Botár Attila összes bejegyzése

Ali Ahmad Said Asbar költeményei (Adonis)

 

 

OTTHON

A szellemek története házunkban,
látóhatár metszette ajkunk
rejteke ekének és szérűnek.

Belül
agyagkemencénk s útra-keléseink,
álmaink az ismeretlenhez.

Innen
szökünk egyik Mindenségből a másikig,
s szállunk egy nemzedékről a következőig.

 

A HUSZADIK SZÁZAD TÜKRE

Koporsó, mi elnyű egy gyermekarcot,
egy könyv
megírva varjúbél belsejére,
egy vadállat vánszorog előre egy szál virággal,
egy kő
amint szuszog egy őrült tüdejében.

Ez az!
Ez a huszadik század!

 

TITKOK

Ölelésében halál tart minket
vakmerőn és szerényen
hordoz bennünket, titkaival titkot
és bűvöli sokaságunkat eggyé.

 

ADONIS

A rózsának szabad ágyásában
találkozni vele
A nap meztelen
ősszel, kevéske felhő fedi deréktájt

Így a szeretet érkezik
a faluba ahol születtem.

BOTÁR ATTILA fordításai
KHALED MATTAWA angol nyelvű fordítása nyomán

images

Arszenyij Tarkovszkij: Napfogyatkozás 1914

Nyögte a nép annak a nyárnak
nehezék vaslánc-szemeit.
És tengernyi parázsból támadt
hő sztyeppei port nehezít.

És keserű esti terekbe,
mint fojtott asszonyi sóhajt
rőt szorongást lélegezve
vétkesek istent mocskoltak.

Ám reggel a hátsó kert felől
mezítláb szökevény lépett,
és arca sötét volt, éhező,
gimnasztyorkája fehérlett.

Majd, mintha ikont nézne, látta
rozsdás alját a szétfoszló
szemhatárnak, s hogyan megy kárba
a gyémánt-villámú sarló.

Emlékszem, pillája se rezzent,
úgy figyelt más hatalomra,
s neszeltem: a szembe hamis rend
fészkel a harc tüze-bokra.

S állt a sötét. S a mély, zöld csendben,
álomból mint aki révül,
távozik, és a tenyeremben
töltényt hagy búcsú jeléül.

Előjel ez, éreztem rögtön,
vakítóan fényre vezet…
……………………………
Hogy már sokat éltem a földön!
Századot, évezredeket!

(1958)

Federico García Lorca galego nyelvű költeményei II.

 

 

A BOLTOS FIÚ DALOCSKÁJA

 

Buenos Airesen végig
zeng a Río de la Platán
az északi szél dudája,
hideg, szürke nyál az ajkán.
Csóró Ramón de Sismundi!
Az Esmerelda utcán, ott,
te söprögeted a boltot:
polc- s dobozok mocskát, porát.
Galego-föld hány szülötte
ténfereg itt utcaszerte
álmodozva zöldbe mélyedt
völgyről, mit pampa szegélyzett.
Csóró Ramón de Sismundi!
Hallotta, hogy a víz csacsog
fölrémlett a hold hét ökre
amint a füvet legelte,
s futott ő a víz partjára,
jut a Río de la Pláta
fűzeit s csöndes lovait
fésülgető áradatig.
Kint a parton nem hallotta
gondterhelt zaját a víznek,
szárnyas szavát a dudának
betakarták virág-díszek.
Csóró Ramón de Sismundit,
hol víz ér össze a parttal,
az elfogyó délutánban
befogadta rőt iszapfal.

 

FOLYÓBA  FÚLT  FIÚ NOCTURNÓJA

 

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,
körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

A holdból aláhullt vízpászma teregette
liliomok fényét a csupasz hegyekre.

Árnyékból bontogat hideg és fáradt
ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,
a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

Testét a tenger fedik hófehér leplek,
hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!
s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!
Viszi alá az ár immár a tengerig.

  

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

Nézd, hátasán sápadt lovag!
Nézd testét, a meggyötörtet!

A hold, nem más, csak a hold!
A holtak birtokán csörtet.

Tört tagjain feketülnek
árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

Anya: a hold járja, táncol
a hold, s a sírlankák nőnek.

Kő-deresére ki pillant
kapujából álom-képnek?

Pára-zománc szemembe ha
ki néz: mélyére a ködnek.

A hold, egyedül, nem más
keríti sírral a földet.

Hagyj ágyamon aranyával
virágnak, ha  halál szöktet!

Anya: a hold a halmokon
ropja, holtaké e szöglet.

Lányom, jaj, fehér páraként
hív az ég, csal egyre följebb!

Nem a levegőég foszlat
holddal járják halmok, völgyek

Mi zúdul? milyen ökör bőg?
panaszosan mért pörölnek?

Anya: a tánc és a hold az:
cinteremben ejtőzőknek.

Ugye a hold? Ugye, a hold?
Rá rekettyés szirmot pörget,
s koronázva, lejtve járja
a hold a sírkerti földet.

 

 

(Botár Attila fordításai)

 

Federico García Lorca galego nyelvű énekei

 KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ 

Hej, örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod.

Érkezőben a kicsiny Szűz,
tiszta ezüst feje éke,
négy okkersárga ökör van
fogatolva szekerébe.

A hegyről kristály-galambok
idáig hoztak esőket.
A köd halottai holtak
árnyékukkal  ködbe nőttek.

Tehenek jámbor szemében
édes arcod ott felejtsed,
köntösödön virág nyisson,
szirmai szemfödeleknek!

Pirkad Galicia hegyén
Galicia hegyfokáról.
s a Szűz csak áll kapujában,
tenger és ház között ámul.

Hej örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod!

 

A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA  

Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok is a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg  elveszetten, mint egy tehénke!

Eke ekéhez érkezik
Santiagótól Betlehemig.

Betlehemtől Santiagóig
csónakban angyal álmodik.
A csónak ezüst, könnyű, szállhat,
s véle Galicia: mennyi bánat.

Fekszik Galicia elhever
búsan gondűző füveivel.
Fű lepte ágy takargat,
sötét forrását rejti hajadnak.

Hajad  vizekre kiröppen
felhők galambfészkére éppen.

Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!

 

MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK

Esik Santiagóban,
hullnak, szerelmem
égből fehér kaméliák
napnál fényesebben.

Esik Santiagóban
éjszaka zuhog, s a
füvek és álmok ezüstje
a holdat bevonja.

Nézd a hajléktalan esőt
siránkozik kő- s üvegnek.
Az elveszett szélben nézd csak
árnyát s hamvát tengerednek.

Tengerednek árnya, hamva,
Santiago, napnál is messzebb.
Holnapunk vize elapadt,
remeg, a szívemben reszket.

Botár Attila fordításai

 

 

 

Az élet milongát táncol

Nem biztos, hogy eltalálnám, melyik apokalipszis áll közelebb A halál milongát táncol írójához. Apokalaptikus írásokban egy idő óta nem szűkölködöm, noha az sem biztos, hogy én keresem azokat. Ez a könyv különösen megragadó. Sőt, pihentető. Nem ment el az eszem, valóban kikapcsol ez a nagyregény. Kikapcs, hogy nem kell idehazai gubancokkal, rám ütő pofákkal, túlfényezett vagy éppen a történelmünkbe belerokkant honi térség kulisszáival bíbelődnöm, szittya lelkületemet rágó átlábolhatatlan, sós, savas, bűzös mocsarakon, evickélnem és tapicskolnom. Pont ez, és máris piros.                                                                                                                                                         Egyetlen magyar vonatkozása nincs a regénynek, mégis jó lesz felfigyelni rá. Vagy éppen tudatosan kerüli az író a „kulcsok” előmutogatását, törje a fejét a Nyájas (avagy Ádáz)? Mert ez sem lenne véletlen, hogy igenis „penge élesen” rólam van szó. A Teremtő, sitty-sutty, gondol egyet, és megvonja bizalmát a Genezis egypontnulla programtól, és dilitál, más szóval oszolj-t üzen. Nem lenne mulatságos, bár éppenséggel a kellő alapot nem nélkülözné döntése. Mindez az író, Kiss Judit Ágnes képzeletében még kellő mértékkel valósulna meg, hiszen bizonyos kivételek (hősök, antihősök, szereplők, valakik), alapos etikai indokkal, megmenekülnének a Gondviselés határozta tabula rasa következményétől, a teljes kiiktatástól. Lelkük és testi valójuk átkerülne a Kreátor (a Jóisten) közvetlen hatálya alá, itt hagyván kárhozatos földi és társadalmi létüket, bűnre csábító környezetüket és korukat. Nem szeretném érinteni, kik a boldog megmenekültek és átköltözők. És tanulság erejű, hogy miféle kvartett folytathatja a földi élet immáron romokkal körülvett milongáját.
Fordulatos regény velem hol a példázatot gondoltatja át, máskor a komor hangulatotot felváltó pikareszk elemek fogadtatják el azt az abszurditást, amire az író-költő Kiss Judit Ágnes felhívja figyelmünket, s ami – valljuk be – korszakunk rögvalósága. Szép tánc ez a könyv? Lehet. Annyi biztos, hogy végig táncolásra érdemes. Akár az élet.

Kiss Judit Ágnes. A halál milongát táncol
Európa Kiadó. 2017.

Jenci, 1956

Avanti Ragazzi di Pest! – énekelték az olaszok, s éneklik ma is a Lazio-meccseken, ha igaz.
Jenci unokabátyám jut eszembe, aki azokban a hónapokban nem pesti srácnak, hanem szabadságharcosnak nevezte magát. Mennyi múlik az elnevezésen? Szinte semmi.  Kevés, egyre kevesebb. A lényegen nem változtat.
Jó ideje annak, hogy „pestisrácozunk”, amolyan deheroizáló, felnőttes, vállveregetést helyettesítő mosollyal. Magyar dolog? Inkább életkorhoz kötődik. Az emlékezésnek is van életkora, s még nem állapodott meg, hogy komolyan vehető-e annyi halott, könny, emberveszteség; s a hozadék is mérlegelendő. Az irtózatos hozadék.  Ami persze hódoltságviselten nálunk korántsem példátlan.
Jenci – Baradlay Jenő és apja után – végül néhány hónapos nálunk bujkálás után itthon maradt. Mérnök lett, családot alapított. Közel nyugdíjához vitte el egy szívroham. Apját, Jenő bácsit – első nyugdíjas napján. Érdekesek ezek a magyar szívek. Sprenczből magyarosítottak Székelyre. Az emberi test verőereinek száma véges. Egy Jencinél is elszorítva maradhatott.

(Kompnapló)

lead_370