Az év irodalmi szenzációjának ígérkezett Michel Houellebecq, a Goncourt-díjas francia író január hetedikére bejelentett Behódolás (Soumission) című hatodik regényének megjelenése. A politikai fantasztikumnak titulált mű, amelynek középpontjában a fiktív Muzulmán Testvériség jelöltje által megnyert 2022-es francia elnökválasztás áll, már megjelenése előtt komoly vitákat váltott ki. A regény megjelenése napján történt merénylet a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen, még inkább aktualizálta az irodalmi műben taglaltakat. Hogy a véletlenek összjátéka teljes legyen: a párizsi lap január hetedikei számának címoldalán éppen egy Houellebecq-ről készült karikatúra látható, amely szerint az író 2015-ben elveszíti fogait (gúnyolódás az író hanyag külalakját illetően), 2022-ben pedig betartja a ramadánt (utalás az aznap megjelent regényre és a szerző állítólagos iszlamofóbiájára).
A szerző „látnokisága” már A csúcson (Plateforme) című regénye kapcsán is felvetődött. Az adott műben Houellebecq iszlamista szélsőségesek Thaiföldön tartózkodó turisták elleni terrortámadását írja le közvetlenül a 2001. szeptember 11-ei New York-i történések előtt. Igazából olyan írói képességről van szó, aminek köszönhetően a szerző képes meglátni a körülötte zajló eseményeket, megérteni az adott pillanatot, a kor kihívásait, és mindezt provokatív módon a nagyközönség elé tárni – mielőtt még azok „politikailag” is napirendre kerülnének. Arról, hogy „fiktív” volta ellenére, mennyire „valós” kérdéseket dolgoz föl a regény, szemléletesen árulkodik az iránta tanúsított érdeklődés: a francia kiadásból alig egy hónap leforgása alatt több mint 300 ezer példányt adtak el. Ugyanez történt Németországban és Olaszországban is. A szerb kiadvány február 20-án jelent meg Vladimir D. Janković fordításában, Pokoravanje címmel. A belgrádi Booka kiadó gondozásában napvilágot látott könyv háromezer példányú első kiadása egy hét alatt elkelt.
A regény főhőse a 44 éves François. A megfáradt Huysmans-szakértő egyetemi tanár egyedül él, szüleit évek óta nem látta, barátai nincsenek, ritka társalgásai kollégáival általában nem nagy örömmel töltik el, viszont szereti, ha valaki megdicséri doktori értekezését vagy egyik-másik Huysmansról ír dolgozatát, amelyeket a tizenkilencedik századi irodalommal foglalkozó szaklapban publikál. A világ többi dolgánál valamelyest jobban foglalkoztatják a nők, pontosabban a húsz év körüli lányok, közülük is többnyire egyetemi hallgatónői. Általában a tanév elején összemelegedik valamelyikkel, de rendszerint az év végéig kihűl a kapcsolat, így hát az átmeneti időszakokban François kénytelen prostituáltak szolgálatait igénybe venni.
Houellebecq főhőse szemszögéből ábrázolja a politikai változásokat Franciaországban, amelyeknek lényege, hogy François Hollande második elnöki mandátumának lejárta után, a 2022-ben megrendezett elnökválasztás második fordulójába az euroszkeptikus Marine Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front jelöltje és a karizmatikus Mohammed Ben Abbes, a Muzulmán Testvériség jelöltje jutnak, maguk mögött tudva a konzervatív és a szocialista jelöltet is. A második forduló előtt és közben zavargások törnek ki az országban, szerencsére gyorsan rendeződik a helyzet és a megismételt második fordulóban, a szocialisták és a jobbközép párt hathatós segítségével, a Muzulmán Testvériség européer elveket valló jelöltje megnyeri az elnökválasztást.
A testvériségről való tudnivalókat a francia titkosszolgálat embere – François egyik kolléganőjének a férje – mondja el, aki évek óta követi tevékenységüket. Megnyugtatja a főhőst, hogy a Muzulmán Testvériségnek semmi köze sincs a szélsőségesekhez. Szerinte Ben Abbes a kor egyik legintelligensebb és legambiciózusabb politikusa, akinek célja egyesíteni Európát Észak-Afrikával és Kis-Ázsiával, hogy létrehozza a modern Római birodalmat; a Muzulmán Testvériség nem fenyegetettséget, hanem egy új esélyt jelent a Nyugat számára – mindezt figyelembe véve tudnak vele koalícióra lépni a szocialisták. A Muzulmán Testvériség egyébként sem a gazdasági kérdéseket, sem a pénzügyeket nem tartja szívügyének, ilyen téren könnyen engedményeket tesz, kizárólag az oktatás érdekli, mert „aki ellenőrzi a gyerekeket, az ellenőrzi a jövőt”.
Az új rendszer felállását követően muzulmán típusú iskolák jönnek létre, az olajmonarchiák rengeteg pénzt pumpálnak az oktatásügybe. A nem muzulmán tanárok elveszítik munkahelyüket, köztük François is, igaz, 44 évesen megkapja azt a nyugdíjat, ami akkor járna neki, ha 65 éves koráig dolgozott volna (havonta mintegy 3500 eurót, ami kb. a francia átlagkereset kétszerese), ugyanakkor lehetősége van megtartani tanári állását – nyugdíjánál háromszor magasabb fizetésért –, csak ehhez át kell térnie az iszlám vallásra. François kezdetben nem gondol erre a lehetőségre, de mivel többször is felhívják rá a figyelmét, foglalkoztatni kezdi a dolog. Magányában arra ébred rá, hogy valami nem stimmel az életében, és változtatni kellene rajta. A magát addig vallástalannak tartó férfi arra gondol, hogy Huysmanshoz hasonlóan a katolicizmusban kellene keresnie a megoldást, meg is próbálja ezt, kolostorba vonul, de néhány napnál tovább nem bírja, úgy érzi, a katolicizmus és a kereszténység általában kifulladt, képtelen megnyugvást nyújtani és válaszokat adni korunk kérdéseire, erre már csak a legfiatalabb, feltörekvő monoteista vallás, az iszlám képes. François a megtérést új esélyként éli meg, egy új élet lehetőségeként, amelynek nem sok köze lesz az előzőhöz, mint mondja: „nem lesz mit sajnálnom”.
Az akadémiai magaslatokban folytatott (üres) elmélkedéseket félretéve, François megtérésének indítékai valójában meglehetősen földhözragadtak: azért tér át az iszlámra, hogy megtartsa, illetve megszerezze azokat az értékeket, amelyeket a nyugati civilizáció polgáraként fontosnak tart: pénz, hatalom, elismertség, fölérendeltség. Az ő behódolása tulajdonképpen eszköz egyéni igényei kielégítéséhez. Ennek biztosításához a katolikus francia – még François neve is ezt szimbolizálja – bármit kész feladni. Nemigen zavarja, hogy a kialakult helyzetben zsidó barátnője szüleivel a fenyegetettség-érzet miatt kénytelen elhagyni Franciaországot és átköltözni Izraelbe, rá sokkal nagyobb hatással vannak az egyetem konvertita elnökénél tapasztaltak. Lenyűgözi az ott látott anyagi jólét, örömmel hallja, hogy addigi tudomásával ellentétben borozni is szabad, nem utolsósorban a nőktől világéletében frusztrált férfira nagy hatással vannak a poligámia előnyei: elragadtatja a legidősebb, időnként ételt-italt fölszolgáló negyvenes feleség jámbor szolgalelkűsége, a feszes fenekű, tizenöt éves legfiatalabb feleségnek pedig más jellegű adottságai bűvölik el.
Houellebecq regénye fricska a nyugati társadalomnak. A szatirikus hangnemű mű gúnyrajzában kritikai éllel ábrázolja az akadémia világát, ahol egocentrikus egyetemi tanárok más életművének a felhasználásán keresztül igyekeznek karriert építeni maguknak; a sok esetben a politikummal összefonódott értelmiségiek passzivitását; az ötödik köztársaságot, amelyben évtizedek óta a különféle konzervatívok és a szocialisták váltogatják egymást a hatalmon, hasonló elfásultsággal viszonyulva a kor kihívásaihoz, aminek logikus következménye (lehet) a Nemzeti Front és a Muzulmán Testvériség előretörése; az aktuális politikai vezetést, amely néhány tisztségért cserébe nem elvszerű kompromisszumokba is hajlandó belemenni; a felvilágosult Nyugat jellegzetes képviselőjét, aki tulajdonképpen konzervatív jobboldali, ez legjobban a nők iránti viszonyulásából, a patriarchális alapokon nyugvó férfi-nő kapcsolat preferálásából tűnik ki, amiből arra is következtethetünk, hogy a polgári értékeket hirdető európaiak között és a muzulmánok között több a közös vonás, amint ahogy az első pillantásra tűnik.
A szerző nem nyújtja a nyugati kapitalizmus rendszerbeli kritikáját, nem mutat rá annak árnyoldalaira, tarthatatlan álláspontjaira, megelégszik a felmerülő gondok puszta „érintésével”, de már ezzel is gondolkodásra késztet. Egyrészt arról, amit hősei kimondanak: a civilizációk nem maguktól mennek tönkre, hanem a civilizációk úgy pusztulnak el, hogy öngyilkosságot követnek el; a keresztény Európa egy nagy civilizáció volt, akárcsak a Római birodalom, de a huszadik században öngyilkosságot követett el. Másrészt pedig arról, amit hősei elhallgatnak: a liberális kapitalizmus, a polgári demokrácia, a kereszténység, akárcsak a keresztény értékeken megalapozott humanista ateizmus ma már nem tud választ adni a kor kihívásaira, a nyugati társadalom ördögi körben forog, és képtelen kiszabadulni a saját maga által kreált mókuskerékből, ebben a helyzetben kínál tökéletes választ az emberiségnek a magát erős vallásnak – és működőképes társadalmi modellnek – tudó iszlám. A katolicizmus felcserélése a muzulmán vallásra a regényben nem ideológiai, hanem elsősorban gazdasági jellegű, a kapitalista hatalmi rendszer fenntartását szolgálja.
A Behódolás nyilván nem nyeri el az irodalmi szakma és az olvasók egyöntetű tetszését, problémafelvetésében és a feldolgozott téma tekintetében azonban kétségtelenül az év irodalmi eseményének számít – a pillanat regénye. A mű nagy csavarja, hogy a szerző mindent főhősén keresztül mond el, a nyugati társadalmat, a politikai válságot, a társadalmi változásokat François szemszögéből láttatja, és ahogyan a gyarló hős életmódja és cselekedetei nem kifogástalanok, következtetés-levonásai sem lehetnek mindig azok, az olvasó kénytelen értelmezni és értékelni is őket. Houellebecq regénye nem az iszlamofóbiát gerjeszti, hanem a családtagjaitól, embertársaitól és végső soron önmagától elidegenedett nyugati ember bírálata. Az elrettentés módszerét alkalmazza arra, hogy figyelmeztessen: ha nem vigyázunk, könnyen megtörténhet, hogy a görög kultúrára, római jogra és keresztény értékekre épülő nyugati civilizáció a szemünk előtt tűnik el – ha ugyan ez már nem történt meg.
