Sándor Zoltán összes bejegyzése

1973-ban született Nagybecskereken. Az Újvidéki Egyetem Jogi Karán folytatta tanulmányait. A Magyar Szó napilap munkatársa és a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Eddigi munkásságát Herceg János Irodalmi Díjjal jutalmazták. 2011-ben Gion Nándor prózaírói ösztöndíjat kapott. Napjainkig négy önálló kötete jelent meg, a legutóbbi 2006-ban, eMese címmel. Szabadkán él.

Vasemberek orgiája

 

A préshenger dübörgő hangja az egész műhelyt betöltötte. A géppel szembe levő széken ülő férfi megrettenve figyelte a pillanatok alatt összelapított bádoglemezt. Önkéntelenül is összeszorította hátrakötözött ökleit, és amennyire a kötél engedte, összedörzsölte székhez rögzített lábait. A kék köpenyes fiatalember kikapcsolta a szerkezetet és maga elé emelte a pléhdarabot. Levette a falról az egyik kalapácsot, és gyengéden ráütött vele a lemezre. A vékony fém visszhangzó moraja kísértetiesen zúgott a hangos gépzaj elnémulása után.

– Imádom ezt a hangot… Mint amikor a szél keresztülfúj egy hosszú csövön. Te mit szólsz hozzá?

– Nem… Nem tudom. Uram, kérem, én…

– Mester!

– Igen… Igen, mester… Ez valami tévedés lehet. Miért… és mi szándékkal hurcolt ide?

A kék köpenyes mereven végigmérte foglyát, és egykedvűen újra megsuhintotta a horganylemezt.

– Mondhatnám, azért, hogy hangversenyt adjak neked, de ez nem felelne meg teljesen az igazságnak.

Az esztergapadra helyezte a kalapácsot és a rezgő pléhdarabot, és a satuhoz lépett. Egy fejszefejet erősített belé, és a reszelővel finoman élesíteni kezdte.

– Ha kiszabadításomért magas váltságdíjban reménykedik, akkor ki kell ábrándítanom, mert téves személyt rabolt el… Az én anyagi lehetőségeim nem akkorák, hogy…

– Ejtettem én egyetlen szót is ilyesmiről?!

– Nem, de…

– Hirtelen azt sem tudom, hogy élénknek vagy inkább sekélyesnek nevezném a képzelőerődet, de ha segít, megnyugtathatlak, hogy eszem ágában sincs egy megindító túszdráma negatív hőse lenni.

Abbahagyta a reszelést, és ujjaival óvatosan leellenőrizte a fejsze élét. Elégedetten bólogatva kivette a satuból a szerszámot, és a lekötözött férfihez lépett vele.

– Mit akar ezzel?!

– Megmutatom, mennyire éles. Akár még borotválkozni is lehetne vele.

Lassan végighúzta a fejsze élét a fogoly arcán.

– Kérem, ne, én… Segítség!!! Kérem, segítsen valaki!

A kék köpenyes dühösen pofon vágta, a fejszét a satuasztalra dobta és a szekrényből egy fúrógépet vett elő. Bedugta a csatlakozóba és a lekötözött férfi elé állt. Az illető szipogva figyelte, eleredt orrából egy vércsepp pottyant fehér ingére.

– Szeretném, hogy tudd: pincében vagyunk, mélyen a föld alatt, egy isten háta mögötti faluban, a világ végén. A szomszédok meghaltak, gyermekeik a városba költöztek. Nincs esély, hogy bárki is meghalljon, de ha mégis idegesíteni szeretnél óbégatásoddal, módomban áll változtatni azon.

Bekapcsolta a fúrógépet, és a férfi arca felé közelítette a vékony fúróhegyet.

– A technika csodája! Ötezer fordulat percenként! Néhány pillanat alatt áthatol a legkeményebb csonton is! Elhiszed?

– Igen… Elhiszem.

A kék köpenyes kikapcsolta a szerszámot és az asztalra tette. Lefújta a finom fémreszeléket az asztalról, és felült rá, szemtől szembe foglyával.

– Ki… Kicsoda maga?! És mit… mit akar tőlem?

– Maradjunk annyiban, hogy először is szeretnék egy kicsit közelebbről megismerkedni veled. Mit szólsz hozzá?

A lekötözött férfi nem szólt semmit. Szeme sarkából egy pillantást vetett fogva tartója borostás arcára, majd lesütötte tekintetét. A mennyezetről hosszú dróton lelógó villanyégő fénye a szemébe világított. A kék köpenyes felsóhajtott.

– Itt kezdődött minden. Ebben a műhelyben. Az öregem készített a számomra egy pihekönnyű kalapácsot. Amíg az utcabeli gyerekek a labdát kergették, vagy ügyetlenül összetákolt botjaikkal partizánosdit játszottak, addig én egész álló napon át a használt szögeket egyenesítgettem kedvenc játékszeremmel. Tízéves sem múltam, amikor apám rám bízta egy vaskapu-rámának a hegesztését. Emlékszem, rettentően büszke voltam magamra, amikor a megrendelő eljött a kapuért és megdicsérte az öregemet az elvégzett munkáért…

Zsebéből egy gyűrött cigarettásdobozt húzott elő, gyufát sercintett és rágyújtott.

– Kérsz egy szippantást?

A lekötözött férfi a feléje nyújtott cigarettára pillantott, és megrázta a fejét.

– Magától értetődő volt, hogy gépészeten folytatom tanulmányaimat. A hadsereg után apám azt szerette volna, ha hazajövök, és átveszem a műhelyt, de én inkább a várost és az egyetemet választottam. Óriási reményekkel indultam neki az életnek. Végeláthatatlan termelési csarnokokban üzemeltetett ultramodern gépszerkezetek tervrajzának elkészítéséről ábrándoztam…

Mélyet szívott a cigarettába.

– Van valahol konyakom. Kérsz?

A mögötte levő szekrényből egy majdnem teli üveget vett elő.

– Egy kortyot.

Köpenye aljában megtörölte a szerszámok között álló poharat, félig öntötte a szesszel és foglya szájához emelte. A férfi nagyot kortyolt az italból, majd összerándult arccal elfordította a fejét. A maradékot a kék köpenyes egy hajtásra felhörpintette.

– Százszázalékos spiritusz, de az a lényeg, hogy üt. Még egyet?

– Nem…

– Ahogy gondolod… Én iszok még egyet. Most rajtad a sor!

– Rajtam…?

– Mesélni!

– Nincs semmi mesélnivalóm.

– Mindenkinek van.

– Nézze, uram, engem…

– Mester!

– Elnézést, mester… Látja, engem sokan ismernek, ebben a pillanatban már biztosan keresnek is… Ha elenged, ígérem, hogy…

A közvetlenül a füle mellett elröpült és a háta mögötti falon ripityára tört pohár a lekötözött férfiba fojtotta a szavakat.

– Ne ígérj semmit, hanem mesélj magadról, különben előveszem a fúrógépet! Vagy előtte még a harapófogót!

– Én…

– És eszedbe ne jusson még egyszer, akár burkoltan is, fenyegetőzni, mert a satuba szorítom és szétroppantom a heréidet! Eléggé világos voltam?!

– I… igen.

– Akkor kezdj el mesélni! Már nagyon kíváncsi vagyok…

– Rend… rendben… Semmi különöset nem mondhatok a gyerekkoromról… Én is falun nevelkedtem. Édesapám iskolaigazgató volt, édesanyám pedig tanítónő. Emiatt a tanárok mindig előzékenyek voltak velem szemben…, tudja, hogy van…, a diákok körében azonban nem élveztem osztatlan népszerűséget. Sokan beképzelt strébernek tartottak, ezért kerültek, mások pedig éppen azért keresték a társaságomat, mert kádergyerek voltam. Egyik hozzáállást sem szerettem… Elnézést, kaphatok vizet?

A kék köpenyes ajkait harapdálva a szekrényből poharat vett elő. A műhely végében levő csapnál teletöltötte, és megitatta foglyát.

– Kö… köszönöm.

A kék köpenyes bólintott, és félretette a poharat.

– Alig… alig vártam, hogy kiszabaduljak abból a környezetből. Az egyetem megváltást jelentett. Végre velem foglalkoztak, nem pedig apám fiával… Feleségemmel is ott találkoztam. Mindketten közgazdaságot tanultunk, ugyanazon az évfolyamon. Már első évben összejöttünk… Kettesben beutaztuk az egész országot, sőt még a környezőket is. Én…

Hirtelen elcsuklott a hangja. Lecsapta a fejét és halkan felzokogott.

– Tovább mi történt?

– Munkába álltunk… Összeházasodtunk… Gyerekeink születtek…

– Ennyi?

A lekötözött férfi könnyezve fogva tartója szemébe nézett.

– Igen, ennyi! Árulja el, mi rosszat tettem én önnek, hogy elszakít a feleségemtől és a két kislányomtól?!

A kék köpenyes elmosolyodott, és a parázsló csikkel egy újabb cigarettára gyújtott.

– Nekem is volt feleségem. Akárcsak te a tiédet, én is az egyetemi évek alatt ismertem meg őt. Egy koncerten. Sose felejtem el, ahogyan fekete szerelésében, iszonyatosan kifestve, feltupírozott hajjal torkaszakadtából énekelte, hogy nem akar egyedül lenni, mert jönnek a krokodilusok… Irodalmat tanult. Híres író szeretett volna lenni. Akarod hallani az egyik művét? Akkor írta, amikor először itt járt. Az után, hogy az esztergapadon szerelmeskedtünk…

Az asztalfiókból egy kissé gyűrött papírt húzott elő.

– A mű címe Vasemberek orgiája.

Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.

„Szeretkezni a fémmel.

A frigyrügy bugyraiban csordogáló enyvtől kifordult szeméremajkak közé csúsztatni a nikkelezett vascsövet, hatalmas kalapácsokkal ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni az émelyítő izgalomtól érpattanásig duzzadt hímtagot. Felkaszabolni az ütőeret az ágyék táján, higanycseppekkel dúsítani a véredényeket, majd biztosítótűvel elzárni a csapot. Felhasítani a bőrt a testen, s rég kiégett motorokat és rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba.

Fájdalomtól kidülledt szemmel szeretkezni a fémmel.

Forró csókoktól ragyogóra fényesített vasrudakkal kalimpálni a családi házak intim szobáiban elhelyezett radiátorok bordázatán, metropoliszok lepukkadt külvárosaiban létesült tömbépületek patkányszagú pincéiben letört repülőszárnyakkal, gőzmozdonykéményekkel és csónakpropellerekkel csörömpöltetni a táv-hővezetéket, autogén hegesztővel horpasztani posztmodern művészi remekekké a kiüresített pléhdobozokat, rekedten visító fúrógéppel támadni rá az autópályákon száguldó személygépkocsikra.

Gépjárművek füstpárájában szeretkezni a fémmel.

Az indusztriális zene dübörgő ritmusára és a vas andalító dallamára, ökölbeszorított mágnesekkel láncolni magunkhoz acélszívünk választottjait. Egymás karjaiba zuhanni, a mérhetetlen boldogságtól gépfegyvereket ropogtatni, töltényhüvelyeket dugni fel szeretteink piszkavassal és drótkefével fertőtlenített végbélnyílásába, széttárt lábak közé illeszteni a vágytól felizzott hús-olaj és fém-vér szerkentyűket, életet lehelni a lüktető gépezetbe.

Futószalagon szeretkezni a fémmel.

Hibrid robotokká nyilvánítani felebarátainkat. Szöges drótot húzni köréjük és eltorzított géphangon hirdetni nekik az igét, az ipari alkímia négy evangéliumát: az arany-, az ezüst-, a réz- és a króm-sacrát. Boncasztalokra fektetve elaltatni őket, fejükbe szilícium-csipet, mellkasukba pedig alumínium-lelket operálni be. Teremtőképességet plántálni tudatukba, ajzószerekkel ébreszteni fel őket a mesterséges kómából, majd kiszolgálni magunkat szabad akaratuknak.

Szeretkezni a fémmel.”

Elhallgatott. Elnyomta az ujjai között csonkig égett cigarettát, meghúzta a konyakos üveget, és idegesen a hajába túrt.

– És… mi történt… vele?

– Elment. És a gyereket is elvitte…

– De… Majd visszajön! Nekünk is volt az asszonnyal nehéz időszakunk, de helyrehoztuk. Elmentünk nyaralni! Vagy síelni! Több időt fordítottunk egymásra, és… aztán valahogy minden jobb lett…

A kék köpenyes előrehajolt, egészen a lekötözött férfi képébe.

– Marhára megható a pszichologizálásod, de ha másfél évig egy kibaszott vasat sem kapsz a munkádért, akkor kurvára nehéz újrahódítási szándékkal welness-hétvégére vinni az asszonyt, és miután a gennyes bank elviszi a fejed fölül a lakásodat, meg is érted, hogy elhagy…

– Én… Igazán sajnálom, de…

– Az egészben az a legbosszantóbb, hogy annak, aki igazgatóként rengeteg munkát, magas fizetéseket és a gyár felvirágoztatását ígérte, hitelfelvételre biztatva dolgozóit, a vállalat csődbemenetelekor a haja szála sem görbült… Legfeljebb szakmai kudarcának enyhítésére bankigazgató nejével látogatást tett valamelyik élményfürdőben. Visszatértekor pedig a neoliberális fundamentalizmus szabad piacának összeomlására fogta a történteket.

– Nézze… Mindig mindent el lehet rendezni…

– Úgy bizony!

A kék köpenyes az imént felolvasott szöveget egy csavarhúzóval a falra szögezte.

– Egy kritikus egyszer azt mondta a feleségemnek, hogy művei nem eléggé plasztikusak, túlságosan elvontak. Sajnálom, hogy nem láthatja, mekkorát tévedett…

– Uram, kérem…

– Mester! Hányszor kell még megismételnem?!

– Igen… Úgy van… Mester… Nézze…

Figyelembe sem véve a lekötözött férfi rimánkodását a kék köpenyes egymás után bekapcsolta a préshengert, az esztergapadot és a csiszológépet, a műhelyben iszonyatos zaj keletkezett. Borostás állát vakargatva a falra kitűzött papír elé állt.

– Lássuk csak, mit is ír… ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni a hímtagot… rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba… drótkefével fertőtlenített végbélnyílás… Izgalmasnak tűnik.

Felemelte az asztalról a fúrógépet, és mosolyogva végignézett mocorogni kezdő foglyán.

– Kérem! Ne… ne tegyen olyat, amit később megbánna…

– Azt már megtettem… Most csak visszaélek az így elnyert szabadságommal…

A sikolyt elnyelte a gépzaj.

Térdről a világ

 

Egy férfi kúszott a porban. Lassan, bizonytalanul vonszolta hosszú végtagjait. Szemében az égen repülő madár tükröződött. Veréb lehetett, szürke, jellemtelen veréb, ő mégis fecskének látta. Villás farkú füstifecskének, amilyenek egykoron száz számra sorakoztak a villanydrótokon. Zeneiskolából jövet sokszor eltöprengett azon, hogy le kellene jegyezni a frakkfarkú madarak által a fémszálakra felrajzolt hangjegyeket. Kottafüzetébe egyszer be is írta: Fecske-szonáta, de ennél tovább sose jutott.

A rátörő köhögéstől megtorpant. Fejét lógatva krákogott egyet, háta kérdőjelként görbült belé. Véreset köpött. Ragacsos nyála nyúlékony masszaként himbálózott tikkadt ajkai és a megcserepesedett föld között. Kézelőjével esetlenül megtörölte száját, és mély lélegzetet vett.

A körülötte levő sírokon sárga és piros tulipánok hajladoztak az enyhe tavaszi szélben. A virágok nagyanyját juttatták eszébe. Hajnalban kelt, félig töltötte vízzel a két hatalmas bádogvödröt, majd telirakta őket bimbózó tulipánokkal. Felöltötte kék köpenyét, fejére kötötte kendőjét, és a kormányra akasztva a vödröket, ósdi kerékpárján bekarikázott a városi piacra. Itt fekszik ő is valahol, fordult meg a fejében.

Öklendezni kezdett, egész teste belegörcsölt, úgy érezte, mintha beleit csomóba kötözték volna.

– Úristen, nézzétek!

A tizenéves lány undorodva mutatott a férfira. A társaság tagjai kíváncsian odapillantottak, de azonnal el is fordították fejüket.

– Mama, ez… Alex?

A térdig érő ruhát viselő hölgy meghökkenten meredt az idősödő asszonyra.

– Igen, ő az…

– Ismered?

A sötét öltönyös férfi érdeklődően nézett feleségére.

– Persze! Ugyanabba az iskolába jártunk, csak nem egy osztályba…

– Anyu, ez a… nyomorult annyi éves, mint te?!

Az asszony igenlően bólintott, és megigazítván fején a napszemüvegét, ismét édesanyjára pillantott.

– Hallottam a történetét, de nem gondoltam, hogy ennyire… Dolgozik valahol?

– Ugyan már!

– Legalább kap valamiféle segélyt?

– Tudtommal nem…

– Akkor miből él?!

– Alkalomadtán besegít ennek-annak a ház körüli munkákban…

Az idősödő asszony sóhajtva megvonta a vállát.

– Mi történt vele?

Rezignáltan vejére emelte tekintetét.

– Hosszú történet…

– Nem kellene segíteni rajta?

Gyengéden végigsimította kezét aggódó unokája hosszú haján.

– Jó lesz ő…

A megjegyzéshez senki sem fűzött hozzá semmit. Szótlanul folytatták a sétát a temetői sétányon.

A férfi letörölte szakálláról a hányadékot, felemelte fejét és üveges tekintettel a távolodó család után nézett.

 

*

 

Kínkeservesen feltápászkodott az útszéli árokból, és a kapukerítésig tántorgott. Megkapaszkodott a rozsdás vasrácsokban, és a gyalogjárdát söprögető öregember felé fordult.

– Adjon isten…, szomszéd!

– Neked is, fiam.

– Úgy látszik…, szép napunk lesz ma…

Imbolyogva felmutatott a felhőtlen égre.

– Ránk fér már, hosszú volt az idei tél… Te meg jobban teszed, ha ledőlsz egy kicsit.

– Az lesz…, szomszéd, az lesz… No… minden jót!

A bácsi egy pillantást vetett a dülöngélő alakra, majd folytatta a söprögetést.

A férfi elvánszorgott az ajtóig, lenyomta a kilincset, és mintha csak egy zsák krumpli lenne, beesett dohszagú otthonába. Lábfejével belökte maga mögött az ajtót, mire koromsötét lett az egész lakásban. Négykézlábra emelkedve, az utcára néző ablakhoz kúszott, és kissé felhúzta a rolettát, hogy némi napfény szűrődjön be a helyiségbe. Megpofozta gyűrött arcát, és a sarokban levő gázrezsóhoz mászott. Gyufát sercintett, meggyújtotta a parányi tűzhelyet, egy műanyagpalackból vizet löttyintett a kávéfőzőbe, és a lángkarikára helyezte. Amikor forrni kezdett a víz, felemelte a földről a kávésdobozt, ekkor szembesült azzal, hogy üres. A kurva életbe! – bukott ki belőle. Leemelte a kávéfőzőt a rezsóról, és a víz felét megpróbálta visszaönteni a palackba, nagy részét azonban magára csurgatta. A főzőben maradt vízbe kapargatta a doboz aljára és falára száradt kávét, megkavarta a főzetet és belekortyolt. Az íztől eltorzult az arca, dühében a tágra nyílt hűtőszekrényhez vágta az üres kávésdobozt. Bassza meg! – ordította. Elzárta a gázrezsót, s káromkodva leemelte a kisszekrényről a zacskó házilag vágott dohányt. Cigarettát sodort, majd rágyújtott. Újra belekortyolt a kávéba, de nem járt nagyobb sikerrel, dünnyögve felhörpintette az egészet, elnyomta a csikket, és bemászott az ágyba. Hanyatt feküdt, és egy darált hússal töltött kiflit húzott elő a zsebéből. Émelyegve beleharapott.

– Faszikém…, elégedett lehetsz…, a családod első osztályú kajával… és piával kísért ki… Remélem…, ugye…, nem haragszol, hogy… besegítettem… A pálinka… kerítés…szaggató erejű…, de zamatos… Valami spéci… külön…legesség! Hallod…, nem rossz ez a szokásotok…, csak ébernek kell lenni…, különben a kóbor ebek szart se hagynak… Mint azokból a szerencsétlenekből… Szana… szanaszét feküdtek… mindenfelé… Diribdarabokban, mint a szétszerelt bicikli… vagy a kibelezett jószág… Emlékszel…? Emlékszel?! Emlékszel, baszki?!!! Naná, hogy emlékszel… Te… mindentudó… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Baltazááááár! … Kis okostojás voltál mindig! És most mi van…? No?! Semmi sincs…, ugye?! A büdös… nagy… semmi! Az van! Az…

Elhallgatott. Pilledten bámulta az átázott mennyezeten éktelenkedő foltot, míg csak le nem csukódott a szeme. Kezéből a kiflivég a poros padlóra gurult.

 

*

 

Csendben ücsörgött a közért előtti kispadon. Térdére könyökölve kissé előrebukott, és füstöt eregetve a fűben rohangáló bogarakat figyelte. A boltból egy borostás alak lépett ki két sörösüveggel meg egy karton cigarettával a kezében. Hamuszínű, sűrű szemöldöke, nem kevésbé az orrnyerge menti karikák jellegzetes, idegen számára kissé ijesztő arcvonást kölcsönöztek neki. Koszos munkaruhája teli volt rászáradt malterdarabkákkal, szürke micisapkája alól őszülő hajtincsek kandikáltak ki. A falhoz döntött rozoga bringáján csüngő vászonszatyorba tette a cigarettát, és leült a férfi mellé a padra. Az egyik sört feléje nyújtotta.

– Nesze!

– Kösz…

– Egészségünkre!

Mindketten jól meghúzták az üveget.

– Az öregnél voltál?

– Nála bizony, a fene egye meg! Két hónap után végre eszébe jutott, hogy fizetni kéne valamit… Közben a cipőm az ördögé lett…

Lehajolt és jobb cipőjéről leoldotta a kócmadzagot, amely addig egybetartotta a levált talpat a cipő orrával.

– Egész nap így kellett melóznom… Te?

A másik férfi megrázta a fejét.

– Szar ügy! Én sem tudom, mihez kezdünk, ha ezt befejezzük. Átok ez az egész… Téged keresett Vírus?

– A napokban járt nálam.

– Mi a lófaszt akar már megint? Az asszony mondja, hogy nekem is telefonált…

– Semmi különös, a régi mese… Találtak egy új ügyvédet. Ez majd állítólag kihajtja az ügyünket…

– Hajtja a frászt! Ha lehetett volna, már megtették volna az elődei… Nem?! Szarházi mind egy szálig! Vírus nemkülönben.

– Ahogy mondod…

A cigarettavéget a bogarak közé pöccintette.

– És aláírtad?

– Alá…

– Tegyük fel…, egyszer mégiscsak kifizetnek valamit… De mikor?! Itt van, szegény Baltazár is elment…

– El bizony. Belebukott a mamaligás tányérjába, és már kész is volt…

A munkaruhás alak nem mondott semmit, a cipőnyíláson keresztül megtornáztatta lábujjait, és elbámészkodott az éppen érkezett vásárlón. A piros nadrágba és fehér blúzba öltözött asszonyság, mielőtt még az üzletbe lépett volna, az üvegajtó előtt finoman megigazította feltupírozott frizuráját. Mámorító illatfelhő áradt utána. A borostás férfi meglökte társát.

– Láttad?!

– Nem semmi a csaj…

– Belevaló ribanc volt már annak idején is… Emlékszem, Cézár egy házibulin a használatlan padlásszobában szétterített búzában dugta meg.

Hiányos fogsorát felvillantva, jóízűen felröhögött. A másik férfi is elmosolyodott.

– Még mindig nagyon jól tartja magát…

– Ne vicceljél, hát van neki miből… Képviselő, vagy mi…

– Fáj a segge a világra!

– Hm… Majd megsaccolom egy kicsit közelebbről. Legurítasz még egy sört?

A férfi bólintott, a borostás alak pedig összekötözve cipőjét, a két üres üveggel a bolt bejárata felé indult.

 

*

 

A gesztenyefa tövébe kuporodott, háttal a fa törzsének dőlve. Hol fölfelé tekintgetett, az égen kirajzolódott csillagképeket vizsgálva, hol pedig a hézagosan deszkázott kerítésen keresztül a házból kiszüremlő világosság felé pillantott. A szűk kis utca teljesen kihalt volt. A távolból macskanyávogás hallatszott. Megcsavart egy szál cigarettát, elszívta, majd némi erőfeszítéssel felemelkedett a guggoló testhelyzetből, és a kerítéshez lépett. Az egyik deszkába kapaszkodva, fellépett az alacsony betontalapzatra, előbb egyik lábát óvatosan átemelte a kerítésen, utána pedig a másikat is. Földre lépvén azonban megcsúszott, elveszítette egyensúlyát és térdre rogyott. A puffanásra a szomszéd kutya kísértetiesen felugatott. A zajra meghűlt benne a vér. Megvárta, hogy az eb elhallgasson, csak akkor merészkedett a házhoz. Az ablakpárkányba fogódzkodva, bekukucskált a szobába, a behúzott függönytől azonban semmit sem látott. Nagyot nyelt, és kétszer gyengén megkopogtatta az üveget. Mivel semmi visszajelzést nem kapott, másodszor valamivel bátrabban verte meg az ablaküveget. A következő pillanatban odabent hirtelen minden fény kialudt.

– Anna! Hallod…, Anna…, ne félj! Én vagyok az… Anna… tudom, hogy hallasz… Nem kell félned, én…

– Ki az ördög vagy ilyen tájban?!

– Én vagyok az… Anna… Nem… nem ismered meg a hangom?

– Alex?! Szentséges ég, mit keresel te ilyenkor itt?

– Engedj be…

– Még mit nem akarnál?!

– Engedj be…, ha mondom…

– Minek?!

– Beszélni szeretnék… veled…

– Majd holnap megbeszéljük.

– De… én most akarok!

– Részeg vagy!

– Hát aztán…

– Hogy nem szégyelled magad, éjnek évadján ide esz a fene…

– Én… én szégyelljem magam?! Én?! Miért… miért kellene nekem szégyellnem… magam?

– Miért?! Még kérded? Nézz magadra! Alig forog a nyelved, és alig állsz a lábadon.

– De én… Én soha senkinek…, de senkinek semmi rosszat nem tettem… Én…

– Menj haza, aludd ki magad, és gyere el szépen holnap reggel, lesz munka, fel kell ásni a kertet, és…

– Nem megyek innen sehova!

– Alex…

– Fogd be a szádat! Én… szégyelljem… magam? Te szégyelld magad! Ma reggel… megtudtam, hogy rád nem számíthatok a bajban… Pedig máskor jó vagyok… Ugye? Ha dolgozni kell… vagy ha… No hagyjuk… Mire vágsz föl annyira?! Egy vénasszony vagy hozzám…

– Tűnj el innen azonnal, mert…

– Mert mi lesz?!

– Alex… Szépen kérlek, menj el, máskülönben kénytelen leszek kihívni a rendőrséget.

– Felőlem az atyaúristent is lehívhatod az égről… Ő is kinyalhatja, meg te is, meg… Mindannyian kinyalhatjátok! Innen egy tapodtat sem mozdulok… Nem én… Nem…

Elhallgatott. Hátát a falhoz nyomta, és az ablak alá ült. Feje bágyadtan hanyatlott le vállára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az élő J. K.

Hét tündérmese a cinikus és melankolikus J. K.-ról
– a világűr gyöngyszemű utasáról

J. K. szánkózik

Úgy esett, hogy a lurkó J. K. szülei elutaztak, és neki egyedül kellett elmennie az iskolában megszervezett alkalmi ünnepségre – átvenni a Télapó ajándékát. Igaz, apukájával még egyszer sem találkozott élete folyamán, mivel az – egy külföldi részvénytársaság ügyvezetőjeként – állandóan úton volt, de emiatt nem érheti szemrehányás, hisz örökös távolléte ellenére lelkiismeretesen gondoskodott fiáról: havonta ruhaneműkkel, készpénzzel, édességgel és kisebb-nagyobb játékokkal teli csomagot küldött neki. Most azonban anyukája is ellátogatott arra a tüneményes szigetre, ahol apukája tartózkodott éppen, hogy megbeszéljék az átköltözés apróságait, s végre valahára együtt lehessen a család.
A lurkó J. K. a háttérben húzódott meg, egy meleg radiátornál. A sietésre semmi oka sem volt. Annál inkább a többieknek. Amint a Télapó megjelent a nagy előcsarnokban – ami ezúttal kicsinek bizonyult –, megindult a tolongás. Szervezés, rendfenntartás érvényét vesztette. Az a gyerek került leghamarab a Télapó ölébe, akinek apukája vagy anyukája a legjobban tolakodott. Miután pedig odakerült és átvette a tarka zacskóba csomagolt ajándékot, annak rendje és módja szerint lefényképezkedett. J. K. nem értette, hová sietnek ennyire az emberek.
Néhány szülő megsajnálta a háttérben gubbasztó, alkalmatlanul felöltözött, kissé kócos J. K.-t. Felajánlották neki segítségüket, hogy minél hamarabb a Télapó ölébe kerülhessen ő is, de J. K. mosolyogva utasította el az ajánlatot.
Későre járt, amikor az utolsó szülő is elhagyta az iskolát gyermekével. A fényképész már alig állt a lábán. A Télapó lábai teljesen elzsibbadtak a kisgyerekülepek súlya alatt. Körülnézett, és látván, hogy még csak J. K. maradt, magához szólította:
– Gyere ide, fiam, te is!
J. K. nem ellenkezett. Odament. A Télapó éppen az ölébe akarta ültetni, amikor egy idős néni a füléhez hajolt, belemormogott valamit, majd kipirult arccal elkotródott a tanáriba.
– Izé… – szólalt meg a Télapó azután, hogy ketten maradtak.
A fényképész letelepedett a sarokba, és jóízűen vedelte a konyakot.
– Tudod…, hogyan is mondjam… – dadogta a fehér műszakállas alak, majd hamarjában kimondta: – A Télapónak elfogyott az ajándéka, nagyon sajnálom, hogy…
– Ne is eméssze magát emiatt – nyugtatta meg a kölyök J. K. – Nincs nekem szükségem arra a bugyuta földgömbre. De ha igazán nagylelkű akar lenni irántam, jöjjön el most velem szánkózni.
– Most?! – lepődött meg a pirosöltözékes férfi. – Mit szólnak majd a szüleid?
– Azok messze vannak.
– De hát, hogyan?! Hó sincs!
– Ugyan, ugyan – méltatlankodott J. K. –, Télapó létére ilyen közönséges. Jöjjön csak – mondta, majd felsegítette és a kijárat felé vezette a megrökönyödött alakot.
Amint kiértek a friss, hideg levegőre, a Télapó bebizonyosodott afelől, hogy a lurkó J. K. nem beszélt félre, a magas ég aljáról óriási fehér hópelyhek hulldogáltak lefelé. Érkezésükkor nedves kis flekket csókoltak a kabátra.
– Bejön vagy megvár, míg kihozom a szánkót? – kérdezte J. K. a Télapótól, amikor szülőházához értek.
– Inkább megvárlak.
A kölyök J. K. másodperceken belül megérkezett a szánkóval.
– Nézd! – mutatott a Télapó a postaládára. – Van benne valami.
J. K. kivette. Egy képeslap volt. Ez állt rajta:
MERRY CHRISTMAST!
Miután pedig kinyitotta, gépies, mégis csúnya kézírással:
Boldog szülinapot!
Fiamnak a paradicsomból!
– Kitől kaptad? – érdeklődött a Télapó.
– Apámtól – válaszolta közömbösen J. K. és zsebébe csúsztatta a képeslapot. – Gyerünk már, kitavaszodik, mire elkezdenénk szánkózni!
A település mellett kanyargó folyó felé vették az irányt. Szerencsére a közelben volt utcai megvilágosítás, a töltésoldal pedig ideális terepet nyújtott a legközkedveltebb téli hobbi űzéséhez. Ráültek hát a szánra, és HOPP! lefelé. Felesleges volna részletezni a lurkó J. K. elragadtatását. Hamarosan már a Télapó is minden apait-anyait beleadott a játékba. Teljesen megfeledkezett fáradtságáról és meggémberedett lábairól is.
Éjfélkor megkondult a harang.
– Kezdődik a mise – jegyezte meg a Télapó.
– Igen – mondta J. K.
– Áruld el fiam, de őszinte légy, tényleg nem bánt, hogy nem kaptál semmit?
– Ugyan már, hogyne kaptam volna.
– De egy képeslap igazán nem nagy valami.
– Ki beszél a képeslapról… – mondta J. K., ezzel meglökte a szánt, ráugrott, és hangos örömrivalgások közepette csúszott le a meredek töltésről.

J. K. és a nyáj

A fiatal J. K. érettségi után a forró nyári délutánokat álmodozással töltötte. Utazott. Ismeretlen, nemlétező tájakra.
Az idő múlt.
Egy reggeli után, amikor a Nap már jól feltornázta magát az égre, a fiatal J. K. felkelt a kenyérmorzsával telített asztaltól, és letépte a falhoztapadt naptárról az ismeretlen festő – síksági tanyát ábrázoló – művével díszített JÚLIUS című fejezetet. Rájött: mennyi mindent elszalasztott, amíg a szobában vesződött; könyvek, álmok és ideák között. Gondolta: valaminek változnia kell. Utazni kellene. De a valóságban. Korlát nélkül.
Hallotta valahol, hogy létezik a világon úgynevezett nomádpasszus, amelyet olyan személyek élvezhetnek csak, akik egész életüket nyájukkal töltik – legelőkeresésben. Nem akarom álmodni az életem, gondolta, élni akarom álmaim. Nem megyek egyetemre, dolgozni fogok: és összegyűjtöm a kellő összeget a nyájra.
Így is lett. Legalábbis részben. Tényleg kiíratkozott a biológiai tanszékről, és munkába állt. De a meló nem hozta meg a várva várt eredményt.
Az idő múlt.
És hogy, hogy nem, egy szerencsejátékon övé lett a főnyeremény. Óriási pénzösszegben részesült. Most már volt miből megvenni a nyájat, volt mivel megvesztegetni az illetékes urakat, hogy minél előbb kézbesítsék neki a nomádútlevelet. Amikor minden elkészült, a fiatal J. K. útnak indult saját álmait élni. Erdők, mezők, ligetek és legelők ösvényét taposta. Nappal énekelt, éjjel furulyázott.
Az idő múlt.
Egy este, az egykori fiatal J. K. szerény vacsorájának elfogyasztása után így morfondírozott: elindultam megtalálni a szerencsémet; elindultam találkozni a neves tudóssal, a szőke hajú és kék szemű hajadonnal; elindultam élni álmaim; de nem találtam semmit. Se szerencsét, se tudóst, se gyönyörű leányzót. Esztendők és esztendők óta még egy emberrel sem futottam össze. Birkákkal háltam, birkákkal társalogtam, birkákkal folytattam eszmecserét…
És amíg a meleg áramlattól duzzadt szél átjárta a fák dús lombjait, J. K. rádöbbent, hogy az élet és álom között áthidalhatatlan szakadék tátong – könyörtelenül. Mert csak az álmokban vezeti a pásztor a nyájat, az életben a birkák vezetik a pásztort. Elfújta a halványan lángoló tüzet és lefeküdt. Eszébe jutott az az augusztusi nap, amikor kitépett egy hónapot az idő roskatag várfalából. Gondolataiban ismét az időt szaggatta. Éveket és évtizedeket szakított szét icipici darabokra.
Újra álmodott. Laboratóriumban volt és lelkesen magyarázott valamit kolléganőjének a sejtek felépítéséről, aki elragadtatottan figyelte őt: bámulta tündöklő kék szemével…

J. K. levelei

Barátjához írt levelét J. K. a következő mondattal fejezte be:
„Élő paradoxon – a halhatatlan halál.”
Érdekes, gondolta a postahivatalnok-kisasszony, miután véletlenül elolvasta a vékony fehér borítékon áttetsző szavakat. Máris megjegyezte J.K. nevét.
A következő levelet J. K., óvatlanul, nem ragasztotta le. A postahivatalnok-kisasszony, miközben pecsétet ütött a bélyegre, észrevette ezt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek; tudta, hogy erkölcstelen dolog, amit tesz, sőt még a jogszabályokkal is ellentétben áll, mégis kinyitotta a borítékot, és elolvasta J. K. levelét. Ujjai megremegtek, szíve hevesen zakatolt, amíg tekintetével a párhuzamos tintafoltokat kísérte.
J. K. újabb levele az élet értelmével és az elmúlással foglalkozott, amelyet a feladó a következő – modern stílusban íródott, de metafizikus jellegű – mondattal zárt le:
„Ha találkozunk e sok szarás után, akkor létezik túlvilági élet.”
A postahivatalnok-kisasszony nyomban feljegyezte ezt a mondatot, és ezentúl – elvetve magától minden előítéletet – rendszeresen kibontogatta J. K. leveleit és többször is végigolvasta mindet. Külön füzetet vett, amelybe csak J. K. gondolatait jegyezte be.
A későbbiekben összeszedte bátorságát és felkereste J. K. házát; le-fel ólálkodott, várta, mikor jelenik meg. És ha netán feltűnt volna a láthatáron?! Ó, az az elragadtatás, az a lelkesedés, az a kimondhatatlan zsibongás teste minden pórusában, az a vágy, amely tettre késztet; és a félelem, a megmagyarázhatatlan szorongás: mi lesz, ha megtudja, hogy valaki beleolvas privát írásaiba, belekukkant sokszorosan elrejtett lelkének meztelenségébe, talán megvet majd, talán szóba sem állna velem… Nem, nem volt mersze a postahivatalnok-kisasszonynak J. K.-t leszólítani. Majd kivárom a megfelelő alkalmat, gondolta.
Telt-múlt az idő, a füzet is megtelt, és amikor a legkevésbé várta – már-már reményét is elvesztette – rámosolygott a szerencse. J. K. legutóbbi levele így végződött:
„Holnap mást írtam volna. De én ma írtam. És te holnapután fogod olvasni. Én a jövőnek írok, te a múltat olvasod. Mi van a jelennel… Hol van ő? Minden egybefolyik és mégis megismételhetetlen minden. Igen, pont ilyen. És innen a varázsa. Az, amire nincs magyarázat. Magyarázd meg mindezt… Kérlek!”
Amint elolvasta a fönti sorokat, a postahivatalnok-kisasszony előrántott egy papírt, és agya zegzugából – lelke utasításai szerint – előkotorászott és a lapra firkantott néhány mondatot. Nem törődve zsörtölődő főnökével, még kevésbé a méltatlankodó ügyfelekkel, magára rántotta kabátját és pillanatok alatt J. K. ajtaja előtt termett. Becsöngetett. J. K. háziköntösben nyitott ajtót. Szeméből kíváncsiság sugárzott.
– Igen? – mondta az izgatott nőszemélynek.
– Elnézést, hogy csak így betoppanok, de egy levelet hoztam önnek – ezzel átnyújtotta J. K.-nak a fehér borítékot. Ez átvette, le nem véve tekintetét a lányról, majd figyelmesen megvizsgálta.
– De hisz ezen nincs sem feladó, sem címzett. Honnan tudja, hogy nekem szól?
– Onnan, hogy én írtam. Önnek.
Ez igazán megrázó felelet volt J. K. számára. Még egyszer jól végigmérte a csodálatos leányzót, majd előhúzta a borítékból a levelet. Ez állt rajta:
„Magyarázatot kértél a megmagyarázhatatlan varázsra. Hát itt van: Én vagyok a jelen. Szeretlek.”

J. K. bűnei

J. K. bal kezét szorította a japán gyártmányú SEIKO karóra. Kitörte, nyomot vájt bőrében, gátolta a vérkeringését. J. K. szinte biztos volt benne, hogy pimasz karórája a felelős a napról-napra változó, egyre ráncosabb arcú és beesettebb szemű sziluettért a tükörben. Gondolt egyet, kikapcsolta a szíjat, és az órát a betonjárda közepére vágta. Dirib-darabokra tört, a benne élősködő féreggel együtt.
J. K. megállította az időt.
Vele szemben egy törpe jött. Látta J. K. lázadó gesztusát. Első pillantásra megtetszett neki. Megkérte, engedje meg, hogy vele tartson. J. K.-nak nem volt semmi kifogása ellene. Beesteledett, amikor egy rövid kis utcába értek. Az utca felénél, a törpe megkérdezte J. K.-tól:
– Látod, milyen hosszúak az árnyékaink?
J. K. csak bólintott. Kisvártatva:
– De mondd, hol van a fejed árnyéka?
– Már lefordult – válaszolta ridegen J. K.
– Ugyan, az árnyékod ennyire lepipál téged? – méltatlankodott a törpe, mire J. K. nekirohant az első sóderrakásnak, megtömte zsebeit apró kavicsokkal, és szép sorjában összevert minden lámpát a környéken.
J. K. megölte saját árnyékát.
Csakhamar a házához értek.
– Gyere be, vacsorázzunk együtt – mondta a törpének, de az alázatosan megköszönte a meghívást, és továbbment.
J. K. alighogy benyitott otthonába, még az égőt sem volt ideje felcsapni, máris váratlan támadás áldozata lett. Csapdába esett. Onnan az ágyba. A neje kifeszítette. Letépett róla mindent, majd a magáévá tette.
A szomszéd bácsi, esti sétáján, belebotlott az óradarabocskákba. Gyorsan hazasietett. Sehol sem látván J. K. árnyékát, elszörnyedve híresztelte: J. K. meghalt.
Mekkora tévedés!
J. K. épp akkor győzte le a halált.

J. K. mint idea

A fiatal J. K. reggel, amikor felébredt és a fürdőszobába ment néhány fontos dolgot elintézni, a tükörbe pillantott, s elszörnyedve vette tudomásul, hogy nincs arca. Vagy a varázslatos bogarak vakultak meg, vagy álmomban felejtettem az arcomat, gondolta.
Kint esett az eső.
Nyomorúságában mit volt mit tennie, leült a fürdőkád szélére. Szívesen tenyerébe eresztette volna arcát, de nem volt arca. Megpróbálta eljátszani azt a testhelyzetet, de csakhamar rádöbbent: keze sincs. Mondani sem kell, mennyire begolyózott az új felfedezéstől. Idegességében hátracsúszott és a kádba pottyant. Jól megütötte a fenekét, de az nem sajgott bele a fájdalomba. Furcsa, gondolta J. K., fájnia kellene. Majd felháborodottan hozzátette: Baszd meg, seggem sincs!
Kint esett az eső.
Odakint az apró esőcseppek halk muzsikát produkálva hulldogáltak a földre. A fiatal J. K.-nak eszébe jutott, miért is jött ide be. Vizelnem kell… De szerencsétlenségére, csakhamar arra is rá kellett ébrednie, hogy a pisáláshoz szükséges kellékek közül is csak az ingert sikerült áthoznia álmából. A többit otthagyta.
Kint esett az eső.
Kint esett az eső, és J. K. úgy vélte, az lesz a legjobb, ha kimegy egy kicsit sétálni, és elrendezi gondolatait. Sajnos, erre is képtelen volt. Nem volt lába. És ahogy így töprengett, ábrándozott, de jó lenne sétálni egyet, az illatozó esőcseppek alatt találta magát. De hiszen ez lehetetlen, hüledezett, hogyan kerülhetek az utcára, ha nincs lábam, és hogyan lehet az, hogy érzem az eső illatát, amikor nincsen arcom, és rajta orrom, és honnan tudom azt, hogy minden járókelő, aki mellettem elhalad, rámköszön, amikor szemem sincs és fülem sincs, és hogyan láthatnak ők engem, amikor testem sincs?! Mit köszöngetnek egy gondolatnak?! Érdekes, míg épp testtel rendelkeztem, senki rám sem hederített, most pedig, lám, mennyi rajongóm lett hirtelen… Bárcsak tudnám, hol hagytam a testem…
J. K. nem tudta, de én elárulom nektek. A fiatal J. K. teste le-fel szökdécselt egy álomban – meztelenül. Őrjöngött, szikrákat hányt, hangosan nevetett, s ide-oda lóbálva hímvesszőjét, hugyozott, miközben a következőket kiáltozta:
– Nesze nektek, emberek, akik sohasem értékeltétek testemet! Nesze nektek, rabok, egy mélabús alakzat! Nesze nektek, hitvány bogarak, egy eszmény, amelynek bókolva jobban érezhetitek magatokat!
És csak hugyozott, hugyozott szakadatlanul…
Kint esett az eső.

J. K. a Moszkva–Mennyország útvonalon

A fiatal J. K. lelke zajától nem hallotta gondolatait. Lecsavarta a flaskó kupakját, jól meghúzta az üveget, majd lecsukta és a vonat padlójára helyezte, a lába közé. Kinézett az ablakon. A fákat figyelte. Eltűnődött, hogy a vonat robog, és a fák állnak, vagy a vonat gyökerezett le, és a fák loholnak? De az sincs kizárva, gondolta, hogy minden mozdulatlanul áll, csak a Föld forog. Vagy minden mozgásban van, csak különböző gyorsasággal teszi ezt. Minden céltalanul bolyong egy bizonyos cél felé. Én is?!
Lehajolt és tettetve, hogy cipőfűzőjét rendezgeti, a vele szembeülő fiatal hölgy olvasmányának a címét próbálta kibetűzni. Fél… ke… gyel… mű, böngészte ki. Felegyenesedett és megköszörülte torkát. Várt egy keveset, de mivel a nő nem reagált, újra megköszörülte torkát, és mindaddig folytatta a torokköszörülést, míg a nő az ölébe nem fektette a könyvet, az ülőhelyzetben kissé felcsúszott szoknyáját meg nem igazította – le nem húzta, ameddig csak lehetett: tehát a térdéig –, keresztbe nem tette a lábát és J. K.-ra nem meresztette tekintetét.
– Dosztojevszkij mellett a vodka a legnagyobb orosz találmány – szólalt meg ekkor J. K., felemelte az üveget, és megkínálta vele a nőt, aki két kézzel szájához emelte és jól belekortyolt, bár kissé megrázkódott utána. J. K. is meghúzta az üveget, majd maga mellé helyezte.
– Te miért nem mentél le? – kérdezte a nőtől.
– Nagyon izgalmas fejezetnél tartottam.
– Értem.
– És te? – kérdezte a nő rövid hatásszünet után.
– Nem tudom. Talán lustaságból. Meg nagyon korán van még az én számomra. Mindig irtóztam az olyan emberektől, akik korán reggel felébrednek, teljes erejükből nekilátnak aznapi teendőiknek, és este holtfáradtan buknak az ágyba. Ocsmányoknak találom őket.
A nő helyeslően bólintott.
– Számomra azok az igazi emberek, akik csak az esti órákban kezdik jól érezni magukat, miután már jónéhány gramm bennük van.
Felemelte a flaskót. Ittak.
– Igen – fejezte ki kisvártatva egyetértését J. K.-val útitársnője. – Lesújtó, hogy az embernek mennyi mindenre van szüksége ahhoz, hogy ha nem is boldognak, de legalább elviselhetőnek érezhesse ezt az életet – adta hozzá.
Elhallgattak. Mindketten elmélyedtek önmagukban.
– Még mindig megmenekülhetünk – mondta kis idő után fanyarul J. K. – A szakadék még messze van. Bármikor kiugorhatunk, csak akarnunk kell.
– Miért mondod ezt?! – hörrent fel a nő. – Jól tudod, hogy úgysem ugrunk ki.
– Igazad van. De miért?! Miért nem tesszük meg?
– El tudod képzelni az életed ez a vonat nélkül?
– Azt hiszem, nem.
– Meg még italunk is van.
– Igen – helyeselt J. K., ismét felemelte az üveget és jól meghúzta. Utána átnyújtotta a nőnek.
– Neked pedig még olvasnivalód is van – mondotta neki, míg az ivott.
– Így van. Nem nehéz magyarázatot találni bizonyos cselekedetekre, ha éppen arra van szükség – állapította meg a nő, visszaadta az üveget J. K.-nak, hátradőlt ülésén, és belemélyedt a könyvbe.
A fiatal J. K. a vagon poros ablaküvegéhez nyomta az orrát. Azon tűnődött, hogy a vonatok, amelyeken élete folyamán utazott, azonos irányban haladtak-e a Föld forgásával… Mert ha igen, akkor az idő számunkra gyorsabban múlik, mint egyébként, amikor egyhelyben legyökerezünk; és fordítva. Tehát az óra az időt csak akkor méri objektívan, amikor mozdulatlanok vagyunk. Így lehetséges az, hogy valaki sokkal fiatalabb, mint amennyi a naptár szerint lenne. Amíg az első csoportba tartozók a Földdel egyetemben a Nap körül forognak, addig a Nap az utóbbi csoport tagjai körül kering – láthatatlanul és észrevétetlenül. Ezeket az egyéneket és a hozzájuk hasonlóakat a Naprendszer eldobott bolygócskáin és holdjaik árnyékos oldalán a világűr gyöngyszemű utasainak hívják. A hagyomány szerint ők tartják az egyensúlyt a Világegyetemben – gyakran öntudatlanul, pusztán röpke létezésükkel.
A fiatal J. K. is minden bizonnyal közülük való volt.

J. K. utolsó és egyben legnagyobb tévedése

A fiatal J. K. titokban abban reménykedett, hogy temetésén elhangzik majd Edward Grieg Peer Gynt – Reggel című szerzeménye, és a kisszámú jelenlévő, ki-ki a saját világában elmerülve, egy szál ibolyát, nárciszt vagy rózsabimbót szorongatva a kezében, áhítattal hallgatja majd a csendben.
Nem így történt.
A család harmadosztályú, szedett-vedett együttest fogadott, amely képtelen volt bármilyen dal tisztességes előadására. Elképzeléseivel ellentétben nagy tömeg gyűlt össze: többségük kíváncsiságból érkezett. És mind hangoskodott. Egyesek zokogtak, de akadt olyan is, aki néha – amikor észrevette, hogy a videokamerát éppen felé irányították – fennhangon jajveszékelt. Az alacsony, kövér szomszéd öregasszony, akivel élete során egy szót sem váltott, mégcsak nem is köszönt neki soha, a halotti torra hívogatta az embereket. J. K. megdöbbent. Ilyen rendezvény nem szerepelt a számításaiban. Képzeletében a nagy esemény után mindenki hazamegy, bekapcsolja a rádiót, leül az ablak elé, rágyújt és elmélyed önmagában. De nem. Miután Ő örök nyugvóhelyére kerül, a házához mennek, az Ő székén ülnek, az Ő tányérjából esznek, az Ő poharából isznak. És ami a legborzasztóbb, vele senki sem foglalkozik majd. Az is mellékes lesz, hogy Ő hozta őket össze.
A fiatal J. K. nagyot csalódott. Ezért nem volt érdemes meghalnia. Alig ismert itt valakit. A saját temetésén. Átvillant az agyán, hogy itthagyja őket, de erkölcsössége meggátolta ebben. Mégiscsak ő a megboldogult. Egy temetés pedig nem temetés halott nélkül. Ezért csak azt várta, hogy minél előbb leeresszék a sárga földbe.
Miután lezárták a koporsót és rárakták a műanyag koszorúkat, amelyeknek giccses terhét nehezen viselte, ez is megtörtént. Kissé megnyugodott. Amikor pedig az éjszaka felhőket hozott magával, és az eső megáztatta sírhalmát, összeszedte bátorságát és megszólalt:
– Atyám, bocsáss meg, amiért meghaltam ezekért. Nem tudtam, mit cselekszem!