Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem szereti azt a gyereket.

Bejön, bekapcsolja a gépet, és míg feláll a rendszer, elmegy megnézni, van-e postája. Amikor minden program készen áll, hallatszik egy kis pukkanás, épp, mint mikor menstruálni kezdek: vár, vár, aztán elszabadul a petesejt, egy pattanás, megnyílik az a valami, és szivárogni kezd a vér.  Szilvi képernyőjén meg abban a pillanatban feltűnik a kép.

Biztos azt hiszi, ha engem is beavatna a gyerekkel kapcsolatos történetekbe, arra emlékeztetne, hogy egyedül vagyok. Mintha nem tudnám magamtól is. Mert akinek nincs gyereke, az, ugye, otthon mást se csinál, csak a szobája függönye mögül leskelődik a játszótér felé, hogy aztán éjszaka a párnájába sírja az éppen legdivatosabb keresztneveket.

Néha elképzelem, mennyit változhatott a srác, mióta a kép készült. Akkor még óvodás, esetleg elsős lehetett, most meg negyedikbe vagy ötödikbe megy. Talán kamaszosan megnyúlt az arca. Akár jól is állhat neki, mert ezen elég dinnye feje van, bár szép szabályos. Nem az anyjára hasonlít, kivéve a száját. Az mindkettőjüknek kissé szigorú. Szilvi történetei alapján keménykötésű gyereknek képzelem. Verekedős, de épp csak olyan fickósan. Az anyját is úgy szokta helyre tenni, mintha a férje lenne. „Hú, de ki vagy sminkelve; mire készülsz?” Állítólag ezt kérdezte tőle pár hete egy reggel, mikor elváltak az iskola kapujában.

Az anyja épp ekkoriban vette le a monitorról a képet. Akkor történt, mikor feltűnt, lehet valami Gábor és Szilvi közt. Először a szendvicsek árulkodtak: ugyanolyan papírban hozták a kaját.  Ez sokkolt. Mármint, hogy miért nem láttam korábban. Észre szoktam venni. Sőt, hamarabb látom, hogy mi lesz a kollégáim között, mint ahogy ők bevallanák maguknak, mire készülnek. Egyszerűen érzékem van hozzá. De ezt most benéztem.

Szokásos reggel: ülök a gép előtt, pukkanás, odanézek. Nincs ott a kép. A helyén két béna pezsgőspohár – az egyik megdöntve a másikon támaszkodik. Úgy néz ki, mint a nyolcvanas években forgalmazott karácsonyi lapok, amiket azok a rokonok küldtek, akik az ünnepi jó kívánságokkal együtt azt is megüzenték, tudják mi az illem, de tesznek a Jézuskára.

Bámultam a pezsgőspoharakat, Szilvi meg – látva, hogy elakadtam –, szabadkozott, hogy „hú, nagyon megnőtt a Gáborka; már tizenkét éves, és maga dönti el, milyen képet lehet kirakni róla…”

Pár nappal később egy értekezleten hallottam, hogy Gábor új munkarendet kér, elköltözött. Ettől kezdve reggelente együtt érkeztek. Úgy egy hét után viccesen megjegyeztem: mi van, együtt laktok? Szinte meg is örültek a kérdésnek. Mondták, hogy összeköltöztek, és szívesen meghívnak egyszer magukhoz, most már közös otthonukba. Azóta is hívnak.

Ettől kezdve Szilvi közlékenyebb lett velem. Gyakran mesélt a kis Gáborról. Elmesélte, milyen boldog, hogy az új apukáját is épp úgy hívják, mint őt. Meg, hogy már kamaszodik, ennek ellenére újra egy tüneményes kisfiú lett belőle, és a legmegdöbbentőbb: már köszönőviszonyban sincs azzal a piszkosul rendetlen gyerekkel, aki volt. „A szobájában folyton pedáns rend van, a ruháit is összehajtja, a táskájában nincsenek belerohadt banánok. És, hát, az ágya… Mindig rendbe teszi, és nem akárhogy! Mindent gyönyörűen elrendez, s úgy fedi le az ágytakaróval, ahogy csak a legjobb szállodákban láthatod. Komolyan. Nem is tudom utánozni.”

Ahogy mesél, nevet, és olyan hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy szög egyenes szálú barna haja belibben az arca közepébe, egy tincs egészen az egyenes vonalú szájig. Lefogadom, hogy ez tetszett meg a Gábornak. Amikor a haja így az arca elé kerül .

Szóval egy biztos: Gáborkának nem hiányzott más, csak egy apuka, és most megkapta.

„Gábornak két kislánya van, nagyon helyesek, de tudod, azért egy fiú mégis csak más.” – továbbra sem tudok mit kezdeni ezzel a nyíltsággal.

Két hónapig ment így. Mesélték, az osztályfőnöke is kész van Gáborkától. Korábban folyton beleszólt az órába, szórakoztatta az osztálytársait, most meg: mint egy angyal.

Állítólag hajnalban történt. Nem tudom pontosan, hogyan vették észre, hogy befulladt a gyerek. Valószínűleg nem aludtak valami jól, mert már egy-két hete sokat köhögött éjszakánként. Pillanatok alatt olyan rossz állapotba került, hogy mentőt kellett hívni hozzá, és mikor kiszedték az ágyból, a pizsamája csupa víz volt. Aztán rájöttek, hogy nem víz, hanem pisi.

Gábor minden részletet elmondott bent.

„Valószínűleg már jó ideje minden éjjel összepisálta magát. Tizenkét évesen, öregem, megáll az ész! Amikor Szilvi lehúzta a szennyest, levette a matrac huzatát is, hogy kimossa. Tudod, azt akarta, ha jönnek a mentősök, akkor azért mégis csak rendben találják a lakást. Meg, hát, nem akarta, hogy szégyenkezni kelljen a gyereknek, hogy bűzlik. Alig bírta lehúzni a textilt a szivacsról. Az a matrac épp, hogy el nem indult magától, csupa penész volt.”

Két hónapja gyűlt benne a sok nedvesség, ami a gyerek testének melegétől, a takaró alatt egész gombatenyészetet hozott létre. Attól jött a fulladás.

Ott szuszogott a kis test a kanapén, már átöltöztették, az anyja még az ágyékát is áttörölgette nedves törülközővel, hogy ne legyen olyan büdös. Szilvi mellette bontotta ki a paplant, és odavonszolta a közelébe a matracot is, hogy miközben küzd a szennyessel, szemmel tudja tartani őt, bár olyan hangosan vette a levegőt, hogy a szobában is simán hallani lehetett.

Mire kiértek a mentősök, a gyerek olyan szürke volt, mint az ágyon a penészfolt.

Szilvi még nem volt bent azóta. Minden nap a kórházban van a gyerekkel.

Mialatt Gábor mesél, látom rajta, hogy ő közben egészen más mozit lát, mint én.

Magát látja, amint meglátogatja a régi családját. A kislányokat. Mielőtt felmegy, beugrik a cukrászdába. Nem kis erőfeszítésébe kerül felidézni, mit is szeretnek. Fagyit és sütit is visz, amit együtt esznek meg a konyhában. Aztán Gábor valamilyen indokkal beoson a lányok szobájába. Beleszagol a levegőbe, mint egy kutya. Ha követik, kiküldi őket, és kapkodva megtapogatja az ágyat. De lehet, hogy nem mennek ki. Akkor úgy kell benyúlnia a takaró alá, hogy ne vegyék észre. Nehéz feladat. Indiszkrétnek érzi, mintha a kislányai alsóneműjébe nyúlna. Lopva és gyorsan teszi.  Amikor kihúzza a kezét, elfordul és megszagolja.

 

 

(Illusztráció: seitz)