Orsi szerencsésnek érezte magát, amikor beköltözött az albérletbe. Kis lakás, Buda egyik előkelő részén, szép a kilátás, nem olyan hangos a forgalom, minden a közelben, ennek ellenére megfizethető, még a szerény keresetéhez mérten is. Egyelőre csak gyakornok egy nagy multinál, otthonról időnként segítik a szülei a fűtésszámlával vagy egy-egy új ruhával, de ki tud huszonhat évesen ilyen jó körülmények között a saját lábán meglenni a fővárosban?

Eleinte a lakókat is barátságosnak vélte. Szépnek látta a harmincas házaspárt a másodikon és figyelmesnek a földszinti Margit nénit, aki egykor házmester volt, mára pedig közös képviselő. A néni alaposan a fiatal lány szájába rágta, hogy a kaput mindig tessék kettőre bezárni, mert a besurranó tolvajok elvihetik a cipőjét is, amíg alszik, ha pedig fölébred, ki tudja, talán a torkát is elmetszik.

Ahogy minden lakásnál, a gondok itt is lassan derültek ki, és egyre nagyobb lavinává nőtték ki magukat.

A lakás egyetlen, nem túl tágas szobája a Rózsadombra nézett, Orsi már előre azt tervezgette, hogyan fog nyitott ablaknál jókat aludni. A beáramló friss levegőben nem is kellett csalódnia, mint egy lusta macska nyújtóztatta benne vékony tagjait a franciaágyon, szőke haja végigomlott a párnákon. Az isteni békét érezte maga körül: megérte az öt év egyetem, az egy év külföldi tanulmányút, az önkéntes munka, mind ide hozta, ebbe a csodálatos fészekbe, ami az otthona lesz, amíg saját lakásra nem telik majd.

Az isteni béke kilenc körül tört meg. Apró lábak dobogtak a plafonon: a szépnek látott harmincas pár két gyermekének a könnyű esti kergetőzése. Nem tarthat sokáig, nyugtatta magát, és valóban, negyed tízkor abbamaradt, akkor a szomszéd lakóházból hallatszott át a szombat esti krimi sejtelmes főcímdala. Ablakot becsuk, fülére párnát szorít, lesz majd jobb is.

Azóta három hónap telt el.

Gergővel az ingyenes TRX edzésen ismerkedett meg. Orsi szokása volt ugyanis, hogy eljárt az összes próbaórára, amit a város sportklubjai meghirdettek. Részt vett kung fu, aikido, kajak, rúdtánc, jóga, vívás, kosárlabda és női foci órákon, emellett pedig rendszeresen járt futni is. Nem vitt haza sűrűn fiút, általában hosszan szeretett randizni valakivel, ismerkedni, viszont pont emiatt a legtöbb srác elbukott nála már az elején, mivel alig lehetett velük beszélgetni.

Gergő egészen más volt. Arányosan kidolgozott testének már az elejétől nem tudott ellenállni, még a kopasz feje sem zavarta, legszívesebben már az edzése után az öltözőbe rángatta volna, de rettenetesen megijedt ettől a nagy vágytól, és csak szemérmesen pillantgatott a határozottan diktáló férfira. Amikor vége lett az órának, maga az edző lépett oda hozzá, és kérdezte meg, nem csatlakozna-e hozzá egy üdítőre, ismer egy helyet.

Egy kis kocsmába vitte a lányt, ami első ránézésre csak egy szokásos pinceborozónak tűnt, de Orsi hamarosan észrevette az egyik falat betöltő tantermi táblát, amire aznap Kosztolányi prózáiról írt jegyzeteket a krétájával a kocsmáros. Imre bácsi magyartanár volt, aztán elege lett az egészből, megnyitotta ezt a helyet, de nem tudott lemondani a tudása átadásáról, és az amúgy is magányosan maguk elé bámuló, iszogató törzsközönséget ezekkel a jegyzetekkel kezdte el tanítgatni. Aki felmondta a pultnál az előző napi anyagot, kettő és öt százalék közötti kedvezménnyel ihatott attól függően, hányasra értékelték a feleletét.

Gergő és Orsi ásványvizek mellett beszélgettek zárásig, a férfi elmesélte, hogy kamaszkorában punk volt, mindig balhékba keveredett, sokat ivott, néha más is előfordult, kicsapták az iskolából, aztán egy nap kapott egy telefont, hogy meghalt egy közeli barátja az előző esti gyorsulási versenyen és a rendőrök beszélgetni szeretnének vele. Nem akartak tőle sokat, a srácról kérdezgették, mit tud ezekről a versenyekről, de ebben pont nem volt benne, úgyhogy hamar hazaengedték. A szülei az egészre a vállukat vonogatták, hogy majd egyszer ők is biztosan kapnak egy ilyen telefont a fiuk miatt, ekkor döntött úgy, hogy otthagyja a kisvárost, ahol felnőtt, Budapestre költözött, azóta nem ivott egy kortyot sem, de beállt ebbe a kiskocsmába pultosnak, és Imre bácsi segítségével letette estin az érettségit. Nagyon komolyan gyúrni kezdett, és egy osztálytársa apja, aki edző volt, felajánlotta, hogy segít neki, hogy megtanulja ezt a TRX dolgot, mert ez új módszer, kapnak majd rá a fiatal irodisták. Most ennek a férfinak a klubjában dolgozik mint tréner.

A kocsmából hajnalban értek haza, és gátlás nélkül, hangosan szeretkeztek reggelig. Olyan mélyen aludtak utána, hogy ágyúval sem lehetett volna felkelteni őket. Orsi délután végre kipihenten ébredt, pizzát rendeltek, evés után pedig Gergő elindult, hogy megtartsa még az esti edzését. A lépcsőházban egy cetlibe botlottak, a kapura volt kitűzve, Margit néni aláírásával volt ellátva: „Tisztelt lakók! A kaput kettőre, kettőre, kettőre, azaz kettőre kell bezárni, mert bejön rajta a tolvaj. Kapjanak már észbe! És legyünk egymásra tekintettel, ne üzekedjünk hajnalok hajnalán állatok módjára. Ács Margit s.k.”

Orsi fülig vörösödve tépte le a cetlit, igyekezve nem nézni a kapu fölé tett kamerába.

– Egyáltalán legális ez? – kérdezte Gergő a szerkezet felé mutatva, de a lány csak a vállát vonogatta, hogy a néni paranoiás egy kicsit. A férfi egyelőre úgy tűnt, annyiba hagyta a dolgot, sietett dolgozni, de megígérte, hogy hamarosan jelentkezik.

Pénteken aludt ott újra, igyekeztek halkabban szeretkezni, bár Gergő csak azért, mert látta, hogy Orsit zavarja a kiírás. Kilenckor aztán jött a gyerekek lábdobogása.

– Mi a szar ez? – ült fel Gergő az ágyban.

– Csak a szomszéd pár két fia. Minden este ez van.

– Utálom a gyerekeket. Pontosabban a hülye szüleiket utálom, amiért nem tudnak rájuk szólni.

– Ne szabadkozz. Én sem szeretem őket: formátlanok, lóg a takony az orrukból, visítanak, koszos a kezük meg a szájuk széle, és akkor ez még csak a külsejük volt. Hallanád, milyen műsor van háromkor, amikor jönnek haza a játszótérről, és az anyjuk vonszolja fel őket a lépcsőn. Itt szokott üvölteni velük az ajtó előtt, hogy gyere már, mert itt hagylak, vagy hogy fejezd már be a visítást, mert felpofozlak, meg ilyesmi. Az utcán meg nem mondanád róluk, hogy ilyen állatok.

Reggelig aztán csend volt.

Hatkor, az ébresztő előtt fél órával a reggeli hírek szűrődtek bele Gergő álmába. Nyűgösen kinyitotta a szemét, Orsi már ébren volt.

– Minden rohadt reggel ez van. A néni süket a szomszéd lakóházban. Nem tudom pontosan, melyik lakásban lakik, egyszer már hagytam cetlit a házuk kapuján, akkor két napig csend volt. Vettem füldugót is, de reggelre mindig kiesik a fülemből, úgyhogy az sem használ.

– Ez nem normális. Megengeded? – kérdezte Gergő, és meg sem várva a választ, három erőteljeset ütött az ökle élével a falra, hogy a szoba beleremegett. A rádió egy pillanatra elhalkult. A lány döbbenten nézett a férfira: egyszerre csodálta, és félt a következményektől is. Már látta maga előtt Margit néni újabb kiírását. De aztán a rádió óvatosan újra felerősödött. Azonban a férfinak nem volt vele több dolga. Ugyanis egyszerre több irányból hallatszott, hogy ütik a falat: mintha összefogtak volna a szomszédok.

– Úgy látszik, mást is idegesített már – röhögött Gergő. A rádió elnémult, és végre visszaalhattak.

Hét óra körül rántotthús sülő szaga kúszott be a lakásba.

– Ne akadj ki, Margit néni már reggel megfőzi az ebédet. Szerencsére az orrod hamar megszokja, és pár perc múlva már nem is fogod érezni.

– Hogy tudsz ebben élni? Én a nyolcadik kerület kevésbé lányos oldalán lakom, hidd el ott is van balhé, de ez a kicseszett második kerület! Márványból van a lépcső meg minden. Tiszta udvar, rendes ház és rózsás falvédő.  – Azzal Gergő nadrágot húzott, és így, meztelen felsőtesttel indult le a földszintre. Ahogy Margit néni ajtaja elé ért, meghallotta, ahogy kiszűrődik a nő hangja, amint épp a férjével ordít:

– Hogy rohadnál meg! A kurva anyádat! Hogy lehetsz ilyen gonosz?

Gergő megrendülten hallgatta őket egy darabig. Mindig azt hitte, hogy itt olyan normális népek laknak. Egy percre maga elé meredt, egy punk számot kezdett összerakni a fejében, aminek az lenne a refrénje, hogy „hallgass már el”, ezt ilyenkor csak felhangosítaná és az ajtónak nyomná. Aztán meghallotta a földön széjjelpattanó tányérok csörgését, az újabb üvöltéseket, és akkor nyomni kezdte a csengőt, mintha az ujjához ragadt volna. A kiabálás abbamaradt, kopogó léptek zaja hallatszott.

– Ki maga, és miért nincs rendesen felöltözve? Maga tolvaj! Rendőrt fogok hívni! Jancsi hívd a rendőröket, valaki bejött, biztosan az Orsika már megint nem zárta be rendesen az ajtót!

– Na, most tessék megállni. Én nem tudom, miféle képmutató kiskirály maga ebben a házban, de ha legközelebb cetlit látok kiírva a kapura, írok egyet én is magának, hogy kivel kurvaanyázzon reggelente, meg hogy a pokol melyik bugyrának tüzén süsse a rántotthúst hétkor, amikor rendes dolgozó emberek ki akarják pihenni magukat. Keziccsókolom.

Ott hagyta a levegőért kapkodó Margit nénit, és felfelé indult. Így botlott bele az éppen lefelé tartó fiatalasszonyba és két gyerekébe. A nő szemérmetlenül Gergő idomait bámulta, miközben a fiúkat húzta maga után. Az egyik a kabátját rángatta, hogy anya, anya, de a nő rá sem nézett, majd egyszerre észbe kapott, és ráparancsolt, hogy nyughassál, mert szájon váglak, haladjál lefelé.

Gergő akkor már nem állt meg.

– Anyám is így beszélt velem gyerekkoromban, és tudod mit? Tíz éve nem láttam, a széjjelpiált kamaszkoromról meg kevesebb emlékem van, mint arról, hogy megszülettem. Szépen szóljál hozzá, mert olyan hülye lesz, mint én voltam.

Ilyeneket kellene a fejükhöz vágni, hevült fel teljesen a képzeletébe merült Orsi az ágyban fetrengve. Jó lenne, ha tényleg megismerne egy ilyen szelídített állatot, mint ez az álomgergő. Aki nem csak akkor tudja már, mit kellene mondani, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Aki nem hagyná, hogy egyedül töltse a péntek estéket, és hogy aljas cetliháborúba bonyolódjon a Margit nénivel. De addig is marad a magány, a képzelet, az olajszag, a lábdobogás, a rohadjál meg, a hatórási hírek meg a jó környék szép kilátással.

 (Illusztráció: mosaic)

– Apa hívja az űrállomást.

– Apa, ez még mindig nem vicces. És ez nem egy űrállomás, hanem egy földi megfigyelő központ.

– Jól van, na. Hogy vagy?  Üzentek már a marslakók?

– Ne hívd őket így, idiótának érzem tőle magam. Egyébként is, tudod, hogy titkos minden információ.

– Tehát továbbra sem fogtatok semmi jelet.

– Mostanában nem.

– Hat éve dolgozol ott, és még sohasem. Mi a francot csináltok egész nap?

– Apa, ez egy munkahely. És minden beszélgetést rögzítenek.

– Váltanod kéne.

– Nagyon szeretem. Egyébként sem szólhatsz egy szót sem, egy hatalmas terepjárót vezetek, és egy óriási házban élek a város központjában.

– Persze. Csak az autó az államé, a házat pedig hatan bérlitek, a többi kocka haveroddal.

– Nagyon intelligens emberek.

– Pont erről beszélek. Hogy neked is kifizettük anyáddal a diplomáidat: doktoráltál csillagászatból, matematikából, beszélsz hat nyelven, amiből kettő nem is létezik.

– A klingon és a tünde nagyon szépen ki vannak dolgozva.

– Mentél volna egy csillagvizsgálóba! Már régen tehettél volna valami érdemlegeset. Például felfedezhetted volna te azt a bolygót, amiről olvastam minap. Akkor most nem egy számsorról lenne elnevezve, hanem mondjuk édesanyádról.

– Vagy rólad, ugye?

– Mit akarsz ezzel? Nem kell nekem semmi, minden jó, ahogy van. Te is tudnád, milyen érzés, ha megnősülnél. Harminc éves vagy.

– Tudom, hány éves vagyok.

– És ufókat keresgélsz egy kényelmes székben egész nap. Aztán hazamész másik öt férfihoz.

– Megvalósítom az álmomat.

– Amikor én annyi idős voltam, mint te, akkor…

– Apa, le kell tennem.

– Még ezt elmondom.

– De lehet, hogy rendkívüli esemény történik.

– Mindig ez van, aztán meg sosem írnak a hírekben semmit.

– Majd beszélünk, szia.

– Ha jön valami zöld emberke, zavard haza. Rühellem az idegeneket. Szia.

(Illusztráció: Alisa Amor)

Ököllel verte a hatalmas, korhadt kaput, de órák óta nem kapott választ. A férfinak már sűrű borosta húzódott az arcán, de a ráncok még nem ültek ki a homlokára. Erős felépítésű, jóképű, de rongyosan öltözött, csomag nélküli ember volt.

A déli napsugarak égették a bőrét, a szakadt pólója csatakosra izzadt, de érzéketlenül állta, és csak bámulta a hatalmas épületet.

– Évszázadok óta lakatlan a templomunk – szólította meg szelíden egy gyönyörű, érett arcú nő. Hófehér ruhája szorosan simult karcsú, izmos testéhez.

– Én akkor is be fogok jutni – makacskodott a férfi.

– Még a pap is messzire elkerüli. Rossz erők lakják ezt a helyet. Jöjjön inkább velem – csalogatta a nő.

– Megvárom, amíg beengednek.

– Ha lakik is bent valaki, nincs szüksége magára. Kövessen inkább, van egy hatalmas birtokom, ahol egyedül élek, pedig minden készen áll még egy ember befogadására. Csak nem hagy magára egy védtelen özvegyet? – simította meg gyöngéden a férfi karját, de az elhúzódott tőle.

– Én már elköteleztem magam – közölte színtelenül, le sem véve a szemét a templom kapujáról.

Fel sem tűnt neki, amikor a nő eltűnt. A követező, amit észrevett, hogy beesteledett, és langyos eső áztatta a dús haját. Annyira mozdulatlanul figyelt, hogy a közelben lévő szökőkúthoz menő alak észre sem vette. Az idős úr hegyes kavicsokat szórt a kút pereme mellé, rátérdepelt, és a vízbe nyomta a fejét. Kis idő múlva kiemelkedett, letörölte a vért a térdéről, motyogott valamit, majd a könnyeivel küszködve őt is elnyelte az éjszaka.

Majdnem hajnal lett, mire résnyire nyílt a kapu.

– Menj el – sziszegett ki valaki, de a férfi nem felelt. – Nem vagy elég jó ide – szólt valamivel hangosabban, de továbbra sem kapott választ. – Már elegen vagyunk – mondta még, de a kaput nem csukta be, amiből a férfi sejteni kezdte, hogy csak próbára teszik.

Amire a napfény színezni kezdte a teret, bent volt a templomban. Az ablakokon gyenge fények szűrődtek be, alig látott valamit, de amit kivett, az csupán a megkopott freskó, egy szokványos oltár, szúette imapadok és néhány összedőlt gyóntatófülke volt. A háta mögül végül előlépett egy posztóruhás öregember.

– Egyelőre a többi baráttól távol fogunk elszállásolni. Feladatod nem lesz, nem állhatsz szóba senkivel, csak velem, viszont bárhová bemehetsz, figyelheted a többiek munkáját, és a három közös étkezésen részt kell venned. A neved egyelőre Novícius. Az enyém pedig Perjel.

A szerzetesek a föld alatt éltek, a férfi is itt kapott szobát. Friss mész illata uralkodott benne, tiszta ágynemű várta az egyszemélyes ágyon, mellette pedig egy mosakodó lavór, szappan, tükör, és egy vastag gyertya egy teli doboz gyufával. Aludt néhány órát, mielőtt felfedező útra indult. Nem sietett, tudta, hogy itt fogja tölteni a hátralévő életét.

Amikor felfrissülten nekivágott, hamar rájött, hogy egy kisebb falu van a fenti alatt. A barátok cellái, a közös tisztálkodók, az étkező helyiség, egy csatornaszerű folyó, számos munkára való cella és a Könyvtár, ahová csak az Apát és a legkiválóbbak léphettek be.

A reggeli meglepően gazdag volt. A heti soros barátok fonott kalácsot, zsemlét, sonkát, szalámit, kolbászt, paradicsomot, uborkát pakoltak végig a hosszú asztalokon, és ahogy a Novícius jobban megnézte, a legtöbb szerzetes tekintélyes pocakkal és tokával rendelkezett. A zömük szemüveges volt, amin nem is csodálkozott a gyér világítás és a természetes fény hiánya mellett. Egy külön asztalnál kapott helyet, ahová egyedül a számára terítettek meg, a többiekénél jóval szegényesebb módon. Evés közben lopva az Apátra tekintett, de nem merte bámulni, épp csak megnézte az ősz hajú férfit, akinek mézes tea csöpögött a szakálláról.

Délelőtt a Perjel tanítgatta.

– Az ételt a kastélyból küldik. Maguk sem tudják pontosan, kinek, de már évszázadok óta ez a hagyomány, és nem merik megtörni. Egyszer volt egy uralkodó, aki megpróbálta, de őt keresztüldöfték, amíg a latrinán ült. Azóta babonásabbak.

– És akik hozzák, nem kémkednek?

– Ide kizárólag az olyan cselédek járnak, akiknek már nincsen lelke. A Fényképész küldi őket a kastélyba, nagyon jó szolgálók. Az aktuális feladatuk teljesen kitölti a fejüket, nem is beszélnek senkivel.

Az ebéd után a legtöbben aludni tértek, a Novícius pedig kihasználta az alkalmat, és körbejárta a munkára kijelölt cellákat. Nem különböztek igazán a lakószobáktól, csak annyiban, hogy felszerelték őket az íráshoz. Azok a cellák, ahol munka folyt, vagy félbehagyott szöveg feküdt az asztalon, zárva voltak, de csak a Novícius miatt. Egymásról nem feltételezték, hogy zavarnának, vagy beleolvasnának.

– Hogyan zajlik az írás? – kérdezte a Perjelt.

– A világon mindenkinek van egy története. Olyan, ami egyedi és zseniális. De nem mindenkinek adatott meg, hogy szavakba öntse vagy leírja. Ezek nem veszhetnek el. Amikor valaki meghal, a szavak különszakadnak tőle, és írót keresnek. A szerzeteseink pedig csak erre várnak. Minden történet megkeresi a maga íróját, aki a legjobban meg tudja őt fogalmazni. Az így készült szövegeket pedig átadják az Apátnak, aki néhány kiválasztott barát segítségével rendszerezi őket. Persze, sokféle rendszer létezik. A szerző, a helyszín, a szereplők, a cselekmény különböző csoportokba rendezi a történeteket. Így találkozhatnak könyvek formájában egész családok, de az egymást soha nem ismerő rokonlelkek is.

– Be kell valljam, Perjel, ennél is puritánabb körülményekre számítottam.

– Van, ami eltereli az írásról a figyelmet, ezért a fehér falak, a dísztelen szobák, igen. De rendes alvás és étkezés nélkül nem lehet dolgozni. Sokan alábecsülik ezt a munkát, másolásnak tartják, ők soha nem is lépnek tovább a novíciusok szintjéről.

Néhány nappal később a fiatal férfi felriadt a szobákat körülvevő csendre. Nem az alvás horkolással, forgolódással megtelt csendje volt ez, hanem az a fajta, amiben a feszültség életre kel, és a fejekben lüktet.

A barátok egy ázott szerzetes teteme körül álltak körben. A Perjel, miután eltemették a halottat, mesélni kezdett:

– Időnként a történetek nem egyszerűen szomorúak, vagy vidámak. A legkérgesebb írók között is előfordult, hogy olyat jegyeznek le, ami megviseli őket. A legtöbben ilyenkor megbetegszenek, fekszenek pár napot vagy hetet, azok, akik éppen nem dolgoznak, ápolják őket. Mind voltunk már ilyen helyzetben. De van olyan, hogy az írónak a lelkéig hatolnak a saját szavai. Megbabonázzák, és megoldást keres. Néhányan ilyenkor kimerészkednek éjszaka. Azt beszélik, a szemben lévő szökőkút vize varázserővel bír, aki beledugja a fejét, annak látomásai támadnak, és megért olyan dolgokat, amiket azelőtt képtelen volt. Viszont sokan óvatlanul mennek.

– Láttam egy férfit, aki kavicsokon térdelt.

– Igen. A Polgármester. Évek óta a kút rabja, mert rájött, hogyan ne fulladjon meg.

– Ez történt akkor a baráttal, aki eltemettünk?

– Tudta jól, milyen veszéllyel jár a kút, tapasztalt szerzetes volt, de ilyenkor ez mit sem ér.

Hetek óta lakott a földalatti kolostorban. Pár napja minden vacsora után elé állt a Perjel, és csak annyit kérdezett:

– Kész vagy mindent feláldozni az írásért?

– Kész vagyok – felelte, mire a Perjel megcsóválta a fejét, és aludni tért.

Egy reggeli után a Novícius rosszul lett. Visszavonult a szobájába, az ágyára ült, és órákon át csak nézte a fehér falat. A gyertyája is kialudt, de észre sem vette. Majdnem az ebédet is kihagyta, de valami arra ösztökélte, hogy mégis egyen, érezte, hogy kell az erő.

Evés után bizonytalanul benyitott egy dolgozócellába.

Mindent a keze alá készítettek, toll, papír, gyertya. Volt egy első mondata, és nagyjából sejtette a cselekményt. Vázlatot írt egy lapra, amit aztán maga elé támasztott, de végül bele sem nézve írni kezdett. Másnap reggelig fel sem kelt a székéből, akkor is épp csak az ágyáig jutott. Úgy aludt, mint aki álomba ájult.

Reggel remegő kézzel nézte át, amit alkotott. Voltak hibái, felesleges szavak, mondatok és hiányzó bekezdések is, egész nap szerkesztett.

Még napokon át dolgozott vele, aztán újabb napokon át csak bámulta.

Amikor a Perjel elé állt, az már mindent tudott. Szó nélkül elvette tőle a kész szöveget, alaposan átolvasta, le sem ültek közben.

– Elsőre egészen jó – állapította meg, rá sem nézve a fiatal férfira. A Novíciusnak kioldott a reggel óta a gyomrába fészkelt görcs, és mély levegőt vett. – Vigyük az Apáthoz, majd ő átveszi innentől.

Az Apát nem kelt fel a székéből, súlyos teste alig mozdult, amíg olvasott. Nem szólt semmit, csak amikor a végére ért.

– Úgy látom, van egy új szerzetesünk. Vezesd át őt, Perjel a barátok lakrészéhez. Ez a szöveg pedig megkezdheti a Könyvtárban a maga életét.

Az új szobája ugyanolyan volt, mint a régi. Nem változott a világon semmi. Csak író lett belőle.

(Illusztráció: candlelight)

A fogadó szobáiban évek óta alig volt élet. A közeli kastélyból időnként lejárt egy-egy udvaronc, hogy néhány erőtlen órára maga alá teperje a macskái közt élő örömlányt. A fogadósnő épp csak a lepedőket mosatta, sokszor még az ablakokat sem nyitották ki. A Kisasszony is csak azért szállt meg náluk, mert késő éjszaka érkezett. Hiába ellenkezett, a szakácsnő addig nem engedte lefeküdni, amíg meg nem evett egy tányérral a híres marharagujából.

– Olyan madárcsontú vagy, lányom, még összeesel – mondta, miközben elé lökte az ételt.

Többet aludt, mint szokott, hatottak a gyógyfüvek. A reggeli napfény bántotta, de nem volt függöny vagy spaletta, szinte menekült a sötét mosdóba, hogy rendbe szedje magát.

A maszatos tükrön át is látta, ahogy beledagadtak a szemébe a ki nem hullott könnyei. Egy ragacsos pohárba vizet köhögött a csap, azzal öblítette ki az álmok keserű ízét.

– A kastélyba igyekszel? – kérdezte reggel a fogadósnő, aki elegáns öltözetével nem illett a tájba. Az anyja lehetett volna, mégis inkább a nővérének tűnt. Ennek ellenére rosszul esett, hogy tegezte.

– Nem, a Fényképészt keresem – sütötte le a szemét a lány.

– A falu végében lakik, a legutolsó házban – mondta a fogadósnő leereszkedően. – Nem kell fizetned a szobáért – tette még hozzá, majd sarkon fordult és eltűnt. Valami mintha villant volna a szemében.

A vendég valójában örült, hogy nem faggatták tovább. Pontosan ezért jött ide, a hely híre miatt. Elunta, hogy odahaza folyton azt kérdezgették tőle, miért olyan szomorú? Talán szerelmi bánat? Hiszen mi más baja lehet egy ennyire fiatal, ennyire gyönyörű kisasszonynak? És ez a név is, amivel illették. Karcolta a bőrét a modorossága, az álságos illem. Ezért is jelentkezett be így a fogadóba, Kisasszony. Viselni fogja, mint egy talizmánt.

Könnyen megtalálta a Fényképész házát. Az egyetlen porta, ahol nem látott át a kerítésen.

Hosszan verte a dísztelen kopogtatót, mire kinyílt az ajtó. Erős levendulaillat csapta meg, ahogy belépett a tágas előszobába. Szinte elveszett benne az idős férfi.

Élére vasalt, durva szövetű öltönyt viselt, a teste ráncos volt, de egyenes, az orra alatt katonásan állt a szürke bajusz, korához képest dús haját rövidre nyírva hordta.

– Aki a faluba céllal érkezik, annak súlyos a bánata és keveset beszél – mondta az öreg, miközben végigmérte a lányt.

Alaposan megnézte, de nem úgy, mint egy fiatal nőt szokás, inkább ahogy a szabó méri fel az alanyát. Azon gondolkodott, milyen táj, milyen ruha, fények, beállítások illenek majd hozzá.

– Nézze el nekem, a korral jár a modorom, megmutatom a szobáját.

Az egész ház műteremként szolgált. A kiváló fekvésű, hatalmas terekbe fény áradt mindenhonnan, amit a sötétítőkkel azonnal meg lehetett szüntetni, amikor az alkotás úgy kívánta. A bútorok az összes szobában más-más stílusúak, egy-egy küszöbbel mintha évszázadokat léptek volna át. Maga volt a művészet szíve, ami akkor kezdett el lüktetni, amikor a lány megérkezett.

– Én leginkább a sötétkamrában szeretek lenni, maga oda megy, ahová akar. Lesz, amikor hívatom, és beállítom valahová, lesz, amikor úgy fogom lefotózni, hogy észre sem veszi – magyarázta türelmesen a férfi.

– Mi lesz a képekkel? Egyet sem látok kitéve.

– Mert zavarnak a munkában. Egy részét a kastélyba kell küldenem adó gyanánt, a másik részét maga is ismerheti divatlapokból, albumokból, kiállításokról. Állítólag híresek, én ezt már nem tudom. Feladom őket a postán, onnantól élik a saját életüket.

– De ebből él, nem igaz?

– Hát persze. A falubeliek inkább másnál készíttetik a családi fotóikat.

Az első sorozatot már délután elkezdték.

– Be kell állítanom magára a gépet. Ez most még tét nélkül megy, de azért vegye komolyan. Álljon ahhoz a fiatal fához, oda. Pont olyan gyönge, mint maga. – utasította az öreg, fel sem nézve az állvány mögül.

A pózt a Kisasszonyra bízta, aki egyik kezével könnyeden a vékony fatörzshöz simult, a másikat a combjára ejtette. Fehér inget viselt fekete hosszúszoknyával, a haját kontyba fogta, úgy festett, mint egy szűzlány, akinek akasztják a vőlegényét.

A Fényképész alig észrevehetően csóválta a fejét, miközben az ódivatú géppel bajlódott.

– Most nézzen a lencsébe, és gondoljon arra, hogy a világon mindennek ára van – mondta, majd hangosan kattant a szerkezet.

 A következő napokban szinte megállás nélkül dolgoztak. A férfi nem csak az otthonát, az egész falut díszletként használta. Egy éjszaka beállította a lányt a vásártéren lévő kúthoz, aminek a közepén egy kőhal szájából ömlött a víz. A hold olyan szépen játszott a nyugodt víztükrön, hogy a Kisasszonynak szinte kedve lett volna elmerülni benne. Egyre jobban érezte a feladatát. Haza sem mentek, megvárták a hajnalt, és az ötszáz éves templomnál is megálltak. A pirkadat fényei olyan különlegesen világítottak, hogy úgy látszott, mintha az Ördög küldte volna fel valamelyik szolgáját.

A Kisasszonynak közben hihetetlen étvágya lett. Reggelire szalonnát, kolbászt, sült tojást evett friss kenyérrel, ebédre nehéz, fűszeres húsokat, éjszakára forró lepényeket, szinte semmi zöldséget, és olyan zavartalan, álmatlan alvásokba zuhant, hogy reggelente úgy érezte, végre megtelik élettel.

– Bármikor elmehet – vetette oda neki a Fényképész, miközben a nő lágy tojást kanalazott a fehér porcelánból.

– Csak még egy napot – nevetett vidáman a lány, és nagyot harapott a langyos zsemléből. – Hiszen még nem is készített rólam képet így, ilyen gyönyörűen! Láttam odahaza, mit tud kihozni a nőkből, és a szekrényben milyen ruhákat, a fiókokban milyen rúzsokat rejteget! Ne tagadja meg tőlem! Látja, még az étvágyam is visszatért!

– A teste éhezni kezdett, mert érzi, hogy valamit elveszített.

– Maga mindig olyan, mint egy mogorva vénember! Pedig a képein láttam az igazi arcát! – kacagott a férfira, aki szótlanul összekulcsolta a kezét az asztal alatt, és tovább nézte, ahogyan a lány megeszi a maradék reggelijét.

Aznap délelőtt a Fényképész nem hívta sehová, úgy tűnt, elment otthonról, mert hiába szólította, nem felelt. A Kisasszony úgy döntött, kihasználja az alkalmat. Kinyitotta a ruhásszekrényeket, és válogatni kezdett. Próbált zöldet, sárgát, fodrosat, csipkéset, végül egy vöröset választott, ami a testéhez simult. Érezte a ruhán, hogy már viselte valaki. Benne hagyta a szenvedélyét, egy vad éjszaka emlékét. A fiókokból rúzst, pirosítót, szemfestéket kent magára.

Végigdőlt az egyik szoba kerevetén, és azt képzelte, ő is a kastélyban lakik, ahol a herceg a jegyese.

A vaku ébresztette fel a kábulatából, amiben már együtt is táncoltak, könnyedén suhantak az üres parketten, miközben mindenki őket bámulta.

– Észre sem vettem, hogy bejött – ült fel sűrűn pislogva.

– Igen, talán ez a legjobb kép, amit készítettünk. Címlapra kerül valahol, bizonyára.

A férfi több fotót nem is készített, visszavonult a sötétkamrába. Éjszakára sem került elő, egy boríték várta a lányt az ágyán. Egy erős madzag volt benne egy kártyával, amin az állt, kösse az egyik végét a bokájára, a másikat az ágy végén lévő rácsra. Először megrökönyödött, miféle beteges játékot űz vele az öreg, de a kíváncsisága arra ösztökélte, engedelmeskedjen.

A Fényképész azonban egész éjjel nem jött ki a kamrából. Lázasan dolgozott az elmúlt hetek képeivel, legutoljára hagyva a legfrissebbet.

Közben a Kisasszony álmodott.

Egy létra állt előtte. Mászni kezdett rajta, de mintha ólomsúlyok fognák vissza, nehezen indult el. Azonban minden fokkal mintha egyszerűbb lett volna, érezte, ahogyan a teste könnyűvé válik, a végén szinte már repült fölfelé. Amikor felért a legutolsó fokra, rájött, hogy a létra nem volt nekitámasztva semminek, és ettől a tudástól megremegett a lába, és a létra dőlni kezdett, ő pedig zuhant a mélybe. Sötétség vette körül, a szája sikolyra nyílt, de a hangját is az űr nyelte el, nem látott semmit, nem érezte, csak a zuhanást.

A fájdalom ébresztette fel, a madzag a bőrébe vájódott, ahogy vonaglott a teste. Az izzadtsága úgy vette körül, mint újszülöttet a vér.

Gépiesen a mosdóba ment, fekete szemeit a tükörre vetette. Nem látott semmi különöset, csak egy hófehér, püffedt arcú nőt. Felvette a durva ruhát, amit a széken hagytak neki, és a konyhába ment. Az ízét sem érezve az ételnek evett néhány szelet üres kenyeret, majd különösebb elképzelés nélkül a széken ülve maradt.

Amikor a Fényképész bejött, nem is szólt hozzá, épp csak ránézett. A férfi képeket tett elé.

– Ezeket gondoltam elküldeni. A többit elégettem.

A nő csak bámult rá némán.

– Igen, tudom, hogy nem érdekli. Abban sem vagyok biztos, hogy saját magáról tudja-e, kicsoda. Mindig ez történik. Szerencsére a kastélyban bármikor szívesen vesznek egy újabb igénytelen, de szófogadó cselédet. Ezt a borítékot adja át a herceg postamesterének, megfizetem az adómat. Maga van a képen, de soha senki nem fogja észrevenni, nem is hasonlít rá. Most menjen, összekészítettem az új holmiját, a kocsi a kapu előtt várja – fejezte be, majd elkezdte leszedni az asztalt.

A cselédlány előremeredt tekintettel felvette a csomagját és a borítékot, majd a kapu felé indult, ahol már várták. A lovak idegesen kaparták a földet, amikor megérezték a jöttét.

(Illusztráció: tbb)

A drága öltözet szokatlan látványt nyújtott a falu utcáin. Ahogyan a nemes arcél, a csigákba rendezett, sötét haj vagy a tengerkék tekintet. Talán nincs is a világon még egy ilyen gyönyörű férfi, tűnődött a nő a szemközti úton. Olyan, akár egy gróf.

– A kastély felé megy? – szólította meg a fogadó előtt ácsorgó idegent, amire az zavartan felé fordult.

A nő arcában azonnal felfedezte a maga fájdalmának tükörképét, és csak ezután mérte végig alaposabban. Barna bőrére gyöngyfátyolként ült ki az izzadtság, a tűző napon csak egy fehér ruhát viselt, szorosan simult karcsú, izmos testéhez.

– Nem, szállást keresek éjszakára. – válaszolta útmutatás reményében.

– Nálunk nem szokás éjszakázni. Az emberek épphogy megállnak, megnézik az ötszáz éves templomot, esznek a fogadós marharagujából, és továbbutaznak a kastély felé. Ott van szálló, ahol kényelmesen megpihenhet.

– Én a falu szökőkútja miatt jöttem. – vallotta be a férfi.

– Mit akar tőle?

– Hallottam, hogy segít tisztán látni. Szerelmi bánatom van, abban bízom, hogy megoldást jelent. Vagy ez csak legenda?

– Mindent tudok, amit érdemes a szökőkútról. Egyedül lakom, ha gondolja, nálam megszállhat ma éjszakára a vendégszobában.

– Nem fogadhatom el.

– Nem nagyon tehet mást, ha túl is akarja élni. Pénzt ne adjon, csak hallgassa meg, hogyan működik. Ne is mondjon magáról semmit. Grófnak fogom szólítani. Engem a faluban mindenki Özvegyként ismer.

Bár a házban fényes nappali várta a látogatókat, a konyhában ültette le a férfit. A hosszú faasztalra egy kancsó tiszta vizet tett két hosszú pohárral, hátradőlt az egyik karosszékben, és mesélni kezdett.

– Látta, hogy nagy a birtok és a ház, abból élek, amit az embereimmel megtermelek. Nem voltam mindig ilyen kemény, valaha úrinőként éltem itt, mindez a férjemé volt.

A fogadó, ahol megállt, az anyámé, vagyis a szüleimé. Apám a polgármester, de egész nap a marhákkal van a határban, nem érzi jól magát otthon.

Amikor kislány voltam, tökéletesnek láttam anyámat. Gyönyörű nő, aki képes a tekintetével uralni a környéket, egyetlen szavával elhallgattatni embereket, és bár a faluban mindenki krumplit evett, nálunk hús gőzölgött az asztalon.

Hercegnőnek nevelt, de ő volt a királynő.

Amikor serdülni kezdtem, kaptam új ruhákat és ékszereket, végre én is állandó vendég lettem a bálokon. Amíg apám észrevétlenül gubbasztott valamelyik sarokban, anyám táncolt, nevetett, a társaság közepe volt.

Ha valaki tőlem kérdezett, anyám hamar átvette a szót, ha táncolni hívtak, addig kérette magát, amíg őt vitték el. Nem versenyezhettem vele.

Magamat jelentéktelennek, csúnyának éreztem. A tizenhetedik születésnapomon szöktem el először a szökőkúthoz. A falusiak szavait addig szóbeszédnek hittem.

Csak éjszaka szabad érkezni, egyedül. Mivel a víz varázserejében itt senki sem kételkedik, mindenki tiszteletben tartja a helyet, nem járnak leskelődni, és csak a legnagyobb szükség esetén fordulnak hozzá.

Biztosan látta, a szökőkút a templommal szemben van, a legtöbb arra járó érmékkel dobálja tele, apám napnyugtakor maga szedi össze, félreteszi, szépíti belőle a falut. A közepén lévő hal, aminek a szájából a víz jön, ne kérdezze, milyen fajta.

Bele kell dugni a fejet a kút vizébe. Amikor így tettem, nem hallottam mást, csak a morajló csobogást. A gondolataim kitisztultak, megnyugodtam. Anyám alakja jelent meg, amint a tükör előtt áll, arcát pirosítja, szemét festi, ruháját rendezi, és legvégül felteszi a glóriáját, hogy elvakítson.

Aztán a kép elhomályosult, meleg érzés fogott el, amiből egy erős kéz, az apám rántott ki.

Majdnem megfulladtam. Akkor tudtam meg, hogy ő már évek óta a kút rabja, akkor is épp a víz alá készült, így látott meg, ahogyan a karom ernyedten lógott a kövön. Elmagyarázta, hogy nem szabad elveszíteni teljesen a kapcsolatot, kell valami, ami ébren tart, ő hegyes kavicsokon térdepel.

Nem untatom tovább, ennyi a lényeg – csapott az asztalra hirtelen, mint aki többet mondott, mint akart. – Azóta másként látom a szüleimet, elköltöztem, férjhez mentem egy remek férfihoz, szépen éltünk, amíg el nem vitte a betegsége. Most őrzöm a birtokot.

A Gróf ragaszkodott hozzá, hogy még aznap éjjel elmegy a szökőkúthoz. Egész délután nagy kortyokban nyelte a vizet a kancsóból, hátha az is varázserejű, de az Özvegy kinevette, hogy így nincs semmi hatása, még az íze is rossz.

A nő nem kísérhette el az útra. Felkészítette, amennyire tudta, minden, amit tehetett, várt. Szépítkezett, felvette a legszebb fehér hálóingét, és türelmesen ült a konyhában.

A férfi valamivel éjfél után érkezett vissza, az arca addigra megszáradt, a haja is épp csak nedves maradt. A tekintete kitisztult, a vonásai kisimultak, élettel duzzadó ember lépte át a küszöböt, most hogy kihúzta magát, végre látszott, milyen izmos.

Összefonódott a tekintetük, a nő fölkelt volna, de a Gróf megelőzte, ölébe vette, és elindult vele a vendégszoba felé.

– Ne arra – súgta lágyan a nő, és inkább a hálóba vitette magát, ahol már mindent előkészített.

Délután ébredtek, az Özvegy kávét és tojást főzött, amíg a Gróf zuhanyozott.

– Haza fogsz menni? – kérdezte a férfit.

– Maradnék még, ha nem bánod.

– Ameddig akarsz – mosolygott, de a Gróf tekintete aggasztotta.

– Amikor kivettem a fejemet, a bánatom elmúlt, a tested járt az eszemben. Volt még valami, amivel nem is akartam foglalkozni, de valahogy nem megy ki a fejemből. Egy emlék gyerekkoromból, de valahogy mégsem az. Ismered az érzést, ami a megértést megelőzi? Amikor a mondat a nyelved hegyén van?

– Újra el akarsz menni a szökőkúthoz.

– Igen.

– Ha a rabjává válsz, nem tudok rád vigyázni többé. Maradj inkább velem.

– Napközben a tiéd leszek.

– A kút nem osztozik senkivel.

Harmadik hete laktak együtt. Mintha napnyugtakor indulna a reggel, a férfi elment a szökőkúthoz, az Özvegy addig főzött, és készülődött, mert amikor a kedvese hazatért, gyönyörű szeretkezéseik napkeltéig ébren tartották. Délután eleinte beszélgettek, kedvesen szóltak egymáshoz, de lassan a férfi egyre több magányos órát követelt, a nő pedig szomorúan bámult ki a hálószoba ablakán.

A Gróf leveleket írt, eleinte üzleti ügyben, de aztán legyintett, hogy a vállalat nem omlik össze nélküle. Egyre vastagabb borítékokat címzett meg azonban a szüleinek, a nővérének, a nagyszüleinek, majd volt szeretőknek, végül már a szabójának is.

– El fog jönni a nap, amikor minden emléket megértek. – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt aznap este elindult.

A nő lerogyott a szokott karosszékbe, némán nézte a kikészített alapanyagokat, de nem főzött. Amikor felkelt, egy kisebb ruhásszekrényhez lépett, kikészítette a fekete ruháját, majd ásót ragadott.

Vigyázva, hogy a fátyla ne lógjon a vízbe, kiemelte a megfulladt férfit. Talicskába tette, fekete lepellel takarta le. Még így is szépnek tűnt és nemesnek.

A kertbe érve belökte a tetemet a friss gödörbe, az érte ejtett könnyeket egy apró fiolában fogta fel.

Reggelre a gödröt betemette a kezével, a halmot elegyengette, és a végébe egy kis fácskát ültetett. Meglocsolta a fiolából.

Miközben vetkőzött, a hálószoba ablakából kinézett a kertre. Lassan egy egész erdőm lesz már, gondolta, mielőtt végigdőlt a megvetett ágyon.

(Illusztráció: Vados Anna)

Gyerekkoromban sokat jártam kocsmába a nagyapámmal. Tetszett a felnőttek világa, az ital, de főleg, ahogyan dohányoztak. Egyszer rá akartam gyújtani, szereztem gyufát és cigarettát is, de amikor a nagyapám észrevette, irtózatos pofont kaptam. Nem szólt semmit, így is értettem. Órákig ültünk csöndben, ő a kisfröccse, én a szégyenem fölött. Aztán hatalmas tenyerébe vette a gyufát, és a kiürített dobozát az ölembe dobta, ezt megtarthatod.

Úgy éreztem, valahogy mégis cinkosak lettünk, mert anyámnak sem mondta el. A kocsmába azután is elvitt, én pedig, hogy hasznossá tegyem magam, és elfeledtessem a törzsvendégekkel a kapott pofont, segíteni kezdtem a pultosnak, visszavittem az üres poharakat. Cserébe ingyen kaptam az üdítőt, az öregek pedig néha aprót adtak. Amikor már eléggé megszoktuk ezt a ritmust, elkértem az üres gyufásdobozukat is. Furcsállták, de nekem adták. Ahogy híre ment sajátos szokásomnak, otthon is eltették, majd a végén már az asszonyok is félrerakták, egy fuvaros pedig hozott nekem külföldieket. Hamarosan óriási gyűjteményem lett és a szenvedélyem a szomszéd gyerekekre is átragadt. Eleinte örültem neki, mert tudtunk cserélni, de aztán kiderült, hogy annyi, mint nekem, másnak nincs. Így elment a kedvem a skatulyáktól.

Napszámos koromban találtam az első pénzérmét, amikor a földeken dolgoztunk. Megtetszett az idegen nyelvű írás az oldalán, órákig vakartam róla a rozsdát, hogy el bírjam olvasni, de így sem értettem. Azután jött a többi. Volt, amit a vásárosoktól szereztem, volt, amit a városban cseréltem élelmiszerre.

Amikor a fiam nőni kezdett, akkor lett divat a gombfoci. Pár évig gyűjtögette, de nem volt igazán lelkes. Nekem persze nagyon tetszettek ezek a fényképes korongok, titokban összegyűjtöttem szinte minden csapatot, amit kapni lehetett.

Közben inni kezdtem, dohányoztam és csaltam a feleségemet. Nem tudom, másoknál ez miért van, az ital és a cigaretta nekem gyerekkori vágyam volt. Éreztem, hogy egy hihetetlen, országhatárokon átívelő közösség tagjává válok. Eleinte rengeteget tudtam inni, bírta a fiatal szervezet, a fiatal feleség kevésbé. Fenyegetett, hogy elhagy, viszi a gyereket is. A kocsmabeliek persze jól megverték volna, de én idegenkedtem a gondolatától is, hogy ártsak neki. Nem szóltam inkább semmit, némán letettem az alkoholt és a dohányt is, de úgy éreztem magam, mintha újra kisfiú lennék, akinek nem lehet.

Így másztam át a kerítésen egy délután a szomszédasszonyhoz. Nem volt otthon a férje, teherautón ült, járta az országot, csak hétvégékre ért haza, akkor sem mindig. Hátul, a kinti pottyantós mellett bújt el, nehogy megszólja a falu, és boldogan sört ivott és dohányzott. Átintettem neki, mire nagyon megijedt, de mutattam, hogy miattam ne aggódjon. Hívni kezdett, felemelt egy sört, párás volt az üveg fala, nekem is jut. Nem tudtam ellenállni, sem az italnak, sem neki. Mielőtt hazamentem, a kútnál igyekeztem lemosni az idegen szagot.

A feleségem csak a sört szúrta ki, azért összeszidott, többet ilyen hibát nem vétettem. Eleinte csak a szomszédasszonyhoz, aztán a falu legtöbb asszonyához eljutottam. Mire észbe kaptam, már titkos szabadságokat vettem ki, és három várossal arrébb is volt szeretőm. A nőket is gyűjteni kezdtem. Kis füzetben tartottam őket számon, nehogy elfelejtsem valamelyiket, külön az egyéjszakás, külön az állandó partnereket.

Akkor is távol voltam, amikor a feleségem meghalt. Jelentkeztem egy csapathoz, akiket az ország másik végébe vittek alkalmi munkára, mentem volna bárhová, csak új nőket lássak. Reggel jött a telefon, hogy a nejem nagyon beteg, siessek haza.

Mire megérkeztem, már késő volt. Egész úton azon járt a fejem, hogy megtudta valakitől, egy féltékeny nőnek eljárt a szája, és mérget vett be bánatában. Mire a kapuba értem, már bizonyos voltam benne, hogy mindenki tud mindent, engem börtönbe tesznek, vagy a rokonság üt agyon, mi lesz a fiammal.

De semmi ilyesmi nem történt. A feleségem tüdőbeteg volt, hetek óta, de én észre sem vettem, ő meg nem mutatta, néha köhögött, nem akarta, hogy zavarjon, hiszen biztosan annyit dolgoztam, alig jártam haza. Az utolsó egy hétben, amikor nem láttam, már ágynak esett, a fiam nem mérte fel a bajt, csak akkor hívta az orvost, amikor már késő volt.

Többé nőhöz nem nyúltam. Sorra jöttek érdeklődők, páran fenyegetőztek, hogy tőlem van a gyerekük is, de nem hittem nekik, vagy nem akartam, és ezentúl csak a fiammal törődtem. Tényleg sokat kezdtem dolgozni, hogy jó iskolákba járhasson, egyetemre mehessen, mert tehetségesen számolt, értett a fizikához is. A falu nem felejt, ezért hamarosan elköltöztünk, nem akartam, hogy a fiam egyszer megtudja rólam az igazat. Onnantól csak néha engedtem a szenvedélyemnek, amikor megláttam egy-egy szép könyvsorozatot, amiről tudtam, hogy másoknak is megvan az otthonában, ügyeltem, hogy ne legyek kirívó semmiben.

Példamutató, erkölcsös életbe kezdtem. Több szabályt állítottam fel magamnak, mint a Biblia, ügyelve rá, hogy a gyerekemet ne érje kár emiatt. Amikor felnőtt és elköltözött, egyedül maradtam a bedobozolt gyűjteményeimmel, a néhány könyvemmel, amiket a gyerek ajándékai ünnepekkor még bővítettek, mert azt hitte, tényleg el is olvasom őket. És az emlékeimmel. Már az unokám is iskolába járt, amikor iszonyúan megbetegedtem, de nem voltam hajlandó meghalni. Még nem, ezt kiabáltam állítólag lázasan. Mindenki dicsért, milyen életszeretet van bennem, az ápolónő simogatta fejem, csábosan kacsintott, amibe belesajdult mindenem, egy régire emlékeztetett a szeme kékje.

Semmi szeretet nem maradt bennem, csak a vezeklés. Még nem. Még nem gyötörtem magam eléggé, még idő kell, hogy mindent elemésszen bennem a bűnbánat, még nem tettem jóvá. Így nem állhatok elé. Eléjük. Nem tudom, egy emberélet elég-e egyáltalán.

(Illusztráció: forrás)