Tizenhét éve és kétszáznegyvenkét napja pillantottam meg őket először. Azonnal tudtam, hogy dolgom lesz velük.
Kislány koromtól kezdve anyukának készültem. Babákat öltöztettem, altattam, énekeltem nekik. Amikor anyám meglátta, hogy még szoptatok is, elsírta magát, pedig szerintem teljesen jól felnőttem az emlői nélkül. Nem is tudom, honnan láttam, hogy úgy kell csinálni.
Amikor a volt férjemmel összeházasodtunk, tudatosan és elszántan készültünk a szülői szerepre. Senki sem szólt, hogy a fogantatáshoz kell némi szerencse is. Persze, igen nagy kedvvel álltunk neki a házaséletnek. Úgy értem, nagy kedvünk volt hozzá egészen addig, amíg el nem kezdtünk azon görcsölni, miért nem jön még a gyerek. Ez nagyjából két év házasság után vált szorongatóvá, addig nem is különösebben akartuk.
Persze, hogy szíven ütött, mikor a férjem azt kérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy minden rendben van nekem ott bent. Fel sem merült benne, hogy talán nála lehet a baj. Vagy felmerült, de nem mondta. Láttam rajta, mennyire kívánja, hogy gyorsan kiderüljön, van valami súlyos defektem, mondjuk hiányzik a petefészkem, vagy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Nem voltam.
Szépen hazarámoltam anyámhoz, majd pár hónap múlva megvettem ezt napfényes kis lakást, és ideköltöztem. Levegőt akartam venni, időt nyerni, míg új irányt vehet az életem.

A költözés körül olyan véletlenek történtek, amelyeknek muszáj volt jelentőséget tulajdonítani: a társasház előtt egyszerre két költöztető autó parkolt le. A férfiak kiszálltak, felhajtották a ponyvát. A platókról egymással szembe nézett két majdnem egyforma kanapé: az én pirosom és egy sötétkék. Mint egy tükörben. Letuszkolták őket, és elindultak a bejárat felé, mindkettővel egyenesen fel az elsőre. Ott, a két egymás mellett lévő lakásba kerültek a bútorok és a hozzájuk tartozó emberek: az egyikbe én, a másikba a négyéves Zita és a papája. Ők is folyamatosan pakolták felfelé a kisebb holmikat, akárcsak én. Jól figyeltem, vajon mikor kerül elő a hozzájuk tartozó feleség és anyuka, akit nagyon szépnek képzeltem.
Zita hosszú, barna haja két copfba volt összefonva, de egy kissé aszimmetrikusnak tűnt, és a három-három tincs is aránytalanul volt elosztva. Ebből arra következtettem, hogy a frizurát férfi csinálta.
De hol az anyuka? Nem volt könnyű feladat kideríteni, hiszen Károlytól (mint később megtudtam a nevét a névtáblájukról) nem kérdezhettem ilyesmit. Megközelíthetetlen volt, mint egy túl magas talapzatra állított szobor.
Amikor először utaztunk együtt a liftben, kicsit kínosan éreztem magam, mert én tegeződve köszöntem, és bemutatkoztam, de az apuka nem viszonozta ezt a hangnemet. Aztán rájöttem, hogy ez így van rendjén. Ehhez a típushoz valahogy nem is illik az a közvetlenkedés. Magas, vékony, de cseppet sem szikár ember, akiben soványsága ellenére van valami különös lágyság. A termetéhez képest kicsi kezét mindig megnéztem, ahogy puhán a kilincshez nyúlt. Világosbarna haja meg mindig ugyanolyan volt. Mintha nem is nőtt volna. Talán fodrászhoz sem kellett járnia, mégsem láttam soha rendezetlennek.
Arra gondoltam, bemutatkozásképp megmutathatnám a szomszédoknak, hogy sütök. Elég jó vagyok benne, de az utóbbi időben nem nagyon volt kinek.
Többfélét készítettem, és kiporcióztam öt lapostányérra – hat lakás van a lépcsőházunkban. Egy tányérom maradt, azzal kihúzom, gondoltam, míg visszakerül hozzám a többi.
Károlyékhoz mentem utoljára. Mondom, hoztam egy kis finomságot, olyan, mint a welcome drink, csak ez meg van sütve. Nevettem, pedig rögtön éreztem, hogy ennél szerencsétlenebbet nem nagyon mondhattam volna. Nem is nevetett velem, de még csak nem is mosolygott, csupán annyit mondott, hogy köszönjük. Aztán slussz. Elvette a tálat, és becsukta az ajtót.
Egy héten belül elkezdtek visszaszivárogni a tányérok. A következő hétvégére ötdarabos lett a készlet. Károlyék nem adták vissza. Amikor egy alkalommal velük és egy másik szomszéddal együtt mentünk felfelé, megemlítettem a felettünk lakónak, hogy igazán visszaadhatta volna üresen is a tálat, nem kellett volna viszonozni a meglepetést. Jó hangosan mondtam, hogy biztosan hallja mindenki. De épp a címzett nem értette. Arra gondoltam, talán afféle művész lehet, akinek mindig tele van a feje olyan gondolatokkal, amelyektől a földi dolgok nem is léteznek a számára. Mondjuk, ahhoz túl finom embernek látszott. Ránézésre inkább valami könyvelőszerű. Minden esetre a tálat sohasem kaptam vissza.
Zita a legszebb kislány volt, akit valaha láttam. Kedves és csacsogós. De soha nem találkoztam vele úgy, hogy kettesben lehettünk volna. Szinte bosszantott a megközelíthetetlenségük. Mondom a férfinak egyszer felfelé menet: ha el akarna menni vásárolni, vagy olyasmit intézni, amit jobb egyedül, nyugodtan átjöhet hozzám a kislány, szerintem elleszünk ketten. Erre ő, hogy köszönöm. Épp, mint a sütinél. Kicsit felment bennem a pumpa, és mondom, jó, de mikor? Mit mikor, kérdezte. Hát, a kislányt, hogy átengedné. De akkor épp odaértünk a lakásajtóhoz, és bementek anélkül, hogy válaszolt volna. Ott maradtam egy ideig a lépcsőházban, hátha hallok valamit abból, hogy mit mondanak egymásnak, ha magukra csukják az ajtót, de semmi nem szűrődött ki. Komolyan mondom, a tévé vagy a rádió hangját sem hallottam soha. Pedig nem vagyok süket.
Egyszer, mikor az apja nélkül volt a kislány, s én épp a piacról jöttem, a kosaramból odaadtam neki egy gyönyörű, piros almát. Mielőtt odanyújtottam, olyan fényesre töröltem a ruhámon, hogy csak úgy ragyogott. Örömmel nyúlt felé, aztán rám nézett, majd a gyümölcsöt hirtelen elejtve, elfutott. Mintha a gonosz mostoha vagy a jó ég tudja, micsoda lennék álruhában. Akkor elszakadt a cérna, és utána szóltam. Mondom neki, rendben van, Zitácska, semmi gond, de ha esetleg módodban állna, nem tudnál véletlenül utánanézni annak a tetves tányérnak, amit száz éve adtam oda nektek? Tudod, egy csomó süti volt rajta, mikor ideköltöztünk.
Isten bizony, nem tudom, honnan jutott eszembe az a rohadt tányér, egészen addig már egyáltalán nem gondoltam rá. Nem hiányzott. Soha nem volt egyszerre annyi vendégem, hogy gondot jelentett volna a kevés teríték.
És akkor, onnantól kezdve valahogy Zita is megváltozott velem szemben. Távolságtartóbb és hűvösebb lett. Évekig szinte szót sem váltottunk egymással.
Pedig én akartam változtatni, az egyik névnapjára még egy csinos kis kalapot is vettem, de valahogy nem bírtam odaadni.
A szemem láttára nőtt fel. Szép, fiatal nő lett. Sokszor elképzeltem, hogy egyszer szervezünk valami közös programot. Mondjuk, elmegyünk vásárolni, tanácsokat adunk egymásnak, meg a drogériában magunkra fújunk egy csomó parfümöt, aztán, ha hazamegyünk, alig bírjuk visszatartani a nevetést, pukkadozunk, mikor látjuk, hogyan szaglász az apja.
Károly viszont nem változott. Abban sem, hogy gyakran jöttek-mentek együtt. A vonásai talán kissé mélyültek, de a férfiaknak ez általában jól áll.
De gyorsan szaladtak el az évek addig az éjszakáig!
Ordítozásra, meg ajtócsapkodásra ébredtem. A frász tört ki, hogy mi lehet, azt hittem, ég a ház. Kiszaladtam az erkélyre, és akkor látom, hogy lent áll egy autó, járó motorral, egy fiatalember meg szedi össze a holmikat, amiket Zita dobál ki az erkélyen át. Az apja pedig próbálja megakadályozni ebben. A dulakodástól egészen eltorzult a hangjuk, nem lehetett érteni, miket mondtak egymásnak.
Gyorsan visszaléptem, nem akartam, hogy azt higgyék, leskelődöm utánuk. Aztán hallom, hogy csapódik a lakásajtó, és a nappali tükrös szekrényében, amiről az erkélyüket lehet látni, nézem, amint Károly is hajigál lefelé ezt-azt, de addigra a kocsi a két fiatallal, nagy sebességgel elhúzott.
Egész éjjel nem aludtam. Vajon mi lesz reggel? Reggel olyan csönd volt az emeletünkön, mint a sírban.
Szóval, van most itt egy eladó lakás épp mellettem, ha esetleg érdekel valakit. Kisgyerekkel ideális.

(Illusztráció: ap)