Ahogy a fákról elszivárog

a nyári zöld és el a sárga,

kinyílik utaknál az árok

a kockavető angyal árka,

s ami merész igaz és szép volt

idetalál hozzám s követne,

kialvó ívemet a szétszórt

számozott és kies terekre –

 

És bolygatón, hogy már nyugodjak,

helyet mutat: mezőt, lenyargalt

ideák földjét. Nincs lopottabb,

sem illanóbb alkalom angyalt

keresni a gödrös tenyérhez,

szedetve utak fogytán s vetve

a végső végtelenbe ékes

zuhanásom fészkét feledje –

 

Nem számol 21-et. Egyet,

csak a dobást a gerjedő kéz

fehér gazdája. Lelkesedjek,

hiszen magához húz a föld és

a lent a fent s minden irányok

felöltik, mi testem palástja.

Kinyílik utaknál az árok.

A kockavető angyal árka.

Ikerkáprázat? Nem pihen

teremtőnk körzőkészlete – 

De megnőttek határaim

tágabbra és csodásabbra,

hogy azt a kismamát vigyázva

lesegítettem a város

helyi-járatú autóbuszáról

érezve mint kettőzte meg 

csuklójában a  jövő emberi

ütem-csírázás szaporítván

a tapintható, határtalan esélyt.

Földi szivárvány. És billeg tovább

kettőződve, végtelenedve

von sugarat, ha már hullanék

kőtábla előtti özönvizekbe.

 

Közeledik, aztán kibukkan

a drótmadár kapaszkodóban,

szemedhez, mintha partot érne

vidéket, udvart, hol a fészke,

 

ereszünk  így ígéri, készül,

kibukkan a távol vizéből,

s a tiszta térrel jól átmosva

a feltámadás hírét hozza

 

érkezvén Jézus látta tájról,

mit itt hagyott: a sötét szárnytoll

saras, tépett, s neki meséli

a sárga lombot, városszéli

 

szüreteket,  zsivajos vásárt,

az esküvők harangja átszállt

határokon hirdetve: győztök

szerelem, lázak, lelkek, ősök –

 

győztök a sírkövek tövéhez

kuporgó gyertyaláng és mécses,

a születés kerít köré csűrt:

a Fiú győz: hozzánk szegényült

 

kicsivel még innen a túlon

pogány örömhír az azúron,

nyarunk ernyedt drótjára gyűlve

felejti tollát, ejti fűbe,

 

ahol az rögöt érint: szentkép,

s gének génjeinknek üzenjék:

csigolyák nem horgadnak porba

egyben a teljes és a csonka,

 

mint emlékből támadt jövendő

a fecske búcsúzik meg eljő,

de itt marad végképp e tájon –

helyünk, szavunk: nem térképvászon.

Tudom róluk, hová temették

tudom a népmeséiket,

mi hozta rájuk ezt az estét

tudom, ti feledhetitek,

s felejtsétek jól a homályos

borongások eredetét:

az örökzöldön túli város

nem áll romokban: hagyaték.

 

Füst és harangszó ismerős még

korom s kenyérgyár illata:

mintha a szomszédnak köszönnék

ki puszta árnyék, s éjszaka

kikötőbe ért csillagoknak

koldul fényes előterén,

amíg a léptek s lépcsők fogynak

érvek nélkül és lefelé –

 

Fáj a kezük, s diófát ültet,

a félig-meddig itt lakó

megérzi: a jövő nem ünnep,

s hívatlan az örökhagyó.

Hívatlan az emlékezés is!

tapogatom a fokokat:

csupa jelen, múlt, csupa tézis,

okok árvája okozat.

 

Bevonva úszó törmelékkel

eláramló tekintetük,

szilárdul az ég, komoly ékszer

a mederből szemükbe süt,

tudom: a gőgös koronából

némely hamis kő kivillan

vonulásukba orvul gázol,

s visszajajdul dalaikban.

 

Hová temették, tudom róluk

kereszteződésük dacos

irányát: napba-olvadó út,

szélrózsát összeharmatoz.

Suhog vérükkel vérem fája.

Fejsze nincs, vagy csorbul tövén.

Kinyargal alóluk a pálya –

Zuhanásuk is költemény.

 

Tudom, a trón előtti mezsgyén

javát áldozza s vad színét,

szorong némán városa vesztén

az örökzöldön túli nép.

Nehéz verejték csillagozza,

veri a só a homlokát,

a kontinens ingyen-bohóca,

a címerpajzsán délibáb.

 

Zugok, utcák, terek és álmok,

fasor, ívek. Gömbölydedek

asszonyaik tolatnak, áldott

fény érleli gyümölcsüket.

Gyöngéd piheként a pilládon

egy hópehely énekbe fog,

a percét örökzöldbe mártom,

s Evoé, végső grádicsok!