Hálószoba.
A nő az ágyon ül.
A férfi le-fel járkál.

FÉRFI: Holnap elutazom. (Szünet.) Egy időre.

Szünet.

NŐ: Szabad tudnom, hogy hová?

FÉRFI: Nem mindegy?

NŐ: De igen… Bárhol is légy, a lényeg az, hogy itt nem vagy.

FÉRFI: Majd jelentkezem.

NŐ: Mikor?

FÉRFI: Nem tudom. Hamarosan.

Szünet.

NŐ: Miért teszed?

FÉRFI: Gondolnom kell a jövőre.

NŐ: (Gúnyosan felnevet.) Jövő… A holnap a ma elmeszüleménye. Az áhított jövő menekülési kísérlet a mindenkori jelen mókuskerekéből. (Szünet.) Minden nap első és utolsó nap egyben. Minden éjszaka első és utolsó éjszaka egyben. Az egész világ teljes egészében itt és most teremtődik…

FÉRFI: Akkor… lényegében… minden mindegy…

Szünet.

NŐ: Van még valami mondanivalód?

FÉRFI: Nincs.

A férfi leveti a köntösét és lefekszik.

Szünet.

NŐ: Gyerekkoromban volt otthon egy malacunk. Vak volt. Így született. Ült az ólban, leginkább a sarokban, rá se kellett csukni az ajtót, és várta, mikor kap enni. Irtó falánk volt. Mindent megevett, amit adtunk neki. Sokszor meg is tréfáltuk. Minden szart elébe tettünk… Földet szórtunk a moslékjába, apró töviseket kevertünk a kukoricaszemek közé, fémdarabokat rejtettünk a koncentrátumába. Sokszor prüszkölt, néha felsebzett a szája, és kínkeservesen visított, mi pedig jót szórakoztunk rajta. (Szünet.) Kóbor kutyák tépték szét. Én engedtem be őket az udvarba. Kinéztem az utcára, és nyitva hagytam a kaput. A felnőttek közül senki sem volt odahaza. Csak én, és a bátyám. (Rövid szünet.) Igen, volt egy testvérem, sosem meséltem neked róla. Alig egy évvel volt idősebb nálam. Ő is ott végezte. Ijedtségében a falnak dőlt, és a vak disznó a haláltusájában összenyomta. Teljesen összelapította… Szétpocskolta… (Szünet.) Azon az éjszakán álmodtam először. Huszonhárom évvel ezelőtt.

A nő felkel az ágyról. Monológja közben megjeleníti elmesélt álmát.

NŐ: Mentem az utcán. Forgalmas, széles utca volt. Vagy inkább sugárút. Legalább négy sávos. Egyedül voltam. Nem volt ott se apa, se anya, se Álmos… Így hívták a bátyámat. (Szünet.) Mindenfelől kutyák meg disznók voltak körülöttem. Képzelj el egy dugót az autósztrádán csúcsforgalomban… Olyan volt ez is, csak autók, motorok és kamionok helyett vicsorgó ebek meg röfögő disznók töltötték be a teret. Sehol egy ember! Álltam a sugárút kellős közepén, remegve. Még ma is kiráz a hideg, ha visszagondolok rá. És akkor… hirtelen… mintegy a semmiből… ahogy az csak álmokban lehetséges… feltűnt ő… Egy ember abban a végeláthatatlan állatvilágban! Izgatottan futottam feléje. Virágos szoknyácskám csak úgy lebegett a sok szuka meg koca közt. (Szünet.) Amikor odaértem hozzá, akkor vettem észre, hogy egy kölyökkutyát tart a kezében. Ez a tiéd, mondta, és felém nyújtotta az ebet. Undorodva néztem a lihegő állatot. Ez a tiéd, ismételte meg. Meg sem simogatod? Nyújtsd ki feléje a kezecskédet… (Szünet.) Mintha meghipnotizált volna… azt cselekedtem, amit mondott. Kinyújtottam a kezemet, és ujjaimat végighúztam a kutya szőrén. Így ni, biztatott a férfi, nézd milyen boldog. Fogd meg, mondta. Vonakodtam, de nem tudtam elutasítani. Félénken átvettem a kutyát, magamhoz öleltem, és akkor… Nyilván megbotlottam valamiben, vagy mi…, egyszerre kiterültem az úttesten. (Lefekszik a földre.) Emlékszem… Erre nagyon emlékszem… Mozdulatlanul feküdtem, és az eget bámultam… Szürke fellegek vonultak át, itt-ott lehetett csak látni a lemenő nap vörösét. Fekete madarak röpködtek fölöttem. Körbe-körbe… (Szünet.) Megpróbáltam felkelni. Megmozdítani tagjaimat. Előbb a kezem, majd a lábam. Semmit sem tudtam. Csak feküdni. Mozdulatlanul. És farkasszemet nézni a mellkasomra telepedett kutyával. Amikor kézbe vettem, kis csöppségnek tűnt, ekkor azonban… növekedni kezdett… Pillanatok alatt akkorára nőtt a feje, hogy mindent eltakart előlem… A napot, a felhőket és a madarakat egyaránt… A súlyától nem kaptam levegőt. Nyála végigcsorgott az arcomon… egyenesen a számba…

A nő mély lélegzetet vesz és felül.

Hosszú szünet.

FÉRFI: Sajnálom.

NŐ: Ennyit tudsz mondani? Sajnálom…