnek. Végeláthatatlan termelési csarnokokban üzemeltetett ultramodern gépszerkezetek tervrajzának elkészítéséről ábrándoztam…

Mélyet szívott a cigarettába.

– Van valahol konyakom. Kérsz?

A mögötte levő szekrényből egy majdnem teli üveget vett elő.

– Egy kortyot.

Köpenye aljában megtörölte a szerszámok között álló poharat, félig öntötte a szesszel és foglya szájához emelte. A férfi nagyot kortyolt az italból, majd összerándult arccal elfordította a fejét. A maradékot a kék köpenyes egy hajtásra felhörpintette.

– Százszázalékos spiritusz, de az a lényeg, hogy üt. Még egyet?

– Nem…

– Ahogy gondolod… Én iszok még egyet. Most rajtad a sor!

– Rajtam…?

– Mesélni!

– Nincs semmi mesélnivalóm.

– Mindenkinek van.

– Nézze, uram, engem…

– Mester!

– Elnézést, mester… Látja, engem sokan ismernek, ebben a pillanatban már biztosan keresnek is… Ha elenged, ígérem, hogy…

A közvetlenül a füle mellett elröpült és a háta mögötti falon ripityára tört pohár a lekötözött férfiba fojtotta a szavakat.

– Ne ígérj semmit, hanem mesélj magadról, különben előveszem a fúrógépet! Vagy előtte még a harapófogót!

– Én…

– És eszedbe ne jusson még egyszer, akár burkoltan is, fenyegetőzni, mert a satuba szorítom és szétroppantom a heréidet! Eléggé világos voltam?!

– I… igen.

– Akkor kezdj el mesélni! Már nagyon kíváncsi vagyok…

– Rend… rendben… Semmi különöset nem mondhatok a gyerekkoromról… Én is falun nevelkedtem. Édesapám iskolaigazgató volt, édesanyám pedig tanítónő. Emiatt a tanárok mindig előzékenyek voltak velem szemben…, tudja, hogy van…, a diákok körében azonban nem élveztem osztatlan népszerűséget. Sokan beképzelt strébernek tartottak, ezért kerültek, mások pedig éppen azért keresték a társaságomat, mert kádergyerek voltam. Egyik hozzáállást sem szerettem… Elnézést, kaphatok vizet?

A kék köpenyes ajkait harapdálva a szekrényből poharat vett elő. A műhely végében levő csapnál teletöltötte, és megitatta foglyát.

– Kö… köszönöm.

A kék köpenyes bólintott, és félretette a poharat.

– Alig… alig vártam, hogy kiszabaduljak abból a környezetből. Az egyetem megváltást jelentett. Végre velem foglalkoztak, nem pedig apám fiával… Feleségemmel is ott találkoztam. Mindketten közgazdaságot tanultunk, ugyanazon az évfolyamon. Már első évben összejöttünk… Kettesben beutaztuk az egész országot, sőt még a környezőket is. Én…

Hirtelen elcsuklott a hangja. Lecsapta a fejét és halkan felzokogott.

– Tovább mi történt?

– Munkába álltunk… Összeházasodtunk… Gyerekeink születtek…

– Ennyi?

A lekötözött férfi könnyezve fogva tartója szemébe nézett.

– Igen, ennyi! Árulja el, mi rosszat tettem én önnek, hogy elszakít a feleségemtől és a két kislányomtól?!

A kék köpenyes elmosolyodott, és a parázsló csikkel egy újabb cigarettára gyújtott.

– Nekem is volt feleségem. Akárcsak te a tiédet, én is az egyetemi évek alatt ismertem meg őt. Egy koncerten. Sose felejtem el, ahogyan fekete szerelésében, iszonyatosan kifestve, feltupírozott hajjal torkaszakadtából énekelte, hogy nem akar egyedül lenni, mert jönnek a krokodilusok… Irodalmat tanult. Híres író szeretett volna lenni. Akarod hallani az egyik művét? Akkor írta, amikor először itt járt. Az után, hogy az esztergapadon szerelmeskedtünk…

Az asztalfiókból egy kissé gyűrött papírt húzott elő.

– A mű címe Vasemberek orgiája.

Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.

„Szeretkezni a fémmel.

A frigyrügy bugyraiban csordogáló enyvtől kifordult szeméremajkak közé csúsztatni a nikkelezett vascsövet, hatalmas kalapácsokkal ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni az émelyítő izgalomtól érpattanásig duzzadt hímtagot. Felkaszabolni az ütőeret az ágyék táján, higanycseppekkel dúsítani a véredényeket, majd biztosítótűvel elzárni a csapot. Felhasítani a bőrt a testen, s rég kiégett motorokat és rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba.

Fájdalomtól kidülledt szemmel szeretkezni a fémmel.

Forró csókoktól ragyogóra fényesített vasrudakkal kalimpálni a családi házak intim szobáiban elhelyezett radiátorok bordázatán, metropoliszok lepukkadt külvárosaiban létesült tömbépületek patkányszagú pincéiben letört repülőszárnyakkal, gőzmozdonykéményekkel és csónakpropellerekkel csörömpöltetni a táv-hővezetéket, autogén hegesztővel horpasztani posztmodern művészi remekekké a kiüresített pléhdobozokat, rekedten visító fúrógéppel támadni rá az autópályákon száguldó személygépkocsikra.

Gépjárművek füstpárájában szeretkezni a fémmel.

Az indusztriális zene dübörgő ritmusára és a vas andalító dallamára, ökölbeszorított mágnesekkel láncolni magunkhoz acélszívünk választottjait. Egymás karjaiba zuhanni, a mérhetetlen boldogságtól gépfegyvereket ropogtatni, töltényhüvelyeket dugni fel szeretteink piszkavassal és drótkefével fertőtlenített végbélnyílásába, széttárt lábak közé illeszteni a vágytól felizzott hús-olaj és fém-vér szerkentyűket, életet lehelni a lüktető gépezetbe.

Futószalagon szeretkezni a fémmel.

Hibrid robotokká nyilvánítani felebarátainkat. Szöges drótot húzni köréjük és eltorzított géphangon hirdetni nekik az igét, az ipari alkímia négy evangéliumát: az arany-, az ezüst-, a réz- és a króm-sacrát. Boncasztalokra fektetve elaltatni őket, fejükbe szilícium-csipet, mellkasukba pedig alumínium-lelket operálni be. Teremtőképességet plántálni tudatukba, ajzószerekkel ébreszteni fel őket a mesterséges kómából, majd kiszolgálni magunkat szabad akaratuknak.

Szeretkezni a fémmel.”

Elhallgatott. Elnyomta az ujjai között csonkig égett cigarettát, meghúzta a konyakos üveget, és idegesen a hajába túrt.

– És… mi történt… vele?

– Elment. És a gyereket is elvitte…

– De… Majd visszajön! Nekünk is volt az asszonnyal nehéz időszakunk, de helyrehoztuk. Elmentünk nyaralni! Vagy síelni! Több időt fordítottunk egymásra, és… aztán valahogy minden jobb lett…

A kék köpenyes előrehajolt, egészen a lekötözött férfi képébe.

– Marhára megható a pszichologizálásod, de ha másfél évig egy kibaszott vasat sem kapsz a munkádért, akkor kurvára nehéz újrahódítási szándékkal welness-hétvégére vinni az asszonyt, és miután a gennyes bank elviszi a fejed fölül a lakásodat, meg is érted, hogy elhagy…

– Én… Igazán sajnálom, de…

– Az egészben az a legbosszantóbb, hogy annak, aki igazgatóként rengeteg munkát, magas fizetéseket és a gyár felvirágoztatását ígérte, hitelfelvételre biztatva dolgozóit, a vállalat csődbemenetelekor a haja szála sem görbült… Legfeljebb szakmai kudarcának enyhítésére bankigazgató nejével látogatást tett valamelyik élményfürdőben. Visszatértekor pedig a neoliberális fundamentalizmus szabad piacának összeomlására fogta a történteket.

– Nézze… Mindig mindent el lehet rendezni…

– Úgy bizony!

A kék köpenyes az imént felolvasott szöveget egy csavarhúzóval a falra szögezte.

– Egy kritikus egyszer azt mondta a feleségemnek, hogy művei nem eléggé plasztikusak, túlságosan elvontak. Sajnálom, hogy nem láthatja, mekkorát tévedett…

– Uram, kérem…

– Mester! Hányszor kell még megismételnem?!

– Igen… Úgy van… Mester… Nézze…

Figyelembe sem véve a lekötözött férfi rimánkodását a kék köpenyes egymás után bekapcsolta a préshengert, az esztergapadot és a csiszológépet, a műhelyben iszonyatos zaj keletkezett. Borostás állát vakargatva a falra kitűzött papír elé állt.

– Lássuk csak, mit is ír… ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni a hímtagot… rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba… drótkefével fertőtlenített végbélnyílás… Izgalmasnak tűnik.

Felemelte az asztalról a fúrógépet, és mosolyogva végignézett mocorogni kezdő foglyán.

– Kérem! Ne… ne tegyen olyat, amit később megbánna…

– Azt már megtettem… Most csak visszaélek az így elnyert szabadságommal…

A sikolyt elnyelte a gépzaj.

Egy férfi kúszott a porban. Lassan, bizonytalanul vonszolta hosszú végtagjait. Szemében az égen repülő madár tükröződött. Veréb lehetett, szürke, jellemtelen veréb, ő mégis fecskének látta. Villás farkú füstifecskének, amilyenek egykoron száz számra sorakoztak a villanydrótokon. Zeneiskolából jövet sokszor eltöprengett azon, hogy le kellene jegyezni a frakkfarkú madarak által a fémszálakra felrajzolt hangjegyeket. Kottafüzetébe egyszer be is írta: Fecske-szonáta, de ennél tovább sose jutott.

A rátörő köhögéstől megtorpant. Fejét lógatva krákogott egyet, háta kérdőjelként görbült belé. Véreset köpött. Ragacsos nyála nyúlékony masszaként himbálózott tikkadt ajkai és a megcserepesedett föld között. Kézelőjével esetlenül megtörölte száját, és mély lélegzetet vett.

A körülötte levő sírokon sárga és piros tulipánok hajladoztak az enyhe tavaszi szélben. A virágok nagyanyját juttatták eszébe. Hajnalban kelt, félig töltötte vízzel a két hatalmas bádogvödröt, majd telirakta őket bimbózó tulipánokkal. Felöltötte kék köpenyét, fejére kötötte kendőjét, és a kormányra akasztva a vödröket, ósdi kerékpárján bekarikázott a városi piacra. Itt fekszik ő is valahol, fordult meg a fejében.

Öklendezni kezdett, egész teste belegörcsölt, úgy érezte, mintha beleit csomóba kötözték volna.

– Úristen, nézzétek!

A tizenéves lány undorodva mutatott a férfira. A társaság tagjai kíváncsian odapillantottak, de azonnal el is fordították fejüket.

– Mama, ez… Alex?

A térdig érő ruhát viselő hölgy meghökkenten meredt az idősödő asszonyra.

– Igen, ő az…

– Ismered?

A sötét öltönyös férfi érdeklődően nézett feleségére.

– Persze! Ugyanabba az iskolába jártunk, csak nem egy osztályba…

– Anyu, ez a… nyomorult annyi éves, mint te?!

Az asszony igenlően bólintott, és megigazítván fején a napszemüvegét, ismét édesanyjára pillantott.

– Hallottam a történetét, de nem gondoltam, hogy ennyire… Dolgozik valahol?

– Ugyan már!

– Legalább kap valamiféle segélyt?

– Tudtommal nem…

– Akkor miből él?!

– Alkalomadtán besegít ennek-annak a ház körüli munkákban…

Az idősödő asszony sóhajtva megvonta a vállát.

– Mi történt vele?

Rezignáltan vejére emelte tekintetét.

– Hosszú történet…

– Nem kellene segíteni rajta?

Gyengéden végigsimította kezét aggódó unokája hosszú haján.

– Jó lesz ő…

A megjegyzéshez senki sem fűzött hozzá semmit. Szótlanul folytatták a sétát a temetői sétányon.

A férfi letörölte szakálláról a hányadékot, felemelte fejét és üveges tekintettel a távolodó család után nézett.

*

Kínkeservesen feltápászkodott az útszéli árokból, és a kapukerítésig tántorgott. Megkapaszkodott a rozsdás vasrácsokban, és a gyalogjárdát söprögető öregember felé fordult.

– Adjon isten…, szomszéd!

– Neked is, fiam.

– Úgy látszik…, szép napunk lesz ma…

Imbolyogva felmutatott a felhőtlen égre.

– Ránk fér már, hosszú volt az idei tél… Te meg jobban teszed, ha ledőlsz egy kicsit.

– Az lesz…, szomszéd, az lesz… No… minden jót!

A bácsi egy pillantást vetett a dülöngélő alakra, majd folytatta a söprögetést.

A férfi elvánszorgott az ajtóig, lenyomta a kilincset, és mintha csak egy zsák krumpli lenne, beesett dohszagú otthonába. Lábfejével belökte maga mögött az ajtót, mire koromsötét lett az egész lakásban. Négykézlábra emelkedve, az utcára néző ablakhoz kúszott, és kissé felhúzta a rolettát, hogy némi napfény szűrődjön be a helyiségbe. Megpofozta gyűrött arcát, és a sarokban levő gázrezsóhoz mászott. Gyufát sercintett, meggyújtotta a parányi tűzhelyet, egy műanyagpalackból vizet löttyintett a kávéfőzőbe, és a lángkarikára helyezte. Amikor forrni kezdett a víz, felemelte a földről a kávésdobozt, ekkor szembesült azzal, hogy üres. A kurva életbe! – bukott ki belőle. Leemelte a kávéfőzőt a rezsóról, és a víz felét megpróbálta visszaönteni a palackba, nagy részét azonban magára csurgatta. A főzőben maradt vízbe kapargatta a doboz aljára és falára száradt kávét, megkavarta a főzetet és belekortyolt. Az íztől eltorzult az arca, dühében a tágra nyílt hűtőszekrényhez vágta az üres kávésdobozt. Bassza meg! – ordította. Elzárta a gázrezsót, s káromkodva leemelte a kisszekrényről a zacskó házilag vágott dohányt. Cigarettát sodort, majd rágyújtott. Újra belekortyolt a kávéba, de nem járt nagyobb sikerrel, dünnyögve felhörpintette az egészet, elnyomta a csikket, és bemászott az ágyba. Hanyatt feküdt, és egy darált hússal töltött kiflit húzott elő a zsebéből. Émelyegve beleharapott.

– Faszikém…, elégedett lehetsz…, a családod első osztályú kajával… és piával kísért ki… Remélem…, ugye…, nem haragszol, hogy… besegítettem… A pálinka… kerítés…szaggató erejű…, de zamatos… Valami spéci… külön…legesség! Hallod…, nem rossz ez a szokásotok…, csak ébernek kell lenni…, különben a kóbor ebek szart se hagynak… Mint azokból a szerencsétlenekből… Szana… szanaszét feküdtek… mindenfelé… Diribdarabokban, mint a szétszerelt bicikli… vagy a kibelezett jószág… Emlékszel…? Emlékszel?! Emlékszel, baszki?!!! Naná, hogy emlékszel… Te… mindentudó… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Baltazááááár! … Kis okostojás voltál mindig! És most mi van…? No?! Semmi sincs…, ugye?! A büdös… nagy… semmi! Az van! Az…

Elhallgatott. Pilledten bámulta az átázott mennyezeten éktelenkedő foltot, míg csak le nem csukódott a szeme. Kezéből a kiflivég a poros padlóra gurult.

*

Csendben ücsörgött a közért előtti kispadon. Térdére könyökölve kissé előrebukott, és füstöt eregetve a fűben rohangáló bogarakat figyelte. A boltból egy borostás alak lépett ki két sörösüveggel meg egy karton cigarettával a kezében. Hamuszínű, sűrű szemöldöke, nem kevésbé az orrnyerge menti karikák jellegzetes, idegen számára kissé ijesztő arcvonást kölcsönöztek neki. Koszos munkaruhája teli volt rászáradt malterdarabkákkal, szürke micisapkája alól őszülő hajtincsek kandikáltak ki. A falhoz döntött rozoga bringáján csüngő vászonszatyorba tette a cigarettát, és leült a férfi mellé a padra. Az egyik sört feléje nyújtotta.

– Nesze!

– Kösz…

– Egészségünkre!

Mindketten jól meghúzták az üveget.

– Az öregnél voltál?

– Nála bizony, a fene egye meg! Két hónap után végre eszébe jutott, hogy fizetni kéne valamit… Közben a cipőm az ördögé lett…

Lehajolt és jobb cipőjéről leoldotta a kócmadzagot, amely addig egybetartotta a levált talpat a cipő orrával.

– Egész nap így kellett melóznom… Te?

A másik férfi megrázta a fejét.

– Szar ügy! Én sem tudom, mihez kezdünk, ha ezt befejezzük. Átok ez az egész… Téged keresett Vírus?

– A napokban járt nálam.

– Mi a lófaszt akar már megint? Az asszony mondja, hogy nekem is telefonált…

– Semmi különös, a régi mese… Találtak egy új ügyvédet. Ez majd állítólag kihajtja az ügyünket…

– Hajtja a frászt! Ha lehetett volna, már megtették volna az elődei… Nem?! Szarházi mind egy szálig! Vírus nemkülönben.

– Ahogy mondod…

A cigarettavéget a bogarak közé pöccintette.

– És aláírtad?

– Alá…

– Tegyük fel…, egyszer mégiscsak kifizetnek valamit… De mikor?! Itt van, szegény Baltazár is elment…

– El bizony. Belebukott a mamaligás tányérjába, és már kész is volt…

A munkaruhás alak nem mondott semmit, a cipőnyíláson keresztül megtornáztatta lábujjait, és elbámészkodott az éppen érkezett vásárlón. A piros nadrágba és fehér blúzba öltözött asszonyság, mielőtt még az üzletbe lépett volna, az üvegajtó előtt finoman megigazította feltupírozott frizuráját. Mámorító illatfelhő áradt utána. A borostás férfi meglökte társát.

– Láttad?!

– Nem semmi a csaj…

– Belevaló ribanc volt már annak idején is… Emlékszem, Cézár egy házibulin a használatlan padlásszobában szétterített búzában dugta meg.

Hiányos fogsorát felvillantva, jóízűen felröhögött. A másik férfi is elmosolyodott.

– Még mindig nagyon jól tartja magát…

– Ne vicceljél, hát van neki miből… Képviselő, vagy mi…

– Fáj a segge a világra!

– Hm… Majd megsaccolom egy kicsit közelebbről. Legurítasz még egy sört?

A férfi bólintott, a borostás alak pedig összekötözve cipőjét, a két üres üveggel a bolt bejárata felé indult.

*

A gesztenyefa tövébe kuporodott, háttal a fa törzsének dőlve. Hol fölfelé tekintgetett, az égen kirajzolódott csillagképeket vizsgálva, hol pedig a hézagosan deszkázott kerítésen keresztül a házból kiszüremlő világosság felé pillantott. A szűk kis utca teljesen kihalt volt. A távolból macskanyávogás hallatszott. Megcsavart egy szál cigarettát, elszívta, majd némi erőfeszítéssel felemelkedett a guggoló testhelyzetből, és a kerítéshez lépett. Az egyik deszkába kapaszkodva, fellépett az alacsony betontalapzatra, előbb egyik lábát óvatosan átemelte a kerítésen, utána pedig a másikat is. Földre lépvén azonban megcsúszott, elveszítette egyensúlyát és térdre rogyott. A puffanásra a szomszéd kutya kísértetiesen felugatott. A zajra meghűlt benne a vér. Megvárta, hogy az eb elhallgasson, csak akkor merészkedett a házhoz. Az ablakpárkányba fogódzkodva, bekukucskált a szobába, a behúzott függönytől azonban semmit sem látott. Nagyot nyelt, és kétszer gyengén megkopogtatta az üveget. Mivel semmi visszajelzést nem kapott, másodszor valamivel bátrabban verte meg az ablaküveget. A következő pillanatban odabent hirtelen minden fény kialudt.

– Anna! Hallod…, Anna…, ne félj! Én vagyok az… Anna… tudom, hogy hallasz… Nem kell félned, én…

– Ki az ördög vagy ilyen tájban?!

– Én vagyok az… Anna… Nem… nem ismered meg a hangom?

– Alex?! Szentséges ég, mit keresel te ilyenkor itt?

– Engedj be…

– Még mit nem akarnál?!

– Engedj be…, ha mondom…

– Minek?!

– Beszélni szeretnék… veled…

– Majd holnap megbeszéljük.

– De… én most akarok!

– Részeg vagy!

– Hát aztán…

– Hogy nem szégyelled magad, éjnek évadján ide esz a fene…

– Én… én szégyelljem magam?! Én?! Miért… miért kellene nekem szégyellnem… magam?

– Miért?! Még kérded? Nézz magadra! Alig forog a nyelved, és alig állsz a lábadon.

– De én… Én soha senkinek…, de senkinek semmi rosszat nem tettem… Én…

– Menj haza, aludd ki magad, és gyere el szépen holnap reggel, lesz munka, fel kell ásni a kertet, és…

– Nem megyek innen sehova!

– Alex…

– Fogd be a szádat! Én… szégyelljem… magam? Te szégyelld magad! Ma reggel… megtudtam, hogy rád nem számíthatok a bajban… Pedig máskor jó vagyok… Ugye? Ha dolgozni kell… vagy ha… No hagyjuk… Mire vágsz föl annyira?! Egy vénasszony vagy hozzám…

– Tűnj el innen azonnal, mert…

– Mert mi lesz?!

– Alex… Szépen kérlek, menj el, máskülönben kénytelen leszek kihívni a rendőrséget.

– Felőlem az atyaúristent is lehívhatod az égről… Ő is kinyalhatja, meg te is, meg… Mindannyian kinyalhatjátok! Innen egy tapodtat sem mozdulok… Nem én… Nem…

Elhallgatott. Hátát a falhoz nyomta, és az ablak alá ült. Feje bágyadtan hanyatlott le vállára.