Ököllel verte a hatalmas, korhadt kaput, de órák óta nem kapott választ. A férfinak már sűrű borosta húzódott az arcán, de a ráncok még nem ültek ki a homlokára. Erős felépítésű, jóképű, de rongyosan öltözött, csomag nélküli ember volt.

A déli napsugarak égették a bőrét, a szakadt pólója csatakosra izzadt, de érzéketlenül állta, és csak bámulta a hatalmas épületet.

– Évszázadok óta lakatlan a templomunk – szólította meg szelíden egy gyönyörű, érett arcú nő. Hófehér ruhája szorosan simult karcsú, izmos testéhez.

– Én akkor is be fogok jutni – makacskodott a férfi.

– Még a pap is messzire elkerüli. Rossz erők lakják ezt a helyet. Jöjjön inkább velem – csalogatta a nő.

– Megvárom, amíg beengednek.

– Ha lakik is bent valaki, nincs szüksége magára. Kövessen inkább, van egy hatalmas birtokom, ahol egyedül élek, pedig minden készen áll még egy ember befogadására. Csak nem hagy magára egy védtelen özvegyet? – simította meg gyöngéden a férfi karját, de az elhúzódott tőle.

– Én már elköteleztem magam – közölte színtelenül, le sem véve a szemét a templom kapujáról.

Fel sem tűnt neki, amikor a nő eltűnt. A követező, amit észrevett, hogy beesteledett, és langyos eső áztatta a dús haját. Annyira mozdulatlanul figyelt, hogy a közelben lévő szökőkúthoz menő alak észre sem vette. Az idős úr hegyes kavicsokat szórt a kút pereme mellé, rátérdepelt, és a vízbe nyomta a fejét. Kis idő múlva kiemelkedett, letörölte a vért a térdéről, motyogott valamit, majd a könnyeivel küszködve őt is elnyelte az éjszaka.

Majdnem hajnal lett, mire résnyire nyílt a kapu.

– Menj el – sziszegett ki valaki, de a férfi nem felelt. – Nem vagy elég jó ide – szólt valamivel hangosabban, de továbbra sem kapott választ. – Már elegen vagyunk – mondta még, de a kaput nem csukta be, amiből a férfi sejteni kezdte, hogy csak próbára teszik.

Amire a napfény színezni kezdte a teret, bent volt a templomban. Az ablakokon gyenge fények szűrődtek be, alig látott valamit, de amit kivett, az csupán a megkopott freskó, egy szokványos oltár, szúette imapadok és néhány összedőlt gyóntatófülke volt. A háta mögül végül előlépett egy posztóruhás öregember.

– Egyelőre a többi baráttól távol fogunk elszállásolni. Feladatod nem lesz, nem állhatsz szóba senkivel, csak velem, viszont bárhová bemehetsz, figyelheted a többiek munkáját, és a három közös étkezésen részt kell venned. A neved egyelőre Novícius. Az enyém pedig Perjel.

A szerzetesek a föld alatt éltek, a férfi is itt kapott szobát. Friss mész illata uralkodott benne, tiszta ágynemű várta az egyszemélyes ágyon, mellette pedig egy mosakodó lavór, szappan, tükör, és egy vastag gyertya egy teli doboz gyufával. Aludt néhány órát, mielőtt felfedező útra indult. Nem sietett, tudta, hogy itt fogja tölteni a hátralévő életét.

Amikor felfrissülten nekivágott, hamar rájött, hogy egy kisebb falu van a fenti alatt. A barátok cellái, a közös tisztálkodók, az étkező helyiség, egy csatornaszerű folyó, számos munkára való cella és a Könyvtár, ahová csak az Apát és a legkiválóbbak léphettek be.

A reggeli meglepően gazdag volt. A heti soros barátok fonott kalácsot, zsemlét, sonkát, szalámit, kolbászt, paradicsomot, uborkát pakoltak végig a hosszú asztalokon, és ahogy a Novícius jobban megnézte, a legtöbb szerzetes tekintélyes pocakkal és tokával rendelkezett. A zömük szemüveges volt, amin nem is csodálkozott a gyér világítás és a természetes fény hiánya mellett. Egy külön asztalnál kapott helyet, ahová egyedül a számára terítettek meg, a többiekénél jóval szegényesebb módon. Evés közben lopva az Apátra tekintett, de nem merte bámulni, épp csak megnézte az ősz hajú férfit, akinek mézes tea csöpögött a szakálláról.

Délelőtt a Perjel tanítgatta.

– Az ételt a kastélyból küldik. Maguk sem tudják pontosan, kinek, de már évszázadok óta ez a hagyomány, és nem merik megtörni. Egyszer volt egy uralkodó, aki megpróbálta, de őt keresztüldöfték, amíg a latrinán ült. Azóta babonásabbak.

– És akik hozzák, nem kémkednek?

– Ide kizárólag az olyan cselédek járnak, akiknek már nincsen lelke. A Fényképész küldi őket a kastélyba, nagyon jó szolgálók. Az aktuális feladatuk teljesen kitölti a fejüket, nem is beszélnek senkivel.

Az ebéd után a legtöbben aludni tértek, a Novícius pedig kihasználta az alkalmat, és körbejárta a munkára kijelölt cellákat. Nem különböztek igazán a lakószobáktól, csak annyiban, hogy felszerelték őket az íráshoz. Azok a cellák, ahol munka folyt, vagy félbehagyott szöveg feküdt az asztalon, zárva voltak, de csak a Novícius miatt. Egymásról nem feltételezték, hogy zavarnának, vagy beleolvasnának.

– Hogyan zajlik az írás? – kérdezte a Perjelt.

– A világon mindenkinek van egy története. Olyan, ami egyedi és zseniális. De nem mindenkinek adatott meg, hogy szavakba öntse vagy leírja. Ezek nem veszhetnek el. Amikor valaki meghal, a szavak különszakadnak tőle, és írót keresnek. A szerzeteseink pedig csak erre várnak. Minden történet megkeresi a maga íróját, aki a legjobban meg tudja őt fogalmazni. Az így készült szövegeket pedig átadják az Apátnak, aki néhány kiválasztott barát segítségével rendszerezi őket. Persze, sokféle rendszer létezik. A szerző, a helyszín, a szereplők, a cselekmény különböző csoportokba rendezi a történeteket. Így találkozhatnak könyvek formájában egész családok, de az egymást soha nem ismerő rokonlelkek is.

– Be kell valljam, Perjel, ennél is puritánabb körülményekre számítottam.

– Van, ami eltereli az írásról a figyelmet, ezért a fehér falak, a dísztelen szobák, igen. De rendes alvás és étkezés nélkül nem lehet dolgozni. Sokan alábecsülik ezt a munkát, másolásnak tartják, ők soha nem is lépnek tovább a novíciusok szintjéről.

Néhány nappal később a fiatal férfi felriadt a szobákat körülvevő csendre. Nem az alvás horkolással, forgolódással megtelt csendje volt ez, hanem az a fajta, amiben a feszültség életre kel, és a fejekben lüktet.

A barátok egy ázott szerzetes teteme körül álltak körben. A Perjel, miután eltemették a halottat, mesélni kezdett:

– Időnként a történetek nem egyszerűen szomorúak, vagy vidámak. A legkérgesebb írók között is előfordult, hogy olyat jegyeznek le, ami megviseli őket. A legtöbben ilyenkor megbetegszenek, fekszenek pár napot vagy hetet, azok, akik éppen nem dolgoznak, ápolják őket. Mind voltunk már ilyen helyzetben. De van olyan, hogy az írónak a lelkéig hatolnak a saját szavai. Megbabonázzák, és megoldást keres. Néhányan ilyenkor kimerészkednek éjszaka. Azt beszélik, a szemben lévő szökőkút vize varázserővel bír, aki beledugja a fejét, annak látomásai támadnak, és megért olyan dolgokat, amiket azelőtt képtelen volt. Viszont sokan óvatlanul mennek.

– Láttam egy férfit, aki kavicsokon térdelt.

– Igen. A Polgármester. Évek óta a kút rabja, mert rájött, hogyan ne fulladjon meg.

– Ez történt akkor a baráttal, aki eltemettünk?

– Tudta jól, milyen veszéllyel jár a kút, tapasztalt szerzetes volt, de ilyenkor ez mit sem ér.

Hetek óta lakott a földalatti kolostorban. Pár napja minden vacsora után elé állt a Perjel, és csak annyit kérdezett:

– Kész vagy mindent feláldozni az írásért?

– Kész vagyok – felelte, mire a Perjel megcsóválta a fejét, és aludni tért.

Egy reggeli után a Novícius rosszul lett. Visszavonult a szobájába, az ágyára ült, és órákon át csak nézte a fehér falat. A gyertyája is kialudt, de észre sem vette. Majdnem az ebédet is kihagyta, de valami arra ösztökélte, hogy mégis egyen, érezte, hogy kell az erő.

Evés után bizonytalanul benyitott egy dolgozócellába.

Mindent a keze alá készítettek, toll, papír, gyertya. Volt egy első mondata, és nagyjából sejtette a cselekményt. Vázlatot írt egy lapra, amit aztán maga elé támasztott, de végül bele sem nézve írni kezdett. Másnap reggelig fel sem kelt a székéből, akkor is épp csak az ágyáig jutott. Úgy aludt, mint aki álomba ájult.

Reggel remegő kézzel nézte át, amit alkotott. Voltak hibái, felesleges szavak, mondatok és hiányzó bekezdések is, egész nap szerkesztett.

Még napokon át dolgozott vele, aztán újabb napokon át csak bámulta.

Amikor a Perjel elé állt, az már mindent tudott. Szó nélkül elvette tőle a kész szöveget, alaposan átolvasta, le sem ültek közben.

– Elsőre egészen jó – állapította meg, rá sem nézve a fiatal férfira. A Novíciusnak kioldott a reggel óta a gyomrába fészkelt görcs, és mély levegőt vett. – Vigyük az Apáthoz, majd ő átveszi innentől.

Az Apát nem kelt fel a székéből, súlyos teste alig mozdult, amíg olvasott. Nem szólt semmit, csak amikor a végére ért.

– Úgy látom, van egy új szerzetesünk. Vezesd át őt, Perjel a barátok lakrészéhez. Ez a szöveg pedig megkezdheti a Könyvtárban a maga életét.

Az új szobája ugyanolyan volt, mint a régi. Nem változott a világon semmi. Csak író lett belőle.

 

 

(Illusztráció: candlelight)