Kötelékektől szabad még kezem.
Szem nem látta az elérkezőt.
A rím elhallgat végérvényesen.
A koszorúillat megszökött.
A csillagpályák oda tartanak,
hol a Világ-Arktikum zordul.
Az ablaktábla – mélykék téglalap –
üvegén a líra bezúdul.
De lent – sétány és épületek
kristályhegedű-dalban úszva,
mint a jövő, mint a történet, egy
anyaméhben védve, mint Buddha.
Botár Attila fordítása
Parancsom ne félje nép sem ember,
tisztelgés nem kell, sem győzelmi ünnep.
Legyek, ahogy fenyőn gyanta dermed.
Nem vagyok cár, más család nevelt fel.
Adatott pohár bürök s fenékig,
a korty süketít és bénítja ajkam.
Nem fed szolga-gönc, vagyok magamban
s egyőtök, kinek jövője érik.
Húsotokból vagyok hús. Tolulván
magasság vagyok, tengermélyhez mérce.
Mint kagylót eltölt a világ egésze,
s a semmi harsog olimpia múltán.
(Botár Attila fordítása)
Jótétemény, hogy eloroztak tőlem!
A rém esztendeje ha nálam ér,
nincs sorshúzás, mi életedre törjön,
s nem adtak volna sokat lelkedért.
A lányka magyar sípládát kísérve
rekedtesen fújja nekem a dalt,
hogy baljós oldalára sorsod érme
fordult, s a táj nyers esőkkel takart.
S vén kezével az ablakot sikálja
a szeptemberi szél, aztán tovább.
S a sípládánál ázott frufru, lányka.
És itt van, lám, kültelki éjszakánk.
(Botár Attila fordítása)
MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK
Esik Santiagóban,
hullnak, szerelmem,
égből fehér kaméliák
napnál fényesebben.
Esik Santiagóban
éjszaka zuhog, s a
füvek és álmok ezüstje
a holdat bevonja.
Nézd a hajléktalan esőt
siránkozik kő- s üvegnek.
Az elveszett szélben nézd csak
árnyát s hamvát tengerednek.
Tengerednek árnya, hamva,
Santiago, napnál is messzebb.
Holnapunk vize elapadt,
remeg, a szívemben reszket.
KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ
Hej, örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod.
Érkezőben a kicsiny Szűz,
tiszta ezüst feje éke,
négy okkersárga ökör van
fogatolva szekerébe.
A hegyről kristály-galambok
idáig hoztak esőket
A köd halottai holtak
árnyékukkal ködbe nőttek.
Tehenek jámbor szemében
édes arcod ott felejtsed,
köntösödön virág nyisson,
szirmai szemfödeleknek!
Pirkad Galicia hegyén
Galicia hegyfokáról.
s a Szűz csak áll kapujában,
tenger és ház között ámul.
Hej örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod!
A BOLTOSFIÚ DALOCSKÁJA
Buenos Airesen végig
zeng a Río de la Platán
az északi szél dudája,
hideg, szürke nyál az ajkán.
Csóró Ramón de Sismundi!
Az Esmerelda utcán, ott,
te söprögeted a boltot:
polc- s dobozok mocskát, porát.
Gallego-föld hány szülötte
ténfereg itt utcaszerte
álmodozva zöldbe mélyedt
völgyről, mit pampa szegélyzett.
Csóró Ramón de Sismundi!
Hallotta, hogy a víz csacsog
fölrémlett a hold hét ökre
amint a füvet legelte,
s futott ő a víz partjára,
jut a Río de la Pláta
fűzeit s csöndes lovait
fésülgető áradatig.
Kint a parton nem hallotta
gondterhelt zaját a víznek,
szárnyas szavát a dudának
betakarták virág-díszek.
Csóró Ramón de Sismundit,
hol víz ér össze a parttal,
az elfogyó délutánban
befogadta rőt iszapfal.
FOLYÓBA FÚLT FIÚ NOCTURNÓJA
Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.
Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig.
Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,
körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.
A holdból aláhullt vízpászma teregette
liliomok fényét a csupasz hegyekre.
Árnyékból bontogat hideg és fáradt
ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.
Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak!
Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig!
Testét a tenger fedik hófehér leplek,
hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.
Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!
s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!
Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!
Viszi alá az ár immár a tengerig.
A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA
Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok is a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!
Eke ekéhez érkezik
Santiagótól Betlehemig.
Betlehemtől Santiagóig
csónakban angyal álmodik.
A csónak ezüst, könnyű, szállhat,
s véle Galicia: mennyi bánat.
Fekszik Galicia elhever
búsan gondűző füveivel.
Fű lepte ágy takargat,
sötét forrását rejti hajadnak.
Hajad vizekre kiröppen
felhők galambfészkére éppen.
Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!
HOLD-TÁNC SANTIAGO FÖLÖTT
Nézd, hátasán sápadt lovag!
Nézd testét, a meggyötörtet!
A hold, nem más, csak a hold!
A holtak birtokán csörtet.
Tört tagjain feketülnek
árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.
Anya: a hold járja, táncol
a hold, s a sírlankák nőnek.
Kő-deresére ki pillant
kapujából álom-képnek?
Pára-zománc szemembe ha
ki néz: mélyére a ködnek.
A hold, egyedül, nem más
keríti sírral a földet.
Hagyj ágyamon aranyával
virágnak, ha halál szöktet!
Anya: a hold a halmokon
ropja, holtaké e szöglet.
Lányom, jaj, fehér páraként
hív az ég, csal egyre följebb!
Nem a levegőég foszlat
holddal járják halmok, völgyek
Mi zúdul? milyen ökör bőg?
panaszosan mért pörölnek?
Anya: a tánc és a hold az:
cinteremben ejtőzőknek.
Ugye a hold? Ugye, a hold?
Rá rekettyés szirmot pörget,
s koronázva, lejtve járja
a hold a sírkerti földet.
Botár Attila fordításai
Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.
Bejártuk nesztelen a szelek öbleit,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig.
Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,
körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.
A holdból aláhullt vízpászma teregette
liliomok fényét a csupasz hegyekre.
Árnyékból bontogat hideg és fáradt
ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.
Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak!
Gyertek, kiket csúcs s völgy kétes néppé vegyít,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig!
A tenger testét fedik hófehér leplek,
hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.
Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!
s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!
Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!
Viszi alá az ár immár a tengerig.
Botár Attila fordítása
Buenos Airesen végig
zeng a Río de la Platán
az északi szél dudája,
hideg, szürke nyál az ajkán.
Csóró Ramón de Sismundi!
Az Esmerelda utcán, ott,
te söprögeted a boltot:
polc- s dobozok mocskát, porát.
Gallego-föld hány szülötte
ténfereg itt utcaszerte
álmodozva zöldbe mélyedt
völgyről, mit pampa szegélyzett.
Csóró Ramón de Sismundi!
Hallotta, hogy a víz csacsog
fölrémlett a hold hét ökre
amint a füvet legelte,
s futott ő a víz partjára,
jut a Río de la Pláta
fűzeit s csöndes lovait
fésülgető áradatig.
Kint a parton nem hallotta
gondterhelt zaját a víznek,
szárnyas szavát a dudának
betakarták virág-díszek.
Csóró Ramón de Sismundit,
hol víz ér össze a parttal,
az elfogyó délutánban
befogadta rőt iszapfal.
Botár Attila fordítása
