Ha nem utálod a kisbabákat, ezzel a kölyökkel egész jól elleszel. Nem bömböl sokat, egész mókás feje van, és ha megtömöd a kajájával, gyakorlatilag órákon át békén hagy. Hét hónapos, tehát, ha a muterjáék hazajönnek, nem fog beköpni, hogy végig a telefonodon lógtál – mondta a haverom, és hozzátette, amúgy anyuka egész jó bőr, kár lenne kihagyni, majd meglátod.
Nem voltam túlzottan eleresztve, így elvállaltam, hogy hetente egy-két alkalommal vigyázok a kis srácra. Mondjuk, nekem az anyuka nem annyira jött be, de két alkalomból megvolt annyi pénzem, amiből a hétvégi bulikat tudtam finanszírozni. A szüleim csodálkoztak, hogy ilyen munkám van, mert gyerekkoromban kemény ellenállás volt bennem, ha szóba jött, legyen-e kistestvérem. Egyszer állítólag azt is mondtam anyámnak, ha idehoz egy kisbabát, én megölöm. Mármint a gyereket. Lehet, hogy kicsit erős volt, de leszálltak a témáról, és így jobb volt mindenkinek. Apámnak aztán mégis lett még kettő, de ezt inkább hagyjuk.
Az a kisgyerek egyébként kimondottan aranyos volt. Amikor először találkoztunk, épp náluk volt a nagyanyja. Halálra rémisztett. Ott ült a konyhaasztalnál egy épp csak középkorú nő, és nézett ki a fejéből. Azt nem tudom, a haja festett volt-e, de nem volt ősz, és fiatalosan rövidre volt nyírva. A legfeltűnőbbek a hatalmas, élénk kék szemei voltak. Az alkata alapján azt mondtam volna, nem rég még sportolt. Vagy talán még akkor is, mert egész jó formája volt. Feltűnt, hogy csak egy fülbevalója van.
Jóbőr bemutatott neki, mondta, hogy én leszek az új bébiszitter, meg elmesélte, hogy külföldre ment az elődöm, meg hogy majd meglátja, milyen jól ellesz velem is a kicsi. Semmi reakció. De még csak rám se nézett.
Aztán hozzám fordult, és mondta, hogy az anyja demens vagy mi a tököm, és vannak jobb és rosszabb időszakai. Most épp a rosszabb van, de amikor nem ilyen súlyos, akkor nagyon klassz minden, és reméljük, majd lesz alkalmam elbeszélgetni vele. Meg, hogy próbálnak felelősséget adni neki, hátha akkor nem romlik olyan gyorsan az állapota. Rövidebb időkre még a babát is ráhagyják, ha nem alszik ilyen mélyen a tudata. Kikészített a dolog. Hogy lehet úgy beszélni egy tök sötét emberrel, mintha normális lenne?
Később, ahogy a babát néztem, annak meg tisztára olyan volt az arca, mint a halott nőé, csak az volt a különbség, hogy a gyerek folyamatosan pörgött: hangokat adott, meg buzerálta a játékait, amik az ágyában voltak.
Eszembe jutott a nagyanyám. Ő volt az egyetlen a nagyszüleim közül, akit ismertem. Tavaly halt meg valami vidéki kórházban. Akkor már rég nem láttam. De régebben évente legalább egy-két alkalommal találkoztunk. Többet azért nem, mert ő nem nagyon hagyhatta ott a kertet, meg az állatokat, anyámék meg a munkájukat. De arra emlékszem, hogy az egy tök normális néni volt. Komolyan.
Kicsit beszartam, hogy majd a zombi is ott lesz, amikor vigyázok a gyerekre, mert úgy éreztem magam a közelében, mintha a Madame Tussauds-ban lennék, ami szerintem állati félelmetes hely.
De csak egyszer volt ott. Fölhívtak, hogy sürgősen át kell mennem; az anyuka nem tud megvárni, de míg odaérek, ott lesz a nagyi. Na, mondom, jól nézek ki, ha lehúzza a gyereket a vécén, mielőtt megérkeznék.
Jól van, nagyi a lakásban, gyerek az ágyban, üzenet az asztalon: ha megjöttél, hívj egy taxit a nagymamának. Ott volt valami telefonszám, meg kód is, nyilván a taxis már tudja, hogy a néni kattant, és nem hagyja elkóborolni, miután kiszáll a kocsiból. Amíg a kocsit vártuk, mondtam neki, hogy várakozzon szépen a konyhában, és behajtottam az ajtót, ne kelljen látnom. Én a nappaliban voltam, és figyeltem, nehogy kijöjjön. Nem nagyon hallatszott semmi mozgás, de egyszer csak látom, hogy valami sötét izé nagyon lassan folyik ki a konyhai küszöb alatt. Volt ott a szekrényen egy váza, azt megfogtam, hogy ha kell, meg tudjam védeni magam. Meg a kicsit, ugye.
Teljesen némán közelített, levegőt se nagyon vettem, vagyis csak kicsiket és gyorsan. Már vagy egy métert megtett, amikor rájöttem, hogy ez valami árnyékféle. Felém tartott.
Lassított felvételben elindultam felé. Valamit csinálnom kell vele. Gondoltam, széttaposom, vagy valahogy visszatuszkolom a nőbe.
Akkor csöngettek. A taxis. Végre! Kinyitottam a konyhaajtót, meg a bejáratot is, az erkélyen át meg kiordítottam, jöjjön fel az utasáért. Gyorsan megszabadultam tőle.
Mikor elment, hallottam, a gyerek nyöszörög a szobájában. Nem tudtam még bemenni, előbb bezártam mindent, és ittam két pohár vizet a fürdőszobában. Néztem a padlót. Az árnyék még most is látszott kissé.
Aztán láttam, hogy a kicsi épp azt gyakorolja az ágyában, hogyan tud felállni. Ahányszor felhúzta magát a rácsokon, visszaültettem. Megcsinálta vagy ötvenszer. Na, mondom, lesz itt izomláz. A sok tornától össze is csinálta magát, tehát a nem éppen kedvenc műveletem következett.
Alig nyitottam ki a pelenkát, csörögni kezdett a telefon. A gyerek meg ott fekszik kicsomagolva, csupa kakásan. Az anyja ilyenkor simán a vállára veszi, aztán cipeli össze-vissza csupasz fenékkel. Mondjuk nekem mindegy, ki telefonálgat. Ha engem keresnének, úgyis a mobilomat hívnák.
Hogy lehet ilyen idegesítő hangot beállítani? Legszívesebben kivágtam volna azt a telefont az ablakon, de nem hagyhattam a gyereket a pelenkázón. És csak csöng. Aztán vége, de rögtön utána még egyszer. És még. Odahajoltam a kicsihez, és azt mondtam neki: itt maradsz, érted? Kimegyek, hát a telefonon látom, hogy a nagyi hív. Na, mi van, tud telefonálni? Kis habozás után felveszem, és várom, mit akar. Azt mondja, a kicsi. Mondom, mi van vele. És akkor megint, hogy a kicsi. Mondom, tessék már mással szórakozni, jó?
Amikor visszamegyek, a gyerek pont fordul le a pelenkázóról. Isten bizony nem esett nagyot. Ha kicsit is magasabban van, milyen csúnyán koppant volna a feje a padlón, te jó ég! Ha egy ilyen kis test a nagy fejével leesik, nem csak koppan, de még reccsen is egyet a nyakánál, ahogy leér. Mert túl nagy a fejük a kisgyerekeknek. Olyan, mint egy súlyzó. A szemük is felakad egy pillanatra. Eltűnik a pupilla, és csak a fehérje látszik. Hú, de klassz kis kölyök. Nem is sír.
Úgy tűnt, a sok tornától el is fáradt, mert szinte rögtön elaludt, amint visszatettem az ágyába. Még akkor is aludt, amikor hazajöttek a szülők.
Jobbnak tartottam elmondani, hogy a néni zavaros dolgokat mondott a telefonba, hátha ők érteni fogják, mit jelent. Hazamentem, és nekiálltam diákmunka oldalakon keresgélni. Én nem csinálom tovább ezt a melót. Felmondok, mielőtt én is megzakkanok.
Este meg hív a nő, és hisztérikus hangon mondja, hogy emlékezzek vissza, mit mondott még az anyja, mert a kicsit nem tudták felébreszteni, most viszik épp a kórházba. Többször is megismételtem, amire emlékeztem belőle. Amikor letettük, eszembe jutott, mintha a gyerek fejét is említette volna. Ez biztos hasznos információ, ha mondjuk valami baleset történt. De nem hívtam vissza, inkább megírtam egy üzenetben, hogy ne zavarjam, amikor ilyen feszült, meg minden.
Egy hét múlva hívtam őket telefonon, hogy megtudjam, mi van a kicsivel. Nem volt valami szívderítő. Akkor már magához tért, de mesterségesen altatták, és infúziózták. Még nem lehetett tudni, lesz-e valami maradandó baja. Nagyon durva. A nagymama meg azóta sem volt annyira tiszta, hogy rendesen kikérdezzék. Meg ha az is lenne, ki tudja, mire emlékszik az egészből. Megkezdték az eljárást, hogy bekerüljön valami olyan intézetbe, ahol van egy csomó hasonló ember. Még mielőtt ennél is nagyobb bajt csinál. Na, az kegyetlen lehet! Ha filmes lennék, biztos ott forgatnék horrort.
Ha öreg leszek, és nekem is így meglágyul az agyam, frankón kinyírom magam, még azelőtt, hogy elfelejteném, hogy kell csomót kötni. Szegény kisgyerek.

(Illusztráció: Malwina Chabocka)