Hatosztályos gimnáziumba jártam. Egy héten át sírtam, amikor felvettek. A melleim épp nőni kezdtek, ezzel fordított arányban változott az önbizalmam. Pocséknak láttam magam. Ráadásul apám is akkoriban lett beteg. Az iskolaváltás miatti szorongás meg az otthoni zűrök úgy összenőttek a fejemben, mint a sziámi ikrek.
A tanáraink szerint egész hamar összeállt a közösség, de én ebből semmit nem érzékeltem. Igaz, az ellenkezőjét sem. Tizenhárom éves koromban lehúztam a rolót, és a kampósbotot eldobtam. Nem láttam semmit, kintről meg nem dörömböltek.
Akkor kezdtem éledezni, amikor világossá vált, hogy apu meg fog halni. Kilencedikbe mentem. Június végén az orvosok megmondták, hogy három hónapja van hátra. Végre volt mihez tartani magunkat. Terveket szőttem a jövőre, és azon töprengtem, milyen ruhákat fogok viselni, ha már nem kell gyászolni.
Szeptember közepe volt, és szinte nyár. A legújabb, színes csíkos pulóveremet vettem fel. Melegem volt benne, de végre valamiről úgy éreztem, jól áll. Fura volt, hogy szandál, meg pulcsi, de színben passzolt. Elhatároztam, hogy a nagyszünetben az osztály magjával tartok, és észrevétlenül elvegyülök a tömegben. A sportpályán nyüzsgés volt. Teljesen elszoktam ezektől a közösségi zajoktól. Elzsibbadt a fejem, és alig tudtam kivenni valamit az elhangzó szavakból. Olyan volt, mintha részeg lennék. Folyamatosan vigyorogtam.
Hirtelen józanodtam ki, mikor gyűrű alak tágult körém, és többen röhögve rám mutogattak. Ezer dolog jutott eszembe, ami miatt az érdeklődés középpontjába kerülhettem: folyik a taknyom vagy lent van a sliccem… Még hátul is megtapogattam a nadrágomat, nem éktelenkedik-e rajta egy vérfolt. Aztán megéreztem azt a szagot.
Nem gyenge a gyomrom, de azóta is hánynom kell, ha megcsap a széttaposott kutyaszar bűze. Fogalmam sincs, hol léphettem bele. Kitámolyogtam az aszfalt melletti fűre, és letörölgettem a mocskot. Találtam néhány kisebb pocsolyát, alapos munkát végeztem.
Közben becsöngettek, és én elkéstem, mert sokáig tartott a takarítás.
Az osztálytársaim bizonyára elmondták a biológia tanárnak, hogy mi történt, mert még szinte be sem léptem a terembe, amikor rám ripakodott, hogy hagyjam kívül a lábbelimet.
Fura, indiszkrét érzés volt mezítláb lenni a teremben, folyton néznem kellett a lábam. Már rég a helyemen ültem, amikor felfedeztem, hogy a lábfejemen egy idegen cipőtalp nyoma virít. Láttam már ezt a mintát. Apám bakancsa! Egy alkalommal felmostam a követ, ő meg a kertből beszaladt a lakásba, és a hófehér nedves kövön ott hagyta a cipője nyomát. Sokáig haragudtam rá miatta. De mit keres most a lábfejemen?
Most történt meg. Apa meghalt. Épp a szünetben lett vége. De miért így üzen? El akartam mondani valakinek. Az egyik lány, akitől kicsit mindig is tartottam, épp engem figyelt. Talán a mintát is látta a bőrömön. Sokáig néztem a szemébe. Mintha valamit megértett volna, de mit lehet ezzel kezdeni? Elkapta a tekintetét.
A következő hetekre egyáltalán nem emlékszem. Fogalmam sincs, sírtam-e, mikor hazamentem, és anyám közölte, amit úgy is tudtam.
A temetés után szerettem volna végre normális gyerek lenni, de a többiek úgy bántak velem, mint a hímes tojással. Vagy inkább, mint egy záptojással, amit, ha megsértenek, szétárad a bűze, ezért jobb kerülni.
Hamar feladtam, pedig hátra volt még majdnem négy év.
A ballagáson mindenki sírt – engem kivéve. Az összes virágomat kivittem apám sírjára, és ezzel lezártam az ügyet.
Az egyetem miatt rövidesen vidékre költöztem, s nem sokkal később anyám is jött utánam.

– Ki lépett kutyaszarba?! – ordította az egyik fiú. A zsúfolt udvar közepén hirtelen mindenki a cipőtalpát kapkodta. Tudtuk, hogy a tettesen fog röhögni az egész évfolyam. Éva. Épp elkaptam a pillanatot, amikor maga felé fordította bumfordi barna szandáljának talpát, hogy belenézzen, mint egy tükörbe, s megpillantsa szégyenét. Mintha ez nem egy szerencsétlen baleset lenne, hanem önnön választása, amellyel az egész világnak tudtára adja, mekkora lúzer ő. Mert kutyaszarba, ugye, nem akárki lép.
Rámutattam. Abban a pillanatban szerettem volna gyorsan vissza is vonni, s valami ügyetlen vezényléshez hasonló kalimpálásba oltottam az iménti mozdulatot. Késő volt.
Kiürült körülötte a tér, tisztogatni kezdte magát. Egyszer sem nézett ránk közben, de szinte éreztük, ahogy melegített az égő arca…
Amikor becsengettek, legtöbben gyorsan megfeledkeztek róla, de befelé futtukban még néhányan a kutyapiszoktól mocskos fű felé lökdösték egymást. Egy kajla fiút nekitaszítottak Évának. Láttam, hogy terepjáró cipőtalpával épp rálép Éva szandálos lábára. Fájdalmában úgy összerántotta szemét és száját, hogy sem könny, sem hang nem talált rajta utat.
A jelentésnél a tanár azonnal kiszúrta, hogy ki hiányzik. Mondtuk neki, mi történt. Kerestük a szavakat a kutyaszarra. Nem találtuk.
Amikor be akart lépni, a tanár ráordított, hogy hagyja kint a cipőt. Mezítláb ment végig a katedra előtt, majd a padsorok között. Úgy néztük, mintha valami idétlen divatbemutatón lennénk.

Éva elsőnek ment ki a teremből, és gyorsan felhúzta szandálja egyik felét. Ahogy mentünk el mellette, valaki elrúgta a párját, néhány fiú meg spontán focimeccsbe kezdett vele a folyosón. Ő türelmesen kivárta, hogy ráunjanak, majd csendben odasántikált, mint akinek rövidebb az egyik lába, és belebújt. Nem indult el. Állt, és nézett maga elé. Nézte a falat. Nem volt rajta semmi.

Nem sokkal később bejött Éva anyja, és hosszan beszélgetett az osztályfőnökünkkel. Fel voltunk rá készülve, hogy kapni fogunk, de csak valami családi zűrről hablatyolt nekünk, és kérte, hogy támogassuk Évát ebben a nehéz időszakban.
Nem támogattuk. A ködös fogalmazás izgalmas találgatásokra adott alkalmat, aztán azt is elfelejtettük. Az a lány innentől úgy volt jelen, hogy észre sem vettük.

Utólag úgy látom, nem volt egy nagy szám az osztály, pedig az utolsó napokban nem akartuk elhinni, hogy megleszünk majd egymás nélkül. Az egész korszakból egyetlen fiút vittem magammal majdnem-felnőtt életembe: Danit. Ő volt az első igazi nagy szerelmem. Egy másik suliba járt, két évig voltam vele.
Nehéz lenne meghatározni, mikor ért véget a kapcsolatunk, mert két hónapon át mást sem csináltunk, csak szakítottunk. Az egyik szentimentális ígéretdömpingben elhangzott, hogy meghívjuk majd egymást az esküvőnkre, bárhol és bárkivel is legyen majd. Aztán hamar elsodródtunk egymás mellől.

Váratlanul ért, amikor a harmincadik születésnapomon rövid, de határozott esküvői meghívóm érkezett e-mailben. Dani írt, hogy – bár külföldön él –  Magyarországon fogja tartani az esküvőjét, és kért, hogy tartsam be a neki tett ígéretem.

Két héttel később ott álltam annál a belvárosi kis templomnál, ahová hívott. Nem mentem be. Kint ültem egy padon, és emlékeket gyűjtöttem közös múltunkból, bár nem tűnt valószínűnek, hogy lesz alkalmunk beszélgetni róluk.

Amikor kiléptek a templomból, messziről látszott, milyen szép pár. Összeillenek. Olyan természetes az együttlétük, hogy szinte ismerősek így együtt.  Sőt, lehet, hogy külön is. Zakatoltak a fejemben a régi történetek. Sebesen lapoztam egyikről a másikra, hátha eszembe jut, melyikhez kötődik a lány.
Éva? Na, ne! Létezik, hogy ezért hívtak ide? Az kicsinyes lenne. Álltam ledermedve, miközben mások ünnepelték őket. Épp le akartam lépni, mikor Dani megfogta a vállam.

– Jó, hogy eljöttél.
– Aha. Hát, sok boldogságot.
– Gyere, hadd mutassalak be a feleségemnek.
Épp annyi időm volt, hogy kigondoljam, egyszerűen nem fogom felismerni Évát. Az a történet nekem ma már semmit nem jelent. Ha ő az óta is magában hordozza, ahhoz semmi közöm.
– Szia, én a Dani régi barátja vagyok, és annak idején ígéretet tettünk egymásnak, hogy ott leszünk a nagy napon, ezért most eljöttem, de sajnos nincs túl sok időm, úgy hogy egyúttal el is köszönnék. – Egy levegőre mondtam az egészet.
– Tudod, ő nem nagyon ért magyarul, de mindjárt lefordítom neki.
– Mi? Hát, akkor heppi… izé. Hogy is mondják angolul? Nem igaz, nem jut eszembe. Most tényleg megyek. Majd én is meghívlak.

 

 

 

(Illusztráció: Therese Joseph)