1.

Hatalmas tömeg verődött össze, mégis sikerült megfelelő helyet találnom, ahol észrevehet. De nem is keresett, már a szégyenkordén is csak állt büszkén, tekintetét az ég felé meresztve.
Körülöttem a tömeg eggyé vált hangja jól elkülöníthető mondatokra foszlott: boszorkány, máglyára vele, égessétek, pokolra való.
Hosszú, sötét haját a vallatáskor levagdosták, több helyen sebes maradt a fejbőr. A kezeit hátra kötötték az oszlop körül, de így is láttam, hogy a csuklóján és a bokáján bilincsek nyomai vöröslenek, ujjait szétroncsolták, több körmét leszaggatták.
Míg a hóhér dolgozott, az inkvizítor a nézőknek prédikált. Felvezette a kivégzést, dicsérte a Jézus Krisztust, az Anyaszentegyházat, de elsősorban a saját maga munkáját. Majd a bűnös asszony lelkéről beszélt, és amikor látta, hogy a pribék épp a nyakára köti a hurkot, megkérdezte a lányt, beismeri-e vétkét.
A nyelvét még a kínzások során tüzes vasakkal tönkretették, de jól láthatóan megrázta a fejét, le sem véve a szemét a ragyogó égről. Így a pap nem imádkozott érte, a bakó – hiába fizettem meg – nem fojtotta meg a kötéllel, az emberek pedig még dühödtebben kiáltottak halált.
A gyújtás igen szakszerűen zajlott, ahogy a lángok a nő lábát nyaldosták, mintha valóban az ördög cinkosa állt volna a tér közepén. Ezt már nem bírta méltósággal. Üvöltött, szavakat akart formálni a fájdalomra, de képtelen volt. Az egész nem tartott sokáig, a füst által hamar bekövetkezett a fulladás.
Az égett bőr szagától és a terjedő szürkeségtől alig vettem észre, hogy egy öregasszony felém mutogat: ez itt vele hált, a cinkosa! Több férfi elindult az irányomba, a városőrök is felkapták a fejüket. Elvettem az ingujjam az arcom elől, igen, mondtam, ez a boszorkány engem is megbabonázott. Feleletemre együtt érzőn megveregették a vállamat, magamra hagytak.
Nem akartam, hogy bármi közöm legyen tovább ezekhez. Minél előbb szabadulni akartam tőlük. Ha lefognak, viselnem kell a szorításukat is. Nem kívántam magamat feláldozni. A legfontosabb már elpusztult. Felébredek.

2.

Forgolódom az ágyban. A lázálomban egy máglya ég. Neked gyújtottam, halott barátomnak.
A vihar aznap nem volt hatalmas, csupán a te hajódat, a Don Juant pusztította el. Ó, hogyan is lehettem ennyire öntelt, hősöm nevét még a fővitorlára is ráírattam! Persze, utáltátok, a betűket kivágattátok, de a csónakot mégsem kereszteltétek át.
Mire a víz a partra mosta testedet, alig maradt valami az angyali vonásaidból. A halak apró harapásai kikezdték lágy arcodat, csak a zsebedben talált Keats kötetről tudtuk, hogy te vagy.
Mindig imádtad a vizet (s lám, most az ragadott el!) és a Napot is, tudom, tetszett volna a szertartás, amit rendeztünk. Mary ragaszkodott hozzá, hogy Rómában temessünk el, a gyermeketek mellé, de mivel a vízbefultakat nem szállíthattuk oda, el kellett téged hamvasztanunk. Egy hónapig várakoztattak, így mire a parton fellobbantak a fenyőhasábok, addigra a tartósító fűszerek, a bűz, az égett test szaga – nem bírtam elviselni, a tengerbe vetettem magam, és csak úsztam, míg a napsütés meg nem fájdította fejemet.
Csak a szíved, csak azt nem fogta a láng. Mary azóta is magánál hordja egy cédrusdobozban.
Íme, elment hát megint egy nagy ember, akit a világ komiszul, elvakultan és brutálisan félreismert. Majd most, talán, igazságot szolgáltat neki, amikor már semmi haszna belőle.
De nem sokára követlek én is. Az orvosok kívánságom ellenére sorra eret vágnak rajtam, állandóan lázálmok gyötörnek: kint vagyok a fronton, harcolok szegény Görögországért. De tudom, hogy Julian és Maddalo, ahogy emlegettél minket, hamarosan újra együtt fog csónakázni.
Most aludni akarok. Felébredek.

3.

A buszon izzadtság és vizeletszag terjengett. A metrón olcsó kölnik keveredtek. Először a tömegközlekedést hagytam el. Korán keltem, gyalog jártam mindenhová. De kezdtem büdösnek érezni az utcákat is. Bántott a csatornák kipárolgása, az autók füstje. A szag lassan az otthonomba is befészkelte magát. Érzékennyé váltam a régi lakás kiszellőztethetetlen, dohos bűzére, eszeveszetten sikáltam a szőnyegeket, törölgettem a bútorokat, kifestettem mindent tisztára, hiába.
Mindent hátrahagytam, egy kisebb városba költöztem. De itt sem lett jobb, csak kevésbé büdösebb. Tovább menekültem.
Egy párezer fős faluban vettem házat a falu szélén, messze a főúttól. Elzárkóztam, az udvarom üresen állt, mégis a szél disznószar szagát hozta, és ha néha boltba mentem, az utcán bor és cigaretta bűze csapta meg az orrom a szembejövő férfiak trikójából vagy bőréből. Minden ember büdös.
Az erdő közepén állíttattam fel egy teljesen új fakunyhót. A munkások nem dohányozhattak, amíg készült. A saját holmim szaga is zavarni kezdett. A ruháimat állandóan mostam, de az öblítők sem tetszettek már.
Végül elégettem mindenemet, semmi nem szennyezi már a levegőt. Egyedül kuporgok az egyetlen szobám padlóján, meztelenül. Azon merengek, mi az otthon? Hontalan vagyok. Gyökereim semmiképp nem maradtak.
Még mindig büdös van.
Először nem veszek levegőt.
Aztán kapkodnék érte, szájon át, de nem jön. Felébredek.

4.

Már utaztam ebben az autóban. Csomagtartóban, csuklyával a fejemen.  Most a hátsó ülésre mutattak helyet, a szememet is szabadon hagyták. Rám sem ijesztettek, meg sem ütöttek, nem is fenyegettek. Pedig nem fizettem ki a tartozást. A két kigyúrt férfit a hajuk színéről különböztetem meg. Az egyik szőke, a másik fekete, különben egyforma kék pulóverük és farmerjük van, katonai bakancsot viselnek. A szőke vezet, a fekete mellettem ül.
Kiérünk a város határán túl, elhagyatott telek mellett parkolunk le. Ismerem ezt a helyet: itt ásatták meg velem legutóbb a síromat, be is húgyoztam. Nagyon kiröhögtek. Az ásót alig tudtam már tartani, ráborultam és zokogtam, akkor mondták, hogy ha fizetek, nem temetnek belé. A pénznek csak a töredéke lett meg időre, azt eltették.
Szótlanul a gödörhöz vezetnek, ahogy nézem, büszkeség tölt el, legalább szabályos, egyenes falú. A fekete állványra állít egy kamerát, bekapcsolja, ellenőrzi. A szőke maszkot húz, odavezet a készülékhez, és amikor a fekete a hüvelykujjával jelzi, hogy jó a kép, a szőke oldalról rátalpal a térdemre. Hallom a reccsenést, mintha egy ág tört volna el, majd a saját hangomat, ahogy a fájdalomtól üvöltve kegyelemért könyörög.
Ezután módszeresen jön a két karom, az orrom, néhány fogam. Amikor elájulnék, fellocsolnak. Igen precíz munkát végeznek. A sírba már csak mellékesen, mint egy zsákot hajítanak bele. Minden fáj, a sok apró rész eggyé olvadva lüktet.
Apám régen sokat vitt az erdőbe. Minden növény, minden madár, rovar nevét tudta, leveléről, hangjáról ismerte. Én nem tudnám a nevén nevezni a környezetemet, amibe kerültem. Apám otthon volt benne, én idegen vagyok itt.
Hallom, ahogy dolgozik az ásó. Az első rönkök a lábamra esnek, halkan puffannak. Lassan betemet a föld. A szám telemegy a nyirkos, fémes ízzel.
Eltűnnek a csillagok. Felébredek.

5.

A műszerek fényei gyér világítást adnak. Repedezik a plafonon a vakolat. Átizzadt az ágyneműm, a pizsamámban inkább meg se mozdulok. A formátlanná dagadt testem egyébként sem engedi.
Mindig ugyanazok az álmok követik egymást. Újra sorra veszem az értelmüket, hogy megnyugodjak, nem ez a valóság. Nem így.
A szerelem, a barátság, az otthon, a test halott.
Tegnap megosztottam ezt az éjszakás nővérrel is. Ő az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Megkérdeztem, mit gondol arról, hogy csak lélektelen nemi szervek találkoznak, az embernek ismerősei vannak, akik üzenetet küldenek a születésnapján, gyökértelenül tengődünk a világban, a testünk pedig végül börtönként zár be egy-egy ilyen kórházi szobába. Kelletlenül hallgatott, egy ideje nem tudtam neki pénzt adni. Végül azt mondta, elég régóta van az osztályon ahhoz, hogy tudja, mindenki egyedül hal meg. A szavaira rácsapta a korhadó faajtót.
Ilyen hangja van a koporsófedélnek is.
Minden halott. De a szellem még küzd.
Olvasok, friss és éber akarok maradni, őrizni amit lehet. Minden éjjel úgy alszom el, hogy azt remélem, így halok meg.
Vagy talán ebből is felébredek.