Botár Attila összes bejegyzése

Arszenyij Tarkovszkij: A kézirat


                                               Anna Ahmatovának
 
A könyv elkészült, kitettem a pontot,
s nem kezdtem újra a kéziratot.
Soraim közt sorsom tüzet fogott,
míg lelkem másik héjba burkolózott.
 
Így tékozló fiú tépte a gyolcsot,
utak porát így s tenger-látta sót
a próféta áldott és átkozott,
s az angyalokkal birokra fogódzott.
 
Én vagyok az, akin sok század áll,
de nem magamért. Ember- és madár-
család legifjabb tagjaként enyémek
 
élők ünnepi énekei, zengek:  
címerpajzsa ősök becsületének,
s hű gyökerek szótárába rendet.
 
 
 
Botár Attila fordítása
 
 
 
         

 

 

Federico García Lorca Santiago-versei

Madrigál Santiago városának

 

Esik Santiagóban,

hullnak, szerelmem,

égből fehér kaméliák

napnál fényesebben.

 

Esik Santiagóban

éjszaka zuhog, s a

füvek és álmok ezüstje

a holdat bevonja.

 

Nézd a hajléktalan esőt

siránkozik kő- s üvegnek.

Az elveszett szélben nézd csak

árnyát s hamvát tengerednek.

 

Tengerednek árnya, hamva,

Santiago, napnál is messzebb.

Holnapunk vize elapadt,

remeg, a szívemben reszket.

 

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

 

Nézd, hátasán sápadt lovag!

Nézd testét, a meggyötörtet!

 

A hold, nem más, csak a hold!

A holtak birtokán csörtet.

 

Tört tagjain feketülnek

árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

 

Anya: a hold járja, táncol

a hold, s a sírlankák nőnek.

 

Kő-deresére ki pillant

kapujából álom-képnek?

 

Pára-zománc szemembe ha

ki néz: mélyére a ködnek.

 

A hold, egyedül, nem más

keríti sírral a földet.

 

Hagyj ágyamon aranyával

virágnak, ha  halál szöktet!

 

Anya: a hold a halmokon

ropja, holtaké e szöglet.

 

Lányom, jaj, fehér páraként

hív az ég, csal egyre följebb!

 

Nem a levegőég foszlat

holddal járják halmok, völgyek

 

Mi zúdul? milyen ökör bőg?

panaszosan mért pörölnek?

 

Anya: a tánc és a hold az:

cinteremben ejtőzőknek.

 

 

Ugye a hold? Ugye, a hold?

Rá rekettyés szirmot pörget,

s koronázva, lejtve járja

a hold a sírkerti földet.

 

                                                                                  Botár Attila fordításai

 

Ezek a műfordítások első helyezést értek el a Santiago de Composteláról rendezett “Para a Cidade”-pályázaton.

 

 

 

 

Anna Ahmatova: Ház a hóban

Bóklászunk, ujjak összefonva,

elköszönni még korai.
Hallgatag vagy, én szólni lomha.
Sötétül. Szinte hallani.
 
Templomba nyitunk csöndesen be:
nász-dal fogad s keresztelő.
Szemünk nem kapcsolódik össze … 
Velünk nem ez fordult elő?
 
Bóklászva temető haván, csak
mert a tüdőnknek tágasabb,
a hóba karcolsz kicsi házat,
hol ketten élnünk már szabad.

 Botár Attila fordítása

Anatol Baconsky versei

 A SZÉL

                                       

Nézem a szelet s láthatatlan.

Mióta nézem! s láthatatlan.

Csak bólongatni látom a fákat, és a

leveleket fű közt világgá menni.

 

Nézem az időt s láthatatlan.

Mióta nézem! s láthatatlan.

Csak a gyerekeket látom fölcseperedni.

S a felnőttek: őszen, gönyedve kétrét.

 

 

 

FEHÉR AKT

  

Oly pőre vagy, mint álom, akár

mint strandhomok, nagy sík látóhatár,

pőre, mint bujdosó hold a pusztán,

pőre, mint hattyúm ezüstön úszván.

 

Lássad, ne pisszenj:

azok a nedvek járnak át frissen,

melyek mezőket s rügyeket járnak,

s lásd a füzeket máglyalángnak.

 

Ahová tűnnél – tenger duzzad,

késő hullámok állják el utad.

Szemed csukd be, és magadat feledten

kialszol zöldellő örvényekben.

 

(Botár Attila fordításai)

(Kép: Dezső Tamás)

Rainer Maria Rilke: Játékok

 

Egy játék, íme: kérdés, felelet;

s oly ismerős, az ember szinte unja

kicsiny szeretet-kocka hullt, s gurulva,

hogy elsápadsz, oly számhoz érkezett…

 

S újra, ismét vetettük a kockát,

s a kis játékszer asztallapon át hullt,

a ház teljes tömbjén szállt, hatolt át,

a gravitáció mélyébe száguld.

 

Hogy az esést fürkészve valamit még

jelent a hullás, az tárul  elénk,

hidd az asztalt, s kocka mutatja ezt: HÉT.

 

Vagy magát a kockát, sors szenteli meg,

hidd kettőzötten, hiszen részt nem vehet,

s bár mondod: TE, ő nem mond sosem ÉN-t.

 

Botár Attila fordítása

 

Déltől délig ősz

A szavakat új, természetes, élő

mederbe gyűjtöd, innen ismerős

pogány forrásod, poéta-kísérő

nyomod, zarándok: kínlódsz, mérgeződsz

a déli szürkülettel, vegyi  tüllel,

mit kor sugároz, egünk permetez,

ha iszonyodból vers fakad, az bűnjel,

s csak sejted, utódaidra mi les –

 

Mi vár a rajtuk túlnövő időkre,

a szűkülő bolygó fiaira?

Az értelem cicomás temetője?

S az Isten nélkül egyke-faj fia

a Tudatlanság fájának gyümölcsét

csutástól rágja, héjastól nyeli,

aszály hamu és klimaxos öröklét

körül zsizsegnek cikádák és szöcskék:

az Ellenéden fémes férgei –

 

Kibillenti, átrendezi a szárnyat

az angyal érkezése. Szögletek

homályán arany hímpora nyárnak:

négy sárga pont. Imént még lüktetett

poroszka talpad. Képzelt sárga pontok.

Nem a világ: a minden most a gondod.

 

A minden most. Ha léptet szaporázol

eléd kerül bontakozik a pálya,

akár mögötted a magzati mámor:

a tejhabos csönd kora esti fátyla,

 

s kerül eléd az idő oszthatatlan

erejével a sós ár a vihar:

a sodratás új mederben, szavakban.

Immár mögöttünk bálványaival –

 

Az asszony-bálvány és a férfi-bálvány

komoly pillérek vaskos öntudat,

puszta létükkel tartják a hidat

az ég és víz síkjában és határán.

 

A minden, ami kockaröppenésre,

ahol a szárnyak pihennek, a zöld

éppen-teremtett kert előterébe

a négy-re hull, s évszakkal nem gyötört

kiterjedés lesz ezzel gazdagabb,

 

a három: szent, a földön megtapad –

 

És éledeznek az emberiből

Kitessékeltek: fűfoltok a képen,

lila lámpák, tea, dohány, likőr,

lakott vászon, beata Ungheria*,

hol angyal szunyál és kocka időz,

és délibáb ezerrel, hogy kísértsen,

s a színeket a vonalat kiszívja –

 

Vízszintesünk egy húron pendülése,

ki szerzett?, és lejátszani ki győz

sivatagunknak? ki volna a mérce?

Akik piramis-árnyékon hűsöltök

szakadt kanóccal hadonászva, költők?

 

Eltemetett part, déltől délig ősz.

Virágzsolozsma szabadul a térbe.

 

Túl a valóság üvegén sejlik

a végső végtelen (se kép, se képlet).

Mint akinek letépték a nyelvit,

szemét folyatták, majd torkára léptek

a kitessékelők, s a származékot

is jelölik, mint kéményt a lidércek.

Nemes trachit-szálak, bazalt-karéjok,

és fokról fokra fölfelé az éj fogy –

 

Kivetve kockám olyan hangszerekhez

találok hullva: már némák a fülnek.

A reggel piros ásítás. Elülnek

a napfordulók.  Fölbomlik a kvartett,

lazul a húr s lószőr, elmosódó

személy személyek: világi ordó

a csupasz énből tornyosult salakhegy.

 

 

Közeledsz, s fölfal a mély, zarándok.

Üres angyal-kéz. Onnan hiányzok,

hogy zuhanásommal újjá születhess.

____________________

* Dante, Alighieri: Div. Comm. Paradiso, Canto 19.