Botár Attila összes bejegyzése

Déltől délig ősz

A szavakat új, természetes, élő

mederbe gyűjtöd, innen ismerős

pogány forrásod, poéta-kísérő

nyomod, zarándok: kínlódsz, mérgeződsz

a déli szürkülettel, vegyi  tüllel,

mit kor sugároz, egünk permetez,

ha iszonyodból vers fakad, az bűnjel,

s csak sejted, utódaidra mi les –

 

Mi vár a rajtuk túlnövő időkre,

a szűkülő bolygó fiaira?

Az értelem cicomás temetője?

S az Isten nélkül egyke-faj fia

a Tudatlanság fájának gyümölcsét

csutástól rágja, héjastól nyeli,

aszály hamu és klimaxos öröklét

körül zsizsegnek cikádák és szöcskék:

az Ellenéden fémes férgei –

 

Kibillenti, átrendezi a szárnyat

az angyal érkezése. Szögletek

homályán arany hímpora nyárnak:

négy sárga pont. Imént még lüktetett

poroszka talpad. Képzelt sárga pontok.

Nem a világ: a minden most a gondod.

 

A minden most. Ha léptet szaporázol

eléd kerül bontakozik a pálya,

akár mögötted a magzati mámor:

a tejhabos csönd kora esti fátyla,

 

s kerül eléd az idő oszthatatlan

erejével a sós ár a vihar:

a sodratás új mederben, szavakban.

Immár mögöttünk bálványaival –

 

Az asszony-bálvány és a férfi-bálvány

komoly pillérek vaskos öntudat,

puszta létükkel tartják a hidat

az ég és víz síkjában és határán.

 

A minden, ami kockaröppenésre,

ahol a szárnyak pihennek, a zöld

éppen-teremtett kert előterébe

a négy-re hull, s évszakkal nem gyötört

kiterjedés lesz ezzel gazdagabb,

 

a három: szent, a földön megtapad –

 

És éledeznek az emberiből

Kitessékeltek: fűfoltok a képen,

lila lámpák, tea, dohány, likőr,

lakott vászon, beata Ungheria*,

hol angyal szunyál és kocka időz,

és délibáb ezerrel, hogy kísértsen,

s a színeket a vonalat kiszívja –

 

Vízszintesünk egy húron pendülése,

ki szerzett?, és lejátszani ki győz

sivatagunknak? ki volna a mérce?

Akik piramis-árnyékon hűsöltök

szakadt kanóccal hadonászva, költők?

 

Eltemetett part, déltől délig ősz.

Virágzsolozsma szabadul a térbe.

 

Túl a valóság üvegén sejlik

a végső végtelen (se kép, se képlet).

Mint akinek letépték a nyelvit,

szemét folyatták, majd torkára léptek

a kitessékelők, s a származékot

is jelölik, mint kéményt a lidércek.

Nemes trachit-szálak, bazalt-karéjok,

és fokról fokra fölfelé az éj fogy –

 

Kivetve kockám olyan hangszerekhez

találok hullva: már némák a fülnek.

A reggel piros ásítás. Elülnek

a napfordulók.  Fölbomlik a kvartett,

lazul a húr s lószőr, elmosódó

személy személyek: világi ordó

a csupasz énből tornyosult salakhegy.

 

 

Közeledsz, s fölfal a mély, zarándok.

Üres angyal-kéz. Onnan hiányzok,

hogy zuhanásommal újjá születhess.

____________________

* Dante, Alighieri: Div. Comm. Paradiso, Canto 19.

Ötórai tea


 

„Aztán már csak jönnek, nem maradnak.

És elmaradnak, mint a bokrok szegélye,

és megelevenednek, mint a székek lábai.”

(Kondor Béla)

 

 

Ne gyere! azért se gyere,

mert folyton meghívlak. A ködben

csak a köddel találkozol.

Nem megyek le a lépcsőn,

a küszöböt nem lépem át:

cigarettám kék lombjában ülök,

ahol a szoba porladó

könyv-halántékok gyűjteménye,

ne gyere, sehol egy tükör,

annál már hiúbb ábránd, végül

tudd meg, az arcom –

a napi borotvatánc látványa nem kell,

előtér-háttér határa elmosódik,

savval vallatott éveim is

nyújtóznak irgalmas porcukorban,

késői szürke hó

faltól falig a szőnyeg,

késői szürke hó:

nem kell ablak, hogy délre nézzek,

se cukor, se királyvíz nem kell –

gólyahír aranyporát hintem

teámba téltemetőt és krókuszt,

kavargatom, reszket a kanál,

zománcneszek mögül muskátlik sápadoznak,

akarás? nem akarás? kívül a teljes álom

s nem az ige gyúródik testté,

idomtalan idommá, ne gyere!

gleccser járt itt előtted: megkínáltam,

vedeltünk, okádtam jégszilánkot,

üveget, betűolmot, tücskök

amputált lábát, a tiszta vízig

kiadtam mindent. Lábadozom,

jobban vagyok a télnél,

rádiómon alapzajt hagyok

szabadon éjszakára:

semmi hír, semmi te, semmi gitáron

csillámló kettős!

Öt óra van és délután:

ködlámpák csikorognak,

öt óra van és délután

hajad és szemed szép fényein innen,

öt óra van,

szombat lesz, péntek tizenhárom

érkezésed babonás délutánja –

Ne gyere, azértse gyere!

merő mosoly vagy, izzó aranyalmák

átvészelt kabátját hiába segíteném le,

árnyékos hangodon hiába újságolnád:

mennyi ködből, hányféle ködből

keveredtél elő, szegénykém:

nem ismer meg a szék, s nincs

kétszer-ugyanaz élet

két csésze hűlő teával, esetleg másik,

ahol én ülök, én mosolygok,

mert folyton meghívlak. S köszönöm,

hogy nem üzensz csillagodról.