I.

Magamat nyitva hagyva, feledtem,
hogy kívül nem csak dolgok s teljesen
magukhoz szokott állatok élnek, s szemük sem
több kerekítésnél, kinyúlik életük kerekségéből
nem máshogyan, akár egy keretezett kép;
hogy magamba folyton pillantásokat szakítok:
nézést, véleményt, kíváncsiságot,
ki tudja: szemek képződnek
részvételemmel is a Térben.
Ó, csak hozzád-szorítva nincsen
kiállítva az arcom! Benned nő, folytatódik
sötét határtalanja védett szívedben.

II.

Ahogy szövetet szorítunk a fojtott
levegő elé, vagy inkább a sebre,
honnan teljesen s egyhuzamban
kívánkozik el élet, így tartottalak magamhoz,
látva: pirulsz tőlem. Ki mondja ki,
mi történt velünk? Behoztunk mindent,
mire idő sosem volt. Furán érleltek
rügyeim késett ifjúságot,
és, Kedves, te a legmerészebb
gyerekkort a szívemen viselted.

III.

Kevés emlékezni, bennem tisztán
kell állnia minden pillanatnak
a mérhetetlenül zsúfolt
megoldás kifejleteként. Mert
nem kívánom azt, ami
kedvedért megérintett. Nem képzellek,
ahonnan jöttél, a szomorún kihűlt
helyekre, hanem, hogy nem vagy itt,
mégis meleg tőled, valódibb és több,
mint a nélkülözés. Gyakran torkoll
bizonytalanba a vágy. Miért vetélem el,
miközben hatásod könnyű, akár
holdfény az ablakszegélyen.

(1912)

Botár Attila fordítása