Tartózkodás, a legtitkosabb sem

adatott nékünk; a Szellem teljessé lett

képeiből gyorsan telítendővé omlik; tavaknak

jut csak öröklét. Itt a hullás

a legpompázóbb. Az ismert érzésből

áthullni, tovább, míg nincs egyéb sejtelemnél.

 

Néked, te csodás, néked, te ráolvasó, egy élet

egésze a sürgős kép, mikor kimondtad,

a sor zárult, mint a sors, és egy halál

a leglágyabb, és te beléptél, ámde

téged előzvén Isten vezérelt odaát.

 

Ó, te vándor lélek, te legvándorlóbb! A társak

mint melegedtek versben, lakályosan és hosszan

szűkös hasonlatokban. Résztvevők. Te csupán

holdként  jársz. És lent fénylik és elhalványul

éjeden, ami szent és riadalmas környék,

ezt búcsúkon érzed. Senki nem

adta ilyen fenséggel, szentül az Egésznek

rá nem szorulón vissza. Így is

játszottál, szent, hagyva az éveket számolatlan,

a végtelen boldogsággal, mintha nem belül volna,

nem tartozna a föld gyöngéd

füvéhez körben, isteni gyermekektől elhagyatva.

Ó, amit vágytak Églakók, vágytalanul te leraktad,

tettél kőre követ: megállt. Ám a ledőltük sem

nyugtalanított.

 

Mint van, örökéletű, hogy egy ilyen születvén

sincs bizalmunk a világban? Komoly érzéseket

mért nem tanulunk az időlegesből

friss vonzáshoz, a térben?

 

(1914)

 

Botár Attila fordítása

 

Illusztrációk: William Blake