Botár Attila összes bejegyzése

Sylvia Plath: Szonett az időhöz

Ma jádé mozgat  és végez a gránát
ékköves órák esztendőket mérnek
Halál vezet alkalmi, acél járgányt,
neon-dél ágál, ejtjük a sötétet.

De plexi ablakok, ördögi fémek
városán túl a szél magányát hallom
csatornán tombol a kirekesztésnek
hangján fülembe rikoltoz panaszlón.

Hát sírj pogány lányért, olaj-szüretre
hagyták nap-kék víznél, sirasd a kancsót,
ami ezer királyra volt ürítve,
mert mind szorongat, sárkány-őst sirass most.

Nagyszerű gép az idő: rudak vasból,
örökké csillagok tejéből habzsol.

 

Botár Attila fordítása

Arszennyij Tarkovszkij: A nyár, nézd, hova lett

A nyár, nézd, hova lett,

Ahogy ideért: elszáll.

Lanyhábbak a delek.

Alig valami ez már.

 

 

Kitelt, mi jöhetett.

Kezemre öt irány, bár

csak egy levél esett.

Alig valami ez már.

 

 

Jó vagy rossz egyre megy

nem volt hiába, nem fáj.

Körül fényes tüzek.

Alig valami ez már.

 

 

Szárnyával befedett

az élet óva dajkál.

Jó-sors és élvezet:

alig valami ez már.

 

 

Nem égnek levelek.

Töretlen gallyak, ép táj…

Napunk sikált üveg.

Alig valami ez már.

 

 

 

(Botár Attila fordítása)

 

  http://www.youtube.com/watch?v=emDbmviA2gY

 

Czesław Miłosz: Ajándék

Boldog volt a nap.
Oszlott hamar a köd, dolgozgattam a kertben.
A loncvirág fölött kolibrik lebegtek.
Nem volt java a földnek, ami hiányzott volna.
Nem tudtam senkiről, aki irigylésre méltó.
Gyötrelmeimet a felejtés takarta.
Nem szégyelltem, hogy nem vagyok több a többieknél.
Testem fájdalma eltűnt.
Láttam egyenesedvén kék tengert s vitorlákat.

 

Botár Attila fordítása

Illusztráció: Paul Klee

Láttam egyenesedvén kék tengert s vitorlákat.

Rainer Maria Rilke: Hölderlinhez

 

Tartózkodás, a legtitkosabb sem
adatott nékünk; a Szellem teljessé lett
képeiből gyorsan telítendővé omlik; tavaknak
jut csak öröklét. Itt a hullás
a legpompázóbb. Az ismert érzésből
áthullni, tovább, míg nincs egyéb sejtelemnél.

Néked, te csodás, néked, te ráolvasó, egy élet
egésze a sürgős kép, mikor kimondtad,
a sor zárult, mint a sors, és egy halál
a leglágyabb, és te beléptél, ámde
téged előzvén Isten vezérelt odaát.

Ó, te vándor lélek, te legvándorlóbb! A társak
mint melegedtek versben, lakályosan és hosszan
szűkös hasonlatokban. Résztvevők. Te csupán
holdként  jársz. És lent fénylik és elhalványul
éjeden, ami szent és riadalmas környék,
ezt búcsúkon érzed. Senki nem
adta ilyen fenséggel, szentül az Egésznek
rá nem szorulón vissza. Így is
játszottál, szent, hagyva az éveket számolatlan,
a végtelen boldogsággal, mintha nem belül volna,
nem tartozna a föld gyöngéd
füvéhez körben, isteni gyermekektől elhagyatva.
Ó, amit vágytak Églakók, vágytalanul te leraktad,
tettél kőre követ: megállt. Ám a ledőltük sem
nyugtalanított.

Mint van, örökéletű, hogy egy ilyen születvén
sincs bizalmunk a világban? Komoly érzéseket
mért nem tanulunk az időlegesből
friss vonzáshoz, a térben?

 

(1914)

 

botarhozBotár Attila fordítása

Illusztrációk: William Blake

Arszenyij Tarkovszkij: Napfogyatkozás 1914

Nyögte a nép annak a nyárnak
nehezék vaslánc-szemeit.
És tengernyi parázsból támadt
hő sztyeppei port nehezít.

És keserű esti terekbe,
mint fojtott asszonyi sóhajt
rőt szorongást lélegezve
vétkesek istent mocskoltak.

Ám reggel a hátsó kert felől
mezítláb szökevény lépett,
és arca sötét volt, éhező,
gimnasztyorkája fehérlett.

Majd, mintha ikont nézne, látta
rozsdás alját a szétfoszló
szemhatárnak, s hogyan megy kárba
a gyémánt-villámú sarló.

Emlékszem, pillája se rezzent,
úgy figyelt más hatalomra,
s neszeltem: a szembe hamis rend
fészkel a harc tüze-bokra.

S állt a sötét. S a mély, zöld csendben,
álomból mint aki révül,
távozik, és a tenyeremben
töltényt hagy búcsú jeléül.

Előjel ez, éreztem rögtön,
vakítóan fényre vezet…
……………………………
Hogy már sokat éltem a földön!
Századot, évezredeket!

(1958)