A szavakat új, természetes, élő
mederbe gyűjtöd, innen ismerős
pogány forrásod, poéta-kísérő
nyomod, zarándok: kínlódsz, mérgeződsz
a déli szürkülettel, vegyi tüllel,
mit kor sugároz, egünk permetez,
ha iszonyodból vers fakad, az bűnjel,
s csak sejted, utódaidra mi les –
Mi vár a rajtuk túlnövő időkre,
a szűkülő bolygó fiaira?
Az értelem cicomás temetője?
S az Isten nélkül egyke-faj fia
a Tudatlanság fájának gyümölcsét
csutástól rágja, héjastól nyeli,
aszály hamu és klimaxos öröklét
körül zsizsegnek cikádák és szöcskék:
az Ellenéden fémes férgei –
Kibillenti, átrendezi a szárnyat
az angyal érkezése. Szögletek
homályán arany hímpora nyárnak:
négy sárga pont. Imént még lüktetett
poroszka talpad. Képzelt sárga pontok.
Nem a világ: a minden most a gondod.
A minden most. Ha léptet szaporázol
eléd kerül bontakozik a pálya,
akár mögötted a magzati mámor:
a tejhabos csönd kora esti fátyla,
s kerül eléd az idő oszthatatlan
erejével a sós ár a vihar:
a sodratás új mederben, szavakban.
Immár mögöttünk bálványaival –
Az asszony-bálvány és a férfi-bálvány
komoly pillérek vaskos öntudat,
puszta létükkel tartják a hidat
az ég és víz síkjában és határán.
A minden, ami kockaröppenésre,
ahol a szárnyak pihennek, a zöld
éppen-teremtett kert előterébe
a négy-re hull, s évszakkal nem gyötört
kiterjedés lesz ezzel gazdagabb,
a három: szent, a földön megtapad –
És éledeznek az emberiből
Kitessékeltek: fűfoltok a képen,
lila lámpák, tea, dohány, likőr,
lakott vászon, beata Ungheria*,
hol angyal szunyál és kocka időz,
és délibáb ezerrel, hogy kísértsen,
s a színeket a vonalat kiszívja –
Vízszintesünk egy húron pendülése,
ki szerzett?, és lejátszani ki győz
sivatagunknak? ki volna a mérce?
Akik piramis-árnyékon hűsöltök
szakadt kanóccal hadonászva, költők?
Eltemetett part, déltől délig ősz.
Virágzsolozsma szabadul a térbe.
Túl a valóság üvegén sejlik
a végső végtelen (se kép, se képlet).
Mint akinek letépték a nyelvit,
szemét folyatták, majd torkára léptek
a kitessékelők, s a származékot
is jelölik, mint kéményt a lidércek.
Nemes trachit-szálak, bazalt-karéjok,
és fokról fokra fölfelé az éj fogy –
Kivetve kockám olyan hangszerekhez
találok hullva: már némák a fülnek.
A reggel piros ásítás. Elülnek
a napfordulók. Fölbomlik a kvartett,
lazul a húr s lószőr, elmosódó
személy személyek: világi ordó
a csupasz énből tornyosult salakhegy.
Közeledsz, s fölfal a mély, zarándok.
Üres angyal-kéz. Onnan hiányzok,
hogy zuhanásommal újjá születhess.
____________________
* Dante, Alighieri: Div. Comm. Paradiso, Canto 19.
