„Aztán már csak jönnek, nem maradnak.

És elmaradnak, mint a bokrok szegélye,

és megelevenednek, mint a székek lábai.”

(Kondor Béla)

 

 

Ne gyere! azért se gyere,

mert folyton meghívlak. A ködben

csak a köddel találkozol.

Nem megyek le a lépcsőn,

a küszöböt nem lépem át:

cigarettám kék lombjában ülök,

ahol a szoba porladó

könyv-halántékok gyűjteménye,

ne gyere, sehol egy tükör,

annál már hiúbb ábránd, végül

tudd meg, az arcom –

a napi borotvatánc látványa nem kell,

előtér-háttér határa elmosódik,

savval vallatott éveim is

nyújtóznak irgalmas porcukorban,

késői szürke hó

faltól falig a szőnyeg,

késői szürke hó:

nem kell ablak, hogy délre nézzek,

se cukor, se királyvíz nem kell –

gólyahír aranyporát hintem

teámba téltemetőt és krókuszt,

kavargatom, reszket a kanál,

zománcneszek mögül muskátlik sápadoznak,

akarás? nem akarás? kívül a teljes álom

s nem az ige gyúródik testté,

idomtalan idommá, ne gyere!

gleccser járt itt előtted: megkínáltam,

vedeltünk, okádtam jégszilánkot,

üveget, betűolmot, tücskök

amputált lábát, a tiszta vízig

kiadtam mindent. Lábadozom,

jobban vagyok a télnél,

rádiómon alapzajt hagyok

szabadon éjszakára:

semmi hír, semmi te, semmi gitáron

csillámló kettős!

Öt óra van és délután:

ködlámpák csikorognak,

öt óra van és délután

hajad és szemed szép fényein innen,

öt óra van,

szombat lesz, péntek tizenhárom

érkezésed babonás délutánja –

Ne gyere, azértse gyere!

merő mosoly vagy, izzó aranyalmák

átvészelt kabátját hiába segíteném le,

árnyékos hangodon hiába újságolnád:

mennyi ködből, hányféle ködből

keveredtél elő, szegénykém:

nem ismer meg a szék, s nincs

kétszer-ugyanaz élet

két csésze hűlő teával, esetleg másik,

ahol én ülök, én mosolygok,

mert folyton meghívlak. S köszönöm,

hogy nem üzensz csillagodról.