Ott tartottam, lássuk… hol is prompte? Hát persze, pár hete loptam egy bökőt a négyes, gépész koliból, mikor még ott ténykedtem – bölcsész egymagam –, lengtem. Az a vacak a konyhaasztalon árválkodott, hát magamhoz vettem, hogy pontos legyek, bicskát. Azt tartom magamnál a gatyában, ha más is lenne a gatyámban, nem oda dugnám a metélőszerszámot, még elcsattintanám egyszer a saját farkamat, de mivel nincs, nem aggódom. Ez a rugós vacak a kelléktár markáns részét alkotja, amikor felidegelnek, mert megteszik a maguk módján ezek a plázamacskák a puszta látványukkal, akik beülnek egy-egy koktélra, martinira, csak mert köreikben sörtől böfögni nonszensz és övön aluli megnyilatkozás lenne, hogy úgy mondjam, jobbára jogászok meg közgazdászok, az ászok a nívósabb alfajból, akik a paszuly magasából lesnek ránk, szimpla bölcselőkre. A jogtudósok, akik egyetem után élből doktori titulust nyernek, hasonlóan állnak a gépészekkel, akik a magunkfajta bölcselőt csak, mint gyomot tartanak számban, akiknek okoskodásuk semmibe vész, kilátásban a puszta tanári szakma kedvez, mely alul esik, minden magasabb célnak ellentmondva. Mondják, játszi könnyed szakág, ahol az egyetem hígagyúi ténykednek jobbnak híjában, mert nem nyertek felvételt a nagyobb jó, a komoly szakmák irányába <engedjük meg azért ez érdeklődés és” beállítódás kérdése, száradjon le a karom, valaha is aláírok jogász vagy közgazdász felvételt, nem beszélve szociopatológiáról>. Fájdalmamra ezt a képet erősíti száznegyvenhárom társam tetemes hányada, akik akár egy puszta tőmondat kreatúrázásában sem épp jeleskednek, nem még barokkos körmondatok papírra vetése terén, de nincs mi miatt szégyenkezni, hallottam egy helyütt amaz Olümposzi magasban fekvő ELTE-n olyféle bölcsész lányka szájából a mára aranyköpéssé hírhedett elszólást, mely szerint Iliász Homérosz testvére volt; ekképp mégsem hajtom porba tehát fejem, mert gügyék a világ összes egyetemén akadnak, legyék bármennyire előkelő helyen a számok sorában, ahogy és ahol nagy fejek, kérges koponyák egyaránt megfordulnak. Az különben különösen jellemző észrevételem, miszerint az alsóbb  iskolák kitűnő végzősei jószerével üregesek és ostobák, többségükben népszerűek, pontokban mérhető csak tudásuk, mely csupán lexikalitás, semmi egyéb, s ha önvallásról esik a szó, kiül szemük hordalékára az a bizonyos átható ostoba tekintet; tudom, tapasztaltam, ezért érintettek meg jobb szerrel minden alkalommal a lógósok, akik alatt igencsak meginogott a léc, bennük láttam lehetőséget , úgymond értelmet és csillámló szemeket láttam a pszeudoanalfabéták körében, és ezért tartottam magától Balgától mintegy távolságot megismerkedésünk első két hetében, tán még benne is csalódom, vetettem fel a lehetőséget. Bé volt a különc kis csodabogár középiskolájában Szerbiában, a bizonyos űzött intellektuális vadállat, mégis szelíd és szerény, akár egy kis bambi azokkal a nagy barna boci szemeivel, neki se volt barátja, egy ha akadt, ő volt az één jóságom kitüremkedése, az óbor, amit ünnepekre nyitunk ki, majd nemrég összekerültünk egy közös négyágyas kollégiumi szobába, ahol egyikünk – a két másik idiótát a szobában nem véve étlapra – se találta magát, hát megtaláltuk egymást, jószerével örvendtem, hogy két egér, közös vödörbe estünk, s köpülünk vajat mindmáig. Nem sokkal később tudtam meg, barátom sem kerek egész százas, mint a sajtkaréj, a telihold – aki egymaga volt csakugyan, mert több mégis honnan a végestelen végfenéből lett volna nekem, a fura kis csajnak -, Balga zavara. Mélyen benne gázolt már tini korában a depresszió posványába’, juttatta tudomásomra az anyja, aki az egyvonalas házi telefonon lehallgatta, amint kislánya a meghalás lehetőségét és egyben mikéntjét taglalja tizenhat éves fővel egy nála alig idősebb suhanc felé, aki meg azzal kérkedik, miszerint az ő sarja lesz a világ legfiatalabb öngyilkosa. A depresszív Balga máskülönben verseivel kapott kisebb nevet… halál, halál, halál és semmi kilátás, ám dekadencia, hogy azt követően, már úgy, a publikálást, csak tizennyolc éves kor fölött ajánlották olvasásra, ama korban, amikor még a tizenhat éves Bé szememben ismeretlen volt, bár hasonló zavarokkal küszködő; a helyzet egy Jeunet-filmre emlékeztet, hogy pontos legyek, ahogy a napóra, aszondom, tán ismerős Neked, barátom, az Amélie csodálatos élete, ám ha már itten terpesztünk, a filmek varázsos szegmensénél, ajánlhatom Guillermo Del Torro opuszát. Ami amúgy a metélést illeti a nagyböcsű Rockyban – Balga is hentelt ez idáig, csak ő valamiképpen kinőtte -, még nem állok ott, hogy kötszert is tartsak magamnál, az után tanárbarátom, Szőr Lancelot, a Gáláns futkorász a pulthoz, amikor látja, amint levedzem. Amire meg valami ostoba fehérnép rögvest hívja ki a szerveket, nekem meg holmi papírokkal kell piszmogni a kórházba’, miszerint nem vót szuicid a szándék, ellenkező esetbe’ bent tartanak egypár hónapra. Kösz, nem. Igaz ami igaz, tizenkilenc éves korom óta falcolok és kénytelen fércelek, hogy honnan a fullánkból vezéreltetve, fogalmam sincs az ügy okát keresve, mert ha őszinte akarok lenni, addig semminemű zavarral nem találkoztam, amennyiben a földi kerek világ jelenlevésének humán kitüremlését veszem, hát csupáncsak jött a beteges idea, megszabadulni a belső kíntól, úgymond kicserélni testi fájdalomra, ilyen egy borderline-ember képzete a kínról. Dedós korom óta élvezek fájni egyébben; kedves empíria a vér vasas íze, mintha kerítést nyalogatnék, a nyílt sebek, gennyes fertőzések, hegek, ami sose múlnak – ahogy a harapásnyom sem a jobb arcvonalamon meg a vasmacska alakú sérülés időtlen idők óta, nem beszélve a púpról a búbomon, a forgómhoz egész közeli papilla, a lila-, zöld-, sárgába tarkálló zúzódásokat dajkálgattam örökösen és teszem ma is, bámész szemeket meresztek rájuk, nyomkodom, ütöm, főleg az öklöm, ha fájni vágyom, még jobban fájjon, a legtöbb sebet magamnak okozom azzal se törődve, hogy egy vétett alkalommal még tán kiloccsantom a saját velőmet. Ez a fajta mazochizmus ötéves koromban csúcsosodott ki, pofonok, ütés, felrepedt száj, mi egyebek, ahogy fejemben él a jelenet, mely könnyűszerrel sorolható be az abúzus mint olyan kategóriájába. Az oviba kiszállt a gyámügy meg a rendőrség, magukkal vigyenek, teszem fel, a Miskolcon tanyázó GYIVI-be; nem tették, mert anyám kimagyarázta, rém okosan érvelhetett, nyalván replikázott egy sort, amit megtűzdelt hihető hazugságokkal, amiként ismerem már galád természetét, egy szóval se említett ütleget, jobbára, gondolom el, a lépcsőre fogta a zúzódások, arcomat borítókat, a tornádógyerek, a hiperaktív kis szarházi kölök bénázására, és nehéz fegyelmezhetőségére. Ha őszintén meggondolom, arra jutok, nem félek beismerni, részemre semmi keresnivalóm gyerekzsivalyban, már úgy sajátos reproduktumaim körében, amiként eleimnek se. Anyám ahogy kimagyarázta a szorult helyzetet, nem oly sokkal azelőtt pelusból is kimagyarázott kétéves koromban, amikor az ikrek születtek. Mivel kisebbik bátyám holtan született, bele kellett vedlenem a középső-gyerek-a-családban – titulusba, ami nem jelentett soha előtte-utána megkülönböztetett bánásmódot, vagyis igen, a szó abszolút negatív értelmében. Csupa fiú testvér között mégsem sikerült, keménnyé fajzanom, képesnek lenni önmagam nevében kiállni, az egyedüli ember, akitől védelmet várhattam az életvezetés fonalának gördülésekor, az az embernek adatott ez a szerep, aki egyéb mocsok mellett nem tartóztatta meg tőlem a rendszeres verést sem. Ahhoz, hogy egy majdan felnőtt defektes gumiként egzisztáljon, nem vagyok vagy egyáltalában lehetnék pszichomókus, mégis azt látom, a zavar a környezeti tartalmak, mint bántalmakkal, kisebb-nagyobb sérülésekkel együtt jár, s az ki mennyit bír csupáncsak a psziché kérdése, felnőtt korára rettegni jósoltatott vagy az agresszivitás viszi-e a prímet; más esetben tán váltott kombóban mindkettő. Tán, ha nem élek meg eddigi koromig három garantáltan valós nemi erőszakot, bíznék férfi ívású embertársaimnál, és talán-talán gyűjtenék anyákat, ahogy józan életű barátaink bélyeget, matchbox-ot vagy barátokat az iwiw-en.