Tartózkodás, a legtitkosabb sem
adatott nékünk; a Szellem teljessé lett
képeiből gyorsan telítendővé omlik; tavaknak
jut csak öröklét. Itt a hullás
a legpompázóbb. Az ismert érzésből
áthullni, tovább, míg nincs egyéb sejtelemnél.
Néked, te csodás, néked, te ráolvasó, egy élet
egésze a sürgős kép, mikor kimondtad,
a sor zárult, mint a sors, és egy halál
a leglágyabb, és te beléptél, ámde
téged előzvén Isten vezérelt odaát.
Ó, te vándor lélek, te legvándorlóbb! A társak
mint melegedtek versben, lakályosan és hosszan
szűkös hasonlatokban. Résztvevők. Te csupán
holdként jársz. És lent fénylik és elhalványul
éjeden, ami szent és riadalmas környék,
ezt búcsúkon érzed. Senki nem
adta ilyen fenséggel, szentül az Egésznek
rá nem szorulón vissza. Így is
játszottál, szent, hagyva az éveket számolatlan,
a végtelen boldogsággal, mintha nem belül volna,
nem tartozna a föld gyöngéd
füvéhez körben, isteni gyermekektől elhagyatva.
Ó, amit vágytak Églakók, vágytalanul te leraktad,
tettél kőre követ: megállt. Ám a ledőltük sem
nyugtalanított.
Mint van, örökéletű, hogy egy ilyen születvén
sincs bizalmunk a világban? Komoly érzéseket
mért nem tanulunk az időlegesből
friss vonzáshoz, a térben?
(1914)
Botár Attila fordítása
Illusztrációk: William Blake
