Botár Attila összes bejegyzése

Federico García Lorca galego nyelvű költeményei II.

 

 

A BOLTOS FIÚ DALOCSKÁJA

 

Buenos Airesen végig
zeng a Río de la Platán
az északi szél dudája,
hideg, szürke nyál az ajkán.
Csóró Ramón de Sismundi!
Az Esmerelda utcán, ott,
te söprögeted a boltot:
polc- s dobozok mocskát, porát.
Galego-föld hány szülötte
ténfereg itt utcaszerte
álmodozva zöldbe mélyedt
völgyről, mit pampa szegélyzett.
Csóró Ramón de Sismundi!
Hallotta, hogy a víz csacsog
fölrémlett a hold hét ökre
amint a füvet legelte,
s futott ő a víz partjára,
jut a Río de la Pláta
fűzeit s csöndes lovait
fésülgető áradatig.
Kint a parton nem hallotta
gondterhelt zaját a víznek,
szárnyas szavát a dudának
betakarták virág-díszek.
Csóró Ramón de Sismundit,
hol víz ér össze a parttal,
az elfogyó délutánban
befogadta rőt iszapfal.

 

FOLYÓBA  FÚLT  FIÚ NOCTURNÓJA

 

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,
körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

A holdból aláhullt vízpászma teregette
liliomok fényét a csupasz hegyekre.

Árnyékból bontogat hideg és fáradt
ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,
a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

Testét a tenger fedik hófehér leplek,
hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!
s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!
Viszi alá az ár immár a tengerig.

  

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

Nézd, hátasán sápadt lovag!
Nézd testét, a meggyötörtet!

A hold, nem más, csak a hold!
A holtak birtokán csörtet.

Tört tagjain feketülnek
árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

Anya: a hold járja, táncol
a hold, s a sírlankák nőnek.

Kő-deresére ki pillant
kapujából álom-képnek?

Pára-zománc szemembe ha
ki néz: mélyére a ködnek.

A hold, egyedül, nem más
keríti sírral a földet.

Hagyj ágyamon aranyával
virágnak, ha  halál szöktet!

Anya: a hold a halmokon
ropja, holtaké e szöglet.

Lányom, jaj, fehér páraként
hív az ég, csal egyre följebb!

Nem a levegőég foszlat
holddal járják halmok, völgyek

Mi zúdul? milyen ökör bőg?
panaszosan mért pörölnek?

Anya: a tánc és a hold az:
cinteremben ejtőzőknek.

Ugye a hold? Ugye, a hold?
Rá rekettyés szirmot pörget,
s koronázva, lejtve járja
a hold a sírkerti földet.

 

 

(Botár Attila fordításai)

 

Federico García Lorca galego nyelvű énekei

 KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ 

Hej, örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod.

Érkezőben a kicsiny Szűz,
tiszta ezüst feje éke,
négy okkersárga ökör van
fogatolva szekerébe.

A hegyről kristály-galambok
idáig hoztak esőket.
A köd halottai holtak
árnyékukkal  ködbe nőttek.

Tehenek jámbor szemében
édes arcod ott felejtsed,
köntösödön virág nyisson,
szirmai szemfödeleknek!

Pirkad Galicia hegyén
Galicia hegyfokáról.
s a Szűz csak áll kapujában,
tenger és ház között ámul.

Hej örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod!

 

A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA  

Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok is a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg  elveszetten, mint egy tehénke!

Eke ekéhez érkezik
Santiagótól Betlehemig.

Betlehemtől Santiagóig
csónakban angyal álmodik.
A csónak ezüst, könnyű, szállhat,
s véle Galicia: mennyi bánat.

Fekszik Galicia elhever
búsan gondűző füveivel.
Fű lepte ágy takargat,
sötét forrását rejti hajadnak.

Hajad  vizekre kiröppen
felhők galambfészkére éppen.

Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!

 

MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK

Esik Santiagóban,
hullnak, szerelmem
égből fehér kaméliák
napnál fényesebben.

Esik Santiagóban
éjszaka zuhog, s a
füvek és álmok ezüstje
a holdat bevonja.

Nézd a hajléktalan esőt
siránkozik kő- s üvegnek.
Az elveszett szélben nézd csak
árnyát s hamvát tengerednek.

Tengerednek árnya, hamva,
Santiago, napnál is messzebb.
Holnapunk vize elapadt,
remeg, a szívemben reszket.

Botár Attila fordításai

 

 

 

Az élet milongát táncol

Nem biztos, hogy eltalálnám, melyik apokalipszis áll közelebb A halál milongát táncol írójához. Apokalaptikus írásokban egy idő óta nem szűkölködöm, noha az sem biztos, hogy én keresem azokat. Ez a könyv különösen megragadó. Sőt, pihentető. Nem ment el az eszem, valóban kikapcsol ez a nagyregény. Kikapcs, hogy nem kell idehazai gubancokkal, rám ütő pofákkal, túlfényezett vagy éppen a történelmünkbe belerokkant honi térség kulisszáival bíbelődnöm, szittya lelkületemet rágó átlábolhatatlan, sós, savas, bűzös mocsarakon, evickélnem és tapicskolnom. Pont ez, és máris piros.                                                                                                                                                         Egyetlen magyar vonatkozása nincs a regénynek, mégis jó lesz felfigyelni rá. Vagy éppen tudatosan kerüli az író a „kulcsok” előmutogatását, törje a fejét a Nyájas (avagy Ádáz)? Mert ez sem lenne véletlen, hogy igenis „penge élesen” rólam van szó. A Teremtő, sitty-sutty, gondol egyet, és megvonja bizalmát a Genezis egypontnulla programtól, és dilitál, más szóval oszolj-t üzen. Nem lenne mulatságos, bár éppenséggel a kellő alapot nem nélkülözné döntése. Mindez az író, Kiss Judit Ágnes képzeletében még kellő mértékkel valósulna meg, hiszen bizonyos kivételek (hősök, antihősök, szereplők, valakik), alapos etikai indokkal, megmenekülnének a Gondviselés határozta tabula rasa következményétől, a teljes kiiktatástól. Lelkük és testi valójuk átkerülne a Kreátor (a Jóisten) közvetlen hatálya alá, itt hagyván kárhozatos földi és társadalmi létüket, bűnre csábító környezetüket és korukat. Nem szeretném érinteni, kik a boldog megmenekültek és átköltözők. És tanulság erejű, hogy miféle kvartett folytathatja a földi élet immáron romokkal körülvett milongáját.
Fordulatos regény velem hol a példázatot gondoltatja át, máskor a komor hangulatotot felváltó pikareszk elemek fogadtatják el azt az abszurditást, amire az író-költő Kiss Judit Ágnes felhívja figyelmünket, s ami – valljuk be – korszakunk rögvalósága. Szép tánc ez a könyv? Lehet. Annyi biztos, hogy végig táncolásra érdemes. Akár az élet.

Kiss Judit Ágnes. A halál milongát táncol
Európa Kiadó. 2017.

Jenci, 1956

Avanti Ragazzi di Pest! – énekelték az olaszok, s éneklik ma is a Lazio-meccseken, ha igaz.
Jenci unokabátyám jut eszembe, aki azokban a hónapokban nem pesti srácnak, hanem szabadságharcosnak nevezte magát. Mennyi múlik az elnevezésen? Szinte semmi.  Kevés, egyre kevesebb. A lényegen nem változtat.
Jó ideje annak, hogy „pestisrácozunk”, amolyan deheroizáló, felnőttes, vállveregetést helyettesítő mosollyal. Magyar dolog? Inkább életkorhoz kötődik. Az emlékezésnek is van életkora, s még nem állapodott meg, hogy komolyan vehető-e annyi halott, könny, emberveszteség; s a hozadék is mérlegelendő. Az irtózatos hozadék.  Ami persze hódoltságviselten nálunk korántsem példátlan.
Jenci – Baradlay Jenő és apja után – végül néhány hónapos nálunk bujkálás után itthon maradt. Mérnök lett, családot alapított. Közel nyugdíjához vitte el egy szívroham. Apját, Jenő bácsit – első nyugdíjas napján. Érdekesek ezek a magyar szívek. Sprenczből magyarosítottak Székelyre. Az emberi test verőereinek száma véges. Egy Jencinél is elszorítva maradhatott.

(Kompnapló)

lead_370

Rainer-Maria Rilke: Őszi nap (Herbsttag)

 

 

Ennyi, Urunk. Tágas nyarad betelt.
Árnyad napórák síkjára nyugosszad
szeleket küldj, a földeket seperd –

Szavad érleljen végső gyümölcsöt;
deríts két délies napot is ehhez,
a cukrok borrá változása s ez lesz
a végső íz, mivel őszöd tetőzöd.

Kinek nincs most, már sosem jut födél,
s maga marad, kit most magára hagytak.
Álomtalan, olvas, levele zaklat,
s a parkot róva föl-le mendegél,
mikor az ágak egyre csupaszabbak.

Botár Attila fordítása

Fehér gólyák (regényrészlet)

Viktória végre leülhetett, miután a vizet is behozta. Az kizárt, gondolta, hogy az anyján kívül Piusz másba is szerelmes lehetett. Volt anyja és apja kapcsolatában sok elevenség, de egy magában mágikusnak nevezett, Viktória által nem értelmezhető többlet. Ahogy apja lehunyt szemmel a szomszédos konyhát figyelte, ahol Ági tett-vett. Az arcon volt valami márványszerű, nem evilági változás, ami alig egy percig tartott. És ugyanez az anyjánál, mikor az apja a kislétrán villanykörtét cserélt, vagy éppen kékpöttyös labdával játszadozó fókák közé lépett. Nem kellettek szavak. Ha tudta volna, hogy kezdetben mégis!

A szépségversenyekre meghívott bírálók jórészt fantáziával nem nagyon eleresztett férfiak. Előbb-utóbb csömörük lesz, elbutulnak, megrészegülnek, szépségmániásokká válnak, impotenciájuk túl-korán bekövetkezik. Piusz egyik versét kezdi így, ezzel az erőteljes két sorral:

„A férfi, aki, képzelethiányos,

s csak sújtó szépekről vesz tudomást”

Elkallódott, hogy mi következett a sorok után. Hajlunk arra, úgy akarta folytatni, hogy városa, sorsa nem tartozik a turistacsordák által irigyelt, látogatott és csodált vidékek közé. Vannak ilyen nők. Sőt, túlnyomó részt az uralkodó szépségideálok ellenére, a férfiasabb férfiakra várva, ők a rejtőző, az ismeretlen, nehezebben megközelíthető, legsajátosabb világú teremtmények. És persze, vannak ilyen helyek is. Elmondhatjuk, az ország nagyobb fele ilyen. S ha már itt tartunk, szóba kell hoznunk az idillt mint a boldogság-uralom (vagy rémuralom?) tartományát. A törekvéseinket e hely elérésére, legyen az valójában bármely parányi, bármely pillanatnyi. Hiszen tapasztalta, hogy az idill eléréséhez nem kell messze földrészekre, történelem által szavatolt, természeti csodák hitelesítette városokba, szigetekre csörtetni. Még a kopár falak is készségesek álmaink visszajátszására, írta Dani kiállítása vendégkönyvébe, amikor közerkölcs és szocialista ízlés nevében Imrémék le akarták szedetni vagy kicseréltetni két festményét. (S aminek következtében, elkészült katalógus ide vagy oda, az összes képét leakasztotta, s másnapra tényleg a kopár falak nézegették egymást a kiállító teremben.) Aligha gondolhatott másra, mint hogy elfáradnak a színek, a tér is hajlamos a telítődésre, teljes megürülésre. Hajlamos, vagy be is következik? Jó, ha van előttünk egy fehér fal. Örökké nem lehetünk a Riviérán, sem a Balatonon. Fakulnak a helyek, a fényképek elélik a valóságot előlünk. Ami marad, azt csócsáljuk, azt a látszatokból és valóságmaradékból álló kevercset, Érzékeink ezzel eszik degeszre  magukat, emésztenek, de ki is merülnek ebben a ténykedésben. Mégis, mi volna jobb? A záróra nélküli világcirkusz vagy az egyszerű, nem is egészen frissen meszelt fal? Mindegy, hogy befelé vagy az utcára bámul.

Még a kopár falak is. Lehet, hogy erről van szó, gondolta Piusz lányai meglátogatása után. Fehér gólyák tűntek fel a láthatáron, délnek tartottak, a vonattal egy irányba. Lemaradtak, de ez is. Este elmondja Áginak az alkonyatukban hagyott gólyacsapatot, az asszony bólogatni fog, szavak, szavak, esetleg egy kézfej megszorítása, hogy a megosztás még erőteljesebb, meggyőzőbb legyen. A viszonzott kézszorítás, ha érkezik, azt jelenti, hogy igen, oda érkeztem a te alkonyati gólyacsapatod, koszos utazófülkéd, eső áztatta vidéked pereméhez. Egy bepillantás erejéig. És talán szükségem is van erre. Majd meglátjuk. Visszaigazoltad, Piusz. Hiszen a fehér gólyákat én küldtem az utadba. Meg azt a pacsirtát is, Szilvás egén, amiről tavaly meséltél. Tudod, az Isten tűreszelőjét. Örömet szereztem neked, lásd be, a kiégett mezőn, a katángok, a tyúkhúr, a porlepte perjeszálak között is kitágulhat olyan méretekre a világod, hogy annál többet képtelen lennél elviselni. Ennél csak egy esőcseppel, napsugárral is több már a halált juttatná eszedbe. De nem csak úgy felötlene, halálra sújtana.

Nézett visszafelé Piusz, de a madarak már csak fehér rongycsomóként bukdácsoltak föl és alá az elhagyott alkonyatban.

 

Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből

(Illusztráció: Timothy M. Parker)