Első fejezet, amelyben nem elég, hogy megváltozik minden, de még azt is megmondják, mi legyek, ha nagy leszek

Egyáltalán nem vagyok oda az iskoláért, de most úgy szakadt rám a nyári szünet, mint egy súlyos fekete függöny. Persze ez a lakás jobb, mint a régi, de ha engem kérdeztek volna, az osztálytársaimat soha nem cseréltem volna el. És a várost sem. Semmit. Csakhogy nem kérdeztek. Mit fogok csinálni egész szünetben? Illetve inkább: kivel? A tesóimmal nem könnyű kijönni mostanában: egy ideje összeszövetkeztek ellenem, és úgy tesznek, mintha nem négy, hanem negyven évvel lennék fiatalabb náluk. Köztük csak egy év van. Régen verték egymást, az jobb volt.
Anya meg apa dolgoznak, és most, hogy új munkahelyük van, nem is vesznek ki szabadságot. Azt ígérték, majd egy-két hétvégén elutazunk valahová együtt, az lesz a nyaralás. Csodálatos!
Nekünk bezzeg szerveztek programot: beírattak valami nyelvi táborba, ahová engem csak azért vettek fel, mert ott lesz a nővérem és a bátyám is, egyébként alig lesz velem egykorú gyerek.
Az új lakásunk egy sorház szélén van. Mi költöztünk be elsőként, de állítólag még a nyáron jönnek mások is. Az utca végén van egy pici tó. Akarok venni egy pecabotot, de anyu azt mondta, hogy egyedül nem mehetek horgászni. A nagyok nem akarnak jönni, bár Rozi megígérte, hogy egyszer hajlandó lesz kipróbálni, milyen ott napozni, csakhogy ő nem bébiszitter. Mondom, az szuper, mert én meg nem vagyok bébi, világos?! Ha máskor mondana nekem ilyen szemétséget, simán megverném, de most nem tehetem, mert akkor nem fog elkísérni.

A szobám ablakán még nincsen függöny. Szeles idő van, felhőkből és falombból fest fekete-fehér rajzfilmet a csupasz falra a hold. Nem akarom nézni, de nem tudom levenni róla a szemem. Sokáig tart.
Bodrit kiállítom az ágy szélére. Tudja a dolgát, nem eshet bajom.
Azért sem sírok, de akkor is, utálok, utálok itt lenni!

Voltaképp nem pontosan értem, minek költöztünk el, bár az látható volt, hogy anyuék nem voltak túl jól az elmúlt hónapokban. Mármint egymással. Akkoriban azt gondoltam, talán el is fognak válni. Ráadásul nagyon hirtelen jött az egész.
Annyit mondtak, változásra van szükségük, és támogassuk őket ebben. Nem mintha sok választási lehetőségünk lett volna. Ha azt mondjuk, hogy nem, nyilván akkor is költözünk.
Azt is mondták, hogy jobb lesz a főváros közelében. Kinek?
Az volt az érzésem, hogy anyu Rozinak többet árult el, mint nekem vagy Ferinek.

Az egyik rokonunknak van egy kis furgonja, azzal segített minket költöztetni. Itt ebédelt velünk, és folyamatosan beszélt. Olyan családtagokról mesélt, akiknek még a nevét sem hallottam soha. Egy kicsit flúgosnak tűnt a tag. A legidegesítőbb az volt, amikor azt kérdezte tőlem:
– Na, és mi leszel, ha nagy leszel?
Mit tudom én! Azt viszont tudom, mennyire utálom, ha ilyeneket kérdeznek. Nehogy már bárki beadja nekem, hogy ő ilyen idős korában megmondta, mi lesz! Honnan tudta volna? Nem is voltak ilyen számítógépek, mint most, nem lehetett megmondani, hogy olyan programokra lesz szükség, mint amiket apu csinál. Anyuról meg biztosan tudom, hogy a legkevésbé akart volna irodakukac lenni, és most mégis azt csinálja. Amikor kitalálta, hogy ügyvéd lesz, nyilván azt képzelte, hogy oroszlánként védelmezi az ártatlanul bajba jutott embereket. És erre mit csinál? Egész nap unalmas iratokat nézeget egy irodában. Vagy ez a Lóci bácsi vagy hogy hívják. Remélem, nem költöztetőnek készült, bár ki tudja.
Na, mindegy, nem is ez volt a legrosszabb az egészben, hanem hogy anyu elárult.
– Hát nem nyomozó leszel, drágám? 
Ezt minek kellett mondania? Láttam a pasas fején, ahogy rám nézett, hogy ezt csak egy béna, gyerekes gondolatnak tartja. Nem tudom, hogy veszik a bátorságot anyuék, hogy ilyesmiket mondjanak el rólam. Ráadásul nem is említettem senkinek, csak mivel mostanában sok krimit olvasok (meg filmen is nézek, csak azt nem tudják), eldöntötték, hogy akkor biztosan az érdekel. És persze tényleg gondoltam rá, ezért is utálom, hogy ők mondják. Olyan, mintha kilopták volna a fejemből.
El akarom felejteni ezt a beszélgetést.

Egyik este a szomszéd utcából átjött anya volt iskolatársa, aki nemrég tudta meg, hogy ilyen közel költöztünk hozzájuk. Mondta, hogy mellettük lakik egy gyerek, aki épp ilyen idős, mint én. Sőt – tette hozzá –, még kinézetre is hasonlítunk. Meg hogy szerinte összebarátkozhatnánk, legalább valaki megmutathatná nekem a környéket. Örültem neki. Másnapra meg is szervezte, hogy menjek át hozzájuk bemutatkozni. És akkor kiderült: ez a nő is hibbant. Hogy mondhatta, hogy hasonlítunk egymásra?! Azért ez nagy szemétség volt tőle. Nem is az a baj, hogy ránézésre hasonlónak talált, hanem, hogy az a kisgyerek eleve vagy három évvel fiatalabb nálam, ráadásul épp egy idióta rajzfilmet nézett a tévében, amit mindenképp be akart fejezni. Egyetlen dolgot fedeztem fel, amiben hasonlítunk: rágta a körmét. Csakhogy én normálisan csinálom, ő meg nem rágta, hanem valósággal majszolta a kezeit. Lakmározott. Először azt hittem, kukoricát eszik. El is határoztam, hogy abbahagyom a körömrágást. Le tudok róla szokni, ez biztos.
Mondtam, hogy nyugodtan tévézzen, úgy sincs most sok időm, és hazajöttem. Mármint az új lakásba.
Kérdeztem anyut, mennyire voltak régen jó barátok ezzel a nővel, mert szerintem valami baj van az agyával.
– Ja, hát, régebben elég bolond volt, de mostanra egész benőtt a feje lágya – felelte.
Anya is tévedhet.

Össze kell pakolnunk a táborra. Az új lakásban még úgy mozgunk, mintha idegenek lennénk, de máris egy másik helyre kell felkészülni. Mindent sokkal tovább tart megtalálni, mint rendesen. Én elvagyok egy-két pólóval meg Bodrival. Ja, a sportcipőm, az fontos! Meg egy fogkefe. Anya ragaszkodik hozzá, hogy vigyek tusfürdőt, bár táborozáskor nem nagyon szoktam fürödni, szóval egy dezodor még jobban jönne. Bicska! A bicskám hol lehet? Anélkül nem megyek.

A szerző Nyári nyomozás című ifjúsági regénye megjelent a Csimota Könyvkiadó jóvoltából, 2017-ben.  

(A borítókép a könyv eredeti illusztrációja.)

Tizenhét éve és kétszáznegyvenkét napja pillantottam meg őket először. Azonnal tudtam, hogy dolgom lesz velük.
Kislány koromtól kezdve anyukának készültem. Babákat öltöztettem, altattam, énekeltem nekik. Amikor anyám meglátta, hogy még szoptatok is, elsírta magát, pedig szerintem teljesen jól felnőttem az emlői nélkül. Nem is tudom, honnan láttam, hogy úgy kell csinálni.
Amikor a volt férjemmel összeházasodtunk, tudatosan és elszántan készültünk a szülői szerepre. Senki sem szólt, hogy a fogantatáshoz kell némi szerencse is. Persze, igen nagy kedvvel álltunk neki a házaséletnek. Úgy értem, nagy kedvünk volt hozzá egészen addig, amíg el nem kezdtünk azon görcsölni, miért nem jön még a gyerek. Ez nagyjából két év házasság után vált szorongatóvá, addig nem is különösebben akartuk.
Persze, hogy szíven ütött, mikor a férjem azt kérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy minden rendben van nekem ott bent. Fel sem merült benne, hogy talán nála lehet a baj. Vagy felmerült, de nem mondta. Láttam rajta, mennyire kívánja, hogy gyorsan kiderüljön, van valami súlyos defektem, mondjuk hiányzik a petefészkem, vagy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Nem voltam.
Szépen hazarámoltam anyámhoz, majd pár hónap múlva megvettem ezt napfényes kis lakást, és ideköltöztem. Levegőt akartam venni, időt nyerni, míg új irányt vehet az életem.

A költözés körül olyan véletlenek történtek, amelyeknek muszáj volt jelentőséget tulajdonítani: a társasház előtt egyszerre két költöztető autó parkolt le. A férfiak kiszálltak, felhajtották a ponyvát. A platókról egymással szembe nézett két majdnem egyforma kanapé: az én pirosom és egy sötétkék. Mint egy tükörben. Letuszkolták őket, és elindultak a bejárat felé, mindkettővel egyenesen fel az elsőre. Ott, a két egymás mellett lévő lakásba kerültek a bútorok és a hozzájuk tartozó emberek: az egyikbe én, a másikba a négyéves Zita és a papája. Ők is folyamatosan pakolták felfelé a kisebb holmikat, akárcsak én. Jól figyeltem, vajon mikor kerül elő a hozzájuk tartozó feleség és anyuka, akit nagyon szépnek képzeltem.
Zita hosszú, barna haja két copfba volt összefonva, de egy kissé aszimmetrikusnak tűnt, és a három-három tincs is aránytalanul volt elosztva. Ebből arra következtettem, hogy a frizurát férfi csinálta.
De hol az anyuka? Nem volt könnyű feladat kideríteni, hiszen Károlytól (mint később megtudtam a nevét a névtáblájukról) nem kérdezhettem ilyesmit. Megközelíthetetlen volt, mint egy túl magas talapzatra állított szobor.
Amikor először utaztunk együtt a liftben, kicsit kínosan éreztem magam, mert én tegeződve köszöntem, és bemutatkoztam, de az apuka nem viszonozta ezt a hangnemet. Aztán rájöttem, hogy ez így van rendjén. Ehhez a típushoz valahogy nem is illik az a közvetlenkedés. Magas, vékony, de cseppet sem szikár ember, akiben soványsága ellenére van valami különös lágyság. A termetéhez képest kicsi kezét mindig megnéztem, ahogy puhán a kilincshez nyúlt. Világosbarna haja meg mindig ugyanolyan volt. Mintha nem is nőtt volna. Talán fodrászhoz sem kellett járnia, mégsem láttam soha rendezetlennek.
Arra gondoltam, bemutatkozásképp megmutathatnám a szomszédoknak, hogy sütök. Elég jó vagyok benne, de az utóbbi időben nem nagyon volt kinek.
Többfélét készítettem, és kiporcióztam öt lapostányérra – hat lakás van a lépcsőházunkban. Egy tányérom maradt, azzal kihúzom, gondoltam, míg visszakerül hozzám a többi.
Károlyékhoz mentem utoljára. Mondom, hoztam egy kis finomságot, olyan, mint a welcome drink, csak ez meg van sütve. Nevettem, pedig rögtön éreztem, hogy ennél szerencsétlenebbet nem nagyon mondhattam volna. Nem is nevetett velem, de még csak nem is mosolygott, csupán annyit mondott, hogy köszönjük. Aztán slussz. Elvette a tálat, és becsukta az ajtót.
Egy héten belül elkezdtek visszaszivárogni a tányérok. A következő hétvégére ötdarabos lett a készlet. Károlyék nem adták vissza. Amikor egy alkalommal velük és egy másik szomszéddal együtt mentünk felfelé, megemlítettem a felettünk lakónak, hogy igazán visszaadhatta volna üresen is a tálat, nem kellett volna viszonozni a meglepetést. Jó hangosan mondtam, hogy biztosan hallja mindenki. De épp a címzett nem értette. Arra gondoltam, talán afféle művész lehet, akinek mindig tele van a feje olyan gondolatokkal, amelyektől a földi dolgok nem is léteznek a számára. Mondjuk, ahhoz túl finom embernek látszott. Ránézésre inkább valami könyvelőszerű. Minden esetre a tálat sohasem kaptam vissza.
Zita a legszebb kislány volt, akit valaha láttam. Kedves és csacsogós. De soha nem találkoztam vele úgy, hogy kettesben lehettünk volna. Szinte bosszantott a megközelíthetetlenségük. Mondom a férfinak egyszer felfelé menet: ha el akarna menni vásárolni, vagy olyasmit intézni, amit jobb egyedül, nyugodtan átjöhet hozzám a kislány, szerintem elleszünk ketten. Erre ő, hogy köszönöm. Épp, mint a sütinél. Kicsit felment bennem a pumpa, és mondom, jó, de mikor? Mit mikor, kérdezte. Hát, a kislányt, hogy átengedné. De akkor épp odaértünk a lakásajtóhoz, és bementek anélkül, hogy válaszolt volna. Ott maradtam egy ideig a lépcsőházban, hátha hallok valamit abból, hogy mit mondanak egymásnak, ha magukra csukják az ajtót, de semmi nem szűrődött ki. Komolyan mondom, a tévé vagy a rádió hangját sem hallottam soha. Pedig nem vagyok süket.
Egyszer, mikor az apja nélkül volt a kislány, s én épp a piacról jöttem, a kosaramból odaadtam neki egy gyönyörű, piros almát. Mielőtt odanyújtottam, olyan fényesre töröltem a ruhámon, hogy csak úgy ragyogott. Örömmel nyúlt felé, aztán rám nézett, majd a gyümölcsöt hirtelen elejtve, elfutott. Mintha a gonosz mostoha vagy a jó ég tudja, micsoda lennék álruhában. Akkor elszakadt a cérna, és utána szóltam. Mondom neki, rendben van, Zitácska, semmi gond, de ha esetleg módodban állna, nem tudnál véletlenül utánanézni annak a tetves tányérnak, amit száz éve adtam oda nektek? Tudod, egy csomó süti volt rajta, mikor ideköltöztünk.
Isten bizony, nem tudom, honnan jutott eszembe az a rohadt tányér, egészen addig már egyáltalán nem gondoltam rá. Nem hiányzott. Soha nem volt egyszerre annyi vendégem, hogy gondot jelentett volna a kevés teríték.
És akkor, onnantól kezdve valahogy Zita is megváltozott velem szemben. Távolságtartóbb és hűvösebb lett. Évekig szinte szót sem váltottunk egymással.
Pedig én akartam változtatni, az egyik névnapjára még egy csinos kis kalapot is vettem, de valahogy nem bírtam odaadni.
A szemem láttára nőtt fel. Szép, fiatal nő lett. Sokszor elképzeltem, hogy egyszer szervezünk valami közös programot. Mondjuk, elmegyünk vásárolni, tanácsokat adunk egymásnak, meg a drogériában magunkra fújunk egy csomó parfümöt, aztán, ha hazamegyünk, alig bírjuk visszatartani a nevetést, pukkadozunk, mikor látjuk, hogyan szaglász az apja.
Károly viszont nem változott. Abban sem, hogy gyakran jöttek-mentek együtt. A vonásai talán kissé mélyültek, de a férfiaknak ez általában jól áll.
De gyorsan szaladtak el az évek addig az éjszakáig!
Ordítozásra, meg ajtócsapkodásra ébredtem. A frász tört ki, hogy mi lehet, azt hittem, ég a ház. Kiszaladtam az erkélyre, és akkor látom, hogy lent áll egy autó, járó motorral, egy fiatalember meg szedi össze a holmikat, amiket Zita dobál ki az erkélyen át. Az apja pedig próbálja megakadályozni ebben. A dulakodástól egészen eltorzult a hangjuk, nem lehetett érteni, miket mondtak egymásnak.
Gyorsan visszaléptem, nem akartam, hogy azt higgyék, leskelődöm utánuk. Aztán hallom, hogy csapódik a lakásajtó, és a nappali tükrös szekrényében, amiről az erkélyüket lehet látni, nézem, amint Károly is hajigál lefelé ezt-azt, de addigra a kocsi a két fiatallal, nagy sebességgel elhúzott.
Egész éjjel nem aludtam. Vajon mi lesz reggel? Reggel olyan csönd volt az emeletünkön, mint a sírban.
Szóval, van most itt egy eladó lakás épp mellettem, ha esetleg érdekel valakit. Kisgyerekkel ideális.

(Illusztráció: ap)

Ha nem utálod a kisbabákat, ezzel a kölyökkel egész jól elleszel. Nem bömböl sokat, egész mókás feje van, és ha megtömöd a kajájával, gyakorlatilag órákon át békén hagy. Hét hónapos, tehát, ha a muterjáék hazajönnek, nem fog beköpni, hogy végig a telefonodon lógtál – mondta a haverom, és hozzátette, amúgy anyuka egész jó bőr, kár lenne kihagyni, majd meglátod.
Nem voltam túlzottan eleresztve, így elvállaltam, hogy hetente egy-két alkalommal vigyázok a kis srácra. Mondjuk, nekem az anyuka nem annyira jött be, de két alkalomból megvolt annyi pénzem, amiből a hétvégi bulikat tudtam finanszírozni. A szüleim csodálkoztak, hogy ilyen munkám van, mert gyerekkoromban kemény ellenállás volt bennem, ha szóba jött, legyen-e kistestvérem. Egyszer állítólag azt is mondtam anyámnak, ha idehoz egy kisbabát, én megölöm. Mármint a gyereket. Lehet, hogy kicsit erős volt, de leszálltak a témáról, és így jobb volt mindenkinek. Apámnak aztán mégis lett még kettő, de ezt inkább hagyjuk.
Az a kisgyerek egyébként kimondottan aranyos volt. Amikor először találkoztunk, épp náluk volt a nagyanyja. Halálra rémisztett. Ott ült a konyhaasztalnál egy épp csak középkorú nő, és nézett ki a fejéből. Azt nem tudom, a haja festett volt-e, de nem volt ősz, és fiatalosan rövidre volt nyírva. A legfeltűnőbbek a hatalmas, élénk kék szemei voltak. Az alkata alapján azt mondtam volna, nem rég még sportolt. Vagy talán még akkor is, mert egész jó formája volt. Feltűnt, hogy csak egy fülbevalója van.
Jóbőr bemutatott neki, mondta, hogy én leszek az új bébiszitter, meg elmesélte, hogy külföldre ment az elődöm, meg hogy majd meglátja, milyen jól ellesz velem is a kicsi. Semmi reakció. De még csak rám se nézett.
Aztán hozzám fordult, és mondta, hogy az anyja demens vagy mi a tököm, és vannak jobb és rosszabb időszakai. Most épp a rosszabb van, de amikor nem ilyen súlyos, akkor nagyon klassz minden, és reméljük, majd lesz alkalmam elbeszélgetni vele. Meg, hogy próbálnak felelősséget adni neki, hátha akkor nem romlik olyan gyorsan az állapota. Rövidebb időkre még a babát is ráhagyják, ha nem alszik ilyen mélyen a tudata. Kikészített a dolog. Hogy lehet úgy beszélni egy tök sötét emberrel, mintha normális lenne?
Később, ahogy a babát néztem, annak meg tisztára olyan volt az arca, mint a halott nőé, csak az volt a különbség, hogy a gyerek folyamatosan pörgött: hangokat adott, meg buzerálta a játékait, amik az ágyában voltak.
Eszembe jutott a nagyanyám. Ő volt az egyetlen a nagyszüleim közül, akit ismertem. Tavaly halt meg valami vidéki kórházban. Akkor már rég nem láttam. De régebben évente legalább egy-két alkalommal találkoztunk. Többet azért nem, mert ő nem nagyon hagyhatta ott a kertet, meg az állatokat, anyámék meg a munkájukat. De arra emlékszem, hogy az egy tök normális néni volt. Komolyan.
Kicsit beszartam, hogy majd a zombi is ott lesz, amikor vigyázok a gyerekre, mert úgy éreztem magam a közelében, mintha a Madame Tussauds-ban lennék, ami szerintem állati félelmetes hely.
De csak egyszer volt ott. Fölhívtak, hogy sürgősen át kell mennem; az anyuka nem tud megvárni, de míg odaérek, ott lesz a nagyi. Na, mondom, jól nézek ki, ha lehúzza a gyereket a vécén, mielőtt megérkeznék.
Jól van, nagyi a lakásban, gyerek az ágyban, üzenet az asztalon: ha megjöttél, hívj egy taxit a nagymamának. Ott volt valami telefonszám, meg kód is, nyilván a taxis már tudja, hogy a néni kattant, és nem hagyja elkóborolni, miután kiszáll a kocsiból. Amíg a kocsit vártuk, mondtam neki, hogy várakozzon szépen a konyhában, és behajtottam az ajtót, ne kelljen látnom. Én a nappaliban voltam, és figyeltem, nehogy kijöjjön. Nem nagyon hallatszott semmi mozgás, de egyszer csak látom, hogy valami sötét izé nagyon lassan folyik ki a konyhai küszöb alatt. Volt ott a szekrényen egy váza, azt megfogtam, hogy ha kell, meg tudjam védeni magam. Meg a kicsit, ugye.
Teljesen némán közelített, levegőt se nagyon vettem, vagyis csak kicsiket és gyorsan. Már vagy egy métert megtett, amikor rájöttem, hogy ez valami árnyékféle. Felém tartott.
Lassított felvételben elindultam felé. Valamit csinálnom kell vele. Gondoltam, széttaposom, vagy valahogy visszatuszkolom a nőbe.
Akkor csöngettek. A taxis. Végre! Kinyitottam a konyhaajtót, meg a bejáratot is, az erkélyen át meg kiordítottam, jöjjön fel az utasáért. Gyorsan megszabadultam tőle.
Mikor elment, hallottam, a gyerek nyöszörög a szobájában. Nem tudtam még bemenni, előbb bezártam mindent, és ittam két pohár vizet a fürdőszobában. Néztem a padlót. Az árnyék még most is látszott kissé.
Aztán láttam, hogy a kicsi épp azt gyakorolja az ágyában, hogyan tud felállni. Ahányszor felhúzta magát a rácsokon, visszaültettem. Megcsinálta vagy ötvenszer. Na, mondom, lesz itt izomláz. A sok tornától össze is csinálta magát, tehát a nem éppen kedvenc műveletem következett.
Alig nyitottam ki a pelenkát, csörögni kezdett a telefon. A gyerek meg ott fekszik kicsomagolva, csupa kakásan. Az anyja ilyenkor simán a vállára veszi, aztán cipeli össze-vissza csupasz fenékkel. Mondjuk nekem mindegy, ki telefonálgat. Ha engem keresnének, úgyis a mobilomat hívnák.
Hogy lehet ilyen idegesítő hangot beállítani? Legszívesebben kivágtam volna azt a telefont az ablakon, de nem hagyhattam a gyereket a pelenkázón. És csak csöng. Aztán vége, de rögtön utána még egyszer. És még. Odahajoltam a kicsihez, és azt mondtam neki: itt maradsz, érted? Kimegyek, hát a telefonon látom, hogy a nagyi hív. Na, mi van, tud telefonálni? Kis habozás után felveszem, és várom, mit akar. Azt mondja, a kicsi. Mondom, mi van vele. És akkor megint, hogy a kicsi. Mondom, tessék már mással szórakozni, jó?
Amikor visszamegyek, a gyerek pont fordul le a pelenkázóról. Isten bizony nem esett nagyot. Ha kicsit is magasabban van, milyen csúnyán koppant volna a feje a padlón, te jó ég! Ha egy ilyen kis test a nagy fejével leesik, nem csak koppan, de még reccsen is egyet a nyakánál, ahogy leér. Mert túl nagy a fejük a kisgyerekeknek. Olyan, mint egy súlyzó. A szemük is felakad egy pillanatra. Eltűnik a pupilla, és csak a fehérje látszik. Hú, de klassz kis kölyök. Nem is sír.
Úgy tűnt, a sok tornától el is fáradt, mert szinte rögtön elaludt, amint visszatettem az ágyába. Még akkor is aludt, amikor hazajöttek a szülők.
Jobbnak tartottam elmondani, hogy a néni zavaros dolgokat mondott a telefonba, hátha ők érteni fogják, mit jelent. Hazamentem, és nekiálltam diákmunka oldalakon keresgélni. Én nem csinálom tovább ezt a melót. Felmondok, mielőtt én is megzakkanok.
Este meg hív a nő, és hisztérikus hangon mondja, hogy emlékezzek vissza, mit mondott még az anyja, mert a kicsit nem tudták felébreszteni, most viszik épp a kórházba. Többször is megismételtem, amire emlékeztem belőle. Amikor letettük, eszembe jutott, mintha a gyerek fejét is említette volna. Ez biztos hasznos információ, ha mondjuk valami baleset történt. De nem hívtam vissza, inkább megírtam egy üzenetben, hogy ne zavarjam, amikor ilyen feszült, meg minden.
Egy hét múlva hívtam őket telefonon, hogy megtudjam, mi van a kicsivel. Nem volt valami szívderítő. Akkor már magához tért, de mesterségesen altatták, és infúziózták. Még nem lehetett tudni, lesz-e valami maradandó baja. Nagyon durva. A nagymama meg azóta sem volt annyira tiszta, hogy rendesen kikérdezzék. Meg ha az is lenne, ki tudja, mire emlékszik az egészből. Megkezdték az eljárást, hogy bekerüljön valami olyan intézetbe, ahol van egy csomó hasonló ember. Még mielőtt ennél is nagyobb bajt csinál. Na, az kegyetlen lehet! Ha filmes lennék, biztos ott forgatnék horrort.
Ha öreg leszek, és nekem is így meglágyul az agyam, frankón kinyírom magam, még azelőtt, hogy elfelejteném, hogy kell csomót kötni. Szegény kisgyerek.

(Illusztráció: Malwina Chabocka)

Pocsék reggel volt, olyan felkavaró álommal, ami még egy kevésbé jól nevelt kamaszlányt is zavarba ejtene. Dühösen gondolt az évfolyam keményfiújára, aki sunyin belopódzott a tudattalanjába, hogy felforgasson mindent. Miért pont ő? Ha ébren kellene választania, biztos nem ő lenne az. Próbálta megmagyarázni agyának ezt a hülye választását.
A konyhaasztalon elő volt készítve a kakaója, mellette egy cédula, hogy vegyen bérletet. Pénzt persze nem rakott ki az anyja. Mostanában elég szétszórt.
Apró gyerekkorától kezdve egy bögre kakaó várja ébredéskor. Vajon akkor is elkészítenék neki, ha tudnák, milyen dolgok járnak a fejében? Igazságos lenne, ha többet nem törődnének vele. Nem szoktak ilyen témákról beszélgetni, és nem is lenne értelme. Nemcsak a szüleivel, a barátnőivel sem.
Egy évvel ezelőtt, az osztálykiránduláson rátört valami rossz érzés és egyedül akart lenni. Egy tanyán voltak. Elment a pajta mögé, lefeküdt a fűbe. Kis idő múlva, amikor kezdett kisimulni, meghallotta, hogy a fal túloldalán a fiúk egy kisebb csoportja pusmog. Az egyikük épp arról mesélt, hogy a szüleit hallani szokta, ahogy szexelnek. Ezt a szót használta. Akkor jött rá, hogy képtelen lenne részt venni egy ilyen beszélgetésben. Ez volt életében a második alkalom, hogy arra kényszerítette valami, próbálja elképzelni a saját szüleit, ahogyan szeretkeznek. Az első akkor volt, amikor kapott az anyjától egy könyvet, ami a nemi szervek működéséről szólt. Elolvasta, és rájött, hogy a gólya mesét nem is a felnőttek találták ki, hanem olyan gyerekek, akik nem akarták elképzelni azt, aminek következménye az ő életük. Amúgy nem irtózott a testiség gondolatától, de a szüleit képtelen volt látni ebben a szerepben. Volt is néhány év kiskamasz korában, amikor úgy döntött, hogy őt örökbe fogadták. Mániájává vált tetten érni mindenféle jeleket, amelyek ezt a hipotézist támasztották alá. „A tiszta anyja ez a gyerek” mondatról azt képzelte, azért hangoztatják a rokonok, hogy eloszlassák a gyanúját, de ő átlátott a szitán. Bizonyára olyan gyereket választottak, akire rá lehet mondani, hogy olyan.
Ezen a reggelen a kakaón kívül mást nem vett magához. A harag és az önsanyargatás következtében lassan helyreállt a keringése, felöltözött, és elindult gyalog az iskolába. A bérlete ma már nem érvényes, és amúgy is jól fog esni este szemrehányást tenni anyjának, hogy miatta kellett gyalogolnia.
Lassan ment. A vasúti hídon megállt, és elhatározta, addig áll ott, míg nem jön egy vonat. Vagy negyed óra után jött egy teherszállító. Amikor feltűnt a kanyarban, elkezdte gyűjteni a nyálát. Épp jó pillanatban engedte ki: a göb a mozdony szélvédőjére pattant. Elütötte a vonat. Mintha a tekintete egy pillanatra összetalálkozott volna a vezetőével. Elvörösödött. Most köpött le valakit életében először.
Anyja munkahelye felé vette az irányt. A recepción, ahol ismerték, azt hazudta, ő hívta be.
A liftben megigazította a haját, össze is gumizta, aztán az iroda ajtajában állva mégis kibontotta. Bekopogott, és azonnal lenyomta a kilincset. Zárva volt. Legalábbis azt hitte, mert nem nyílt, így sarkon fordult, és elindult a lépcsőház felé, de pár másodperc után hallotta, hogy nyitják az ajtót, és utána szólnak. Idegen hang volt. Fátyolos, és kicsit magasabb, mint a megszokott.
Visszament. Az anyja behúzta az irodába, és elnyúlt arccal kérdezte, mit keres itt. Ritkán találkoznak délelőtt, de nem gondolta, hogy ilyenkor így néz ki. Egy idegen nő. A szemei karikásak, s mintha nem rég sírt volna. Ezzel együtt nem látszott szomorúnak, sőt ellenkezőleg. Ugyanakkor zavart volt, és kerülte a tekintetét.
Nem baj, akkor is elmondom, gondolta, és már majdnem megvolt a nyitó mondat az álomról, meg arról, hogy nem akar apura és rá úgy gondolni, de a száján egészen más jött ki: nem tettél ki pénzt bérletre, és félre van gombolva a blúzod.
A nő nem válaszolt, benyúlt a retiküljébe, és kivett egy nagyobb címletű papírpénzt. Azt sem kérdezte meg, nem lesz-e gond, hogy elkésik az iskolából.
Ahogy állt a lefelé tartó liftben, azon gondolkozott, egyáltalán köszönt-e az anyja, mikor kijött tőle.
Az első szünetben ért be az iskolába. Elment az osztály előtt, ahová a fiú járt. Benézett a nyitott ajtó résén, de nem látta bent. Mi lenne, ha elmesélné neki? Mondjuk odaállna elé, a szemébe nézne, és azt mondaná: olyasmit álmodtam, aminek te voltál a főszereplője, és mikor felkeltem, forróság volt a lábaim közt. Elnevette magát. Sírás helyett.
Belépett a saját termükbe. Épp bent volt az osztályfőnök, akinek azt mondta, családi okok miatt késett, és majd hoz igazolást. Mindenki látta, hogy hazudik, de annyira könnyedén csinálta, hogy még maga is elcsodálkozott. Leült a helyére, és érezte, hogy nézik. Az arcán az a fajta nőies titokzatosság ült, ami a lányokban sziszegő irigységet keltett, mert látszott, tud valamit, amit a legtöbben csak évekkel később fognak megismerni. Fürdött ebben a szerepben. Keresztbe vetette a lábát, és túljátszott lazasággal kibámult az ablakon.

Otthon újra rátámadtak a reggeli érzések. Nem a vágy, hanem az azt követő magány és az anyja furcsa viselkedéséből eredő frusztráció.
A vacsoránál keveset beszélgettek. Evés után az apja leült a géphez, hogy a munkahelyi feladataival haladjon, az anyja pedig sietve kézbe vette a telefonját, és egész este üzeneteket cserélt valakivel.
Lefekvés előtt kiment hozzá a konyhába elköszönni. Az esti puszi épp olyan kőbe vésett rituálé volt, mint a reggeli ital.
Holnap nem kérek kakaót. – mondta, és mielőtt válasz érkezett volna, elment a szobájába.
Másnap ugyanúgy várta az ital az asztalon. Innentől kezdve minden reggel a mosogatóba folyatta a bögre tartalmát, egészen addig, míg tizennyolc évesen el nem költözött otthonról. Összesen vagy háromszázhúsz litert.

(Illusztráció: Sabina Sinko)

Hatosztályos gimnáziumba jártam. Egy héten át sírtam, amikor felvettek. A melleim épp nőni kezdtek, ezzel fordított arányban változott az önbizalmam. Pocséknak láttam magam. Ráadásul apám is akkoriban lett beteg. Az iskolaváltás miatti szorongás meg az otthoni zűrök úgy összenőttek a fejemben, mint a sziámi ikrek.
A tanáraink szerint egész hamar összeállt a közösség, de én ebből semmit nem érzékeltem. Igaz, az ellenkezőjét sem. Tizenhárom éves koromban lehúztam a rolót, és a kampósbotot eldobtam. Nem láttam semmit, kintről meg nem dörömböltek.
Akkor kezdtem éledezni, amikor világossá vált, hogy apu meg fog halni. Kilencedikbe mentem. Június végén az orvosok megmondták, hogy három hónapja van hátra. Végre volt mihez tartani magunkat. Terveket szőttem a jövőre, és azon töprengtem, milyen ruhákat fogok viselni, ha már nem kell gyászolni.
Szeptember közepe volt, és szinte nyár. A legújabb, színes csíkos pulóveremet vettem fel. Melegem volt benne, de végre valamiről úgy éreztem, jól áll. Fura volt, hogy szandál, meg pulcsi, de színben passzolt. Elhatároztam, hogy a nagyszünetben az osztály magjával tartok, és észrevétlenül elvegyülök a tömegben. A sportpályán nyüzsgés volt. Teljesen elszoktam ezektől a közösségi zajoktól. Elzsibbadt a fejem, és alig tudtam kivenni valamit az elhangzó szavakból. Olyan volt, mintha részeg lennék. Folyamatosan vigyorogtam.
Hirtelen józanodtam ki, mikor gyűrű alak tágult körém, és többen röhögve rám mutogattak. Ezer dolog jutott eszembe, ami miatt az érdeklődés középpontjába kerülhettem: folyik a taknyom vagy lent van a sliccem… Még hátul is megtapogattam a nadrágomat, nem éktelenkedik-e rajta egy vérfolt. Aztán megéreztem azt a szagot.
Nem gyenge a gyomrom, de azóta is hánynom kell, ha megcsap a széttaposott kutyaszar bűze. Fogalmam sincs, hol léphettem bele. Kitámolyogtam az aszfalt melletti fűre, és letörölgettem a mocskot. Találtam néhány kisebb pocsolyát, alapos munkát végeztem.
Közben becsöngettek, és én elkéstem, mert sokáig tartott a takarítás.
Az osztálytársaim bizonyára elmondták a biológia tanárnak, hogy mi történt, mert még szinte be sem léptem a terembe, amikor rám ripakodott, hogy hagyjam kívül a lábbelimet.
Fura, indiszkrét érzés volt mezítláb lenni a teremben, folyton néznem kellett a lábam. Már rég a helyemen ültem, amikor felfedeztem, hogy a lábfejemen egy idegen cipőtalp nyoma virít. Láttam már ezt a mintát. Apám bakancsa! Egy alkalommal felmostam a követ, ő meg a kertből beszaladt a lakásba, és a hófehér nedves kövön ott hagyta a cipője nyomát. Sokáig haragudtam rá miatta. De mit keres most a lábfejemen?
Most történt meg. Apa meghalt. Épp a szünetben lett vége. De miért így üzen? El akartam mondani valakinek. Az egyik lány, akitől kicsit mindig is tartottam, épp engem figyelt. Talán a mintát is látta a bőrömön. Sokáig néztem a szemébe. Mintha valamit megértett volna, de mit lehet ezzel kezdeni? Elkapta a tekintetét.
A következő hetekre egyáltalán nem emlékszem. Fogalmam sincs, sírtam-e, mikor hazamentem, és anyám közölte, amit úgy is tudtam.
A temetés után szerettem volna végre normális gyerek lenni, de a többiek úgy bántak velem, mint a hímes tojással. Vagy inkább, mint egy záptojással, amit, ha megsértenek, szétárad a bűze, ezért jobb kerülni.
Hamar feladtam, pedig hátra volt még majdnem négy év.
A ballagáson mindenki sírt – engem kivéve. Az összes virágomat kivittem apám sírjára, és ezzel lezártam az ügyet.
Az egyetem miatt rövidesen vidékre költöztem, s nem sokkal később anyám is jött utánam.

– Ki lépett kutyaszarba?! – ordította az egyik fiú. A zsúfolt udvar közepén hirtelen mindenki a cipőtalpát kapkodta. Tudtuk, hogy a tettesen fog röhögni az egész évfolyam. Éva. Épp elkaptam a pillanatot, amikor maga felé fordította bumfordi barna szandáljának talpát, hogy belenézzen, mint egy tükörbe, s megpillantsa szégyenét. Mintha ez nem egy szerencsétlen baleset lenne, hanem önnön választása, amellyel az egész világnak tudtára adja, mekkora lúzer ő. Mert kutyaszarba, ugye, nem akárki lép.
Rámutattam. Abban a pillanatban szerettem volna gyorsan vissza is vonni, s valami ügyetlen vezényléshez hasonló kalimpálásba oltottam az iménti mozdulatot. Késő volt.
Kiürült körülötte a tér, tisztogatni kezdte magát. Egyszer sem nézett ránk közben, de szinte éreztük, ahogy melegített az égő arca…
Amikor becsengettek, legtöbben gyorsan megfeledkeztek róla, de befelé futtukban még néhányan a kutyapiszoktól mocskos fű felé lökdösték egymást. Egy kajla fiút nekitaszítottak Évának. Láttam, hogy terepjáró cipőtalpával épp rálép Éva szandálos lábára. Fájdalmában úgy összerántotta szemét és száját, hogy sem könny, sem hang nem talált rajta utat.
A jelentésnél a tanár azonnal kiszúrta, hogy ki hiányzik. Mondtuk neki, mi történt. Kerestük a szavakat a kutyaszarra. Nem találtuk.
Amikor be akart lépni, a tanár ráordított, hogy hagyja kint a cipőt. Mezítláb ment végig a katedra előtt, majd a padsorok között. Úgy néztük, mintha valami idétlen divatbemutatón lennénk.

Éva elsőnek ment ki a teremből, és gyorsan felhúzta szandálja egyik felét. Ahogy mentünk el mellette, valaki elrúgta a párját, néhány fiú meg spontán focimeccsbe kezdett vele a folyosón. Ő türelmesen kivárta, hogy ráunjanak, majd csendben odasántikált, mint akinek rövidebb az egyik lába, és belebújt. Nem indult el. Állt, és nézett maga elé. Nézte a falat. Nem volt rajta semmi.

Nem sokkal később bejött Éva anyja, és hosszan beszélgetett az osztályfőnökünkkel. Fel voltunk rá készülve, hogy kapni fogunk, de csak valami családi zűrről hablatyolt nekünk, és kérte, hogy támogassuk Évát ebben a nehéz időszakban.
Nem támogattuk. A ködös fogalmazás izgalmas találgatásokra adott alkalmat, aztán azt is elfelejtettük. Az a lány innentől úgy volt jelen, hogy észre sem vettük.

Utólag úgy látom, nem volt egy nagy szám az osztály, pedig az utolsó napokban nem akartuk elhinni, hogy megleszünk majd egymás nélkül. Az egész korszakból egyetlen fiút vittem magammal majdnem-felnőtt életembe: Danit. Ő volt az első igazi nagy szerelmem. Egy másik suliba járt, két évig voltam vele.
Nehéz lenne meghatározni, mikor ért véget a kapcsolatunk, mert két hónapon át mást sem csináltunk, csak szakítottunk. Az egyik szentimentális ígéretdömpingben elhangzott, hogy meghívjuk majd egymást az esküvőnkre, bárhol és bárkivel is legyen majd. Aztán hamar elsodródtunk egymás mellől.

Váratlanul ért, amikor a harmincadik születésnapomon rövid, de határozott esküvői meghívóm érkezett e-mailben. Dani írt, hogy – bár külföldön él –  Magyarországon fogja tartani az esküvőjét, és kért, hogy tartsam be a neki tett ígéretem.

Két héttel később ott álltam annál a belvárosi kis templomnál, ahová hívott. Nem mentem be. Kint ültem egy padon, és emlékeket gyűjtöttem közös múltunkból, bár nem tűnt valószínűnek, hogy lesz alkalmunk beszélgetni róluk.

Amikor kiléptek a templomból, messziről látszott, milyen szép pár. Összeillenek. Olyan természetes az együttlétük, hogy szinte ismerősek így együtt.  Sőt, lehet, hogy külön is. Zakatoltak a fejemben a régi történetek. Sebesen lapoztam egyikről a másikra, hátha eszembe jut, melyikhez kötődik a lány.
Éva? Na, ne! Létezik, hogy ezért hívtak ide? Az kicsinyes lenne. Álltam ledermedve, miközben mások ünnepelték őket. Épp le akartam lépni, mikor Dani megfogta a vállam.

– Jó, hogy eljöttél.
– Aha. Hát, sok boldogságot.
– Gyere, hadd mutassalak be a feleségemnek.
Épp annyi időm volt, hogy kigondoljam, egyszerűen nem fogom felismerni Évát. Az a történet nekem ma már semmit nem jelent. Ha ő az óta is magában hordozza, ahhoz semmi közöm.
– Szia, én a Dani régi barátja vagyok, és annak idején ígéretet tettünk egymásnak, hogy ott leszünk a nagy napon, ezért most eljöttem, de sajnos nincs túl sok időm, úgy hogy egyúttal el is köszönnék. – Egy levegőre mondtam az egészet.
– Tudod, ő nem nagyon ért magyarul, de mindjárt lefordítom neki.
– Mi? Hát, akkor heppi… izé. Hogy is mondják angolul? Nem igaz, nem jut eszembe. Most tényleg megyek. Majd én is meghívlak.

(Illusztráció: Therese Joseph)

Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem szereti azt a gyereket.

Bejön, bekapcsolja a gépet, és míg feláll a rendszer, elmegy megnézni, van-e postája. Amikor minden program készen áll, hallatszik egy kis pukkanás, épp, mint mikor menstruálni kezdek: vár, vár, aztán elszabadul a petesejt, egy pattanás, megnyílik az a valami, és szivárogni kezd a vér.  Szilvi képernyőjén meg abban a pillanatban feltűnik a kép.

Biztos azt hiszi, ha engem is beavatna a gyerekkel kapcsolatos történetekbe, arra emlékeztetne, hogy egyedül vagyok. Mintha nem tudnám magamtól is. Mert akinek nincs gyereke, az, ugye, otthon mást se csinál, csak a szobája függönye mögül leskelődik a játszótér felé, hogy aztán éjszaka a párnájába sírja az éppen legdivatosabb keresztneveket.

Néha elképzelem, mennyit változhatott a srác, mióta a kép készült. Akkor még óvodás, esetleg elsős lehetett, most meg negyedikbe vagy ötödikbe megy. Talán kamaszosan megnyúlt az arca. Akár jól is állhat neki, mert ezen elég dinnye feje van, bár szép szabályos. Nem az anyjára hasonlít, kivéve a száját. Az mindkettőjüknek kissé szigorú. Szilvi történetei alapján keménykötésű gyereknek képzelem. Verekedős, de épp csak olyan fickósan. Az anyját is úgy szokta helyre tenni, mintha a férje lenne. „Hú, de ki vagy sminkelve; mire készülsz?” Állítólag ezt kérdezte tőle pár hete egy reggel, mikor elváltak az iskola kapujában.

Az anyja épp ekkoriban vette le a monitorról a képet. Akkor történt, mikor feltűnt, lehet valami Gábor és Szilvi közt. Először a szendvicsek árulkodtak: ugyanolyan papírban hozták a kaját.  Ez sokkolt. Mármint, hogy miért nem láttam korábban. Észre szoktam venni. Sőt, hamarabb látom, hogy mi lesz a kollégáim között, mint ahogy ők bevallanák maguknak, mire készülnek. Egyszerűen érzékem van hozzá. De ezt most benéztem.

Szokásos reggel: ülök a gép előtt, pukkanás, odanézek. Nincs ott a kép. A helyén két béna pezsgőspohár – az egyik megdöntve a másikon támaszkodik. Úgy néz ki, mint a nyolcvanas években forgalmazott karácsonyi lapok, amiket azok a rokonok küldtek, akik az ünnepi jó kívánságokkal együtt azt is megüzenték, tudják mi az illem, de tesznek a Jézuskára.

Bámultam a pezsgőspoharakat, Szilvi meg – látva, hogy elakadtam –, szabadkozott, hogy „hú, nagyon megnőtt a Gáborka; már tizenkét éves, és maga dönti el, milyen képet lehet kirakni róla…”

Pár nappal később egy értekezleten hallottam, hogy Gábor új munkarendet kér, elköltözött. Ettől kezdve reggelente együtt érkeztek. Úgy egy hét után viccesen megjegyeztem: mi van, együtt laktok? Szinte meg is örültek a kérdésnek. Mondták, hogy összeköltöztek, és szívesen meghívnak egyszer magukhoz, most már közös otthonukba. Azóta is hívnak.

Ettől kezdve Szilvi közlékenyebb lett velem. Gyakran mesélt a kis Gáborról. Elmesélte, milyen boldog, hogy az új apukáját is épp úgy hívják, mint őt. Meg, hogy már kamaszodik, ennek ellenére újra egy tüneményes kisfiú lett belőle, és a legmegdöbbentőbb: már köszönőviszonyban sincs azzal a piszkosul rendetlen gyerekkel, aki volt. „A szobájában folyton pedáns rend van, a ruháit is összehajtja, a táskájában nincsenek belerohadt banánok. És, hát, az ágya… Mindig rendbe teszi, és nem akárhogy! Mindent gyönyörűen elrendez, s úgy fedi le az ágytakaróval, ahogy csak a legjobb szállodákban láthatod. Komolyan. Nem is tudom utánozni.”

Ahogy mesél, nevet, és olyan hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy szög egyenes szálú barna haja belibben az arca közepébe, egy tincs egészen az egyenes vonalú szájig. Lefogadom, hogy ez tetszett meg a Gábornak. Amikor a haja így az arca elé kerül .

Szóval egy biztos: Gáborkának nem hiányzott más, csak egy apuka, és most megkapta.

„Gábornak két kislánya van, nagyon helyesek, de tudod, azért egy fiú mégis csak más.” – továbbra sem tudok mit kezdeni ezzel a nyíltsággal.

Két hónapig ment így. Mesélték, az osztályfőnöke is kész van Gáborkától. Korábban folyton beleszólt az órába, szórakoztatta az osztálytársait, most meg: mint egy angyal.

Állítólag hajnalban történt. Nem tudom pontosan, hogyan vették észre, hogy befulladt a gyerek. Valószínűleg nem aludtak valami jól, mert már egy-két hete sokat köhögött éjszakánként. Pillanatok alatt olyan rossz állapotba került, hogy mentőt kellett hívni hozzá, és mikor kiszedték az ágyból, a pizsamája csupa víz volt. Aztán rájöttek, hogy nem víz, hanem pisi.

Gábor minden részletet elmondott bent.

„Valószínűleg már jó ideje minden éjjel összepisálta magát. Tizenkét évesen, öregem, megáll az ész! Amikor Szilvi lehúzta a szennyest, levette a matrac huzatát is, hogy kimossa. Tudod, azt akarta, ha jönnek a mentősök, akkor azért mégis csak rendben találják a lakást. Meg, hát, nem akarta, hogy szégyenkezni kelljen a gyereknek, hogy bűzlik. Alig bírta lehúzni a textilt a szivacsról. Az a matrac épp, hogy el nem indult magától, csupa penész volt.”

Két hónapja gyűlt benne a sok nedvesség, ami a gyerek testének melegétől, a takaró alatt egész gombatenyészetet hozott létre. Attól jött a fulladás.

Ott szuszogott a kis test a kanapén, már átöltöztették, az anyja még az ágyékát is áttörölgette nedves törülközővel, hogy ne legyen olyan büdös. Szilvi mellette bontotta ki a paplant, és odavonszolta a közelébe a matracot is, hogy miközben küzd a szennyessel, szemmel tudja tartani őt, bár olyan hangosan vette a levegőt, hogy a szobában is simán hallani lehetett.

Mire kiértek a mentősök, a gyerek olyan szürke volt, mint az ágyon a penészfolt.

Szilvi még nem volt bent azóta. Minden nap a kórházban van a gyerekkel.

Mialatt Gábor mesél, látom rajta, hogy ő közben egészen más mozit lát, mint én.

Magát látja, amint meglátogatja a régi családját. A kislányokat. Mielőtt felmegy, beugrik a cukrászdába. Nem kis erőfeszítésébe kerül felidézni, mit is szeretnek. Fagyit és sütit is visz, amit együtt esznek meg a konyhában. Aztán Gábor valamilyen indokkal beoson a lányok szobájába. Beleszagol a levegőbe, mint egy kutya. Ha követik, kiküldi őket, és kapkodva megtapogatja az ágyat. De lehet, hogy nem mennek ki. Akkor úgy kell benyúlnia a takaró alá, hogy ne vegyék észre. Nehéz feladat. Indiszkrétnek érzi, mintha a kislányai alsóneműjébe nyúlna. Lopva és gyorsan teszi.  Amikor kihúzza a kezét, elfordul és megszagolja.

(Illusztráció: seitz)